2021. április 30. – A kikötőben

Ammer egy elég érdekes figura, nem tipikus életúttal. Gazdasági PhD-jét az olajiparban kamatoztatta, közel húsz évet húzott le Omán, az Emirátusok és Irak olajmezőin, hogy miután helyi viszonyok között irgalmatlan summát halmozott fel, otthagyja az egészet és addigi hobbiját, a búvárkodást immár hivatássá fejlessze. Sokat kockáztatott, mert az addigi életszínvonalat, a gyerekei magániskolai oktatását nem lehet egyszerű fenntartani. De mindez már két éve történt, akkor kezdte kiépíteni Port Sudan második búvárbázisát a legmodernebb eszközökkel és immár ezer merülés és többszáz ügyfél gyorsan igazolta elképzelése éltképességét. (Aztán jött a COVID.) Ugyan a Port Sudan körüli zátonyok eddigis amolyan Szent Grálként vonzották a legkomolyabb búvárokat - nem véletlen, hogy a legendás Custeau kapitány is itt fektette le a mesterség alapjait… -, de az évente 6-8.000 ember 95%-a méregdrága búvárhajókkal érkezett Egyiptomból és a vendégek talpa sosem lépett a szudáni partokra. Ezzel együtt meglehetősen forgalmas helyről, Afrika egyik legkomolyabb kikötőjéről van szó - pontosabban nyolc különálló kikötőről, ahová a különböző típusú áruk érkeznek -, ugyanis ennek a 40 milliós országnak az áruforgalma szinte kizárólag ezen a ponton keresztül zajlik. Éppen ezért egy meglehetősen gazdag, modern, de kevésbé attraktív városról van szó.

Az út egyébként elég sima volt - annyira azért nem, hogy aludni is tudjunk, ami Ammer esetében elég nagy szerencse -, de az utolsó 100-120 kilométeren megérkeztünk a tengerparthoz közeli hegyek közé, ahol a viszonylag frissen vésett/épített utat néhány év alatt teljesen szétroncsolta a kamionforgalom, így araszolgatva kellett kerülgetnünk a lerobbant teherautók tucatjait. Ennél is izgalmasabb látványt nyújtottak a helyi beduinok falvai, ahol az újszerű óriási sátrak mellett luxusterepjárók parkoltak. Hiába, ez az ő életstílus, amin bár tudnának, nem akarnak változtatni. És egyébként is, a sátrakat viszonylag könnyű költöztetni, ha összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, ugyanis jellemzően ők végzik az Eritreába/ból irányuló csempészett...

Tíz óra körül, bő tizenkét óra autózás után érkeztünk meg a városba, és egyből Ammer bérelt lakásába mentünk, ugyanis az alku szerint vállalta, hogy vendégül lát minket a tanfolyam idejére. A helyen látszott, hogy csak amolyan szolgálati lakás, na nem a méretén, mert volt vagy négy szobája, de azok vagy üresek voltak, vagy búverfelszerelésekkel voltak tele – a család a khartoumi házban lakik – és megkaptuk a légkondis szobát, majd mindenki azonnal pihenni tért.

Késő délután végül bementünk a tengerparti sétányon álló helyes kis búvárbázisra, ahol megismerkedtünk a négy fős személyzettel, és átbeszéltük az oktatás menetrendjét. Ami már a lakásban is szemet szúr, a friss bázis esetében tényleg minden eszköz a legmodernebb, ami azért jó jel a jövőre nézve. Belegondolni is nehéz, hogy az amúgy meglehetősen költséges hobbi köré épített üzlet mekkora indulótőkét kívánt, és akkor a hajóról még nem is esett szó… A vacsorát egy szír étteremben fogyasztottuk, majd egészen korán ismét nyugovóra tértünk.

2021. május 1. – A le- és elbukás napja

Reggel kilenckor volt jelenésünk a város legmenőbb szállodájának (Coral Resort) medencéjénél, ahol a ramadanra való tekintettel egy darab ember nem volt, ahogy a konditerem sem volt túl népszerű jelen körülmények között. Legalább megértettem, hogy egy ilyen színvonalú szálloda mi végett adja bérbe a medencéjét holmi búvárkodáshoz. Első napirendi pontban megismerkedtünk a felszereléssel, mármint a valóságban, ugyanis az e-learning anyagból már többet is megtudhattunk róla, mint amennyi kell, illetve érdekes. A felszerelés összeállítása egyébként néhány perces mutatvány, egyikünknek sem okozott gondot, bár a szárazföldön egyébként szép kis súlya van egy ilyen öltözetnek.

A medencébe csobbanva gyorsan elkezdődött a gyakorlati tréning, pontosabban némi légzési és lebegési gyakorlat után a vészhelyzeti feladatok gyakorlása. Nos, nem kellett sok idő ahhoz, hogy kiderüljön, Rita ösztönösen képtelen erre a sportra, hobbira. A lebegést egész ügyesen megoldotta ugyan, de egyszerűen nem tudott kizárólag a száján keresztül lélegezni. Hiába próbálkozott, mindig szivárgott az orrán is levegő, amitől persze bepárásodott a szemüveg. A párátlanításra, illetve a szemüveg víztelenítésére egyébként létezik technika - felemelni a szemüveg alját, majd az orron keresztül sok levegőt fújni a szemüvegbe, ami kiszorítja a vizet -, de éppen ez volt az, amit a három nap alatt egyszer sem sikerült megcsinálnia. Méghozzá azért nem, mert amint kifújt az orrán, automatikusan ott is próbált lélegzetet venni, aminek a következménye egy nagy adag víz nyelése és a felszínre úszás volt. Mindig. Őszintén szólva meglehetősen demoralizáló volt ez a néhány óra, mert nemcsak a tanfolyam árát láttam elúszni - azért ennek érdekében még tudtunk tenni valamit -, de Rita nélkül aligha lesz sok kedvem a jövőbeni búvárkodáshoz… Amúgy Ammer példás türelemmel próbálta tanítgatni Ritát a helyes légzésre, de a reflexekkel nem nagyon lehet mit kezdeni, pláne ennyire rövid távon.

Egyébként a gyakorlatok roppant egyszerűek annak, aki magabiztosan mozog a víz alatt, de a mozdulatlan lebegést leginkább csak sok-sok gyakorlással lehet tökéletesen elsajátítani. A tanfolyam medencés részének a végén kellett úsznunk kétszáz métert és lebegni a felszínen tíz percig. Nos, ez a rész egyikünknek sem okozott problémát. Már majdnem délután négy volt - a vendégek továbbra is kerülték a medencét -, mire végeztünk/feladtuk a hasztalan próbálkozást, és visszaindultunk a szállásra. Nem mondom, hogy fényes nagy jókedvünk lett volna, de némileg vigasztalt, hogy holnap legalább látunk halakat, és ha minden igaz, akkor egy nagyon komoly hajóroncsot is.

Ammer lakásával az egyetlen gond, hogy mivel a gazdag negyedben van - ahol mindenkinek van autója -, nem járnak tuktukok, és így baromi messze van a központtól, ami erősen korlátozza a mobilitásunkat. Szerencsére vacsoraidőben azért bevitt minket – az első étkezést még ő maga szervírozta napnyugtakor – néhány helyi kebabért. Gyenge kezdés, reménykedünk a jobb folytatásban! (Na jó, én nem nagyon.)

2021. május 2. – Az első merülések és Umbria körbeúszása

Reggel nyolckor már a hajóra pakoltuk a felszerelést, ami egy elég pofás, duplamotoros bárka volt. (Mondjuk azt nem értem, mire ez a benzinpazarlás, miközben Thaiföldön simán használnak egymotoros csónakokat még a parttól messze is…) Hármunkon kívül Sarah, a tengerbiológia mesterdiplomát végző iroda menedzser, egy a pakolásban és a hajó körüli teendőkben segédkező srác és a kapitány volt velünk. A mai és a holnapi napon két-két merülést kell elvégeznünk a sikeres vizsgához. Az első kettő célpontja pedig a parttól 5-6 kilométerre lévő Wingate Reef volt, ahol egyből a lovak közé csaptunk, és míg Rita Sarahval gyakorolta a maszkos mutatványokat - hiába -, mi megejtettük az első merülést a korallzátony mellett.

Azért élő vízben néhány fokkal izgalmasabb volt a merülés, és bár első körben csak tíz méter mélyre mentünk, tényleg egy új világban találtuk magunkat. Sajnos a kb. negyven perces merülésnek egy jó részét a tegnapi feladatok ismétlése tette ki, ami mondjuk érthető, hiszen valós körülmények között is el kell tudni végezni a potenciálisan életmentő feladatokat, amik itt sem jelentettek igazán kihívást. Ami a környezetet illeti, soha ennyire szép és egészséges korallokat nem láttam még korábban, amit csak fokozott az, hogy immár oldalról és alulról is, ráadásul teljesen zavartalanul figyelhettük meg őket. A halak hozták azt a színpompás egyveleget, amire számítani lehetett, és nagy örömömre végül egy megtermett murénát is találtunk, ami kíváncsian dugta ki a fejét a barlangjából. Sajnos az első alkalommal még nem vittem magammal az akciókamerát, de erősen reménykedem benne, hogy nem ez lesz az utolsó találkozás velük. A murénán kívül különösen tetszettek azok a színes (vörös és zöld) apróhalak, amik a keménykorallok biztonságot adó erdeje körül tanyáztak, és amint a közelbe úsztam, azonnal menedéket kerestek a színes ágak-bogak között. De persze az összes hal gyönyörű volt, olyan itt a víz, mintha egy akváriumban merülne az ember. Eközben Rita elunta a hasztalan gyakorlást, és inkább a korallzátony fölött kezdett el sznorkellezni.

Miután végeztünk a gyakorlatokkal és a tervezett körrel, visszatértünk a hajóhoz, de mivel még a palackom félig tele volt (nem pedig félig üres!:)), visszaereszkedtem a mélybe ezúttal Sarahval, miközben Ammer Ritát vitte le egy amolyan bemutató merülésre. Míg én az előzőhöz hasonló kört mentem, Rita nagyjából négy méter mélyre jutott. Juthatott volna tovább is, csak mivel a megelőző órát sznorkellezéssel töltötte, elkezdett fázni, ami tekintve a 30+ fokos pisimeleg vizet, minimum elképesztő. De dacára a rövid időnek és a csekély mélységnek - én szabad tüdővel szoktam ilyen mélységbe menni :) -, nagyon élvezte a merülést, a tegnapi csalódás után kimondottan boldog volt, hogy ha másképp nem is, de gardedámmal kipróbálhatja az élményt. És mivel technikailag semmi probléma nem akadt, ő sem pánikolt be, ezért elhatározták, hogy holnap megpróbálkoznak egy igazi merüléssel is.

Miután végeztünk az első palackokkal, ebédszünetet tartottunk, ami kicsit furcsán sikerült, mivel mások nem ettek a ramadán miatt, mi pedig inkább sznorkellezni mentünk, hogy megkeressük azokat a zöld teknősöket, amik ki-kidugták a fejüket a zátony túloldalán. Sajnos ebbéli ténykedésünk nem járt sikerrel, viszont rengeteg halat és korallt láttunk, a legkevésbé sem váratlan módon. De tényleg hihetetlen, hogy Thaifölddel ellentétben itt halott korall gyakorlatilag nincs. A zátony körbeúszása, és a többiek sziesztája után pedig átcsorogtunk - a táv nem volt több 400 méternél - a nap második merülőpontjához, az Umbria II. világháborús roncsához. Ez a második világháború első felvonásában – egyébként az olasz hadbalépés másnapján a kapitány által – elsüllyesztett hajó talán a legizgalmasabb roncs az egész világon, az olasz búvárok számára pedig igazi zarándokhely. Az adottságai kiválóak, a legmélyebb pontja ugyanis 35 méteren fekszik, a 150 (!!) méteres hajótest szinte teljesen ép, a rakománya pedig változatos, hiszen a titokban szállított hadianyag mellett például személyautók is vannak. Nyilván a hajó belseje egyelőre számomra tabu, hiszen ahhoz sokkal több tapasztalat, illetve külön képzés kell, viszont már csak körbeúszni is egészen elképesztő élmény volt ezt a 70 éve elsüllyedt monstrumot. Az idő tette a dolgát, mára a hajótest nagyrészét benőtték a korallok, és nyilván a halak is birtokba vették, mint ideális búvóhelyet. Itt már 16 méter mélyre merülhettem, hármasban Ammerrel és Sarahval, míg Rita sznorkellezve fedezte fel a hajó számára is látható részét és a felszín közelében úszó halrajokat. Itt láttam néhány izgalmas új halat, például oroszlánhalat, vagy a roncsban magányosan lebegő barrakudát, de egyértelműen a hajótest látványa vitte a prímet, a kedvenc részem az volt, ahol a robbanás helyén – vagy egyéb korrózió miatt, nem tudom – látni lehetett a rakományként szállított bombákat is. Itt némi kellemetlenségem támadt, ugyanis ahogy fogyott a levegő a palackból és egyre könnyebb lettem, egyre nehezebb volt a mélyben maradnom. Holnap eggyel több ólmot kell magamra aggatni, mert a gyors és kontrollálatlan emelkedés elég veszélyes tud lenni. Na ez a merülés, már egyértelműen olyan élményt adott, hogy nem kellett tűnödnöm, hogy mennyivel ér ez többet az egyszerű sznorkellezésnél…

A merülések végével kicsit fáradtan, de mindketten élményekkel gazdagon tértünk vissza a szállásra, ahol ismét Ammer látott minket vendégül, majd bementünk a városba találkozni néhány ismerősükkel. Előtte még sétálgattunk a tengerparti korzón, ahol az árusok csigákból és kagylókból készült bútorokat és használati tárgyakat árultak nem annyira a nemlétező turistáknak, mint a módosabb helyieknek. Ami ennél is elképesztőbb volt, hogy egyetlen egy helyen találtunk kettő darab hűtőmágnest, amiről gyakorlatilag az első nap után lemondtam. Félelmetes, hogy egy ilyen kis gagyi szokás annyira fel tudja dobni az embert, hogy utána még a naplóban is megemlékezik az esetről… A sikeres zsákmányszerzést követően a Coral Hotel kertjében csatlakoztunk Ammer csapatához, ahol teáztunk, beszélgettünk, és vizipipáztunk az egyébként elég emancipált és jómódú fiatalokkal. Khartoum óta most először láttunk férfiakat és nőket együtt enni. Nem tudom, hogy a vizipipázás során a tüdőbe kerülő füst mennyiben segíti elő a búvárkodást - a tananyag szerint nem igazán -, de az éjszakázás bizonyosan nem, főleg, hogy holnap hajnali hatkor indulunk. Remélem addigra össze tudjuk szedni magunkat…

2021. május 3. – Világítótorony a Vörös-tenger magányos atollján

Ma nem véletlenül kellett hajnalban indulnunk, ugyanis a cél – egyeztetve az oktatóval, illetve kifizetve a benzinben jelentkező plusz költséget – ezúttal nem egy part menti zátony, hanem a Sanganeb atoll volt. Ez a hely sokszorosan felkeltette a figyelmemet, és nemcsak azért, mert a Vörös-tenger egyetlen atollja, de az egyetlen Világörökség helyszíne is, továbbá remek cápa megfigyelő hely, nem mellesleg pedig a képek alapján szédületesen gyönyörű. Az út, dacára a teljesen sima víznek és az alig 30 kilométeres távnak, majdnem két óráig tartott, amit betudok az elég benzintakarékos tempónak. Mondjuk a magyar benzinárakat az ukránnál is jóval alacsonyabb fizetés mellett nem is lehet könnyű kigazdálkodni… Az út egyébként kellemes volt, gyakorta ugrasztottunk meg repülőhalakat, ráadásul mindvégig látszott, és egyre csak növekedett az atollon álló, címerek közepébe kívánkozó, 50 méter magas világítótorony.

Az egész nap talán legizgalmasabb pillanata pedig nem is váratott sokat magára, rögvest az érkezésünk után, még a búvárkodásunk megkezdése előtt beugrottam a vízbe, és amint belehajtottam a fejem, egy nálamnál sokkal nagyobb, magányos cápát láttam úszkálni magam alatt. Mivel eddig csak 1-2 méter közötti feketeúszójú szirtcápákat láttunk, kicsit levert a víz, főleg amikor a cápa észlelve engem, egy kicsit elkezdett felfelé úszni. Amúgy a pontos méretét nehéz lenne megmondani, de a víz itt kb. 20 méter mély volt, a hal a mederhez közel úszkált és még így is nagynak tűnt. Mivel az oktató később lemerült 30 méter mélységbe, ahol talált több cápát is, azt mondta, hogy fehérfoltú szirticápa volt, és 2,5-3 méteres. A lényeg, hogy sznorkellezve azért elég kiszolgáltatottnak éreztem magam, kicsit közelebb is húzódtam a korallfalhoz, és amellett követtem egészen addig, amíg vissza nem tért a mélyebb vizekbe. Sajnos Rita már csak későn ugrott le a vízbe, így már nem láthatta, és az is bosszant, hogy ekkor még a kamera sem volt nálam.

Hamarosan azonban kezdetét vette legmélyebb, és minden bizonnyal legizgalmasabb merülésem, szintén hármasban. A meder itt egészen a felszínt érő korallzátonytól ereszkedik 800 méteres mélységbe, és a korallzátonyt kikerülő erős áramlatok jelentik az ideális életteret többek közt a pörölycápák ezreinek is. Mi egész gyorsan ereszkedtünk előbb tizenöt méter mélységbe, ahol életemben először szembe jött – igazából a meder alján tespedt – egy kékfoltos tüskésrája, valamint egy barrakudaraj is, majd a medret követve, óriási sügérek között ereszkedtünk 22 méterig. Mivel a képzés csak 18 méteres mélységbe enged merülni, itt az oktató visszafordított a zátony felé. Ebben a mélységben két dolog tűnt fel. Egyrészt a színek erőteljesen fogyni kezdtek, előbb a vörös, majd a narancssárga írta ki magát a környezetből. Másrészt pedig az oxigénem egészen elképesztő tempóban fogyott. Minél mélyebben van valaki ugyanis, annál nagyobb a nyomás a palackban és annál rövidebb ideig elég a készlet. Ezzel együtt a lebegés érzése egyáltalán nem volt sem nehezebb, sem ijesztőbb, mint sekélyebb vizekben. Nyomást sem lehetett érezni, mert a folyamatos levegővétel mindig kiegyenlítette a különbséget. Nagyon élveztem a mélységet, főleg mert itt tényleg olyasmiket láthattam, amit a felszín közeléből esélyem sem lett volna. Láttunk egyébként még további murénákat és számtalan kisebb-nagyobb halat, de a probléma az volt, hogy nagyjából harmincöt perc után a felszínre kellett emelkednem, mivel egyszerűen elérte a kritikus nyomást a palackom. (Ami 50 bart jelent, a kiinduló 200-hoz képest.) És itt mutatkozott meg legélesebben a különbség a tapasztalt és a teljesen kezdő búvár között, a társaimnak ugyanis még 140 bar volt a nyomásuk, tehát bőven maradhattak volna még egy további órát is akár… Ennek az az oka, hogy ők minden körülmény között nyugodtan, egyenletesen lélegeztek, és minden erőfeszítés nélkül lebegtek, míg én az izgalmi állapotban nyilván sokkal szaporábban lélegeztem a megszokottnál. Elég döbbenetes volt ezzel a különbséggel szembesülni. Egyébként ők vissza is ereszkedtek még megkeresni a cápákat - ahogy azt írtam is néhány bekezdéssel ezelőtt -, míg én csatlakoztam a zátony mellett sznorkellező Ritához. Ő eddigre már látott murénát, ami azért a feszínről elég ritkán sikerül.

A második merülés előtt ismét szünetet tartottunk - ez egyébként befolyásolja a testben felgyülemlő nitrogén mennyiségét is -, oktatóim elújságolták, hogy megtalálták a cápákat 27 méter mélyen - remek, odáig azért engem is leengedhettek volna… -, majd felkészültünk a második merülésre, ezúttal Ritával. Természetesen Ammer indult el először Ritával, míg nekem Sarah jutott, aki előre közölte, hogy mivel az előző alkalommal túl mélyre merültem, most maximum 15 méteres mélységig ereszkedhetek. Ennek mondjuk kevéssé örültem. A merülés hasonlóan ment, mint az előbb, de a vége felé utólértük Ritáékat, és onnantól fogva jópofa közös fotózkodásba torkollott az egész. Rita egyébként nagyon ügyesen navigált a víz alatt, mint kiderült egészen 14 méteres mélységig jutottak, ami már tényleg egy teljes értékű merülés, nagyon kár, hogy a vészhelyzeti protokollokat továbbra sem tudja végrehajtani, így az otató szoros felügyelete nélkül nem élvezhetjük együtt ezt a kiváló szórakozást. Slusszpoén a végére, hogy már amikor emelkedtünk felfelé, észrevettünk egy alattunk elsuhanó elektromos ráját. Még jó, hogy nem jutott eszembe megtapogatni…

Nagyon örültem a ma láttot új halaknak, Rita a sikeres merülésnek, és csak egy kicsit bosszantott, hogy nem merülhettem még mélyebbre a cápákig, de egy igazán nagy attrakció még hátra volt, ugyanis valamivel délután egy után kikötöttünk az atollon álló világítótorony mólójánál. A világítótorony önmagában is lenyűgöző látvány volt, még az angolok építették 1897-ben, de a legjobb, hogy fel lehetett menni a tetejébe, ahonnan hihetetlen panoráma tárult elénk. Mintha repülőből láttuk volna a korallszirtek által körbezárt lagúnát, aminek valószerűtlenül más színe volt, mint az amúgy szintén gyönyörű tengernek, vagy a korallok miatt sekély víznek. Háromféle kék különült el élesen, ilyesmi lehet a látvány a Maldív-szigeteken, vagy Polinéziában. Tenger, illetve sziget még soha ennyire gyönyörű látványt nem nyújtott. Miután körbefényképeztünk mindent, visszaereszkedtünk a fullasztó csigalépcsőkön, hogy a drónnal is csináljak pár díjnyertes felvételt, de amikor leértünk, a dolgok gyorsan kirángattak az idillből…

Amint leértünk ugyanis, a kapitány – aki addig mindenféle skrupulus nélkül, nyugodtan horgászgatott a Nemzeti Park védett vizeiben – zaklatottan jelezte, hogy indulnunk kell a part felé. Na ne már, még drónozni, enni, és egy kicsit úszkálni is szerettünk volna! Persze ettől nem estünk kétségbe, felküldtem a drónt, de a sürgetettség érzése nem tesz jót a művészi munkának, közel annyira sem sikerültek a felvételek, mintha nyugodtan megtervezhettem volna a repülést. Miután a drónozással végeztünk, és visszasétáltunk az éppen sziesztázó oktatókhoz - ők a merülések között, sem után sem isznak, vagy esznek, ami borzasztó lehet -, azt vettük észre, hogy a kapitány beindítja a motort, és elindul a hajóval, ami nem is az övé, ugyebár. Nem tudni, hogy a bolondériájának mi a gyökéroka - erre vonatkozóan öt különféle magyarázatot hallottunk a gyomorrontástól a délutánra nehézkessé váló nyílt vízi hajózásig -, de a lagúnában úszkálásról még így sem mondtunk le, amíg a szemmel láthatóan zavarban lévő oktató-tulajdonos, megpróbálta visszafordítani a hajóját. Mivel nem láttuk jönni ezt a bolondériát, ezért a maszkok a hajón maradtak, így a lubickolás közben csak tippelni tudtunk arra vonatkozóan, hogy milyen halak vannak körülöttünk az alig egy méteres vízben, ami annak ellenére sem volt zavaros, hogy az aljzatot teljes egészében homok borította. Mi tagadás, örömmel el tudtunk volna még itt tölteni extra fél-egy órát - ami a megbeszéltek alapján is járt volna - mielőtt visszaindulunk, de így is elég szerencsésnek éreztük magunkat, hogy láthattuk ezt a helyet, illetve az első merülések emléke is ehhez kötődik majd. De ebből az emlékből cenzúrázni fogjuk a kapitányt, az tuti.

A visszafelé út sem volt sokkal több két óránál, és a hullámok is alig fodrozódtak a vizen, szóval sok minden nem indokolta a korai, délután négyes visszaérkezést. Mindenesetre még a „breakfast” előtt visszamentünk a szállásra, és gyorsan neki is álltam a vízalatti felvételek szerkesztgetésének. Ja, ha nem mondtam volna, a képzésem sikeresen zárult, innentől PADI Open Water búvár vagyok, meglehetősen limitált lehetőségekkel…

2021. május 4. – Sawakin kikötőjének romjai

Eredetileg a mai napon szerettünk volna elindulni Észak felé, a Világörökség második feleként számon tartott Dungonab-öbölhöz, ugyanis ebben az évszakban ott láthatóak a manta-ráják és a tengeri tehenek, de végül túl fáradtak voltunk a hajnali keléshez, így ezt a programot csúsztattuk, és újraterveztük a napot. Port Sudan környéke – a vizeket leszámítva – nem bővelkedik a látnivalóban, de egy hely azért akad, amit nem érdemes kihagynia annak, aki erre jár. Ez a nagyjából 60 kilométerre fekvő Sawakin, ami gyakorlatilag az ősidők óta, de az Ottomán Birodalom idejétől fogva biztosan a környék legfontosabb kikötőjeként szolgált egészen Port Sudan meglehetősen friss alpításáig. Nemcsak az áruforgalom központja volt, hanem a vallási turizmusé is, ugyanis minden afrikából induló Mekkába tartó zarándok innen hajózott be Szaúd-Arábiába, de a város korániskolája és 800 éves mecsete önmagában is fontos célpont volt. (Ez a hajójárat egyébként még jelenleg is üzemel.) Sajnos mára Sawakinnak leáldozott - alig húszezer ember lakja -, és ez együtt járt a fennséges napokat látott, részben egy szigetre épült óvárosának totális elpusztulásával. A hely kiürülése után ugyanis a helyiek elhordták a köveket a saját építkezéseikhez, ahogy tették azt például El-Kurru piramisaival is.

Az út kimondottan kellemesre sikerült, tíz óra körül kezdtünk stoppolni Port Sudan szélén, és alig két perccel később már egy légkondis kamionban ültünk, aminek az angolul ugyan nem beszélő, de végtelenül kedves sofőrje egy kitérővel bevitt minket egészen az óváros kapujáig. Itt a romok közé lépve, és némi fantáziával megáldva meglehetősen érdekes helyen találtuk magunkat, melynek még romjaiban is különleges hangulata volt. Fehérre festett 3-6 emeletes bankpaloták, kereskedőházak, hivatalok mindenfelé, melyek egytől egyig korallkőből épültek, amik a romok között is tisztán kivehetőek. Sőt, talán így még jobban… Nem is emlékszem, hogy a korallnak ilyen mértékű felhasználásával bárhol is találkozhattunk volna, midenesetre a nemrég elkezdett - a török állam által finanszírozott - felújítási munkálatokat már hagyományos, környezetkímélő építőanyagokkal végzik, ezáltal a hitelesség, és ez az unikális építéstechnika örökre feledésbe merül majd. A romokból frissen kinövő egyik szálloda előterében néhány helyi szunyókált, de egyikük azonnal csatlakozott hozzánk, amolyan grátisz guideként, és tökéletes angolsággal mutatta be a város múltját és jelenét is. Egyébként az egy órás vezetésért nem is kért pénzt, de én gavallérosan azért adtam neki közel egy eurót! :)

Azonban elkövettem egy hibát, ugyanis a drónt nem a sziget távoli végéből küldtem fel, hanem amikor visszamentünk a városkapuhoz - jobb nyitókép lett volna ugyanis -, ahol a semmiből előkerült egy rendőr, aki földre parancsolta a gépet. Mint kiderült, az egész szigeten engedélyköteles a képrögzítés, mivel egy katonai támaszpont mellett található, és ha be akarunk menni, leszünk szívesek elballagni a kapitányságra engedélyért, esetleg ha leadjuk a telefonokat és a kamerákat, akkor körbesétálhatunk benn anélkül is. Mivel nem akartam felhomályosítani arról, hogy ébersége odáig azért nem terjedt, hogy mi már rég jártunk és egyébként videóztunk is bent mindenféle engedély nélkül, ezért megköszöntem a lehetőséget és inkább visszaballagtunk a főút irányába. Végül addig nem is kellett kimenni, mert kereszteztük a buszpályaudvart, ahol felkapaszkodtunk egy azonnal induló buszra, így fél három környékén már újra Port Sudan tengerpartján sétáltunk.

A mai estét közös vacsorával töltöttük Ammerék barátaival, ami mondhatni szenzációs volt, pedig a „breakfast” alkalmával inkább egyszerűbb ételek kerülnek az asztalra, de most a legjobb húsok és gyümölcsök közül válogathattunk. Ma sikerült viszonylag korán nyugalomba vonulni, csak éppen a naplóval kezdek nagyon elúszni… (Pedig delfinekkel például jobb volna.)

2021. május 5. – Lepattanunk a hatóságokról

A Dungonab-öbölbe tervezett kirándulás igazi ínyencségként került be a programba, ugyanis sehol nem olvastam, hogy bárki is járt volna, illetve sátrazott volna arra. Aki eljut az itteni korallzátonyokig, azok mind kizárólag napi 400 dollárba kerülő többhetes hajótúrák keretében teszik, ráadásul mint mondtam, ez a szezonja arrafelé a világ legnagyobb rájafajának, és ha szerencsénk van tengeri teheneket is találhatunk, ami Rita legnagyobb álma. Az elmúlt napokban Ammer munkatársai megpróbáltak utánajárni a szükséges engedélyeknek, és valami olyasmire jutottak, ha tömegközlekedéssel megyünk, akkor nem kérnek ilyesmit. Nekem ez óriási, teljesen logikátlan baromságnak hangzott, így nem is lepődtem meg különösebben, amikor a buszmegállóban a sofőr közölte, hogy az indulás előtt mindenképpen szereznem kell egy engedélyt a katonaságtól. A terület ugyanis nagyon közel van az egyiptomi határhoz, pontosabban a vitatott hovatartozású, de de facto egyiptomi ellenőrzés alatt álló Halaib-háromszöghöz. (A területet is érintő érdekes cikk.) Nem ígérkezett egyszerűnek a mutatvány.

A parancsnokságon természetesen reggel nyolckor még egy árva lélek nem volt, de tettünk egy kísérletet a barakkoknál, és ott találtunk néhány tisztet, akik látszólag tudták miről van szó. Azt mondták, hogy útlevél másolatra lesz szükségük, valamint a minket szállító busz rendszámára és a sofőr adataira. Így visszasiettünk a pályaudvarra, és nagy nehezen, hosszú magyarázkodás után megszereztük a kért adatokat. Újra a katonáknál voltunk tehát, akik az adatok birtokában, hosszas várakozás után, megeresztettek egy telefont az ellenőrzőponthoz, majd közölték, hogy sajnos ez így nem fog menni. Ha nincs guideunk, vagy bárki aki elkísérne és felelősséget vállalna a testi épségünkért, akkor nem adhatják meg az engedélyt. Paff. Az ország ezen részén jó eséllyel soha nem történt még turisták sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmény - az erőszakos bűncselekmény önmagában kuriózum az ország épp nem polgárháborúzó részén -, így nem igazán értettük, hogy miért kéne, hogy bárki más felelősséget vállaljon az épségünkért, elvégre erre talán mi magunk is képesek vagyunk. Hiába érveltünk, hogy ha történne velünk valami, az a mi bajunk és maximum a rendőrség gondja, nem az övék, hajthatatlannak mutatkoztak, mi pedig búcsút inthettünk ennek az izgalmasnak ígérkező, de halva született programnak. Utoljára Kínában bosszankodtam amiatt, hogy addig oké, hogy a rendőrállam a saját polgárát gyerekként kezeli, de legalább a külföldit vehetné emberszámba.

Ammernek ma el kellett mennie Sawakinba, ahol egy helyi tengerésztiszttel fejezi be a búvár-mesterkurzust, addig minket visszavisz a szállásra. Az új terv az volt, hogy este megpróbálunk egy kamiont fogni Atbaráig, és onnan reggel továbbmegyünk Dongolába. Elég fárasztó és kellemetlen terv, de valahogy vissza kell vergődnünk a Nílus mellé. Ennek függvényében a nap további része írással és várakozással telt. Utóbbiból pedig egy kicsit túl sok is sikeredett, ugyanis Ammer csak nem akart hazaérni. Mint kiderült, a mesterkurzusban éjszakai merülés is szerepel… Mivel a világ végén voltunk, esélytelennek tűnt, hogy bejussunk a főútig, így este kilenc felé fel is adtuk az aznapi indulást. Mi tagadás, „kicsit” többet vártam ettől a naptól.

2021. május 6. – Visszatérés az élet vizéhez

Kis túlzással a mai nap ott folytatódott, mint a tegnapi, várakozással. Annyival legalább előrébb voltunk, hogy Ammer hajnal tájt visszakeveredett a szállásra, de a kocsit lenyúlta Sarah, így két ember ébredését is meg kellett várnunk. Míg a helyieket a ramadan önfegyelemre, minket türelemre tanít. Ezzel eldőlt, hogy a reggeli buszokra nem lesz esélyünk, hiába keltünk 6-kor, marad a stoppolás, de mivel 480 kilométeres távról van szó, azért nem ártana minél korábban kezdeni. Végül az ébredés/búcsú/indulás időpontja fél 11 körül jött el, hatvan kiló cuccal, 40 fokban ácsorogtunk a főút mentén, bízván abban, hogy a már gyér forgalomban valaki megszán minket. Egyébként úgy számoltam, hogy hat potya éjszakát dekkoltunk Ammernél, nem kevés gondot okozva neki, szóval nyilván örült, hogy megszabadult tőlünk, de ezt legalábbis nem mutatta. Bennem inkább csak Rita licensze miatt maradt hiányérzet, bár a vezetett merülésekkel azért valamennyire kompenzálta a veszteségünket. (Amiről egyébként ő biztosan nem tehet, ellentétben az atollnál történt malőrről…) Újfent nem kellett sokáig várni, igaz az első fuvar csak a város széli katonai csekkpontig szólt, amivel nem voltunk sokkal előrébb, legfeljebb egy vicces találkozással. A sofőr ugyanis Vadi Halfából való, és amint meghallotta honnan származunk, egyből említette, hogy akkor meg kell látogatnunk a magyarab törzset. Szóval nem csak legenda, ráadásul közismertek is. Persze nekünk az elérhetőség is fontos szempont lesz majd…

A második fuvarunkkal Sawakinig jutottunk, és a bácsi felajánlotta, hogy aludjunk nála, másnap megy tovább Athbaráig, de ennyi napot már tényleg nem szívesen vesztettünk volna, így végül megkockáztattuk a továbbutazást. Mivel ekkorra már elmúlt dél, iszonyatosan gyér volt a forgalom - pótkocsis teherautókat pedig nem akartunk megállítani, mert azzal egy hét alatt sem értünk volna oda… - , de szerencsére egy vadiúj Hyundai megállt negyed óra várakozás után. A srác, stoppos pályafutásunk során először, de egyébként a helyben megszokott módon kért némi benzinpénzt - de így is sokkal olcsóbb volt, mintha busszal megyünk -, és egész jó esély mutatkozott arra, hogy estig célba érjünk. Sofőrünk szenvedélyesen szerette a mulatós zenét, és ki nem álhatta a rendőröket - akik érezhették a dolgot, mert a korábbi sofőrjeinkkel szemben tőle minden csekkpontnál lehúztak egy kis pénzt -, és a társalgás is zömében e két téma körül zajlott. Egyébként haladtunk annak rendje, s módja szerint, naplementéig csak egy kávéra álltunk meg egy útszéli kunyhóban. Egyébként a srác új autókkal és etióp húsok importjával foglalkozik, éppen negyedmagával vezettek vissza Khartoum felé az Emirátusokból behajózott kocsikkal. Amúgy pedig korábban hivatásos mentősofőr volt Dubaiban, és ez a vezetési stílusában is mély nyomot hagyott, nagy kár, hogy nem volt villogó a kocsin, de ha lett is volna, a kátyuk úgy sem tolerálták volna a néha 160 kmh-s sebességet. Mitagadás, nem szívesen lettem volna a kocsi jövendőbeli tulajdonosa, mert csak ezen az úton háromszor szakadt le majdnem a kipufogó és tört a tengely.

A naplemente utáni megállónk viszont egy igazán különös helyen ért minket. A sivatag közepén ugyanis egy posztapokaliptikus (Mad Max, Waterworld) filmekből ismert klisé ténylegesen életre kelt. Egy „város”, ami a benzin köré épült. Igazság szerint egy tákolmány kunyhókból álló falu volt, ahol minden család birodalma előtt hordókban állt a benzin - amit egyébként a főút melletti egyetlen kúton sem volt -, és autók százai álltak meg, hogy a kis tölcséreikkel feltankolják a kocsit és a készleteiket. Aranyáron persze. (Benzint Khartoumon kívül mindenhol nagyon nehéz szerezni, a néhány működő kút környékén kilométeres sorokat látni, vannak akik 3-4 napig is várakoznak.) Mi is tankoltunk, majd elfogyasztottuk a nap első étkezését, az iftárt. Én nem tudtam ellenállni a hűtött italoknak sem, főleg mert az biztos, hogy az itt használt víz nem közvetlenül a Nílusból van…:) A helyieknek van egy tradícionális ételük, ami egészen hasonlatos a lecsóhoz (turmixolva, nyers kenyértészta állagú lisztből készült főtt körettel), csak éppen tartalmaz gumbót (angolul "lady finger") is, és kifejezetten finom.

Innen már tényleg nem volt messze a cél, valamivel este nyolc után meg is érkeztünk a hotelhez, amit a román pár ajánlott. Tényleg remek helynek tűnt, nem is volt drága (8 dollár), csak adódott egy apró bökkenő, tele volt. Ahogy a mellette lévő szintén egész pofás hotel is. Amíg a helyiek azon tanakodtak, hogy mihez is kezdjenek velünk, egy a hotelben lakó aranyásó meghívott a szobájába, mert már ideje volt mellékhelyiséghez jutnunk, és kicsit bevezetett a mestersége alapjaiba. Talán már írtam, hogy Szudán a sivatagi területein komoly aranytartalékkal bír, és a kormány – gondolom hangulatjavítás céljából – minden állampolgárnak engedélyezi a felszíni bányászatot. Ennek nyomán igazi aranyláz tört ki az országban, és ezrek vetették be magukat a sivatagra, akár hónapokra is a gyors meggazdagodás reményében, ami a legtöbbször egyébként teljesül is. Vendéglátónk megmutatta a fémdetektorát, illetve elmesélte micsoda komoly infrastruktúra épült ki a sivatagban lakó emberek kiszolgálására. Egészen agyzsibbasztó belegondolni, milyen körülmények között élnek ezek az emberek, hogy aztán egy-egy óriási aranyrögért akár ötmillió forintnyi helyi pénzt is zsebre tegyenek. Érdekes az aranynak az a tulajdonsága, hogy szeret az ember által talán legkevésbé élhető környezetben megbújni… Remélem erről is forgat majd sorozatot a Discovery Channel, mint az alaszkai aranyásókról.

Miután kategórikusan elutasítottam a  felvetést, hogy tuktukkal elhagyjuk a buszpályaudvar környékét, végül este tízre született megoldás, egy ócskább hotel egyeten privát szobáját kaptuk meg, még alku után is pofátlanul drágán. Egy estét ki lehet bírni itt is, de nem véletlen, hogy eredetileg ódzkodtam attól, hogy Athbarában töltsük az éjszakát. A buszunk Dongolába elvileg reggel hatkor indul, szóval sok időnk nincs zsörtölődni, legalábbis az alvás rovására nem.