2020.03.15 – Ugrás az ismeretlenbe

Hajnali fél hatkor a másodpilóta ébresztett minket Suratthani új buszpályaudvarán, alig 9,5 óra alatt meg is érkeztük. Hurrá! Az út elég furcsa volt, mivel megszoktuk, hogy a járatok töltöttsége 95-100% között mozog, most az egész buszon öten ületek rajtunk kívül. Úgy tűnik, ide is begyűrűzött a koronapánik… Az elmúlt pár napban Bangkokban intéztünk ügyes-bajos dolgainkat, hogy aztán a következő majd’ fél éves (?) út első – ráhangoló – felvonásaként elnézzünk másfél hétre Dél-Thaiföldre. Elsőként a Rita által favorizált Khao Sok Nemzeti Parkot céloztuk meg, a buszunk másfél órával később el is indult, újabb két órával később pedig meg is érkeztünk a bejáratához.

Elfoglaltuk a szuper bungallónkat, majd egy nagyon-nagyon korai, helyi különlegességeket halmozó ebéd után nekivágtunk a rövid dzsungeltúrának. Igaz némileg hoszsabbra terveztük, de sajnos ez is azok közé a parkok közé tartozik, ahol a nyilvános ösvény csak egy-egy vízesésig megy, mi pedig hiába szerettünk volna tovább haladni – a változatosság kedvéért egy újabb vízesésig -, azt vezető nélkül nem lehetett megtenni. A séta így csak néhány óráig tartott, de a melegre való tekintettel, és mivel Rita amúgy sem volt nagy formában, nem is erőltettük nagyon a dolgot. A visszafelé úton így is ért minket egy kellemes meglepetés, mivel pont az út mellett alálkoztunk egy langúr-családdal, ami messze a legjópofább thai majomfajta, ráadásul itt rengeteg újszülött is volt, akik még nem tanultak meg félni a símabőrűektől.

A szállásunk mellett egy makákó család is lakott, így majomkodásból nem volt hiány, én mégis azt értékeltem a legtöbbre, hogy három nap után végre tudtam egy kicsit aludni. Este még bérelni kellett egy motort a holnapi túrára, de ezt leszámítva aligha ez lesz az út legeseménydúsabb napja. Persze ahogy a dolgok alakulnak, nem merek jósolni semmit… (Biztos, ami biztos, bevásároltunk negyven kiló száraz rizst és halkonzervet, annyi hely még éppen akadt a táskában, jól jöhet az még ínséges időkben!)

2020.03.16 – Ringatózás a tavon

Ugyan a Khao Sok Nemzeti Parkot a turisták jellemzően – és nem ok nélkül – a Chiaolan mesterséges tóval azonosítják, valójában a tó megközelítéséhez 70 km-t kell vezeni a Khao Sok faluból. Éppen ezért viszonylag korán igyekeztünk elindulni, mivel a terv az volt, hogy ott majd vadászunk turistákat, hogy megosszuk velük a hajó költségét. Az út sokkal gyorsabban telt, mint vártam, és nem is csak azért mert az erős motorral nehezen lehetett 60km/h alá lassulni, de maga az egész út fantasztikus karszthegyek között vezetett, Rita csak kapkodta a fejét, míg én igyekeztem az utat figyelni. A reggeli pára még némileg nehezítette a látási viszonyokot, de bíztunk abban, hogy a hajóról már tökéletes lesz a panoráma. Az érkezés előtt a GPS alaposan elkevert miket egy erdei útra, ami alig tudtunk átvergődni esés nélkül, de végül a motorbérlős néni nem kapott százezernyi ingyenpénzt, pedig a szerződés vonatkozó pontjára külön felhívta a figyelmemet fél nappal korábban. Azért ezt ki tudtam volna hagyni.

A kikötőben már az érkezésünkkor is elég nagy volt a nyüzsgés, de sajnos nem a független utazók, hanem a csoportok érkeztek megállás nélkül. Ha jött is valaki taxival, azt azonnal odairányították egy túraszervezőhöz, hogy az aztán szemérmetlenül kifossza. Ez a Nemzeti Park Thaiföld egyik legdurvább turistacsapdája. Nem elég, hogy külön jegy kell a dzsungelbe, külön a tóhoz, mindkettő eszetlenül drága, és itt még a hajókázásért is vastagon fog a ceruza. A miheztartás végett, egy húsz férőhelyes (!) hajó bérlése egy körtúrára 2000 TBH, míg a csoportoktól fejenként 1500 TBH-t kérnek (az összesen 30000 TBH), ami a hajózáson felül egy szolid ebédet tartalmaz. Miután majdnem egy óráig hiába figyeltem a kufárok ténykedését, befutott egy középkorú pár, és mielőtt a sofőrjük berángatta volna a haverjához, megszólítottam, és felajánlottam neki, hogy betársulnánk. Élete üzletét kötötte a fazon, mivel abban a pillanatban, hogy megtudják, svájcból jöttek, minden ár minimum duplázódott, így pedig én tárgyaltam az eladókkal, és a normál árat tudtuk megfelezni. Személy szerint én ennél nagyobb kompániát szerveztem volna, de ebben most ennyi volt.

A csónakázást nem tudnám ajánlani a tengeribetegségre hajlamosaknak, mivel az apróbb hullámok is simán dobáltak minket, ráadásul eláztunk nagyon, de ezzel együtt az út tényleg fantasztikusan szép volt. Hangulatában a hely nagyon hasonlít Ha Long-öbölre, csak persze kisebb valamivel. Az út csúcspontja a Guilin névre keresztelt sziklaformáció volt, majd kikötöttünk egy úszó étteremnél, hogy gyönyörködjünk kicsit a tájban. Negyed kettő körül végeztünk, de mondjuk én el tudtam volna még viselni dupla ennyi időt is, elvégre ez a mesterséges tó egészen óriási. A visszafelé kinéztem egy izgalmasnak tűnő hegyi utat, de sajnos le volt járva, de az eltévedésnél is sokkal több időt vett el, hogy lépten-nyomon megálltunk fotózni. Volt mit. Délután négyre értünk vissz a szállás közelébe, de még a másik irányba is elmentünk egy vízeséshez, két kilátóponthoz, valamint a „Rafflézia Ösvény” névre keresztelt túraútvonalhoz. Sajnos a virágnak nem volt szezonja, pedig jó lett volna mégegyet találni, de azért nekiindultunk a hegyi útnak. Ugyanis újabb fajjal bővült a herpetológiai megfigyeléseim tárháza, sötétedés előtt valamivel miszerint egy menekülő Rhabdophis nigrocinctusra lettem figyelmes. (Igazán érdekes állat, ugyanis azon csekély számú fajhoz tartozik, ami egyszerre mérges (értsd, van méregfoga) és mérgező is. Utóbbit annak köszönheti, hogy varangyokkal táplálkozik, melyek mérgét elraktározza. Szóval mi se harapjuk meg, és ő se harapjon meg minket…) A pontos meghatározásához mondjuk az is kellett, hogy sikerült egy értékelhető képet csinálnom róla, mely nyomán igazán jó hangulatban indultunk vissz a szállásra. A hátralévő néhány kilóméteren pedig még egy rejtélyről fellebbent a fátyol. Mindig is tudni akartam, hogy miféle alakok firkálnak krétával olyan mélyen bölcs feliratokat KRESZ táblák hátoldalára, hogy például „peace”, vagy „love”. Gondolom ilyen irányú érdeklődésem nem egyedi, így nem is csigázom tovább az olvasót… Középkorú leszbikusok tekintélyes mennyiségű orrpiercinggel. Bizony.

Hogy a jókedv csak átmeneti legyen, arról a koronavírus tett,  szállásra való érkezés után kiderült, hogy a japánba szóló jegyünket töröltek… Legalább a jegyár visszajár. Csak mi lesz helyette? Mi lesz utána? Tartok tőle, hogy az elkövetkező napok csak arra adnak majd választ, hogy mi nem.

2020.03.17 – Komolyabb hajóra váltunk

A mai nem terveztem izgalmakat, a cél csak annyi volt, hogy lehetőleg eljussunk Khao Sokból Ko Phangan szigetre. Légvonalban alig 200 kilóméter, közúton majd tengeren mégis egy örökkévalóság…. Egész pontosan két busz és egy komp, valamint motor a szállásig.

Azért ma is akadt pár említésre méltó dolog, az egyik közvetlenül az indulás pillanatára tehető. Amikor a kanyarba felbukkant a buszunk, a megállótól fél méterre lévő fa törzsén megjelent egy Pöttyös repülő sárkány (Draco malucatus). Ha még van egy-két percem, talán el tudtam volna kapni, hogy a vitorláit is lássam, de így még annak is örülnöm kellett, hogy egy kép még éppen összejött.

Következő fejlemény, hogy a Japánból a Fülöp-szigetekre menő járatunk is törlődött. Ez a tegnapi hírek tükrében inkább pozitívum. Összességében persze tragikus tendenciát mutat.

A legviccesebb jelenetre azonban már a kikötőben került sor, ahol végighőmérőzték a felszállni kívánó turistákat, és egy német srácnak elég magas láza volt. Mire a mérést végző hölgy megkérdezte tőle, hogy egyébként jól van-e, mire ő igennel felelt, és simán fel is engedték a hajóra. Nem pontosan értettem az eljárást, de legalább ugyanezt megsimételték az érkezés után is, azzal az extrával, hogy aki Olaszországból, vagy Spanyolországból jött, azt különhívták egy elbeszélgetésre. Remélem sikerült lebeszélni őket a vírusról!

A szállásunk viszont fantasztikus. Egyszerű bungalló, közvetlenül a tengerparton – nem is tudom, hogy szálltunk-e már meg ilyen közel a vízhez valaha is -, ráadásul mindezt 2000 forintért éjszakánként. Ha lehet választani, itt szeretnék karanténba kerülni! De előbb még jóvolna megnézni a környék korallzátonyait is...

2020.03.18. – Strandportya a keleti parton

Naplóírás szempontjából roppant hálás dolog olyan szigetekre utazni, ahol a legfőbb attrakciót a strandok és a sznorkellezés jelenti. Na jó, Koh Phanganon a strandpartyk jelentik a legfőbb attrakciót, de azokról egy ideig le kell mondani… Azért talán marad nekünk más is. Reggeli után elindultunk felfedezni a sziget nyugati partját, ugyanis a beszámolók alapján itt számíthattunk korallokra, én pedig már nagyon ki szerettem volna próbálni a búvármaszkomat élesben is. Az első strand a – vélhetően egy mexikói rágógumi után elnevezett - Chao Phao volt. Kis strand, alig volt ember, de sem a homok, sem a korallok nem volt ideálisak, ráadásul a maszk elsőre igazán fullasztónak bizonyult. Némi úszkálás után tovább is áltunk a Haad Yaora, ami egy fokkal jobb volt, néhány halat is láttam, ráadásul kezdtem megbarátkozni a maszkkal is. Azonban érezhetően még ez sem volt az igazi…

Egy öböllel odébb mondhatni révbe értünk, a Salad strand a homok minőségét és a vízivilágot tekintve is komoly előrelépés volt. Itt már búvárkodó turistákkal, de ami ennél is fontosabb, megannyi hallal, mitöbb halrajjal is találkozhattunk. Az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy a zátony a parttól száz méterre volt, és az alacsony vízállás miatt kínszenvedés volt odáig eljutni. De kétségtelenül megérte. Persze a Vörös-tenger fajgazdagságával ez a rész nem vetekedhet – halból nagyjából tucatnyi fajtát számoltam -, főleg a korallok mennyisége és minősége volt szemmel láthatóan gyengébb.

A legjobb strand azonban még hátravolt, mely szépségével és állatvilágával is megkoronázta a mai napot, ez pedig a Mae Haad, ahol a partot a Ko Ma elnevezésű szigettel egy vékony homokpad köti csak össze. Előtte még megebédeltünk néhány elképesztően jópofa csóka - itt a madárra kell gondolni – társaságában. A legjobb korallok a homokpadtól nyugatra helyezkedtek el. A bejutás itt is nagyon szenvedős volt – talpam kezem millió vágással gazdagodott -, de a mélyebb vízbe érve itt már tényleg jelentős állatvilággal találkoztunk. A különböző zászlóshal-rajok mellett óriási sügér, bohóchalak is feltűntek, meg persze látványos papagájhalak is szépszámmal. A kedvenem viszont mégis egy óriásira nőtt tengeri sün volt, mely tüskéinek fele fekete a másik fele fehér volt. Ehhez hasonlót még sosem láttam, de a mérete is lenyűgöző volt. Rita is megpróbált beevickélni a halakhoz, de végül az éles kövek inkább meghátrálásra kényszerítették. Talán majd holnap, ha lesz időnk, és magasabb lesz a vízállás…

Az úszástól kimerülten száradtunk picit, majd elindultunk a strand fülé magasodó hegyre, ahová 15 métert leszámítva egészen normális út vitt, ott viszont homokcsapdába ásta magát a motor, amit percek alatt tudtunk csak kiszabadítni. A hegy tetején lévő bárból tényleg remek volt a kilátás, a már igencsak lefelé tartó nap sugarai egészen áttetszővé varázsolták a tájat. Ezt követően már csak egy állomása volt a mai túrának, az pedig a Chalokum strand fölé magasodó kilátó, ahonnan a sziget egész északi része beláthatóvá vált. Az utak itt meglepően jók, így egészen gyorsan visszajutottunk a kikötőbe, ahol ekkor már kinyitott az éjszakai piac. Ugyan lett volna még egy megállónk, a sziget jópár vízesése közül az egyik, de a kapunál azt mondták, hogy fölöslegesen fizetnénk belépőt – azért ez kedves volt tőlük – mert  száraz évszakra tekintettel csont száraz a meder… A piacon a szuvenírárusok meglepően olcsón mérték a portékáikat, de velünk még így sem volt szerencséjük, ellenben egész jó éttermeket találtunk, ahol végre ehettünk pár dél-thaiföldi curryt. A szállásra visszatérve életnek már nyomát sem találtuk, de egyébként sem maradt volna sok erőnk barátkozni, így csak visszavonultunk a bungallóba hallgatni a tenger morajlását.

2020.03.19. – Phanganism

Ma kicsit lassabban szedelőzködtünk össze reggel, de nem is volt annyira sok program. A minap kimaradó keleti part strandjait szerettük vola meglátogatni. (Kivéve a Than Sadet strandot, ahol Thiföldtől teljesen szokatlanul külön belépőt kértek volna a Nemzeti Parkra hivakozással.) Mint később kiderült, az útbeső Deang vízesés is belépős lett volna, de mivel mi „rossz helyen” csatlakoztunk rá az ösvényre, némi kanyoningozást követően csak meg tudtuk nézni. Sajnos víz itt sem volt sok, de a sziklákkal teli meder azért elég érdekesnek bizonyult.

Mardat viszont két gyönyörű strand, ami tulajdonképpen egy ikerstrand, amit csak egy szikla választ el egymástól, az Ao Thong Nai Pan Yai és az Ao Thong Nai Pan Noi. Már a nevük is olyan, mint egy zenemű! Az általunk meglátogatott strandok közül messze ezek voltak a legszebbek, széles, homokos stranddal, lassan mélyülő tiszta vízzel, nem voltak kavicsok a láb alatt, és ember sem volt túl sok. Utóbbit magyarázza, hogy itt az árak jó 30%-kal voltak magasabbak, mint bárhol máshol a szigeten. Mivel erre a részre már nem jutott korallzátony, így némileg tétlenségre voltunk ítélve, de azért a környezet némileg kárpótolt minket. Délután négyig maradtunk a strandon, amikor felvetettem, hogy menjünk vissza a Salad strandra, halakat nézni, alig 40 perc alatt – egy megállóval egy szintén alig csöpögő vízesésnél – meg is érkeztünk. Sajnos azonban nem volt szerencsék a vízállással, az apály miatt teljesen kizárt volt a zátony megközelítése, így jobb híjján megvártuk a naplementét, ami állítólag innen a legszebb az egész szigeten. Mivel a nap egy felhő mögött tűnt el, erre nem szereztünk megcáfolhatatlan bizonyítékokat, de legalább még viszonylag világosban értünk vissza az éjszakai piachoz. Ma némi alkudozás után vettem magamnak egy pólót, Rita méretében viszont képtelenség bármit is találni… A nap hátralévő része pedig kísértetiesen ismételte a tegnapit. És ezt nem panaszképpen írom!

2020.03.20. – Átklés a Teknősre

Ma reggel nem volt helye a henyélésnek, amennyiben még látni szerettük volna a sziget maradékát, mivel délben már jelenésünk volt a kikötőben. Éppen ezért még szinte üres utakon hullámvasutaztunk el Haad Rinbe, a Full Moon Partyk fővárosában. Normál ügymenet mellett minden teliholdkor itt rendezik meg a világ legnagyobb strandbuliját, de mivel most korán reggel volt, nem volt telihold, és egyébként is felfüggesztették a tömegrendezvényeket bizonytalan ideig, így szinte egyedül vehettük birtokba a strandot. Kimondottan szép partszakaszról van szó – bár ez éjszakánként nyilván nem látszik -, bónuszként pedig a vendéglátósok remek installációkat készítettek az évek alatt elhagyott strandpapucsokból. A strandon kívül sok tervünk nem volt, de szembeötlött egy, a szigetcsúcs tetején ágaskodó torony, így másfél óra lazulás után úgy döntttünk, hogy elnézünk arrafelé is.

Errefelé már kevésbé voltak jók az utak, de egy idő után mindenképpen meg kellett szabadulni a motortól, hogy megmásszuk a toronyhoz vezető 70 százalékos, aszfaltozatlan emelkedőt. Ritka jó döntésnk bizonyult, ugyanis a hegy három egészen pazar kilátóponttal is büszkélkedhet! Az egyikről Koh Samuira van kilátás, a következőről 270 fokos panoráma a szigetre, míg a harmadik – a világítótorony – 360 fokos panorámát kínál az egészen extrém mászás jutalmaként. Bármennyire lélegzetelállító is volt a látvány, kötve hiszem, hogy annak elsődleges funkciója a kilátó lenne, mert a legalapvetőbb biztonsági szabályokat sem tartották be az építésnél, nagyjából olyan, mintha egy toronydarura mászna fel az ember, bármiféle korlát nélkül. Rita meg sem próbált utánam jönni, és most az egyszer nem is noszogattam, hogy emelkedjen felül a félelmein…

Bár ekkor már nagyon sietőssé vált a távozás, a visszafelé úton még lementünk a partra (Rin Nai) a szigetcsúcs tulsó oldalán is – a szerpentin magas padkájának hála a motor is koccant, de szerencsére nem sérült -, itt a gyönyörű strand végében van egy pallókból épített hangulatos sétány a sziklafalban. Majd megálltunk egy Angkor hangulatú hotelnél néhány fotó erejéig. Elég szürreális látvány volt a lakható templom-rekonstrukció vélhetően műgyantából…:)

A szállás elhagyása után leadtuk a motort, majd a kikötőben beálltunk szépen a külföldiek elég foghíjas sorába, hogy aztán várjunk majdnem egy órát a késve érkező, Koh Taot megcélzó hajónkra. A töltöttség szerintem jóval 20% alatt volt, de ez legyen az üzemeltetők problémája, a lényeg, hogy alig két óra laza ringatózás után már meg is érkeztünk a Teknős-szigetre. Az már a partot közelítve is nyilvánvalóvá vált, hogy különlegesen szép helyre érkeztünk, de a lényeg ekkor még egyáltalán nem látszott.

Mivel viszonylag korán volt, nem is lehetett kérdés, hogy a szállás elfoglalása után lemegyünk a partra, út közben Ritánk is vettünk egy maszkot, legyen mit cipelni a következő hónapokban…:) Mivel a szálláshoz legközelebbi strand a kikötő mellett volt, nem számítottam túl nagy durranásra, ehhez képest az egyik legjobb hely volt, ahol valaha sznorkelleztem. Nem elsősorban a korallok és a halak miatt, bár azok is kenterbe verték az elmúlt napokban láttottakat, de némi úszkálás után elértem egy hajótemetőt – nem összetévesztendő a sziget népszerű búvárhelyével a HTMS Sakkatut csatahajóval -, ami a másfél méteres víznek hála tökéletes látványt nyújtott. Korábban még nem láttam ehhez hasonlót, így simán lefoglalt majd’ egy órára, hogy a roncsok közt sarjadó élet után kutassak. Egyébként ezt a helyet sehol nem említik – gondolom mert ehhez nem kell befizetni vagyonokat egy búvártúrára -, holott bárhol máshol elsőszámú attrakció lehetne. A lényeg, hogy a bemelegítő „merülés” pazarul sikerült, így a lehető legoptimistábban vártam a továbbiakat. Még azt is kiderítettem, hogy maradhatunk még két teljes napot, mert a kora délutáni gyorshajók mellett van éjszakai járat is a szárazföld felé. De ne rohanjunk ennyire előre!

2020.03.21. – Magazinfotók az álomszigeten

A vírusvészhelyzet következtében a látogatók száma drasztikusan visszaesett, ami alapjáraton nagy öröm, amikor azonban társulni kéne másokkal a költségek optimalizálása miatt, akkor adódhatnak problémák. Például most, amikor a napunk nagyrészét a Koh Taotól alig egy kilóméterre fekvő, magánkézben lévő Nangyuan-szigeten szerettük volna tölteni. Végül egy szolidabb alku után kettesben – a kormányossal együtt persze hármasban – indultunk el a sziget felé, hogy aznap elsőként vegyük birtokba a Thai-öböl vitán felül legszebb látnivalóját. A mindössze egy resort szállodával belakott sziget ugyanis tulajdonképpen három, amit vékony homokpadok kötnek össze, azok is csak alacsonyabb vízállásnál. Nekünk szerencsénk volt, a lehető legtökéletesebb pillanatot kaphattuk el reggel. Már a hajóról leszállva láttuk, hogy remek napunk lesz, mert a kristálytiszta vízben két óriási, nagyon látványos íjhal járta a násztáncát, amihez hasonlóval még sosem találkoztunk. Hallal sem és násztánccal sem. A sziget bejáratánál mondjuk nem a belépő volt a legdühítőbb, hanem, hogy elvették a vizünket, szóval ha ma megszomjazunk, mindig el kell sétálnunk a kikötőhöz, vagy megvehetünk mindent a szálloda bárjában aranyáron.

Néhány Pazar fotó után a vízből éppen csak kibukkanó érintetlen homokpadon, elkezdtünk mászni a kilátóban, ahonnan Thaiföld egyik legfantasztikusabb kilátása tárult elénk. De tényleg, ha ez a sziget méretileg nem is vetekedhet Phi-phi-vel, szépségben mindenképpen. A sziget tetejének meghódítása nem egy komoly túra, de sietve - hogy a közben már szálingózó tömeg előtt érkezzünk – azért ki lehet fulladni tőle. (Megjegyzés: Edzenem kéne!) A látvány nehezen volt megunható, de amint egyre több ember gyűlt körénk, végül csak elindultunk lefelé. A sziget az egyik leghíresebb sznorkell hely Koh Taon, a nagyobb homokpad mindkét oldala megfelelő a korallvilág megfigyelésére. Első ízben a nyugati oldalt néztük meg, ahol a korallmező eléggé halottnak tűnt, de halak így is voltak bőven, főleg ha elértük az úszásra kijelölt terület határát, ahol a víz már tíz méternél is mélyebb lett. Itt egyébként már a búváriskolák hajói horgonyoztak. Ha nem említettem volna, a sziget a világ egyik elsőszámú búvároktató központja, tavaly ilyenkor én is elgondolkodtam egy képzésen, de pont akkor emeltek kartelgyanúsan árakat, így inkább ejtettem a dolgot. Nem tudom mennyit veszítettem a dologgal, de az tuti, hgy tíz méterig szabad tüdővel is le tudok merülni, így nagyjából ugyanazt láthattam, mint a palackos diákok, csak maximum nem olyan kényelmes körülmények között. Ezen a részen rengeteg bohóchal, tengeri rózsa, zászlóshal, és megannyi más hal is látszott, és íjhalból is találtam egyet. Rita közben inkább a bójasorban kapaszkodott, majd mivel ő a 35 fokos vízben is tud fázni, ezért elindult kifelé. Én egy hosszabb úton érkeztem a parton, és egy rövid ideig pánikba is estem, mert nem találtam Ritát, de kderült, hogy csak elsétált kagylókat gyűjteni…

Szerettem volna, ha a további izgalmakat ma már csak az állatvilág nyújtaná, így a továbbiakban inkább együtt maradtunk, napozásokkal megszakítva nagyjából egész késő délutánig a vízben voltunk. A homokpad keleti oldalán (Japanese Garden) találtunk továbbá óriás íjhalakat, rajzos íjhalat, tűhal rajokat, egy árva barrakudát, és engem még egy miniatűr titntahal is arcon permetezett tintával. Nagyon szórakoztató volt a vízben, csodálatos a parton, és tényleg szerencsésnek éreztük magunkat, hogy viszonylag kevés emberrel kellett osztozni az élményben. A csónakosunk a megbeszélt időpontban, délután ötkor el is jött értünk – elsőként érkeztünk, és utolsóként hagytuk el a szigetet -, hogy aztán csigatempóban vigyen vissza minket a partra. Mivel napnyugtáig volt még egy óra, nem akartam, hogy az kárba vesszen, így visszamentünk még a kikötőbe, hogy Rita is megnézhesse a hajóroncsot – filmezni is akrtam, de lemerült a kamera -, amikor pedig beúsztunk a roncsban meglepetés is várt minket, egy fehér pettyes gömbhal (Arothron hispidus) képében! Átkoztam a kamerát igencsak, de így is remek volt találkozni az egyik kedvenc halammal.

Még a sötét beállta előtt sikerült kievickélni a partra, más pedig nem volt hátra, mint felkeresni a tegnap este már bevállt éttermet. Éjszakai programhoz egyikünknek sem volt már ereje, de gyanús, hogy itt is felfüggesztették az ilyesmit, de Koh Taon amúgy sem ez a legjobb ötlet. Az elmúlt években legalábbis hullottak itt a turisták, mint a legyek…

2020.03.22. – Cápali és Cápeti, meg a többi harminc…

A tegnapi, igazán ígéretes merülések után bíztam abban, hogy ma pár porcos ragadozót, cápákat, rájákat, esetleg még a sziget névadóját, néhány teknőst is láthatunk. A reggeli után első utunk a Cápa-öböl névre keresztelt partszakaszra vezetett, ahol elvileg a legnagyobb eséllyel látni feketeúszójú szirticápákat, méghozzá a reggeli órákban. Rajtunk kívül csak egy idős, de annál fittebb spanyol pár volt, ráadásul a bácsi meg is örvendeztetett minket azzal, hogy a minap két teknőst is talált az öbölben. Nekem sem kellett több, gyorsan be is úsztam a tengerbe. A sziget déli oldalán voltunk ekkor, itt vannak a legerősebb áramlások, korallból sincs élő telep, így a megfigyelés körülményei közel sem voltak ideálisak. Rita nem is merészkedett sokáig a mély, zavaros vízben, én legalább a búvárokat furikázó csónakokig be akartam úszni, hátha szerencsém lesz. Nagyjából kétszáz méterre lehettem a parttól, a meder rég nem látszott, amikor a semmiből – de tényleg, mivel a látótávolság talán öt méter volt – megjelent alattam egy kifejlett, a maga nemében hatalmas példány. Persze így sem volt nagyobb két méternél, de mégis végigfutott a hátamon a borzongás. Sajnos a cápáknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy folyamatos úszás nélkül megfulladnak, így csak kb. tíz másodpercig tudtam követni, mielőtt a szürkeség elnyelte volna. Ezt követően a távolságot tartva úszkáltam a parttal párhuzamosan, de újabb találathoz nem volt szerencsém, ráadásul egyéb halból sem volt sok. Negyed órával később visszatértem a partra, hogy keressünk egy barátságosabb helyet, ahol Rita is láthat valamit. Csalódásra nem volt ok, elvégre tényleg vannak itt cápák, azért messze nem ez a sziget legideálisabb merülési pontja.

Mielőtt rátértünk volna a nap legizgalmasabb epizódjára, még visszamentünk a városba, megvettük a jegyet az éjszakai hajóra, majd a még feltöltött kamerával tettünk egy félórás ismételt kitérőt a hajóroncsnál. Végre elkészülhettek a felvételek, és ami még ennél is hihetetlenebb, a gömbhalat pont ugyanott találtam, ahol tegnap „hagytam”, szóval pár homályos kép erejéig őkelmét is vissza tudom majd nézni.

A csúcs viszont csak ezután következett, az Ao Hin Wong öböl, a sziget északkeleti oldalán. Egy nagyon apró – ehhez képest népszerű – strandról van szó, ahonnan a vízbe lépve mindkét irányban korallokat találni a sziklafalban. Itt is találtunk mindenféle halat, amit korábban, méghozzá elég sokat. Amit külön kiemelnék, azok a káprázatos karácsonyfa férgek (Spirobranchus giganteus), melyek legalább hatféle színben fordultak elő (kék, piros, narancs, fehér, barna, tarka), sokszor váltakozva, egészen káprázatos „erdőt” varázsolva a sziklákra. Egy óra úszkálás után érkeztünk vissza az öbölbe, ahol Rita – ő ment elől – megpillantotta a varázslatot! Nagyjából harminc (!) cépabébi sodródott be a strandra, és fel alá cikázva, kisebb-nagyobb rajokba válva itt tötötték az elkövetkező órát. Miután Rita élszlelte őket, az emebrek hirtelen elkezdtek betódulni a vízbe, elvégre ilyen látvány valószínűleg itt sem mindennapos. A cápácskák 30 és 70 cm közöttiek voltak, ha ügyesek voltunk, akár meg is simogathattunk párat, amint elúsztak mellettünk. Ha választani kéne csúcspontot a mostani kirándulásnak, mindenképpen ezt választanánk…

Bár a legtöbb csoda három napig tart, ez jóval rövidebb ideig, mi pedig a cápákkal együtt távoztunk a sziget leghíresebb – egyébként fizetős – strandja felé, hogy ott töltsük a nap hátralévő részét. Minden beszámoló az Aow Leuk strandot tekinti a sziget legjobb merülési helyének, és ami azt ilelti már az étkezés előtt meglepett minket, ugyanis a beléptetőkapu előtt harminc méterre egy tábla jelezte, hogy amennyiben lekanyarodunk, ingyen is meglátogatható a strand (egy másik resortnak köszönhetően). Mivel az ingyen jellemzően kedvezőbb, mint ugyanazért fizetni, ezért nem vacilláltunk sokat, és nem átverés, párszáz méter múlva pont ugyanazon a strandon álltunk, ingyen és teljesen „legálisan”. A partszakasz első ránézésre kicsit szemetes – erről olvastam korábban – és szinte teljesen üres volt, de azt megtippelni sem lehetett, hogy mi vár ránk a vízben. Első körben például néhány cápa. Ezek méretileg a Phi-phi-n látottakhoz voltak hasonlóak, a bébinél nagyobbak, de a kifejlett példánynál azért jóval kisebbek. Ezt követően pedig tényleg a sziget legszebb korallpartja mentén úszhattunk el mindkét irányba. Itt is voltak íjhalak, papagájhalak, barrakuda is – amit végre Rita is látott -, meg minden egyéb, amit korábabn láttunk, de a ráják és a teknősök csak nem akartak felbukkanni. Ezzel együtt persze remek szórakozást jelentett az elkövetkező vízben töltött majdnem két óra. Mire a nap lemenő üzemmódba kapcsolt, a strand szó szerint teljesen kiürült, mi pedig még a teljes sötétség előtt visszajutottunk a szállásra, ott lezuhanyoztunk, elmentünk enni – a megszokott helyre – majd pedig a kikötőben vártunk a járatunkra.

Az éjszakai hajót komoly tesztnek szántam, hogy adott esetben, ha arra szorulunk, milyen lenne több napot is hajón tölteni, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Igaz ugyan, hogy a töltöttség 15% körül mozgott – néhány külföldivel -, de a tenger lágy hullámai, a megfelelően állított légkondi olyan fantasztikus éjszakát hoztak, mint előtte hetekig semmi, az ágyak sem. Rita – mondjuk esetében nem meglepő – hasonló élményekről számolt be, gyakorlatilag csak a véletlennek volt köszönhető, hogy hajnali ötkor, az érkezés után utolsóként egáltalán felébredtünk. Méltó búcsúja volt ez a thai öböl legszebb szigetének, ahol a tervezettnél többet, de a vágyottnál jóval kevesebb időt tudtunk csak eltölteni..

2020.03.23. – Elefántok sohanem

A hajnali ébredést kapkodás követte, hogy a kikötőben még felférjünk a tömegközlekedésre. Szerencsére két helyet még pont sikerült elcsípni, így hajnali hat előtt már Chumpon vasútállomásán várakoztunk. Illetve nem ott, mert a 7eleven-ek itt is nyitva vannak, így inkább ettünk egy jó reggelit. Mivel ma Hua Hinbe szerettem volna eljutni, onnan pedig a Kui Buri Nemzeti Parkba, eléggé ki volt számítva az időnk, így amikor a vonat háromnegyed óra késéssel elindult, nem voltam egészen nyugodt. Mivel a menetidőn nyerni aligha, veszteni viszont bőven sikerült, így menetközben írtam újra a tervet – még volt mobilnet szerencsére – és már Prachuapnál leszálltunk, bízva abban, hogy ott is sikerült majd motort bérelnünk.

Nem is kellet sokat kísérletezni, nagyjából az első szóbajöhető hoteltől szereztünk járgányt, de mivel nyertünk egy csomó időt – plusz a Nemzeti Park innen közelebb volt, mint Hua Hinből – így szántunk néhány órát a város felfedezésére is. Ennél jobb döntést nem is hozhattunk volna, hiszen a világítótorony, a tengerpart, és a környező szigetek szerintem jóval szebbnek bizonyultak Hua Hinnél, igaz embert – pláne külföldit -, és nyitva tartó éttermet már jóval nehezebben találtunk.

Ebéd után még belefért egy kis motorozás a tengerparton, majd elindultunk a 70 km-re lévő nemzeti parkba, ahová a tervek szerint valamivel kettő után kellett megérkezzünk. Az út nagyon sima volt, néhány megállót is abszolváltunk, az egyik ilyen alkalmával Rita kiszúrt magának néhány teknőspáncélból készült táskát, de az árukat hallva gyorsan el is felejtette a dolgot. Egyébként a forgalmas főutat leszámítva kellemesen utaztunk. Alig pár perc „késéssel” érkeztünk, és kevéssé meglepő módon rajtunk kívül nem sokan tolongtak a parkolóban. (Ez kerek nulla darab járművet jelent.) Úgy terveztük, hogy várunk még pár független utazót, hogy velük társulva béreljünk terepjárót – ami egy délutánra bő 8000 forint -, de csak nem akart senki érkezni. Már majdnem lefoglaltuk a privát járatot, amikor befutott egy menő autó háromfős thai családdal. Nagyon megörültünk a szerencsénknek, csak éppen azzal nem számoltunk, hogy az elmúlt hetek hecckampányának, pánikhullámának és nettó hisztijének következtében – az egészségügyi minszter nyíltan az európaiakat vádolta a koronavírus elterjesztése miatt – eléggé megcsappant az ázsiónk errefelé, így a társulási javaslatunkat bár a férj lelkesen fogadta, a nyomorult feleségének hála végül lepattantunk róluk. Annyi baj legyen, akkor megyünk külön.

Azért szerettem volna ebbe a Nemzeti Parkba jönni, mert állítólag itt szinte biztos az elefántok észlelése. Ami biztos, hogy már az idevezető úton láttuk a nyomaikat, ráadásul a táj is pont olyan volt, ahol elefántként szívesen mutogatnám magam, ezzel együtt a korábbi tapasztalataink inkább pesszimizmusra intettek. A szafari úgy néz ki, hogy indultunk, amikor akartunk, és addig maradunk, amig nem látunk elefántot, vagy be nem zár a park este hatkor. Ennek szellemében indultunk útnak egy sofőrrel és egy kísérővel, átszelve a parkot. A bejárható út nem volt kicsi, de útközben a vezetőnk nem igazán törte magát, hogy körbenézzen, így kicsit rossz érzésünk lett. Alig fél óra múlva megálltunk egy kilátónál, majd érkezett a bejelentés, hogy itt fogunk várni, amig hűvösebb nem lesz, és elindulnak az elefántok. Közben a thai család meleltt egy német turistacsoport is befutott, így sokadmagunkkal vártuk, hogy történjen valami. Állítólag előző nap tizenhárom elefánt ivott az előttünk lévő kútnál – ami akkora volt, mint egy egérköpet -, aha. Az idő előrehaladtával egyre fogyott a remény és a türelem, de sokmindent nem tudtunk tenni az elefántok előcsalogatásáért… Ritával folyamatosan ingáztunk két közeli itató között, de csak nem történt semmi. Amikor vészesen közeledett a záróra, mi pedig elidultunk visszafelé, gyakorlatilag vígasztalhatatlan voltam, és még az útközben felfedezett bagoly és szarvas sem enyhítette az űrt. Ámde! megtörtént a csoda, az előttünk haladó németek kocsija lefékezett, a vezetőnk pedig odasúgta, hogy elefántot látnak. Mi is megközelítettük a helyszínt, és rögtönk kiderült, a vérprofi zseni hülységet beszélt, mi pedig hiú reményeket dédelgettünk, elefántnak ugyanis nyoma sem volt. Ellenben egy erdei ösvény végén mélán szemezni kezdett velünk egy ázsiai bölény (gaur), ami kevésbé látványos volt ugyan az elefántnál, de Thaiföldön még annál is jóval ritkábbnak számít az észlelése. Ha elefántok mellett találkoztunk volna, akkor egy csodálatos bónusz, így maximum egy keserédes vigaszdíjként tudtuk elkönyvelni. De azért mégis valami, ha már egy vagyont költöttünk a parkra!

Ráadásul nem elég, hogy az elefánt nem jött, még az idő is elment, így felfoghatatlanul kevés időnk, alig egy óránk maradt a hatvan kilométres visszaútra, ha még el akartuk érni az utolsó minibuszt Bangkokba. Magam sem tudom, hogy mi végett próbáltam meg a szinte lehetetlent, de tőlem teljesen szokatlan tempóban száguldoztunk előbb a kertek alatt, majd a kamionokat kerülgetve az autópályán. Itt jegyezném meg, hogy a park bejárati útján haladva friss elefántnyomokat véltünk felfedezni – amik az érkezésünkkor még nem voltak ott… - ráadásul egy szarvascsőrű madarat is megugraszottunk. A száguldás teljes mértékben kívülesett a komfortzónánkon, de mondhatni meghozta a jutalmát, mert nagyjából másfél perccel a szerencsés érkezés és a motor leadása után, elkaptuk az utolsó furgont. (Vicces közjáték szerint a szállodában várakozó enyhén értelmi fogyatékos recepciós nem tudta megmondani, honnan indul a járatunk, melynek a megállója egyébként a bejárattól nyolc méterre, az út túloldalán volt…)

Az út Bangkokba némi alvással telt - elég gyorsan -, alig éjfél után pedig meg is érkeztünk. Szerencsére még járt az éjszakai, így nem sokkal később viszontláttuk hőn szeretett hotelünket, ráadásul adva a luxusra, ezúttal egy légkondis szobába tértünk nyugovóra. (Mert csak az maradt, állítólag.) A nyugvást szó szerint kell érteni, mert a még tíz napja is egész éjjel nyüzsgő Kaoshan, immár teljesen kihalt volt, a dübörgő zenétől remegő ablakok helyett, ezúttal csak a légkondi zúzágásval kellett megbírkóznunk.

Dél-Thaiföld eddig is remek helynek tűnt, a mostani kiegészítő körrel pedig egészen teljesnek érzem az élményt. Ugyan sem elefántot, sem ráját nem találtunk, megannyi egyéb csodát viszont igen, így összességében mindketten pozitívan éltük meg ezt a nemzeti parkos-szigetes túrát. Főleg annak fényében volt szerencsénk, hogy másnap határozatlan időre az összes nemzeti parkot bezárták, mi pedig ki tudja, hogy tudjuk folytatni az utunkat. Ez már a jövő zenéje...