2021. május 18. – Éles váltás a határon (folytatás)

Már elmúlt dél, mire átgurultunk az egyiptomi oldalra. Előzetes elképzelésem szerint a szudánit letudhattuk volna fél óra alatt, míg mindenki simán megkapja a kilépő pecsétet, ehhez képest már érteni vélem, miért számolt be mindenki 16-18 órás útról Asszuán és Vadi Halfa viszonylatban. Az egyiptomi épületkomplexum inkább hasonlított egy komolyabb Vörös-tengeri resorta, mint határátkelőhelyre, valószínűleg a grandiózus állomással is az ország, illetve a katonai kormány hatalmát szerették volna bemutatni. (Kevésbé elegánsan, mint a fáraók tették anno.) De a máz alatt tartalom is volt, legalábbis én még sosem láttam olyan óriási szkennert mint itt, konkétan az egész buszunkat megröntgenezték, míg nekünk ki kellett szállni. Mintha a csempészek sikerét legalábbis a leleményes rejtekhelyek, nem pedig a vámosokhoz fűződő kapcsolataik garantálnák… A busz után viszont mi is sorra kerültünk és nem túl meglepő módon az etióp kést itt is kiszúrták. Csak éppen a folytatás alakult sokkal drámaibban. Hallani sem akartak arról, hogy továbbengedjék, mondván az országban tilos a kés birtoklása. Felvetettem, hogy így nehéz dolguk lehet a henteseknek, vagy a feleségüknek, amikor szeletelik a hagymát, de érdemben nem is reagáltak erre. Tettünk egy kört a vámosok vezetőjénél, aki szintén egy hajthatatlan genyó volt. Noha több szempontból sem voltam abban a helyzetben, hogy annyira agresszívan tárgyaljak velük, mint korábban a hasonló alkalmakkor tettem, azért abba nem mentem bele, hogy mindenféle hivatalos igazolás nélkül csak úgy lenyúlják a tulajdonom, így az a „megoldás született”, hogy – leírni is kétségbeejtő ezt a barbárságot – levágják a kés pengéjét, így a míves tokot és a csont nyelet megtarthatom. Kíváncsi vagyok, hogy a munkájukat is olyan precizitással végzik e, mint a műkincsrongálást, de miután első körben a vágás után maradt kb. másfél centi a „pengéből”, visszavitték egy második metszésre. Iszonyatosan feldúlt voltam, az sem nyugtatott meg különösebben, hogy az e-vízumot és a covid papírt is szó nélkül fogadták az útlevél mellett. Persze a pecsétre még további két órát kellett várni, de utána – valamivel fél négy után – beléphettünk az országba. Ezúttal félig üres volt a pohár, bár kétségtelen, hogy a nagyobb akadályt azért sikerrel vettük.

Talán ha negyed órát kellett hajtanunk északi irányba, mígnem elértük a Nasszer-tavat, ahol a kilométeres kamionsort elegánsan megkerülve felgurultunk a kompra. Abu Simbelig tíz kilométert kellett megtennünk, mely a tó mélykék színéből kibukkanó sziklák miatt elég emlékezetesre sikerült, ráadásul a komp tetőteraszáról a kilátás is pazar volt. Fél órával naplemente előtt értünk partot, de a busz sajnos vacsoraszünetet tartott, így a tervezettnél jóval hosszabb gyaloglás várt ránk. Előzetesen eléggé aggódtam, hogy ezen az egyiptomi mércével mérve kicsi és exkluzív helyen találunk-e majd relatíve olcsó szállást, de végül egy ajánlásra akadtam a repülőtérre vezető út mellett, így felmálházva azt vettük célba. Már majdnem végigszenvedtük az utat, amikor egy filippínó nő leszólított minket, és ajánlott egy kicsivel közelebbi szállást is, ahol – engedve a gravitációnak – mi is tettünk egy próbát. Egy láthatóan vadonatúj, egészen csodás núbiai stíulsú fogadóról volt szó, ahol a filippínő nő szerint olcsó árak szobánként 80 dollárnál kezdődtek. Az egyszeri és megismételhetetlen kontraajánlatom 16 dollár volt - tehát az eddigi út legdrágább szobája… -, és nagyvonalúan lemondtunk a reggeliről is. Némi telefonálgatás a tulajdonosnak, az üzlet pedig megköttetett. Megkönnyebbülve dobtuk le a cuccokat és már indultunk is volna vacsorázni, amikor megjelent a filippínó az ausztrál férjével, és három gyerekével, majd elkezdtek velünk csevegni. Kb. az ötödik mondatnál kerül elő, hogy egyébként Szudánba készültek, de a pozitív koronatesztek miatt nem sikerült az átkelés… He? Még jó, hogy midnezt fennhangon, maszk nélkül adták elő. Nálam kevés embernek van lesújtóbb véleménye az egész világot maga alá gyűrő kornavírus-pánikról, de azért olyan szintű ignoráns suttyóságot, mint aktív fertőzőként maszk nélkül emberek közt parádézni, - ráadásul úgy, hogy tüsszentéskor/ köhögéskor még szájuk elé sem tették a kezüket, természetesen a távolságtartást is figyelmen kívül hagyva - azt még egy ausztráltól sem várnék… Bár jobban belegondolva, egy ausztráltól talán pont igen. Rita teljesen kiborult a dolog miatt, gyorsan rövidre is zártuk a beszélgetést, és elindultunk vizet és vacsorát keresni. Az első egyiptomi tapasztalat a határon szörnyű volt, a szállodában ezt talán még fokozni is sikerült, és ami azt illeti, a vegyesboltban is noszogatni kellett az eladót, hogy ne felejtsen el pontosan visszaadni… Elég gyenge kezdés, de holnap kezdődhet a kompenzáció!

2021. május 19. – A csodás műemlék és a műemlékvédelmi csoda, II. Ramszesz egotrip

Reggel korán keltünk, hogy még az Asszuánból érkező csoportok előtt meg tudjuk nézni az ország egyik legelképesztőbb kincsét, a II. Ramszesz által sziklába vésetett csodatemplomot, Abu Simbelt. A templom gyalogtávolságban volt, kb. húsz perc alatt értük el a kaput, ahol szerencsére csak egy-két ember lézengett. Sajnos az utóbbi egy-két évben az amúgy sem olcsó egyiptomi belépők ára duplázódott, de szerencsére meg tudtuk dumálni a kedvezményes jegyet, na nem mintha ez a látvány ne ért volna meg sokkal többet is. Szerintem erről a templomról mindenki látott már képet, ha valaha volt történelem-, vagy művészettörténet könyv a kezébe, így a részletekbe menő leírása felesleges, viszont néhány érdekességet, illetve benyomást mégis szeretnék feljegyezni.

Az első dolog, ami nyilvánvalóvá válik bárki számára, hogy II. Ramszesz – valamire való istenemberhez méltóan – igazán unortodox módon volt szerény. Legalábbis azt, hogy a templom bejáratát a fáraó négy – egyenként harminc méter magas – ülőszobra díszíti nehéz összeegyeztetni a mértéktatró, bölcs vezető klasszikus ideáljával. Persze ennek még mindig több értelme volt, mintha egy túlméretes stadiont építtetett volna a szülőfalujában… ahogy azt például Nicolae Ceausescu román diktátor tette az Olt megyei Scorniceștiben.:) Ugyanakkor az egó áradása itt még nem ért véget, a templom belső falait díszítő képek legfontosabb témája - az isteneknek áldozás gyakorlatát bemutató ábrák mellett - a kádesi csata leírása volt. Mivel az ókor legnagyobb ütközetéről van szó, igazán nem ésszerűtlen megemlékezni róla, legfeljebb csak annyiban volt furcsa, hogy a képek alapján mintha II. Ramszesz egyszemélyben pusztította volna el a hettita hadsereget. Ezen a ponton kicsit elbizonytalanodtam, hogy talán az én történelemtudásom foghíjas, miszerint az említett csatát az egyiptomi sereg inkább elvesztette, mintsem fényes győzelmet aratott volna, de egy gyors ellenőrzés után kiderült, hogy bár a képek megrendelőjével ellentétben én nem voltam jelen, mégis mintha jobban emlékeznék a történtekre. De ez még mindig nem minden, ugyanis a templomot úgy alakították ki, hogy évente kétszer - ebből az egyik dátum az áradás ünnepe - a Nap sugarai megvilágították a legbelső kamrában lévő Ramszesz-szobrot. Persze ezek a dolgok inkább voltak viccesek, semmint a szörnyű patriarchális elnyomás antik bizonyítékai, és semmit, de tényleg semmit nem vontak le az egész építmény lenyűgözőségéből. A templom nemcsak előről, de belülről is elképesztő, nagyjából tíz kisebb-nagyobb pompásan díszített termet véstek be a hegybe… Postosabban…

Pontosabban nem ebbe a hegybe. A másik dolog, ami miatt ez a templom talán egész Egyiptom leghihetetlenebb látnivalója az az, hogy az 1960-as években, az Asszuáni-gát építésével párhuzamosan egész egyszerűen elköltöztették. A Nasszer-tó feltöltésével ugyanis víz alá került volna, amit az egyetemes emberi kultúra iránt elkötelezett nemzetek – és itt a magánadományozók mellett az ekkoriban Egyiptommal inkább ellenséges USA-ra, Angliára és Franciaországra kell gondolni – kellő bölcsességgel nem hagyhattak. Történt tehát, hogy a templomot felaprították, kikaparták a hegyből, összelegózták egy magasabb domb tetején, majd visszaépítették köré a hegyet. Ráadásul tényleg azt a hegyet, ugyanis az eredeti hegy felszínét ténylegesen felszecskázták és egyfajta héjként áthelyezték az új hegy felszínére. Namost, ez pont annyira döbbenetes – a templom építéséhez fogható – munka, amilyennek első olvasatra tűnik. Arról nem is beszélve, hogy nem csupán egy templomról van szó, hanem a szomszédos domba vésett, a király fegfontosabb feleségének, Nofertárinak szentelt templommal is eljátszották ugyanezt. Ez a templom önmagában is világhírű lehetne, ha nem homályosítaná el a nagy testvér, a kapuját szintén monumentális szobrok őrzik, bár a sziklába vájt része sokkal kisebb Ramszeszénél. Mi még javában az állunkat kerestük, mire csak azt vettük észre, hogy minden ember - főleg francia és német turisták voltak - eltűnt a környékről, és kettesben járhattuk be újra a templomokat.

Két és fél órát töltöttünk a helyszínen, majd vissza kellett indulnunk, hogy elérjük az egyetlen délutáni buszt Asszuánba. Az utunk kifelé a bazársoron át vezetett, ahol nem meglepő módon minden második árus tömve volt… na mivel? Igen, díszkésekkel. Kicsikkel, nagyokkal, egészen nagyokkal. A határőrök anyukái vélhetően heves csuklásba kezdtek, de legalábbis remélem. Még beszaladtunk egy kisebb múzeumba, ami a templom áttelepítésének történetét dolgozza fel kevéssé látványos módon - a templom melletti kiállítás sokkal jobb -, majd felmarkoltuk a táskákat. Ma nem sikerült összefutnunk a Covid-terjesztő családdal, pedig adtam volna nekik búcsúpuszit szívesen… A busz indulása előtt még sikerült enni valamit, ami nagy mázlinak bizonyult, mert az út lényegesen hosszabbra nyúlt, mint gondoltam. A Nasszer-tó brutálisan nagy, kilenc Balaton, és szinte a teljes hosszát végig kellett utaznunk, ami bő négy órába telt. Persze még így is bőven sötétedés előtt érkeztünk meg Asszuánba. A szállást az Elefánt-szigeten néztük ki, így még kompoztunk nagyjából három percet, hogy a modern város közepén hirtelen egy núbiai faluban találjuk magunkat. Még GPS-el is kihívás volt bolyongani a sikátorszerű, szűk utcákon az agyagépületek között, meg-megállva a potenciális szálláshelyeken. A vicc az, hogy bár turistákat sehol nem láttunk, a helyek a legcsekélyebb mértékben sem mutatkoztak nyitottnak az alkura, így folytattuk a bolyongást. Végül a sziget északi partján találtunk egy közepes állapotban lévő párszobás panziót, ahol sikerült megegyeznünk egy 12 éves kisfiúval, aki az üzletet vitte. Volt légkondi, wifi és pazar kilátás a teraszról, más vendég viszont nem, szóval jó helynek tűnt. Sajnos a szigeten nincs, vagy legalábbis nem találtunk helyiek által is használt éttermet, de mivel a hotelek árai vállalhatatlanok voltak, megállapodtunk a kisfiúval, hogy pár forintért hoz majd valamit a családi vacsorából, ami kiváló döntésnek bizonyult. Este már csak ahhoz volt energiánk, hogy találjunk egy boltot a szigeten, illetve, hogy visszataláljunk a szállásra, ami továbbra is kihívás… De legalább már tényleg Egyiptomban vagyunk, mármint egy igazi városban.

2021. május 20. – Az első zuhatag

Amikor előzetesen felskicceltem a terveket, egyáltalán nem gondoltam, hogy Asszuán egy különösen érdekes város lenne, tulajdonképpen nem terveztem többet a tranzitnál. Ehhez képest már tegnap este kiderült, hogy egy gyönyörű fekvésű helyről van szó, ami a történelmi Egyiptom legstabilabb déli bástyája volt. Ennek oka, hogy itt található a Nílus első zuhataga, tehát a torkolattól kezdve egészen idáig probléma nélkül lehetett hajózni már évezredekkel ezelőtt is, ami stabil kereskedelmi és civilizációs útvonalat jelölt ki. A szépségét pedig az adja, hogy itt rengeteg kisebb-nagyobb zöld sziget töri meg a folyó medrét, miközben a folyó nyugati partján egy óriási homokdűne magasodik a város fölé. És akkor még nem beszéltünk a város közel ötszáz hófehér vitorlásáról, amik a folyón cikázva tényleg festői képet mutatnak. Ezen túlmenően a történelmi Núbia legnagyobb településéről van szó, komoly ókori emlékekkel, múzeumokkal és persze a szenzációs Philea-templommal, de haladjunk csak szép sorjában.

Reggel igyekeztünk korán indulni, felemás sikerrel, és elsőként a szigetünet szerettük volna bejárni. Ahogy azt írtam is, egy szinte érintetlen, tradicionális faluról volt szó, leszámítva a sziget északi harmadát, amit egy az egyben beépített a Mövenpik Hotel, amit cserébe teljesen el is szeparáltak a többi résztől. Úgy tűnt itt sem favorizálják a korán kelést, kóbor kutyákon és búbosbankákon kívül nem sok élőlénnyel találkoztunk, míg a csodás Nílus-parton elértük a Khnum Templom körül elterülő romterületet. Az egykori agyagvárosba szabadnak tűnt a bejárás, mi pedig bukdácsoltunk nagyjából fél órát a romok között - szinte fürödve a porban -, míg visszataláltunk a félig-meddig civilizációba. Maga a templom egészen aprócska, de ha valaki itt száll meg, miért is ne nézné meg néhány perc alatt. Khnum egyébként a Nílus forrásának zöld kos fejet viselő istensége, az ő kultusza talán a legkorábbi az egyiptomi pantheonban.

A szigetnek két nyilvános hajójárata van, a déli környékén tettünk egy kísérletet arra vonatkozóan, hogy találjunk egy kapitányt, aki az általam elképzelt áron elvinne minket Edfuba, de erre a háromnapos útra – ami nekik egy hét is lehet oda-vissza – senki nem vállalkozott. Persze sok hal van a vízben, mégtöbb hajós errefelé, szóval ennek még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. A szigetről kiérve egyből ránk vetették magukat a taxisok, akik mindenképpen a Philae-templomhoz akartak volna elvinni, de mi első körben csak a Núbiai Múzeumot céloztuk be, ami röpke gyalogtávolságban volt csak. Az egyébként rendkívül igényesen kialakított Múzeum látogatása kimondottan hasznos volt, mivel így végre helyükre kerültek mindazon dolgok időben és térben, amiket Szudánban láttunk, hogyan, mikor és miért követték egymást az dott korok, dinasztiák és milyen volt a viszony a két országrész között. Ezen túlmenően az tetszett a legjobban, hogy találtunk jópár Vadi Sabu kanyonjából kimetszett petroglifát. Szinte hihetetlen volt visszagondolni, hogy nagyjából egy hete jártunk ott, a világ végén, ráadásul milyen pokoli körülmények között. Már éppen befejeztük volna a tárlatot, amikor feltűnt Adrián, hiszen olyan rég találkoztunk utoljára… :) Megbeszéltük, este összefutunk a belvárosi szállodájában, de nekünk tovább kellett indulni, mert vele ellentétben a délutánra nem csak lazsálást terveztünk.

Taxival mentünk a belvárosba, ami itt jóval olcsóbbnak tűnik, mint Szudánban, köszönhetően a filléres és mindig elérhető autógáznak. Ami az ebédet illeti, gavalléros hévvel ültünk be egy normális étterembe, és ha már ilyen helyre tévedtünk, gondoltuk, hogy megkóstolunk néhány helyi specialitást. Én a töltött galambra szavaztam, ami az egyik legtradícionálisabb egyiptomi étel. Számomra már ez is elég bizarrnak tűnt, hiszen a pesti szocializáció okán nem vagyok nagy rajongója a repülő patkányoknak, de ez még semmi volt Rita választásához, ami a főtt marhapata volt. Tegyük hozzá gyorsan, hogy csak véletlenül, mivel a vonatkozó angol kifejezést egyikünk sem ismerte, de olyan egzotikusnak tűnt… Talán mondanom sem kell, hogy végül mindkét fogás nekem jutott. Utóbbi egyébként ízre egészen jó, de az állaga olyan volt, mint egy hüvelykujjal feldarabolt kocsonya. Ezt követően az adminisztrációs teendőkre koncentráltunk, úgy mint SIM-kártya vásárlás és pénzváltás. Előbbivel már próbálkoztam Abu Simbelben, de olyan röhejes árat mondtak, hogy inkább passzoltam a lehetőséget, de itt tényleg kiderült, hogy bizony a kártya egy kisebb vagyon, ráadásul utána szintén drágán lehet csak töltögetni. Miután ezen túllendültünk, szembesülhettünk azzal, hogy az összes bank bezár délután háromkor. Igazán haladó gyakorlat, már ami a munkavállalói jogokat illeti, de a felhasználóbarátságról nem vagyok meggyőződve. Már éppen elkeseredtünk volna, amikor a biztonsági őr elkezdett mutogatni az ATM-re, mondván az majd megoldja a problémát. Először nem értettem mire gondol, de miután elolvastam az angol menüt, kiderült, hogy az automata tud pénzt váltani. Beveszi a dollárt, felismeri a darabszámot és a címleteket, majd a banki árfolyamot alapul véve kiadja a megfelelő mennyiségű egyiptomi fontot. Mivel még sosem láttunk ehhez fogható gépcsodát, egy ideig bámultuk, mint székely bácsi a mozgólépcsőt, de aztán a gyakorlatban is bevált. Ennél a pontnál már csak azt nem értem, hogy ezt megelőzően, valamint a jövőben miért volt szükség minden pénzváltásnál szigorú útleveles azonosításra… Ha ez jogszabályi kötelezettség, akkor hogyan működhetnek olyan gépek, amivel ezt ki lehet kerülni, ha pedig nem az, akkor miért szívatják az ügyfeleket?

Miután elintéztünk mindent, amit kellett, visszatértünk a folyópartra, ami amennyire szép, annyira kellemetlen környék is. Bár igyekeztünk felkészülni a turistákat kifosztani akaró emberek tömegére, a szudáni nyugalom és kedvesség után teljesen sokkoló volt az agresszív árusok tömege. A taxisokon kívül a lovashintósok és a felucca – ez a helyi vitorlás neve – kapitányok is elképesztően agresszívak voltak, nem mellesleg pedig hazudoztak össze-vissza. A városi komptól tizenöt méterre próbáltak arról győzködni, hogy a komp egyébként nem jár, de ők alig ötvenszeres áron elvinnének minket. Ráadásul a helyiek nem fogadták el a nemleges választ, és amikor csak simán otthagytuk őket, akkor még ők játszották a sértődöttet. Csodák csodájára a komp mégis járt, mi pedig háromnegyed négykor érkeztünk meg a belváros fölé magasodó félig hegy – félig homokdűne lábához. Ez a hegy valójában egy Ó- és Középbirodalom idején egyaránt használt nekropolisz, ahová a környék adminisztratív és vallási vezetőit temették. Mint kiderült, a pénztár négykor zár, de még éppen meg tudtuk venni a jegyet, és biztosítottak róla, hogy lesz még időnk bejárni a területet. Egy jelentékeny kaptató után elértük a sírok szintjét, pontosabban egy ezerötszáz éves keresztény templom – mert természetesen minden kor nyomot hagyott a szent helyeken – romjait. Itt csatlakozhattunk a kulcsos emberhez, aki aztán beenged a sírkamrákba. Sajnos a negyven akárhány feltárt sírból csak három látogatható, de azok legalább egész jók voltak, míg a többi bejáratát téglafallal zárták le. Persze nem egy Királyok-völgye, de azért ráhangolódásnak megfelel, a kulcsos koma pedig tovább oktatott minket a helyi szokásokra és tartotta a markát a baksisért, holott csak a munkáját végezte. Na igen, ehhez azért hozzá kell még szoknunk. A sírok után felkapaszkodtunk a domb tetejére, ahonnan nagyon klassz kilátás nyílt a belvárosra és a Nílusra. Sajnos ezt a kilátót még az amúgy lusta helyi turisták is megtalálják, így osztoznunk is kellett a látványban néhány hangos kis csapattal. Némi bámészkodás után tettünk egy kisebb kört a dűnék között, hogy legyen rálátásunk a Szent Simeon kolostorra, ahol állítólag 1000 kopt szerzet lakik, és ezzel a műfaj egyik legnagyobbja. A kolostor egy erődszerű épület, rengeteg új szárnnyal, nem biztos, hogy megérte volna a további 3 km gyaloglást, így visszaindultunk a komphoz.

A megbeszéltek szerint, pontban hatkor érkeztünk meg Adrián hosteljéhez, ahol a nyomvadt recepciós azt mondta, hogy Adrián kb. negyed órája elment - ami amúgy teljesen rá vallott volna -, és mivel továbbra sincs telefonja, így nem tudtuk ellenőrizni az állítás igazságtartalmát. Bolyongtunk néhány percet a környéken, megvettük a vacsorát, majd visszaindultunk a szigetünkre. Elég hosszúra sikeredett a mai nap, ráadásul a 40 fok még mindig nem ideális, így különösebben nem bántuk, hogy ma nem kell éjszakába nyúlóan filozofálgatni az élet nagy dolgairól, bár, mint kiderült Adrián végig a szobájában várt minket. Mintha tudtuk volna, hogy melyik az. Amiért mégis maradt bennem némi hiányérzet, az az, hogy legfeljebb egy fél tappodtat jutottunk közelebb ahhoz, kivel fogunk hajókázni lehetőség szerint már holnap után…

2021. május 21. – Philae-vándortemplom és az ismerkedés

Reggel – már amennyiben a tíz óra még reggelnek tekinthető – felhívtam a taxis bácsit, akinek még tegnap szereztem meg a számát, és leszerveztem vele egy kocsikázást a Philae-szigeten álló Isis-templomhoz, valamint az Asszuáni-gáthoz. Míg rá vártunk a kompnál, addig leszólított minket egy hajós, aki egy fokkal komolyabbnak és kevésbé agresszívnak tűnt az előzőeknél, így megállapodtunk vele, hogy amikor visszajövünk, beszélni fogunk a dologról. Talán nincs mindenki tisztában azzal, hogy Asszuánnál valójában két gát van, a régi - mely a XX. század fordulóján szintén a legnagyobbnak számított -, illetve a ’70-ben átadott 4 km hosszú, 1 km széles 111 méter magas monstrum. Mivel a kisebb gáton már többször is áthaladtunk, a túrát a nagy gátnál kezdtük, illetve kezdtük volna. Ugyanis olyan elképesztően pofátlan belépőt kértek, ráadásul azt sem engedték meg, hogy csak simán áthajtsunk a rajta haladó közúton, hogy inkább visszafordultunk, és csak távolról vizsgáltuk. Igazság szerint pont olyan, mint a kisebb, csak sokkal nagyobb. Persze egy gáttól ennél többet ne is várjon az ember!

Fátylat rá, a nap igazi látnivalója Isis istennőnek dedikált szentély volt, mely Abu Simbellel együtt szintén Világörökség helyszín. De nem csak ez jelenti a kapcsolatot a két pazar műemlék között, hanem a sorsuk is. Ugyanis az Asszuáni-gát miatt ennek is költöznie kellett. Ráadásul itt egy kis csavar is van a történetben, ugyanis ez a templom már a régi gát megépítése után félig víz alá került, így évtizedeken keresztül csónakokkal lehetett körbeevezni a romokat, míg a nagy gát építése előtt döntöttek arról, hogy költöznie kell. Ugyan itt a hegyet nem kellett áttelepíteni, de a soktonnás köveket kiszedni a víz alól szintén nem lehetett könnyű mutatvány. Meglepő módon a kikötőben elég komoly élet várt minket, és bár a parkoló többszáz hajóból csak egy tucat járt, így is olyan tömeget láthattunk, amit bő másfél éve sehol. Az árusok némileg agresszívak voltak, de az jobban zavart, hogy az Asszuánból érkező idegenvezetők nem engedték meg, hogy a 3-4 fős csoportjaikkal együtt hajózzunk be a szigetre, megosztva a húszfős csónak költségét. Szerencsére - hogy mekkora szerencse is ez, az csak hetekkel később derül majd ki - viszont belebotlottunk két német lányba akik hasonló problémával küzdöttek, így legalább felezni tudtuk a túra árát.

A templom, illetve az annak újonnan helyet adó sziget a két gát közötti területen helyezkedik el, nagyjából egy kilométernyi hajókázásra a parttól. Már a vízről nézve is elképesztő épületről van szó, az kolonáddal szegélyezett udvar és a megdöbbentően jó állapotban lévő templombástyák (pülón) igazolni látszanak a vélekedést, miszerint az ország talán legszebb templomáról van szó. Persze a hajósunk javaslata, miszerint a látogatás hosszát egy órában szabjuk meg, már most nonszensznek tűnt. Mivel a déli hőségben eléggé kiürült a terület, kellemes magányban kezdtük el a bejárást. Hihetetlen volt a freskók, a reliefek, a szobrok és az oszlopok kavalkádja, bár azt meg kell említeni, hogy tökéletesen látszott az egykori vízszint, ami némileg kikezdte a három méter alatti köveket. Míg Rita és a német lányok - akikről kiderült, hogy a miénk melletti vendégházban laknak - sokat beszélgettek, én igyekeztem jobban az épületre fókuszálni, és lehetőség szerint alaposan dokumentálni azt, bár a hőség miatt a technika gyakran megadta magát. Nagyjából másfél óra volt bejárni a templom főépületét, és a melléképületeket, mint a Hathor-templom és a Traianus-kioszk. A külcsíny leírásába nem bonyolódnék, de a templom jelentőségéről annyit, hogy ez az Ízisz-szentény volt a legfontosabb politikai kapocs Felső-Egyiptom és a Meroitikus Királyság között, a kultusz pedig egészen a VI. századig fennmaradt, mikoris kopt templomként szentelték fel újra. A lényeg, hogy bár nem voltam biztos abban, hogy eljövünk ide is, utólag már a felvetés is nagy hibának tűnt, hogy kihagyjuk ezt a fantasztikus épületet, amihez az egyedi környezete is jócskán hozzá tudott tenni.

Délutánra igazi program nem maradt, kellemetlen kötelezettség annál inkább, méghozzá a hajó lefixálása. Nem önmagában az alkuduzás volt ellenemre, hanem a partnerek és a turistacsapda. Ugyanis amikor utánanéztem az Asszuán-Edfu vitorlás túráknak, akkor megannyi beszámoló jött velem szembe arról, hogy a kapitányok különböző mondvacsinált okokra hivatkozva egyszerűen nem voltak hajlandóak végigmenni az útvonalon, és ennek a kockázata csak nőtt azáltal, hogy nem tervezek a reálisnál magasabb árat fizetni amit bizonyára zokon vesznek majd. A reggel megismert hajóskapitány mindenesetre szerzett egy jó pontot azzal, hogy elnavigált minket egy olyan éttermbe, ahol helyi áron, lehúzás nélkül ehettünk csirkét ebédre. Rajta kívül még egy versenyzőt hagytam a játékba, egy raszta kapitányt, aki elég jó referenciákat tudott mutatni és a hajója is tetszett. Ide-oda pattogtunk a két ajánlattevő között, míg végül sikerült döntést hoznunk. A raszta srác nem ment 230 dollár alá, míg a másikkal végül ki tudtunk egyezni 190 dollárban. Noha ez baromi olcsónak tűnik egy 72 órás programért, két főnek, teljes ellátással, valójában lényegesen drágább, mint amire számítottam. Szerettem volna még négy útitársat, hogy osztódjon az összeg, de erre nem volt reális esély, plusz az is drágította a hajót, hogy visszafelé – ami a folyó sodrása miatt lesz vagy négy nap – üresen tudnak csak jönni.

Mint kiderült, mások esetében azért sokkal vastagabban fogott a toll… Külön pozitívum, hogy a hajó tulaja maga ajánlotta fel, hogy az ár második felét csak érkezés után kell fizetnünk, plusz rögtönöztünk egy kezdetleges szerződést is. Persze nincs illúzióm, hogy ez teljes biztonságot jelentene a trükközéssel szemben, de a fickóról lerít, hogy nem kisstílű csaló, volt is vagy három hajója a kikötőben. Megtörtént tehát az alku, holnap reggel tízkor indulunk!

Mire visszaértünk a szállásra, Adrián már várt minket, elvégre méltó módon kellett búcsúznunk, hiszen a programunk ezen a ponon kettéválik, ő mindenféle sivatagi kolostorokat (szúfit és koptot vegyesen) keres majd fel, míg mi maradunk a Nílus mentén egy tengerparti kitérővel. Sötétedésig beszélgettünk, mire végül csak kibökte, hogy személy szerint ambícionálná azt, ha valaha ortodox szentté avatnák - jobb esetben mártírhalál nélkül… :) -, mire én jeleztem, hogy az ambíció, mint olyan szerintem kizáró ok az ilyen jellegű törekvések sikerét illetően, de azért nem vesztünk össze nagyon. Nem kizárt, hogy meglátogat majd minket Magyarországon, bár egyelőre a beutazási feltételek nem igazán adottak. Alighogy ő elment, felbukkantak a délelőtt megismert német lányok, akik meghívtak a szomszéd bár teraszára beszélgetni. Itt egész komoly csapat verődött össze, rajtuk kívül egy francia fényképész, és egy olasz fickó csatlakozott hozzánk. A francia srác elég izgalmas jelenség volt, és nemcsak azért, mert a klímaváltozás hatásait – beleértve például a menekültválságokat – dokumentálja világszerte, így három évet élt Etiópiában is, de egészen bizarr élvezettel mesélte el az amúgy vegán és radikális állatvédő – nem túl meglepő párosítás – német lányoknak, hogyan evett kutyát és macskát Vietnámban, vagy nyúzott meg egy birkát Szomáliföldön. Egyszóval remek hangulatú élménybeszámolók röpködtek a levegőben, a hangulat pedig ki is tartott hajnalig. Mivel az elkövetkező három nap a lazulásról fog szólni, ennyi éjszakázás igazán belefért.

2021. május 22-24. – Csordogálás az Élet Vizén

A nílusi hajókázásnak évszázados hagyománya van a turisták körében, mely jellemzően a Luxor-Asszuán vonalon történik. Alapvetően három opció közül választhatunk. A leggyorsabbak természetesen a Budapestről is ismert szállodahajók, melyből százas nagyságrendben lehet válogatni csúcsidőben, és jelenleg is üzemel néhány tucat. Belegondolni is elképesztő, hogy csúcsidőben mekkora forgalmat generálhatnak a folyón, több tízezer utassal árasztva el a közbeeső megállókat. A második opciót a dahabiyák jelentik, melyek méretükben szinte a szállodahajókhoz fogható, óriási vitorlások és Asszuántól Esznáig közlekednek. Hiába piszok drága, tradicionálisnak és környezetbarátnak tűnik, ezért sokan beugranak a dolognak, de mint azt tapasztaltuk, ezeken a hajókon a vitorla csupán dísz, és a teljes vonalon dízelzabáló vontatóhajók viszik őket. A mi választásunk viszont a klasszikus, motor nélküli feluccára esett, melyek jellemzően Edfuig mennek, de a legtöbb még odáig sem. Lassú, olcsó, hangulatos, ez a nyerő!

Ha indokokat kéne keresni, miért jó ötlet egy ilyen laza programot beiktatni az útitervbe, kapásból tudnék hármat mondani. Egyrészt a köztes megállók – Kom Ombo, Edfu – felkeresése hihetetlenül kényelmetlen lett volna a nagy csomagjaink miatt, így ezeket ki kellett volna hagynunk. Másrészt jól esett a kis pihenés mindenféle elektronika nélkül, gyönyörködve a folyóban és a part menti ületvényekben. Hihetetlen egyébként, hogy Egyiptom 100 milliónyi lakosának döntő része a folyópart néhány kilométeres sávjában él, tényleg nem túlzás ezt az Élet Vizének nevezni. De a legfontosabb, hogy az elmúlt bő hónapban a hőmérséklet nem igazán csökkent negyven fok alá, amit kezdtünk már nagyon nehezen viselni. Namármost a folyón szlalomozni – a vitorlás nem egyenesen, hanem a partok között cikkcakkozva halad, hogy mindig oldalról kapja a szelet – hihetetlen felfrissülést jelentett. És noha az időnk tíz százalékában voltunk aktívak, míg a fennmaradó időben csak siklottunk a vízen, illetve aludtunk, az idő a vártnál sokkal gyorsabban telt. Sajnos.

Visszatérve a konkrétumokhoz, már majdnem tizenegy volt, amikor el tudtunk indulni. Tényleg privát hajónk volt, egy kormányossal és egy szakáccsal vágtunk neki az útnak. Ami viszont meglepetés volt, hogy egy másik hajó is csatlakozott hozzánk, fedélzetén egyetlen éltesebb német nővel, aki 4 nap alatt Esznát célozta be. Nem akarok elhamarkodottan ítélni, de olyan hölgynek tűnt, akivel nem lett volna szerencsés megosztani a hajót, így nem is háborogtam, amiért nem szerveztek össze vele. De mint kiderült, lesz egy harmadik hajó is, egy spanyol csapattal, de ők már korán reggel elindultak, hozzánk hasonlóan Edfu felé. Az idő egyébként ideális volt, az elmúlt napok szélcsendje után végre megmozdult a levegő, így reális esély volt arra, hogy a terv szerint végigcsináljuk az útvonalat. Jól is indult a túránk, a szakács szinte egyből el is kezdte készíteni az ebédünket, és az elkövetkező kilenc étkezés tényleg meglepően színvonalas volt, több fogás, hús, gyümölcsök, szinte minden nap érkezett valamiféle friss utánpótlás a hajóra. Viszont alig tettünk meg húsz kilométert, amikor felbukkant előttünk a spanyolok hajója, mi pedig szép lassan mellénavigáltunk, és kikötöttünk. A sztori szerint a spanyolok árbóca eltört - na, pont ilyen kifogásokkal szokták lerövidíteni a túrákat -, a mi kapitányunk, akárcsak a német nőé pedig fontosnak érezte, hogy a segítségükre siessen. A gyakorlatban annyit tesz, hogy körbeálltak tízen egy fadarabot, majd erőteljesen nézték azt. Az elkövetkező három-négy órában meglehetősen ingerült voltam, és hiába tereltek minket az egyik hajós falujába, hogy ott fogyasszunk kedvünkre - a spanyolokat persze bepalizták -, mi inkább a vízparton sétáltunk. Többszöri kérdésemre végül változott a történet, most már a „nagy szél” miatt nem tudtunk tovább indulni, ami még kevésbé volt hihető, hiszen bár nem vagyok tapasztalt hajós, a kellemes szellőt nehezen keverném össze egy orkánnal. Már besötétedett, mire épp beletörődtem volna, hogy át lettünk ejtve, ám ekkor a kapitányunk szólt, hogy indulhatunk - egyébként sötétedés után a feluccák már nem közlekedhetnek a folyón… -, és az éj leple alatt, a partvidék meglepően sok fénye mellett néhány óra alatt megdupláztuk a napi távot. Kom Ombotól egy órányira kötöttünk ki a folyó egy elvileg lakatlan szigetén, de a parton egy zseblámpával pásztázó rákász fogadott minket. Megmutatta a zsákmányát, úgy tűnik, hogy elég sok a megtermett folyami rák errefelé, és ez erős jelzés arra vonatkozóan, hogy a víz minősége kiváló. Holnap talán fürdeni is fogunk.

A második nap reggelén rövid időre elváltunk útitársainktól, mert ők előzetesen befizettek egy túrára a daraw-i tevepiacra. Mi egyből a Kom Ombo templománál kötöttünk ki, ahol e korai órán egyedüli turisták lehettünk. Ez bár jól hangzik, azzal járt, hogy az összes – szerencsére nem sok – árus ránk vetette magát. Az itteni eladók voltak a legagresszívabb, legértetlenebb, legellenszenvesebb seggfejek, akikkel valaha találkoztunk, kis híján tettlegességig fajult a helyzet, mire el tudtunk jutni a templomig. Kom Ombo templomának különlegességét két dolog adja, az egyik, hogy ez az egyetlen szentély, amit Sobeknek, a Nílus krokodilfejű istenének szenteltek. Pontosabban ez egy szimmetrikus „ikertemplom”, melynek egyik felét Sobek, a másikat pedig Hórusz reliefjei díszítik. A másik érdekesség pedig, hogy egyedül e templom ábrái között bukkantak fel olyan orvosi műszerek, melyből következtetni lehet arra, hogy az ókori Egyiptomban agyműtéteket is végeztek. Ez nekem különösen kedves téma, hiszen tíz éves koromban Mika Waltari Szinuhe c. műve volt az első igazán nagy léptékű regény, amin átrágtam magam, és az abban leírt koponyalékelés már akkor is szinte hihetetlennek tűnt. A templom egyébként nem kifejezetten nagy, de a festett oszlopcsarnok a három féle oszlopfővel nagyon látványos volt, ahogy a fent említett reliefek is gyönyörűek. A templom után kihagyhatatlan az itteni múzeum is ahol a templom több évszázad alatt felhalmozott krokodilmúmiáit őrzik, mely állatokat életükben az istenség megtestesüléseként tiszteltek. Több tucat, méretileg és megjelenésében igen változtos múmia mellett a hívek által felajánlott szobrok és egyéb ajándékok is megtekinthetőek. A csónakhoz vezető kétszáz méteres út visszafelé is horror volt, szinte menekülnünk kellett az agresszív baromok elől.

A nap ezt követően békés ringatózásban telt, egyszer kikötöttünk egy strandnál – ami itt lapos, homokos partszakaszt jelöl – és úszhattam egyet a jéghideg Nílusban, míg Rita inkább kihagyta ezt a fagyos élményt, majd folytattuk az utunkat Gebel es-Silsila felé. Fél öt környékén tűntek fel előttünk a Nílus magas partjába vájt templomok fülkéi, a kikötőben pedig már egy másik hajó és egy dahabiya is horgonyzott. Sajnos azonban a régészeti terület négykor bezárt, így a kapitány hiába akart volna tovább menni, lehorgonyoztunk éjszakára. Ez a terület egyébként a Nílus legszűkebb pontja, mindkét oldalon magas sziklafal és hegyek övezik, az ókorban pedig jelentős szakrális szerepe volt, emellett ez volt az ország talán legnagyobb kőbányája, egészen Luxorig úsztatták innen az óriási tömböket. A sötétedés közeledtével kiderült, hogy mi baja a kapitányunknak a hellyel, ugyanis iszonyatos mennyiségű szúnyog támadt ránk, melyeket a riasztó sem igazán tartott vissza a vérszívástól, de néhány óra alatt normalizálódott a helyzet. Egyébként az egész sziklafalat nagyon hangulatosan kivilágították éjszakára, kár, hogy egyébként szinte senki sem gyönyörködhet benne… Mi azért igen, mitöbb az éj leszálltával be is kommandóztunk a területre, tudván azt, hogy holnap reggel majd úgyis megvesszük a belépőt. Igazán sejtelmes túra volt, több szépen festett kamrát is találtunk, szóval lesz itt látnivaló, ha a szúnyogok nem szívják ki belőlünk az összes vért éjszaka…

Reggel nyolckor tényleg kinyitott a hely, ráadásul a jegy is filléres volt. Az elsőszámú látnivaló Horemheb fáraó temploma, ami bár nyilván nem mérhető Abu Simbelhez, azért érdekes látvány. A bánya nagyjából ötszáz méteren járható be, ezalatt három festett szentélyt találtunk, de sajnos a legszebb csak a folyóról látható. Ezen kívül még látszanak azok a pontok, ahol a sziklákat leeresztették a hajókhoz. Érdekesség, hogy a területet őrző rendőr utánunk jött, és betessékelt minket a már lezárt területre egy szép kápolnához - ez eddig még teljesen szokványos -, de ezután nem tartotta a markát, hanem szépen elballagott. Ez némileg visszaadta az emberekbe vetett hitünket a tegnapi félállat árusok után… Összességében megérte ragaszkodni ehhez a megállóhoz.

Nagyjából tizenegy volt, mire el tudtunk indulni, és mivel még bő negyven kilométer volt Edfuig, mára már nem is tervezhettünk más megállót. Az idő továbbra is csodálatos, a hajókázás pedig kellemes. Majdnem lement a nap, mire megközelítettük Edfut, de három kilométerre a céltól, egy szintén lakatlan szigeten kikötöttünk éjszakára. Most már értem, hogy mit jelentett a programban a 3 nap/3 éjszaka felosztás. Az utolsó éjszakát persze megpróbálták a helyiek feldobni, a három hajó személyzete összeállt, óriási tábortüzet raktak, és egy kellemes zenés-táncos produkció keretében igyekeztek felkészítni minket a holnapi borravalószüretre… A műsor amúgy tényleg jópofa volt, bár a körtánchoz, meg az „énekléshez” nekem nem ártott volna némi alkohol. :)

2021. május 25. – Óriástemplom és a harmadosztály

Reggel elég meglepő véget ért az utazásunk, ugyanis miután vitorlát bontottunk, nagyjából ötszáz métert tettünk meg, hogy végleg kikössünk. Kaptunk még egy kellemes reggelit, majd a várostól kb. fél óra gyaloglásra utunkra bocsátottak minket. Három kilométer a cuccainkkal nem lett volna kevés, így – még a borravaló előtt – megkértem derék kapitányunkat, hogy ugyan intsen már le nekünk valami kisbuszt, amivel meg tudjuk közelíteni a Hórusz-templomot, Edfu büszkeségét. Vicces egyébként, hogy a spanyol csapatért jött egy privát kisbusz, amiben lett volna egy csomó hely, a német nőért egy lovashintó(!), de minket a tömegközlekedés felé irányítottak. A lényeg, hogy végül elértük a belvárost, elköszöntünk a minket kísérő szakácstól - sokba volt nekünk ez -, majd még egy kilométert sétálhattunk dombnak fölfelé. Ezzel együtt nem sokkal a spanyolok után, valamivel a német nő előtt – más turista még tévedésből sem járt arra – bejutottunk az épületbe. A bejáratnál a Philae-templomhoz hasonló pülón fogadott, de érzésre jóval nagyobb, ahogy az egész templom mérete lenyűgöző volt, talán a leggrandiózusabb az összes egyiptomi társa közül. A relífek, a szobrok, a festések, a belső kamrák mind tökéletes épségben voltak, a templom belseje pedig több szintes volt. A legfőbb szentélyben pedig ott volt a fából készült, mobil oltár is. Mivel újra belefutottunk a spanyol csapatba, végre volt lehetőségem megkérdezni tőlük, hogy mennyit fizettek a túrára. Mint kiderült, majdnem fejenként háromszor annyit, mint mi. Nagyjából ugyanarra a programra, ugyanúgy egyetlen hajóra és a kétfős személyzetre. Igaz, hogy hat személyre kellett főzni, de ez maximum 20-30 dollárt indokolt volna a költségekben. Nem is volt pofám elmondani, hogy mennyire rosszul alkudtak, elvégre, ha ők elégedettek, akkor végső soron mindenki jól járt. A templom bejárása elég lassan ment, de nem is siettünk sehová, legkevésbé vissza a táskáinkhoz, amit a bejáratnál hagytunk… Összességében talán ez volt a legszebb templom - Abu Simbelt leszámítva, ami egészen más jellegű -, amit az út során láttunk. (Bár Philae elhelyezkedése nyilván látványosabb.)

A templom után tuktukkal mentünk a pályaudvarra, hogy végre kipróbáljuk a vasutat, amiről eddig csak jót hallottunk. Némileg visszavetette a várakozásainkat, hogy a normális vonatra nem kaptunk már jegyet, csak a harmadosztályra - amit elvileg külföldiek nem használhatnak, de szerencsére ez senkit nem érdekel -, így a 110 kilométerre lévő Luxorba ötven forintért juthattunk el. Ennél olcsóbb kilométeráron eddig csak stoppolni tudtunk…:) A vonat és a vagon teljesen passzolt az árazáshoz, de kimondottan nagy zsúfoltság szerencsére nem volt. Kábé öt percenként, minden nagyobb kapualjban megállt a vonat, hogy árusok ugráljanak fel és kínálják a parfümöktől kezdve a maszkokon át egészen a chipsig a portékáikat. Ezzel együtt az út alig nyúlt tovább, mint két óra, ráadásul Rita új barátokat is szerzett. Egy csapat helyi lány igyekezett beszélgetést kezdeményezni vele, angol nyelvtudás híján, persze nem nagyon jött össze a mutatvány.

A pályaudvarról csupán egy kilométert kellett sétálni a belvárosi szállásig, de ezalatt majd' egy tucat taxis ajánlotta fel szogálatait. Nem mintha illúzióm lett volna azzal kapcsolatban, hogy itt majd nyugodtan fogunk turistáskodni. A szállásadó viszont meglepően szimpatikus volt, egy élete nagyobb részében Japánban élő fickó vitte tovább a családi hotelt, és látszólag kiveszett belőle a helyiekre jellemző agresszió. A szoba is nagyon jó, bár inkább tiszta, mint újszerű. Némi keresgélés után találtunk a környéken alig túlárazott helyi kaját, majd egy kevés pihenés után, este úgy döntöttünk, hogy sétálunk kicsit az óvárosban. Nagy hiba volt, mert alig ötven méter megtétele után ránkugrott egy csomó lovashintós, akik a taxisokhoz képest is a társadalom legalját képviselik. Az egyikük pedig annyira levakarhatatlan volt, és annyi hülyeséget beszélt, hogy amikor már sírni kezdett, rábólintottam arra, hogy fél óra alatt körbevigyen a városban. (Apropó, sok ehhez a fickóhoz fogható barom jött azzal, hogy nézzük meg a tenyerét, teljesen más, mint a többieké, ebből is látszik, hogy benne meg lehet bízni… Azóta sem jöttünk rá, mi fán terem ez a zagyvaság.) Mondjuk a kialkudott egy(!) dollárt simán megérte volna a dolog, csak éppen az irritáló fazon társasága rontott az élményen. Rita azért jól szórakozott, felülhetett a bakra is irányítani a hintót, és persze a kötelező ajándékboltot sem hagytuk ki a körből. Ahol persze nem vettünk semmit. A belváros egyébként kimondottan szép lenne, kivilágítva pláne, a Luxor templomot a Karnaki nagytemplommal összekötő, ezernyi antik szfinx-szoborral szegélyezett sétány pedig egyenesen hihetetlen. Sajnos még nem fejezték be a helyreállítási munkálatokat, de ha elkészül, ez lesz az ország új sztárlátványossága. Ízelítőnek ennyi elég is volt a városból - majd meglátjuk sétálunk-e még errefelé, mert a helyi piócák miatt igazi tortúra lehet -, a lovásztól is sikeresen megszabadultunk, holnap pedig kezdődhet az igazi felfedezés a Királyok-völgyében…