2019. december 12. – Nomen est NOmen: Elefánt-sziget

A thaiok nagyon rigorózus emberek. Nem tűrik, hogy december hónapban holmi munkával megzavarják a permanens ünneplést, így a következő hosszú hétvégére sem kellett sokáig várni. Ráadásul az összefüggő négy nap lehetővé tette, hogy egészen a tengerig jussunk! Célpontul Koh Changot választottuk, melyet csupán az alakja miatt neveztek el Elefánt-szigetnek, vadon élő elefántok sajnos nem lakják. Az út persze még egy nappal korábban, késő délután indult, mivel a tervek szerint éjszakai busszal jövünk-megyünk, hogy legyen nettó három és fél napunk. Meglepő módon a 750 km-es utat egy átszállással abszolválni tudtuk – hajnali fél háromtól fél négyig vártunk Sa Keo festői buszpályaudvarán, reggel 9-kor pedig már a kikötőben vártuk a kompunk indulását. A fél órás út alatt, hála a reggeli nap fényében szikrázó tengernek, alig láttunk valamit Thaiföld harmadik legnagyobb szigetéből, a partra érve két dolog nyilvánvalóvá vált. Az egyik, hogy a szigeten a tömegközlekedést ellátó furgonok egészen elképesztően vannak árazva, így mind a négy napra motort kell majd bérelnünk, a másik pedig, hogy hiába a partmenti utak, a hullámvasutazást nem fogjuk megúszni. A kikötőben persze a motorok drágák voltak, és borzasztóan leharcoltak, de alig sétáltunk egy kilométert – útközben megnézve egy viszonylag új kínai templomot -, féláron egészen remek kis motort sikerült szereznünk.

Az út a csomagokkal együtt persze a megfelelő jármű dacára sem volt egy leányálom, a szerpentinek még hagyján, de néhol a thaiok egészen elmeháborodott módon vették be a kanyarokat. Aki hisz a reinkarnációban, annak persze mindegy… A Lonely Beachig vezető húsz kilométeres szakaszt – melyet előreláthatóan még legalább ötször meg kell majd tennünk – majdnem ötven perc alatt tettük meg, de lényeg az eredmény, mi pedig épségben érkeztünk, és azzal a lendülettel el is tudtuk foglalni a szállást, mely jelen esetben egy börtön-barakk tematikájú faház volt. Pillangó valami ilyesmiből próbált megszökni, nekünk egyelőre megfelelt, bár egy zárható bejárati ajtót el tudtam volna viselni…

Egy gyors ebéd után már a strandon is találtuk magunkat, ahol az elkövetkező három órában én leinkább az út fáradalmait igyekeztem kiheverni, de örömmel nyugtáztuk, hogy a fehér homokos, pálmafás strand szép, a víz pedig kellemesen meleg. Némi ejtőzés után a parton felbukkant a kollégánk is, aki remek ötletünkön felbuzdulva csatlakozott hozzánk az útra. Ennek mérsékelten örültem csak, mert bár különösebb problémám nincs vele, azért az egészen biztos, hogy fürdőruhában soha sem szerettem volna látni. Alig összefüggésben az események ilyetén alakulásával, nagyjából délután háromkor összeszedtük magunkat, várt ugyanis még egy program, Bang Bao halászfalu, és a környező sziklák felfedezése. Nem gondoltam volna, hogy a falu és az azt körül ölelő öböl ennyire meseszép lesz, különben biztosan több időt szántam volna rá, így némileg sietősen jártuk be a tengerész-emlékművet, a hiányzó pallók miatt kicsit foghíjas, ámde az alatta lévő mélység miatt annál látványosabb sziklasétányt. Meg kell modnjam, a vulkáni tufán itt-ott felbukanó zöld vegetáció és az öbölben sarjadó mangrove bőven kárpótolt a fárasztó út miatt, de a csúcs maga a kikötő, mely a vízre épült színes házaival, még színesebb hajóival, bazársorával, egészen különleges volt. Itt, a mólón ért minket a naplemente, mely a két hegy között, egy vékony földnyúlvány mögött bukott bele a vízbe. Elvileg sötétedés előtt szerettem volna letudni a visszamotorozást, de végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a dolog, főleg, mert rajtunk kívül ekkor már senki nem járt az utakon.

Lonely Beach alapvetően a hátizsákos turistákat célozza, így itt van a legnagyobb éjszakai élet is, de mivel az előző napi alvás kimarard, nem sokáig kacérkodtunk az éjszakázás gondolatával. Elvégre holnap is lesz nap. Amire viszont aligha számítottam, hogy néha bizony a hegy jön Mohamedhez, és a pakundekli falak aligha állják útját a drummandbassnek, így bizony a kelleténél jóval nagyobb dózist kaptunk a diszkóhangulatból. De sebaj, elvégre reggel hatkor már abba is hagyták a zajongást…

2019. november 30. – Az első főváros

A független thai államok története a XIII. század elejéig vezet vissza, mikor Sukhothai elszakad a Khmer Királyságtól. Az első főváros felkeresése nagyjából folyamatosan terítéken volt az elmúlt egy évben, de sem a Chiang Mai-i túra alkalmával, sem Indiából visszafelé nem tudtunk itt megállni, ezért is örültünk meg nagyon, amikor egy halom adminisztratív ügy intézésére kaptunk két szabadnapot. Mivel egy hihetetlen bravúrsorozatnak hála sikerült mindent letudnunk egy munkanap alatt (november 29-én), és még elértük a délutáni buszt Khon Kaenbe, az éjszakait Sukhothaiba, így hajnali háromkor sikeresen megérkeztünk a csupán néhány taxis hiéna által belakott buszpályaudvarra. Mivel az első songtheow csak hatkor indult a várostól 12 km-re lévő antik negyedbe, ezért Rita folytatta a pihengetést, míg én inkább olvastam pirkadatig.

Elég bosszantó volt, hogy az első járat pár perccel napkelte után érkezett a romterülethez, de mint kiderült, a fák miatt a napból amúgy sem látszott volna semmi, így nem vesztettünk semmit. A furgonon rajtunk kívül csupán egy fickó, egy meglehetősen jófej amerikai nyugdíjas – aki amúgy nem nézett ki többnek 50 évesnél – utazott, akivel össze is haverkodtunk gyorsan, a biciklibérlést már együtt intéztük. Az öt különálló – bár egymástól nem kimondottan messze található – romterület bejárásának legjobb módja ugyanis a kerékpár, amit fejenként 1 dollárért vihetünk el egy napra. A látványosság kapcsán még egy furcsaságot érdemes megemlíteni, az pedig az árazása, annak ellenére, hogy a látnivalók 70%-a a központi-, 15%-a pedig az északi területen található, mind az ötre külön jegyet kell váltani, méghozzá azonos áron, ezért úgy döntöttünk, hogy csak az első kettőre fogunk koncentrálni.

Egész pontosan két okból is remekül jött ki a hajnali érkezés, és az, hogy mi voltunk az első látogatók a romterületen. Egyrészt nyilván teljesen más magányosan felfedezni a templomokat, mint napközben a csoportokat kerülgetni, másrészt pedig a napfelkeltét követő első órában (ún. “arany óra”) egészen mások a színek – főleg ha vörös tégláról van szó -, szerintem szebbek, mint napközben. Első utunk nyilván a Wat Mahathathoz vezetett, ami egész Sukhothai – de talán egész Thaiföld – legszebb műemléke, vitán felül ez a terület legnagyobb látványossága. Ezen a helyen maradt meg – vagy állították helyre – legépebben az egykori templom komplexum, a főtemplommal, az oszlopcsarnokkal, és egyéb álló, valamint ülő Buddhákkal. Itt azért elég sok időt el lehet tölteni, mi is így tettünk egészen az első csoport felbukkanásáig. A központi területen a fene tudja hányadik Ráma király szobrán kívül még akad pár elég szép, vízesárkokkal körülvett templom, de ezek közül is kiemelkedett a Wat Si Sawai, mely három kucsmagombára emlékeztető óriási tornyával az angkori építészetet is megidézte.

Az északi templomok felé menet még a Wat Sorasakot emelném ki, mint kihagyhatatlan megállót, ennek talapzatát ugyanis minden irányból látványos elefántszobrok díszítik. Az északi terület sok kisebb romot, illetve temetőt rejt, de alapvetően két látványossága akad. Az egyik a mesterséges szigeten álló Wat Phra Pai Luang, ami egy félig meddig megmaradt oszlopcsarnok végében ácsorgó méretes Buddha szobrot rejt, valamint a Wat Sri Chum, ami pedig egy ülő Buddha temploma. Előbbi mellett kellett volna megváltani a belépőt a területre, de mivel a jegyárus önkéntes szabadságát töltötte, köszöntük a lehetőséget, míg utóbbit csak távolról láttuk, mivel egy templom kedvéért már nem vettük meg a jegyet, hiszen minden mást már láttunk. Visszafelé úton még újra megálltunk a főtemplomnál – ami még a turista csordákkal együtt is gyönyörű volt -, majd meglátogattuk az utolsó helyszínünket, már a kapun kívül. A Wat Trapang Thong egy szépen helyreálltótt és kidekorált templom, véleményem szerint itt akár még aktív hitélet is folyhat, bár szerzetessel éppen nem találkoztunk. A templommal szemben ettünk egy gyors ebédet, majd a biciklik leadása után visszaindultunk az új városrészbe.

Nem egész hat óra alatt szerintem elég alaposan be lehet járni a terület legizgalmasabb részeit, persze ha sokkal több időnk lett volna, talán még elnézünk az innen másfél órányira lévő, sokkal meghittebb Si Satchanalai Történelmi Emlékparkba is, de a fennmaradó napokra mi egy kicsit izgalmasabb programot terveztünk, így inkább elindultunk visszafelé, hogy az estét már a Nam Nao Nemzeti Park egyik sátrában tölthessük. A táv mindössze 235 km volt, viszont Thaiföld tömegközlekedés tekintetében legmostohább, hegyvidéki szakaszán. A helyzet az ugyanis, hogy ilyen terepen a magánzóknak nem éri meg igazán furgonokat üzemeltetni, így maradnak az állami buszok, melyek sokkal lelakottabbak és drágábbak azoknál, melyekkel jellemzően utazni szoktunk. Első ízben Phitsanulokig mentünk, ami egy sima furgonút lett volna, ha a sofőr nem pont most áll meg tankolni húsz percre, majd onnan állami busszal mentünk tovább Lom Sakig. Utóbbi sem volt egy leányálom, nem csak azért, mert meg kellett másznunk egy hegyet, amit a busz csak kb. gyalogtempóban bírt teljesíteni, de egy járat itt is kimaradt, szóval vesztettünk újabb háromnegyed órát. Több, mint négy órával az indulás után tehát még mindig 50 km masszív hegymenet állt előttünk, úgy, hogy a Nemzeti Park a neten talált szegényes információk alapján kevesebb, mint egy óra múlva bezár. Mivel időben érkezni busszal – ami ki tudja mikor indul – lehetetlen küldetés lett volna, elkezdtünk stoppolni és, nagyjából húsz másodperc múlva egy kedves család fel is vett minket a tuningolt japán autócsodájukkal, a négy gyerek mellé. Ha valamivel, hát ezzel fel tudunk jutni időben, gondoltam lelkesen, de kiderült, hogy a család csak tíz kilométerre megy, a hegy lábánál lévő faluba. Ennyivel is beljebb voltunk.

Ezt követően tíz percig hiába integettünk, a legtöbb kocsi – alig néhány jött erre - vagy tele volt, vagy megijedt Ritától :), majd felbukkant újra a sportautó, a házaspár ugyanis miután lerakta a gyerekeket, visszajött értünk, hogy felvigyen a hegyre. Gyanítom, hogy ez a 80 km-es kitérő nekik egy nagy fogyasztású autóval, 1200 méter szintemelkedés mellett nem jött ki fél liter benzinből, de nem voltunk abban a helyzetben, hogy visszautasítsuk ezt a több, mint kedves gesztust. A srác nem véletlenül vezette ezt az autót, a szerpentineken is több, mint bátran hajtott, így kettő perccel öt óra előtt el is értük a Nemzeti Park bejáratát. Egyébként nem úgy tűnt, mintha éppen zártak volna…

A párt meghívtuk vacsorára – momentán mással aligha hálálhattuk meg a segítséget -, de siettek vissza a családhoz, de azért a gyerekeknek küldtünk jópár zacskó chipset, ami a leginkább ajándék-kompatibilis dolog volt, amit az itt lévő egyetlen boltban kapni lehetett. Sok szép dolgot lehet látni a világon, de talán az ilyen szép emberi pillanatok jelentik az utazás legfelemelőbb élményeit. A búcsúzás után nekiveselkedhettünk felállítani a sátrunkat, a látogatóközponthoz leközelebb eső kempingben, ahol rajtunk kívül még három család tanyázott. Szerencsére ez a művelet egy ifjú helyi segítségével még világosban befejeződött, hogy utána végre megnézhessük, hová is kerültünk. Mármit azon túlmenően, hogy az elefánt észlelések számát figyelembe véve ez Thaiföld harmadik legjobb nemzeti parkja. Ezért vagyunk itt ugyanis.

Mint kiderült, délután ötkor csak a túraútvonalakat zárják le – nem is akárhogy -, az étterem és a látogatóközont egészen este tízig nyitva van. Megkérdeztem, hogy van-e lehetőség éjszakai túrára, ám sajnos az kizárt, ellenben van éjszakai szafari 8000 forint/autó áron. A program elvileg két óra, és a Khao Yai óta már sejtettük, hogy mire kell gondolnunk. Ketten persze nem érte volna meg a kísérlet, de a látogatóközpont előtt pont belebotlottunk egy öttagú belga családba, akiket rögvest beszerveztem. Annak ellenére mondtak igent, hogy most jöttek a Khao Yaiból, ahol nekik velünk ellentétben szerencséjük volt, és láttak egy csomó elefántot… Az indulásig volt még egy bő óránk, így a közös vacsora beiktatásával el is kezdtük az ismerkedést. Mint kiderüt, a három viszonylag fiatal gyereket időlegesen kivették a suliból – van egy külön bőröndjük tankönyveknek -, és három hónapot utazgatnak Délkelet-Ázsiában, méghozzá hátizsákos stílusban, tömegközelekedéssel. Ez utóbbi nem lepett meg, mivel ez a hely eléggé kiesik az utazási irodák látóteréből. Egyébként a gyererekek nagyon érdeklődőek voltak, elég talpraesettek is, és viszonylag gyorsan sikerült eloszlatni a magyarokkal szembeni előítéleteket, melyekkel sajnos nem most találkoztunk először (sem másodszor) az út során. Nagyjából az 1910-es évek óta nem volt ennyire rossz híre a magyarságnak a világban, de a szerény eszközeinkkel azért igyekszünk javítani ezen… Csepp a tengerben.

Mindenekelőtt lelövöm a poént, a szafarin egy fia elefántot nem láttunk. Sőt, néhány szarvason kívül semmit sem. Deviszont! A kocsink nem csupán az aszfaltozott úton grasszált – melyen már többször is átmentünk egyébként, pl. Chiang Maiba, vagy épp a minap, Sukhothaiba menet -, hanem lehajtttunk olyan elzárt, csupán a vadőrök által látogatott földutakra, ahol tényleg olyan érzése volt az embernek, hogy bármelyik pillanaban felbukkanhat egy egész csorda. Tök izgalmas volt az egész út, ráadásul a nulla fényszennyezésnek hála a csillagos égbolt is egészen gyönyörű volt. Így már nem is voltunk – olyan nagyon – csalódottak, amikor másfél órával később visszaértünk a látogatóközponthoz. Márcsak azért sem voltunk azok, mert eddigre kifogyott a szufla, legalábbis belőlem, aki az előző éjszaka nem aludt. Nem gondoltam volna, hogy éppen egy sátorban – amihez grátisz mindenféle extra felszerelést is kaptunk - fogok egyhuzamban tíz órát aludni, de egy ilyen nap után még ez is összejött.

2019. szeptember 14. – Van még mit látni Bangkokban

Életünk legkalandosabb 15 hónapja után már-már zavarbaejtő volt szembesüli a ténnyel, hogy az elkövetkező hónapot családlátogatás céljából újra Magyarországon fogjuk tölteni. Én tőlem telhető optimizmussal, Rita némi görccsel a gyomrában tette le a lantot az utolsó munkanapon – melyet ittlétünk legkeményebb hete előzött meg, hogy minden feladatunkat befejezhessük -, és éppenhogy sikerült elérnünk a bangkoki buszt, hogy 9,5 óra álmatlanul töltött óra után hajnli fél ötkor megérkezzünk Bangkokba.

Egy kezemen már nem tudnám megszámolni, hányadszor ejtjük útba Délkelet-Ázsia kvázi fővárosát, de eleddig az “ejj, ráérünk erre még” jegyében mindig csak átrohantunk rajta. Most volt két napunk, hogy legalább azokat a kötelező köröket lefussuk, amik eddig kimaradtak. Első utunk ezzel együtt a jól bevált Kao Shan Hostelbe vezetett, ahol egy angyali jóságú recepciós odaadta a szobakulcsunkat, így gyakorlatilag kaptunk egy ingyen éjszakát, amit – igaz alaposan megkurtítva -, de rögvest ki is használtunk. Ezt követően a délelőttbe már csupán néhány adminisztrációs teendő fért bele, a korai ebéd után pedig a Királyi Palota felé vettük az irányt.

A Palota kétségtelenül Bangkok legszebb épülete, külön kiemelve a komplexum kerítésének izgalmas mítikus történeteket megidéző, lenyűgöző festését – bár a Wat Pho komplexum és a Wat Arun szintén erős versenyző -, de némileg hiányérzet fogott el, ugyanis a megannyi szép lakóépület és szentély közül csak a Smaragd Buddha templomát lehet belülről is megnézni. A többiben kívülről, vagy még úgy se gyönyörködhetünk, szóval az a veszély nem fenyegetett, hogy az egyik kanyar után beleszaladunk az alsógatyás csélcsap király uramba, miközben az a filippínó cselédlányait kergeti… Ennek függvényében a belépő árát kicsit túlzásnak éreztem, főleg hogy pechünkre hétvégén nem tartják meg a tradícionális táncbemutatókat, amik egyébként az élmény részét képeznék.

A Palota után a modern belvárost céloztuk be, ahol kicsit elvesztünk a felhőkarcolók és a luxus-bevásárlóközpontok között, hogy aztán a Central World komplexum tetején, az 55 emelet magasságban kialakított Red Sky Barban kössünk ki. Bangkok jelenleg 127 felhőkarcolóval (150 méternél magasabb toronyház) rendelkezik, és ez benne van a TOP10-ben, így viszonylag jó kilátásra számíthattunk, amiben nem is kellett csalódni. A tetőteraszokon kialakított klubbok Bangkok legfelkapottabb, ennek megfelelően legdrágább szórakzóhelyei, így költség fronton túl sok jót ígért a program, ezzel együtt nem akartuk kihagyni a várost ebből az egészen más perspektívából sem. Szerencsére délután öt óra előtt ez a klub “egyet fizet kettőt kap” akciót tart, így két kis üveges kommersz sörhöz akár már 4000 forintért is hozzá lehet jutni! Hát nem jópofa? Belépőként felfogva viszont már kevésbé tűnt lehúzásnak az összeg, amiért a látvány bőven kárpótolt. Főleg azért, mert a várost éppen egy egetrengető vihar közelítette, és elég megkapó volt figyelni, ahogyan a túlvilági hangulatot árasztó fekete tengerár méterről méterre foglalja el a metropoliszt. Ugyan a város fényeit még éppen csak elkezdték felkapcsolni, mégsem mondhatnám, hogy korán értünk a sör végére, mert mire lecsúszott az utolsó korty, a vihar elért minket is, így mindenkit letereltek a fedett térbe - villámveszélyileg ugyanis erőteljesen ki voltunk téve...:) -, ami egyébként egy két Michlein-csillagos séf ívóhelye. Itt már nem volt maradásunk, visszaindultunk a szállás felé, ahol volt mit bepótolni pihenés fronton. Már amennyire a szállásunktól 30 méterre húzódó vigalmi negyed “apróbb neszei” ezt engedni fogják...

#YOLO #High_Life

2019. július 27. – 24 óra talpon (na jó, többnyire ülve)

Újabb hosszú hétvége, ezúttal a király kedvenc fodrászának ballagása miatt – ha jól sikerült kikövetkeztetnem az ünnepség jellegéből -, de a miértekkel kár is törődni, a lényeg, hogy végre lehetőségünk van elnézni a Khao Yai Nemzeti Parkba, ami Thaiföld elsőszámú természetvédelmi területe, 400 vad elefánt és megannyi emlős és madár otthona. A nap még péntek délután indult, munka után egyből mentünk is az állomásra, hátha találunk helyet olyan járaton, ami elég későn indul ahhoz, hogy Nakon Ratchasimába (közkeletű nevén Korat) ne éjfél körül érkezzünk. A pénztáros szerint – aki kicsit gyengeelméjű volt, ezért igazán nem róhatom fel neki az elkövetkező két óra eseményeit – az utolsó busz épp ebben a percben indult, így mi B-terv reményében elmentünk inkább Mukdahanba, ahonnan elvileg 4-5 társaság is üzemeltet éjszakai járatokat. Utóbbi sejtésünk be is igazolódott, csak éppen a hosszúhétvége miatt minden ideális busz betellt, nekünk pedig 18:00-kor indulnunk kellett. Nagyjából ezt akartam elkerülni, de nem volt mit tenni, felszálltunk tehát. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezt a buszt a szállásunk közelében is le lehetett volna inteni, de annyi baj legyen. A bosszantó közjáték és nulla perc alvás után végült hajnali egykor értünk Koratba, ahol további három és fél órát kellett eltöltenünk a kisbuszunk indulásáig.

A mikrobuszon szerencsére pár percet még pihenni is tudtunk, valamivel hajnali hat után pedig megérkeztünk Pak Chongba, a Nemzeti Park kapujába. A kapu jelzőt a leírások itt kellően lazán kezelik, ugyanis a nemzeti parkig még további 34 km-t kellett megtenni, méghozzá a reggel bérelt motoron, lévén a park a mérete miatt (széle-hossza bő 40 km) gyalogosan aligha járható be. A reggeli órának hála még nem volt jelentős a forgalom, aminek őszintén tudtam örülni a szerpentinek miatt, melyek a vártnál jóval hosszabban és magasabbra kanyarogtak a park belseje felé. Nem mintha vezetés közben tudtam volna bámészkodni, de a lépten-nyomon elhelyezett elefántvonulásra és kobra-átkelőre figyelmeztető táblák azért némi reményre adtak okot, hátha látunk valamit. Alig hagytuk el a park talán legnépszerűbb kilátópontját, ahonnan elénk tárult a bejáratot övező üdülőövezet képe a sok tucatnyi luxusszállodával, amikor egy elég jól kitaposott ösvényt fedeztünk fel a műút mellett.

Mivel alapvetésként – micsoda abszurdum - a Nemzeti Park túraútvonalai csak vezetővel látogathatóak, ezért nem tudtam meddig juthatunk rajta, de gondoltam nagy baj nem lehet a dologból. Nagyjából harminc méter után láttunk is egy kis tisztást az ösvény mellett, ahol egy vadőr a függőágyával babrált, de mivel nem vett észre minket, így nyugodtan folytathattuk az utunkat. Méghozzá csigalépésben, ugyanis igyekeztünk a környezetünket a lehető legalaposabban feltérképezni, mondván ahogy melegszik majd az idő, úgy lesznek egyre rosszabbak az esélyeink, hogy bármit is lássunk. Az út igazi dzsungelen haladt át, melynek hangulatát a rikoltozó madarak és az üvöltöző majmok hangja csak tovább fokozta, ezzel együtt az állatok megpillantására nem volt sok esélyünk. Párszáz méter után egy vadőr utólért minket a motorjával, de ahelyett, hogy visszafordított volna minket az úton, csak arról érdeklődött, hogy hová valósiak vagyunk, majd javasolta, hogy folytassuk az utat még további két km-en keresztül, mert ott kiérünk majd a szavannára, és lesz ott egy megfigyelőpont is. Nekünk sem kellett több, belőttük a célt, és tovább ballagtunk az úton. Az elkövetkező szakaszon volt szerencsénk egy fehér gibbonhoz – a park egyik sztárja – és egy szarvascsőrű madárhoz, bár fényképhez modellt éppen egyik sem akart ülni nekünk. Ekkor még azt hittük, hogy lesz még alkalmunk bőven találkozni a fajtársaikkal az elkövetkező másfél napban, így nem vesződtünk sokat a cserkészésükkel, de ez utólag hibának bizonyult. Mintegy két óra után pedig kiértünk a dzsungelből, és varázsütésre egy tágas füves terület tárult elénk, valamint egy egy egészen mutatós kis tó. Mitagadás, ha én elefánt lennék, gyakorlatilag el sem mozdulnék innen, ezzel együtt persze a lábnyomokon és némi elefántürüléken kívül nem találtunk mást. További pár perc után elértünk a bázisra, ahol egy csoport természetfotós, valamint két vadőr várt ránk. Gyorsan felvilágosítottak, hogy ez a hely el van zárva a látogatók elől, csak speciális engedéllyel tartózkodhatnánk itt, de igazi problémát nem csináltak a dologból, sőt, gyorsan meg is kínáltak minket mindenféle helyi szeszfélékkel, amiktől szerencsére még csak meg sem vakultunk. Mint kiderült, a környék egy elég vad elefánt territóriuma, ami késő délutánonként a tónál iszik, de sajnos nem volt annyi időnk, hogy megvárjuk, így inkább csak megnéztük a legjobban sikerült fotókat, szétnéztünk a környéken és elindultunk a hátrahagyott motor irányába.

Visszafelé teljesen más hangulata volt az erdőnek, mint alig egy órával korábban, és nem csak azért, mert most már siettünk, de egészen egyszerűen az állatok elnémultak, még tücsök ciripelést sem hallottunk… Hiába, aki napközben kajtatna állatok után, annak nem terem sok babér. Dél körül értük el a látogatóközpontot, ahová már kirakták a teltház táblát, de mi amúgy sem ott akartunk megszállni, a kempingben pedig talán még van hely. Tettünk még egy nagyobb kört a motorral, mielőtt megérkeztünk a Phla Kua Mai kempingbe. Ekkorra már szép számban gyűlt a zömében helyiekből álló tömeg, de szerencsére bérelhető sátor még volt elég. Gyanútlanul lecsaptunk egy kétszemélyesnek mondott darabra, amiről gyorsan kiderült, hogy nemcsak pici, de a legcsekélyebb mértékben sem vízhatlan, köszönhetően annak, hogy ennél kevésbé funkcionális sátrat direkt sem lehetne tervezni. Mintha egy vak cipész mintázta volna egy partra vetett ábráscetről, avantgád stílusban. Miután az eredetileg sátor alá szánt ponyvát valahogy rákötöttük a tetejére, már megnyugodhattunk, egészen addig biztosan nem fogunk elázni, amíg el nem ered az eső… Márpedig az esőre elég komoly esély van, ha hihetünk az előrejelzéseknek. Persze miért most ne tévednének?!

A sátorverés után megebédeltünk, majd mielőtt nekivágtunk volna a délutáni túrának, még társakat kellett keríteni az “éjszakai szafarihoz”. Ugyan némi szkepticizmussal viszonyultam egy olyan program iránt, ami szafariként hirdeti magát és tíz főre 4500 forintba kerül, de legalább sokat nem bukhatunk a dologgal. Feltéve, ha találunk nyolc másik jómadarat, akik csatlakoznának hozzánk. Végül egész gyorsan összejött a dolog, ugyanis egy Bangkokból kiránduló indiai csoportot nyertünk meg az ügynek, és már fel is töltődött a létszám. Nem volt más hátra, mint elindulni a Haew Su Wat vízesés felé, ami a park elsőszámú látványssága. Ez az a vízesés, melynek tetejéről Leonardo Di Caprio leugrik A part című filmben, hogy kievickélve a vízből már 800 kilométerrel arrébb, Phi-Phi szigetén találja magát. Ígéretes mutatványnak tűnik a dolog, remélem mi is felfedezzük majd a féreglyukat! A 4 km-es túraútvonal egyébként egészen remek dzsungelélménnyel szolgál, ráadásul egy szép patakot követ szinte végig, de sajnos a kelleténél kicsit zsúfoltabb volt, és állatokat már mutatóban sem láttunk. Pedig ezen a szakaszon élt egészen tavaly augusztusig a park egyetlen sziámi krokodilja, de az emlékét már csak a “veszélyre” jelző táblák őrzik. RIP. A vízesés egyébként aszfaltozott úton is megközelíthető, ennek megfelelően fullasztó tömeg várt minket, szinte sorba kellett állni, hogy megközelíthessük a zuhatagot. Visszafelé eredetileg másik ösvényt néztem ki, de azt az csapást elég egyértelműen lezárták, ami kétségessé tette annak járhatóságát – a természet is elég gyorsan visszahódítja a jussát -, márpedig sötétedésig nem ártott volna elérni a tábort, márcsak a szafari miatt sem. Kellemes meglepetésként viszont visszafelé szinte már üres volt a túraútvonal, de sajnos az állatok ezt sem értékelték igazán. Egy kígyót ugyan észleltünk, amint egy víz fölé hajló ág végén napozott, de sajnos a távolság miatt beazonosítani nem lehetett – sötétszürke volt, egészen halvány rácsos mintával – és amikor mozgásra igyekeztem sarkallni, egész egyszerűen beesett a vízbe…

A táborba visszaérve az indiaiak szóltak, hgy egy órával csúszik a program, így vacsora előtt még tettünk egy kört a motorral, hátha az autóforgalom elől elzárt szakaszon látunk majd legalább néhány muntyákszarvast, de megint csak csalatkoznunk kellett. Itt kell megjegyeznem, hogy estére a terület mindkét kempingje dugig telt joviálisan grillezgető thai családokkal. Túrázni ugyan lusta mind, de azért a zsíros (és gondolom cukros) falatok nekik is jobban esnek az idilli környezetben… A szafari persze tovább csúszott, de ez volt a legkevesebb gond vele, sokkal jobban zavart, hogy társaink az egész út alatt beekizett nyolcévesként ugráltak, üvöltöztek és röhögcséltek, ami bizonyára nem segítette azt, hogy a vezetőnk kiszúrja az út menti állatokat. A szafari ugyanis annyit tett, hogy egy platós furgonnal kocsikáztunk a sötétben. Mondanom sem kell, elefántba nem sikerült botlani, viszont tarajos (szőrösorrú) sült, cibetmacskát, és persze szarvasokat találtunk, az alig negyven perc alatt. Előbbi kettőt a természetben még sosem sikerült megfigyelnünk, szóval ez így is sokkal több volt, mint amire számítottam. Az indiai srácok pedig – mintegy reflektálva elcseszett viselkedésükre – nem engedték, hogy kifizessem a túra ránk eső részét, pedig azt a párszáz forintot tényleg megérte volna a menet! :)

Mire visszaértünk a sátorhoz, leült bennünk az adrenalin, a helyét pedig iszonyatos fáradtság vette át, de annál jobb, talán még arra sem fogunk felébredni, ha átázik a sátor!

2019.07.16-2019.07.17. - Virágkarnevál mínusz virágok plusz viaszszobrok

Az Ubon Ratchataniban tartandó éves Gyertya Fesztivál az Asanha Puja és a Wan Kao Pansa ünnepeknek a leglátvánosabb megnyilatkozása Thaiföld-szerte. Mivel járt a szabadnap - a megannyi helyi ünnepért nem tudok elég hálás lenni -, ráadásul szomszédvárról van szó, nem gondolkoztunk sokat, kisbuszra szálltunk és ismét célba vettük Ubont. Homályos fogalmunk volt az eseményről, amivel Buddha első tanítását, valamint a szerzetesek három hónapos "böjtjének" kezdetét ünneplik, ami biztos volt, hogy gyertyából nem lesz hiány.

A kiruccanás sok nehézséggel nem fenyegetett, hacsak azt nem említem, hogy a felhajtás miatt képtelenség volt szállás találni a belvárosban, így jobb híján azt terveztük, hogy Jay és Néma Bob stílusban, egy 7-eleven előtt töltjük majd az éjszakát, az ünnepségnek helyt adó Thung Si Mueang park közelében. Ez később annyiban módosult, hogy végül az egész éjszaka nyüzsgő parkban maradtunk sok tucat sorstársunkkal egyetemben, de azt leszámítva, hogy nem pihentünk sokat, nem volt ezzel gond.

A fesztivál maga pedig tényleg megéri a pénzét - ingyenes egyébként:) -, rengeteg ember, köztük megannyi turista érkezett a városba - utóbbiakra vadászott is a Bevándorlási Hivatal -, felvonulás este majd reggel, és persze a "gyertyák". Ahogy azt a galáriában látni lehet, itt ezen címszó alatt 10 méter x 5 méteres, teherautó padlólemezre applikált gigantikus viaszszobor installációkat kell érteni, amiből összesen 55 darabot számoltam. És mindez pont annyira látványos, mint ahogy hangzik. Bár kis hiányérzetem maradt, hiszen hiába virított gyertya az összes szoborcsoport közepén, meggyújtani egyet sem sikerült a két nap alatt. Hát van ennek így bármi értelme is?! Igen, a fesztivált jövőre is meg tudják tartani. :)

HUA HIN (2. hétvége)

2019.06.07 – Bemutatkozik a Thai-öböl

Május második felében, és június elején egymást érik az állami ünnepek, így a hosszú-hétvégék is, ám ezek közül az első kettőt még a dél-ázsiai nagy menetelésünk és a költözés kipihenésével töltöttük, hogy aztán a harmadikat is végiglazsáljuk, de immár párszáz kilométer távolságban, a tengerparton. Célul Hua-Hint választottuk, mely a bangkoki elit – beleértve a királyi családot is – legnépszerűbb menedéke, és sokkal emberibbnek tűnt, mint például Pattaya, arról nem is beszélve, hogy a megközelítése is pofon egyszerű. Illetve az lett volna.

Történt ugyanis, hogy az első Bangkokba tartó kisbusz tele volt, a második pedig félúton lerobbant, így a tervezettehez képest gyorsan össze is hoztunk egy óra késést. Ezek után persze az sem lepett meg, hogy a csatakozást is éppen lekéstük, így újabb félórás várakozásra kényszerültünk, de délután kettőre azért csak megérkeztünk az üdülővárosba. Az első benyomás alapján nem volt túl nagy forgalom, de talán majd a parton, gondoltuk még ekkor.

A szállás elfoglalása után – ahol megleptek minket egy privát fürdőszobával, valamint koherens Hello Kitty!-s dekorációval, melyek közül csak az egyiknek örültünk tiszta szívből – elindultunk a víz irányába, és útközben megejtettük az ebédet is. Drágább, mint Thaiföld általában, de üdülőhöz képest azért nem volt vészes. A parton rajtunk kívül szinte nem is volt ember, amit egyébként sem a vízminőség, sem az időjárás nem indokolt. A part ugyanis egyáltalán nem volt szemetes, a tenger kellemesen meleg, és bár messze volt a kristálytiszta kék víztől, azért bőven megfelelt a lubickolásra. Ami pedig csak hab volt a tortán, hogy éppen ma kezdődött a Hua-Hin-i nemzetközi jazz-fesztivál, így vélhetően az este sem fogunk unatkozni.

Valamivel öt óra után beindult a zene, az emberek pedig elkezdtek szállingózni, és sötétedésre már ezres nagyságrendben sétálgattak a kitelepült söntéspultok között. Az előadók többségét ekkor még a különböző thai fegyveres erők házi zenekarai tették ki, de a minőségre így sem lehetett különösebb panasz. Végül úgy döntöttünk, hogy majd holnap töltjük itt az éjszakát, és ma még felfedezzük a város egyéb érdekességeit. Mint például az éjszakai piacot, ami a napközben tapasztalható pangás után meglepően nagynak és forgalmasnak bizonyult.

Vacsora után már igazán nem túl sok mindenhez volt erőnk, így visszatértünk a szállásra feltöltekezni. Energiával, meg némi thai whiskey-vel.

2019.02.01 – Találkozás a sárkányokkal a régi főváros romjai között

Alig pár nappal legutóbbi kirándulásunk után, ezúttal a kínai újév miatt tartott meglepően hosszú iskolaszünetet kihasználva vettük fel a hátizsákot. Azonban a korábbi utazásoktól eltérően ennek célpontjául a létező legkommerszebb thai régiót, az Andamán-partot választottuk, elvégre csak találni ott valami szépet, ha már a fél világ oda jár. Komolyan aggódtam amiatt, hogy fogjuk érezni magukat a rengeteg (?) kínai és orosz turista között, de néha nem árt kicsit kilépni a komfortzónából, hátha jól sül el a dolog… Mi így lépünk ki. Mivel az egész hetes szünethez még hozzácsapták a megelőző pénteket is – sajnos már a repjegy vásárlás után -, így lett egy plusz napunk, így be tudtuk iktatni a Bangkoktól alig másfél órányi buszútra fekvő régi fővárost, Ayutthayát is.

A kaland nem sokkal éjfél előtt kezdődött, és bár a menetrend szerinti indulás előtt 5 perccel kiértünk a pályaudvarra, az éjszakai busz már csak ránk várt, el is indultunk azonnal. A jövőben mindenesetre érdemes lesz figyelni, hogy tartsuk magunkat az ajánlásként megfogalmazott 20 perccel korábbi érkezéshez… Az útra nem érdemes sok szót fecsérelni, Rita aludt, én nem, viszont az ülésekbe épített masszázs funkció így is lelazított, így egész kellemesen éreztem magam, amikor pirkadat előtt befutottunk Bangkok legnagyobb pályaudvarára. Szerencsére az Ayutthayába tartó minibuszok is innen indultak, így reggel nyolc körül már a minap kinézett biciklikölcsönzőt kerestük a belvárosban.

Szerintem a bicikli a legpraktikusabb, és persze a legolcsóbb módja a város bejárásának, hiszen egy ~30 km-es körben a legérdekesebb helyszínek beleférnek, viszont arra készülni kell, hogy ezt a megoldást a hőség miatt mégsem ajánlanám mindenkinek. A táv amúgy sejteti, és tényleg, Ayutthaya rendkívül érdekes hely abból a szempontból, hogy a látnivalók – a turistatérkép 62 darabot jelöl - elszórva találhatóak, a közöttük lévő teret pedig benőtte a modern város. Simán elképzelhető, hogy egy autószalon hátsó udvarán áll egy 400 éves templomrom, vagy épp a McDonald’s mellett fekszik egy Buddha szobor. A legtöbb általam olvasott vélemény szerint a még korábbi főváros, Sukothai a maga komplett óvárosával érdekesebb látvány, de szerintem ennek az „élő” városnak is megvan a hangulata. Egyébként itt is van egy belső park, ahol koncentráltan fellelhető több jelentős műemlék, így azt nyugodtan el is nevezhetjük óvárosnak, kézenfekvőnek látszott, hogy a túránkat is itt kezdjük.

Első helyszínünk a Wat Ratburana volt, ami egy igen tipikusnak mondható téglatemplom, középen a toronyszerű templommal, amit sztúpák vesznek körül. Kellemes meglepetésünkre – illetve a viszonylag korai órára tekintettel – rajtunk kívül alig volt látogató. Itt vettük meg az öt legfontosabb templomra szóló bérletet, amit Világörökség helyszínhez mérten elég olcsón vesztegettek, aminek oka lehet, hogy a templomok kívülről is szinte teljes mértékben átláthatóak, a pofátlanabbakat pedig az ingyenes bejutástól sem tartja vissza a fél méter magas kerítés. Tömeggel igazán csak a következő templomnál (Wat Phra Mahatat) találkoztunk, ahol is a város szimbóluma a banyán fa gyökerei közül kikandikáló Buddha-fej található. Na, ezt például nem láttuk volna a kerítésen kívülről. Ezt követően át kellett vágni a fentebb már említett tavakkal gazdagon tarkított parkon, ahol egy teljességgel váratlan, ám annál kellemesebb meglepetés fogadott. A törmelékes úton biciklizve ugyanis azt vettem észre, hogy valamivel előttem egy közel kétméteres szalagos varánusz baktat át az úton, rádásul elég komótosan tette mindezt, és csak akkor gyorsította meg a lépteit, mikor kb. 10 méterre értem tőle. Sajnos biciklizés közben nem sikerült túl jó fényképet készítenem róla, de okkal gondolhattam, ahol egy ilyen sárkány akad, ott a közelben lesz több is. És való igaz, az elkövetkező negyed órában több fejet is felfedeztünk a vízben, de a szárazföldre persze már egyik sem merészkedett ki. Mivel még a túra elején voltunk, muszáj volt tovább indulnunk, de megfogalmazódott bennem, hogy az esti program helyett – mikoris Bangkok legnagyobb parkjában, a Lumpiniben keresgéltünk volna ehhez hasonló varánuszokat – inkább ide jövünk majd vissza, és akkor még sietni sem kell, hogy sötétedés előtt visszaérjünk a városba.

A következő templom (Wat Phra Ram) is követte a korábbi sémát, de ezzel együtt is gyönyörű volt, nekem mégis a következő (Wat Phra Si Sanphet) lett a kedvencem, ami egyébként építészetileg is újdonságot hozott – a templomtorony helyett három óriási sztúpa állt a középpontban -, ráadásul egy újabb állatos történettel is szolgált. Régi pajtásunkat, a Kambodzsában megismert arany falakó kígyót persze Rita vette észre, amint a templom kapuja előtt feszülő légvezetéken araszolt, nagyjából fejmagasságban. Nem sietett sehová, így egyrészt jó fotótémául szolgált a sztúpákkal a háttérben, ráadásul lehetőséget adott arra, hogy megvizsgáljam azon tulajdonságát, amiről becenevét, a „repülő kígyót” kapta. Nem volt bonyolult a terv, egyszerűen csak megpiszkálom a hátát, arra számítva, hogy majd leugrik a vezetékről – lehetőleg nem felém, bár a mérge nem igazán veszélyes az emberre -, és eközben produkál némi siklórepülést. Nos, nem kellett csalódnom, ugyanis pont az elvárt módon cselekedett, először meghimbálta a testét, hogy lendületet vegyen, majd ugrott. Ugyan a „repülés” alig két méterre sikerült – igaz nem is indult túl magasról -, de már így is majdnem elérte a templom kerítését, aminek repedéseiben aztán pillanatok alatt eltűnt. Mondjuk nem ártott volna, ha le tudom filmezni a mutatványt, de én inkább a piszkálásra koncentráltam, míg Rita hátrébb húzódott, biztos, ami biztos… Legközelebb majd szerzek egy operatőrt.

A többi templom már jóval messzebb volt a belvárosból, de mindegyik tudott adni egy kis extrát, ami miatt megérte tekerni. A Wat Lokayasutharam kőből faragott óriási fekvő Buddha szobra miatt marad emlékezetes. A Wat Chai Watthanaramnak Angkorban sem kéne szégyenkeznie, ráadásul itt egy csomó népviseltben ugráló helyi még egy videóklipp forgatásra is meginvitált bennünket (benne leszünk a TV-ben, hurrá!). Nem utolsó sorban emlékezzünk meg a Wat Yai Chai Mondkholról is, ami szintén újítást hozott az építészet terén, amennyiben az egész komplexum egy gigantikus, belülről is bejárható sztúpa volt. Utolsó sorban pedig – mivel ténylegesen is ez volt az utolsó :) - a Wat Maheyongról, mely nem a legszebb, nem is a legnagyobb, pláne nem a legépebben fennmaradt templom, ellenben a mai napig használják, ottjártunkkor is éppen szertartást celebráltak a romok között.

Mivel mire bejártuk a templomkört, már majdnem három óra felé járt, eldőlt, hogy nem sietünk vissza Bangkokba, inkább megebédelünk végre, és visszamegyünk a parkba, hátha akad még néhány sárkány a horgunkra. Hihetetlen, de délután is ugyanolyan szolid forgalom fogadott minket a parkban, és szinte méterre ugyanott találkoztunk egy újabb példánnyal, ahol reggel is. A parkban végül még három állatot találtunk a parton, viszont tényleg nehéz volt becserkészni őket egy-egy jó kép erejéig. Mivel a térképen jelölve volt egy „úszó piac” nem messze, gondoltam még oda is tehetünk egy kitérőt, és bár árusokat nem találtunk, ráleltünk a varánuszok rejtett játszóterére. Egy kis szigeten, amit egy hídon át tudtunk megközelíteni ugyanis legalább egy tucat példány hevert a parton, kicsitől egészen a közel kétméteres példányokig. Bingó! A legjobb az egészben, hogy egy különösen szép mintázatú, igaz nem túl nagy példány megdöbbentően közel engedett magához, nagyjából két méterre, így egészen jó képeket is sikerült készítenem, teljes volt tehát az öröm! A bicikli leadása után a kisbuszra sem kellett sokat várni, hogy aztán majdnem három órát araszoljunk a bedugult elővárosi forgalomban. Nagyon jó dötésnek bizonyult, hogy meg sem próbáltunk eljutni a Lumpini parkba, épp elég bosszúságot jelentett, míg a reptérre elvergődtünk, ugyanis hiába akartam volna a belvárosban megszállni, a reptéri buszok csak reggel hét után járnak, amivel mi már lekéstük volna a másnapi járatunkat. Ennyi kényelmetlenség azért bőven belefért egy ennyire élményekben gazdag nap után, és különben is, már évek óta nem aludtunk reptéren… Igaz, én most se nagyon.

2019.01.26. – A „thai Stonehenge”

Amikor összeszedtem Észak-Thaiföld látnivalóit, amit semmiképpen sem szabad kihagyni, akkor a Vörös Lótusz tó eléggé előkelő helyre került a listán. A tó meglátogatása december és február között, lehetőség szerint a kora reggeli órákban ajánlott, így tudtuk, hogy a dolgot nem húzhatjuk sokáig, ahogy azt is, hogy ez egy teljes hétvégét felölelő program lesz, melynek bázisául Udon Thani szolgál majd. Miután lefoglaltam a legolcsóbb szobát – ami Chiang Maihoz képest így is elég drága volt -, elkezdtem feltérképezni, hogy mik azok a látnivalók, amivel a tavat kombinálni lehetne. Ban Chiang falu adta magát, amennyiben Thaiföld kevés világörökség helyszíneinek egyike, ráadásul Délkelet-Ázsia legfontosabb régészeti lelőhelye. De kellett még valami, hogy teljes legyen a hétvége, mivel a város önmagában abszolút jelentéktelen, leszámítva, hogy – a laoszi határ közelségének hála – itt él Thaiföld egyik legnagyobb nyugatinyugdíjas közössége. A célzásban ezúttal is az UNESCO segített, ugyanis átnéztem az elkövetkező évek világörökség jelöléseit, a 2021-es thai jelölt szintén ezen a környéken van, és miután alaposabban utánajártam a rejtélyesen csak „Historical Parkként” emlegetett területnek, ugyan több fogalmam nem lett arról, hogy miről is van szó, viszont azt tudtam, hogy látnunk kell.

A három helyszínben sok közös ugyan nincs, kivéve azt, hogy tömegközlekedéssel egyikük sem megközelíthető, 50-70 km-re vannak Udon Thanitól, ráadásul teljesen különböző irányokba. Szóval azt már előre tudtam, hogy logisztikailag horror lesz a hétvége, és ha mindenhová taxiznunk kell majd, akkor garantált az anyagi csőd is. Némi kutakodás után kiderítettem, hogy ha nincs is végig busz sehová sem, azért egy darabig mindenképpen el tudtunk jutni, taxira pedig majd csak az utolsó 7-15 kilométeren lesz szükség. Ugyan ez sem ideális, de ilyen körülménynek között már megéri nekivágni az útnak. A beosztást végül úgy alakítottam, hogy szombatra az a bizonyos Historical Park került, ami a legmesszebb van mindentől, ráadásul nem is főút mellett, míg a hajnali tavazást a régészeti lelőhellyel kombináltam, ami talán még belefér az időbe, hogy ne késsük le a vasárnap délutáni buszt.

A reggel viszonylag szerencsésen indult – hajnali negyed hétről beszélünk -, mivel a mikrobuszunk már fordult ki a pályaudvarról, amikor sikerült leinteni, de így bár csigatempóban, és jókora kerülővel, de négy órával később meg is érkeztünk Udon Thani központjába, ami nem meglepő módon egy minden XXI. századi igényt kielégítő pláza. Mivel a buszunk a város másik végéből indult, felszálltunk egy járatra, ami érintette azt a pályaudvart is, de a sofőr végül a teljes útvonalra adott csak jegyet, így nem jártunk jobban, mintha tuktukkal mentünk volna. A város széli „pályaudvaron” (az utókor kedvéért: Rangsina Market) kicsit bolyongtunk, végül egy kisbuszos céghez irányítottak minket, akik leültettek egy padra, mondván, ha összejön a tömeg, érkezni fog a mikrobusz is. Szerencsére erre nem kellett annyit várni, mint amennyit a jegyárus mondott, viszont a járat három meglepetést is tartogatott. A negatív ezek közül a jegyár, amit erős túlzásnak éreztem – és nem vagyok biztos abban, hogy a helyiek is ennyit fizettek, ami fel szokott bosszantani -, a másik kettő viszont kellemes volt. Egyrészt kaptunk turista útitársat egy japán nő személyében, a másik pedig még ennél is jobb volt, ugyanis a kocsi nem állt meg a parktól 15 km-re fekvő csomópontnál, hanem egészen az utolsó kanyarig ment, így a bejárat már „csupán” 5 km-re volt. Öröm az ürömben, hogy a csomóponttól eltérően itt egy darab tuktukos sem várakozott – melynek hatására a japán hölgy kétségbe is esett -, így jobb híján elindultunk gyalog. Nem kellett azonban sokáig bandukolni, feltűnt egy autó, amit nyomban le is intettünk, és szóltunk a japánnak, hogy bátran csatlakozzon hozzánk. Mint kiderült, ő még sosem stoppolt, és nem is gondolta, hogy efféle egyáltalán lehetséges, ezért nagyon hálás volt, hogy végül mégis eljut a parkba. Megkért minket, hogy vegyük pártfogásba, és lehetőség szerint juttassuk is vissza a városba. Elég vicces teremtés volt, kérnie sem kellett volna. Pláne, hogy kiderült, Ritával még közös ismerőse is akad. Kicsi a világ, de tényleg. Újdonsült sofőrünk egyébként nem is a parkba ment, de a kedvünkért került egy kicsit, szóval duplán jár neki a köszönet, ráadásul spórolt nekünk egy órát, ami nélkül egyszerűen nem lett volna időnk alaposan bejárni mindent.

Pontban egy órakor megérkeztünk végre a „thai Stonehengeként” jellemzett helyre, mely megnevezés nyilván túlzó, viszont sok szempontból létező a párhuzam. A park egy fennsíkon található, ahonnan a laoszi határ már látótávolságon belül van, de mégsem a panoráma az igazán érdekes, hanem az a több tucat lenyűgöző sziklagomba, miket ugyan a természet erői csiszoltak ilyenre százmillió év alatt, de a munkát az emberek fejezték be, amikor ezeket a gombákat saját szakrális céljaik szolgálatába állították. A hely titokzatosságához az is nagyban hozzájárul, hogy a környék lakossága háromezer éve használja szent területként, ámde írásos emlékek hiányában a tudósok csak találgatnak a pontos funkciót illetően. Mindenesetre a gombák közül sokat kivájtak, vagy éppen téglákkal egészítettek ki, hogy aztán vallási kegyhelyekként, esetleg menedékként használják őket, de éppenséggel 3000 éves vörös sziklarajzokat is találni a területen. A hely hangulatához nem csupán a titokzatosság tesz hozzá sokat, de az is, hogy turista csak elvétve jut el idáig, így az ott töltött két óra 90%-ában nem osztoztunk senkivel az élményben. Ezzel együtt még így is másodpercen, meg egy három méteres ugráson múlt, hogy egy parkőr ne vegyen észre, amint felkapaszkodtam a leglátványosabb gomba tönkjén a sziklakápolnáig… A park másik két csúcspontját a sziklarajzok, és egy obeliszkekkel „stonehengesen” körberakott gomba jelentette, de ezen túl is tele volt a park érdekesebbnél érdekesebb sziklaformákkal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a hely Észak-Thaiföld legkülönlegesebb látnivalója, mellyel Chiang Rai templomai vetekedhetnek ugyan, de mivel azok az elmúlt húsz év termékei, ezért végül simán elbuknak az összehasonlításban. A látogatás előtt nem tudtam hová tenni a meglehetősen semmitmondó „Historical Park” megnevezést, de hiába is agyaltam rajta, nekem sem jutott eszembe más, amivel jobban le lehetne írni a látottakat, elvégre ehhez hasonló hely aligha van a világon. (Tartok tőle, a „Szakrális Gombák” elég hülyén mutatna a prospektusokban.) És mint mondtam, teljesen kiesik a turistacsapásból, nagyon örülök, hogy mi viszont eljutottunk ide is.

A visszafelé úton gyakorlatilag nem volt forgalom, húsz perc után is csak egy nyamvadt tuktuk bukkant fel, ahová fel tudtunk kéredzkedni az azt bérlő holland és svájci lányok mellé, és hiába érveltünk a sofőrnek azzal, hogy nekünk a lányokkal kell egyezkednünk, ő feltétlenül akart egy kis extra bevételt. Mondjuk még így is sokkal olcsóbban jöttünk ki, mint azt eredetileg kalkuláltam… A japán nő egyébként csak erre a kirándulásra szakadt el a csoportjától, és a „hatalmas” segítségünkért cserébe felajánlotta, hogy ha van hely a másnap hajnalra bérelt kisbuszukban, akkor örömmel elvinnének minket a Vörös Lótusz tóhoz. De mint kiderült, ekkora szerencsénk még nekünk sem lehet… Kárpótlásul meghívott minket Japánba, ami sokkal kecsegtetőbb lenne, ha nem éppen Fukushimában lakna…:)

A szongteónk este hatra ért vissza a városba – simán lekéstük volna a buszunkat, ha ezt a programot rakom holnapra -, amin még keresztül is kellett sétálnunk, hogy elfoglalhassuk végre a szállásunkat egy kollégiumnak tűnő lepukkant hotelben, aminek a fő vonzerejét az jelentette, hogy másnap hajnalban nem kell messzire menni a buszpályaudvarig. Mivel előző este csak másfél órát aludtam – a hajnali indulás előtt még egy nagyszerű Manchester-meccs is volt -, és Ritával ellentétben én a buszon sem tudok pihenni, így nem esett különösebben nehezemre, hogy - az elmúlt 10 évben először :) - este nyolckor már aludjak. Álmomban egyébként sikerült megfejteni a thai Stonehenge titkát, de sajnos ébredés után elfelejtettem…:(

2018.12.29. – Mennyből a Pokolba

Igazán nem panaszkodhatunk a helyi közlekedésre, mert bár kisvárosban lakunk, az innen 750 km-re fekvő Chiang Maiba naponta több közvetlen buszjárat is közlekedik. Mindez persze felértékelődik az ünnepek tájékán – különösen Szilveszterkor -, ugyanis Thaiföld második legnagyobb városa, ilyenkor nem csupán a külföldiek körében válik népszerűvé. Ennek megfelelően két héttel az út előtt az utolsó két helyet sikerült megcsípnünk a legjobb buszra.

Ilyen előzmények mellett, 12 órás eseménytelen út után, reggel hétkor érkeztünk meg az „észak” elsőszámú turisztikai központjába. Sosem lehet elég a jóból, gondoltuk, amikor gyorsan ráhúztunk további négy órát, ugyanis a mi első állomásunk Chiang Rai volt, az ország Laosszal és Myanmarral egyaránt határos, az Aranyháromszög miatt hírhedté vált tartományának központja. Minket kevésbé az ópiumkereskedelem „történelmi emlékei”, és ezegyszer mégcsak nem is a megkapó hegyes-völgyes vidék vonzott, hanem Thaiföld modern építészeti csodái, melyek közül három is a város szűkebb környezetében található. Ehhez azonban motor bérlésére volt szükség, amit a kitűnő ebédet követően a szálláson fel is vettünk. Gyors kitérő az ételekre, melyek itt egész egyszerűen sokkal jobbak, mint Iszánban. Sokkal kevésbé cukrozzák az ételeket, és a fűszerezés is összetettebb. A korábban – az ebből a régióból származó házinénink által főzött karácsonyi vacsorán – már megismert Kao soy csirke most is szenzációs volt, Ritának egyenesen a kedvencévé avanzsált.

Mire elindultunk, szerencsére az addig szakadó eső is elállt, így legalább nem a lehető legmostohább körülmények között kellett hozzászoknom a baloldali közlekedéshez. Utóbbi egyébként nem volt vészes, főleg mert zömében autópályán haladtunk, ahol nem volt szembeforgalom, és egyébként is csak haladni kellett az árral, nem igazán volt lehetőség a tévedésre…

A „mennyből a pokolba” felütés sajnos nem a saját leleményem, de tökéletesen leírja a napi programunkat, ugyanis kezdésnek Észak-Thaiföld leghíresebb templomát, a „Fehér Templomot” látogattuk meg. Az épület egyébként nem túl régi, ennek ellenére már most zarándokhelynek számít a turisták körében, mivel egész egyszerűen úgy tud pompázatosan díszes lenni, hogy közben... nincs rá jobb szó, egyszerűen csak fehér marad. A templom szobrait, domborműveit tekintve persze némileg oszlik az angyali miliő, viszont az adománygyűjtésre szolgáló koponyák, a föld alól felnyúló karok egyaránt belesimultak a koncepcióba, mivel ugye, nos, fehérek. Egyébként az időjárás – szerencsére itt utoljára – nem fogadott minket kegyeibe, ugyanis a látogatás felében esett az eső, de ezzel együtt sem éreztük úgy, hogy sietnünk kéne. A templomban egyébként egy mozdulatlanul meditáló szerzetest is találtunk, akiről később kiderült, hogy gyenge kezdőnek számít a mozdulatlan-szerzetes bizniszben, mert bár meg sem moccant, a bőrét nem vaxolták fel, így simán el lehetett dönteni róla, hogy élő emberről van szó… A templom kertje még tartogatott egy szórakoztató meglepetést, ugyanis egy Buddhát rejtő műbarlang ormára nem más szoborcsoportot telepítettek, mint a Tininidzsa Teknőcöket, és persze a bölcs Szecska Mestert.

Újabb motortúra következett, méghozzá a „Kék Templomhoz”, amiről talán már le sem kell írnom, hogy miről kapta a nevét. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy néhány diverzáns művész a templom díszítése közben egy-két helyen bizony a kék egy olyan árnyalatát használta, ami már-már zöldnek hatott. Remélem azóta internálták őket annak rendje s módja szerint…:)  Na meg a Buddha szobor is fehérre volt meszelve, ott legalább a kék megvilágítással ki tudták köszörülni a csorbát. Itt is megdöbbentően sok turista volt, európai és helyi vegyesen.

A templomot követően már „csupán” a pokoljárás maradt hátra, pontosabban a „Fekete ház” nevű múzeum, melynek bejárására egy óránk maradt, ami majdnem kevésnek is bizonyult. No és milyen színű a fekete ház? Részben persze fekete, de azért a barna is hangsúlyos volt. Az utolsó ítélet hangulatot nem is annyire a szín, hanem a tematika adta. Egy magánmúzeumról van ugyanis szó, melyet a tulajdonos – aki nem mellesleg ezer százalékig hasonlít Bud Spencernek az Aladdin c. filmbéli karakterére - saját ízlése szerint rendezett be egy óriási élettérnek. Ennek megfelelően a múzeum a személyes érdeklődése köré épült, melynek fókuszában jól láthatóan két dolog foglal helyet, a férfi nemiség, illetve a döglött állatok különböző testrészei. A két témakör külön-külön még rendben lenne, így együtt kissé furcsa képzettársításra ad okot, ezen azonban érdemes átlendülni, ugyanis a múzeum maga teljesen elképesztő. Az épületek önmagukban is megállnák a helyüket – hangulatában engem Makovecz stílusára emlékeztettek -, a berendezés viszont egészen elképesztő. Már önmagában ahhoz egy komplett kecskemészárszéket kellett üzemeltetni, hogy a székek alapanyagául szolgáló szarvak lekerüljenek ezernyi gazdájuk fejéről. De a teljesség igénye nélkül vannak nyolcméteres pitonbőrök, gigászi krokodilmúmiák, tigrisbőr, bálnacsontváz, nautilusz csigaház, de még fűrészes rája fűrésze is, amit még korábban soha nem láttam. Nem gondolom, hogy valaha jártam már hasonlóan bizarr helyen, és abban sem vagyok biztos, hogy újra elmennék, ha mondjuk a ház ura egy privát vacsorára invitálna… Ami viszont kicsit meglepett, hogy Rita inkább volt érdeklődő, mintsem feldúlt a látványtól…:)

Az egészen sajátos élményt követően – zárás után, utolsóként hagytuk el a területet – még pont sikerült sötétedés előtt visszajutni a szállásra, így nem csupán egy remek napot zártunk, de sikerrel próbáltuk ki magunkat a rosszoldali közlekedésben is. Mivel nekem a múlt éjszaka alvás szempontjából teljesen kiesett, ezért végül nem sétáltunk be egészen az éjszakai piacra, hanem megelégedtünk a legközelebbi étterem kínálatával, nem sokkal azt követően pedig rekordkorán sikerült ágyba kerülnünk…

/Iszán régió tulajdonképpen Észak-Kelet-Thaiföldet fedi le. Szociokulturálisan jócskán eltér Thaiföld többi részétől, az itt élők jellemzően a saját nyelvüket használják – ami félúton van a thai és a laoszi között –, saját konyhájuk van – sajnos kevésbé változatos, mint a thai –, viszont ugyanúgy az út rossz oldalán közlekednek. /

2018.11.17. – "Thaiföld legszarabb városa"

Amikor kitaláltam, hogy meg kéne nézni a surini elefánt fesztivált – ami a legnagyobb Thaiföld-szerte -, akkor híján voltam minden érdemi információnak, leszámítva persze a dátumot. Az angol nyelvű irodalma a shownak elég szegényes, talán azért, mert ez a régió – ahogy Északkelet-Thaiföld egésze – szinte teljes mértékben nélkülözi a turistákat. Végül találtam egy beszámolót a korábbi évek valamelyikéből – az idei már a 58. fesztivál lesz -, ami alapján összeállt a kép. A fesztivál pénteken egy „elefánt reggelivel” kezdődik, ahol háromszáz példányt vezetnek végig a városon. Ezt nyilván ki kell hagynunk, ennél fontosabb viszont, hogy a szombati és a vasárnapi program azonos, így elég az egyiket megnéznünk. Utóbbinak meg is örültem, mivel így elég egy éjszakát Surinban tölteni, ráadásul a napi jegy is pofátlanul drágának tűnt (4500 és 9000 forint/fő).

Még tegnap utánajártam a menetrendnek, így szombat nem is kellett korán kelnünk, tudtuk, hogy rengeteg lehetőségünk lesz buszt találni. Ehhez képest persze pont az, amit célba vettünk, ma nem járt, így egy órát kellett várnunk a következőre. Szokatlan módon hiába vettük meg a jegyeket, azon nem szerepelt az ülőhely száma, aminek ekkor még nem tulajdonítottunk jelentőséget, de amikor a sétából visszatérve már vagy ötven ember állt sorban a buszra várva, azért elfogott egy kis rosszérzés. Nem ok nélkül, ugyanis a busz eleve nem üresen érkezett, így esélyünk nem volt leülni, sőt az állóhelyek is viszonylag sűrűn voltak mérve az egyébként emeletes buszon. Csak remélni mertük, hogy nem kell a teljes, négy órás utat végig állnunk, vagy legalább azt, hogy a Rita mellett álló alsó hangon is 200 kg-os holland nem veszti el az egyensúlyát és nyom agyon mindkettőnket. Róla egyébként kiderült, hogy nem Surinba megy, pedig meggyőződésem volt, hogy egyike a fellépőknek…:)

Annak, hogy a busz minden faluban megállt azért olyan pozitív hozadéka mindenképpen volt, hogy háromnegyed óra ácsorgás után lett ülőhelyünk. Egy óra után érkeztünk meg az elég szegényesnek tűnő városba, ahol egyből el is kezdtünk szállást keresni. A netes források azt írták, hogy a fesztivál idején a szálláshelyek és a jegyek is gyorsan fogynak, így érdemes őket időben lefoglalni, ehhez képest mi az első Lonely Planet által ajánlott hotelben találtunk filléres szobát. Mondjuk elég ócska volt - hiába őrizte egy "életnagyságú" Hulk figura a recepciót...:) -, de egy éjszakára azért megteszi. Lehet, hogy érzéki csalódás csupán, de itt még Sarakhamnál is melegebbnek tűnt az idő, szóval nem igazán rohantunk vissza a szabadba, de mivel ebédelni sem ártott volna, plusz el akartam nézni a stadionhoz, hogy lehet-e még jegyeket kapni, ezért csak összeszedtük magunkat.

Surin kapcsán derék lakótársunk Neville - aki 40 évnyi matrózkodást cserélt a thai nyugdíjas évekre – megjegyezte, hogy Thaiföld legszarabb városa. Neville ugyan a legrejtőibb figura, akivel valaha találkoztam – kedvenc sztorija, hogy pörköltet csinált a kétezer eurós harci kakasából, miután az első meccsén lemészárolta az ellenfele, és arról is viszonylag kedélyesen tud beszélni, hogy derült ki a thai feleségéről hat év házasság után, hogy nem ő az egyetlen férje… -, de ebben a kérdésben aligha túlzott. A városképet leginkább lehangolónak mondanám, és a fesztiválon kívül nem láttunk semmit, amiért érdemes lehet meglátogatni. Itt is él a szokás, hogy az éttermek délután 3-4 körül nyitnak, úgyhogy végül melegszendvicsre kárhoztattunk, amit a helyi szupermarket hálózatban – kapja meg a reklámot a nagyszerű 7Eleven - mindig elérhető. Mivel a show reggel kezdődik, és három órás, ezért nem tudtam, találunk-e valamit a stadionnál, de persze igen, hiszen itt sem hiányozhat az elengedhetetlen fesztiválkellék: a vurstli, és persze a kacatokat áruló milliónyi kereskedő. Jegyet mondjuk nem kaptunk.

Elsétáltunk pár érdektelen új templomig, majd visszakeveredtünk a szállásra, tudván azt, hogy az éjszakai piac nyitásáig még lesz egy kis időnk. Amitől viszont elszoktunk egy ideje, itt mégis érezhető volt a jelenlétük, azok a turisták! Úgy tűnik, elég sokan érdeklődnek a rendezvény iránt, csak nem lehet olyan rossz. Este még elsétáltunk az éjszakai piacra, majd megpróbáltunk rápihenni a holnapra. Hangsúly a próbálnin volt, ugyanis a szobánk idő közben megtelt szúnyoggal, akik hagyján, hogy csíptek, de folyvást belezümmögtek a fülünkbe, amitől én speciel egész éjszaka ébren voltam.

2018.11.18. – Jöjjenek hát az elefántok

A reggel fél kilences kezdés egyaránt szól az ekkor még barátságosabb időjárásnak, valamint annak, hogy az érdeklődők legalább a megelőző éjszakát töltsék a város szállodáiban. Utóbbi cél miatt szenvedtünk kicsit, de azt tényleg nem bántuk, hogy nem a legnagyobb hőségben indultunk neki a fesztiválnak. Nem tudtam, hogy jegy fronton mire számíthatunk, de abban biztos voltam, hogy legalább a helyieknek biztosan lesznek olcsó helyek, nemcsak az 5-10.000 forintos horror.

Amikor egy rendezőtől útbaigazítást kértünk, szívélyesen mutatta merre találjuk a drága jegyeket. Csak úgy találomra megkérdeztem, hogy „na és az olcsókat?”, hát azokat meg pont a másik irányba. És mennyibe kerülnek? Úgy 300 forintba… Kiderült, hogy a helyzet még ennél is szívderítőbb volt, ugyanis az egyik biztonsági őr mutatta, hogy a lelátó melletti – derék magasságú - kerítésnél, ahol eddigre már kisebb tömeg gyűlt össze, teljesen ingyen is helyet lehet foglalni. Basszus, innen még közelebbről is láttuk az arénát, mint a szemközti páholyból. Igaz nem volt ülőhely és árnyék – plusz a nappal szembe nem tudtam fotózni sem -, de ennyi kényelmetlenséget azért kibír az ember.

Pontosan kezdődött a rendezvény, nyilván az ilyenkor megkerülhetetlen kormányzó/helyi elöljáró/stb. dög unalmas beszédeivel, amit előzékenyen még tolmácsoltak is az 5-600 turista kedvéért, de szerencsére az akcióra sem kellett sokat várni. Viszonylag nehéz szemléletesen leírni a történteket, azért némi fantáziával elképzelhető, hogy miként alakult a program. Első lépésként az elefántok statisztálása mellett életképeket elevenítettek meg a régió történelméből, hogyan keveredtek ide Kambodzsából a helyiek ősei, akik hozták magukkal az elefánttartás hagyományát is. Bemutatták, hogyan zajlott a vadon élő elefántok befogása és „betörése” - szerintem ez manapság már nincs, hiszen van saját szaporulat is bőven -, hogyan éltek együtt az állattal, mint „családtaggal”. (Mondjuk érdekes család lehet, ahol a tagot úgy ösztönzik, hogy jégvágó-szerű eszközökkel csapkodják a homlokát, mint jelen esetben. Lehet, hogy Trockijt is csak túlszerették Mexikóban…:)) Surinban egyébként tényleg véresen komolyan veszik az elefánttartást, Thaiföld elefántpopulációjának mintegy negyede ebben a tartományban található, míg tartományból van vagy hetvenhat.

Ezt követően imitálták az elefántok harcát, majd kezdetét vette a készségbemutató. Voltak hullahoppkarikázó elefántok, táncoló elefántok, dartsozó elefántok, és igen, volt kettő, ami festéssel is megpróbálkozott. Az egyiknek ugyan csak gyermekrajzra futotta, a másik viszont Van Gogh-i magasságokban szárnyalt, az ő művét később igen jelentős összegért el is tudták árverezni. Nem maradhatott ki az elefántfoci sem, de láthatóan olasz vér csörgedezett az állatokban, ugyanis egyikük sérülést szimulált, míg a másik elbohóckodta a büntetőt. Tényleg szórakoztató volt az egész, bár eddigre már nem kívánt kölcsönhatások indultak meg a (hő)hullám-természetű napsugarak és a halántékom között. A show csúcspontja viszont még hátra volt, eljátszottak ugyanis egy sorsdöntő ütközetet Sziám és Burma között. A látottak alapján mondjuk nem volt egyértelmű, hogy melyikük nyert, de erős tippem alapján talán mégiscsak előbbi…:) A műsorban 50-60 elefánt és 200 statiszta szerepelhetett összesen, tehát nem panaszkodhattunk a látványra.

Miután vége lett az előadásnak – és éltünk a kiselefánt simogatás lehetőségével -, a pályaudvarra siettünk, ahol pont elkaptunk egy haza induló buszt, amin még hely is volt bőven. Hogy összeségében megérte-e a kirándulás? Kb. ingyen?! Naná!

2018.11.22. – Lámpások földön, vízen, levegőben

Délkelet-Ázsia kicsit olyan, mint a Guinness Rekordok Könyve, hogy minden eseményhez, vagy látnivalóhoz kitalál egy új kategóriát, amiben az a legszebb/legjobb/legnagyobb. A Maha Sarakham-i Lámpás fesztivál nem a „leggyorsabb körrúgás” kategóriában – ez egy létező rekord, de tényleg! – tört az élre, hanem állítólag Thaiföld-szerte itt indítják útnak a legtöbb „vízi lámpást” az egyébként országszerte tartott telihold fesztiválok között. Az ünnep lényege, hogy a novemberi teliholdkor lámpásokkal világítják meg a thai eget, hogy ezáltal üldözzék el a gonosz szellemeket.  Ennek leglátványosabb formáját a repülő lampionok jelentik – amik a hőlégballon elvén működnek -, amit a híres Chiang Mai-i fesztivál keretében eregetnek, de történetünkben ezek csupán mellékszereplők, ugyanis itt a város egyik csatornáján kis tutajokra telepített lámpásokat úsztat a tömeg.

Az ünnep előkészületei napokig tartottak, sőt, az utolsó három napban már a lámpások is fel-felbukkantak – a vursliról nem is beszélve -, de elég, ha mi csupán az ünnep csúcspontjára fókuszálunk. Annál is inkább, mert a mai napon sikerült átvennem az immár megjavított fényképezőgépemet, így az sem kizárt, hogy értékelhető éjszakai fotókat is tudok készíteni az eseményről. A fesztiválhoz egyébként nem kellett messzire menni, ugyanis a hotelünktől mintegy tizennégy méterre tartották… Jól hangzik, persze, ha eltekintünk az éjfélig tartó popkoncertektől.

Őszintén szólva a kísérőműsorok, kaja-sátrak, koncertek tök érdektelenek voltak – kivéve a helyi büszkeségnek számító rettenetes transzvesztiták teherautóplatón történő körbehurcolása, ami viszont kifejezetten taszító volt -, mindenki az éjszakát várta, amikor elkezdődhetett a gyújtogatás. Millió féle lámpást lehetett vásárolni, kezdve a fagyitölcsérből készülttől – a halak kedvence ez lehet – egészen az óriási úszó Disney-hercegnőig. Persze a város hivatalos, ember nagyságú lámpásai voltak a legszebbek, de a kicsik is nagyon látványosak voltak főleg a több ezres tömegnek hála. Mi beértük egy szolidabbal, remélem a szellemek is megelégedtek a felajánlással, kísért minket épp elég nyavaja azok nélkül is…:)

Miután a tömegek megúsztatták a maguk mécsesét, mi visszavonultunk az erkélyünkre, ahonnan tökéletesen lehetett látni, hogy vannak ünneplők, akik mégiscsak a repülő lámpásokra esküsznek, tucatjával szálltak el ugyanis az ablakunk előtt. Néhány egyébként viszonylag kis magasságban kigyulladt, és a mélybe zuhant, szóval még szerencse, hogy errefelé nem divat a nádtető… Remek látványosság volt, de egy év múlva megnézném ugyanezt Chiang Maiban is, úgy lesz kerek a történet.

+1: A majd’ egy hetes „kínai színház fesztiválról” egyszerűen nem vagyok hajlandó beszámolni, mivel három nap próbáltunk legalább egy nyamvadt kínai maszkot fellelni a vásári forgatagban, de még ennyi sem sikerült, nemhogy bármi színház-szerűt láttunk volna. Tulajdonképpen errefelé mindig kell lennie valamilyen fesztiválnak, és nem csupán a „cirkusz és kenyér” jegyében, hanem mert rengeteg ember él abból, hogy mobil standról árul kaját, kütyüt, akármit. Nekik pedig lehetőséget kell biztostani, hogy egymásra találjanak a célközönséggel…