2020.11.23 – Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék (folytatás…)

Amint magunk mögött hagytuk a várost, gyorsan csillapodott a forgalom, tulajdonképpen elég simán közeledtünk Észak-Thaiföld „tengerszeme”, a Lompukiew-tó felé. Sajnos ehhez jócskán le kellett térnünk a főútról a Tham Pha Tai Nemzeti Parkba, ráadásul az utolsó három kilométert rettenetes aprókavicsos úton kellett megtennünk, tehát pont olyanon, amin el szoktunk borulni. Erre most nem került sor, ráadásul kellemes meglepetésként még alkudnunk sem kellett, mert a hely ingyenesen látogatható. Lézengett is néhány ember az amúgy erősen túlméretezett parkolóban. A tóhoz egy kicsit másznunk kellett, ugyanis minden oldalról meredek sziklafal veszi körbe, olyan mintha egy meteorit vájta volna a medrét, pedig egészen biztosan nem ez a helyzet. Ellenkezőleg, egy valószínűtlenül mély forrás táplálja, a vize pedig olyan kék, mintha József Attila mamája mosott volna benne egy regimentre való szennyest. Halványan még az Albán „Kék Szemre” is emlékeztetett, bár annál azért jóval nagyobb volt. Külön érdekességként pedig elképesztően sokféle, korábban sosem látott édesvizi halak úszkáltak benne, lazultak az alig fél méter széles „sekélyesben”, hogy aztán másodpercek alatt elnyelje őket a mélység. Különleges és gyönyörű helyről van szó, igazán kár, hogy minden értelmezhető túraútvonaltól messze van.

Nem sokáig folytattuk az utat Lampang felé, amikor az útról kiszúrtunk egy – igazából kettő - teljesen valószerűtlen templomot Ban Huad határában, melyekről azóta sem találtam semmit, mégcsak angol nevet sem. Az egyik egy brutális márványfalú soktornyos sárgaréz tetejű csoda volt, ami szó szerint vakított, ha ránézett az ember, míg a másik egy szintén hatalmas indiai stílusú templom. Közös a kettőben csak a telekcím, és az, hogy a terület teljesen kihalt volt, csupán a még zajló tereprendezés nyomai látszottak. Thaiföldön nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni templomra, és láthatóan a helyiek különösen élvezik ezt a sportot. Tovább haladva aztán megérkeztünk a hegyek közé, ahol elég szokatlan módon nyomvájús, kellemetlen főúton kellett kanyarognunk egy darabig.

Lampag előtt azonban még volt egy megállónk, méghozzá a Mae Moh erőmű, a hozzá tartozó víztározóval. Thaiföldön nagyjából minden vízerőműnél létrehoznak egy látogató és szórakoztató központot, itt pedig egy széntüzelésű erőmű érezte fontosnak, hogy a hozzá tartozó bányát rekultiválja a közösségi célokkal összhangban. Miután tehát lekanyarodtunk a főútról és tévelyegtünk vagy fél órát a közeli falvak murvás útjain, elértük előbb a tavat, ahonnan már látszott a bánya fölé magasodó domb. Itt tartják a környék leghíresebb fesztiválját is – amit még hónapokkal korábban ajánlottak a figyelmünkbe -, de erről egy héttel éppen lecsúsztunk, de szerencsére a napraforgó ültetvények még tartották magukat. Először annak labirintusait motoroztuk be, majd felhajtottunk a szórakoztató parkba, amit a létező legthaiosabban rendeztek be a gátlástalanul giccses műanyag figuráktól, az állatmintára nyírt bokrokon át az egyébként nagyon szép virágoskertekig. Innen baromi jó kilátás nyílt a tóra, a környék hegyeire, a bányára, és persze a napraforgókra is. Mivel a város már nem volt messze, itt vártuk be a naplementét, ami gyönyörű, mint Thaiföldön szinte mindig.

A tartományközpont Észak-Thaiföld második legnagyobb városa, és ez a forgalmon is bőven meglátszott. Rendkívül nyomasztó volt az út a település túloldalán lévő szállásig, de egy vacsora megállót beiktatva nagy nehezen sikerült elérnünk. Ez a legbénább hostel az egész út alatt, de azért annyira nem vészes, hogy két éjszakát ne tudnánk elviselni valahogy. Egészen elképesztő, hogy máris ennyire közel a vég, négy hét, mint egy szemvillanás tűnik el… de legalább nem nyomtalanul.

2020.11.24 – Templomkör a régi ismerőssel

Nagyjából az út elejétől komoly dilemma volt, hogy vissza menjünk-e és ha igen, akkor milyen formában a Wat Chaloemprakiat-hoz, a sziklacsúcsokon épült fehér sztúpákhoz. Két éve jártunk ott, Thaiföld egyik legmeredekebb, legveszélyesebb útján, és bár azóta rutinból több lett, tán a motor is jobb – bár a fék mostanra már tényleg megkopott -, arra az útra nem szerettünk volna visszamenni. Azonban Lampangból két viszonylag könnyű úton is el lehet érni, így végülis egy körtúra keretében – amennyiben körtúrának nevezhetünk két olyan utat, amin semmi nincs – rászántunk egy délelőttöt. A dilemma másik részét az út mellett a – thai szinten - brutálisan drága belépő jelentette, de ezt érkezés után gyorsan rövidre zártuk, mert a munkavállalási engedélyünk felmutatása után itt is megkaptuk a helyi árat.

Világos, hogy az ország egyik legkülönlegesebb, leglátványosabb templomáról van szó, az élményhez pedig a csúcsra vezető dzsiptúra és az azt követő mászás is hozzátesz. Szerencsére a korai órán nem sok emberrel kellett osztoznunk a hegyen, ráadásul a mostani alkalommal nemcsak kevés ember, hanem sok idő is volt, bőven ráértünk tehát bámészkodni. És persze drónozi! Kicsit persze izgultam a minapi veszélyes repülés miatt, hiszen majdnem azonos magasságban voltunk, de szerencsére ment/repült minden, mint a karikacsapás, nagyszerű felvételek sikeredtek. Másfél órát voltunk a tetőn, és mikor megérkezett a nagyobb tömeg – pl. egy család a szállásunkról -, elindultunk lefelé. A dzsipes itt igazán kitett magáért, talán nem is ránk, hanem a velünk utazó nyolc öregasszonyra akarta hozni a frászt, de az biztos, hogy egy-egy gyorsításnál és vészfékezésnél dőltünk, mint a dominók. A hegy alján megebédeltünk, majd indultunk is vissza, a templomkör második állomásához.

A Wat Phra That Lampang Luang a régió legfontosabb temploma, mely nemcsak egyedi szépségével, fekete kovácsolt vas sztúpájával és freskóival lesz emlékezetes, hanem a hozzá vezető kvázi halálúttal is. Az 1-es főút Bangkokot köti össze Chiang Rai-jal, és az ezer kilométeres hosszának aligha van olyan rettenetes szakasza, mint a Lampang alatti. Sehol nem regisztrálnak annyi balesetet, mint itt, és nem véletlenül. Hihetetlenül szarul van megszervezve a belső – elvileg gyorsforgalmi sávok – vezetése, nagyívben lekanyarodni pedig szinte lehetetlen. Messze itt volt a legkényelmetlenebb vezetni, de a csodával határos módon megérkeztünk. A templomnál kb. harminc lovaskocsi várakozott a sétakocsikázókra… elképzelésem sincs, hogy jutottak ide, de én is azt az utat akarom használni legközelebb. Baromi nagy volt a tömeg, akiket nyilván nem a templom éteri szépsége vonzott, hanem valami szerzetes bal lábujjkörme, de ezt nem is nagyon akartuk kideríteni. A főtemplomon és a sztúpán kívül volt itt pár kisebb templom és egy múzeum is, a látogatása tényleg kihagyhatatlan élmény, de lehetőleg taxival.

A harmadik templom, a Wat Phra That Doi Phra Chan a várostól majdnem harminc kilométerre, egy domb tetején állt. Találtunk egy utat a kertek alatt, így közveten életveszély nélkül el is jutottunk odáig. Már a domb aljában strázsáló portás jelezte, hogy fél óra múlva zárja a kapukat – de miért? -, persze ennyi idő éppen elegendőnek tűnt. Mint kiderült, rajtunk kívül már csak a felügyeletet ellátó szerzetes volt az épületnél, és bár örömmel elbeszélgettünk volna vele a templom történetéről, a buddhizmus sorkérdéseiről és világmindenségről, meg mindenről, az angol nem tartozott az erősségei közé, így egyedül deríthettük fel az terrakotta-fekete-arany épületet. Fene gondolta volna, hogy ezek a színek ennyire működni tudnak együtt. A hely legnagyobb erénye ezen túlmenően a kilátás volt, méghozzá a templomon belülről úgy lehetett gyönyörködni az elénk táruló aranyló mezőkben, mintha a lépcsőt vigyázó nága szobrok közvetlenül odáig vezetnének. Innen készítettem el az egész út egyik kedvenc képét. Öt órakor persze ki lettünk ebrudalva, aminek annyi előnye azért mindenképpen volt, hogy még a sötét leszállta előtt volt esélyünk visszaérni a szállásra, és ehhez csak annyi kellett, hogy ma este se nézzük meg Lampang óvárosát. Elvileg ma nincs piacnap, amiről lemaradtunk volna, szóval könnyű szívvel hoztuk meg a döntést, mára és itt elég volt a motorból. De talán majd holnap reggel…

2020.11.25 – Visszatérés a hegyen át

És tényleg. Sikerült meglepően korán kikeveredni az ágyból, hogy még a reggeli csúcs előtt bejussunk az óvárosba. A Wang folyó partján fekvő néhány kilométeres szakaszt kínai kereskedők régi házai adják, ami ekkora tömegben tényleg hangulatos, de főleg a hétvégi piac idején lehet az. Van néhány kiemelt jelentőségű villa itt is, mint például a cölöpökön álló Baan Sao Nak, ezen kívül két teljesen átlagos templomnál álltunk meg egy röpke pillanatra. Azt hiszem, a lényegi dolgokat tegnap láttuk, indulhattunk is vissza a szálláson hagyott cuccokért.

Ugyan korábban elvetettük, hogy az égig érő templomoknál újfent átvágjuk a Lampang és Chiang Mai határában húzódó hegyláncot, de végső soron mégiscsak át kell jutnunk valahogy, a tegnapi - tehát élénkebb – tapasztalat viszont azt üzente, hogy a hágón átvezető főút erre a mutatványra még annyira sem alkalmas. Maradt tehát egy köztes megoldás, egy másik, alig 800 méter magas hágó a Doi Khun Tan Nemzeti Parkon keresztül. A parkig jó minőségű – néhol a kelleténél szűkebb – út kanyargott szinte teljesen üresen. A probléma nem is az úttal, inkább a parkőrökkel volt, akik – szinte szokatlan módon – ragaszkodtak a kettős árazáshoz. Mivel mára ez volt az egyetlen igazi program, végül így is bementünk. (Összességében már így is 50.000 forint fölött spóroltunk a belépőkön, ami az út teljes költségvetésének 15%-a.) A túraútvonal kezdetéig még hátravolt egy szerpentines szakasz a motorral, ahol minden kanyarban nyomni kellett a dudát, és minden kanyar után felbukkantak a park bérelhető, nagyon tüchtig bungallói. Ezt követően öt kilométer, ötszáz méter szintemelekdéssel várt ránk, ami a megszokott tempónkban alig volt 75 perc. Elvétve még emberekkel is találkoztunk, bár ők a tegnapi kempingezés után már lefelé tartottak a csúcsról. A legizgalmasabb pillanatot viszont egy kígyó okozta, ami a világért sem akart elmenni az útból, és végül egy bottal kellett lepiszkálnom az ösvényről, amikor meghallottam egy motorral érkező parkőr zaját.

A csúcson találkoztunk egy éppen lefelé induló családdal, akik voltak oly kedvesek közös képet készíteni rólunk – ilyenből sajnos nincs sok, szóval meg kell becsülni… -, majd lekucorodtunk ebédelni. A túraútvonal végig a Chiang Mai-t Lampangtól elválasztó hegygerincen visz, a csúcson pedig fel is festették a tartományhatárt. Mivel időnk volt bőven, kipróbáltam egy új drón funkciót a hyperlapse készítését, elsőre nem is sikerüt rosszul, bár csinálhattam volna valami igazán ikonikus könyezetben is… Csak két napja nem jutott eszembe. :) A visszaséta nem tartogatott sok izgalmat, sikerült viszont utolérni a családot, akik bő egy órával korábban indultak vissza. Na, a túrákat itt kb. erre a tempóra tervezik.

A Nemzeti Park bejártától nem messze található Thaiföld leghosszabb alagútja és legmagasabban fekvő vasúti megállója, ugyanis erre vezet a Bangkok-Chiang Mai vasútvonal. Elég sokan választották a parklátogatásnak ezen módját, és minden bizonnyal tényleg jó móka lehet. Az állomás legalábbis tényleg nagyon jópofa volt. Innen tovább kellett ereszkedni a város felé, de ez sokkal könnyebben ment, mint vártam, úgy tűnik, hogy a motor az utolsó komolyabb akadályt is hiba nélkül teljesíti. Az igazi megpróbáltatások viszont Chiang Mai határában kezdődtek, ahol olyan földöntúli dugó fogadott, mintha legalábbis Delhibe érkeztünk volna. A munkából hazatérő tömegek a bekötőutakat blokkolták, majd mikor elértük a körgyűrűt a forgalom még ehhez képest is sokszorozódott. A tizenakárhány kilométert egy óra alatt sikerült épségben megtenni, mialatt láttunk pár egészen hajmeresztő manővert. Miközben az elmúlt hónapot nagyjából kihalt, gyönyörű utakon kanyarogtuk végig, az elmúlt két napon alaposan arcon ütött minket a motorozás árnyoldala is. Nyilvánvaló, hogy miért ez a vezető halálok az országban.

Még egy hónappal korábban az országos turisztikai hivatal hirdetett egy akciót a külföldieknek (is), hogy a felsőkategóriás szállások díját megtámogatja, ezért ki is néztünk egy az akcióban résztvevő luxushotelt az óváros mellett, de persze gyorsan kiderült, hogy az akció „nem is úgy van ám”, konkrétan ezen a helyen még nem is hallottak olyat, hogy valaki igénybe tudta volna venni. Úgy tűnik, itt is nagyon megy a marketing-válságkezelés, nekünk pedig be kellett érnünk a korábbi szállásunkkal. Ami továbbra is ritka jó hely, ráadásul a vendégség sem néz ki, amiért nem öltönyben és estélyiben megyünk vacsorázni….:) (Csak tudnám, hogy miért nem hagytuk itt megőrzésre az egy hónapja vett lámpát… Annyi bajom volt vele a pakolászásnál, mint semmi mással!)

2020.11.26 – (Zárójelben)

Négyezer kilométerenként nem árt némi pihenés, és ez a pihenőnap ma volt esedékes. Még ebédhez, illetve vacsorához is alig bírtunk kibújni a szobából. Cserébe viszont kaptunk egy jó – mitöbb remek – hírt, úgy tűnik, decembertől is lesz hol laknunk! Ráadásul a képek alapján elég tűrhető hely. Azért valami csak történt, méghozzá este, ugyanis felfedeztük a város legjobb piacát, Little Istanbul-t.

2020.11.27 – Te voltál, amire várt? Aki a Bárányt, az csinált? /W.B. nyomán SZ.L./

Bár kecsegtető volt a lehetőség, hogy még egy napot henyéljünk, Chiang Mai közvetlen környékén azért akadt még néhány hely, amit szerettünk volna megnézni. Persze ha nagyon akarjuk, ráfűzhettük volna ezeket is a körtúrára, csak éppen értelme nem lett volna sok. Az első ezek közül a Tiger Kingdom volt, ami egy tigrisek számára fenntartott interaktív állatkert. Nem pontosan tudom, hogy az efféle helyek látogatása a sötétzöld univerzumban hány Purgatóriumban töltendő évet ér – ha viszonyítás képpen az elefánton lovaglás ítélete örök kárhozat -, de mivel alapos utánajárást követően biztosak lehettünk abban, hogy a tigriseket se nem nyugtatózzák, se nem fenyítik, végül elmentünk. A Tiger King című netflixes sikersorozat nyomán azt gondolhattuk volna, hogy a tulaj és a dolgozók excentrikus elmeháborodottak, ez inkább tűnt egy végtelenül professzionális, mégis barátságos helynek.

A fogadó pavilonban kiválaszthattuk, hogy milyen korú és méretű jószággal szeretnénk interakcióba lépni, aláírtuk a nyialtkozatot, hogy az esetleges balesetért a helyet nem terheli felelősség, majd odakísértek a ketrechez. Komoly tömeg nem volt, így hamar bejutottunk két fennséges, óriási hím bengáli tigris közé. Volt pár szabály persze, nem nyúlhatunk a fejhez, meg sem mogyorózhatjuk őket – kíváncsi vagyok, hogy ezt a szabályt milyen korábbi tapasztalatra alapozva hozták -, és hátat sem szerencsés fordítani nekik. A tigrisek hol felálltak és sétálgattak, hol leheveredtek – ekkor lehetett odamenni hozzájuk -, hol egymással is haverkodtak. Rajtunk kívül két gondozó is a tágas ketrecben tartózkodott, és védekezés gyanánt fejenként egy 70 cm hosszú nádpálcát hordtak maguknál. Nyilván ezzel idomították őket anno, de akkor is abszurd belegondolni, hogy mire mennének ezekkel, ha a 200-250 kilós csupaizom állat tényleg támadni akarna. De szerencsére válság ide-válság oda, a tigrisek napi 5 kilónyi fejadagjára még lehet pénz, mert az állatok láthatóan nem voltak éhesek. Miután letellt a negyed óránk még bejárhattuk a park összes ketrecét, mitöbb az egyik gondozó még a látogatóktól elzárt karantén helyiségekbe is bevitt minket, ahol a Kanadából frissen beszerzett különleges színváltozatú – teljesen fehér, zebracsíkos és bézs – példányokat tartották. A tigriseken kívül még két gepárd is lakik itt – velük kicsit drágább a találka – egy indiai család gyerekét jól meg is pofozgatta az egyik példány a szemünk láttára. Ugyanez a tigristől jobban fájt volna… Összességében ez egy szuper program, ha elvi szinten nem utasítjuk el az állatkertek létezését, akkor ezzel sem lesz baja senkinek.

Innen nem volt már túlságosan messze a második nagy megállónk, a Ragacsos Vízesés. Észak-Thaiföldön harminc – te jó ég… - vízesést néztünk meg, ebből minden bizonnyal ez a legnépszerűbb, és mi majdnem ezt hagytuk ki, de legalábbis a végére. Itt egész sok helyi, és ami ennél is meglepőbb európai expat volt, hiszen nem mindennapi, hogy egy önmagában is szép többlépcsős vízesést nemcsak nézni, de mászni is lehet! A mész és egyéb ásványlerakódással kipárnázott vízesés olyan érzés a talpnak, mintha dörzspapíron állnánk. És tényleg hihetetlen, hogy hiába a sodrás és a meredek fal, még véletlenül sem lehet rajta megcsúszni. Felteszem, a korábban látott hasonló stílusú zuhatagokkal is működne a mutatvány, de ott a környezetvédelem nagyobb úr… Ami biztos, hgy baromi szórakoztató és turistabarát helyről van szó, mentünk is vagy három kört fel s alá. Döbbenet, hogy ez is azon helyek közé tartozik, ahol nem kérnek belépőt, pedig ezért bőven megérné fizetni. A vízesés mellett van egy rövid körtúra és egy gyönyörű kék forrás is, szóval bőven el lehet itt tölteni több órát is akár. Mire kiszórakoztuk magunkat, el is ment a nap nagy része.

Itt jött el a pillanat, amikor vissza kellett volna indulnunk, de mi a GPS-el dacolva úgy gondoltuk, hogy létezik egy alternatív útvonal, amivel visszaérhetünk Chiang Maiba, és közben meg tudunk nézni még egy kisebb barlangot és egy víztározót is. És ehhez alig néhány kilométert kell megtennünk erdei utakon brutális gyökereket és vaddisznótúrásokat kerülgetve! Hát nem hangzik remekül? Az út tényleg szörnyű volt, a barlang sem túl nagy, de a barlang előtt volt egy elég klassz tisztás bíborvörös homokkal, amiről nem tudom hogy került ide. A talaj magas sótartalma miatt itt nem volt növényzet, éppen ezért ideáis volt motorcross pályának, aminek a helyi fiatalok láthatóan használták. A legrosszabb rész viszont a víztározóhoz vezető utolsó öt kilométer volt, ahol az út agyagba döngölt kavicsból állt. El nem tudtam képzelni, hogy ez az út tényleg egy a víztározón átvezető hídhoz fog vezetni, ahogy a térképen szerepelt. Pedig de, méghozzá egy nagyon szép kétsávos függőhidat építettek nagyjából a semmi közepére. A dombokkal ölelt tó egyébként tényleg nagyon hangulatos volt, a lemenő nap fényében elég sok helyivel osztoztunk. A főutat elérve már nem volt probléma a sötétedéssel, alig fél órával később pedig már újra a szálláson pihengettünk.

2020.11.28 – Láttatok-e ilyen díjat, amit tegnap nyertem? Napernyőért küzdöttem végig ezt a nehéz versenyt. /Hevesi Tamás/

Az utolsó túranap. Ahogy közeledik a túra vége, annál nehezebben indulnak a napok... mintha csak el lehetne húzni az elkerülhetetlent. A végére csak egy kis lazulást terveztünk, illetve két Rita szívének kedves programot – amit három hónapja elmosott az eső -, a szomszédos Bosang faluban működő ernyő készítő üzem felkeresését, illetve elsőként a régi Chiang Mai-Lamphun főutat, közismert nevén az „Öreg gumifa utat”.

Gumifát látni Thaiföldön nem nagy mutatvány, és nagyjából az összes ültetvény ugyanúgy néz ki, kb. 15 cm átmérőjű közepes fa, amiből csorog a gumi a tulaj örömére. Hogy egy gumifa máshgy is tud kinézni, azzal csak a várostól 15 kilométerre szembesültünk. Az itteni gumifák ugyanis brutálisan vastag faóriások, leginkább talán a platánhoz hasonlítanak, és ha nem tudnám mit látok, ötlet szintjén sem merülne fel, hogy gumifát. A főút két oldalán futó díszfasort láthatóan nagy becsben tartják, minden fának külön száma és szalagja is van, sőt fényvisszaverő táblája, hogy az autósok nehogy felcsavarodjanak rájuk. Máshol persze az útszéli fákon nincs prizma, de hát azokat nem kell védeni, az autósokért pedig úgysem kár… Gondolom. A matuzsálem korú fákból nagyjából háromszáz darab áll még, és pontosan a két tartomány határáig kísérik az autósokat. Úgy tűnik Lamphunban már nem futotta a megóvásukra, mert az szinte biztos, hogy ezek a fák öregebbek, mint a közigazgatási határok.

Innen viszonylag gyorsan átnavigáltunk Bosangba. Két éve már vásároltunk egy itt készült gyönyörű ernyőt az éjszakai piacon, amit aztán a fél világon keresztül – nem kevés kényelmetlenség árán – hazacipeltünk, így most nem a vásárlás szándékával érkeztünk. Pedig lett volna mit! Az üzem szép nagy volt, a hátsó részében mutatták be a munkafolyamatokat, itt zajlott többek közt az ernyők festése – de csináltak mintákat mobitelefon tokra is -, míg elől a csarnokban a különböző méretű és minőségű ernyők közül válogathatott az értő közönség. Azért ez az egész fotótémának sem volt utolsó, így bőven megérte eljönni, pedig én fogadni mertem volna rá, hogy turisták hiányában nyitva sincs. Mint kiderült, exportra is gyártanak…

Utolsó megállónk mára, illetve az egész útra vonatkozóan pedig egy gyógyfürdő volt Sankampaengben. Ez egy kicsit távolabb volt a várostól, de fél óra alatt ide is kiértünk. Hatalmas tömeg fogadott minket, de nem teljesen világos, hogy miért. Mert míg mi néhány óra laza ázást terveztünk, gyorsan kiderült, hogy a parkban lévő medencéket csak egy újabb jegy megváltásával lehet igénybe venni, amennyit pedig már egyáltalán nem ért a dolog. Így pedig mardtunk a lábvíznél – de tényleg, volt egy külön láblógató medence – és a tojásfőzésnél a forrásban. Pontosabban több körös tojásfőzésnél, mert az első adagot alig kezdtük el enni, amikor egy csetlő-botló helyi fickó landolt benne. Mekkora mázli, hogy nem főtt, hanem lágytojást csináltam! Mármint nekünk, mert nem veszett el sok idő, a kétballábas fickónak viszont tiszta maszat lett a ruhája. Egyébként kárpótolt a veszteségeink miatt egy újabb adag tojással, de csak értelemben, hiszen a traumát talán soha nem heverjük ki…:) Egyébként ebben a parkban is van egy gejzír, igaz jóval kisebb, mint Fangban. Pontosabban „gejzír”. A naív bizakodásnak nincs helye többé.

Este elég ócska hangulat kerített minket hatalmába, aminek viszont nem engedhettünk, így azt tettük, amit ilyenkor tenni kell, elmentünk enni egy pizzát. Ez Thaiföldön mindig veszélyes, de szerencsére Chiang Mai-ban a helyek tulajdonosai nagyrészt európaiak, akik tudják, hogy a pizza nem a cukortól lesz finom. Megünnepeltük tehát a kaland végét, kis túlzással el is sirattuk…

2020.11.29. – „Menekülés” a COVID réme elől

Amiről az elmúlt napokban pusmogtak, ma már kiabálják. Pár napja ugyanis – fél év után először – újra országon belüli koronavírus átadást regisztráltak a hatóságok. Hol máshol, Chiang Mai-ban. Az elkövetők pedig Myanmarból illegálisan visszaszökő thai prostituáltak voltak, mégpedig egy tucat. Most mindenki azt találgatja, hogy lezárják e a tartományt… Ha igen, reméljük, hogy csak holnaptól, hiszen az esti buszra szól a foglalásunk vissza a dolgos hétköznapok felé. Ez a hír tényleg sokkolta a helyieket, de fel nem fogom, hogy miért, hiszen saját szemünkkel is láttuk, hogy a zöldhatár átlépés Burma és Laosz felé is tömeges és folyamatos.

Ettől szerencsére az élet nem állt le, így a mai napi ügyintézés elé sem gördült akadály. Beszereztünk egy csomó cuccot a Decathlonból, majd visszavittük a kiszolgált motorunkat. A kölcsönzős majdnem hanyatt esett, amikor meglátta, hogy 4087 kilométert tettünk meg az elmúlt négy hétben – a két hónappal ezelőtti bemelegítéssel együtt 4500-at -, de mivel erre vonatkozó kitétel nem volt a szerződésben, szó nélkül visszaadta a kauciót. Hurrá! Ezt követően pedig nem volt más hátra, kisétáltunk a buszpályaudvarra, és megrendeltük talán az utolsó Kao Soy csirkénket…

Noha a visszaút rémesen hosszú és szomorú volt, összességében fantasztikusan sikerült ez a hónap. Korábban még sosem volt olyan túránk, ahol tényleg mindent megnéztünk, amit megnézni érdemes – és pár olyat is, amit amúgy nem érdemes -, és nem kellett optimalizálni az útvonalat. Persze számos olyan helyen fordultunk meg, ahová szívesen visszamennénk, akár csak pihenni is, de hiányérzet… az bizony nem maradt bennünk egy csepp sem! Észak-Thaiföld aligha adhat ennél többet, jelen esetben egy életre szóló élményt.