2021. április 3. – Gyomorrontás visszasírva

Már viszonylag rég kellett hajnalban a buszhoz sietni, és ami azt illeti, nem is hiányzott a dolog. De mit ad Isten, a buszok itt sem várják meg a reggelit, háromnegyed hatkor már egy nagyobb tömeggel együtt vártuk a buszpályaudvar ajtajának nyitását. Amikor ez bekövetkezett, mindenki megrohamozta a buszát, amiről nekünk nyilván fogalmunk sem volt, hol parkol. Végül útba igazítottak annyival, hogy ugyan Gonderbe nincs közvetlen busz - ezt tudtuk -, de Bahr Darba igen, és ha elérjük a két város közötti főutat, akkor egy átszállással meg tudjuk oldalni az utat. Ez tűnt – feltehetően hibásan – a legkényelmesebb megoldásnak, és fel is tolakodtunk a buszra. Sajnos a sötétben nem láttunk tökéletesen, és a busznak abba a felébe ültünk le, ahol érthetetlen módon annyira sűrűn rakták a széksorokat, hogy konkrétan nem fért el a lábszárunk a saját ülésünk és az előttünk lévő háttámla között. Ehhez képest a Wizzair lábtere olyan, mintha egy limuzinban terpeszkednénk, míg itt ülő helyzetben is tulajdonképpen térdeltünk. Iszonyú kellemetlen volt, és akkor még az igazán leharcolt koszos, szakadt utazóközönséget nem is említettem, akiken szemlátomást mászkáltak a mindenféle vérszívó bogarak. (Egy még a táskánkra is jutott, de szerencsére elkaptuk.)

A busz hihetetlenül lassan haladt – pedig az útviszonyok az első szakaszon ezt nem is indokolták, majd hatvan kilométer után, amint elértük az igencsak kanyargós Woldya-Bahr Dar főutat, nagyjából gyalogtempóra álltunk vissza. A 250 kilométert a Wereta nevű koszfészekig hét és fél óra alatt tettük meg, ami a térdkalácsom időszámítása szerint közel két hétnek tűnt. Közben se étel, se ital, se WC. (WC amúgy sosincs, a busz néha megáll az út mellett és mindenki megy amerre lát.) Nem kellett sok, hogy visszasírjam a hasmars legrosszabb pillanatait, ami ehhez mérhető szenvedés volt ugyan, de legalább az alapvető szükségletek kielégítése megoldható volt. A út látványilag egyébként jó volt, többször haladtunk olyan hegygerinceken, ami mindkét irányba panorámás volt, de a közbeeső falvak és városok (Debre Tabornak még egyeteme is volt a semmi közepén…) egészen lehangoló képet mutattak.

Persze Weretában még nem értek véget a megpróbáltatások, hiába indultunk el határozottan a buszpályaudvar felé - rajta volt a térképen -, ilyenkor azonnal ránk mozdulnak olyan önjelölt kísérők, akik utána a kisbuszok üzemeltetőitől kérik a jattot, amiért utast vittek nekik, és persze az egészet – vagy annak a tripláját – beépítik a jegyárunkba. Hihetetlenül bosszantó dolog, itt is szerintem dupla árat kértek tőlünk - normál esetben talán vártunk vola a következő járatra -, ami azért szerencsére még mindig nagyon olcsó. Gonder még innen további két és fél óra volt. Út közben beszélgettünk egy etióp relációban kimondottan idős kormányzati dolgozóval, aki nagyjából az első ember volt, aki visszasírta a szocialista érát. (Egyébként Etiópiában az átlag életkor 17 év, míg a születéskor várható élettartam 55.)  Hogy értsük miről van szó, a Derg katonai junta uralma alatt az ország a GDP 46%-át fordította katonai kiadásokra és 3%-ot az egészségügyre, miközben az utolsó tízéves tervük ideje alatt sikerült csökkenteni az egyfőre jutó GDP-t, nem mellesleg az ő időszakukra tehetőek azok a képsorok, amik a nemzetközi közvéleménye előtt beárazták az országot, mint a világ legótvarabb helyét. Furcsa ízlés, na.

A hab a tortán viszont az volt, hogy a déli irányból közlekedő buszok nem mennek be Gonderbe, hanem valami elcseszett urbanisztikai megfontolásból, attól 15 km-re, egy Azezo nevű elővárosban még át kellett szállni egy helyi iránytaxiba. Az persze miden integető embernél megállt, így a teljes út már közel 11 órára nyúlt. Hihetetlen volt, hogy az utolsó pár kilométeren elhúzott mellettünk két Addiszból jövő távolsági busz is. Nagyjából egyidőben indultunk hajnalban, csak míg mi 360 km-t tettünk meg, addig ők pontosan a dupláját. Na jó, nem ez volt a hab a tortán. Hanem amikor már a harmadik vendégházba betérve világossá vált, hogy csőtörés miatt nincs vezetékes víz az egész városban. Hihetetlen. De legalább nem kell sokat töprengeni azon, hogy melyik volt az Etiópiában töltött idő messze legrosszabb napja… Bár a kellemes, még az olaszok által épített főtéren a sok jó étterem közül sikerült kiválasztani a legjobbat, így legalább a vacsora összejött.

2021. március 10. – Én a vízilovakkal vagyok

Némi utánajárás után sikerült olyan busztársaságot találni, ami hajnali buszt is indít Hawassába, csak éppen nem onnan, mint a többi, így a reggelünk egy rövid taxizással indult, hogy megkezdhessük a 3,5 órásnak ígért, végül 5 órássá nyúló buszozásunkat a déli tartomány fővárosába. Nem a buszon múlt, ilyen jó állapotban lévőn még nem is ültünk, de valamiért létezik az a berögződés, hogy még az ilyen relatíve rövid úton is kell egy étkezési szünetet tartani, lehetőleg fél órára a célponttól. Ez azért volt némileg kellemetlen, mert a magam részéről egy reggeli érkezés és vízilóles után indultam is volna tovább a Bale Hegység felé, de (szerencsére) nem így alakultak a dolgok, és végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Miután megtaláltuk a Lonely Planet által ajánlott olcsó és kellemes szállást elindultunk ebédért, amit egy mókás etióp McDonald’s másolatban fogyasztottunk el. Hiába, ide nem érnek el a szabadalmi és védjegy jogok, igaz nem is tudnak nagyon visszaélni velük, mint Kínában…

Hawassa egyébként kimondottan városias jellegű, sugárutakkal, parkokkal és a kis túlzással etióp riviérának tekinthető tóval. Utóbbi volt a célpontunk, igaz egyelőre még nem hajókázni, mert a vízilovak megfigyelésére – ez volt ugyanis az elsőszámú terv – a reggeli és az esti órák a legalkalmasabbak. A tó felé közeledve már sokasodni kezdtek a fákon ücsörgő marabuk, a tó legjellemzőbb, de szépnek csak a maguk ocsmány módján mondható lakói, a kikötőbe érve pedig meglehetősen bátor fekete-fehér kolobusz majmok is feltűntek. A tó melletti séta mégsem miattuk lett különleges, hanem a korábban soha nem látott bátorságú madárvilág miatt. Korábban teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a telefonnal értékelhető képet készítsek egy kutyánál kisebb állatról, de itt a jégmadarak, harkályok, szövőmadarak, íbiszek egyaránt sztoikus nyugalomban tűrték, hogy egy-két méterre megközelítsem őket. A marabukat pedig úgy kellett elhajtani az útból… A sétány – kis túlzás ez egy alig kitaposott földútra, amit csak a kikötő környékén vesznek körül éttermek – végén pedig két meglepetés is várt minket, a kellemetlenebb Haile Gebreselassie luxusresortja volt, ami elzárta a továbbhaladás útját, a másik pedig egy kis öböl, ahol halászcsónakok ringatóztak a vízen. És két víziló. Azt korábban mondták, hogy az esti órákban simán bele lehet botlani a sétányon portyázó, a kertek alján legelésző behemótokba, mégis elég fura volt ilyen közelről - és mondjuk nem egy dzsip biztonságából - látni Afrika messze legveszélyesebb állatát. És akkor mit mondjanak azok a halászok, akik tőlük pár méterre tevékenykedtek, a lélekvesztőnek sem nevezhető kis ladikjaikban. Itt elég sok helyi nyüzsgött, adták-vették a halakat, mi pedig üldögéltünk egy órát, hátha közelebb jönnek a vízilovak. Nem tudom, milyen mély lehet a víz, de az biztos, hogy az egyiknek végig kint volt a feje búbja belőle, míg a másik csak levegőért bukkant fel néha. Mivel délután négy még nem volt elég későn nekik az esti nassoláshoz, visszaindultunk a part menti, mintegy három kilométeres úton.

A víziló néző hajókázás kicsivel több, mint egy óra, és az ízlésemhez mérten drága volt, így a csónakmesterrel abban maradtunk, hogy talál mellénk valakit a hajóba, amíg mi iszunk egy üdítőt. Az utastárs szerző misszió nem várt sikert hozott, ugyanis egy fiatal pár csatlakozott hozzánk, akik az eljegyzésüket ünnepelték, és egy fotós örökítette meg minden lépésüket. Mint kiderült, őket egyáltalán nem érdeklik a vízilovak, de szépen elfotózkodtak a csónak elejében, míg mi becserkésztük a két kisebb csapatot. Elég megdöbbentő, hogy az egész tóban csak nagyjából harminc példány él, de mivel a táplálék csak az egyik partszakaszon megfelelő számukra, stabilan meg lehetett figyelni őket. Hét állatot számoltunk össze, köztük volt egy borjú, aminek az anyja többször is gyanúsan méregetett minket, de azért arra nem ragadtatta magát, hogy átrendezze a csónak polimer vázát. Kicsit reménykedtem benne, hogy egyik-másik veszi a fáradtságot és kibattyog legelni egy kicsit, de be kellett érnünk hátakkal és fejekkel, nameg milliónyi íbisszel és kormoránnal. Viszont a csónakostól kaptunk egy tippet arra vonatkozóan, hogy holnap reggel látogassunk el a nagy halpiacra. Meglátjuk. A túra végén még volt szerencsénk a tó mögött lebukó napban gyönyörköni, majd visszasiettünk a panziónk melletti étterembe.