2020.11.23 – Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék (folytatás…)

Amint magunk mögött hagytuk a várost, gyorsan csillapodott a forgalom, tulajdonképpen elég simán közeledtünk Észak-Thaiföld „tengerszeme”, a Lompukiew-tó felé. Sajnos ehhez jócskán le kellett térnünk a főútról a Tham Pha Tai Nemzeti Parkba, ráadásul az utolsó három kilométert rettenetes aprókavicsos úton kellett megtennünk, tehát pont olyanon, amin el szoktunk borulni. Erre most nem került sor, ráadásul kellemes meglepetésként még alkudnunk sem kellett, mert a hely ingyenesen látogatható. Lézengett is néhány ember az amúgy erősen túlméretezett parkolóban. A tóhoz egy kicsit másznunk kellett, ugyanis minden oldalról meredek sziklafal veszi körbe, olyan mintha egy meteorit vájta volna a medrét, pedig egészen biztosan nem ez a helyzet. Ellenkezőleg, egy valószínűtlenül mély forrás táplálja, a vize pedig olyan kék, mintha József Attila mamája mosott volna benne egy regimentre való szennyest. Halványan még az Albán „Kék Szemre” is emlékeztetett, bár annál azért jóval nagyobb volt. Külön érdekességként pedig elképesztően sokféle, korábban sosem látott édesvizi halak úszkáltak benne, lazultak az alig fél méter széles „sekélyesben”, hogy aztán másodpercek alatt elnyelje őket a mélység. Különleges és gyönyörű helyről van szó, igazán kár, hogy minden értelmezhető túraútvonaltól messze van.

Nem sokáig folytattuk az utat Lampang felé, amikor az útról kiszúrtunk egy – igazából kettő - teljesen valószerűtlen templomot Ban Huad határában, melyekről azóta sem találtam semmit, mégcsak angol nevet sem. Az egyik egy brutális márványfalú soktornyos sárgaréz tetejű csoda volt, ami szó szerint vakított, ha ránézett az ember, míg a másik egy szintén hatalmas indiai stílusú templom. Közös a kettőben csak a telekcím, és az, hogy a terület teljesen kihalt volt, csupán a még zajló tereprendezés nyomai látszottak. Thaiföldön nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni templomra, és láthatóan a helyiek különösen élvezik ezt a sportot. Tovább haladva aztán megérkeztünk a hegyek közé, ahol elég szokatlan módon nyomvájús, kellemetlen főúton kellett kanyarognunk egy darabig.

Lampag előtt azonban még volt egy megállónk, méghozzá a Mae Moh erőmű, a hozzá tartozó víztározóval. Thaiföldön nagyjából minden vízerőműnél létrehoznak egy látogató és szórakoztató központot, itt pedig egy széntüzelésű erőmű érezte fontosnak, hogy a hozzá tartozó bányát rekultiválja a közösségi célokkal összhangban. Miután tehát lekanyarodtunk a főútról és tévelyegtünk vagy fél órát a közeli falvak murvás útjain, elértük előbb a tavat, ahonnan már látszott a bánya fölé magasodó domb. Itt tartják a környék leghíresebb fesztiválját is – amit még hónapokkal korábban ajánlottak a figyelmünkbe -, de erről egy héttel éppen lecsúsztunk, de szerencsére a napraforgó ültetvények még tartották magukat. Először annak labirintusait motoroztuk be, majd felhajtottunk a szórakoztató parkba, amit a létező legthaiosabban rendeztek be a gátlástalanul giccses műanyag figuráktól, az állatmintára nyírt bokrokon át az egyébként nagyon szép virágoskertekig. Innen baromi jó kilátás nyílt a tóra, a környék hegyeire, a bányára, és persze a napraforgókra is. Mivel a város már nem volt messze, itt vártuk be a naplementét, ami gyönyörű, mint Thaiföldön szinte mindig.

A tartományközpont Észak-Thaiföld második legnagyobb városa, és ez a forgalmon is bőven meglátszott. Rendkívül nyomasztó volt az út a település túloldalán lévő szállásig, de egy vacsora megállót beiktatva nagy nehezen sikerült elérnünk. Ez a legbénább hostel az egész út alatt, de azért annyira nem vészes, hogy két éjszakát ne tudnánk elviselni valahogy. Egészen elképesztő, hogy máris ennyire közel a vég, négy hét, mint egy szemvillanás tűnik el… de legalább nem nyomtalanul.

2020.11.17 – Ezüsthátú vízesés (folytatás)

Nemsokkal a tartományhatár után megálltunk ebédelni a Phu Sang vízesésnél, ami szintén egy kálcium-lerakódástól barázdált melegvizes zuhatag, közvetlenül a főút mellett. A hozzá tartozó tanösvény felújítási munkák miatt le volt zárva, de aligha hiszem, hogy sok hozzáadott értéke lett volna a látványhoz. Itt a semmiből ismét megjelent a tömeg, ráadásul az út minősége is romlott. Mielőtt a mai kempingünk felé vettük volna az irányt, még tettünk egy kitérőt a Nam Min vízesés felé, ami a tartomány egyik eldugott kincse. Hogy mennyire nincs rajta a térképen, az is jelzi, hogy a park vezetője személyesen kalauzolt körbe minket a túraútvonalon, mint az aznapi első vendégeket. (Délután kettő múlt ekkor…) Legalább volt, aki tudott olyan fotót csinálni, amelyiken mindketten rajta vagyunk…:) Ez a hely személyes kedvencem lett! Már az odavezető motorút is baromi szép színes hegyek között vezetett, de maga a vízesés is igazán különleges! A főnök sajnálkozva mondta, hogy nemrég egy földcsuszamlás miatt a vízesés felülete roncsolódott, ami persze igaz, de ettől vált ennyire egyedivé. Egész pontosan reprodukálta egy hím hegyi gorilla sziluettjét. Nem tudom, hogy másnak is azonnal beugrik-e a dolog, de ha egyszer meglátja a mintát, többet garantáltan nem fogja tudni kiverni a fejéből…

A vízeséstől egy roppant meredek út vezetett fel a Phu Langka Forest Parkba – nem összetévesztendő a Phu Langkha National Parkkal… -, ahol az azonos nevű hegycsúcsot Phu Chi Fa-hoz fogható szépségként említik. Sajnos mire odaértünk, a délutánunk oda lett – a tábortól még négy kilométer a csúcs -, de nagy nehézségek árán legalább egy sátrat sikerült bérelnünk, sőt előzékenyen fel is állították nekünk. A parkban rajtunk kívül néhány család, illetve baráti társaság volt, el is beszélgettünk egy csapat szállodamenedzserrel naplementéig, amit a park kilátópontjáról tökéletesen lehetett élvezni. Mint kiderült, a napfelkelte túrára dzsipel is lehet menni, újdonsült ismerőseink gyorsan be is szerveztek minket a költségek megosztása végett. Legalább nem kell hajnali háromkor kelnünk, és nekivágni az ismeretlen útnak. Kicsit aggódtam az éjszakai lehülés miatt, de feleslegesen, mióta újra aktívak a mindennapjaink, remekül alszom, Ritának pedig korábban sem volt gondja az ilyesmivel…

2020.11.12 -  Az Akha-incidens (folytatás)

A környék látnivalóinak összegyűjtésekor bukkantam Huai Khilek akha törzsi falu nevére, mint a helyre, ahol – vezetett túrával persze – lehetőség nyílik megismerni az akhák életét a lehető legautentikusabb módon. Nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni - akkor legalábbis nem voltam benne biztos -, de mivel pont útba esett, gondoltam megnézhetnénk. A főúttól három kilométer tankcsapdákkal tűzdelt betonút vezetett a hegy tetején lévő faluba, ahol alapvetően kihaltság fogadott. A falu „főterén” - pontosabban ott, ahol azt sejtettük, mert volt egy bolt - letettük a motort, hogy sétáljunk egy kört. Néhány emebr flangált ott teljesen hétköznapi, de meglehetősen szakadt ruhákban, mígnem az egyik udvarban meg nem láttunk egy mosakodó nénit. Nem volt a legízlésesebb látvány, de ami igazán elképesztő volt, hogy még ezen tevékenység közben is hordta az akha nőkre jellemző hihetetlenül díszes fém koronát. Ez azért elég erős kép. Azonban sokat nem csatangolhattunk a faházak között, mert feltűnt egy fogatlan bácsi, aki – bár egyikünknek sem tökéletes az akhája – mintha afelől érdeklődött volna, hogy mi a búbánatot keresünk itt, csak kevésbé finoman. Persze a verbális abúzus nem annyira bántó, mintha mondjuk csak simán lelőtt volna minket valami kezdetleges íjjal, ahogy azt az Észak-Sentinel-szigeteken tennék – az akhák elvileg nagy vadászok -, de így is kellemetlen volt a dolog. Alapvetően nem volt illúzióm afelől, hogy a hegyi törzsek – és a törzsek úgy általában – mennyire vendégszeretőek, de ezek után elég kérdéses, hogy a vezetővel való látogatás, mely során megjátsszák magukat némi baksis fejében mennyire lehet autentikus… Mielőtt magunk mögött hagytuk volna a hegyeket, barátságtalan lakóival együtt, még megálltunk egy tónál, és haverkodtunk néhány vízibivallyal.

Chiang Rai nem volt már messze, de az utolsó szakasz a főúton elég borzasztó volt, mert csak 1+1 sávos volt az út, de szerencsére még világosban odaértünk a hostelbe, ugyanoda, ahol két éve már megszálltunk. Úgy tűnik, azóta sem épült olcsóbb hely…:) Este már nem volt kedvünk bemenni a városba. Az esés és az akha-agresszió miatt ez volt talán az első nap, amit nem értékelnék egyértelműen pozitívnak, noha rengeteg szép helyen jártunk ma is…

2020.11.04 – A tortúra csak most kezdődik... (folytatás)

A határt elérve próbáltuk megfogadni újdonsült cimboránk tanácsát, miszerint fel lehet motorozni a közeli hegy csúcsáig, ahonnan utólérhetetlen a kilátás. Csak azt nem tette hozzá, hogy az odavezető utat túl is kéne élnünk… A hegyre egy darabig a reggel már látott, csupán a keréknyomot megépítő megoldás vezetett, majd még az se. Sima földúton korábban nem nagyon mentünk, így ahol már tényleg vészesnek tűnt a helyzet, otthagytuk a motort. Nemsokkal később viszont elkezdett esni, így a visszafordulás mellett döntöttünk, mert annyi elvesztegetni való időnk igazán nem volt. Az eső viszont egész pusztító módon esett, az utat alig láttuk a hömpölygő víztől, pedig nem ártott volna, tekintve, hogy csak harminc centi széles volt, és a két sáv között húszcentis kráterek tátongtak. Ehhez jött a 15%-os lejtő, szóval ez eddigi életem messze legnehezebb két kilométere volt, de végre visszaértünk a főútra. A hegygerincen túljutva nemsokára elhalt az eső, de ezzel párhuzamosan az út egyre rosszabb lett, végül pedig az aszfaltot felváltotta a kőtörmelék, illetve a döngölt föld. Az ezt követő 27 km – aminek a felét még a térkép is ócskaként jelzi – egészen változatos kínzásokat kínált, hogy darabjaira szakadt földúton kerülgettük az árkokat, hol kavicstörmeléken csúszkáltunk, de a legdurvább talán az a csak virtuálisan létező mezőgazdasági csapás volt, ahol az újra eleredő eső miatt öt centi mélyen süppedtünk az „útba”. Ehhez kell számolni még az ötszáz méteres szintemelkedéseket, így érthető, hogy a távot miért bő két óra alatt sikerült abszolválni, ami alatt öregedtünk vagy tíz évet. Utólag persze nagyon bántam, hogy nem születtek videók, vagy képek, de akkor és ott minden idegszálunkkal csak arra koncentráltunk, hogy ne essünk nagyot, de lehetőleg kicsit sem. Amikor végül elértük a Ban La-oop nevű falu határában kezdődő – pontosabban végződő - szimplán csak iszonyatosan kátyús, trágya műutat, szinte megkönnyeztem örömömben!

A falut az ezüstművességről híres Lawa törzs lakja, de jelenleg éppen nem nagyon pörgött az ipar. A turistáknak fenntartott kávézók, boltok zárva voltak, az utcán is alig lézengtek a helyiek, akik jól ránk is csodálkoztak. Tettünk egy kört a faluban, mert a táj és a faházak viszont így is jól mutattak. A következő falu ezen az úton Mae Sakua volt, ami egy nagyon hangulatos karen falu. A karenek sokkal kedvesebben viselkedtek, az iskolától épp hazamenő gyerekek is örültek nekünk. A falu pedig tényleg nagyon szép és autentikus volt, keringtünk kicsit a keskeny, motorral is alig járható utakon. Innen nagyjából 10 km volt a főút, de mi még betértünk a Kristálybarlangba, de az már bő egy órája bezárt. Sebaj, holnap csk egy minimális kitérő lesz, hogy visszajöjjünk ide, és legalább a vaksötét előtt elértük Mae Sariangot. A szállásunk gyorsan meglett, nem is rossz, utána már csak vacsoráért mentünk ki. Valami viszont még hátra van a napból, mégpedig az, hogy hálát adjunk a Gondviselőnek, ma igazán jól dolgozott. Plusz Rita hálát adhat nekem, mert én is odatettem magam…:)

A nagy északi túránk terve nem volt előzmény nélkül való, mivel alig két hónappal korábban már volt egy háromnapos, nagyjából 700 km-es bevezető túránk Chiang Mai körül, aminek könnyedsége és élményfaktora meghozta a kedvet ahhoz, hogy nagyobbat is merjünk álmodni. Ennek fényében szerintem úgy logikus, ha a két utat összevonom, mert nemcsak szellemiségében, de útvonalában is teljesen kiegészítik egymást.

2020.09.04 - Észak éke elesett

Közel két év után egy újabb hosszú hétvége adott lehetőséget arra, hogy visszatérjük Chiang Maiba, illetve az a tény, hogy nem tudunk olyan Isten háta mögötti helyre kerülni, ahonnan ne lenne közvetlen éjszakai buszunk a városba. Mivel az első alkalommal a városra koncentráltuk, most úgy terveztük, hogy a környék hegyeit vesszük célba, illetve elsősorban a Doi Inthanon Nemzeti Parkot, ahol Thaiföld legmagasabb pontja is található. Két kollégával közösen utaztunk, de aztán elválltak útjaink, mert míg mi az aktív kikapcsolódásra szavaztuk, addig ők inkább pihenést terveztek. Érkezés után elsétáltunk az óváros szélén lévő szállásra, ahol kicsit várni kellett a becsekkolásra, addig elmentünk a közeli Ezüst Templomhoz, és beszélgettünk a szálláson egy sráccal, aki egyébként a közeli Paiban szállástulaj. Az üzelte persze haldoklik, de dícséretes módon már azon agyal, hogy tudná továbbfejleszteni… A mai napi terv egyébként sem sietős, lehetőség szerint felkeressük az óváros legszebb templomait, és találunk egy megfelelő motort a túrához.

A két éve már leírt templomokhoz képest egy újdonságot találtunk, ez pedig a Wat Lok Molee, ami egy klasszikusan szép fatemplom igényes melléképületekkel. Kellemetlen meglepetésből azért akadt több is, az egyik, hogy felfoghatatlan okból kifolyólag lecsonkolták a Wat Phan Tao templom kertjében lévő csodás fát, a lábánál lévő tavat pedig egyszerűen betemették. Ünnepek alkalmával ez volt a város legszebb pontja, ahol a vízen úszó mécsesek mellett, a fán lógó lampionok alatt a szerzetesek meditáltak és végezték az olyankor szoksásos szertartásaikat. Egy ikonikus ponttal kevesebb…:( Ami viszont még ennél is döbbenetesebb volt, az az emberek teljes hiánya, az óvárosban legalábbis. A hotelek kongtak az ürességtől, az éttermek döntő többsége zárva, még Khao Soy csirkét is alig találtunk ebédre… Noha korábban – és később is – láttunk példát arra, hogy a helyi turizmus működik, úgy tűnik, hogy innen az elmúlt évtizedekben már teljesen elszoktak a thaiok…

Szerencsére a motorkölcsönzők többsége kinyitott legalább a hosszú hétvégére, és némi keresgélés után két helyre szűkítettük le a lehetőségeket. Honda PCX vagy Yamaha, ez itt a kérdés?! Korábban még nem vezettem 150 cc-s gépet, mindkettő elég jól nézett ki, de a Hondára tudtunk alkudni, így végül az lett a nyertes. Este még tettünk egy újabb kört, találkoztunk az egyik kollégával, de a kihaltság már kezdett kísérteties lenni, így végül elég korán visszatértünk a szállásra. Mondjuk volt mit bepótolni az alvás terén, holnap reggel pedig korán indulunk.

2020.09.24 - A pokojárás három napja

Az alábbi utazás eléggé rendhagyó volt, amennyiben semmi közünk sem a szervezéshez, sem  kivitelezéshez nem volt. Olyan is lett, bár nem akarom lelőni a poént…:) A lényeg, hogy a munkahelyünk szervezett egy kétnapos kirándulást Petchabun tartományba, melynek szakmai részt is kanyarítottak, hogy felvehessenek rá némi kormánytámogatást. Nekünk tehát sok dolgunk nem volt, mint este tízre a megbeszélt helyen lenni, hogy elfoglalhassuk a helyünket az efféle célokra tartott partybuszban. A partybuszt szó szerint kell érteni, hűtővel, TV-k tömkelegével, beépített karaoke rendszerrel és diszkófényekkel. Nos, ahogy azt a thai néplélek – bár ez a több Kelet-ázsiai nációra is igaz – ismeretében sejteni lehetett, ezek a kapacitások nem is mardtak kihasználatlanul. Ennek megfelelően aludni egy percet sem sikerült, ellenben jól sem szórakoztunk, mivel a thai mulatós zene elég távol áll mindkettőnk zenei ízlésétől. Meg úgy egyébként a zene fogalmától általában.

2020.09.25 - Az emberiségbe vetett hit elporladása

Ilyen laza tortúra után reggel túl is estünk a kétórás szakmai programon Petchabun városban, hogy az egész aranyos helytörténeti múzeum és egy templom meglátogatása után elinduljunk Khao Kho megyébe. Közép-Thaiföld egyik legnépszerűbb attrakciójáról van szó, ahol a bonbon szerű dombokat szélkerekek tűzdelik, hogy reggelente a felszálló ködben gyönyörködhessünk… felülről. Jól hangzik? Az már kevésbé, hogy a következő 70 km-t nagyjából három óra alatt tette meg a buszunk – mondjuk az éjszakai menet sem volt egy villámvágta -, és az első napunknak nagyjából annyi is lett. A menő  resort szállás délutáni elfoglalása után még drónoztam egy kicsit, és egy kollégával elsétáltunk egy közeli dombtetőre, de aztán beparancsoltak minket, hogy kezdetét vegye a nyugdíjérett kollégák búcsúvacsorája. Az este fénypontjaként a három érintett elkzedte szétosztani a jelenlévők között a nyugdíjazásért kapott bónuszukat, ami minimum meglepőnek tűnhet, de visszagondolva az elmúlt 24 órára, úgy érzem, hogy ez a fájdalomdíj volt a minimum…:D

2020.09.26 - Vígadva sír a magyar

Hajnalban újra felsétáltunk a dombhoz egyrészt napfelkeltét, másrészt ködöt nézni, de az sajnos csak a távoli völgyek alján hömpölygött, így nemsokára visszatértünk reggelizni, hogy a tervek szerint reggel 7-kor a bérelt dzsipekkel bejárhassuk a környéket. Persze a terveket némileg felülírta a még imbolygó kollégák tempója, így már csak késve tudtunk elindulni, a ködtengerre tehát semmi esélyünk nem maradt. Azt követő kb. négy óra tényleg egész jóra sikeredett, bár az némileg zavart, hogy az érdemi látnivalók kárára a kocsik állandóan megálltak a helyi árusok tökugyanolyan standjai mellett, de a thaiok a kirándulásból leginkább a pénzköltés részt élvezik. Az első megállónk egy szép fotópont volt a legkülönbözőbb míves tereptárgyakkal, virágágyásokkal, a háttérben pedig a völggyel, míg  második megállónk egy ugyanilyen koncepció mentén felépített kilátó volt, tetézve szélkerekekkel, szalmabábukkal és töménytelen emberrel. Vélhetően ez a környék legszebb pontja, és tényleg nem is volt hiba a látványban engem leginkább Bohol sziget csokoládé-hegyeire emlékeztetett, nem mintha jártunk volna arra valaha...:)

Ezután már csak egy megálló következett, méghozzá Thaiföld vitán felül leginkább Instagram-kompatibilisebb temploma a Wat Phra Thart Pha Sorn Kaew. A komplexum két gyökeresen eltérő koncepció mentén kialakított részből áll, az egyik egy óriási, sokfejű hófehér ülő-Buddha, míg vele szemköszt egy Gaudí építészetét idéző hihetetlenül tarka, hihetetlenül látványos többlépcsős templom. Az összhatás mégis működött, nem is siettünk körbejárni, körbefényképezni, körberepülni az épületeket. Egy óra elteltével észleltük, hogy Rita már tucatnyi nem fogadott hívást kapott, és mint kiderült, húsz perce csak ránk várt mindenki a buszban. Kellemetlen? Nem igazán. Elvégre vérlázító ötlet, hogy 36 óra semmittevés után még az érdemi 4 órát is meg akarják nyírni, a főlátványosságon pedig át kellett volna rohannunk! Az idevágó klasszikus szófordulat a „lószart, mama” lenne…:)

Végül nem maradt más hátra, mint a hazaút, mely újabb pokoljárással ért fel, karaoke, lerobbanások, 11 óra alatt megtett 350 kilométer… Összességében mégis örülök, hogy eljuttottunk ide is – őszintén szólva, korábban nem hallottunk a helyről –, mert bár az élvezet alig 10% volt csupán, de alternatív terv hiányában még az is több a semminél! :)

A COVID helyzet thaiföldi stabilizálódása után, de még a világméretű nyitástól messze, észszerű döntésnek tűnt visszatérni a munka világába – bár Krabit nagyon nehéz szívvel hagytuk magunk mögött -, a cégünk pedig ismét Észak-Keleten talált nekünk pozíciót. Miután másfél évet már lehúztunk a régióban, nem is sejtettük, hogy az a néhány száz kilométer – és persze a motorbérlés – egy egészen új világ kapuit nyitja ki előttünk. Az elkövetkező 7 hétvégén 3160 km-t barangoltunk Udon Thani, Nong Khai, Bueng Kan, Sakon Nakhon és Nakon Phanom tartományokban, melyek nagyságrendekkel több érdekességet rejtenek, mint a délebbi megyék. Következzenek tehát a legizgalmasabb kirándulások.

2020.08.29 - Templom a pengeélen

Nehéz elfogultság nélkül írni a Bueng Kan-ban tett kirándulásról, mert szerintem ez Északkelet-Thaiföld legszenzációsabb tartománya, de Thaiföld viszonylatában is TOP5, ami azért elég nagy szó. Egyébkét a legfiatalabb is, alig 15 éve vált ki Nong Khai-ból, ezért is fogom őket együtt bemutatni. Az első túránkat egy hétvégén a kollégáinkkal közösen szerveztük, és meglehetősen tartalmasra sikeredett. A hajnali indulás után a Phu Sigh hegység egy kevésbé látogatott részén kezdtünk – pontosabban oda tévedtünk – és egy alighanem hónapok óta senki által nem használt ösvényen, iszonyatos gazban gázolva jutottunk el a labdaszerű sziklaképződményekkel tarkított csúcsra. Légvonalban egészen közel voltunk a park leghíresebb látnivalójához, a „Három Bálna” csúcshoz, mégis mintha egy másik hegyen lettünk volna, így utólag jó döntésnek tűnt megharcolni ezért a látványért…:)

Kissé meggyötörve folytattuk az utat az ország talán legkülönlegesebb templomáig, a Wat Phu Tok-ig, melyet egy méretes szikla csúcsára építettek, ahová nem is a feljutás a legizgalmasabb, hanem a szikla oldalába eszkábált pallók, amik két szinten, több kilométeren visznek körbe, érintve a szikla túloldalán épített kápolnát. Az út sokkal látványosabb, mint az Európ-szerte híres „Caminito del Rey”, csak éppen a thaiokon kívül senki nem tud róla. Alig két óránk volt bejárni, de egy hónappal később – a megfelelő fotók és drónfelvételek kedvéért – újra visszatértünk csak ide, mert ez a hely egész egyszerűen lenyűgöző.

A templom után célba vettük a Mekongot, utunk pedig a Pua Wua védett erdein keresztül vezetett, mely több, mint negyven vad elefánt otthona. Sajnos az elefántveszély miatt a Chanaen vízesés le volt zárva, de a folyón átívelő sziklahídon elég izgalmas volt áthajtani. Pláne az azt követő mocsáron…:) Mielőtt elfoglaltuk volna a szállást, még kimentünk a Mekong partjára, de az ott lévő strand azért nem hívogatott csobbanásra. A szállásadónk egy egészen érdekes francia-thai pár volt – az érdekességet jelen helyzetben az szolgáltatta, hogy a férfi volt thai és a nő fiatal… -, a bungallók pedig a dzsungel és rizsföldek találkozásánál álltak, igazán kellemes helyen. Még a naplemente előtt elnéztünk a Nemzeti Parkba, ahol játszottunk kicsit egy frissen árván maradt elefántborjúval. Alig egy hete találták egy szakadékban, átmenetileg pedig béreltek neki egy anyukát, aki táplálni tudja. Nálánál vadabb elefánthoz sajnos a rövid dzsungeltúra alatt nem volt szerencsénk.

A családdal eltöltött közös vacsora után támadt egy remek ötletem, miszerint holnap hajnalban kezdhetnénk a Bálna-szikláknál, ha már ma nem jutottunk el oda, de valamiért a hajnali fél négyes kelés eltántorította a többieket. Mi azért megpróbáljuk…