2021. április 16. – Krátertavak Addis határában

A korábbiaktól eltérően most nem volt pihenőnap, ugyanis még a terezett keddi indulás előtt három kisebb túrával szerettük volna bejárni Addisz környékét is. Azért nem kapkodtuk el a kelést – főleg Rita nem :) -, a reggeli is majdnem összecsúszott az ebéddel. Első nekifutásra Bishoftuba, az Addistól 30 km-re lévő üdülővárosba indultunk, ahová a buszok Addis legtávolabbi csücskéből, Kaliti városrészből indultak. A buszpályaudvarig eljutni szinte több idő volt, mint megtenni a maradék húsz kilométert, pedig elég ócska busz jutott nekünk.

Még le sem sikerült szállni a buszunkról, amikor egy halom tuktuksofőr rohamozott meg minket, és némi alkudozás után meg is állapodtunk eggyel, hogy vigyen körbe minket a tavak körül. Nyilván jobb lett volna, ha pontból pontba megyünk, de mivel egész konkrétan semmilyen információt nem találtam a  tavakról és a térkép sem adott sok támpontot, ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Bishoftu a gazdag addisziak legfelkapottabb hétvégéző helye, amit nem csak a közelsége, de a város területén található öt vulkanikus tó látványa is magyaráz. A vulkáni kráterek pereme – már amelyikben tó van - egyébként nem emelkedik ki nagyon a környezetből, maximum 50-60 métert, de a tavak némelyike majdnem kilencven méter mély. A kráter külső és belső oldalát pedig az ország legjobb resortjai „díszítik”, ráadásul akad néhány félbemaradt fejlesztés is, tájsebet hagyva az amúgy hangulatos vidéken.

Az első tó, amit meglátogattunk, az Babo Gaya volt, és a kilátóul egy menő resort terasza szolgált. A víz a felhők függvényében hol smaragdzöld, hol mélykék színben tündökölt, talán ez a legszebb az összes közül. Meglepő módon már pénteken is elég nagy volt a forgalom, a szobák itt egészen baráti áron - mármint nem nekünk -, 80-100 dollár között mozognak. Amúgy simán beengedtek a szálloda-komplexumba, meg is háláltuk azzal, hogy miközben a panorámában gyönyörködtünk, fogyasztottunk egy csirkehúsos salátát is, aranyáron. A felső kilátóból lementünk a vízpartra - útközben fel-felrebbentek az árnyékban pihenő madarak, melyek között egy egészen érdekes új fajt is felfedztünk -, ahol éppen két esküvői fotózás is zajlott szimultán, ha várunk még fél órát, bizonyára kipróbálták volna a végtelenül ízléses hattyú alakú vízibicikliket is, amik a part mellett parkoltak. Itt egy egészen abszurd jelenet is lejátszódott, ugyanis a szállodák privát partjai között egy nádkerítéssel leválasztott kis ösvény húzódott, ahol a helyi pásztorgyerekek lehajthatták az állataikat inni, és mártózni is a vízben. Elég érdekes kontraszt volt a giccses vízibiciklik mögött egy a vízbe trappoló marhacsordát figyelni…:) Ebben a hotelben akadt pár európai is, de inkább tűntek gyerekmolesztáló maffiózóknak, mint követségi dolgozóknak, szóval nem kezdtünk el ismerkedni.

A második tó, ahol megálltunk, Hora, két szempontból is kakukktojás volt. Egyrészt a többivel ellentétben a kráternek itt nem szabályos kör, hanem inkább barbapapa alakja van, másrészt edig egyedül ez nincs szállodákkal beépítve, hanem megőrizték azt a közösség kikapcsolódása és az élővilág tobzódás számára. Ez volt a legvadregényesebb tó, de sokáig nem élvezhettük a látványt, mert egy önjelölt guide a nyakunkba akaszkodott, és folyvást csak azt magyarázta, hogy egyedül nem sétáhatunk a tó körül, mert veszélyes és könnyen kirabolhatnak, szolgálataiért cserébe pedig alig 5000 forintot – egy havi átlagbért – kért olna. Miután kiröhögtem a fickót, csak megkockáztattuk azt, hogy a külföldi túristákra szakosodott éber bűnbandák között sétáljunk egy kicsit, így a part mentén addig mentünk, amíg be nem láttuk az egész tavat, majd felkapaszkodtunk a ráter pereméig is a jobb kilátás végett. Majdnem sikerült két fehérfejű halálszsast is becserkészni, de tíz méternél jobban nem tudtam megközelíteni őket… Miután túléltük ezt a hihetetlen vállalást, visszasétáltunk a kikötőhöz, ahol két idősebb idegenvezetővel is szóba elegyedtünk, ők nem voltak agresszívak és meséltek pár információt a helyről. Egyébként az idősebb etiópok a szocalista táborba tartozás miatt sokkal jobban ismerik Magyarországot, mint a fiatalok, akik leginkább sehogy.

Úgy kalkuláltunk, hogy egy tó még belefér a túrába, a választott pedig a Bishoftu-tó lett, a legmélyebb és a legfeketébb mind közül. Ezt a tavat is csak egy hotel bárján keresztül tudtuk megközelíteni, és ami azt illeti, nem is kellett több a boldogsághoz a látvány mellé, mint egy sör. A mai napot nem vádolnám aktív pihenéssel, de most kimondottan jól esett a nyugalom. Négy óra körül aztán visszaindultunk a pályaudvarra, nehogy problémánk legyen az utazással, és amikor a tuktukos megállt a buszok mellett, valami olyan pofátlanságra ragadtatta magát, amihez hasonlóval – szerencsére – korábban nem találkoztunk. Benyögte, hogy ő a kialkudott árat személyenként gondolt… Aha. Szerencsére jó kedvem volt, a helyzet pedig inkább vicces volt, mintsem bosszantó, így teljesen őszintén bele tudtam kacagni az arcába, mielőtt faképnél hagytuk. Bár belegondolni, hogy valaha ez a módszer már működött… A turisták nagyon elkényeztetik ezeket a trógereket.

Éppen vacsoraidőre értünk vissza a szállásunk melletti étteremhez, majd sötétedés előtt már a panziónkban voltunk. Ez az utolsó éjszakánk itt, Rita pedig szomorkodik, annyira a szívéhez nőtt már ez a hely…

2021. április 3. – Gyomorrontás visszasírva

Már viszonylag rég kellett hajnalban a buszhoz sietni, és ami azt illeti, nem is hiányzott a dolog. De mit ad Isten, a buszok itt sem várják meg a reggelit, háromnegyed hatkor már egy nagyobb tömeggel együtt vártuk a buszpályaudvar ajtajának nyitását. Amikor ez bekövetkezett, mindenki megrohamozta a buszát, amiről nekünk nyilván fogalmunk sem volt, hol parkol. Végül útba igazítottak annyival, hogy ugyan Gonderbe nincs közvetlen busz - ezt tudtuk -, de Bahr Darba igen, és ha elérjük a két város közötti főutat, akkor egy átszállással meg tudjuk oldalni az utat. Ez tűnt – feltehetően hibásan – a legkényelmesebb megoldásnak, és fel is tolakodtunk a buszra. Sajnos a sötétben nem láttunk tökéletesen, és a busznak abba a felébe ültünk le, ahol érthetetlen módon annyira sűrűn rakták a széksorokat, hogy konkrétan nem fért el a lábszárunk a saját ülésünk és az előttünk lévő háttámla között. Ehhez képest a Wizzair lábtere olyan, mintha egy limuzinban terpeszkednénk, míg itt ülő helyzetben is tulajdonképpen térdeltünk. Iszonyú kellemetlen volt, és akkor még az igazán leharcolt koszos, szakadt utazóközönséget nem is említettem, akiken szemlátomást mászkáltak a mindenféle vérszívó bogarak. (Egy még a táskánkra is jutott, de szerencsére elkaptuk.)

A busz hihetetlenül lassan haladt – pedig az útviszonyok az első szakaszon ezt nem is indokolták, majd hatvan kilométer után, amint elértük az igencsak kanyargós Woldya-Bahr Dar főutat, nagyjából gyalogtempóra álltunk vissza. A 250 kilométert a Wereta nevű koszfészekig hét és fél óra alatt tettük meg, ami a térdkalácsom időszámítása szerint közel két hétnek tűnt. Közben se étel, se ital, se WC. (WC amúgy sosincs, a busz néha megáll az út mellett és mindenki megy amerre lát.) Nem kellett sok, hogy visszasírjam a hasmars legrosszabb pillanatait, ami ehhez mérhető szenvedés volt ugyan, de legalább az alapvető szükségletek kielégítése megoldható volt. A út látványilag egyébként jó volt, többször haladtunk olyan hegygerinceken, ami mindkét irányba panorámás volt, de a közbeeső falvak és városok (Debre Tabornak még egyeteme is volt a semmi közepén…) egészen lehangoló képet mutattak.

Persze Weretában még nem értek véget a megpróbáltatások, hiába indultunk el határozottan a buszpályaudvar felé - rajta volt a térképen -, ilyenkor azonnal ránk mozdulnak olyan önjelölt kísérők, akik utána a kisbuszok üzemeltetőitől kérik a jattot, amiért utast vittek nekik, és persze az egészet – vagy annak a tripláját – beépítik a jegyárunkba. Hihetetlenül bosszantó dolog, itt is szerintem dupla árat kértek tőlünk - normál esetben talán vártunk vola a következő járatra -, ami azért szerencsére még mindig nagyon olcsó. Gonder még innen további két és fél óra volt. Út közben beszélgettünk egy etióp relációban kimondottan idős kormányzati dolgozóval, aki nagyjából az első ember volt, aki visszasírta a szocialista érát. (Egyébként Etiópiában az átlag életkor 17 év, míg a születéskor várható élettartam 55.)  Hogy értsük miről van szó, a Derg katonai junta uralma alatt az ország a GDP 46%-át fordította katonai kiadásokra és 3%-ot az egészségügyre, miközben az utolsó tízéves tervük ideje alatt sikerült csökkenteni az egyfőre jutó GDP-t, nem mellesleg az ő időszakukra tehetőek azok a képsorok, amik a nemzetközi közvéleménye előtt beárazták az országot, mint a világ legótvarabb helyét. Furcsa ízlés, na.

A hab a tortán viszont az volt, hogy a déli irányból közlekedő buszok nem mennek be Gonderbe, hanem valami elcseszett urbanisztikai megfontolásból, attól 15 km-re, egy Azezo nevű elővárosban még át kellett szállni egy helyi iránytaxiba. Az persze miden integető embernél megállt, így a teljes út már közel 11 órára nyúlt. Hihetetlen volt, hogy az utolsó pár kilométeren elhúzott mellettünk két Addiszból jövő távolsági busz is. Nagyjából egyidőben indultunk hajnalban, csak míg mi 360 km-t tettünk meg, addig ők pontosan a dupláját. Na jó, nem ez volt a hab a tortán. Hanem amikor már a harmadik vendégházba betérve világossá vált, hogy csőtörés miatt nincs vezetékes víz az egész városban. Hihetetlen. De legalább nem kell sokat töprengeni azon, hogy melyik volt az Etiópiában töltött idő messze legrosszabb napja… Bár a kellemes, még az olaszok által épített főtéren a sok jó étterem közül sikerült kiválasztani a legjobbat, így legalább a vacsora összejött.

2021. március 24. – Hétszáz kilométer útonállókkal

Mit ne mondjak, nem voltam felhőtlenül bldog, hogy a Dessie felé vezető 1-es számú főutat lezárták, és így a már ismert afar úton kell majd észak felé mennünk, és kimondottan kényelmetlennek hatott az információ, hogy a táv így ötszázról 707 kilométerre emelkedett. Ennyit egy nap alatt Afrikában? De a reggel elcseszése már a lehető legkorábban megtörtént. Végre elhatároztuk, hogy nem a riogatós időpontra (hajnali 4), hanem csak húsz perccel később érkezünk, hogy ne mi legyünk újfent az első fecskék, erre hajnali háromnegyed négykor csörög a telefonom - még sosem hívtak ilyen ügyben -, és szentori hang kérdezi, hol vagyunk már… Hát, nem mondom, rendesen leizzadva érkeztünk meg a buszhoz négy előtt kettő perccel ahol… természetesen rajtunk kívül még senki sem volt. Nagy levegő, pozitív gondolkodás, legalább elértük a buszt.

Egyébként meglepően korán, alig valamivel fél öt után indultunk, de gyorsan kiderült, hogy nem mi voltunk az okosak és minden más sofőr pipogya. Ugyanis az autópálya felhajtón piros jelzést kaptunk, mivel fél hat előtt nem indulhat újra a tömegközlekedés. (Mint írtam korábban, vagy öt éve betiltották az éjszakai buszozást…) Örülök, hogy a sofőr ennyire képben volt, mindenesetre ezt a 25 percet szívesebben töltöttem volna még reggel az ágyban. Viszont onnantól, hogy szabad lett a pálya, egészen figyelemreméltó tempóban haladtunk. Délre már szinte elértük Semerát, de még előtte el kellett fordulnunk északnak. Innen egy eddig ismeretlen, egészen drámai útvonal következett, ahol 1500 métert emelkedtünk kopár sziklaszirtek és rusztikusan szép, a bádogot szerencsésen nélkülöző falvak között.

Szinte megihletett a táj, amikor eddigi etióp tartózkodásunk legabszurdabb jelenetsora játszódott le. Az egyik kanyarban öt fegyveres bukkant fel - még véletlenül sem valamelyik erőszakszervezet kötelékébe tartoztak -, megállították a buszt, majd egy tizenöt éves forma gyerek Kalasnyikovval a kezében felszállt, elkezdett utasításokat kiabálni, mire az összes utas – kivéve minket – aprópénzt (60-300 forint között) kapart elő és a srác kezébe nyomta. Begyűjthetett talán kétezer forintnak megfelelő birrt, mire hátat fordított és leszállt a buszról, mi pedig továbbmentünk. Ez most akkor mi volt? Egy nagyon béna rablás, amiből pont minket – akiknél valószínűleg nagyságrendekkel több pénz volt, mint a buszon összesen – hagytak ki? Végül arra jutottam, hogy valamiféle önjelölt útdíj-beszedők voltak, ami az afaroktól mondjuk nem áll távol. (Bár itt már hivatalosan Amhara tartományban voltunk.) Ez a rejtély örökre megmarad, és Rita sem tud kisegíteni a megoldással, mert jórészt átaludta az akciót…:)

A hegyek között ugyan lassan tudtunk csak haladni, így valamivel három után begurultunk Woldiába. Szinte hihetetlen, hogy ezt a távot nettó kevesebb, mint tíz óra alatt megtettük… Még az is felmerült bennem, hogy egyből tovább mehetnénk Lalibelába, ami csak 108 kilométerre fekszik, de már egyetlen kisbusz sem volt, ami arrafelé ment volna. Holnap az is kiderül, hogy miért. A pályaudvaron persze egyből ránkugrottak az önkéntes kísérők, egy különösen agresszív barom mindenáron az ismerőse szállására akart vinni, de én inkább a térkép után mentem. Ezt követően két hotelben is megfordultunk, egyik ócskább volt, mint a másik, és egyiknél sem volt mellékhelyiség a szobához, ami egyértelmű nemet eredményezett. Persze még ezek a helyek is paloták voltak az állítólagos ismerős házához képest, ahol konkrétan az épületről hiányzott az utcafronti fal. De tényleg, ilyet azért még nem láttunk. Itt meglehetősen ingerülten köszöntem meg a „segítséget”, majd alig 300 méter múlva találtunk is egy egész elfogadható helyet négy dollárért. A pályaudvar diszpécserétől megtudtuk, hogy az egyetlen „nagy” busz hajnali hatkor indul – de miért ilyen korán?! – addig ingáztunk a szállás és a szállással szemben lévő étterem között, ahol nagyon kedves volt a személyzet és ehetőnek tűnt az étel is. Azért Woldia messze nem tűnt egy frekventált helynek, de legalább nem robbantgattak, mint Dessie mellett…

2021. március 10. – Én a vízilovakkal vagyok

Némi utánajárás után sikerült olyan busztársaságot találni, ami hajnali buszt is indít Hawassába, csak éppen nem onnan, mint a többi, így a reggelünk egy rövid taxizással indult, hogy megkezdhessük a 3,5 órásnak ígért, végül 5 órássá nyúló buszozásunkat a déli tartomány fővárosába. Nem a buszon múlt, ilyen jó állapotban lévőn még nem is ültünk, de valamiért létezik az a berögződés, hogy még az ilyen relatíve rövid úton is kell egy étkezési szünetet tartani, lehetőleg fél órára a célponttól. Ez azért volt némileg kellemetlen, mert a magam részéről egy reggeli érkezés és vízilóles után indultam is volna tovább a Bale Hegység felé, de (szerencsére) nem így alakultak a dolgok, és végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Miután megtaláltuk a Lonely Planet által ajánlott olcsó és kellemes szállást elindultunk ebédért, amit egy mókás etióp McDonald’s másolatban fogyasztottunk el. Hiába, ide nem érnek el a szabadalmi és védjegy jogok, igaz nem is tudnak nagyon visszaélni velük, mint Kínában…

Hawassa egyébként kimondottan városias jellegű, sugárutakkal, parkokkal és a kis túlzással etióp riviérának tekinthető tóval. Utóbbi volt a célpontunk, igaz egyelőre még nem hajókázni, mert a vízilovak megfigyelésére – ez volt ugyanis az elsőszámú terv – a reggeli és az esti órák a legalkalmasabbak. A tó felé közeledve már sokasodni kezdtek a fákon ücsörgő marabuk, a tó legjellemzőbb, de szépnek csak a maguk ocsmány módján mondható lakói, a kikötőbe érve pedig meglehetősen bátor fekete-fehér kolobusz majmok is feltűntek. A tó melletti séta mégsem miattuk lett különleges, hanem a korábban soha nem látott bátorságú madárvilág miatt. Korábban teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a telefonnal értékelhető képet készítsek egy kutyánál kisebb állatról, de itt a jégmadarak, harkályok, szövőmadarak, íbiszek egyaránt sztoikus nyugalomban tűrték, hogy egy-két méterre megközelítsem őket. A marabukat pedig úgy kellett elhajtani az útból… A sétány – kis túlzás ez egy alig kitaposott földútra, amit csak a kikötő környékén vesznek körül éttermek – végén pedig két meglepetés is várt minket, a kellemetlenebb Haile Gebreselassie luxusresortja volt, ami elzárta a továbbhaladás útját, a másik pedig egy kis öböl, ahol halászcsónakok ringatóztak a vízen. És két víziló. Azt korábban mondták, hogy az esti órákban simán bele lehet botlani a sétányon portyázó, a kertek alján legelésző behemótokba, mégis elég fura volt ilyen közelről - és mondjuk nem egy dzsip biztonságából - látni Afrika messze legveszélyesebb állatát. És akkor mit mondjanak azok a halászok, akik tőlük pár méterre tevékenykedtek, a lélekvesztőnek sem nevezhető kis ladikjaikban. Itt elég sok helyi nyüzsgött, adták-vették a halakat, mi pedig üldögéltünk egy órát, hátha közelebb jönnek a vízilovak. Nem tudom, milyen mély lehet a víz, de az biztos, hogy az egyiknek végig kint volt a feje búbja belőle, míg a másik csak levegőért bukkant fel néha. Mivel délután négy még nem volt elég későn nekik az esti nassoláshoz, visszaindultunk a part menti, mintegy három kilométeres úton.

A víziló néző hajókázás kicsivel több, mint egy óra, és az ízlésemhez mérten drága volt, így a csónakmesterrel abban maradtunk, hogy talál mellénk valakit a hajóba, amíg mi iszunk egy üdítőt. Az utastárs szerző misszió nem várt sikert hozott, ugyanis egy fiatal pár csatlakozott hozzánk, akik az eljegyzésüket ünnepelték, és egy fotós örökítette meg minden lépésüket. Mint kiderült, őket egyáltalán nem érdeklik a vízilovak, de szépen elfotózkodtak a csónak elejében, míg mi becserkésztük a két kisebb csapatot. Elég megdöbbentő, hogy az egész tóban csak nagyjából harminc példány él, de mivel a táplálék csak az egyik partszakaszon megfelelő számukra, stabilan meg lehetett figyelni őket. Hét állatot számoltunk össze, köztük volt egy borjú, aminek az anyja többször is gyanúsan méregetett minket, de azért arra nem ragadtatta magát, hogy átrendezze a csónak polimer vázát. Kicsit reménykedtem benne, hogy egyik-másik veszi a fáradtságot és kibattyog legelni egy kicsit, de be kellett érnünk hátakkal és fejekkel, nameg milliónyi íbisszel és kormoránnal. Viszont a csónakostól kaptunk egy tippet arra vonatkozóan, hogy holnap reggel látogassunk el a nagy halpiacra. Meglátjuk. A túra végén még volt szerencsénk a tó mögött lebukó napban gyönyörköni, majd visszasiettünk a panziónk melletti étterembe.