A globális őrület alaposan keresztülhúzta a számításainkat, mi pedig ahelyett, hogy nekivágtunk volna Ázsia és Óceánia tízezernyi szigete közül néhány tucatnak, Thaiföldön ragadtunk. Öröm az ürömben, hogy az országos karanténállapotok bejelentése előtt egy nappal, ténylegesen az utolsó még induló busszal el tudtuk hagyni Bangkokot, méghozzá Dél-Thaiföld irányába. Nem tudva, hogy a korlátozások milyen időtávra szólnak, jobbnak láttuk az időt a tengerparton tölteni, és mivel Krabi sokszinűsége az alig egy hetes tavalyi kirándulásunk alkalmával magával ragadott, ezért bázisként Ao Nangot választottuk. Ez később a létező legjobb döntésnek bizonyult, ugyanis nem csupán Thaiföld legszebb részén tölthettük a követező négy hónapot, de megismerkedhettünk az Aonang.hu csapatával, márpedig nélkülük ez az időszak sokkal kevésbé lett volna szórakoztató. Bár a naplóírást itt felfüggesztettem, azért utólag csak összeszedtük az öt legmeghatározóbb élményt, mitöbb még rangsorolni is sikerült őket! Ám mielőtt következne a lista, szeretnék megemlékezni a legkevésbé sem „futottak még” kategóriáról, melyeket szintén biztosan nem fogunk elfelejteni:

• Tha Pom Klong Song Nam, ahová háromszor is visszatértünk.
• Pai Plong Beach, ahol Ao Nang 40 napos lezárása alatt szinte mindig egyedül lehettünk, az oda vezető Monkey Trail pedig sokszor tartogatott számunkra izgalmakat.
• Ko Lanta, a világ legszebb naplementéjével.
• Pecatúra a Csirke-szigetnél, ahol végre halat is fogtam! Hetet.
• Buddha-barlangok Krabi környékén, melyekről SENKI nem tud. Talán még nevük sincs.
• Hőforrások a dzsungelben. Vannak kiépítettek is, de ezek jobbak.
• „Gyilkos-tó”, ahol drónozni tanultam.
• Szebbnél szebb hegycsúcsok Ao Nang környékén.
• Ko Klang, ahol Rita megtanult batikolni.
• Emerald Pool, a búcsúajándék.

5. Két napos longtail túra Phi-Phire

A karanténidőszakunkról sok mindent elmond, hogy a Thaiföld talán legszebb szigetére tett kirándulásunk csak a lista aljára fért fel. Ennek persze az is oka, hogy tavaly már jártunk itt… de nem így! Az Ao Nangon ragadt magyarokkal közösen, némi technikai malőr elhárítása után indultunk neki az útnak, de csakhamar elkezdett esni, mi pedig behúzódtunk a Csirke-sziget egyik öblébe. Végül nagyjából három óra alatt sikerült elérnünk Phi-Phit, és mire a káprázatos Bambusz-sziget mellé értünk, már hét ágra sütött a Nap. Az első programpont a szállás keresése lett – amit a neten foglaltam, természetesen nem volt nyitva -, melynek nyomán kilencen háromfelé szakadtunk, de a lepakolás és a nagyon kései ebéd után újra együtt vágtunk neki a kilátó megmászásának. Itt reptettem kicsit a drónt, a többiek fényképezkedtek orrba-szájba, majd immár sötétben visszatértünk a teljesen kihalt faluba, hogy a nap folyamán kipecázott tintahalakból készülő remek vacsoránkat elfogyasszuk.

A második nap is nyögvenyelősen indult, míg a csapat kisebb része hajnali horgászatra indult, mi átkeltünk a szigeten egy korábban még fel nem fedezett strandra, hogy a délelőtt lehetőség szerint ne vesszen kárba. Délben azért csak sikerült újra összerázódnunk, és kezdetét vette az a néhány óra, amiért ennek a túrának is e listán a helye. Az immár tökéletes időben megkerültük Phi-Phi Leh szigetét, majd három, a fősziget eldugott, csak hajóval megközelíthető öblében (Wang Long, Monkey Beach, Nui) is lehorgonyoztunk, ahol zavartalanul élvezhettük a káprázatos víz alatti és víz feletti panorámát. Ritával nagyjából minden időt a korallok között töltöttünk, ő látott egy cápát, míg én végre egy várva-várt sünhalat tudtam becserkészni, de azon túlmenően is millió féle hal vett minket körül. Ezekre az öblökre tavaly nem volt időnk, így azért az újdonság varázsa is megvolt, arról nem beszélve, hogy Phi Phi Leh lezárása miatt ennél sokkal több programot amúgy sem tudtunk volna összehozni, bár az idővel gazdálkodhattunk volna jobban. (Jellemzően ezért tartózkodunk a társas programoktól.) De a hazafelé út tartogatta az igazi meglepetéseket, ugyanis az út során két szemétbe, illetve halászhálóba keveredett teknőst is találtunk, és még időben meg tudtuk menteni őket! Felemelő érzés volt, bár belegondolva egészen szörnyű, hogy efféle közbeavatkozásra egyáltalán szükség van…

De itt még nem volt vége a napnak, ugyanis a naplementét sikerült éppen a Csirke-sziget magasságában elkapni, és valami fantasztikus volt! Összességében tehát nagy élményt jelentett újra eljutni ide, még akkor is, ha minden valószínűség szerint itt kaptam el a Denguet ami aztán alaposan kiütött egy hétre.

4. Hong-sziget

Ez volt az első „magyaros” túránk, ami tökéletesebben nem is sikerülhetett volna. Reggel a bivalyorr sziklánál (Laem Chamuk Khwai) kezdtünk, ahová néhány nappal korábban – némi dzsungelharc árán a szárazföld felől is bejutottunk -, de mivel a környék leggyönyörűbb sziklafrmációjáról volt szó, azért el tudtunk tölteni itt újabb húsz percet. Ezt követően egy languszta farm mellett ráakadtunk a barlangra, ami egy tizenöt méter átmérőjű, hetven méter magas sziklákkal 360 fokban körbevett lagúnához vezetett. Egészen elképesztő volt, főleg, hogy erről a helyről semmiféle inkormáció sincs sem a neten, sem a térképeken, de még a turizmusban járatos helyiek sem ismerik. Tulajdonképpen felfedező úton voltunk, mivel a Hong-szigetnek helyt adó Nemzeti Park hivatalosan még le volt zárva, így kerülnünk kellett azokat a partszakaszokat, ahol az őröknek telepített megfigyelőhelyeik vannak. A lagúnában lubickolás után következett Ko Ten öble, majd itt barlangászkodtunk is egy kicsit, mielőtt tovább indultunk volna. Kiderült, hogy a helyi fecskefészek gyűjtők által elhelyezett bambuszrudakon (nem létrákon!) felfelé még csak-csak tudok mászni, de lefelé azért jóval bajosabban ment a dolog...

A Majom-szigeten a névadó bestiák menetrendszerűen rohanták meg a hajónkat, volt is nagy ijedelem a lányok részéről, de beérték néhány kenyérdarabbal. (Amit máig nem tudom honnan kerített a csapat, mert errfelé a jó kenyér ritka, mint a fehér holló.) A makákók piszok gyorsan tudnak úszni, ez kiderült. A majomkodás után átcsorogtunk a szembe lévő Aleil szigetre, mely a mellette lévő Pakbiához hasonló adottságokkal bír. Röviden: elképesztően gyönyörű. Ez volt a tökéletes hely arra, hogy felküldjem a drónt, amit a szomszéd szigeten – két-háromszáz méterre – lévő őrbódéból sem nehezményeztek. Szerencsére ezt követően még strandolni is volt idő.

Innen egy hosszabb hajókázásra volt szükség, hogy elérjük a túra csúcspontját, a Hong-sziget káprázatos öblét, amit a szerencsés vízállásnak köszönhetően meg is tudtunk közelíteni. Normál esetben itt egy tucatnál kevesebb hajó szökőévente horgonyzik egyszerre, mi viszont teljesen egyedül voltunk. Újabb drónozás után meg is mártóztunk a vízben, gyűjtöttünk egy csomó tengeri csillagot – nem esett bántódásuk -, hogy aztán visszaindulhassunk a parkőrök által megszállt strandtól kellő távolságot tartva.

Elképzelni is nehéz lett volna ennél jobban sikerült szigettúrát, az meg már csak bónusz, hogy mindez a főszezonban általános 11-13.000 forint/fő ár helyett 950 forintért jött össze. Tényleg nem lehetünk elég hálásak az Aonang.hu-nak!

3. Szirénvadászat Libongon

Vitathatatlanul a legkülönlegesebb programunk volt nemcsak a karantén, de talán egész thaiföldi tartózkodásunk alatt, melyre szinte véletlenül akadtunk egy internetes fórumon. Kevesen tudják ugyanis, hogy bár a szigorúan veszélyeztetett ázsiai tengeri tehénből (továbbiakban: dugong) Thaiföldön csupán 200-250 példány él, annak 75%-a a festői Libong-sziget vizeiben honos, tőlünk alig több, mint 100 kilométerre. Nekünk sem kellett több, amint feloldották a megyék közti utazás tilalmát, apró robogónkkal rögvest elindultunk Libong-felé. Közbevetés. Noha a dugongok látogatása teljesen egyedi élmény, ráadásul Libongon szinte garantált, a szigetet még normál szezonban is elkerülik a turisták, mivel Thaiföld ezt a természeti kincset egész egyszerűen elhallgatja. Erre egyébként jó oka van, elvégre belegondolni is rossz, hogy a tömegturizmus milyen gyorsan vetne véget a populáció relatíve békés életének. Szóval ha valaki ide készülne a jövőben, az egyrészt siessen, mert az új reptér megnyitása, és a trangi tömegturizmus megindulása után a szigetet könnyen lezárhatják, másrészt pedig figyeljen a fenntartható turizmus alapköveteményeire.

Visszatérve az úthoz. Odafelé több helyen is megálltunk néhány fotó erejéig, mivel a part Trang tartományban szebb volt, mint gondoltam, fehér homok, partmenti szigetek, ahogy illik, de a cél mégis csak az volt, hogy lehetőleg még reggel elcsípjünk egy csónakot, ami bevisz minket a szigetre. Szerencsére arra is volt lehetőség, hogy az apró longtail orrába két markos legény bedobja a robogót is, így némi kötözés után nekiindultunk az alig néhány kilométeres távnak. Sajnos kb öt perc után a csónak megadta magát, a kapitány pedig mentést kért, majd jelezte, hogy át kell szállnunk egy másik csónakba. Mi még csak-csak, de mi lesz a motorral? Gond egy szál se, a vadonat új robogót három helyi felkapta, és a víz fölött egyszerűen áttette az érkező ladikba. Így megy ez errefelé, gondoltam én, majd megkezdtem felépülésemet az instant szívrohamból. A második hajóval már sikerült megérkezni, ráadásul összehaverkodtunk egy angolul tökéletesen beszélő thai fogorvossal, akihez be is csatlakoztunk, mert elvileg ők foglaltak egy csónakot, amiről megnézhetjük a dugongokat.

Persze ők thai tempóban intézték az ügyeiket, amitől a guta ütött meg, majd hamarosan kiderült, hogy sajnos „az a hajó már elment”, de tudnak egy másikat, ami elvileg egy fél órás körrel visz be az állatok közé. Mivel ez sima lehúzásnak tűnt, megköszöntük a lehetőséget, és inkább a kilométer hosszú moló végén épített 7 emeletes kilátóba másztunk fel, hátha onnan is észreveszünk valamit, persze ebben magunk sem igazán hittünk… De mekkorát tévedtünk! Ugyanis alig kezdtünk el bámészkodni, mikoris az első tengeri teknős felbukkant, a toronytól alig néhány méterre, majd váltakozó intenzitással bukkantak fel a társai is. Mivel ezelőtt még sosem láttunk tengeri teknőst a szabadban – Phi Phi előtt vagyunk időben –, ezért már ez önmagában is hatalmas élmény volt, ráadásul megnyugodva konstatáltuk, hogy a csónakos ismerőseink alig tettek meg talán 500 méter távot, és már fordultak is vissza. Lementünk, hogy kifagassuk őket az "élményről", mire a legnagyobb megdöbbenésünkre azt felelték, hogy persze, láttak egy csomó dugongot… Mi van?! Már éppen megütött volna a guta, amikor feltűnt a parton egy kisebb thai csoport és épp beszálltak volna a frissen kiürült csónakba, mire odarohantunk, és bekönyörögtük magunkat… Mint kiderült aznap nagyjából délután egyig volt kellően magas a vízállás ahhoz, hogy legeljenek, így nekünk már csak húsz perces kör jutott, de igen, mi is láttuk őket! Mondjuk a megfigyelésüket leginkább ahhoz a vursli játékhoz lehet hasonlítani, amikor a tucatnyi lyuk valamelyikéből kinéz egy műegér, és ha elég gyors valaki, akkor fejbe tudja csapni egy műanyag kalapáccsal. Teljesen kiszámíthatatlan volt, hol bukkannak fel levegőért, lefilmezni, pláne fotózni nagyjából lehetelen feladat volt. Azért elég jól szórakoztunk így is, ráadásul nem feledkezhetünk meg a teknősökről sem!

A túra után csatlakoztunk fogorvosékhoz egy elképesztően változatos ebédre a szállásunkon, majd kihasználva a délutánt motorral elmentünk a sziget déli végében lévő strandra, hogy onnan az időközben bekövetkező apálynak köszönhetően elsétálhassunk a „dugong pont” nevű fantasztikus sziklakúp tövében lévő nemzeti parki bázishoz. Itt találkoztunk egy tengerbiológussal, aki a dugongpopulációt követi, meg is egyeztünk vele, hogy holnap reggel kibéreljük a kajakját, hátha közelebről is megláthatjuk a sellőket. Mint kiderült, ebben az öbölben élt Thaiföld egyik szimbóluma, Mariam, az árvaként felnevelt bébidugong, akinek a tavalyi halála, melyet a gyomrába került műanyag okozott, alapjaiban rázta meg az országot. Ez nem túlzás, ugyanis ez a tragédia vezetett ahhoz, hogy Thaiföld, ahol korábban a zacskót is legalább két másik zacskóba csomagolták, betiltsa a nejlonszatyrokat. Ez a kis állat halálával többet tett a környezetvédelemért, mint nagyjából az összes Greenpeace aktivista együttvéve…

Mivel időnk még bőven volt, úgy döntöttünk, hogy a figyelmeztetések ellenére megpróbálunk felmászni a Dugong Pont tetejére. Ehhez egy évek óta rohadó pallórendszer lett volna a segítségünkre, és tulajdonképpen el is látta a feladatát, leszámítva, hogy még a 45 kg-os Rita alatt is le tudott szakadni egy-egy léc belőle… A lényeg, hogy fentről egészen pazar kilátás volt, a kilátótól tovább mászva pedig pengeéles sziklákat találtunk, mint legutóbb a Ha Long öbölben. (Az egyik szikla egész egyszerűen átfúrta a szandálom 3 cm vastag tömör gumitalpát, jó móka volt ilyen körülmények között haladni.) Némi drónozásra is volt idő, de aztán visszaindultunk, hogy sötétedés előtt elérjük a sziget egyik leghíresebb látnivalóját, a nyugati parton fekvő sziklahidat. Ehhez sajnos le kellett térni a sziget egyetlen – macskakővel - burkolt útjáról, de némi sárdagasztás után időben érkeztünk, ráadásul nagy meglepetésünkre még egy külföldivel is összefutottunk, aki később csatlakozott hozzánk a thai barátaival vacsorára. Az első napra bátran mondhatjuk, hogy tökéletesen sikerült, mert még a legvadabb várakozásokat is sikerült túlteljesíteni.

Másnap reggel esőre ébredtünk, de mire végeztünk a reggelivel már szikrázó volt a napsütés. Mondhatni túl jó is a kajakozáshoz. (De tényleg, ropogósra sültünk.) A parkőrt még éppen ott találtuk, mielőtt elhagyta volna őrhelyét, felvettük a kajakot, majd egyből be is eveztünk a legelésző állatok közé. Állítólag ezen a részen négy példány él állandó jelleggel, de ha csak ennyi is volt, azok folyamatosan bukkantak fel, néha a csónaktól alig pár méternyire. Ekkor úgy döntöttem, hogy bemegyek a vízbe, hátha sikerül testközelből is megfigyelnem őket, de ebből csak a testközel jött össze, a megfigyelés nem. Sajnos ebben az évszakban ugyanis annyira zavaros a víz, hogy alig pár centi volt a látótávolság, így amikor az egyik tehén két méterre volt tőlem – Rita a csónakból figyelt -, addig az akciókamera csak egy pacát rögzített, míg én maszkkal még annyit sem láttam. Állítólag december könyékén, amikor megfordul az áramlás, annyira tiszta a víz, hogy drónokkal filmezik az állatokat. Ezt kicsit nehezemre esik elhinni, de ha igaz, akkor alighanem a dugong-megfigyelés lehet Thaiföld elsőszámú attrakciója. A dugongok után eveztünk még néhány órát a partközeli mangróvéban – találtunk egy másik pontot is, ahol nagyobb csoport bukkant fel -, végig az idilli halászfalu mellett, majd még az apály érkezése előtt letettük a lapátot. Rita óhajára elmotoroztunk a sziget délnyugati csücskébe, ahol a cölöpökre épült faházak helyett – egy ilyen volt a szállásunk – még két európai mércével is értelmezhető hotelt találtunk, persze teljesen üresen. Sétáltunk kicsit a parton, majd a ránk váró 120 km-es út hívásának engedve indultunk vissza a kikötőbe.

A visszafelé tartó úton megálltunk még a szépséges Yao strandon, tettünk egy kitérőt az „arany” vízeséshez, hogy aztán Krabi megye határát elérve elkezdjünk ázni, mely kitartott a következő másfél órában is… Cserébe viszont láttunk dugongot csónakból, kajakből, a partról, sőt kis túlzással még a vízből is, mindezt pedig egy meghitt, elképesztően hangulatos szigeten, ami tényleg Thaiföld legnagyobb titka.

2. Phang Nga-öböl túra

Ezt a túrát két részletben teljesítettük, az első egynapos kiruccanás Ao Luek környékére, ahol a fehér templomot, egy völgyet, néhány kilátót és egy szuper barlangot (Klang) fedeztünk fel, de az igazi kaland már átvitt minket Phang Nga tartományba, mely szépsége még Krabival is vetekedni tud.

Itt első megállónk – mintegy bemelegítő jelleggel Bang Phat falu volt, melyet egy gyaloghíd híd kötött össze a szárazföld azon részével, ahol utak is vannak. Nagyon szép „vizicigány” falu, válogattunk is néhány szárított halat – olajban kell kisütni néhány perc alatt -, melyek később tényleg elég finomnak bizonyultak. A helyi halászok itt is medúza- és törfarkú rák-gyüjtögetésre álltak át, mióta elmaradoznak a turisták, volt is nagy csodálkozás, amikor megjelentünk. Egy rövid drónozás után irány tovább, de mielőtt elfoglaltuk volna a szállásunkat, fel szerettem volna deríteni azt a kikötőt, ahonnan másnap behajóznánk az öblöt. Ezen túlmenően még egy szándék vezérelt, nyugodt körülmények között elkészíteni a Nai Ngob torkolat drónképét, melyet Rita alig néhány hete talált a neten. Másolás ugyan, de ez egyszerűen hihagyhatatlan lehetőség volt. Miután elkészült a nagy mű (lásd a galéria…) Phang Nga városban elfoglaltuk a szállásunk, majd a közeli Tham San barlang százötven éves rajzait fedeztük fel. Ránézésre azt mondtam volna, hogy tavaly készültek, mert marha modern, jó stílusú rajzokról van szó. Ezt követte a túra egyetlen csalódása, ugyanis a Sa Nang Manora és a Raman vízeséseket is covidilag zárva találtuk… Annyiban persze nem volt hiábavaló a kitérő, hogy gyönyörű utakon tekeregtünk.

Még zárás előtt sikerült bejutnunk a Majomtemplomnak nevezett cseppkőbarlangba, ahol ezen felül még – igen – majmok is akadtak. Szép volt a barlang, és a benne elhelyezett installáció is, azért azt nehezen értettem meg, miért zárják be délután négy órakor. Ha viszont már így adódott – eredetileg másnap reggel mentünk volna -, akkor azzal a lendülettel elindultunk a túra legtávolabbi pontjához, a Samet Nang She kilátóhoz, mely a tartomány és turizmus ikonikus színhelye. Jellemző, hogy még ebben a helyzetben is viszonylag sok helyivel találkoztunk, akik velünk ellentétben nem gyalog, hanem terepjáróval mászták meg a hegyet, hogy elénk táruljon az egész régió talán leggyönyörűbb panorámája. A naplementét már nem vártuk meg – be is borult az idő -, így még azelőtt visszaértünk a szállásra, hogy leszakadt volna az eső. Aznap 250 km-t robogtunk, ami új – és a hátsónknak viszonylag kellemetlen – rekord, de megérte!

Másnap korán reggel érkeztünk a Tham Ta Pan telplomhoz, ami az ország egyik legszürreálisabb épülete, ugyanis a kertjében megelevenedik Dante Infernója, gondolom buddhista kiadásban. A kínzások és kivégzések olyan változatos tárházával találkoztunk barna rémalakok interpretációjában, amihez fogható élményt legfeljebb egy Mezőkövesd-Kisvárda meccs jelenthet, de amint felkapaszkodtunk a templom tornyába, ennél sokkal békésebb, és túlzás nélkül lenyűgöző látvány tárult elénk, Phang Nga látképe.

Az expedíció lényege azonban még hátra volt! A kikötőből kellemetlenül sok várakozás után - a privát transzfert kínáló héjákat leráztuk – végre elindultunk Ko Panyee, a leghíresebb vizicigány falu felé. Ez a falu teljes egészében cölöpökre épült, nem kapcsolódik a szárazföldhöz, viszont van egy sziklazátonya, ami kardként magasodik a falu köré. Ha valaki Dél-Thaiföldön nyaral, akkor ezzel a képpel biztosan találkozik az utazási irodák prospektusaiban… És a valóság még annál is sokkal szebb volt, főleg, hogy szó szerint senkivel nem kellett rajta osztoznunk. A nemrég szokványos napi sokezer vendég helyett – egészen durva vendéglátó infrastruktúra tanúskodott erről - be kellett érniük velünk, mely felelősséget érezve vettünk is néhány szuvenírt, döbbenetesen olcsón. Miután körbejártuk az egyébként nem nagy szigetet, belaktam a vízen lebegő focipályán, elkészítettem addigi pályafutásom kedvenc drónvideóját, slusszpoénként sikerült találni egy helyi halászt, aki elvitt minket a James Bond-sziget túrára. Előzetesen volt elképzelésem arról, hogy mennyi a maximum, amit az ügyre szánnék – nem túl sokat -, de szerencsére nem én kezdtem az alkut, a srác pedig kapásból lényegesen alacsonyabb összeget mondott. Viszonyítás képpen, ketten fizettünk harmad annyit (!) a privát túráért, mint amennyiért szezonban fejenként viszik a turistákat 15 fős hajókban…. Az ezt követő két óra csupa móka s kacagás volt, tök egyedül cirkáltunk a James Bond-szikla körül, behajóztunk a látványos szigetek és sziklák közé, majd miután mindent láttunk, már azt sem bántuk, hogy leszakadt az ég, és az utolsó húsz percben ronggyá áztunk.

Levezetés képpen bementünk a városi parkba, ami azt hiszem, hogy a műfaj csúcsa – máshol Nemzeti Parkban sem látni hasonló sziklákat -, majd szerencsére egyben értünk vissza a négy hónap legjobb túrájáról. Ha viszont ez volt a legjobb túra, akkor mi került az első helyre?

1. Railay és Phra Nang strandok ÜRESEN

A legnagyobb élményt az jelentette – és ez közös, vitathatatlan döntés volt –, hogy számos alkalommal sikerült a világ legjobbjai között méltán emlegetett strandokat egész napon át kettesben élvezni. Ennek kulcsa, hogy felfedeztünk egy ösvényt, melyen alacsony vízállásnál megközelíthető az öböl. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy kéthetetne 3-4 nap meg tudtuk csinálni azt, hogy hajnalban besétáltunk majd naplemente előtt pedig kijöttünk. Ez meglehetősen hasznos volt, mivel egy jó darabig letiltották a hajóforgalmat, így rajtunk kívül, ha akart volna sem tudott volna más bejutni… Nagyjából tíz alkalommal mentünk be így, és hihetetlen az egészben, hogy minden nap remek időt fogtunk ki, pedig a szakadó esőben nem lett volna egyszerű kicsúszkálni a sziklákon, ahol az „út” vezetett.

Tavaly már jártunk mindkét strandon, de akkor a tömeg kimondottan nyomasztó volt, most viszont bátran fedeztünk fel mindent. Az öböl két kilátója egyaránt világszínvonalú, és igazi kaland meghódítani őket! Az egyikhez konkrétan egy százötven méter magas szikla gyomrában vezet az út, ahol csak a lámpa fénye ad némi segítséget, a másikhoz pedig egy néhol függőleges sziklafal visz fel. A legizgalmasabb felfedezést viszont mindenképpen a Princess Lagoon nevű csoda jelentette, mely egy sziklák által teljesen körbevett türkizkék öböl, ahová mióta eltávolították a létrákat – sok tragédia történt -, csupán köteleken lehet leereszkedni. Sajnos ezt Ritának ki kellett hagynia, de én vagy háromszor is visszamentem, egyik alkalommal még a drónt is majdnem sikerült kinyírnom.

A legjobb azonban Phra Nang strand volt a kristálytiszta vízével, fehér homokjával a tökéletes zavartalanságban. nagyjából itt vállt biztossá, hogy mindenképpen megvárjuk Ázsia felszabadulását, mert talán utoljára járhatjuk be a korábban már megszállt csodákat szinte pionírként… Egy szó, mint száz, folyt. köv.