2019. december 28. – Piacoktól a pokoli vasútig

Még előző nap, finoman fogalmazva is kellemetlen előjelekkel indult az utazásunk, ugyanis az éjszakai busz indulása előtt egy órával még éppen egy fogorvosi székben szenvedtem. A néhány hete megroppant tömésem cseréje nem várhatott tovább, az egyre intenzívebb fogfájás cselekvésre késztetett. A tömés utáni kellemetlen érzést szerencsére gyógyszerekkel egészen jól kordába lehetett tartani, így különösebb panasz nélkül érkeztünk meg Bangkokba hajnali öt körül, hogy azonnal tovább is induljunk Samut Songhramba, ahol Ázsia leghíresebb vasúti piaca található. Ennél korábban ugyan esélyünk sem volt érkezni, a kora reggeli vonatot mégis éppen lekéstük, így az elkövetkező másfél órában a városban bolyongtunk, már amennyire az időjárás engedte. Ugyan két hónapja nem láttunk esőt, de itt rögtön leszkadt az ég, és bár a zápor csak tíz percig tartott, a leszakadó vízmennyiség éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a várost kettészelő Mae Klong folyó kiöntsön, így a belvárosi utak tíz centis víz alá kerültek, mi is bokáig vízben folytattuk utunkat. Úgy tűnt, hogy ez errefelé nem tér el a dolgok normális menetétől, mi azért egy kicsit meglepődtünk, elvégre az „úszó piacot” néhány kilométerrel odébb vártuk.

A piacot úgy kell elképzelni, hogy a sinektől számítva mindkét irányban öt méteren belül helyezkednek el az üzletek, és nyugalmi állapotban az áruk egészen a sínekig ki vannak pakolva, a kétoldalt benyúló napellenző ponyvák pedig tulajdonképpen összeérnek, egyfajta alagutat kialakítva. Az alagút anlógia csak annyiban sántít, hogy ez alatt maximum emberek férnek el, vonat nem, így ha érkezik a szerelvény, azzal is lesz dolguk az árusoknak. Az árubőséggel, és a forgalommal sem volt probléma, bár az is lehet, hogy csak a szűkös helynek volt köszönhető a tömegérzés, szerencsére azonban turisták rajtunk kívül alig lézengtek a környéken. Szerencsére nem kellett túl sokat várnunk a következő szerelvényre, és akkor elkezdődött a varázslat. Mint korábban már megfigyeltem, az árusok a termékeket kínáló asztalokat apró, a vasútra merőleges sínekre szerelték, így amikor felharsant az első fütty, mindenki másodpercek alatt betolta a portékáit az üzletbe. Hihetetlen hatékony, és begyakorolt rendszer volt, a napellenzők összecsukásával együtt sem tartott az egész fél percig. További egy perc volt, míg elcsettegett előttünk – nagyjából húsz centiméter távolságra –  az ablakokban csüngő túristákkal teli vonat, majd ugyanilyen sebességgel a piac ismét visszaépült. Az egész tényleg nem tartott két percnél tovább, de nagyon impresszív volt a látvány. Őszintén szólva csak ködös elképzeléseim voltak arról, hogy mi fog történni, de ilyen hatékonyságra egyáltalán nem számítottam. A vonat érkezését követően öt perccel már szó szerint mindent elleptek a turisták, a piac pedig elkezdett inkább látványosságként, mint az árúforgalmat előmozdítő találkahelyként funkcionálni. Nekünk ezt szerencsére nem kellett sokáig elviselnünk.

Miután bolyongtunk kicsit a belvárosban, ahol új értelmet nyert a járdasziget kifejezés, pont belebotlottunk egy szongtheóba, ami következő állomásunk, a Damnoek Saduak Úszó piac felé indult. Az úszó piacok Délkelet-Ázsia szupersztárjai, olyan kulturális élményt kínálnak, melyről az ide látogató igyekszik meggyőzni magát, hogy most aztán alámerül az autentikus viet/thai/burmai mindennapokban. A valóság ezzel szemben az, hogy mára ezek nagyon kevés kivétellel kizárólag turistacsapdaként funkcionálnak, és ez fokozottan igaz Damnoek Saduakra. Ez ugyanis a világ talán legnagyobb ilyen jellegű látványossága, apró szépséghiba, hogy már eleve a külföldiek igényei szerint alakították ki 1981-ben. Ezzel együtt is szerettük volna megnézni, elvégre attól, hogy valami bazári, még lehet érdekes, pláne látványos.

A főúttól mintegy másfél kilométert kellett sétálni a csatornáig, mely alatt méterenként kellett levakarni a taxisokat, akik rendhagyó módon itt csónakkal közelítik meg a piacot. Ha valaki a vízen is szeretné bejárni a területet akkor sem érdemes már itt hajót bérelni, ugyanis a piacnál ugyanezt nagyjából ötöd áron lehet megtenni. Ami teljesen korrekt, én mégsem tudnám jó szívvel ajánlani. Az ok pedig – talán a csúcsszezonnak köszönhetően – az az elképesztő tömeg volt, ami miatt a csónakok gyakorlatilag csak araszolni tudtak. Mi persze a partról és a különböző kilátópontokból ezen csak jót derültünk, mitöbb fotótémának a forgalom csak jót tesz, de belülről azért eléggé idegtépő élmény lehetett az utasoknak. A piacon egyébként csak szuveníreket és kaját lehet kapni, aranyáron nyílván, bár a mangó ragacsos rizzsel még így is remek vételnek bizonyult. Az eladóknak csak viszonylag kis százaléka árul csónakból, azt jellemzően a vevők használják, hogy megálljanak a partmenti bódéknál vásárolni. Amit még érdemes megemlíteni, hogy a piac területén három helyen is találkoztunk mutatványosokkal, akik abból próbáltak meg pénzt csinálni, hogy a turisták fotózkodhatnak a koboldmakijaikkal. Lévén a világ egyik legcukibb állatáról van szó, nem kételkedem az üzleti sikerben, de nekem mégsem jött be a dolog, mivel a makik Thaiföldön még csak nem is őshonosak, ráadásul éjszakai állatokról lévén szó, aligha vették jónéven az egrecíroztatást. A szinte elmaradhatatlan tigrispitonokról már szó se essék… A hajózható csatornák elég nagy területet szőnek be, a forgalom mégis viszonylag kis részre koncentrálódik, így azért nem egész napos program bejárni a piacot, főleg, ha pénzt amúgy sem tervezünk költeni. Nagyjából dél körül fáradtunk el a nézelődésbe, és indultunk tovább Kanchanaburi felé. Akkor még nem tudtuk, hogy bár légvonalban közel voltunk, az akadozó közelkedésnek hála, majd’ három órát elcseszünk az életünkből. Pedig így történt.

Kanchanaburi Thaiföld egyik legfontosabb zarándokhelye, legalábbis ami a külföldieket illeti, mivel több tízezer szépen gondozott katonasír idézi meg a II.világháború egyik legtragikusabb epizódját. Szingapúr elfoglalása után ugyanis a megszálló japán csapatok ide internálták a „szövetséges” hadifoglyokat, hogy velük – meg persze negyedmillió helyi civillel – megépíttessék a Sziám-Burma vasútat, mely ha máshonnan nem is, a „Híd a Kwai-folyón” című filmklasszikusból mindenki számára ismerős lehet. Mire lepakoltunk a szupermenő lakóhajónkon (2000 ft/éjszaka), és ettünk egy kései ebédet, már három óra felé járt az idő, de szerencsére nem késtünk le semmiről. A naplementéig hátralévő három és fél óra ugyanis bőven elég, hogy a város határain belül található legfontosabb látnivalókat megnézzük. Amire kevesen számítanak az az, hogy Kanchanaburinak Thaiföld egyéb városaitól eltérően - hála a kínai kereskedőknek -, kimondottan érdekes óvárosa van. Ez a tény kimondottan kellemessé tette a sétát a központi katonai temetőig, melynek szomszédságában a kínai közösség temetkezési helye is található. Itt kezdtük, mivel a különleges kínai síremlékek önmagukan is elég érdekesek. A legfelemelőbb viszont kétséget kizáróan a britek által kialakított emlékpark. Az egész területet golfpálya minőségű gyep borítja, a katonasírok makulátlanok. Mindegyiken olvasható az alatta nyugvó katona rangja, a halál oka, valamint, hogy pontosan melyik alakulatban szolgált. Az alig méteres fejfáknak persze nem elsősorban művészi értékük van, de ilyen tömegben tényleg letaglózó, a tragikus sorsokat olvasva pedig megelevenednek a háború borzalmai. A legmeghatóbbak persze azok a sírok, melyeket láthatónak nem csupán az emlékbizottság gondoz, hanem a leszármazottak – esetleg ismerősök – által odahelyezett apró személyes tárgyak is díszítenek. Belegondolni is borzasztó, hogy ezek az angolok, ausztrálok, új-zélandiak sokezer kilométerre az otthonuktól nyugszanak, a hozzátartozóknak pedig a fél világot át kell utazniuk, hogy leróhassák tiszteletüket.

A parkban szinte megállt velünk az idő, ezért mikor mégis feleszméltünk, kicsit sietősebbre kellett vennünk a figurát. Az út gyakorlatilag keresztülvezetett a város turistanegyedén. Rengeteg hostel, kocsma és étterem volt mindenfelé, de szerencsére a tömeg – bár nem éreztük magunkat magányosnak – nem volt zavaró. Háromnegyed órával később, még ötóra előtt értünk el a nap főattrakciójához, a Kwai-folyón épült vasúti hídhoz. Jelentem, megtaláltuk a tömeget. Ami viszonylag meglepő volt, hogy az emberek döntő többsége a város felöli oldalon maradt a jáde-árusok legnagyobb örömére, míg mi átvágtunk a síneken, és a túloldalt kialakított meglehetősen bizarr, katonai barakk tematikájú rekrációs negyedet vettük célba. Volt itt minden, csapaszállítóból kialakított bár, kiszuperált fegyverek, tábor, éppen csak a katonák hiányoztak. A legnagyobb látnivaló viszont mégiscsak a szép kis híd volt. A töltésen elsétáltunk az emlékmegállóig, majd a part mentén vártuk a naplementét. A Kwai-folyón eközben deszkán evező kínai csoportok, valamint úszó éttermek váltották egymást. A tömeg és a történelme ellenére a hely mégis idilli hangulatot árasztott, aminek a csúcsán egyszer csak megjelent a vonat, az emberek szétszéledtek, az pedig átzakatolt a hídon.

Sötétedés után indultunk vissza annak biztos tudatával, hogy ebből a napból mindent kihoztunk, ráadásul úgy tűnik, hogy a fogam is egész jól van. A szállásunk mellett időközben egy újévi fesztivál is kinőtt a földből, így tettünk még egy kört a neonerdőben, majd visszatértünk a vízre. Azt hiszem, hogy a feltámadó szél egészen új értelmet adott az „álomba ringatás” kifejezésnek, de szerencsére egyikünk sem lett tengeribeteg…:)

2019. december 29. – A szárazföld legnagyobb csodája, Erawan-vízesés

Hajnalban keltünk, hogy az összepakolás után – a cuccokat a recepciónál hagyva – még legyen időnk reggelizni, ráadásul az első buszt se késsük le. A lakóhajót működtető család legifjabb tagjai is korán keltek, és mire menetkészek lettünk, éppen egy kisebb vagyonnyi chipset szórtak be a folyóba, amit komplett halrajok vettek körül örömmel. Nem lett volna túl nehéz dolga még egy kocapecásnak sem, ha az ebédre valót akarná összefogdosni, de nekünk még ennél is izgalamsabb dolgokat tartogatott a mai nap.

A buszút az Erawan Nemzeti Parkba bő másfél óráig tartott, néha azt hittem, hogy soha nem fogunk megérkezni, de az érkezés ennél is kellemetlenebbre sikeredett, ugyanis ijesztően nyüzsgő tömeg fogadott minket. Ennyit arról, hogy megelőzzük a „tömeget”, illetve, ha az igazi tömeg csak ezután jön, az a lehető legrosszabb opció. A park névadó vízesését egy betonozott úton, illetve egy tanösvényen keresztül lehet megközelíteni. A látogatók 99,9%-a az előbbire szavaz, míg az utóbbit ketten választottuk, teljesen hihetetlennek tűnt, hogy alig száz méterre a tömegtől ennyire egyedül tudunk lenni. Mondjuk néhány érdekes állattal osztoztam volna a magányban, de azért nem lepődtem meg nagyon, hogy be kellett érnünk a bambuszligettel.

Az Erawan-vízesés sokkal inkább egy vízesésrendszer, ahol hét nagyobb és több kisebb lépcső követi egymást. Mi a második lépcsőnél csatlakoztunk rá a három kilométer hosszú túraútvonalra, ami 540 méter szintemelkedéssel jut el a legmagasabb lépcső aljáig. A vízlépcsők sajátja, hogy mindegyik aljában tekintélyes méretű medencét vájt a valószínűtlenül kék víz, amiben fürdeni is lehetséges. A második lépcsőnél már szép számmal úszkáltak a thai, kínai és az európai turisták, de mi úgy döntöttünk, hogy szerencsésebb lesz majd ereszkedés közben mártózni, jussunk el a csúcsig, amilyen gyorsan csak lehet. Ha csak szigorúan a látványt és a környezetet venném figyelembe, akkor ez a kapaszkodó biztosan ott lenne a világ legszebb túraútvonalai között, hiszen az egymás után felbukkanó vízesések markánsan eltérnek, de egyaránt gyönyörűek. Azonban az önfeledt nézelődést lehetetlenné tette, hogy bár a tömeg számossága folyamatosan csökkent, a néhol alig félméter széles ösvényen a haladás egészen tragikus volt. Majdnem tizenegy óra volt, mikor elértük a legfelső lépcsőt, ahol addigra legalább száz ember gyűlt össze. Azért a fürdést így is butaság lett volna kihagyni, bár a víz némileg hidegebb volt, mint ami még kellemesnek lenne mondható. Furcsa belegondolni, hogy milyen vízhozama lehet a folyónak az esős évszakban, mert víztömegre most, a száraz évszak közepén sem lehetett panasz. Azért túlzott kockázatot nem vállal, aki be akart mászni a vízfüggöny mögött kialakult barlangokba, mely majdnem minden lépcsőnél megfigyelhető.

Nagyjából fél órát töltöttünk el a tetőn, hgy aztán visszaindulva alaposabban is kiélvezhessük a látványt és a vizet. Bár Rita alapvetően ódzkodik a hidegtől, így ez utóbbi leginkább rám vonatkozik. A számításunk bejött, a harmadik lépcsőtől felfelé eddigre már drasztikusan megcsappant a fürdőzők száma, így mind a négy helyen, ahol bementem a vízbe, elég jól el lehetett lenni. Két kedvenc megállóm a hatodik és a negyedik lépcső volt. Előbbinél fel lehetet mászni a vízesésen egy tíz méter magasan lévő barlangba, míg utóbbinál egy természetes csúszdán lehetett bezúgni a vízbe, ahol már vártak a kiló körüli lábujjrágcsáló halak. Utóbbiak rövid ideig viccesek, de azért a nagyobbak harapását már nem mondanám kellemesnek. Végül a második lépcsőnél is bementem a vízbe, dacára annak, hogy ekkor már hihetetlen méterűre duzzadt a tömeg – zömében a parton piknikeztek az úszni alig tudó indiaiak és thaiok -, de néhány fejesugrás után búcsúzni kellett a folyótól, mivel így is jóval tovább tartott a látogatás, mint gondoltam.

Ezúttal a gyorsabb, betonos utat választottuk a parkoló felé, ami remek döntésnek bizonyult, ugyanis a tömeg dacára előbb egy méretes varánusz bukkant fel, majd egy vaddisznó konda, végül pedig egy aranykígyót láthattunk akciózni, amint levadász egy nálánál nagyobb szivárványszínű agámát. Mindezt száz méteren belül. Utóbbihoz hasonlót természetes környezetben még nem láttam, így percekig megbabonázva figyeltük egy kisebb csődület közepén, amint a kígyó próbálja betuszkolni magába a zsákmányt. Sajnos a buszunk már indulófélben volt – ülőhely már nem is jutott -, így nem tudtuk kivárni a végét, de ha fogadnom kellene, a kígyó sikerrel vette az akadályt. A Kanchanaburiba tartó út visszafelé időben ugyan rövidebb volt, de a padlón üldögélés miatt azért nem zárom a szívembe. A lényeg, hogy sikerült lestoppolnunk a Katonai Temető mellett, így egy rövid időt ismét eltölthettünk Thaiföld egyik legtragikusabb történetű, mégis legbékésebb helyén.

A szállás felé sétálva még egy olyan látnivaló akadt, amit nem szabad kihagyni, ez pedig a Thawon Wararam nevű kínai körtemplom, mely új építésű ugyan, viszont a pekingi Mennyek Templomáról mintázták, így különlegesen gyönyörű látvány. Kis extra a történetben, hogy rajtunk kívül a kutya sem volt itt… Nem sokkal négy óra után értünk vissza a szállásra, felmarkoltuk a cuccokat, mejd elballagtunk a közeli buszpályaudvarra. Apróbb hibát vétettünk, amikor megpróbáltuk feláldozni a kényelmet a költséghatékonyság oltárán, amikor is a Pattayára menő közvetlen buszjáratra váltottunk jegyet. Mire befejeztük a késői ebédet/korai vacsorát el is érkezett az indulás ideje, de a buszunk csak nem akart megérkezni. Mivel ebből a fajtából csak három jár egy nap és ez az utolsó, nem volt mit tennünk, néhány sorstársunkkal egyetemben türelmesen vártunk. Eközben Bangkok irányába húszpercenként indultak a furgonok, melyekről át kellett volna szállni ugyan, de még így is valamivel rövidebb lett volna az út, sőt, kicsit még olcsóbb is. A mi buszunk csak nem jött, ami figyelembe véve az öt órás menetidőt, nem sok jóval kecsegtetett a szállásra érkezésünk időpontját illetően. Mikor a busztársaság képviselője végre képes volt kinyögni, hogy a busz javítási munka miatt fordult vissza, már temetni kezdtem a mai utat, de végül másfél óra késéssel begördült. Hurrá! Bízva abban, hogy jól sikerüt a javítás – amúgy egy teljesen új busznak tűnt nekem -, nekivágtunk az útnak. Miután leleveleztem a szállással a várható késésünket, előre hoztam az éjszakát…

Nem egészen öt órával később a buszsofőr volt szíves pont a szállás közelében kirakni minket, így némi tévelygés után éppen éjfélkor megérkeztünk a szállásra. És láss csodát, a házinéni tényleg fennmaradt a kedvünkért! Majdnem a tervek szerint alakult a nap.

2019. december 30. – Füstbe ment terv

Reggel nem keltünk túl korán, ezzel együtt is bőséges idő állt rendelkezésünkre, hogy bejárjuk azt a néhány helyet, ami Pattaya környékén felkeltette az érdeklődésünket. Az Igazság Temploma – szigorúan csak kívülről, elvégre nem tudom ki fizetne 5000 frintos belépőt egy még épülő félben lévő historizáló fatemplom kedvéért… -, a Buddha Szikla és a Botanikus Kert felkereséséhez mindössze egy motorra lett volna szükségünk, amit az újévi szabadságolások miatt meglehetősen nehezen találtunk. A helyben élő irgalmatlan mennyiségű expat miatt a kölcsönzők – már amik nyitva voltak - inkább a hosszú távú bérbeadásban érdekeltek, de a tragédiát mégsem az ár, hanem az tetőzte be, hogy az út során először a bérléshez nemzetközi jogsit is kértek volna. Utóbbit – lévén egy vacak kartonlap – hét lakat alatt őrzöm otthon, mivel a későbbi, ennél jóval nagyobb szabású útjainkhoz nélkülözhetetlen, így rövid úton újra kellett tervezni a továbbiakat.

Pattayán, főleg napközben, azért nincs túl sok tennivaló. Kézenfekvő megoldásnak a városi strand adódott, ahol már a délelőtti órákban is komoly tömeg verődött össze. A strand egyébként a Siófok-Nha Trang vonalon játszik, homok van, víz van, de ettől a látványtól maximum az tudna elalélni, aki korábban még nem hagyta el Ózd 15 kilométeres körzetét. A strand végigkíséri az egész öblöt, megtippelni sem merném, hogy milyen hosszú, de szinte végig motorcsónakok között lavírozhatott az, aki bemerészkedett a vízbe. Az elkövetkező háromnegyed óra legizgalmasabb fejleményét az jelentette, hogy megjelent egy indiai stáb a parton és elkezdtek fotózni egy modellt, aki valami rituális tisztulási szertartás keretében – viccölök csak! - egy óriási kagylóból (ami amúgy csiga) folyamatosan tejjel öntözte az alig kendőzött idomait. Ennek a mutatványnak elég komoly nézőközönsége kerekedett, de csakhamar elfogyott a tej, márpedig annak pótlása nem egyszerű Thaiföldön, így a kis csapat is elvonult. Mi sem maradtunk tovább, eindultunk a sétálóutcán keresztül a kikötő felé.

Pattaya sétálóutcája kétség kívül a legzüllöttebb pontja egész Ázsiának, de napközben jellegzetes tartalomra azért senki ne számítson. Az a nagyjából ötven gogo bár, annál is több kocsma még mind zárva tartott, egyedül a vegyesboltok üzemeltek most is, ahogy évek óta vélhetően mindig. Azért az meglepett, hogy a cégérek többségén orosz vendégművésznők alakjai köszöntek vissza… Na, majd este kiderül az igazság. A kikötőben már állt a színpad, ahol az utóbbi pár napban már ingyenkoncertek készítették fel az idecsődülő százezereket az Újévre. Innen felkapaszkodtunk a Phrabat hegyre, ahol egy nagynak füllentett Buddha néz le az öbölre. A kilátás egész jó volt, viszont a hőség azért nem kedvezett a hegymászásnak. Mi sem maradtunk itt sokáig, hiszen innen már nem volt messze a város legjobb strandja, a Jomtien.

Ez a strand mindenképpen szintlépés a Pattaya Beachez képest, elvégre vannak pálmafák, nincsenek motorcsónakok, viszont emberek azért itt is akadtak bőven. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy míg az újhonos ittlakók főleg öreg angolok, addig turisták leginkább oroszok, de kínaiak is akadnak bőven. Csak a mai napon háromszor kezdtek el hozzám oroszul beszélni. Szerencsére hosszú utazásaink alatt felvérteztem magam az orosz szavak Szent Gráljával, melyet kb. minden szövegkörnyezetben előszeretetettel alkalmaznak, és így tettem én is. хорошо – mondtam bölcsen, majd elfordultam. Pedig misem állt távolabb a valóságtól! A fogam ugyanis a legkevésbé sem volt rendben, hiába minden fájdalomcsillapító, a szám szélét kellett harapdálnom, hogy az fájjon inkább… Azért sötétedésig elvoltunk a strandon, hogy utána nagy nehezen feltolakodjunk egy szongteora, ami a pokoli forgalomnak hála lényegében lassabb volt, mintha gyalogoltunk volna.

Azt ember azt hinné, hogy Thaiföldön nem kell megküzdeni az ételért, de Pattaya – talán csak az ünnepre való tekintettel – azért kihívások elé állított. Az hagyján, hogy a part menti éttermekben a mezei thai fogásokat tízszeres (!) áron vesztegették, de jó sokat kellett sétálni kifelé, míg végre benéztünk a másfélszeres toleranciaszint alá. Tulajdonképpen már vissza is értünk a szálláshoz, így pihentünk egy kicsit, mielőtt visszaindultunk az éjszakába.

Az éjszaka beálltával a város már egészen más arcát mutatta. A tengerparti sétány, ami lehet vagy tíz kilométer széles ilyenkor átalakul egyfajta open-air kuplerájjá, ahol ötméterenként strázsálnak a meghatározhatatlan nemű prostituáltak. Meglehetősen sokkoló volt a látvány, főleg, hogy a minőség finoman fogalmazva is ingadozó volt. (Valójában stabilan szörnyű.) Ez persze nem akadályozta meg a tolószéküket éppencsak hátrahagyó rejtői figurákat, hogy heves udvarlásba/alkudozásba kezdjenek. Képzelem, hogy közülük hányan ismerték meg most jövendőbeli feleségüket… A sétálóutca ehhez képest konszolidált helynek tűnt, mivel az utcáról csak alig néhány helyre lehetett belátni, az igazán exkluzívakba pedig egyáltalán nem. Mondjuk bámészkodni nem is nagyon volt lehetőség, mert a hömpölygő tömeg szinte sodort magával minket is, mígnem újra a kikötőben találtuk magunkat. A színpadot nagyjából száz méterre tudtuk megközelíteni a tömegtől, de a hangtechnikának hála, így is komoly sérüléseket szenvedett a szépérzékünk. Na jó, nem leszek ennyire szigorú az ázsiai néplélekhez talán legközelebb álló műfajhoz, mely az érzelgős rocklimonádé, de azért józanul, pláne erőteljes fogfájással nehezen volt élvezhető a produkció.

Hajnali egy után valamivel értünk vissza a szállásra, nagyjából feltérképeztük, hogy holnap milyen helyekre próbálunk meg bejutni. Ennél többet aligha tudtunk volna kihozni a napból motor – és bugyi dugdosható fölösleges pénz – nélkül, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy maradhattunk volna még egy napot Kanchanaburiban inkább…

2019. december 31. – Szilveszteri kínok

Ma nem kapkodtuk el a felkelést, és akkor még finoman fogalmaztam. Valami furcsa okból kifolyólag jó ötletnek gondoltam az utolsó éjszakára átköltözni egy part menti szállodába – a mostani durván két kilométerre volt onnan -, így tizenegy körül már a két kis hátizsákkal együtt indultunk neki a városnak.

Mint írtam, az ételárak eléggé elszálltak, de tegnap sikerült felfedezni néhány szalont, ahol 1000 forint/óra áron kínálták a thai masszázst, ami olyan ajánlatnak tűnt, amit kár lenne kihagyni. Ezúttal nemcsak Rita, de én is beneveztem egy körre. Feltételezve, hogy „olcsó húsnak híg a leve, de mivel masszázsról van szó, az is bőven elég”, nem vártam sokat a terápiától, ehhez képest egy néni hallható jókedvvel – látni inkább csak elmúló életem képeit láttam – irgalmatlanul megkínzott. Búcsúzóul mindkét irányba megtörte a nyakamat, ami olyan hangot adott ki, hogy nem lepődtem volna meg, ha a jövőben már csak tolószékkel guríthatnának körbe Ázsián. Maradandó élmény volt, maradandó egészségkárosodás nélkül, szóval utólag már nem bánom a dolgot…:) Ritával persze kesztyűs kézzel bántak, nem tudom, hogy melyikünk járt jobban. Mivel itt még nem értük el az igazán turistás részeket, remek sült kacsát találtunk viszonylag olcsón, utána pedig már el is tudtuk foglalni az új szobánkat.

Miután a fogfájásom nemhogy enyhült volna, hanem egyre idegtépőbbé vált, betértünk egy fogorvoshoz, ahol párszáz forintért csináltak egy röntgent a fájós területről, majd az orvos megörvendeztetett a hírrel, miszerint nem úszom meg a gyökérkezelést. Csak ez hiányzott a pazar szilveszteri hangulathoz! Ennek fényében délután lementünk a partra, ahol jobb híján azzal szórakoztattam magam, hogy a kijelölt fürdési terület határát jelelölő úszó kordonon próbáltam végigmenni, ami a hullámzás miatt nem volt egyszerű, meg persze fürödtünk és napoztunk is egy kicsit. Nekem roppant szokatlan ez a semmittevés, na mindegy. Sötétedés után visszatértünk a szobába, ettünk-ittunk – köszönjük, 7Eleven – majd elindultunk az éjszakába.

Úgy tűnt, hogy a lányok (és a fiúk) nem vettek ki pihenőnapot, sőt, nyilván ünnepi trifával várták a tömeget, ami tényleg egészen elképesztő volt. Nemcsak a sétányt töltötték meg az emeberek, de a vízparton is tízezrek készülődtek az éjfélre. A prostik után a második leghomogénebb csoportot a műtakony-árusok jelentették, akik tonnaszám adtak el a színes trutyiból, és ennek következménye visszaköszönt nemcsak a járdán, a szembejövőkön, de rövid időn belül már a mi fejünkön is. Mivel a tüzijátékról nem szerettünk volna lemaradni, ezért elaraszoltunk a kikötőhöz, ahol még a tegnapinál is nagyobb tömeg várta az éjfélt, ami igazán szürreális keretek között jött el. Mintegy húsz perccel zéró óra előtt ugyanis levonult a zenekar, a helyét pedig egy csapat katonai egyenruhás bürokrata vette át, akik a fennmaradó időben beszédeket mondtak. Láthatóan nem csak mi, de még a helyiek sem értették, hogy mi történik éppen, hiszen ahol eddig a szórakoztatásé volt a főszerep most olyan hangulat uralkodott el, mintha egy TSZ elnök számolt volna be a kiskunsági rizs 1974. évi terméshozamáról. Ha azt mondom, hogy megölték a hangulatot, akkor még csak alig közelítem az igazságot. Ezen még az sem segített sokat, hogy ötven éve elképzelhetetlen lett volna, hogy egy PB ülésen szuperhős jelmezes alakok tartják a mikrofonállványt, bezzeg most! Valahogy így nézett ki a program: tinglitangli zene….unalmas beszéd….unalmas beszéd….unalmas beszéd, mely azzal végződik, hogy „most látom, már éjfél van”, hopp tüzijáték!

Az elcsigázott tömeget láthatóan már az egyébként látványos tüzijáték sem dobta fel igazán, nem is csoda, hogy a részeg angol huligánok és a részeg orosz huligánok elkezdték azt, amihez a legjobban értenek, egymást verni. Pontosabban az angolok inkább csak pofáznak, mire az oroszok szarrá verik őket. Az este mérlege hivatalosan egy angol halott, ami csak valamiféle véletlen szerencsének tudható be. Mivel az egyik verekedés közvetlenül előttünk tört ki nagyjából a „- Mivan?! - Mit mivan?! - Nekem ne mondjad, hogy mivan, köcsög! – Anyád!” párbeszéd mentén, ezért egészen közeli élményeink is lettek eme derék népszokásról. Sajnos a fájós fogamat nem ütötték ki, pedig azért még egy sört is fizettem volna!

Két helyre néztünk be, az egyik discoban 50.000 forint/üveg áron mérték az italt. (Biztos finomabb, mint a boltban ugyanez háromezerért...) A másik bárban pedig már belépő is volt, de legalább pőre hölgyek szolgálták fel a méregdrága italt. Nekem azért alapvetően más fogalmaim vannak a szórakozásról – gyanítom, Ritának is -, de jelen helyzetben egy BL döntőt sem tudtam volna élvezni, tényleg csillagokat láttam a fájdalomtól. Nem sokkal később vissza is indultunk a szállásra. Az indulás jelen eseben vánszorgás volt inkább a bokáig hömpölygő műtakonyban.

A leírás alapján elég borzasztó este volt, de nagyjából erre is számítottam – kivéve a tüzijátékot megelőző agyzsibbasztásra -, talán még ezt is sikerült volna élvezni, ha nincs az a nyamvadt fog. Azért az jól jellemzi a helyzetet, hogy tíz hétköznapból legalább hat alkalommal később kerülök ágyba, mint az év utolsó (technikailag a következő év első) napján…

 2020. január 1. – Évindító szigetelés

A korai fekvésnek volt viszont pozitívuma is, méghozzá a korai kelés. Így mégiscsak lesz lehetőségünk elnézni a Koral Szigetre, ahol elvileg szép strandok is akadnak plusz talán a tömeg is kisebb. Leraktuk a cuccokat a recepción, majd elbuszoztunk a kikötőig, ahol pont elértük az első hajók egyikét. Ehhez képest a Tawaen strandon már annyi ember volt – akik eleve a szigeten szálltak meg -, hogy egy törölközőt nem lehetett volna leteríteni a foglalt napozóágyak közé. Itt nagyjából csak kínaiak voltak, ők kimaradtak a tegnap éjszakai harcokból. Lendületből tovább is indultunk a sziget másik végébe, ami gyalog sincs oylan eszméletlenül messze. Az apró szigeten egyébként nem csak a turisták miatt van élet, a séta közbe láttunk iskolát, helyi boltokat, és helyi éttermeket is. Szóval éhen már biztosan nem halunk itt sem.

Célpontunk, a Monkey Beach neve alapján arra számítottam, hogy harcolnunk kell majd a szemtelen makákókkal, ehhez képest egy darab árválkodott nagy szerényen egy fán, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy emberből sem volt kezelhetetlenül sok. Koh Larn sziget már-már emlékeztet arra, amilyennek egy trópusi nyaralóhelynek lennie kell, persze csak akkor, ha gyorsan eltávolodunk a legkönnyebben elérhető részektől. A víz nagyon kellemes volt, a part finom homokos, viszont az öböl két szélén megjelentek a sziklák, így pedig – thai mércével mérve - egészen változatos – állatvilágot találni. Nagyjából egy tucat halfajtát számoltam, tengeri sünöket, tengeri csillagot és persze rákokat. Az elkövetkező két óra zömét a halakkal tölöttem, míg Rita inkább napozott. Ez a strand vélhetően a legjobb, ami Pattayáról elérhető, bár idővel azért elkezdtek szálingózni az emberek.

Az igazi csodát viszont nem a sziget, hanem az a tény jelentette, hogy reggelre enyhült a fogfájásom, délutánra pedig szinte el is múlt, így mikor visszaindultunk a kikötőbe még egy kései ebédet is bevállaltam. Ha félig tele a pohár, akkor jól indult az újévem, ha félig üres, akkor javulhatott volna tegnap is…

Nagy mázlink volt a hajóval, mert a megérkezésünk után kb. 10 másodperccel indult, így utána kényelmesen vissza tudtunk menni a szállásra, felvettük a cuccokat, és még a buszpályaudvarra se kellett rohanni. A már jól ismert Sárga Buszunk pontosan indult, pontosan érkezett, a kettő között alig tizenkét órában pedig egészen jót aludtunk.

Összességében ez a túránk felemás képet mutatott, de tulajdonképpen pont erre számítottunk, így csalódásról aligha lehet szó. Kanchanaburi nagyon kellemes hely, az Erawan–vízesés csodálatos, Pattaya pedig Thaiföldnek egy olyan arca, mely a közbeszédben talán a legjellemzőbbnek tűnik, számunkra azonban eddig ismeretlen volt. Kár lett volna kihagyni, még akkor is, ha nem tetszett. Mert ez is Thaiföld, része a Nagy Képnek.

(Bónusz: A galériában akad néhány kép a Khon Kaen melletti Királykobra Faluból, ahová pár héttel később, egy régi ismerős meglátogatása mellett jutottunk el. A falu hihetetlenül nehezen megközelíthető a ritkán járó thai vasút és stoppolás kombinálásával, cserébe a királykobrák sem endemikusak a környéken. A falusiak évekkel ezelőtt azért kezdték el befogdosni őket a környező tartományokban, hogy turistacsalógatóként használják őket, és felfuttassák velük a gyógynövénybizniszüket. A gyógynövényből készített drága kencéik mondjuk nem sokakat érdekelnek továbbra sem, de a kígyóbűvölésre tényleg érkezik pár szervezett csoport minden nap. Elég furcsa történet, de én mindenesetre nagyon élveztem.)