A COVID helyzet thaiföldi stabilizálódása után, de még a világméretű nyitástól messze, észszerű döntésnek tűnt visszatérni a munka világába – bár Krabit nagyon nehéz szívvel hagytuk magunk mögött -, a cégünk pedig ismét Észak-Keleten talált nekünk pozíciót. Miután másfél évet már lehúztunk a régióban, nem is sejtettük, hogy az a néhány száz kilométer – és persze a motorbérlés – egy egészen új világ kapuit nyitja ki előttünk. Az elkövetkező 7 hétvégén 3160 km-t barangoltunk Udon Thani, Nong Khai, Bueng Kan, Sakon Nakhon és Nakon Phanom tartományokban, melyek nagyságrendekkel több érdekességet rejtenek, mint a délebbi megyék. Következzenek tehát a legizgalmasabb kirándulások.

2020.08.29 - Templom a pengeélen

Nehéz elfogultság nélkül írni a Bueng Kan-ban tett kirándulásról, mert szerintem ez Északkelet-Thaiföld legszenzációsabb tartománya, de Thaiföld viszonylatában is TOP5, ami azért elég nagy szó. Egyébkét a legfiatalabb is, alig 15 éve vált ki Nong Khai-ból, ezért is fogom őket együtt bemutatni. Az első túránkat egy hétvégén a kollégáinkkal közösen szerveztük, és meglehetősen tartalmasra sikeredett. A hajnali indulás után a Phu Sigh hegység egy kevésbé látogatott részén kezdtünk – pontosabban oda tévedtünk – és egy alighanem hónapok óta senki által nem használt ösvényen, iszonyatos gazban gázolva jutottunk el a labdaszerű sziklaképződményekkel tarkított csúcsra. Légvonalban egészen közel voltunk a park leghíresebb látnivalójához, a „Három Bálna” csúcshoz, mégis mintha egy másik hegyen lettünk volna, így utólag jó döntésnek tűnt megharcolni ezért a látványért…:)

Kissé meggyötörve folytattuk az utat az ország talán legkülönlegesebb templomáig, a Wat Phu Tok-ig, melyet egy méretes szikla csúcsára építettek, ahová nem is a feljutás a legizgalmasabb, hanem a szikla oldalába eszkábált pallók, amik két szinten, több kilométeren visznek körbe, érintve a szikla túloldalán épített kápolnát. Az út sokkal látványosabb, mint az Európ-szerte híres „Caminito del Rey”, csak éppen a thaiokon kívül senki nem tud róla. Alig két óránk volt bejárni, de egy hónappal később – a megfelelő fotók és drónfelvételek kedvéért – újra visszatértünk csak ide, mert ez a hely egész egyszerűen lenyűgöző.

A templom után célba vettük a Mekongot, utunk pedig a Pua Wua védett erdein keresztül vezetett, mely több, mint negyven vad elefánt otthona. Sajnos az elefántveszély miatt a Chanaen vízesés le volt zárva, de a folyón átívelő sziklahídon elég izgalmas volt áthajtani. Pláne az azt követő mocsáron…:) Mielőtt elfoglaltuk volna a szállást, még kimentünk a Mekong partjára, de az ott lévő strand azért nem hívogatott csobbanásra. A szállásadónk egy egészen érdekes francia-thai pár volt – az érdekességet jelen helyzetben az szolgáltatta, hogy a férfi volt thai és a nő fiatal… -, a bungallók pedig a dzsungel és rizsföldek találkozásánál álltak, igazán kellemes helyen. Még a naplemente előtt elnéztünk a Nemzeti Parkba, ahol játszottunk kicsit egy frissen árván maradt elefántborjúval. Alig egy hete találták egy szakadékban, átmenetileg pedig béreltek neki egy anyukát, aki táplálni tudja. Nálánál vadabb elefánthoz sajnos a rövid dzsungeltúra alatt nem volt szerencsénk.

A családdal eltöltött közös vacsora után támadt egy remek ötletem, miszerint holnap hajnalban kezdhetnénk a Bálna-szikláknál, ha már ma nem jutottunk el oda, de valamiért a hajnali fél négyes kelés eltántorította a többieket. Mi azért megpróbáljuk…

2020.08.30 - Bálnák a vízesésben

Nem mondom, hogy az ébredés zökkenőmentes volt, de nem sokkal később már a hajnali hidegben robogtunk a 40 km-re lévő élpont felé, ahová pont a hajnali ötös nyitás előtt érkeztünk. Meglepő módon nem voltunk egyedül, de míg mások bérelt dzsippel vágtak neki a csúcsra vezető 3 km-es útnak, addig mi gyalogszerrel vágtunk neki a távnak, ami nagyjából 150 méter után bizonyult rossz döntésnek, mikoris elkezdett szakadni az eső. De úgy igazán, nagyon-nagyon. Ennyi év a trópusokon akár felkészíthetett volna az időjárásra, de ez mindenesetre bekerült a top3 elázásunkba. Az eső csitultával továbbindultunk, és mire az első dzsipes csoporttal együtt – ők kicsit hosszabban várakoztak - felértünk a csúcsra, szerencsésen el is állt. Ezzel együtt meglehetősen kockázatosnak tűnt felküldeni a drónt, de amint elénk tárult a látvány, gyorsan kiderült, hogy mégis meg kell kockáztatnunk. Az itteni sziklák legjobb tudomásom szerint világviszonylatban is egyedülállóak, tényleg nem nehéz belelátni az úszó bálnacsaládot. Lefelé menet ráadásul felvett minket egy család, így eljutottunk a park pár távolabbi kilátójába is.

Nagyjából tíz órára értünk vissz a szállásra, a többiek már menetkészen vártak minket… annyi baj legyen. Az erős reggeli kezdés után a folytatás sem volt különb, ugyanis egy óra keringés után elértünk a Tham Phra vízeséshez, ami vitán felül a legizgalmasabb vízesés az országban, amit egy párperces hajókirándulással lehet megközelíteni. Ez sokkal több, mint egy vízesés. Az igazi látványt ugyanis a a környék hihetetlen, sziklavilága adja, mely úgy néz ki, mint egy téglaporos leopárd és melybe a víz hol kanyonrengeteget vág, hol pedig tóvá szélesedik. Sajnos a látványban helyiek tömkelegével kellett osztozni, de szerencsére a kanyonon való lecsúszást már csak kevesen vállaltuk be. Nagyon izgalmas, ámde duplán fájdalmas élmény volt, ugyanis jópár kék-zöld folttal gazdagodtam, de ennél is sokkal rosszabb, hogy a szeretett órám is leszakadt a csuklómról és az örvény martalékává vált…

Ezt ugyan már a későbbiekben nem tudtuk überelni, de a folyó egy alsóbb szakaszán található Chet Si vízesés is gyönyörű, hasonló sziklák között, egy izgalmas túra végén érjük el a katlant, ahol aztán csúszkálhatunk/bukdácsolhatunk kedvünkre. Noha ez csupán véletlen volt, és nem integráns része az élménynek, a vízeséshez vezető úton átkúszott elöttünk egy kobra, ami még a cuklyáját is meglobogtatta a kedvünkért, de mire le tudtam fékezni és visszamentem egy fotó erejéig, már rég eltűnt az útmenti bozótban. Visszafelé – mivel elég későn indultunk, így az út második felét már sötétben kellett megtennünk - ennél kevésbé felemelő állatos élményben, de a menet közben elfogyasztott fél kiló repülő rovar nem okozott tartós egészségkárosodást…:)

 2020.10.04 - Az eltévedt folyami kígyó esete a kővéválással

Mielőtt bárki azt hinné, hogy Bueng Kan „csak” három országos szinten is kiemelkedő csodát rejt, meg kell nyugtatnom, legalább négyet. A Naga Cave néven elhíresült barlangra egy külön túra keretében kerítettünk sort, mivel a látogatása előzetes regisztrációhoz kötött, hála egy megveszekedett szerencsejátékosnak, aki lottószámokat kutatva (…) megrongálta a sziklákat. A sziklákat,, melyek kísértetiesen idézik egy sárkánykígyó pikkelyes bőrét, és az odavezető úttal együtt tényleg egészen különleges élményt nyújtanak. Sajnos a vezetett túrával nem volt szerencsénk – bár annyiban igen, hogy Rita kialkudta a helyieknek szóló árat -, és nem csak a szemerkélő eső miatt, de aznap egy országos bicikliverseny résztvevői is a hegyen értek célba, így a csúcsra vezető szűk ösvényen komoly tumultus alakult ki, főleg, hogy a csapatunkba pár szinte mozgásképtelen alak – nem, nem a versenyzők közül :) - is akadt. Frusztrálóan lassan bár, de felértünk, és a látvány tényleg kárpótolt. A barlang – ami inkább egy szűk kanyon – minden oldalról pikkelyes, de az egész hegytetőn ez a kőzet jellemző, amin a megcsillanó eső kimondottan lenyűgöző volt. Persze hegytető nem lenne tejes templomegyüttes nélkül, ahogy Buddha szobra sem hiányozhatott, de ezeknél is jobb volt a kilátás az alattunk elterülő smargdzöld mezőkre. A hegytetőn található a Naga fejeként elhíresült kő is, ami inkább hasonlít egy királykobráéra, de ennél azért csak furcsább, hogy miért van több száz méterre a testétől… szegény. A lefelé út, hála egy nyugdíjas néninek, aki egyszerűen nem vette észre magát, a helyiek pedig előzékenységből nem merték megelőzni, nagyjából két óráig tartott – 3 km-es távról van szó -, melynek a második részében már nem voltam teljesen higgadt – a helyzetet jól érzékelteti, hogy Rita sem! -, de nagy nehezen leértünk, ahol a néni meg is ünnepeltette magát azzal a kb. 500 emberrel, akit volt oly kedves feltartani.

Persze ennyi bosszúság még éppen belefért, volt időnk átmenni a NP túloldalára – ami már Nakon Phanom-ban van – a soklépcsős Tat Pho vízeséshez. Út közben megálltunk egy tónál, ami a partról is nagyszerűen mutat a hegyekkel a háttérben, de drónról nézve egészen mesebelinek hat a vízinövények miatt. Kicsit kapkodnunk kellett, hogy bejárjuk a teljesen üres tanösvényt, de itt már nem volt tömeg, ami akadályozott volna, olyannyira, hogy teljesen egyedül voltunk. Érdekesség, hogy a szigorítások előtt ebből az irányból is megközelíthető volt a Naga Cave egy többnapos túrával – ami thai számítás szerint többnapos, valójában max 3-4 órás -, de most csak a vízesés tetejéig jutottunk. A hazaút most sem volt egyszerű, de ittmár készültem plexivel így legalább az éjszakai rovarrajzást átvészeltem…

2020.10.10 - Mekong mentén mendegélve

Zömében egynapos túrákkal jártuk be a környéket, de Nong Khai bejárását nem lehetett így kivitelezni, ezért a Nága-barlangtúrát követő hétvégén szállásfoglalás nélkül ugyan, de nekivágtunk a Mekong partjának. Mivel nem akartam a főúton menni, egy rövidítéssel céloztuk meg a 100 km-re fekvő Nong Khai-t, pontosabban a határában elterülő Buddha Parkot. A környék rizsföldjei, víztározói és apró csatornái között akár céltalanul is szórakoztató motorozni, többször is tartottunk fotószünetet, egy pataknál ahová több tucat halász építette fel a speciális merítőháló rendszerét, de találtunk egy liliomokkal teli tavat is. A Buddha Parkba egy laoszi építész – a folyó túloldalán már egyszer felépített műveit ismételve – betonból öntötte ki a buddhista legendárium szörnyeit, hőseit és persze Buddha alakját legalább tucatnyi formában és méretben. Az egész kertnek kellemes hangulata van, ráadásul a kompozíciók meglepően ízlésesen vannak tervezve, tehát ha valaki itt kelne át a határon, esetleg megfordulna a kellemes folyóparti városban, ezt a helyet mindenképpen látogassa meg. Állítólag szebb, mint a laoszi párja, de ahhoz nem volt szerencsénk.

Ezt követően tényleg csak a folyót követtük, felfűzve rá az érdekesebb pontokat. Nong Khai folyóparti sétánya után volt egy gyors megálló a szintén parti sziklákra épített Wat Hin Mak Pengnél, ahol egy apró üveglappó visz ki a víz fölé, hogy aztán a meglehetősen átlagos Than Thong vízesést érintve - melynek különlegességét az adja, hogy a víz közvetlenül a Mekongba zuhan alá – némi eltévedés után felkapaszkodjunk a Pha Tak Suea templomhoz. Persze itt sem a templom maga érdekes – főleg mert még javában építik -, hanem az U alakú üveghíd, pontosabban a kanyarral és hatalmas szigetekkel tűzdelt kilátás a Mekongra, ami talán itt a legszebb a folyó ~1000 km-es thai szakaszán. Az itteni drónozás mókásra sikerült, mert leszálláskor kicsit elbambultam és egy kutya majdnem elragadta a gépet, de végül én voltam a gyorsabb. :)

Mielőtt elértük volna a célpontot, a Nong Khai és Loei tartományok határán lévő folyószakaszt, még lekanyarodtunk a Than Thip vízeséshez, ami viszont egy kimondottan attraktív hely, ráadásul teljesen kihalt volt. Egész hihetetlen, hogy Thaiföldön van legalább nyolcvan olyan vízesés, amiről senki nem halott, de Európában bárhol – az Azori-szigeteket leszámítva :) - elsőszámú nevezetesség lehetne. Terveink szerint a naplementét egy csónakkirándulás keretében tekintettük volna meg a többszáz sziklasziget között ringatózva, de jelenleg a turizmus – itt legalábbis – halott, így nem találtunk egy darab halászt se, aki bevitt volna minket a folyóra. A naplemente azért így sem volt csúnya, és még éppen a vaksötét előtt vissza is értünk egy folyóparti kempingbe, ahol tudtunk bérelni legalább egy sátrat, hamár a bungallókat itt aranyáron mérik…

2020.10.11 - Mi chiamo ... Gauthama Sziddhártino

Ritával ellentétben én még a Nap előtt keltem, majd megröptettem a drónt kicsit Laoszban, hogy a finom reggeli után elinduljunk visszafelé, természetesen egy teljesen más útvonalon. Az első megállónk a környék leghíresebb – egyébként teljesen új – temploma lett vona, de hiába értünk oda viszonylag korán, az otthonául szolgáló hegy lábánál egyszerűen leragadtunk az ország egyik legjópofább kávézójában. Noha a szalmabábuknak errefelé nagy keletje van, azért ilyen méretekkel és minőséggel ritkán találkozik az ember, mint itt, ráadásul a kávézónak volt egy külön rizsföldje is bambuszból tákolt hídrendszerrel, szóval Ritát egészen elvarázsolta a hely, meg persze a kávé is. Végül nagy nehezen feljutottunk a Wat Pa Phu Kon templomhoz, ami egy dzsungellel körülvett egészen parádés építészeti megoldással bíró kéktetős ékszerdoboz, és a szó legszorosabb értelmében. Ugyanis a templom egyetlen célból épült, hogy helyet adjon egy carrarai márványból faragott gigantikus fekvő Buddhának! Az sajnos a helyi feliratokból nem derült ki, hogy kinek az ötlete volt száz tonna olasz márványt átreptetni a világon és ki finanszírozta a munkát, de a szobor tényleg lenyűgöző, ahogy a templomépületek összhangja is. Ez leginkább drónról látszik persze, amit sikeresen meg is reptettem, mielőtt az őrök rajtam ütöttek és a földre parancsolták a szerkezetet… Mondjuk egy tiltó táblát igazán kirakhattak volna, ha már ennyire csípi a szemüket a jelenség.

Az út főlátványossága után megindultunk visszafelé, és nemsokára elértük a Young Thong és Tad Noi vízeséseknek otthont adó Nemzeti Parkhoz. Ahogy mostanában sosem, ismét nem kértek belépőt, ami jó indítása volt a másfél órás kellemes körtúrának, ahol a vízeséseken kívül érdekes bogarakhoz és szép kilátáshoz volt szerencsénk bőven. Innen még bő 200 km állt előttünk, valamint a Phu Phra Bat Historical park, melyet most másodszor szerettünk volna felkeresni. Az első – kalandos, stoppolós – látogatásról már írtam két éve, így nem ismételném meg, hogy miért Iszán egyik legjobb helyéről van szó, elég annyi, hogy most is eszméletlen volt az egész hely, ráadásul drónozni tudtam egy keveset. A park mellett most el tudtunk menni a közeli templomba is, amit szintén hasonló gomba-sziklák és kőtenger vesz körül, így azért újdonságot is tapasztaltunk. Rita egyébként harmadszor is visszamenne, de erre a Covid második hulláma miatt aligha lesz lehetőség…

Sötétedés előtt még sikerült elérnünk Udon Thani várost, pihentünk kicsit a gigászi műanyag kacsáiról híres városi parkban, hogy aztán vaksötétben vezessünk vissza a szállásig. Talán mondanom sem kell, nem az volt a hétvége legszórakoztatóbb része…

Ezen a kalandon túl több félnapos túrát is tettünk Udon Thaniba, a kedvencem a Phathong vízeséshez vitt, ami kellő vízhozam esetén nemcsak szép, de egy ösvény bevisz teljesen a vízfátyol mögé. Ettől nem messze, egy szikla falába épült a Wat Tham Sumontha Phraowana templom, ami ha nincs a Wat Pho, akkor a környék legizgalmasabb temploma is lehetne.  De visszamentünk például a Vörös Lótusz-tóhoz és Ban Chiangba is, de ezekről korábban már szintén volt szó. Utóbbi helyszín esetében annyit azért érdemes hozzátenni, hogy találtunk egy hatalmas Lótusz-templomot a múzeumtól alig néhány kilométerre, ami meglepő turisztikai potenciállal bír. Legalábbis a Delhiben lévő Bahaai-templomhoz – aminek ez pontos mása, ráadásul egy idilli tó közepén áll - anno háromórás sor várakozott… Itt pedig egyedül voltunk. :)