A nagy északi túránk terve nem volt előzmény nélkül való, mivel alig két hónappal korábban már volt egy háromnapos, nagyjából 700 km-es bevezető túránk Chiang Mai körül, aminek könnyedsége és élményfaktora meghozta a kedvet ahhoz, hogy nagyobbat is merjünk álmodni. Ennek fényében szerintem úgy logikus, ha a két utat összevonom, mert nemcsak szellemiségében, de útvonalában is teljesen kiegészítik egymást.

2020.09.04 - Észak éke elesett

Közel két év után egy újabb hosszú hétvége adott lehetőséget arra, hogy visszatérjük Chiang Maiba, illetve az a tény, hogy nem tudunk olyan Isten háta mögötti helyre kerülni, ahonnan ne lenne közvetlen éjszakai buszunk a városba. Mivel az első alkalommal a városra koncentráltuk, most úgy terveztük, hogy a környék hegyeit vesszük célba, illetve elsősorban a Doi Inthanon Nemzeti Parkot, ahol Thaiföld legmagasabb pontja is található. Két kollégával közösen utaztunk, de aztán elválltak útjaink, mert míg mi az aktív kikapcsolódásra szavaztuk, addig ők inkább pihenést terveztek. Érkezés után elsétáltunk az óváros szélén lévő szállásra, ahol kicsit várni kellett a becsekkolásra, addig elmentünk a közeli Ezüst Templomhoz, és beszélgettünk a szálláson egy sráccal, aki egyébként a közeli Paiban szállástulaj. Az üzelte persze haldoklik, de dícséretes módon már azon agyal, hogy tudná továbbfejleszteni… A mai napi terv egyébként sem sietős, lehetőség szerint felkeressük az óváros legszebb templomait, és találunk egy megfelelő motort a túrához.

A két éve már leírt templomokhoz képest egy újdonságot találtunk, ez pedig a Wat Lok Molee, ami egy klasszikusan szép fatemplom igényes melléképületekkel. Kellemetlen meglepetésből azért akadt több is, az egyik, hogy felfoghatatlan okból kifolyólag lecsonkolták a Wat Phan Tao templom kertjében lévő csodás fát, a lábánál lévő tavat pedig egyszerűen betemették. Ünnepek alkalmával ez volt a város legszebb pontja, ahol a vízen úszó mécsesek mellett, a fán lógó lampionok alatt a szerzetesek meditáltak és végezték az olyankor szoksásos szertartásaikat. Egy ikonikus ponttal kevesebb…:( Ami viszont még ennél is döbbenetesebb volt, az az emberek teljes hiánya, az óvárosban legalábbis. A hotelek kongtak az ürességtől, az éttermek döntő többsége zárva, még Khao Soy csirkét is alig találtunk ebédre… Noha korábban – és később is – láttunk példát arra, hogy a helyi turizmus működik, úgy tűnik, hogy innen az elmúlt évtizedekben már teljesen elszoktak a thaiok…

Szerencsére a motorkölcsönzők többsége kinyitott legalább a hosszú hétvégére, és némi keresgélés után két helyre szűkítettük le a lehetőségeket. Honda PCX vagy Yamaha, ez itt a kérdés?! Korábban még nem vezettem 150 cc-s gépet, mindkettő elég jól nézett ki, de a Hondára tudtunk alkudni, így végül az lett a nyertes. Este még tettünk egy újabb kört, találkoztunk az egyik kollégával, de a kihaltság már kezdett kísérteties lenni, így végül elég korán visszatértünk a szállásra. Mondjuk volt mit bepótolni az alvás terén, holnap reggel pedig korán indulunk.

2020.09.05 - Hmongok között két keréken

Az hiszem, hogy az ilyen időre mondják, hogy lóg az eső lába… de ez nyilván nem tántorított el minket, hogy elinduljunk az Inthanon csúcsa felé, épp csak egy sokszáz kilométeres kerülővel északi irányba. A Chiang Mai-i közlekedés a korai óra ellenére is elég tragikus volt, de szerencsére nem kellett messzire menni, hogy fellélegezhessünk. A szó legszorosabb értelmében, mert első megállónk a Huay Tueng Tao tó volt, ami a helyiek egyik kedvelt kirándulóhelye, ahol a szabadidős tevékenységek széles tárháza áll nyitva. Rengeteg futó, evező és bicikliző emberbe botlottunk, sőt, elvileg komolyabb túraútvonalak is indulnak innen, de most ilyesmire nem igazán lesz időnk. Pontosabban túrázni túráztunk, méghozzá a következő megállónál, a Mae Sa vízesésnél. Ahogy azt korábban megfigyeltük, a legtöbb Nemzeti Parknak van hátsó bejárata, amit a helyiek használnak, most is kedvesen útba igazítottak minket. Ez volt a túra első vízesése, de messze nem az utolsó. Ha minden igaz hét lépcsőfoka van a zuhatagnak, és elég hosszan lehet sétálni a folyó mellett, mely lehetőséget érdemes kihasználni, mert ha éppen nem zsúfolt – és most nagyon nem volt az -, akkor remek lehetőség a relaxálásra. Persze nem a mi tempónkban, amire egy francia idegenlégiós is elismerően csettintene…:)

A vízesés után nem sokkal van egy speciális falu, ami a környéken élő hét hegyi törzs kultúráját hivatott bemutatni - fejenként 5000 forintos jeggyel -, de a koronavírus járvány miatt Ban Tong Luang lezárta kapuit. Azért mi tettünk bent egy kört, hogy legalább a jellegzetes faházakat lássuk, de némi meglepetésre karen és hmong néniket is találtunk, akik békésen végezték mindennapi teendőiket, bár az tény, hogy a lakók 80%-a kényszerszünet idejére visszaköltözött az eredeti falujába. Kicsit meglepődtek, hogy tévedtünk arra, de problémát azért nem csináltak belőle. Innen pedig szintén csak egy bakugrás volt a Queen Sirikit Botanikus Kert, ahol endemikus és külföldi növényfajok színes palettája is látható a tematikus üvegházakban. A kedvenceink a húsevő növények háza és a broméliafélék voltak, Rita tériszonyát kezelendő pedig az ország leghosszabb üveghídján is besétáltunk az erdő fölé. Innen már látszottak a környező hegyek, meg az, hogy aligha ússzuk meg az esőt…

Ennek szellemében amilyen gyorsan csak lehetett, el is indultunk felfelé a Mon Jam csúcsára, és nagyjából félútig el is jutottunk, amikor leszakadt az ég. Szerencsére találtunk egy éttermet, ahol megebédelhettünk és kipróbáltuk a helyi avokádós tejes smoothiet, ami bár bizarrnak tűnhet, de kimondottan finom! Időt sajna így is vesztettünk rengeteget, kicsit még el is szundítottunk ültőhelyünkben. Azért csak eljutottunk a Jam tetejére, ahol a kellemetlen időjárás ellenére is brutális tömeg volt… Most már tudjuk, hová tűntek az emberek Chiang Maiból! :) A hegy tetején a szokásos virágültetvények várják a szelfizni vágyó nőket, emelett egy mókás fából ácsolt autót is ki lehetett próbálni, amit felvontattak a hegy tetejéig, onnan pedig csak gurulni kellett. De volt piac is, hmong nénik árulták a szőtteseik és a könyéken termő gyümölcsöket. Itt láttunk Thaiföldön először őszibarackot, ami jól nézett ki nagyon, de a magyarhoz képest sajnos íztelennek bizonyult…

A hegygerinc egyébként felkészült az iszonyatos forgalomra, míg a szem ellát sátortáborok lepték el a csúcsot, ahol a luxus műanyag igluktól a mezei sátrakig lehetett válogatni a szálláshelyekből, és ránézésre tele is volt az összes! Természetesen nem hagytuk ki a drónozást sem, mielőtt elkezdtünk volna visszaereszkedni a völgybe Samoeng irányába. Kicsit zavaró volt, hogy a földutakra hivatkozva a GPS csak nem akarta megtervezni azt az útvonalat, amit szerettem volna, de szerencsére nem vettem készpénznek a tanácsát és elindultunk a Mae Pa-Ban Pok irányba, ami nemcsak töredék annyira volt forgalmas, mint amelyiken felkapaszkodtunk a hegyre, de teljesen vállalható volt a minősége és megkockáztatom, hogy a legszebb szakasz a Nemzeti Park területén kívül. Mire elértünk Samoenget, éppen besötétedett, de nagy nehezen megtaláltuk a falu határában lévő szállásunkat, ami egész pontosan egy horgásztanya volt. A mesterséges halastó partján épült puritán vityillók közül kaptuk meg az utolsót, de még így is sokkal jobban jártunk, mint a méregdrága resortok valamelyikével, abban pedig erősen bíztunk, hogy az éjjel egyetlen kígyó sem látogat meg minket…:) Nagy szerencse, hogy a horgászat egy viszonylag csendes sport, talán nyugodt éjszakánk lesz!

2020.09.06 - Csúcsra járatva

A mai nap teljes ugrás az ismeretlenbe, egyetlen leírást sem találtam arról, hogy bárki is az északi irányból közelítette meg az Inthanon Nemzeti Parkot. A térképen annyi látszik, hogy van egy kapu, remélhetőleg nyitva. Illetve az sem lenne hátrány, ha járható aszfaltos úton közelíthetnénk meg. Reggel kicsit hűvös volt még, illetve árnyékban baromi hideg, de legalább a forgalom kezelhetőnek tűnt és az út is jó. Hamarosan elkezdtünk emelkedni, és a domb oldalában már kimondottan élvezetes volt a vezetés. Bo Kaeo – Ban Mae Hae – Ban Khun Wang voltak a főbb érintett települések, de sok kisebb törzsi falut is kereszteztük. Hmongot, Lahut és Karent egyaránt. Elég gyakran álltunk meg fényképezni hol a népviseletes néniket, hol pedig a tájat. Rizsből itt kevesebb volt, viszont zöldség és gyümölcsföldek rogyásig. Az uralkodó a hetvenes években kezdte el az északi hegyvidék mezőgazdaságának támogatását, hogy az addig jellemzően ópiumtermelésből élő törzsek találjanak alternatív bevételi forrást, és ezt a programot siker koronázta, sok mintagazdaság pedig ma is működik. Mi is betértünk egy ilyenbe, mielőtt elértük volna a Nemzeti Park kapuját.

Az őr kicsit meglepődött, amikor felbukkantunk, de hamar a mellünkre ragasztotta a belépésre jogosító stilizált zöld macifejet. Hogy miért pont azt, rejtély, mivel éppen medvék véletlenül sem élnek errefelé, de ebből nem csináltunk problémát. Annál is inkább nem, mert amikor vártam volna, hogy elkéri a belépő árát – ez egy csúcskategóriás park, 10 dolláros jeggyel -, akkor csak intett, hogy mehetünk. Érdekes. A bejárattól nem messze volt egy kellemes kis tó egy orchidea-házzal és további néhány kilométer múlva elértük a Khun Klang falut, ami ennek a területnek egyfajta központja. Megkérdeztünk néhány kempinget, de az összes tele volt, ahogy a Nemzeti Park sem adott bérbe sátrakat. Utóbbi lehet, hogy csak annak szólt, hogy külföldiek vagyunk, mindenesetre zavarbaejtő történet. Innen elzarándokoltunk a Sirinhume vízeséshez, ami már a távolból elég látványos volt, közelről pedig kellően el is áztatott. De a legjobb mégiscsak a vízesés lábánál található virágoskert – Rita odáig van az ilyesmiért… :) - és egy óriási páfrányokkal benőtt park. Utóbbit úgy kell elképzelni, hogy többszáz méteren keresztül sétálgathattunk úgy, hogy nem láttuk az eget, mert mindenhol páfrányok magasodtak fölénk. Eddig még nem találkoztunk hasonlóval, pedig remek koncepció! Viszont szállásra mégiscsak szükség van, így elmentünk Mae Klang Luang faluba, ahol sikerült találni egy rizsföldekre néző gyönyörű szobát, ráadásul Rita alkudni is tudott, pedig voltak vendégek bőven. Vitán felül vannak előnyei annak, hogy a világ legaranyosabb embere a feleségem! :) Ha már így alakult, helyben meg is ebédeltünk, tettünk egy gyors kört a faluban, majd csodák csodájára belefutottunk az egyik kollégánkba, aki egy privát túra keretében hozatta el magát idáig. (Mint kiderült, vele a másik kapunál kifizettették a belépőt.) Innen a hmong piac érintésével elindultunk nyugatra, ahol egy csokornyi vízesés várt minket.

Miután a következő kapun is átengedtek fizetés nélkül, egy brutális ereszkedés után elértük a Huai Sai zuhatagot. Ez volt a legkisebb a három közül, azért az ingerküszöbünket még éppen elérte! :) A következő viszont talán a legmagasabb az egész Nemzeti Parkban, Mae Pan névre hallgat, és egy kellemes kis túra vezetett idáig a főúttól. Itt elég sok emberrel találkoztuk, akik jól láthatóan meg is mártóztak a vízben, de erre sem a víz, sem pedig a levegő hőfoka nem tűnt ideálisnak… A harmadik, Pha Sam Lam esetében inkább az volt a különleges ahogyan a meder szikláit lecsiszolta, pontosabb kiélezte. A vízesésre itt nem volt olyan jó rálátás, mert egy elég veszélyes, csúszós ösvényen a vízesés tetején kötöttünk ki. A vízesések közelében van egy elég jólismert rizsföld is, de mivel ott külön belépőt szedtek, nekünk pedig csak pár percünk lett volna – hiszen még fel kellett kapaszkodni az Inthanon csúcsára -, inkább kihagytunk. (Pontosabban EZÚTTAL kihagytuk… de az már egy másik történet.) Innentől egy egészen durva emelkedő jött, 18 km alatt 2000 méter szintemelkedés, de a motornak meg sem kottyant a dolog, ellentétben az autókkal, akik a rosszul megválasztott sebességi fokozat miatt egymás után füstöltek el. Nekem viszont éppen eléggé meggyűlt a bajom, mert a menetszél miatt majdnem megfagytam, míg Rita mögöttem el tudott bújni szerencsésen.

A hegy csúcsán két hosszabb és egy rövidebb túraútvonal van. A hosszabbak közül a sziklagyepen át vezető kör az év ezen szakaszában le van zárva, míg a másik, ami a köderdőben visz, az elvileg nem, de a Covid miatt mégsem volt nyitva. Szerencsére egy kisebb körút a csúcsot jelző emlékműig látogatható volt, így nem maradtunk köderdő nélkül, ami szerintem a leggyönyörűbb növénytársulás, amit csak el lehet képzelni. És ez is lenyűgöző volt, ha cserébe meg kell szenvedni a hideget, ám legyen! Nem sokkal a csúcs alatt található a hegy legikonikusabb látványa a szürke és rózsaszín színekben megálmodott ikersztúpa, amit az öreg király és felesége tiszteletére emeltek, természetesen elképesztő virágoskertekkel körbevéve. Sajnos itt drónozni szigorúan tilos, de azért a földről is lehetett pár értékelhető képet készíteni. Egészen az ötórai zárásig maradtunk, majd siettünk vissza a szállásra, amit nemcsak elértünk sötétedés előtt, de tíz percem még drónozni is maradt, elvégre a környező rizsföldek igazán megértek ennyit. Ezt követően már csak vacsorázni kellett, aztán kipihenni ezt a minden szempontból hosszú napot.

2020.09.07 - Vízesés, ég szakadás

Ahogy számítgattam az égtájakat, arra jutottam, hogy a nap éppen a hegyek közt a rizsföldek mögött fog felkelni, így nem tudtam megállni, hogy fel ne keljek hajnalban. Mint kiderült, nem tévedtem, de Rita így sem köszönte meg a korai ébresztőt. Igyekeztem kiengesztelni azzal, hogy elvittem a falu egyik legpofásabb kávézójába, ami szintén egy rizsteraszra – igaz egy másikra – volt panorámás. Itt mondjuk pórul jártam, mert míg Rita konzervatív módon kávét kért, én addig Mocha-t, amit a pincér sikeresen félreértett, Matcha-t értett. Így nem csokis kávét kaptam, hanem valami zöld trutyit, aminek olyan íze volt, mint a cseppfolyósított szénának. Legalább már tudom milyen ez, bár elképzelésem sincs, ki az aki önszántából ilyet inna. A kávé után a falu határában induló túraútvonalat céloztuk meg, melynek másik vége pár kilométerrel feljebb, a főútról nyílik. Vicces, de abból az irányból csak hmong vezetővel látogatható, míg innen csak simán elindultunk a térképet követve. Tulajdonképpen egy levada-túráról van szó, a falu vizét ugyanis az ösvény mellett futó vízcsatorna szállítja egy közeli vízesésből. Ennek megfelelően egy csomó időm elment azzal, hogy fuldokló kisállatokat mentsek ki a csatornából, pockot, gyíkot, ilyesmit. Gyűjtögetni kell a karma-pontokat, mert nem akarok beleszaladni mégegy macha-incidensbe…:D Az útvonal erdőn és smaragdzöld rizsföldeken át vitt, minimális emelkedéssel. Nagyon kellemes séta volt, és a végén a vízesés is tesztett, ami egy bambusz hídon egész jól megközelíthető. Itt terveztünk visszafordulni, annál is inkább, mert a hivatalos útvonalon épp érkezett egy csoport, a vezető pedig már messziről bambán bámult minket. Nem vártuk meg beszélgetni.

Nem volt más hátra, mint előre, elindultunk hát kifelé a Nemzeti Parkból, és út közben csupán három újabb vízesés akadt az utunkba, illetve egy kézműves termékeiről híres fehér karen falu, ahol persze a covid miatt nem volt élet, de legalább a rizsföldjei jól mutattak. Az első vízesés a Sirithan volt, ami egy két magas lépcsővel rendelkezik. Én főleg azért kedveltem, mert látogatók hiányában egészen a zuhatag aljáig le lehetett sétálni. A második a Wachirathan, ami egy széles-magas, igazán látványos vízesés, bár az esős évszak dacára is úgy tűnt, hogy lehetne benne több víz is. Mivel ez minden szervezett túra kötelező eleme, elég zsúfolt volt, de ez is csak relatív, biztos vagyok abban, hogy „normál helyzetben” akár tízszer ennyien is nyomoroghatnak a korlát mögött. A kedvencünk viszont a Mae Klang lett, noha a térkép kicsit megcsalt minket a gyalogúttal, végül egy elhagyatott ösvényen keresztül sikerült elérni. Sok lépcső, gyönyörű sziklák, befogadható méret, ráadásul sikerült bemásznom a vízfüggönyök közé. Hiába láttunk az elmúlt pár napban kilenc vízesését is, igazán nem untuk meg, sőt, inkább azt bántuk, hogy talán a legszebbnek mondottra, a lényegesen távolabb lévő Mae Yaira nem maradt időnk. (Újfent kiemelem: EKKOR MÉG NEM:)) Sőt, a kilencből legalább öt kimondottan klassz! Innen már gyorsan elértük a Nemzeti Park járatánál lévő nagy kínai templomot, majd egy közeli étteremben elfogyasztottuk talán utolsó Khao Soy csirkénket…

A parkkal azonban nem volt vége a mai kalandnak, következett a Gyu Seu Ten Nemzeti Park, ami a roppant különleges föld-oszlopairól híres, és a képek alapján az egyik legizgalmasabb látnivaló a környéken. A főbejáratot zárva találtuk, de a hátsón zavartalan volt a bejutás, így megkockáztattunk egy kört, amit nem is bántunk meg. Ugyan a vártakhoz képest a „sziklák” mérete kicsit kisebb volt, de az izgalmas formák, a korábban nem látott textúra így is roppant élvezetessé tette a bejárást, ráaádsul az egyik oszlop mögött belefutottam egy hihetetlenül szép fehér gyöngybagolyba, amihez még nem volt szerencsém ezelőtt. Elég furcsa volt, hogy van egy saját Nemzeti Parkunk, de azért a lehető legjobb értelemben furcsa. Miután körbejártuk a panorámapontokat, haladtunk tovább Chiang Mai és a fenyegetően sötét esőfelhők felé, és a nagy találkozásra pont a „Grand Canyon” nevű vízi vidámparknál került sor. Ide eszünk ágában nem volt bemenni – az elnevezés egyébként egészen barokkos túlzás –, de mivel fentről elég jól nézhet ki ez az első blikkre bányató, gondoltam felküldöm a drónt, de ezt a kísérletet sajnos elmosta az eső és ami azt illeti, minket is. Újabb esőszünet, pedig annyira sok időnk már nem volt visszaérni. Egy bizonyos ponton már nem tudtunk tovább várni, pedig nincs az az esőkabát, ami ettől a pusztító égszakadástól megvédett volna...

A sors azonban kegyesnek bizonyult – ugyehogy megérte kimenteni a fuldokló állatkákat?! -, az eső pár további perc után elvonult, mi pedig még meg tudtuk nézni Wiang Kum Kam legjelentősebb templomromjait. Ez a terület volt Chiang Mai béta, a Lana királyság első fővárosa alig néhány kilométerre az óvárostól, de elég szerencsétlen módon egy patak árterében, ami a vesztét okozta. Itt volt egy elég meglepő találkozásunk, ugyanis az egyik templom konkrétan valakinek a kertjében állt, az a valaki pedig egy ránézésre masszívan alkoholista amerikai srác volt, egy klubtulajdonos, aki egyből elkezdett velünk haverkodni. Az idő azonban nem hagyta, hogy szárbaszökkenjen ez a remek barátság, el kellett indulni visszafelé, hogy a motor leadása után még legyen idő kiérni a buszhoz. Bár a helyi busz nem akaródzott jönni, azért végül megoldottuk a dolgot, sőt még egy Khao Soyra is maradt idő – ezt a fogást tényleg nem lehet megunni! – mielőtt összefutottunk a kollégákkal és megkezdődött a 13 órás hazaút… Amin kivételesen még aludni is tudtam.

Noha kétszer is eláztunk, annyira jól sikerült ez a kirándulás, annyira jó volt a hegyekben motorozni, hogy megfogalmazódott bennünk a terv egy hosszabb, egész Északot átszelő útra, méghozzá nem is annyira a távoli jövőben... Vége helyett folyt. köv.

2020.10.31 - A kedvenc ünnepünk a legszebb templomok között, Loy Khratong Sukhothaiban

Erre a folytatásra egész pontosan az egy hónapos hosszú szünetig kellett várni, ami olyan jól jött ki, hogy indulásként el tudtunk menni Sukhothaiba a Loy Khratong fesztiválra. A világörökség városban jártunk már, Loy Khratong fesztivált is láttunk kettőt – talán a legszebb thai fesztiválról van szó, amikor úszó mécsesekkel tisztelegnek a folyóvizekben/Gangeszben lakó szellemeknek -, de a kettő együtt azért is tűnt fantasztikus párosításnak, mert egyrészt az ünnep eredetileg ehhez a városhoz köthető, továbbá a műsorokra a történelmi emlékparkban kerül sor, ami azért elég jó díszletnek tűnik. A munka leadása után a korábban már említett dél-afrikai kollégával a buszhoz siettünk, de ezúttal Phitsanulokban le kellett szállnunk nagyjából hajnali háromkor. Szerencsére a csatlakozás viszonylag gyorsan jött, hajnali hatkor pedig a buszpályaudvar melletti szállásra mentünk. A szobát nem tudtuk elfoglalni, de ennél sokkal rosszabb hír, hogy az ünnep okán a tulajnak nem volt szabad motorja. Ez azért probléma, mert napközben szerettünk volna elmenni a kb. 60 km-re lévő Si Satchanalai Historical Parkba, ami Sukhothai kistestvére és szintén UNESCO védettség alatt áll. Végül a szállásadónk javasolt egy buszos megoldást, így egy gyors reggeli után mentünk is tovább, de legalább már csomagok nélkül.

A buszról leszállva kénytelenek voltunk biciklit bérelni, ráadásul meglehetősen ócskákat, mivel gyalogszerrel túl sok idő lett volna bejárni a területet. Őszintén szólva nem értem, hogy ez a park miért nincs annyira a figyelem középpontjában, mint Sukhothai, mivel legalább annyira gyönyörű épületeket találni itt is, ráadásul elég sok maradt meg jó állapotban. A legszebb talán a Wat Phra Sri Rattana Mahathat, ami ráadásul jegy nélkül is látogatható, na nem mintha a fő romterületnél ellenőriztek volna bármit. A fő területen három komolyabb templom van, ami az élénkzöld füves rét közepén baromi jól mutatott, ezért hangulatában talán a legjobb ilyen típusú park az országban. Nem mondanám, hogy üres volt a park, de azért tömött sorok egyik belépésnél sem alakultak ki, és külföldiek egyáltalán nem voltak. Ami nem is csoda, alig maradt valaki az országban… Amikor már a busz felé bicikliztünk, Rita észrevett egy miniállatkertet az út mellett, meg is álltunk tüstént. Az egyik ketrecbe pedig egy gibbon pár lakott, ami azért nem hétköznapi látvány, pláne ilyen közelről. Gondoltam csinálok egy jó képet a rácson keresztül, mikor az egyikük kecsesen odalibbent hozzám, és a rácsokon kinyúlva elkapta a kezem. Meglepően erős volt, de azért nem tudta elvenni a telefont a kis rohadék. És ami legalább ennyire fontos, nem karmolta meg a csuklóm, szóval nem kellett az egész túrát egy veszettség elleni injekciókúrával kezdenem… Hiába, a majom nem játék. Ezt követően még a kollégát is össze kellett szedni, mert lemaradt tőlünk, majd egyszerűen elveszett. Hatvan évesen olyan, mint egy gyerek. Egy nagyon balfék gyerek. A buszunk késett, így a szálláson csak estebédelni volt idő, hogy az utolsó songteowal még ki tudjunk jutni az emlékparkba, ahol lassan elkezdődött az egyhetes fesztivál legfontosabb napja.

A romterület kapujában valami felfoghatatlan tömeg hömpölygött, mióta kitört a covid hiszti, ennek még a töredékét sem láttuk egyhelyen soha. Túlzás nélkül tízezer ember szállta meg a parkot, ami némileg megnehezítette már a körbejárást is, ami csak akkor enyhült, amikor sikerült belógnunk a Wat Mahathat templom területére. Csináltunk még pár jó képet a lemenő nap utolsó sugaraiban, mielőtt kitereltek volna, hivatkozva arra, hogy az egész terület alá van aknázva tűzijátékokkal. Persze a műsorig volt még két óra. Megpróbáltunk beállni a sorba, hogy a fő tribünről nézhessük az előadást, de mivel csak ~1000 embert engedtek be, ezért fel kellett adnunk ezt a tervet. Talán a második előadásra oszlani fog a tömeg… (Nem, nem oszlott.) Körbejártuk hát a kismillió helyszínt, mindenhol táncműsorok és árusok váltakoztak, és persze emberek, emberek mindenhol. Megnéztük a khratongokat, a vízen úszó kis mécseseket is a park taván, de abból pont sokkal kevesebb volt, mint amire számítottunk, bár Thaiföld különböző tartományaiból érkező óriási díszes tutajok azért elég jól mutattak. A második előadáshoz sikerült egy megfelelő helyet találni a templom falánál, ahonnan mindent szinte tökéletesen láttunk, ráadásul a felvételek is jól sikerültek. Táncosok, fényjáték, tüzijáték, harci elefántok és csatajelenetek mutatták be Thaiföld dicső történetét majdnem egy órában, mindez az ősi templomok között fantasztikus volt. De ezt követően, valamivel este tíz után elegünk lett a továbbra sem szűnő tömegből, így hármasban a kijárat felé vettük az irányt. Sajnos azonban a songtheok ekkor már nem jártak, és csak a közeli parkolóig vittek el minket, ahol a tömeg az autóját hagyta. Innen még tíz kilométer volt a város, így jobb híján elindultunk gyalog. Nem kellett azonban sokat megtennünk, találtunk egy üres tuktukot, amivel éjfél után vissza is értünk a szállásra. Nagyon hosszú, élménnyekkel teli nap volt ez, jól indul tehát az északi kaland…

2020.11.01 - Lampion Fesztivál, lampionok nélkül...

Reggel nem sok időnk volt összepakolni, mert mint azt a pályaudvaron megtudtam, a menetrendben szereplő Chiang Maiba tartó járatok felét törölték, így ha időben oda akartunk érni, akkor azonnal kellett lépnünk. És miért szerettünk volna időben odaérni? Mert a Loy Khratong másnapján kizárólag Chiang Maiban tartják a Yi Peng fesztivált, ahol nem a vízen úsztatnak mécseseket, hanem a levegőbe eregetik a lampionok ezreit. Két éve Szilveszterkor ehhez hasonló fantasztikus élményben volt részünk, ami a mai napig a legjobb fesztiválos kalandunk, így kapva kaptunk az alkalmon. Szerencsére még annyi időnk volt, hogy az útra vegyünk valami ropogtatnivalót, ami később „életmentőnek” bizonyult. Történt ugyanis, hogy a két város közötti szerpentines úton árokba borult, majd szénné égett egy tartálykocsi – mindez éppen annyival előttünk, hogy ne ússzuk meg a lezárást -, így az eredetileg ötórás útból hipp-hopp lett nyolc óra, és már majdnem sötétedett, amikor begurultunk a pályaudvarra. Valahogy az éjszakai utak – ha nem alszom, akkor is – sokkal kevésbé idegtépőek, de szerencsére semmiről sem késtünk le, még a WC-t is elértük… :)

Chiang Mai most egészen másik arcát mutatta, mint a legutóbb, jó érzés volt kicsit elveszni a vásári forgatagban. Mindenekelőtt azért leraktuk a cuccainkat egy remek és olcsó szálláson, hogy aztán feltérképezzük a programot. Az igazi mélyütést sajnos gyorsan megkaptuk az első információs pontnál, ugyanis kiderült, hogy repülésbiztonsági szempontok miatt az idén – és ez a jövőre vonatkozva is igaz – betiltották a repülő lampionokat. Paff. Akkor mi végett a fesztivál? Ez azért is volt álságos, mert a jelen helyzetben alig vannak működő járatok, és aligha lenne probléma egy évben mondjuk kétszer két órára elterelni a járatokat, hiszen így az esemény lényege, és az egyik leglátványosabb thai tradíció enyészik el. Mérhetetlenül csalódott lettem, de jobb híjján folytattuk barangolásunkat az óvárosban. Volt pár érdekes előadás, például a „kínai kutyaszörny tánca az óriás pillangókkal” (biztos van neve is az előadásnak, de nekem nagyjából ez jött át) és az éjszakai piac is pörgött. Bánatomat egy adag sertés borda elfogyasztásával igyekeztem gyógyítani, míg Rita maradt a kevésbé nehéz tavaszi tekercsnél kebabbal. Őt inkább a kézműves termékek érdekelték, talált is magának pillangó szárnyakból készített fülbevalót és egy bambusz-merített papír hangulatlámpát is alkudtunk. Utóbbit, mint véres kardot hurcoltuk az elkövetkező 4000 kilométeren, ahelyett hogy a szálláson hagytuk volna, ahová úgyis vissza kellett térni… Késő bánat, eb gondolat. Kellemes este volt persze, jó volt látni, hogy maradt még élet a városban, de azért a csalódás tagadhatatlan volt.

2020.11.02 - Naplopás a felkészülés jegyében

Ez a nap teljes mértékben a felkészülés jegyében telt, igyekeztünk megtalálni azt a motort, ami kiszolgálhat minket a következő három-négy hétben. A pontos útvonal ugyanis nem volt még letisztázva, sem az, hogy hol akarunk akár több napot is eltölteni. Először persze a legutóbb használt Hondáért mentünk, de míg a három napra szóló ár barátságosnak tűnt, addig a hölgy három hétre sem adta volna olcsóbb napidíjért, tehát ez kiesett. Azon a helyen viszont, ahol rövid távra nem engedtek, ott havi 40.000 forintért felkínáltak egy Xamaha Aeroxot, ami az előzőhöz képest fele árat jelentett. Új gumik, nagy csomagtartó, frissen cserélt olaj és még a fék is fogott. Kell ennél több? Mivel egy hónapra olcsóbb volt, mint három hét lett volna – azért ez elég abszurd -, így nagyjából az is eldőlt, hogy a hosszabb útvonalat járjuk be, és tényleg MINDENT megnézünk ebben a hét tartományban.

Miután a motor kérdését tisztáztuk, már csak pihennünk kellett egy kicsit, meg persze konstatálni a szomorú tényt, hogy bár a mondás szerint minden csoda három napig tart, a hangulatos belváros csak egyig. A fesztivál másnapján annyira kihalt volt minden, hogy konkrétan ki kellett mennünk az óvárosból, hogy vacsorát találjunk. Teljes agyrém, jobb is, hogy holnap magunk mögött hagyjuk ezt a nyomasztó helyzetet.

2020.11.03 - Felvesszük a fonalat 

Ismét komoly forgalomban indultunk el, de amint sorra hagytuk magunk mögött a körgyűrűket, úgy lett egyre kényelmesebb az út. A motor nagyon ment, Ritának pedig nagy élmény, hogy sokkal magasabban ülhet, mint korábban, így kilát a fejem fölött. Azért nem nagyon mentem 90 km/h fölé, nehogy levigye a menetszél… :) Az első megállónk a korábban már megénekelt Mae Yai vízesés volt, ahová egy nagyon hosszú kanyargós letérő vezetett a főútról. Ugyan a bejárat teljesen szeparált, de a vízesés a Doi Inthanon NP-hoz tartozik így mivel hatalmas előrelátásról tanúbizonyságot téve két hónapja eltettük a zöld macimatricáinkat, simán beengedtek minket a kapun. Egy vízesésért nyilván nem fizetnék fejenként 10 dollárt, ezért megnyugtató volt, hogy nem a semmiért kanyarogtunk ennyit. Hétköznap lévén rajtunk kívül egy ember, egy profi fotós volt a zuhatagnál, de kisvártatva ő is továbbállt, így tökéletes nyugalomban gyönyörködhettünk benne. Tényleg talán a legszebb vízesés a környéken, ezért is fájt annyira, hogy a sziklakatlanban a drón nem talált GPS jelet, így a légi felvételek nem jöttek össze…

Majdnem egy órát maradtunk, hogy aztán folytassuk utunk egy egészen Isten háta mögötti helyre, Pha Singh Leawhoz. A korábbi út alatt már felfedeztük a városhoz közeli földoszlopokat, és ezek is hasonlóak voltak, talán kicsit kevésbé barokkos, ám méretében sokkal nagyobb kivitelben. Tán mondanom sem kell, itt sem hemzsegtek az emberek, pedig egészen letaglózó volt a látvány. Még a rekkenő hőség sem tudott visszatartani attól, hogy tetőtől talpig bejárjuk a helyet és itt már nem maradt el a drónozás sem. Egyébként valamiféle látogatóközpontot kezdtek el építeni a parkoló mellett, így várható, hogy a jövőben zsúfoltabb és fizetős lesz a hely, de szerencsére ez már nem a mi dolgunk. Innen egy kicsit visszafelé kellett mennünk, hogy aztán Hot településnél Nyugat felé fordulva elkezdjük megkerülni az Inthanont.

A meglehetősen kihalt főúton akadt még egy megálló, méghozzá az Op Luang Nemzeti Park. Ez a Nemzeti Park nem több,mint egy ösvény egy kilátóig, ahonnan eléd tárul a folyó szurdokvölgye, ami fölött átível egy híd. Mindezt 2000 forintért. VAAAGY mész még háromszáz métert, ahol megtalálod az utat, ami konkrétan átvisz a hídon. Mi az utóbbit választottuk, de a hídról éppenséggel a folyó szintjére is vezetett egy csapás. Elég érdekes látvány, de a belépő és a ráépült infrastruktúra teljes aránytévesztés…. Nemsokkal később azonban megkezdtük az emelkedést Mae Cham irányába. Az úton két megállónk volt és egy tévedés. Előbb egy termálvizes tónál álltunk meg, de a csobbanás nem tűnt jó ötletnek a tűző napon, majd az út mellett vettünk észre egy egészen káprázatos tarajos korallfát. Ilyet még soha nem láttunk korábban, ami azért biztos, mert ha láttunk volna, akkor aligha felejtjük el. Kicsit messze keveredett az őshazájától, Dél-Amerikától, de hálásak vagyunk a kalandvágyáért… A tévedést pedig az jelentette, hogy egy lehajtó tábláján láttunk egy érdekesnek tűnő, de a térképen nem szereplő tavat, amit aztán mindenféle mezőgazdasági utakon tekeregve sem találtunk meg. Annyiban viszont nem ment kárba a kiruccanás, hogy láttunk egy böszme nagy kobrát és végre ebédelni is tudtunk, ami így délután négykor már igazán időszerű volt…

Mae Chamba érve kiderült, hogy a lefoglalt szállásunk „véletlenül” dupla annyiba kerül, mint a booking.com-on, de szerencsére gyorsan találtunk egy sokkal jobbat, így nem kellett annak a két ágról szakadt ukrán hippinek a tanácsára hagyatkozni, akik azt javasolták, hogy kéretőzzünk be egy buddhista templomba, ahogy azt ők is teszik… Este beszereztünk minden földi jót az éjszakai piacon, majd visszatértünk a szállásra, ahol rettenetes hír fogadott. A munkahelyünk nem tudta lefoglalni azt a szállást, amit kinéztünk magunknak a szünet utánra, és ami azt illeti, mást se… Szóval lesz egy kis problémánk. Azért remélem, hogy ez nem nagyon nyomja rá a bélyegét az elkövetkező hetekre.

2020.11.01 - Út, amire nincsenek szavak  

Ha két hónapot visszaugrunk az időben, rémlik, hogy a nagy vízeséstúra közben nem volt alkalmunk megnézni Thaiföld legszebbnek mondott rizsföldjeit… A jó hír, hogy a szóban forgó Pa Pong Pieng teraszok éppen Mae Cham határában vannak, így reggel a tervek szerint lehetőségünk adódott pótolni a második mulasztásunkat is. A földeket két úton lehet megközelíteni, a szállásadónk egyértelműen a hosszabb, de jobb minőségűt javasolta, míg én végül a másikat választottam, ami rövidebb volt, ráadásul útközben megnézhettünk egy kis fürdőtavat is. A Ban Yang Mae Uam falun keresztül vezető utat úgy kell elképzelni, hogy nagyrészt csak a keréknyomok voltak leaszfaltozva, ami egészen sajátos technológia, de egész jól működött a dolog, nagyjából fél óra alatt elértük a teraszokat, rádásul ebből az irányból belépő sem volt... Ugyan a rizs már nem volt zöld, viszont a különböző fajtáknak hála az érett kalászok az aranysárgától a mélybarnáig váltakoztak, olyan volt az egész, mint egy avantgard mozaik, amit itt-ott megtörtek a turistaszállásként funkcionáló nádkunyhók. Itt végre kipróbálhattam a videózáshoz frissen beszerzett gimballomat, és persze a drónozás sem maradhatott ki, tényleg páratlan volt a látvány! Elég hosszan elvesztünk a rizs között, aztán kénytelen-kelletlen visszamentünk a cuccainkért, hogy kezdetét vegye az egész út talán legőrültebb menete.

Amikor azt terveztem, milyen útvonalon jussunk el Mae Sariang-ba, adta magát, hogy térjünk vissza a főútra, mégis valahogy izgalamsabbnak tűnt az a hegygerincen át vezető alacsonyabb rendű út, amin keresztül több törzsi falvat is meg tudtunk látogatni. A Cham folyón átkelve így megkezdtük az emelkedést, és az út nem sokkal később az aszfaltosról macskakövesre váltott, ami annak tükrében, hogy nem egy sétálóutcában vagyunk a Budai Várban, minimum furcsának hatott. Nemsokára leintett minket két élelmet kunyeráló szerzetes, és mivel aranyból van a szívünk, meg is szabadítottak minket az egyetlen palack vizünktől. Ez nem volt valami nagy ötlet, de az esőfelhőkre tekintve aligha lesz vízhiányunk a későbbiekben… Az út minősége szar volt ugyan, de a panoráma szenzációs, minden hegyoldalban más termett a kukoricától a gyümölcsig. Például korábban el sem tudtam képzelni, hogy egy káposztaföld ennyire gyönyörű lehet… Nagyjából délben értük el a Chiang Mai és Mae Hong Son tartományok határán épült katolikus missziót, ahol egy óriási új iskola várta, hogy visszatérjen belé az élet. Itt egy szimpatikus kiugrott papnövendék éttermében ettünk egy-egy óriási csirkecombot, majd tanultunk kicsit a karen népcsoport nyelvéről és kultúrájáról, hogy aztán a tartományhatárt átlépve elkezdődjön a lidércnyomás, de ez már egy másik történet…