Minden sarkon álltam már... 2020. augusztus - 2021. január

Közvetlen környezetünket, Sakon Nakhon tartományt három egynapos és megannyi félnapos kirándulás keretében látogattuk körbe, ami alapján egy összességében elég érdekes és élhető hely képe rajzolódott ki. Mivel sem a kronológia, sem az utazás – ültünk a motoron, na bumm – nem rejt magában túl sok érdekességet, ezért most csak felsorolásszerűen örökíteném meg, melyek azok a helyek, amik érdeklődésre tarthatnak számot.

Khmer stílusú romokban nincs hiány, a legdíszesebb (Phra That Narai Cheng Weng) egyből Sakon Nakhon város szélén található. Ugyan csak a templom egyik tornya maradt meg, viszont az szinte teljes pompában, stukkókal együtt. A legkomolyabb létesítmény viszont attól harminc kilométerre egy hegy tetején áll, közvetlenül egy kiemelkedően fontos kolostor részeként (Phra That Phu Phek). Ide érdemes esős évszak után érkezni, amikor még minden zöld. A dzsungel és az esetleges köd egészen misztikus hatást ad a helynek. Végül pedig Sakon és Udon Thani között félúton minden jelzés nélkül, elhagytava áll egy apró, ámde szinte teljesen ép templom, melyet a legelő bocikon kívül senki sem látogat és talán még neve sincs. Na jó, az azért van, Phasarat Ku Phanna. Egyetlen régi, bár nem khmer templomot még kiemelnék, ez pedig a Wat Pa Tham Makluea, ami egy domb tetején épült és egészen csodás kilátást nyújt a környék smaragdzöld rizsföldjeire, feltéve ha azok még smaragdzöldek.

Új templomokból, zarándokhelyekből sincs hiány. Az egész tartomány főlátványossága szerintem a hegyoldalba épült Wat Tham Pha Daen. A sziklafaragások, az épületek és a kilátás harmonikus egészt alkotnak, de az igazi szenzáció az óriási orchidea, bromélia és páfránykert, ami szépségével szinte elhomályosítja a tényt, hogy szent helyen vagyunk. A templomtól nem messze található egy másik zarándokhely, a szerencséthozó teknős óriási – de legalábbis méretes – szobra, ahol finoman szólva is több ember volt, mint amennyit a látványosság indokolt volt, bár tényleg aranyos. A legérdekesebb templomegyüttes viszont a Phu Pha Lek Nemzeti Parkban található, ahol a hegytetőn több templom idézi meg Buddha életének legfontosabb szakaszait, másolva az eredeti Indiában található templomokat. Megtalálhatjuk itt a sarnathi, a bodh gayai, vagy épp a lumpini templomok mását épp csak egy kicsit szerényebb kivitelben. :)

Ha pedig a Nemzeti Parkoknál tartunk, abból kettő is van. Az érdekesebb a fentebb említett Phu Pha Lek, ahol a templomok mellett egy soklépcsős vízesés és két különálló, nagyon kellemes, kanyonokkal tűzdelt túraútvonal is található. A Phu Phan NP ezzel szemben csak egy kellemes túrával és kiváló kempingezési lehetőségekkel kecsegtet. Bár utóbbihoz tartozik egy barlang is, ami a japán megszállás idején a thai ellenállás egyik legfontosabb bázisának számított. Mindkét helyre beengedtek minket ingyen, amit továbbra is nehezen tudok hová tenni.

Végezetül a városokról néhány szó. A tartománynak nevet adó Sakon Nakhon Thaiföld egyik legrégebben lakott városa, melyre ékes bizonyíték a korábban már említett khmer templom is. Emellett országszerte híres a környező falvak kékfestőiről, akik a bohém batiktól az elegáns öltönyig minden kategóriában képesek nagyon magas szinten alkotni. Erről könnyen meggyőződhetünk a város főtemplomaként szolgáló Wat Phra Thad Chaeng Chum Worawihan templomtól induló utcát járva. Közben pedig elmerenghetünk azon is, hogy a thai templomoknak miért van ilyen irreálisan hosszú, rendkívül hülye nevük. Itt tartják minden évben a Viasztaemplom Fesztivált, ahol a művészek nem meglepő módon óriási – egymásra kísértetiesen hasonlító, ámde nem azonos – templomokat állítanak ki, hogy aztán a látogatók költhessék a pénzüket dögivel a kitelepülő gyorskajás standoknál és ruhafestőknél. Látnivalóként még megemlíteném a város melletti hatalmas, lápos tavat ami össze is köti utolsó állomásunkkal Tha Rae faluval. Ez a település mérete ellenére országos hírnek örvend, hiszen a lakossága vietnámi származású és 100%-ban katolikus, így minden évben itt tartják az ország legnagyobb karácsonyi fesztiválját. Ittjártunkkor megismerkedtünk pár angolul kiválóan beszélő nénivel, akik meg is invitáltak minket az Ünnepekre. Nem tudom, hogy komolyan gondolták-e akkor, mindenesetre mi beváltottuk a biankó csekket, és tényleg megjelentünk Karácsonykor…:) A város a Las Vegas-i stílusú, neonfényben úszó felvonulásán kívül jó állapotú francia stílusú épületeiről is ismert, nomeg arról, hogy a helyiek Thaiföldön egyedüliként állítólag még esznek kutyahúst. Utóbbi vélhetően már csak legenda, tehát kizárólag azért nem érdemes odalátogatni…:(:)

2020.10.02 - A buddhista böjt vége a félénk kígyóval

Rita igazi rajongója a fesztiváloknak, ezért a tizenegyedik teliholdra készülve - mely a három hónapos buddhista böjt végének napja - igazán grandiózus tervet raktunk össze. 200 kilométeres körzetben ugyanis három országszerte is híres fesztivált tartanak ebből az alkalomból. Az események 2-9 naposak, ezt kellett összehangolnunk a munkahetünkkel. Ahogy azt korábban írtam, a Sakon Nakhon-ban tartott Viasztemplom fesztivált még előző vasárnap megtekintettük, így a hétvégére a Nong Khai-ban tartott Nága Tűzlabda Fesztivál és a Nakon Phanom-i Világító hajó Fesztivál maradt. Mivel előbbi esetében péntek estére „várták” a tűzlabdák megjelenését, egyértelmű volt, hogy ott kell kezdenünk.

Munka után el is indultunk a dél-afrikai kollégával együtt a Phon Pisai nevű faluban tartandó eseményre, mely egész biztosan a legmisztikusabb thai élmények egyike, amennyiben ezen az éjszakán vörösen izzó gázgömbök bukkannak fel a Mekong vizéből majd égnek el párszáz méter magasan. Ugye? Ráadásul hivatalos magyarázat nincs, a némphiedelem szerint pedig a folyóban lakó Nága-szörny ilyenkor könnyít magán. Hát, nem akarok ünneprontó lenni, szóval nem tippelgetek inkább, mi történhet valójában, de nagyjából ötezer ember gyűrűjében vártuk lélegzetvisszafojtva a csodát. Nem akarok ünneprontó lenni, de nemsokminden. Kb. három olyan alkalom volt az egész éjszaka folyamán, amikor a tömeg morajlani kezdett, ebből egyszer sikerült elkapni egy vörös csíkot, de mire az ember felfogta volna, mit lát, már kámforrá is vált. Ahhoz képest, hogy szerencsésebb években többszáz ilyen labdát látni, kicsit csalódás volt az egész. Legalább a műsorok látványosak voltak, és árulták a kedvenc csemegémet is, ami nem más, mint a sült csirkeembrió… Nem vicc, tényleg nagyon finom, ha el tud vonatkoztatni az ember a küllemétől. :) Az éjszakát a folyóparton voltunk kénytelenek tölteni. Rita virrasztott, mert nem akart lemaradni semmiről, míg én az egyik színpadon találtam helyet…

2020.10.03 - Ég a gyertya, ég, de Atyaég, hogy ég!

Másnap reggel elindultunk az alig 240 km-re lévő Nakon Phanom-ba, ami egyvégtében igazán megerőltető, és relatíve eseménytelen út volt. Egyetlen izgalmat az okozta, hogy útitársunk motorja egy olajcsere után meghalt, nem tudott 20 km/h fölé gyorsulni, így érthető módon visszaindult, míg mi nagyjából délre értük el a város határában épült vietnámi emlékfalut. Itt áll egy Ho Shi Minhnek és a thai-vietnámi barátságnak szentelt múzeum, cementből kiöntött vietnámi tájkép, de a szomszédos ház, ahol HSM ténylegesen tartózkodott a thaiföldi látogtása alkalmával, a maga autentikus berendezésével sokkal érdekesebb volt. Az mindenesetre biztos, hogy a modern Vietnám atyja nem volt az a kimondott luxusturista… Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy a múzeumnál leszólított minket egy nagyon szimpatikus kis csapat, akikről kiderült, hogy ismerik az angol kollégánkat és felajánlották, hogy megosztják velünk a szobáikat, aminek azért van jelentősége, mivel a fesztivál miatt a város összes – megfizethető – szállodai szobája foglalt volt. Hihetetlen mázli! Persze a tegnap este fényében csak elégtétel… :)

Nakon Pahnom-ban egyszer már jártunk átutazóban egy laoszi hosszúhétvége után, de akkor nem tűnt fel – mármint abban az öt percben, amit a semmi közepén lévő buszpályaudvaron töltöttünk…:) -, hogy milyen elképesztő hangulatos városról van szó. Megkockáztatom, talán a legélhetőbb város egész Iszánban. A folyó túlpartját Laosz lenyűgöző karszthegyei kísérik, ráadásul a folyópart nemcsak sétány, bicikliút, de nagyon kellemes kávézók és tradicionális faházak szegélyezik. A kései ebéd és két templom felkeresése után lementünk a partra, ahol megnéztük az elmúlt napokban leúsztatott hajók állványzatát, ami végre kristálytisztává tette a koncepciót. A világító hajókat úgy kell elképzelni, hogy építenek egy hatalmas bambusz állványzatot (a legnagyobb 25x8 méteres volt) majd többezer petróleum mécsest akasztgattak rá, ami meggyújtva a sötétben kirajzol egy képet. Bámulatos tervezés és kivitelezés, ráadásul mivel a mécsesek újrahasznosított kávésdobozokból készültek még környezettudatos is. (Hány ember halt meg koffeintúladagolásban, hogy az installáció megépülhessen?!) A parton az események epicentrumában már délután is nagy tömeg volt, így megnéztük a város legjelentősebb koloniális műemlékeit, a katolikus templomot, valamint megtaláltuk, hol fogják vízre bocsátani a mai napi hajót. Sajnos csak egyet… A meggyújtott hajót szépen végigkövettük a parton egészen a főtéren vizet köpő, kivilágított Nágáig. A hajón szerepelt a király arcképe, egy templom és valami jókívánság. Nem túl kreatív témaválasztás, de a kivitelezés és az összkép igazán gyönyörű volt! A streetfood vacsora után néztük még kicsit a folk műsort, majd már régi jó ismerősként köszöntöttük újra szállásadóinkat, akik tényleg beosztottak minket a szabadon lévő ágyakra. Óriási szívességet tettek, én pedig úgy is simán átaludtam az éjszakát, hogy az egyik szobatársam ordenáré módon horkolt… :)

2020.10.04 - Denver, a nyomodban vagyunk!

Reggel nem húztuk sokáig az indulást, elköszöntünk – a szervező hölgy azóta már egy helyi esküvőre is elvitt minket… -, majd elindultunk felfelé a folyó mentén. Alapvetően két célunk volt mára, az egyik az itt talált dínólábnyomok felkutatása, a másik pedig a Naga Cave, ami logikus választás volt, ha már a Nágák körül forgott a hétvége…:) Nem messze a várostól folyik bele a Songkhram folyó a Mekongba, és elvileg szépen elkülönül a két folyó eltérő színű vize, de jelen állás szerint a különbség nem volt olyan jelentős. Ezzel együtt persze a laoszi oldalra mindig megéri vetni egy kósza pillantást, mert a hegyek miatt sokkal szebb, mint a thai. A lábnyomok szerencsére közvetlenül a főút mellett voltak, méghozzá teljes elhagyatottságban. Pedig a hely többet ér ennél, ugyanis majdnem száz – igaz méretét tekintve inkább apró – dínó és őskrokodil nyomot lehet itt találni, ráadásul egészen igényesen bemutatva és elmagyarázva, hogy mit is látunk valójában. Ezt követően tettünk egy kitérőt egy váratlanul Pazar erdei templomhoz, hogy valamivel dél után elérjük a Kinneraa-vízesést, mely már a Phu Langka nemzetipark része. Maga a vízesés nem annyira látványos, mint a környék zuhatagai, de a környezete viszont egészen hihetetlen. Sajnos mire odaértünk, elkezdett esni így megebédeltünk, de szerencsére gyorsan csillapodott is, így elkezdhettük felfedezni a mesevilágot. Meglepően sokan voltak, de amikor a terep igazán nehézre váltott – pl. kidőlt fatörzsön keresztül kellett átjutni egy szakadékon -, gyorsan elkopott a tömeg. Ha nem lett volna az eső, azt mondom, hogy talán az egész régió legkellemesebb túrája lett volna. Ami viszont tény, hogy a száraz évszakban a látvány biztosan nincs ezen a szinten, de talán még  patak is kiszárad. Elég messze felkapaszkodtunk a vízlépcsők mentén, de a sokadik seggreülés után végül visszafordultunk. A vízesés mellett egyébként van egy „Nága fej” névre keresztelt kő, ami textúrájában azonos a barlanggal, akkor még nem tudtuk, hogy ma be kell érnünk ezzel. Ugyanis a Nemzeti Parknál közölték, hogy a barlangot csak előre foglalt időponttal tudjuk megközelíteni… és egyébként bőven lecsúsztunk az utolsó csoportról. Akkor még nem sejtettük, hogy ennek van jelentősége, hiszen 4,5 órás programról van szó… De ennek történetét már megírtam. Itt már nem volt más hátra, mint a visszaút, ami egy őrült buszsofőrrel folytatott - Spielberg Párbaj című filmjét idéző - liezonról marad emlékezetes… bár elfelejtenénk. De mivel épségben megúsztuk, ezért összeségében kellemes volt a kirándulás, bár a Nága tűzlabdák fájó űrt hagytak legalábbis bennem.

2020.12.31. - Hazatérés és új(évi) remények

Eredetileg az újévi négy napos hétvégét a tengerparton töltöttük volna, de épp a célállomásunk képezte az új korona-kitörés egyik epicentrumát - a kötelező karantén pedig nem fért volna bele -, így út utak után néztük, mint a Zanzibár énekesnője. Némi tanakodás után az utolsó túránk végül „haza” vezetett, meglátogattuk ugyanis az első szálláshelyünket, ahol tulajdonképpen beleszoktunk a thai életbe. A tulajon kívül három vendég is maradt az ismerősök közül, így tényleg jó ötlet volt ott ünnepelni a szilvesztert, már amennyiben az otthoni helyzet alakulása fényében beszélhetünk ünneplésről. Maradjunk inkább beszélgetésnél. A cél tehát Maha Sarakham, ahová a rövidebb út is 225 km volt. Tényleg már-már komikus az itteni távolságokat lefordítani a magyar viszonyokra… Mindezt robogóval. Bár nem indultunk korán, elég gyorsan elértük a térség legnagyobb víztározóját Kalasinban, ehhez csak meg kellett szokni, hogy néhány kilométerenként – falvanként három – polgárőr checkpoint található, ahol elvileg a szabálytalan autókat szűrik ki a kockáztos ünnepi időszakban, de valójában az útba eső 50 ellenőrpont közül egynél sem állítottak meg minket, és egyébként senkit se… A Lam Pao tóra visszatérve! Elég hangulatosnak tűnő éttermek ringatóztak a vízen, így maradtunk ebédelni. Voltak akik nem érték be a lebegő éttermekkel, hanem külön lebegő asztalokkal hajóztak be a távoli vizekre. :) Jópofa ötlet, meg kell hagyni. Sajnos azonban a nap főprogramja elmaradt, a Sirindhorn Múzeumot, ami az ország legjobb őstörténeti múzeuma, sajnos a járványra hivatkozva lezárták a hosszúhétvégére… Bizonyára sok emberéletet mentett meg a döntés, innen is csókoltatom az illetékeseket. (Amikor ezeket a sorokat írom, néhány héttel később, még mindig 0 darab esetet regisztráltak az egész tartományban.)

Be kellett tehát érnünk a múzeum parkjában kiállított műanyag dínókkal, amikkel egyébként az összes környező tartomány alaposan meg van szórva. Még elmentünk a víztározó gátjához, ahonnan kellemes kilátás volt a tóra, de alapvetően már mindketten szerettünk volna megérkezni és pihenni az elmúlt hetek hajtása után. (Hajtás alatt most az éjszakába nyúló meccsnézéseket kell érteni, ami miatt tényleg kicsit kialvatlan vagyok mostanság…:)) A város határában még megálltunk némi ellátmányért, majd pont megérkeztünk a házinéni által készített ünnepi vacsorára, ami annyira bőséges volt, hogy szinte hihetetlen, hogy mindezek után meg tudtuk várni az éjfélt és köszönteni az Új Évet! Nem tudom, hogy más is kívánt-e valamit, én a covid-hiszti elülését remélem 2021-től, mégha itt helyben az ellenkező irányba is gravitálunk...

 2021. 01. 01 - Legalább úton!

Hopp, a csoda elmaradt. 2021 van, de nem nyíltak meg a határok, nem szívódott fel a vírus, viszont macskajaj nélkül ébredtünk. Szóval csak részben maradt el. Nem siettünk ugyan, de egy kisebb túrát mára is terveztünk, mert amikor itt laktunk még nem volt holmi motorunk a körbejáráshoz. Délre értünk el a Ban Hua Khua tóhoz, ahol Sarakham elsőszámú nevezetessége, Iszán leghosszabb fahídja található. A híd tényleg van vagy 500 méter, ráadásul a vártnál is izgalamsabb, amennyiben rettentően rozoga. Persze a helyiekkel ellentétben tudunk úszni, így azért megkockáztattuk az átkelést, ami mindenképpen jó ötlet volt, mert a tó igencsak bővelkedik a szebbnél szebb madarakban, melyek csoportjait drónról is sikerült lefilmezni, bár a siker kevésen múlt az orkán erejű szélnek köszönhetően… Elképesztően hideg van az elmúlt pár napban, mint egy márciusi hajnal Magyarországon. A híd után még egy programpont akadt, amit Rita talált. Ugyanis Khon Kaen híres a kék freskókkal díszített régi templomairól, melyek közül egy belátható távolságra található, ráadásul kellemesen kihalt mellékúton juthatunk oda, ami azért is fontos, mert az ország ezen részében legendásan rossz a közlekedési morál.

Ban Lan falu temploma tényleg egy kis tünemény, a belső kerengőjének mind a négy oldalán megmaradtak – vagy helyre lettek állítva – a freskók, melyek hol művészi, hol pajzán, hol ijesztő, hol érdekes képekkel idézik meg az évszázadokkal ezelőtt élt emberek hitvilágát és mindennapjait. Rajtunk kívül senki nem volt a helyszínen, mondjuk sokan nem is fértünk volna el egy fedél alatt…:) Este nagyjából ugyanakkor értünk vissza a szállásra, nagyjából ugyanott folytattuk a kellemes beszélgetést, és egész pontosan ugyanannak a vacsorának a maradékával laktunk jól másodszorra is. Nem mondom, gyorsan vissza tudnék szokni ide…

 2021.01.02 - Drágám, a Denver marha nagy lett!

Mivel a vasárnapot egészében a pihenésnek szántuk, ezért ma már vissza kellett indulnunk, de ezúttal némi kerülővel. Ha már Kalasin a fosszíliáiról híres, de a múzeumot bezárták, két – talán – nyitvatartó lelőhely felé vettük az irányt, melyek mindentől távol, de legalább egymáshoz közel voltak. Az első az óriás dinólábnyomok otthona, melyek gazdája egy hatméteres T-Rex szerű fenevad volt néhánymillió éve. Bő két óra vezetés után jutottunk el a lehajtóig, hogy aztán további öt kilométert hajtsunk egy különlegesen szép, nyárfaerdei zsákutcába. A nyomokat alig néhány éve találták meg, és nem is csodálkozom, hogy mi tartott idáig… Ember persze nulla, de legalább egy őr akadt, aki be tudott engedni minket. Gyorsan megtaláltuk a nyomokat, nehéz is lett volna eltéveszteni őket, mert tényleg baromi nagyok! Gyermekkori rajongásom a dínók iránt bekopogtatott a múltból és féktelen tombolásba kezdett, ha van nálam véső, egyet talán még haza is hozok a hatból! Így maradtunk a fényképeknél. A parkban megkövült fák is vannak, de azok azért nem tekinthetők a műfaj legszebbjeinek, mert azok Burmában vannak.

A másik látnivaló a közeli hal fosszíliák lelőhelye, ahol egy kis múzeum mutatja a terület geológiáját és prehisztorikus állatvilágát. De a lényeg nyilván az a több tucat ponty méretű fosszília, melyet immár csak plasztik replikák mutatnak a földben. (A kiállítás tárgyai között azért szerepel igazi is.) Hihetetlen, hogy mennyi energiát beleöltek a múzeum kialakításába, egyébként pedig simán magárahagyták… Egy pénztáros, egy teremőr, tényleg senki nem volt ott rajtunk kívül. Egyébként érdekes koncepció, hogy a múzeumot viszik a lelőhelyre és nem a leletet a múzeumba, amit pedig oda építenek, ahol van aszfaltos út és élnek emberek is… Érdekes, de láthatóan nem működőképes. Mire bejártuk a lelőhelyet már elmúlt három óra, előttünk pedig még állt 160 kilométer, így egy nagy sóhaj után visszaindultunk. A korábban ismeretlen környék nagyon kellemes meglepetést jelentett –most is messze kerültük az autópályát -, hiszen a minősége pazar volt, a táj kellemes, forgalom pedig konkrétan nulla. Haza is értünk még sötétedés előtt, ráadásul egyben. Nem mondom, hogy tökéletesen indult az év, de legalább nem unatkoztunk… Azt majd hétfőn, mikoris várhatóan bejelentik a lockdownt. (UPDATE: Bejelentették.)