2020.11.17 – Ezüsthátú vízesés (folytatás)

Nemsokkal a tartományhatár után megálltunk ebédelni a Phu Sang vízesésnél, ami szintén egy kálcium-lerakódástól barázdált melegvizes zuhatag, közvetlenül a főút mellett. A hozzá tartozó tanösvény felújítási munkák miatt le volt zárva, de aligha hiszem, hogy sok hozzáadott értéke lett volna a látványhoz. Itt a semmiből ismét megjelent a tömeg, ráadásul az út minősége is romlott. Mielőtt a mai kempingünk felé vettük volna az irányt, még tettünk egy kitérőt a Nam Min vízesés felé, ami a tartomány egyik eldugott kincse. Hogy mennyire nincs rajta a térképen, az is jelzi, hogy a park vezetője személyesen kalauzolt körbe minket a túraútvonalon, mint az aznapi első vendégeket. (Délután kettő múlt ekkor…) Legalább volt, aki tudott olyan fotót csinálni, amelyiken mindketten rajta vagyunk…:) Ez a hely személyes kedvencem lett! Már az odavezető motorút is baromi szép színes hegyek között vezetett, de maga a vízesés is igazán különleges! A főnök sajnálkozva mondta, hogy nemrég egy földcsuszamlás miatt a vízesés felülete roncsolódott, ami persze igaz, de ettől vált ennyire egyedivé. Egész pontosan reprodukálta egy hím hegyi gorilla sziluettjét. Nem tudom, hogy másnak is azonnal beugrik-e a dolog, de ha egyszer meglátja a mintát, többet garantáltan nem fogja tudni kiverni a fejéből…

A vízeséstől egy roppant meredek út vezetett fel a Phu Langka Forest Parkba – nem összetévesztendő a Phu Langkha National Parkkal… -, ahol az azonos nevű hegycsúcsot Phu Chi Fa-hoz fogható szépségként említik. Sajnos mire odaértünk, a délutánunk oda lett – a tábortól még négy kilométer a csúcs -, de nagy nehézségek árán legalább egy sátrat sikerült bérelnünk, sőt előzékenyen fel is állították nekünk. A parkban rajtunk kívül néhány család, illetve baráti társaság volt, el is beszélgettünk egy csapat szállodamenedzserrel naplementéig, amit a park kilátópontjáról tökéletesen lehetett élvezni. Mint kiderült, a napfelkelte túrára dzsipel is lehet menni, újdonsült ismerőseink gyorsan be is szerveztek minket a költségek megosztása végett. Legalább nem kell hajnali háromkor kelnünk, és nekivágni az ismeretlen útnak. Kicsit aggódtam az éjszakai lehülés miatt, de feleslegesen, mióta újra aktívak a mindennapjaink, remekül alszom, Ritának pedig korábban sem volt gondja az ilyesmivel…

2020.11.18 – Panorámaúton Nanba, na ne!

Azért a korai kelést így sem úsztuk meg, hajnali ötkor indult a dzsip meglepően meredek úton. Nem voltunk sokkal gyorsabbak, mintha gyalogoltunk volna, de legalább nem tévedtünk el a hegyi uak sűrűjében…:) Az utolsó kilométert gyalogszerrel kellett megtenni, ami azért a legtöbb thai túratársunk kompetenciáit sokszorosan meghaladta, gyakorlatilag három lépésenkét kellett szünetet tartani, de még így is sikerült napfelkelte előtt elérnünk a csúcsot jelentő sziklát. Úgy tűnik, itt stabilan ezzel a röhejes tempóval terveznek. Viszont az elkövetkező húsz perc még ennél is szürreálisabb volt. A körülményekről annyit, hogy brutális köd fogadott minket – azért ez a hegyekben mondhatni elvárás -, a napfelkeltét is csak nagyjából lehetett sejteni a fények gyenge játékából, de ez talán még nem indokolta volna, hogy a csapatunk kb. negyed óra várakozás után a távozás hímes mezejére lépjen. Mi nyilván jeleztük, hogy semmi gond, de inkább maradnánk, majd visszasétálunk, ebben is maradtunk. A tíz perccel utánunk érkező család még ennyit sem maradt – ők is felajánlották, hogy visszavisznek -, mi meg csak kapkodtuk a fejünket. Mivel más nem érkezett, a következő egy órában kettesben élveztük a hol homályos, hol teljesebb látványt, imádkozva azért a pár pillanatért, amikor kiderül az ég. Miután mi is a távozás hímes mezejére léptünk, pérszáz méter után örömmel tapasztaltuk, hogy tulajdonképpen csak a mi kilátónk volt ködben, lejjebbről pedig elénk tárult a meseszép völgy. Fotóztunk, drónoztunk, majd visszaindultunk arra, amerre a táborunkat sejtettük. A bő 4 kilométert alig háromnegyed óra alatt megtettük, ami tényleg csak tizenöt perccel volt több, mint a dzsip menetideje…:)

Miután levergődtünk a hegyről, hála a még mindig fogó féknek, válaszút elé érkeztünk. A túrának ez az a része, ahol gyakorlatilag nem lehetett optimalizálni az útvonalat, ha minden jelentős látnivalóhoz el akartunk jutni és minden szép szakaszt végig akartunk motorozni. Végül nem Phayao város felé indultunk – ahová azért még vissza kell térni -, hanem az 1148-as úton panorámaúton – amit minden motoros szaklap piros betűvel jelez a legjobbak között – kelet felé indultunk Pua irányába. A következő megállónkat Rita találta, egy óriásplakát, a Magic Mountain Coffe, egy mindkét irányba panorámás hegygerinc közepén épült, és egyfajta zarándokhelye a motorosoknak. Rengetegen álltunk meg itt habitus szerint egy kávéra, vagy akár egy sztékre és gyönyörködünk az előttünk elterülő medence közepéből kibukkanó sziklakúpban. A képek tanúsága szerint reggelenként a medence megtelik köddel, és csak a szikla teteje lóg ki belőle… de ehhez az eszményi látványhoz most aligha lesz szerencsénk. De tűző napon, virágtengerben, szintén elég látványos volt a hely. Ebéd után kanyarogtunk tovább az egyre izgalmasabb szerpentineken, tettünk egy gyönyörű kitérőt Ban Yot faluba, majd választhattunk, hogy az északi, vagy a déli panorámaúton közelítsük meg Puat. Végül előbbi mellett döntöttünk – ami még nyolcszáz méter emelkedést jelentett – mert így útba tudtuk ejteni még a Tadman névre keresztelt kisebb vízesést, melynek látványán csak az arra legelő tehenekkel kellett osztozni.

Pua város már Nan tartományban található, és a szép környezete ellenére elég lelombozó hely, amennyiben minimum másfélszer drágább, mint bármely más város az út alatt. Végül sikerült alkudnunk egy halastóhoz épült bungallóba – deja vu -, ami egy még aratva is szép rizsföld közepén állt a hegyek lábánál. A szállásadónk amúgy jó fej volt, este hozott nekünk egy doboz sört, plusz másnapra beígért egy reggelit is.

2020.11.19 – Sórakoztatás a legmagasabb szinten

A reggeliben nem volt hiba, a korai indulás mégis elmaradt, mert a köd igen komótosan szállt csak fel a környező hegyekről, márpedig ma éppen közéjük készültünk. Pontosabban egy brutálisan magas csúcson keresztül érnénk el Észak-Thaiföld egyetlen sóbányáját, hogy aztán egy másik, „Lebegő Országút” névre keresztelt panorámaúton jöjjünk vissza. Ám azelőtt még akadt pár hely, amit a város körül is fel kellett fedeznünk. Ezek közül a Pua Canyon okozta a legnagyobb meglepetést, amivel kapcsolatban kb. semmire nem számítottam. Ehhez képest a patak itt tíz méter magas sziklafalak között folyik, és kedvem lett volna canyoningozni, ha időnk is engedte volna, nameg nincs nálunk az összes cucc. De kellemes helynek bizonyult a Bantaliue Café nevű elképesztően népszerű kávézó-szőnyegszövő üzem is, akik a textil bemutatón túl saját kis hídrendszert építettek ki a hozzájuk tartozó rizsföldeken. Emellett van egyébként egy kis kézműves piac is, ahol a covidhelyzet miatt épp nem üzemelő törzsi piac helyett lehetőség volt bevásárolni a környék híres ezüstműveseitől. Rita nem egy, de egyből két pár fülbevalóval is meglepte magát, elvégre nem sok helyen lehet ezüstékszert kapni néhányszáz forintért…

Visszatérve az útra… a térkép alapján egyáltalán nem világos, hogy miért építettek két egymással párhuzamos főutat ilyen nehéz terepen, de mindenesetre hálásak vagyunk a lehetőségért. A kis kirándulást egyébként Rita nézte ki nekünk, mint a thai turisztikai ügynökség három napos túraajánlatát, szóval emberi tempóban ez egy nap alatt bőven teljesíthető.

Bo Kluea-i sóbányák irányába az 1256-os utat választottuk, ami laza 1500 méter szintemelkedéssel indult a Doi Phu Kha Nemzeti Parkon keresztül. Az út inkább izgalmas volt, mint szép, mert zömében fák között haladtunk kilátás nélkül, de azért volt pár kilátó út közben, ahonnal rácsodálkozhattunk az alattunk elterülő tájra, a csúcs után pedig egy tökéletes lejtőn ereszkedtünk le a mélybe. Hogy ez mit jelent? Sikerült úgy lejutnunk a hegyről, hogy egyetlen egyszer sem kellett gázt adnom. Még párszáz méteres egyenes szakasz is csak kétszer volt, amin sikerült lendületből átgurulni, emelkedő egy sem. Tíz kilométeren keresztül. Persze a mögöttünk néha feltűnő autók nem örültek önfeledten ennek a szokatlan és nem túl gyors kísérletnek, de ez különösebben nem zavart. Mi mindent megtesz az ember a zéró emisszióért! :)

A sóbányák, illetve inkább sókutak egész máshogy néznek ki, mint amire számítottunk. A lényeg ugyanis az, hogy a település határában lévő kutak valamelyikéből kimerik az eszméletlenül magas sótartalommal rendelkező vizet, amiből aztán a családi kisüzemekben kifőzik a sót. Elég sok ilyen üzembe be lehetett menni – ami szerencsés, mert eloszlott az egyébként jelentős tömeg -, az egész folyamat könnyen érthető és szemléletes volt, nameg persze vehettünk volna sót is, ami a thai konyha jellegzetességeit ismerve egy mezei boltban például nem magától értetődő. Ki is használtam a lehetőséget, és vettem néhány sós főtt tojást aperitifnek az ebédhez. Örömmel nyugtáztuk, hogy itt is árulnak kókuszdióban tálalt kókuszfagyit, ami az egyik legjobb thai csemege.

Innen tettünk egy kirándulást Ban Kao Sa Pan-ba, ami egy extrém módon népszerű hegyi falu egy patak völgyében. Egymást érték a kempingek és a resortok, meg persze az emberek. A kellemes környezeten kívül van itt egy rövid dzsungeltúra egy vízeséshez, ahol volt egy mászható lián hinta is. A mászhatót úgy kell érteni, hogy csak egyszer estem le, Rita viszont meg sem próbálta…:) Visszafelé a már említett „lebegő úton” jöttünk, mely neve abból eredeztethető, hogy sokáig egy hegygerincen vezet, így olyan érzés, mintha a teljes környezetünk felett utaznánk, és persze így mindkét irányba panorámás. Itt kevesebbet kellett felfelé kapaszkodni, a szerpentinek így is elég látványosnak mutatkoztak, az út pedig tényleg nagyon jó volt, két helyen is megálltunk drónozni. Egyedüli probléma, hogy a nap felé haladtunk, ami már kezdett lefelé mendegélni, így néhol elég vakon kellett vezetni.

Miután visszaértünk Pua határába, még tettünk egy apró kitérőt a Tat Luang vízeséshez, ami inkább egy fürdőtó, ráadásul zárva is volt. Az őr ennek megfelelően nézett is nagyot, amikor meglátott minket immár sietősen távozni a parkból. (Egy túlmozgásos kutya buktatott le minket, fene a pofáját!) A Nan várostól néhány kilométerre fekvő – és egyedüli pénztárcabarát megoldást kínáló – kempinget már nagyrészt sötétben értük el, illetve értük volna, ha a booking.com-on lévő térkép nem lett volna hibás. Így súlyos percekig kellett a már alvó faluban keresni valaki olyat, akinek lehet fogalma a szállás valós elhelyezkedéséről, márha létezik egyáltalán… Végül valaki motorral elvezetett a majd két kilométerre lévő, folyóparti panzióhoz, aminek a kertjébe felhúzták a sátrunkat. A szállásadónk ugyan egy szót nem beszélt angolul, de aranyos volt, még vacsorát is hozott a szomszéd faluból, ahol még akadt nyitva egy árva étterem…  

2020.11.20 – Magasművészet ecsetre hangszerelve

A délelőttöt Nan belvárosára szántuk, ami meglepő mód Észak Chiang Mai után a legfelkapottabb célpont a thaiok között. Ennek oka pedig az, hogy itt található az ország egyik legjelentősebb művészeti kincse, a Wat Phumin freskói. Tegye fel a kezét, aki hallott már róla korábban! A felkapottság viszont tény, brutális volt a tömeg – igaz ehhez a négynapos hosszú hétvége is hozzátette a magáét -, ráadásul minden második emberen a templom leghíresebb festménye köszönt vissza, ami egy párt ábrázol, amin a férfi épp a nő fülébe súg valamit. Buddha egyik tanítását, gondolom…:) Ami azt illeti, tényleg egy kivételesen szép templombelső fogadott, a freskókon kívül a mindenirányba néző arany Buddha is elég menő volt. Kívülről pedig az a jellegzetessége, hogy az Észak-Dél irányból nyíló fő lépcsőket egy a templomon átfutó nága pár keretezi, amivel néhányszáz éve stílusteremtő tudott lenni. Mellette áll a Nan-i Nemzeti Múzeum, ahol pedig buddhista kegytárgyak végeláthatatlan választékában gyönyörködhetünk. A főtér környékének két másik temploma kevésbé meggyőző, de így is elég sok időt elsétáltunk a hangulatos negyedben.

Ezt követően még a városközponttól jóval távolabb fekvő Phrathat Chaehaeng templomot, illetve templomeggyüttest kerestük fel. Igazi zarándokhely, mindenhol színes lampionok, mécsestartók, papírra vésett fohászok és áldozati madzag. Nyilván ha mélyebben ismernénk a szertartásokat, és a megszerezhető spirituális hasznot, akkor még a századik ehhez hasonló templomot is ugyanúgy tudnánk értékelni – a thai belső turizmus nagyobbik felét egyébként a templomlátogatás teszi ki -, így azért már inkább csak a különlegességekre utazunk. Viszont amiért mindenképpen megérte eljönni ide, az az ebéd volt. A templom melletti étteremben nemcsak először kaptam marhahúsból készült Kao Soyt, de egy utánozhatatlanul vicces jelenetnek is tanúi lehettünk. A mellettünk lévő asztalnál ülő család ugyanis magával hozta a papagáját, ami egy elég nagytestű, színpompás jószág volt. Egy ideig elég jól elszórakoztak vele, mígnem varázsütésre a papagáj elkezdett okádni, méghozzá a gazdija pulóverére, és ez nagyjából két percig el is tartott. A papagájpempő szerencsére nem túl gusztustalan, annyira legalábbis biztos nem, hogy elvegye az étvágyunkat. Az egész jelenet annyira tökéletes, hogy a Youtube-on lenne a helye. Egyébként különösebben a thai család sem bosszankodott, könnyen lehet, hogy nem először történt ehhez hasonló…

Nanból Phrae felé vettük az irányt, és ez a bő száz kilométer volt messze a legkevésbé szórakoztató része a motorostúrának. De keményebben is fogalmazhatnék. Felújítás alatt álló, néhol brutálisan szűk, kamionokkal zsúfolásig megtelt főút. Jobb is elfelejteni minél hamarabb. Az első megállónk Phrae város határában a Phrae Muang Phi Forest Park volt, ami a Chiang Mai-ban található félig föld félig szikla oszlopokhoz hasonló képződményeket rejt. Azoknál viszont valamivel kisebb és kevésbé díszes. Ezzel együtt persze bőven megéri megnézni, főleg, mert egyáltalán nem is volt kitérő. Ezután a Wat Phrathat Doi Leng templomhoz mentünk a város túloldalára – ami viszont igencsak kitérő :) -, ami nemcsak egy szép templom egy hegy tetején, de körpanorámás is, így nemcsak városra, hanem a környék borotvaéles karszthegyeire is ráláttunk, ahová holnap délelőtt szándékozunk menni. A városba valamivel sötétedés előtt értünk, a szállásunk pedig minden várakozást felülmúlt, ugyanis egy klasszikus hatalmas fából készült kereskedőház volt, pont olyan, amiről a város híres. Ugyanis Thaiföld-szerte innen származik a legjobb minőségű teak fa és a megmunkálást is itt vitték tökélyre, a házakat csipke-szerű faragások díszítették. Ennek megfelelően Phrae belvárosa talán a legegyedibb volt az összes közül, amit ezen az északi túrán meglátogattunk. A vendéglátó néni nagyon aranyos és barátkozó volt, büszkén mutatta, hogy hány országból fogadott már vendégeket – tényleg sokan írtak neki üzenetet, amivel kiplakátolta az alsó szintet -, de azért arra még nem vette a fáradtságot, hogy megtanuljon angolul…:) Szerencsére volt aki fordítson, egy igazi szelíd motoros, aki Thaiföldön valamiféle legendának számít több tízezer követővel. Néhány éve körbemotorozta a Földet, és többek közt Magyarországra is eljutott, szóval elég jól el tudtunk vele beszélgetni, együtt sétáltunk be az éjszakai piacra, ahol ő az ételek helyett inkább sörre vadászott. Érdekes diéta, és ránézésre nem is működött. Bár az 1250 köbcentis motorja (emlékeztetőül, a miénk 150-es) azért még őt is elviszi akár az Everest csúcsára is…:)

Sajnos senkit nem találtunk, aki bármiféle infoval tudott volna szolgálni a holnapi túratervünkkel kapcsolatban, de így is elég jók az érzéseim… Irány a sziklák közé!

2020.11.21 – Thaiföld legizgalmasabb túrája

Reggel izgatottan vetett ki magából az ágy, és nagy megnyugvással tapasztaltuk, hogy a korai időpont ellenére a reggeli már már forrón gőzölgött. Errefelé valamiért népszerű a darálthúsos rizspép. A Doi Chang Pa Daeng-hez előbb be kellett hajtanunk a hegyek közé – ez nem volt valami kellemes a reggeli hidegeben -, majd a főútról lekanyarodva még 7 km-t emelkedni egy zsákfaluba. Sosem értem, hogy létesülnek települések olyan helyeken, ahol mondjuk 30 kilométeren belül nincs élet, cserében még csak a hely stratégiai fontossága sem jelentős, de éppen a mezőgazdasági művelés is bajos a 20 fokos lejtőkön. De nekünk mindenesetre jól jött, hogy legalább ennyire meg tudtuk közelíteni a csúcsot.

A falu templománál leraktuk a motort, majd bízván abban, hogy valaki útba tud igazítani, elindultunk felfelé. Egy fiatal srác és egy kapálgató néni is megerősítette, hogy jófelé megyünk, így nem volt más dolgunk, mint követni a kellemesen lankás erdei utat. Ami azt illeti, mentünk már ennél nehezebb terepen motorral is, de azért nem bántuk, hogy most sétálnunk kell. Az amúgy eseménytelen kirándulást két intermezzo zavarta meg, az elsőben egy semmi közepén lévő pajta házőrző fenevadjai kergettek meg, később pedig egy brutális méretű szkolopendra keresztezte az utunkat. Ez a dög ráadásul semmiféle félelmet, vagy elkerülő magatartást nem mutatott amikor fotózni kezdtem, nem véletlen, hogy több ember haláláért felelősek, mint mondjuk a királykobra, vagy a krait. (Bár onnantól, hogy észrevesszük, értelemszerűen már semmiféle kockázatot nem rejt a találkozás.) Kicsit több, mint másfél óra alatt értük el azt a szikla taréjt, aminek a tetejére szerettünk volna feljutni. Nehéz szemléletesen megfogalmazni, hogy néznek ki az itteni hegyek, mivel több hasonló stílusú csúcs is van a környéken. Nagyjából úgy kell elképzelni őket, mintha teljesen átlagos, nem túl magas, erdővel benőtt nagyobbacska dombok lennének, melyek a csúcs előtt gyökeresen átalakulnak, a fás lankákat felváltják a függőleges, csupasz karszttüskék. Mintha egy kis sün felmászna egy nagy vakondtúrásra. :)

Egy darabig még viszonylag egyszerűen kapaszkodtunk a szikla mellett részben vésett úton, mígnem elértünk egy buddhista templomig, ahol mint kiderült, egy árva szerzetes is lakott. Az biztos, hogy tere és ideje van a meditációra, sokan nem fogják háborgatni. Ahogy körbejártuk a csúcs sziklát, akadt egy figyelemreméltó probléma, ugyanis mindkét ösvény, ami a kövekhez vezetett, nemes egyszerűséggel le volt zárva. Mondván veszélyes. Hát oké, ez ránézésre is nyilvánvaló volt, de ha egyszer ezért jöttünk ide… Találtunk viszont egy alagutat, ami átvezetett a taréjon és egy a szerzetesek által szakrális célokra használt barlanghoz vezetett. Innen elég jó kilátás volt a völgyben elterülő víztározóra, de nyilván nem elégedtünk meg ennyivel. Jobb híján tehát átpréseltük magunkat a kapu gerendája és a szúrós növényzet, nameg a szikla között – ez Ritának könnyebben, nekem épphogy csak sikerült – és elkezdtünk mászni a csúcs irányába. Ez egy nagyjából 80 fokos emelkedést jelentett, szerencsére azonban kiváló kapaszkodók és kvázi lépcsők voltak a sziklában, csak arra kellett vigyázni, hogy meg ne vágja az ember tenyerét, vagy át ne szúrja a cipőt. Amikor közel három éve nyakunkba vettük Ázsiát, Ritának még masszív tériszonya volt, aminek a leküzdésén az utóbbi időben sokszor és sokat dolgoztunk. Persze nem kell túl szofisztikált megoldásra gondolni, egyszerű sokkterápiával próbálkoztunk. Ennek a hasznát most arattuk le, mert nagyjából elképzelhetetlen, hogy egy ilyen mászásnak pár éve neki kezdett volna – és ami azt illeti, most is voltak mélypontok -, viszont alig negyed óra alatt megtettük az országzászlóig vezető utat. Nyugtatólag hatott a tudat, hogy a szerzetes a földről nyomon követte a haladásunkat, így ha esetleg lezuhantunk volna, a tetemünket még azelőtt elszállítják, hogy a vadállatok nagyon ki tudnák kezdeni…:D

A lényeg, hogy mindketten épségben feljutottunk, hálából még némi aprót is elhelyeztünk az erre a célra szolgáló sziklamélyedésben. Ahogy elnézem az előttünk járókat, a sors és a jószerencse errefelé elég olcsón megvesztegethető. A mesterterv az lett volna, hogy a csúcsról drónozok egyet, amely viszont nem várt – és még kevésbé kívánt – fordulatot vett. Alig küldtem fel a gépet, a hegycsúcsokon átbukó heves szél azonnal magával ragadta. Alapvetően hibáztam, amikor a teljesítményt a legalacsonyabb fokozatban hagytam, hogy a mozgás kifinomult legyen, a felvétel pedig lágy. Rám nem jellemző módon teljesen ledöbbentem, hiába próbáltam navigálni, a gép másodpercek alatt távolodott… 300…500…800 méterre. Már ezer méternél jártunk, amikor- még éppen volt jelem – felkapcsoltam a motorokat a legerősebb fokozatra, amitől szinte azonnal stabilizálódott a gép, így szépen lassan vissza tudtam hozni. Sajnos ennek megfelelően a felvételek sem lettek igazán értékelhetőek, mégis baromi nagy mázlinak éreztem, hogy meg tudtam menteni a helyzetet. Úgy tűnik, nem hiába adakoztuk azt a néhány helyi pengőt. Ezt követően inkább csak nézelődtünk és élveztük a helyzetet, hogy egy ilyen helyen lehetünk. A lefelé út hasonlóan nyögvenyelős volt, de míg Ritára kellett várnom, észrevettem egy egészen különleges színű Toke gekkót – ez a világ legnagyobb gekkófaja, és elég gyakori -, ami nem a megszokott kékesszürke-narancs kombinációban pompázott, hanem fekete-vörös volt. Ha eseteg új alfajt fedeztem volna fel, ragaszkodom ahhoz, hogy a tudományos neve „Gekko gecko mavicmini” legyen.

A motorhoz visszaérve a falut még mindig teljesen kihaltnak láttuk, még a templomba sem tudtunk bejutni, így visszaereszkedtünk a főútra. Itt akár vissza is fordulhattunk volna a város felé, de alig kellett néhány kanyart megtennünk a Phra That Indra Kwaen templom és buddhista meditációs központig. Ha valami, ez a templom egészen messze állt a hagyományos építészettől, ugyanis itt a hangsúlyt a domboldalon elszórva álló monumentális arany szobrokra helyezték, amik úgy lógtak ki a dzsungelből, mintha a legendás El Doradot fedeztük volna fel. Ezt követően viszont már tényleg vissza kellett térnünk Phraebe, ugyanis akadt ott még látnivló bőven. Először a város egyik leghíresebb templomát, a Wat Phabhat-ot látogattuk meg ősi buddhista kéziratok nyomában, majd egy korábbi kormányzó fából készült csodapalotáját, a „Wongburi-házat” jártuk be a (XX.) századeleji bútorokat csodálva. Végül pedig a hétvégi piacot vánszorogtuk végig finom falatok és a festett kelmék nyomában. Szűkebb pátriánk Sakon Nakhon mellett ugyanis Phrae a kékfestés másik thai fővárosa, de amikor felvetettem ezt a párhuzamot, természetesen kikérték maguknak, hiszen bár a technika azonos, a minták „teljesen mások”. Oké. Egyébként tényleg nagyon jó volt a bazár, ráadásul a sétálóutca melletti templomokat is meg tudtuk nézni egyúttal. Ezután a hosszú és fantasztikus nap után igazán jól esett megpihenni, még azzal a gondolattal is kacérkodtunk kicsit, hogy maradunk mégegy napot…

2020.11.22 – Meseország mindenkié, de leginkább a miénk

Reggel még bementünk a városba, mivel pár dolog még kimaradt, ilyen a Wat Luang, a környék legöregebb fekvő Buddhájával és múzeumával. Sajnos a templom macskájának nem szóltak, hogy micsoda értékek kerültek a mancsai közé, vígan szaggatta szegény Buddha takaróját. Errefelé mondjuk annyira nem vészes a tél, szóval megfázni nem fog. Továbbmenve kiderült, hogy a tartománynak több kormányzója is volt, a több kormányzóhoz pedig minimum mégegy nagypolgári villa jár. Ráadásul a Khum Chao Luang ingyenesen látogatható. A berendezését tekintve nem volt annyira pazar, mint a tegnapi, de azért az itteni jómadarak sem szűkölködtek nagyon, ráadásul az egyedileg festett kínai porcelángyűjteménye igazán különleges. Majd mielőtt elköszöntünk volna a várostól, még megálltunk a Wat Chom Sawan-nál, ami kívülről talán a legérdekesebb, fatornyos kis templom volt.

Dacára annak, hogy a mai célpont Phayao város volt, nem a főúton szerettük volna megközelíteni, hanem egy kerülővel – mivel mással – Chiang Muan irányába, ugyanis ezen az úton fekszik a Than Sawan vízesés, amit az első tervek felskiccelésekor bejelöltem a térképen és azóta is úgymaradt. Hogy ez mennyire jó döntés volt, arra nehéz szavakat találni! A lényeg, hogy egy elég kellemes, dimbes-dombos, nem túl forgalmas úton közelítettük meg a Doi Phu Nang Nemzeti Parkot, út közben megállva egy kisebb vízesésénél, egy bányatónál, hogy aztán a sorompónál ismét elkezdhessünk alkudozni a belépőre. Itt is jófejek voltak nagyon, a thai ár kiszámlázása mellett még a csomagjainkat is le tudtuk pakolni a pénztárnál. A vízeséshez sétálni kellett egy kicsit egy mezőgazdasági terület mellett, és őszintén szólva ekkor még semmi jel nem utalt arra, hogy micsoda helyre érünk majd két kanyarral később. A vízesés egy kis katlanban helyezkedett el, nem túl magas, inkább széles, de a környezetével összhangban annyira csodálatos volt, a bézs a zöld és a kék egészen káprázatos összhangját teremtette meg. Olyan volt, mintha egy kis mesevilágba léptünk volna, és bármelyik pillanatban elénk toppanhatna egy manó. Ha így történt volna, biztosan elkapom a grabancát, és kiszedem belőle az arany rejtekhelyét! Így viszont be kellett érnünk a látvánnyal. Elég sokat ellézengtünk, fotózgattunk itt, és bár közel sem voltunk egyedül, a tömeg nem volt zavaró egyáltalán. Nah nem ez Észak-Thaiföld legnagyobb, pláne nem a leghíresebb vízesése, nekünk ez lett a kedvencünk, mert teljesen egyedi és varázslatos hangulatot árasztott.

A vízesés után – pávák után kutatva – bejártuk a park tanösvényét, de egyetlen igazán érdekes megálló volt csak, az pedig egy ágaskodó fa, aminek a gyökerei majdnem két méter magasan erednek, szóval Rita még sisakban is simán be tudott állni a fa alá. :) Innentől már nem volt megállás Phayaoig, ahová csúcsforgalomban, elég keserves módon érkeztünk, ráadásul a szállás megint nem ott volt, ahol a térkép előzetesen jelezte. Éppen annyi időnk volt, hogy ledobjuk a cuccainkat, majd a naplementére még beérjünk a városi tó promenádjára. Ez a tó teszi egyébként Phayaot az egyik leghangulatosabb északi várossá, ugyanis pont olyan érzés volt az amúgy meglehetősen nagy tó partján sétálni, mintha egy adriai öbölnél lettünk volna, ráadásul a tól túloldalán 1700 méteres hegyek magasodtak fölénk. Rengeteg halétterem, egy-két itt élő európai, meg persze a város szimbólumának számító nága-pár szobránál halat etető helyiek jelentette a társaságot a lemenő nap fényénél. Mi is beültünk egybe, bár halat pont nem ettünk, viszont ettünk kókuszfagyit, ami itt éppen a duplája volt annak, mint amennyiért a sóbányánál vesztegették néhány napja… A mai egy elég hosszú szakasz volt, nem esett nehezünkre a pihenés.

2020.11.23 – Szintlépés a dzsungelben

Mielőtt a napvilágnál újfent visszatértünk volna a tóhoz, korán reggel még tettünk egy túrát a Champatong vízeséshez. Hétköznap volt, korán reggel, nulla darab parkőr volt szolgálatban, de legalább a sorompót nyitva hagyták. Az ingyenes belépés oké, de cserébe viszont a parkon belüli elágazásnál nem táblázták ki a vízesést, így első körben egy templomszerűségnél kötöttünk ki, ahol megkergetett minket vagy egy tucat nagytestű kutya. Szerencsére a motorral nem tudtak versenyezni, de így is szívbajjal indul a nap. A csobogó szerencsére elég egyedi, ugyan nem a bő vízével tűnt ki, hanem mert egy remek dzsungeltúra visz fel a megannyi lépcsője mentén. A harmadik lépcsőnél ugyan lezárták a túrautat, de azért az ötödikig sikerült eljutni, és gyanítom legalább annyit még nem tudtunk felfedezni. A legszebb emlékem innen az lesz, hogy a két lépcső közti nyolc métert nem a túraútvonalon, hanem egy kidőlt óriásfa gerincén sétálva/kúszva tettem meg. Összességében elég kellemes hely volt, csak kicsit elcsúsztunk az idővel.

A tó partja alaposan kihalt tegnap este óta, de azért így is fel tudtunk fedezni egy két szép parkot és kikötőt. Azonban a város leghíresebb temploma elég béna volt. A tényleg óriási ülő Buddhának oylan feje volt, mint Lennie az Egerek és emberek-ből faragta volna egy baltával. De hogy mégis pozitív legyen az utolsó emlékünk is, találtunk egy vicces/félelmetes szoborcsoportot a templom kertjében. Mivel ezt már sokadik helyen látjuk Thaiföld-szerte, kezd az az érzésem lenni, hogy a buddhizmus pokol-elképzelése még a kereszténységénél is lényegesen durvább. Tulajdonképpen csak Hieronymus Boschnak köszönhetjük, hogy egy lapon lehet említeni a kettőt. Már majdnem dél volt, amikor tovább tudtunk indulni utolsó állomáshelyünk, Lampang felé…