2018.08.22. – A város, ahol el lehet intézni

Leshan az óriás Buddha szobra miatt egyébként is szerepelt volna az útitervünkben, de előrébb kellett hozni, ugyanis egy napunk maradt, ameddig igényelhettük a vízumunk meghosszabbítását. Márpedig egybehangzó vélemények szerint erre itt van a legkönnyebben mód. A szálláshoz járó reggeli – rizsnyák, mint Turpanban – elfogyasztása után gyorsan kinyomtattam a szükségesnek vélt dokumentumokat (újabb lemondható booking.com foglalások, útvonalterv, útlevél és vízum fénymásolatok), majd elindultunk a rendőrségre. Sor egyáltalán nem volt, az ügyintézők beszéltek angolul, ráadásul semmiféle extra papírt nem kértek. Ki kellett tölteni egy lapot az adatainkkal, meg egyre ráírni pár városnevet – hotelfoglalás sem kell -, ahová készülünk, befényképeztek minket a számítógépes rendszerükbe, és 40 perc alatt meg is voltunk. Másnap 11 után jöhetünk a vízumokért… Tényleg automatizmusról lehet szó.

Mint aki jól végezte a dolgát, a szállásra visszatérve pihentünk egy kicsit, majd elindultunk keríteni valami ebédet. Ritát nagyon megfogták az utcán árult egészben sült kacsák, így kerestünk egy helyet, ahol – ugyan nem egészben -, de fel is tálalták nekünk. Az itteni kacsa specialitás – ellentétben a pekingivel – egyáltalán nem zsíros, hanem mézben pácolják. Szerencsére egyáltalán nem tolakodóan édes, nagyon ízlett is mindkettőnknek. Újabb sziesztára nem volt idő, így elindultunk tiszteletünket tenni a jó öreg – 1200 éves - Buddhánál a folyó túlpartján.

Az odajutás, és a bejutás is simán ment, sőt, bent sem fogadott az az irtózatos tömeg, így jókedvűen nézelődtünk a dzsungelt idéző környezetben. Bambuszerdők, szakállas fák, buja zöld vadon mindenfelé, csak néha kandikált ki közülük egy-egy templom, vagy pagoda. A Buddha szoborhoz érve azonban – átmenetileg – elpárolgott a jókedv, mert mint kiderült, a szobor lábához egy szűk lépcső kanyarog le, előtte pedig egy nagyjából kétórás sor állt. (Már többször értekezett egy esetleges atomháború következtében Kínában megvalósuló százmilliós népességcsökkenés pozitív externáliáiról. Bár gyanús, hogy ez csupán az „üres város” hadicsel átültetése volt a hidegháborús diplomácia nyelvezetébe, azért látom az elképzelés igazságmagvát…) No igen, a park fő látnivalóját azért csak nem lesz egyszerű becserkészni, mert oldalról fejmagasságból egyszerűen nem lehetett belátni a teljes alakot, olyan hatalmas. Úgy döntöttünk, hogy lesz még kisebb ez a sor – és 3 óra még van zárásig -, így addig megnézünk minden mást.

Minden más alatt egy halászfalut, és egy szigetet kell érteni, ahová egy igazán pofás híd vezetett. A halászfalu inkább szuvenírárus falunak tűnt – bár tényleg voltak halászok a folyón -, viszont az éttermek kínáltak pár igazán különleges ételt. Amik persze még éltek. Az angolnák és halak mellett ugyanis különböző teknősök is voltak a terítéken, de a legelképesztőbbek a kínai óriásszalamandrák voltak. A Föld legnagyobb kétéltűi 1,9 méterre és 60 kg-ra is megnőhetnek. Őszintén remélem, hogy ezeket a példányokat – amik maximum pár kilósak lehettek – nem a halászok fogták, hanem tenyésztelepekről származtak, ugyanis a húsuk nagyon népszerű Kínában, miközben a faj súlyosan veszélyeztetett. A szigeten jó sokat kellett lépcsőzni, ráadásul az idő is szorított minket, így az ottani templomot nem a szokott alapossággal jártuk be, de a fene sem gondolta volna, hogy így kell majd kapkodnunk… Visszafelé menet elhaladtunk az Orental Buddha Capital nevű hely mellett, ahol 3000 Buddha szobrot őriznek. Nem az időhiány, nem is a drága extra belépő, hanem amiatt hagytuk ki a helyet, hogy az igazán látványos szobrok – például a 170 (!) méteres fekvő Buddha – gipszből van, és egyébként pár éve csinálták az egészet. Fogalmam nincs, hogy mire jó ez, és hogy engedhettek ilyen parasztvakítást egy világörökség helyszínen…

Ahogy arra számítani lehetett, a sor valóban kisebb lett, így alig egy és háromnegyed óra alatt (…) eljutottunk a gigász lábához. A szobor méreteit nagyon nehéz elképzelni, főleg, hogy csak viszonylag közelről lehet rálátni – három folyó összefolyásánál épült egy sziklavájatban, a legenda szerint a víz faragta -, csak a füle 7 méter, a lábkörmein pedig simán fel lehetne húzni egy családi sátrat. Ja igen, és ül a drága, bár a trónját nem dolgozták ki. Elképesztő belegondolni, hogy bő egy évezrede hány ember, hány éven át dolgozott azon, hogy a szobor aztán az örökkévalóságig őrizze a várost…

Bá elvileg már bezárt a hely, kifelé sem siettünk, így megnéztünk még pár pavilont, kergettünk néhány különleges madarat, majd gyalog indultunk vissza a város felé, hogy a lemenő nap fényében csodálhassuk a part menti sétányt. Meg is állapodtunk abban, hogy Leshan eddig messze a legélhetőbb kínai város, ennél is tovább menve, kimondottan kellemes hely.

Este még elég sokáig fent voltunk, mivel ki kellett találnom, hogy pontosan melyik túrákat is vállaljuk be – megelőlegezve az új vízumot -, ugyanis Szecsuánban a bőség zavarával találkozik az ember. Szerencsére másnap csak 11-kor van jelenésünk, így tovább alhattunk a szokásosnál…