2019. november 30. – Az első főváros

A független thai államok története a XIII. század elejéig vezet vissza, mikor Sukhothai elszakad a Khmer Királyságtól. Az első főváros felkeresése nagyjából folyamatosan terítéken volt az elmúlt egy évben, de sem a Chiang Mai-i túra alkalmával, sem Indiából visszafelé nem tudtunk itt megállni, ezért is örültünk meg nagyon, amikor egy halom adminisztratív ügy intézésére kaptunk két szabadnapot. Mivel egy hihetetlen bravúrsorozatnak hála sikerült mindent letudnunk egy munkanap alatt (november 29-én), és még elértük a délutáni buszt Khon Kaenbe, az éjszakait Sukhothaiba, így hajnali háromkor sikeresen megérkeztünk a csupán néhány taxis hiéna által belakott buszpályaudvarra. Mivel az első songtheow csak hatkor indult a várostól 12 km-re lévő antik negyedbe, ezért Rita folytatta a pihengetést, míg én inkább olvastam pirkadatig.

Elég bosszantó volt, hogy az első járat pár perccel napkelte után érkezett a romterülethez, de mint kiderült, a fák miatt a napból amúgy sem látszott volna semmi, így nem vesztettünk semmit. A furgonon rajtunk kívül csupán egy fickó, egy meglehetősen jófej amerikai nyugdíjas – aki amúgy nem nézett ki többnek 50 évesnél – utazott, akivel össze is haverkodtunk gyorsan, a biciklibérlést már együtt intéztük. Az öt különálló – bár egymástól nem kimondottan messze található – romterület bejárásának legjobb módja ugyanis a kerékpár, amit fejenként 1 dollárért vihetünk el egy napra. A látványosság kapcsán még egy furcsaságot érdemes megemlíteni, az pedig az árazása, annak ellenére, hogy a látnivalók 70%-a a központi-, 15%-a pedig az északi területen található, mind az ötre külön jegyet kell váltani, méghozzá azonos áron, ezért úgy döntöttünk, hogy csak az első kettőre fogunk koncentrálni.

Egész pontosan két okból is remekül jött ki a hajnali érkezés, és az, hogy mi voltunk az első látogatók a romterületen. Egyrészt nyilván teljesen más magányosan felfedezni a templomokat, mint napközben a csoportokat kerülgetni, másrészt pedig a napfelkeltét követő első órában (ún. “arany óra”) egészen mások a színek – főleg ha vörös tégláról van szó -, szerintem szebbek, mint napközben. Első utunk nyilván a Wat Mahathathoz vezetett, ami egész Sukhothai – de talán egész Thaiföld – legszebb műemléke, vitán felül ez a terület legnagyobb látványossága. Ezen a helyen maradt meg – vagy állították helyre – legépebben az egykori templom komplexum, a főtemplommal, az oszlopcsarnokkal, és egyéb álló, valamint ülő Buddhákkal. Itt azért elég sok időt el lehet tölteni, mi is így tettünk egészen az első csoport felbukkanásáig. A központi területen a fene tudja hányadik Ráma király szobrán kívül még akad pár elég szép, vízesárkokkal körülvett templom, de ezek közül is kiemelkedett a Wat Si Sawai, mely három kucsmagombára emlékeztető óriási tornyával az angkori építészetet is megidézte.

Az északi templomok felé menet még a Wat Sorasakot emelném ki, mint kihagyhatatlan megállót, ennek talapzatát ugyanis minden irányból látványos elefántszobrok díszítik. Az északi terület sok kisebb romot, illetve temetőt rejt, de alapvetően két látványossága akad. Az egyik a mesterséges szigeten álló Wat Phra Pai Luang, ami egy félig meddig megmaradt oszlopcsarnok végében ácsorgó méretes Buddha szobrot rejt, valamint a Wat Sri Chum, ami pedig egy ülő Buddha temploma. Előbbi mellett kellett volna megváltani a belépőt a területre, de mivel a jegyárus önkéntes szabadságát töltötte, köszöntük a lehetőséget, míg utóbbit csak távolról láttuk, mivel egy templom kedvéért már nem vettük meg a jegyet, hiszen minden mást már láttunk. Visszafelé úton még újra megálltunk a főtemplomnál – ami még a turista csordákkal együtt is gyönyörű volt -, majd meglátogattuk az utolsó helyszínünket, már a kapun kívül. A Wat Trapang Thong egy szépen helyreálltótt és kidekorált templom, véleményem szerint itt akár még aktív hitélet is folyhat, bár szerzetessel éppen nem találkoztunk. A templommal szemben ettünk egy gyors ebédet, majd a biciklik leadása után visszaindultunk az új városrészbe.

Nem egész hat óra alatt szerintem elég alaposan be lehet járni a terület legizgalmasabb részeit, persze ha sokkal több időnk lett volna, talán még elnézünk az innen másfél órányira lévő, sokkal meghittebb Si Satchanalai Történelmi Emlékparkba is, de a fennmaradó napokra mi egy kicsit izgalmasabb programot terveztünk, így inkább elindultunk visszafelé, hogy az estét már a Nam Nao Nemzeti Park egyik sátrában tölthessük. A táv mindössze 235 km volt, viszont Thaiföld tömegközlekedés tekintetében legmostohább, hegyvidéki szakaszán. A helyzet az ugyanis, hogy ilyen terepen a magánzóknak nem éri meg igazán furgonokat üzemeltetni, így maradnak az állami buszok, melyek sokkal lelakottabbak és drágábbak azoknál, melyekkel jellemzően utazni szoktunk. Első ízben Phitsanulokig mentünk, ami egy sima furgonút lett volna, ha a sofőr nem pont most áll meg tankolni húsz percre, majd onnan állami busszal mentünk tovább Lom Sakig. Utóbbi sem volt egy leányálom, nem csak azért, mert meg kellett másznunk egy hegyet, amit a busz csak kb. gyalogtempóban bírt teljesíteni, de egy járat itt is kimaradt, szóval vesztettünk újabb háromnegyed órát. Több, mint négy órával az indulás után tehát még mindig 50 km masszív hegymenet állt előttünk, úgy, hogy a Nemzeti Park a neten talált szegényes információk alapján kevesebb, mint egy óra múlva bezár. Mivel időben érkezni busszal – ami ki tudja mikor indul – lehetetlen küldetés lett volna, elkezdtünk stoppolni és, nagyjából húsz másodperc múlva egy kedves család fel is vett minket a tuningolt japán autócsodájukkal, a négy gyerek mellé. Ha valamivel, hát ezzel fel tudunk jutni időben, gondoltam lelkesen, de kiderült, hogy a család csak tíz kilométerre megy, a hegy lábánál lévő faluba. Ennyivel is beljebb voltunk.

Ezt követően tíz percig hiába integettünk, a legtöbb kocsi – alig néhány jött erre - vagy tele volt, vagy megijedt Ritától :), majd felbukkant újra a sportautó, a házaspár ugyanis miután lerakta a gyerekeket, visszajött értünk, hogy felvigyen a hegyre. Gyanítom, hogy ez a 80 km-es kitérő nekik egy nagy fogyasztású autóval, 1200 méter szintemelkedés mellett nem jött ki fél liter benzinből, de nem voltunk abban a helyzetben, hogy visszautasítsuk ezt a több, mint kedves gesztust. A srác nem véletlenül vezette ezt az autót, a szerpentineken is több, mint bátran hajtott, így kettő perccel öt óra előtt el is értük a Nemzeti Park bejáratát. Egyébként nem úgy tűnt, mintha éppen zártak volna…

A párt meghívtuk vacsorára – momentán mással aligha hálálhattuk meg a segítséget -, de siettek vissza a családhoz, de azért a gyerekeknek küldtünk jópár zacskó chipset, ami a leginkább ajándék-kompatibilis dolog volt, amit az itt lévő egyetlen boltban kapni lehetett. Sok szép dolgot lehet látni a világon, de talán az ilyen szép emberi pillanatok jelentik az utazás legfelemelőbb élményeit. A búcsúzás után nekiveselkedhettünk felállítani a sátrunkat, a látogatóközponthoz leközelebb eső kempingben, ahol rajtunk kívül még három család tanyázott. Szerencsére ez a művelet egy ifjú helyi segítségével még világosban befejeződött, hogy utána végre megnézhessük, hová is kerültünk. Mármit azon túlmenően, hogy az elefánt észlelések számát figyelembe véve ez Thaiföld harmadik legjobb nemzeti parkja. Ezért vagyunk itt ugyanis.

Mint kiderült, délután ötkor csak a túraútvonalakat zárják le – nem is akárhogy -, az étterem és a látogatóközont egészen este tízig nyitva van. Megkérdeztem, hogy van-e lehetőség éjszakai túrára, ám sajnos az kizárt, ellenben van éjszakai szafari 8000 forint/autó áron. A program elvileg két óra, és a Khao Yai óta már sejtettük, hogy mire kell gondolnunk. Ketten persze nem érte volna meg a kísérlet, de a látogatóközpont előtt pont belebotlottunk egy öttagú belga családba, akiket rögvest beszerveztem. Annak ellenére mondtak igent, hogy most jöttek a Khao Yaiból, ahol nekik velünk ellentétben szerencséjük volt, és láttak egy csomó elefántot… Az indulásig volt még egy bő óránk, így a közös vacsora beiktatásával el is kezdtük az ismerkedést. Mint kiderüt, a három viszonylag fiatal gyereket időlegesen kivették a suliból – van egy külön bőröndjük tankönyveknek -, és három hónapot utazgatnak Délkelet-Ázsiában, méghozzá hátizsákos stílusban, tömegközelekedéssel. Ez utóbbi nem lepett meg, mivel ez a hely eléggé kiesik az utazási irodák látóteréből. Egyébként a gyererekek nagyon érdeklődőek voltak, elég talpraesettek is, és viszonylag gyorsan sikerült eloszlatni a magyarokkal szembeni előítéleteket, melyekkel sajnos nem most találkoztunk először (sem másodszor) az út során. Nagyjából az 1910-es évek óta nem volt ennyire rossz híre a magyarságnak a világban, de a szerény eszközeinkkel azért igyekszünk javítani ezen… Csepp a tengerben.

Mindenekelőtt lelövöm a poént, a szafarin egy fia elefántot nem láttunk. Sőt, néhány szarvason kívül semmit sem. Deviszont! A kocsink nem csupán az aszfaltozott úton grasszált – melyen már többször is átmentünk egyébként, pl. Chiang Maiba, vagy épp a minap, Sukhothaiba menet -, hanem lehajtttunk olyan elzárt, csupán a vadőrök által látogatott földutakra, ahol tényleg olyan érzése volt az embernek, hogy bármelyik pillanaban felbukkanhat egy egész csorda. Tök izgalmas volt az egész út, ráadásul a nulla fényszennyezésnek hála a csillagos égbolt is egészen gyönyörű volt. Így már nem is voltunk – olyan nagyon – csalódottak, amikor másfél órával később visszaértünk a látogatóközponthoz. Márcsak azért sem voltunk azok, mert eddigre kifogyott a szufla, legalábbis belőlem, aki az előző éjszaka nem aludt. Nem gondoltam volna, hogy éppen egy sátorban – amihez grátisz mindenféle extra felszerelést is kaptunk - fogok egyhuzamban tíz órát aludni, de egy ilyen nap után még ez is összejött.