2021. június 8. – Elnyúlás a pálmabirodalomban

Rita végigaludta az utat, míg én szinte semmit nem pihentem, de ezek egyike sem esik a meglepetés kategóriába. Azon viszont némileg csodálkozom, hogy mennyire jól haladtunk, hiszen a szórványos katonai ellenőrzőpontok dacára, hajnali hat előtt elértük az oázist. Már derengett a világosság, így nem okozott nagy nehézséget annak felismerése, hogy egy különleges agyagvárosba érkeztünk, azonban a fáradtságom ekkor még felülírta a lelkesedést. Pont négy hónapja vagyunk úton, és ez már elég ahhoz, hogy nyomot hagyjon az ember erőnlétén. Legalábbis az enyémen. A Booking.com-on kinézett szállás elvileg nem lett volna messze a buszpályaudvartól, csak éppen a térképen jelölt pontban a menő sátortábor helyett egy bezárt vegyesbolt árválkodott. Nem először futunk bele abba, hogy a szállás tévesen regisztrálja a helyzetét a weboldalon, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez puszta véletlen hiba lenne. Miután egy helyi fickó tanácstalanságunkat látva megállt mellettünk, gyorsan be is igazolódott a sejtésem, a keresett szállás ugyanis nem a központban, hanem onnan jó négy kilométeres gyalogútra található, távol az elérhető árú éttermektől. Felajánlotta, hogy elvisz minket oda, vagy talál nekünk a központban helyet hasonló áron. Utóbbira szavaztunk, és alig párszáz méterre le is parkoltunk egy tradícionális agyagpanzióban. Némi alkudozás következett, de végül megkaptuk a szobát 18 dollárért, ami itt – távol mindenhol, egy exkluzív üdülőfaluban – sajnos jó árnak számított. A szoba elfoglalására várnunk kellett egy kicsit, de addig is megengedték, hogy lepihenjünk. Mármint én, mert iszonyatosan fáradt voltam.

Ébredés után – amikor már jócskán benne voltunk a napban – elkezdtem megtervezni, hogy milyen ütemben keressük fel az oázis látnivalóit - amiből volt jópár -, lehetőleg minimalizálva a taxizást. A terv össze is állt, mi pedig beballagtunk a központba. Hamar találtunk is egy éttermet - ami később törzshelyünkké vált -, ahol az egyiptomi árszínvonalhoz képest ugyan drágábban, de a szállások ebédmenüjénél lényegesen olcsóbban tudtunk kipróbálni néhány különlegességet. A hajnali érkezéskor még frissítő – na nem mintha esetemben ez sikerült volna – idő délre menetrendszerűen felforrósodott, ha akartuk volna sem tudjuk elfelejteni, hogy a sivatag közepén vagyunk, a líbiai határtól alig néhány kilométerre. Az ebéd után nem is kapkodtuk el, hogy újra kimerészkedjünk a pálmafák árnyékából, de végül tettünk egy kósza kísérletet arra, hogy felkeressük az oázis háromszáz(!) természetes forrásának valamelyikét. A források között akad édes és sós vízű, hideg és meleg egyaránt, nem véletlen, hogy a turizmus jelentős részét a gyógyulni vágyó egyiptomiak adják. Párszáz méteren is kellően leizzadtunk, míg eljutottunk a kútszerűen kiépített medencéig, ahol rajtunk kívül egy ember sem volt. Az is nyilvánvaló, hogy miért, ez a medence nem tartozott a rendszeresen karbantartottak közé, így elég sok alga volt benne. Ez engem még nem tántorított volna el, de az első merülés után gyorsan kiderült, hogy valamiféle vízi vérszívók is megtelepedtek benne, ugyanis tömegesen kezdtek el csipkedni a kis rohadékok. Nem is maradtunk sokáig, átöltöztünk a szálláson, majd inkább az óváros felé vettük az irányt.

Az oázis egy XIII. századi erőd köré épült, mely igen jól viselte a történelem viharait egészen a huszadik század közepéig, amikor egy földrengés súlyos károkat okozott benne. Ez az állapot nagyjából konzerválódott, néhány épületet ugyan felújítottak élelmes szuvenírárusok, egy kettőbe pedig még mindig laknak, de többynire egy szellemfalu képét mutatja. Annak viszont első osztályú, az erődbe felapaszkodva egészen fantasztikus látvány tárult elénk. Nagyjából az egész oázis. Háromszázezer pálmafa, a nagy sós és édesvízű tavak, valamint a sivatagból kibukkanó kúpszerű sziklák – melyek hasonlatosak a Vadi Halfában látottakkal – és persze az agyagváros hihetetlen összképet alkottak. Lesz mit bejárnunk az elkövetkező napokban. Az erőd legmagasabb pontján időztünk egy kicsit - közben egy kairói család is felbukkant -, de mivel a nap pontosan szembe sütött, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk az óvárs túlsó oldalán emelkedő dombra, a Béke Hegyére. A lejutás némileg nehézkes volt, mivel eltévedtünk a labirintusban, de húsz perc alatt sikerült átküzdeni magunkat az akadályokon. A város legmagasabb pontja talán mégjobb kilátást nyújtott, de ami biztos, hogy nem kellett a nappal szembe fotózni. A naplementét innen néztük végig, majd visszamentünk Abu éttermébe, ami délben nagyon bevált. Erősen reménykedem abban, hogy holnap reggel kicsivel több energiánk lesz.