2020.11.04 – A tortúra csak most kezdődik... (folytatás)

A határt elérve próbáltuk megfogadni újdonsült cimboránk tanácsát, miszerint fel lehet motorozni a közeli hegy csúcsáig, ahonnan utólérhetetlen a kilátás. Csak azt nem tette hozzá, hogy az odavezető utat túl is kéne élnünk… A hegyre egy darabig a reggel már látott, csupán a keréknyomot megépítő megoldás vezetett, majd még az se. Sima földúton korábban nem nagyon mentünk, így ahol már tényleg vészesnek tűnt a helyzet, otthagytuk a motort. Nemsokkal később viszont elkezdett esni, így a visszafordulás mellett döntöttünk, mert annyi elvesztegetni való időnk igazán nem volt. Az eső viszont egész pusztító módon esett, az utat alig láttuk a hömpölygő víztől, pedig nem ártott volna, tekintve, hogy csak harminc centi széles volt, és a két sáv között húszcentis kráterek tátongtak. Ehhez jött a 15%-os lejtő, szóval ez eddigi életem messze legnehezebb két kilométere volt, de végre visszaértünk a főútra. A hegygerincen túljutva nemsokára elhalt az eső, de ezzel párhuzamosan az út egyre rosszabb lett, végül pedig az aszfaltot felváltotta a kőtörmelék, illetve a döngölt föld. Az ezt követő 27 km – aminek a felét még a térkép is ócskaként jelzi – egészen változatos kínzásokat kínált, hogy darabjaira szakadt földúton kerülgettük az árkokat, hol kavicstörmeléken csúszkáltunk, de a legdurvább talán az a csak virtuálisan létező mezőgazdasági csapás volt, ahol az újra eleredő eső miatt öt centi mélyen süppedtünk az „útba”. Ehhez kell számolni még az ötszáz méteres szintemelkedéseket, így érthető, hogy a távot miért bő két óra alatt sikerült abszolválni, ami alatt öregedtünk vagy tíz évet. Utólag persze nagyon bántam, hogy nem születtek videók, vagy képek, de akkor és ott minden idegszálunkkal csak arra koncentráltunk, hogy ne essünk nagyot, de lehetőleg kicsit sem. Amikor végül elértük a Ban La-oop nevű falu határában kezdődő – pontosabban végződő - szimplán csak iszonyatosan kátyús, trágya műutat, szinte megkönnyeztem örömömben!

A falut az ezüstművességről híres Lawa törzs lakja, de jelenleg éppen nem nagyon pörgött az ipar. A turistáknak fenntartott kávézók, boltok zárva voltak, az utcán is alig lézengtek a helyiek, akik jól ránk is csodálkoztak. Tettünk egy kört a faluban, mert a táj és a faházak viszont így is jól mutattak. A következő falu ezen az úton Mae Sakua volt, ami egy nagyon hangulatos karen falu. A karenek sokkal kedvesebben viselkedtek, az iskolától épp hazamenő gyerekek is örültek nekünk. A falu pedig tényleg nagyon szép és autentikus volt, keringtünk kicsit a keskeny, motorral is alig járható utakon. Innen nagyjából 10 km volt a főút, de mi még betértünk a Kristálybarlangba, de az már bő egy órája bezárt. Sebaj, holnap csk egy minimális kitérő lesz, hogy visszajöjjünk ide, és legalább a vaksötét előtt elértük Mae Sariangot. A szállásunk gyorsan meglett, nem is rossz, utána már csak vacsoráért mentünk ki. Valami viszont még hátra van a napból, mégpedig az, hogy hálát adjunk a Gondviselőnek, ma igazán jól dolgozott. Plusz Rita hálát adhat nekem, mert én is odatettem magam…:)

2020.11.05 – Méh… ong song

Kifejezetten korán kellett indulunk, ugyanis a mai napra tervezett szakasz a leghosszabb az egész túra soán, ráadásul azt a 230 kilométert nem is akármilyen úton, sok izgalmas program mellett kellett teljesíteni. Mae Sariang közvetlen közelében négy olyan templom volt, amit fel szerettünk volna keresni, ebből a legjelentősebb a csak errefelé előforduló shan stílusban épült. Ez a népcsoport lakja a szomszédos burmai tartományt is, építészetükre pedig a lépcsőzetes tetőszerkezet jellemző. Ezek közül a Sí Bunruang volt  nagyobb és a szebb, emellett még állt az első, többszázéves templom maradványa is. Két további templom pedig hegytetőre épült, ahonnan nagyon szép kilátás volt a még itt-ott zöld, de többnyire aratásérett mezőgazdasági területekre. Az utolsó már jóval a város határán túl épült egy sziklabarlangban. Szinte az lenne a meglepő, ha találnánk egy barlangot, ami nincs telepakolva Buddha-szobrok százaival. A barlang felett pedig éppen elkészült egy új templom, ami külünleges színösszeállításával hívta fel magára a figyelmet, ugyanis a fekete tetőhöz bordó falak társultak. Mielőtt elértük volna a tegnap kihagyott Kristálybarlangot, még megálltunk egy kisebb víztározónál, ahol a helyiek mindenféle vízi sportokat űztek, mármint abban az esetben, ha nincs olyan hideg, mint ma.

A barlang azért is különleges, mert mindössze a világon három olyan hely van, ahol a talajvíz ekkora sótartalommal rendelkezik, így a cseppkövek itt sókristályokból épültek fel. A színük, a felületük és ami azt illeti, az ízük is telejsen más volt, mint a hagyományos cseppköveké. Persze normál esetben egy látogatáshoz borsos belépő – főleg a külföldieknek, persze – és kötelező túravezető dukál, de addig lobogtattuk a munkavállalási engedélyünket, míg az amúgy szuperkedves főparkőr beengedett minket teljesen ingyen, ráadásul kíséret nélkül. Nagyon szuper hely volt, de azért fél óra után már kifejezetten fojtogatóvá válik a fülledt levegő. Nem ezt várnám egy sóbarlangtól, de itt ugye egy földalatti folyó folyamatosan gondoskdik a párautánpótlásról.

Innen elég hosszan mentünk egy hőforrásig, amire egy termál-kempinget építettek a semmi közepén. Fürdeni most nem akartunk, pedig mi lehettünk volna az egyedüli vendégek, ehelyett még ebéd előtt szerettünk volna eljutni Khun Yuamba, ugyanis attól nem messze található a környék egyik legfontosabb shan temploma a Wat To Phae. A templom nem csak építészete miatt különleges, de őriznek itt egy többszázéves drágakövekkel kivarrt lepedőt. Az őriznek itt eufemizmus, de embert nem láttunk a környékén, mégsem hiszem, hogy aggódniuk kéne az érték miatt. Ami az ebédet illeti, elég későire sikeredett, de legalább finom volt. Nagyon sokan költöztek haza a szülőfalujukba, miután elvesztették a munkájuk a válság miatt.

Innen egy egészen fantasztikus út kezdődött a hegyekbe, melyet mindkét oldalról vad napraforgók szegélyeztek. Az elmúlt napokban már feltűnt ezeknek a csodás sárga virágoknak a jelenléte, de itt már egyértelműen meghatározója volt a látképnek. És tulajdonképpen ez is volt a cél, ugyanis ezekben a napokban tartják itt az éves napraforgó fesztivált. A hegy tetején, Mae Ukho határában van Thaiföld legnagyobb egybefüggő napraforgómezeje, ez volt a célunk, meg persze a drónozás. A híresebb kilátópontoknál elég komoly tömeg verődött össze, de rajtunk kívül mindenki az autózást választotta, pedig egyelőre nagyszerű volt az út. Már éppen indultunk tovább, amikor felbukkant régi kedves ismerősünk, a kristálybarlang főerdésze és be is állt mellénk egy közös fotóra. Ekkor azonban olyasmi történt, ami utólag viccesnek tűnik bár, de alaposan rányomta a bélyegét az elkövetkező három napra… Egy méh ugyanis jó ötletnek gondolta, ha megcsíp, méghozzá a homlokom közepén. Belepusztult ugyan az akcióba, de békében nyugodhat, mert ezt követően már nem mertem feldúlni a közeli méhkaptárat… na nem mintha amúgy szándékomban állt volna. Rita gyorsan kitépte a fullánkot, majd nyugtáztuk, hogy nem kaptam anafilaxiás sokkot, de azért elég kellemetlen volt a csípés. Az erdész tanácsát követve pedig tovább indltunk a Surin vízesés felé, ami egész Thaiföldön a legmagasabb. Itt újabb alku következett a helyieknek szóló árért, amit végül az erdésszel közös fotónk vitt sikerre. Legalább volt valami haszna is a méhcsípésnek…:) A vízesésnél nem sok időnk maradt, ha még ma el akartuk érni Mae Hong Son-t, márpedig a szállásunk már ki volt fizetve. Sajnos a vízesést nem lehet megközelíteni, mivel egy hatalmas szakadék választja el a Nemzeti Parktól, de a rálátás azért elég jó volt így is. A vízeséstől szintén törzsi falvakon és elég hírtelen elég ócskára váltó úton haladtunk fel-le egy hegyoldalban egészen Ban Nong Khieow falu gyönyörű taváig, ahonnan megkezdődött az út meszse legdurvább menete.

Míg a tegnapi szenvedés nagyon lassú volt, és bármelyik pillanatban magában hordozta egy elcsúszás kockázatát, azért komoly veszélyt nem jelentett a testi épségünkre. Itt egy egysávos szerpentinen találtuk magunkat, ami tíz kilométeren zuhant ezer métert. A gerincen haladtunk szinte végig, elképesztő kilátással mindkét oldalra, de ezt nem igazán tudtam élvezni, márcsak azért sem, mert sokszor fizikai képtelenség lett volna megállni a motorral telejsen behúzott fékekkel is. Gyakorlatilag nem lehetett 25 km/h-nál gyorsabban gurulni, mert onnan nem lett volna visszaút. Egy olyan szakasz volt, ahol meg tudtunk állni, pihentettem kicsit a fékeket, mert ha túlmelegszik, biztosan nyakunkat törjük. Felfelé egyébként nem lett volna olyan vészes az út – ahonnan jöttünk, ott pedig lefelé lenne sokkal könnyebb, így ha valaki erre tévedne, akkor a fordított irányt javaslom -, ezzel együtt nulla darab autóval találkoztunk. Szerencsére. Pont naplementére, elképesztő megkönnyebbüléssel értünk vissza a földútra, tudván azt, hogy a hátralévő 3500 kilométeren ehhez fogható kihívással már aligha kell megküzdenünk. A motor átment a vizsgán. Innen alig pár kilométerre még megálltunk egy kevésbé jelentős vízesésénél, hogy visszahüljön a fék teljesen, ráadásul a nap utolsó erőtlen sugarait kihasználva még láttunk is valamit a kis kanyonból.

Mire visszaértünk a motorhoz, már teljesen sötét volt, így a fennmaradó utat ilyen körülmények között kellett végigkanyarognunk a városig. Motoros körökben világszerte ismert az 1095-ös út, ami Mae Hong Sonból vezet a Chiang Mai főútig 1864 kanyart számlát. Ma Mae Sariangból idáig ehhez még hozzáteszünk jópár százat… Szerencsére még találtunk nyitva éttermet, méghozzá elég jót, majd még le kellett küzdenünk újabb 10 kilométert addig a vendégházig, ahol az elkövetkező két éjszakát töltjük. Egy kedves család fogadott minket egy még a legközelebbi falutól is távol lévő szegényes házban, de bizton állíthatom, hogy a létező legjobb helyet választottuk, aminek miértje csak holnap fog kiderülni. Nem, nem a szobánk falát díszítő aranyos festmények miatt…:)

2020.11.06 – Lufifejjel a zsiráfnyakúak között

Hajnalban kivetetett az ágy – pontosabban a matrac -, úgy éreztem valami nagyon nem stimmel velem, de eltartott egy darabig míg ráeszméltem, hogy nem a félálom az, ami megakadályoz abban, hogy kinyissam a szemeimet. Hanem az, hogy a méhcsípésnek hála mindkét szemem triplájára dagadt, de a homlokom is olyan lett, mint egy fehérdelfiné. Meglepő módon ez a felismerés nem sokkolt különösebben, bár amikor utánakerestem a neten, és azt találtam, hogy a fejen lévő csípés hatása akár egy hétig is eltarthat, kicsit nyugtalan lettem. Tudok-e így vezetni, ez itt a kérdés? Még jó, hogy nem egyből a tegnapi hegy tetején jött ez ki rajtam… A válasz az előbbi kérdésre viszont meglepő módon: igen. Noha a szemem alig látszott, a látóterem kb. 80%-a megmaradt, így a vezetés inkább csak fárasztó volt, mint nehéz.

A mai terv Mae Hong Son város, valamint a környék hosszúnyakú falvainak felkeresése volt. A város tele van gyönyörű shan templomokkal, a kvázi főtéren lévő tó pedig idilli környezetet biztosít nekik. Két igazán jelentős templomot kell kiemelni, a tópart Wat Chong Klang templomegyüttes talán a legszebb az egész tartományban, míg a város fölé magasodó egyik szikla tetején épült ikersztúpa nem csak szenzációs kilátást nyújt, de állítólagos gyógyító hatása miatt jelentős zarándokhely. Mivel a patikában kapott allergia elleni szer nem használt, megpróbálkoztunk a sztúpákkal is, de az azonnali javulás szintúgy elmaradt…:(

A városhoz legközelebb Huai Suea Tao falu található, messze ez a legturistásabb is, persze ez jelenleg relatív. Ide bizarr módon még belépőt is szednek, mintha valami állatkert lenne… A 250 bath/fő árat sikerült lealkudni 100-ra, ami azért korrekt, bár továbbra is minimum problémás, hogy azért fizessen valaki, hogy utána vásárolhasson kézműves termékeket. Ugyanis a falunak csak a „sétálóutcája” látogatható, kétoldalt kis üzletek, szuvenírekkel tele. Viszont ami miatt mégis érdemes eljönni ide, az az, hogy a képeslapokról és programfüzetekről visszaköszönő hosszúnyakúak többsége itt él. Főleg az idősebb hölgyek között vannak egészen elképesztő nyakékkel rendelkezők, akik jöttünkre egyből el is kezdtek játszani a tradícionális hangszereken.

A hosszúnyakú karenekről azt kell tudni, hogy a nyolcvanas évek burmai polgárháborúja elől menekültek át a határ ezen oldalára, állampolgárságuk, jogaik gyakorlatilag nincsenek, abból tudnak viszonylag komoly egzisztenciát kiépíteni, hogy mutogatják magukat és árulják a szőtteseiket, faragásaikat. Rita újfent felpróbált egy 4-5 kilós nyakmerevítőt… de úgy tűnt, hosszú távon nem igényli az ilyesmit. Vettünk egy kis faszobrot, körbevideóztuk a falut, ebédeltünk – ezúttal korán -, majd eleveztünk jóval autentikusabb vizekre. A szó legszorosabb értelmében, ugyanis a második falu valamivel távolabb, egy folyóparton helyezkedett el. A partmenti út nagyon szép volt, forgalom persze semmi. A falu egyébként a túlparton helyezkedett el, és csónakkal kellett átjutni, de előtte mé elbeszélgettünk egy idősebb külföldi párral, mert már napok óta nem láttunk fehérembert… meg persze azt is tudni akartuk, hogy megéri-e kicsengetni a belépőt, mert az ide is lett volna. Mint kiderült itt jóval kevesebb a hosszúnyakú, alkudni sem lehetett az árból, így inkább csak erről az oldalról gyönyörködtünk a cölöpházakban. Mégsem tekintettük elvesztegetett időnek, mert az út és a falu látképe egyaránt szép volt. Mielőtt elindultunk volna a teljesen más irányban, meglehetősen messze található harmadik településre még megnéztünk egy vérszegény kis vízesést és áztattuk a lábunkat a város szélén feltörő tűzforró termálvízben.

A harmadik falu Ban Ma Na Soi volt, majdnem egy órányira MHS-tól. Az út többnyire jó, leszámítva az utolsó három kilométert, ami egy traktor vályta földút. Ennyivel kell ugyanis túlmenni az igazi falun, hogy elérjünk a régió egyik legnagyobb menekülttáborához. Több ezer kayan férfi, nő és gyerek él itt immár évtizedek óta szögesdrót és őrök mögött. A szerencsések egyébként kijárnak dolgozni a környékre, de így is elképesztő látványt nyújtott a tábor. A mi célunk százötven méterrel a sorompós bejárat mellett kezdődött, ugyanis itt húzták fel azt a falut, ami egyrészt turisztikai, másrészt szociális célokat is szolgál. Itt van ugyanis a menekültek iskolája, valamint egy egyházi fenntartású árvaház, ahol tucatnyi gyerek fogadott minket, amikor betévedtünk a kapun. Rajtunk kívül itt véletlenül sem volt senki, holott ez az egyetlen hely, ahol belépő sincs. Itt is elég sok hosszúnyakú hölgyemény szaladt össze érkeztünkre, hogy gyorsan „kinyissák” kis boltjukat. Természetesen Rita itt is kapott egy ékszert, ennyivel minimum támogatni illett a helyi gazdaságot. (Miután megállapodtunk egy nem túl magas árban, a nő úgy döntött, hogy sok lesz az, és engedett még további húsz százalékot. Ezzel a sajátos tárgyalási technikával most találkoztam először…:) Ez a hely tényleg szívszorító, felemelő, nem mellesleg minden szempontból látványos volt, tekintve, hogy itt nem volt lekorlátozva a mozgásunk egyetlen utcára, így tényleges bepillantást nyertünk a helyiek mindennapjaira. Ha csak egy falut választhatnék a háromból, egyértelműen ez lenne az!

Mivel elég messze voltunk a bázisunktól és kezdett esteledni, így vissza kellett indulnunk, hogy aztán a naplementét újfent a városi tó partján várjuk be. Eddigre igazán beindult az élet, az éjszakai piac árusai finomabbnál finomabb shan ételeket kínáltak. Mivel utoljára Myanmarban ettünk ilyesmit, kapva kaptunk az alkalmon és rengeteg fogást válogattunk össze. A naplemente és kivilágított templom gyönyörű látvány volt, és mintha a fejem mérete is apadt volna. Legalábbis egyre kevesebb ember bámul meg, mintha UFO-t látna…

Már-már elkönyveltem ezt a szuper napot, amikor visszaértünk a szállásra, ám a házigazdánknak más tervei voltak. Kiderült ugyanis, hogy amatőr fotós – és ami azt illeti, elég jó -, és elhívott minket csillagfotózásra. Persze ő komoly géppel dolgozott, de megmutatta, hogy akár az én telefonommal – és minden olyannal, ami engedi a manuális beállításokat - is lehet olyan képeket készíteni a Tejútról, hogy hanyattesünk tőle. Ez a már-már felbecsülhetetlen értékű tudás apport és a fantasztikus képek igazán méltó megkoronázása volt a napnak. Ezt a hölgy azzal sem tudta elhomályosítani, hogy adott a szememre valamilyen mentolos kenőcsöt, amitől majdnem megvakultam, és a duzzanat is megduplázódott… Vissza a startvonalhoz. :)

2020.11.07 – Hegyen völgyön át, gibbonok nyomában

Reggelre sem lett jobb a fejem, de ez ma sem tartott vissza minket, hogy becélozzuk Ban Rak Thai teatermelő falut a myanmari határ mellett. Tökéletes minőségű úton emelkedtünk bő ezer métert, közben egyetlen röpke megállót tartva Pha Shuea vízesésnél. Mivel nagyon korán értünk ide, a hivatalos nyitás előtt, így megúsztuk az alkudozást… A kínából – egész pontosan Yunnanból – betelepített teatermelők mára inkább élnek a turizmusból, és a teacserjék inkább csak látványelemként funkcionálnak. Legalábbis erre enged következtetni több ültetvéy elhanyagolt állapota, és az a tény, hogy a falu bejáratánál kb. 30 turistabusz parkolt. Egészen mellbevágó látvány, főleg mert az igazán jó helyeken eddig alig találkoztunk emberrel. A tradicionális kínai házakat imitáló óriási resort tényleg elég érdekes, bár kicsit művi külsőt kölcsönzött a tájnak, de a város közepén elterülő tóval együtt elég jó volt az összhatás. Körbejártuk a tavat, becsörtettünk a teabokrok közé is, és az óvárosi részen találtunk még valamit az első telepesek álal épített házakból is. A tea viszont – amit kóstólóképpen jobbra-balra kínáltak – tényleg nagyon finom volt, még az sem kizárt, hogy helyi, bár feldolgozó üzemet nem láttunk az úton.

Ugyanezen az úton kellett ereszkednünk is vissza a völgybe, de útközben pihentettük kicsit a fékeket, egy eléggé kellemes víztározónál, majd egy egészen hihetetlen bambuszerdőnél. Utóbbi egészen félelmetes hely, a lepusztult látogatóközpontot és kiszolgálóhelyiségeket mintha évek óta nem használta volna senki, az ösvények nagyrészét már belepte a bambusz-törmelék, de még így is akkora növényeket láthattunk itt, amekkorákat korábban sehol. Következő állomásunk már a völgyben a Halbalang névre keresztelt pihenő volt, ami egy nagyon hangulatos rét szélén helyezkedett el. Egy kis halastó nyulványa barlangot vájt a sziklában, ahová ha beszórunk némi haltápot – a helyiek előszeretettel művelnek ilyesmit a jószerencse reményében -, szinte forrni kezd a víz a halaktól. Itt újra találkoztunk azzal a dán-francia párral, akikkel a minap, nagyjából ennyien is vagyunk külföldiek a környéken. Sajnos a zsebpeca nem volt nálam, így nem tudtuk megoldani az ebédet…

Ezt követően kezdett ismét emelkedni az út, talán ez volt a legnehezebb és persze legszebb szakasza, minimális forgalommal. Nem sokkal később viszont le kellett kanyarodnuk egy egészen kínai autentikus falunál, hiszen erre vezetett a beszámolók szerint egészen borzasztó út a Susa vízeséshez. A képek alapján elég különös vízesésről van szó, ugyanis ez tulajdonképpen két folyó összefolyása, csak épp az egyik 15 méterrel magasabban van a másiknál, előbbi tehát oldalirányból zuhog a mederbe. A lényeg viszont nem ez, hanem hogy a neten fellelhető néhány beszámoló alapján a vízesésnél nagy számban fordulnak elő – egyébként meglehetősen agresszív – gibbonok. Noha a legutóbbi találkozásom egyikükkel majdnem a kórházban végződött, azért adnék nekik egy újabb esélyt… Az út tényleg elképesztő volt, de az elmúlt napok kellően megedzettek, így csak a kisebb patakokon való áthajtás volt necces. Főleg az egyik, ahol térdig ért a víz… Legalább lemostam a motorról az elmúlt napok mocskát. Viszont ahogy azt várni lehetett korábbi állatos kudarcaink után, a gibbonok ma máshol rendeltek. Rengeteget bóklásztunk a környéken, de be kellett érni az amúgy tényleg szép vízesésekkel. Az út visszafelé sem lett könnyebb, de most is megúsztuk esés nélkül, így bő másfél órás kitérő után folytathattuk utunkat Pai felé.

Előtte azért még volt néhány fontos állomásunk, szintén egy kis kitérővel. Ez pedig Jabo falu, a környék egyik legnépszerűbb pihenőhelye. A kellemes faházak szinte mindegyike panorámás a lélegzetelállító völgyre, így mi is egy ilyen éttermet szemeltünk ki az ebédhez. Elég vagány dolog úgy szürcsölni a levesed, hogy közben a lábad egy háromszáz méteres szakadék felett lóg… Viszont az itteni tankolás nem sikerült valami jól, és nem csak a kézipumpás üzemanyag pofátlan ára miatt, de elfelejtettem visszacsavarni a tanksapkát, így az rövidúton elveszett, de szerencsére a következő településen sikerült pótolni. A végére hagytuk a habot a tortán, esetleg a cseresznyét a habon. Ez pedig a Tham Lot, az ország elsőszámú barlangja. (Legalábbis a közvélekedés szerint.) Sajnos azonban a sors megtréfált minket. Csupán 3 kilométerre jártunk a barlang bejáratától, amikor leszakadt az ég. További másfelet megtettünk, mire beláttam, hogy nem látok semmit, és nem kicsit bosszússan behúzódtunk egy bolt eresze alá. Már így is meg voltunk csúszva egy kicsit Susa miatt, így néhány perc múlva, amikor csillapodni látszott az eső, visszaültünk a nyeregbe. Szerencsére a barlang nyitvatartása nem túl szigorú - elvégre bent úgyis sötét van, nem? -, így kifizettük a belépő és a kötelező vezető díját, és elindultunk a bejárat felé. A barlang első szakasza víz alatt van, ezét a csónakos nénit, aki már éppen elindult haza, szépen visszatereltük a műanyag flakonokból eszkábált nem túl masszív úszó alkalmatossághoz. Beízzította a petróleumlámpát, majd eltűntünk a korom sötétben. Ehhez a föld alatti rendszerhez három barlang tartozik, de a magas vízállás miatt csak a fő terem volt látogatható, ami tényleg hatalmas, és elég szépek a cseppkövek is, de szerintem látványban nem volt fogható a kristálybarlanghoz. Annál is inkább mert látni csak azt láttuk amit épp bevilágítottak nekünk, és az jellemzően az út volt. Ezzel együtt persze jó program volt, a tutajozás kifejezetten vicces volt, csak az a fránya eső ne lett volna!

Szerencsére mire kiértünk a barlangból már elállt az eső, így volt esélyünk arra, hogy legalább a csúcsát elérjük annak az ezerméteres hegynek, ami elválasztott a célunktól. Ez éppen össze is jött, pont a tetőn lévő kilátóban ért minket a vaksötét, de addig egy giccsesen szép naplementét élvezhettünk a szerpentineken. Lefelé már kevésbé volt szórakoztató a vezetés, de legalább a forgalommal nem volt gond, mert egyszerűen nem volt. Pai sokkal kevésbé volt kihalt, mint amire számítottunk, a szállásunk is majdnem tele volt. Elfoglaltuk tehát a szobát, majd még visszamentünk vacsorázni…. Dobpergés, csirkemell sztéket valami csodás szósszal, salátával és sültkrumplival… 400 forintért. Hol, kinek, hogy érheti ez meg?! Mármint rajtunk kívül. Az első benyomás tehát egészen jó!

2020.11.08 – Hé, víz!

Pai turisztikai karrierjét még a hetvenes években kezdte, mint népszerű hippi-tanya, köszönhetően kellemesen hűvös klímájának, hangulatos környezetének, nem utolsó sorban pedig a környéken található termálvíznek. A hippik mára nagyjából eltűntek, helyét átvette a tömegturizmus – illetve jelenleg annak hiánya -, de a termálvíz a régi, ami aligha árthat megfáradt csontjainknak. Ez motivált minket, amikor korán reggel elindultunk a várostól majdnem háromnegyed órára található Muang Paeng forráshoz. Plusz jó lett volna elkerülni a napközbeni forróságot és a tűző napot is. A menetszél ugyan elég csípős volt a korai órán, viszont a táj eszményi volt a felszálló ködben, bár az út néhol a kelleténél szűkebb. Érkezés után örömmel konstatáltuk, hogy kettesben vagyunk, csobbanhatunk a két medence valamelyikében. Ez a fürdő nem csak azért különleges, mert egyedüliként ingyenes, de a képek alapján a legszebb is mind közül, nem esett nehezünkre ellazulni az elkövetkező másfél órára. Tízóra felé, amikor a nap már kezdett nehezen elviselhető lenni visszaindultunk, és pont addigra jött meg a váltásunk. A visszafelé úton még megálltunk párszor fotózni, hogy a vizes cuccok lepakolása után megcélozhassuk a város fölé magasodó fehér Buddhát. Mivel ide mászni kell, amit a thaiok csípőből elutasítnak, így itt is magunk voltunk meg persze a kilátás az egész Pai völgyre.

Délelőttre még Ban Santichon nevű kínai falu felkeresése maradt, ami hasonló a tegnap reggelihez, talán még turistásabb, elvégre itt még egy kastély butított verzióját is felhúzták a látogatók kedvéért. Természetesen ez is tömve volt helyiekkel, akik mindenféle bazári majomkodással ütötték el az idejüket, pl. kínai kosztümökben parádéztak, íjjal lődöztek és persze volt virágoskert is a szelfizéshez. A falu fölött van egy Hyun Lai névre keresztelt – vagy amit a kínaiak csinálnak névadáskor -, hasonlóan bazári kilátó, ahonnan viszont tényleg az egész környék a lábunk előtt hever. Szerencsére találtunk itt egy megfizethető éttermet, ahol nagyszerű kínai gombát ettünk.

Ezt követően viszont már csak jobbnál jobb, ráadásul ingyenes programok voltak hátra – ami azt illeti, egész nap nem költöttünk semmit, csak étkezésre -, kezdetnek például egy majd kilométer hosszú bambusz „híd”, ami nem vizen át vezetett ugyan, hanem egy még elég jó formában lévő rizsföldön, de ettől csak még látványosabb volt az egész, ráadásul a végén megérkeztünk egy erdei kőtemplomba, ami stílusában eléggé eltérő volt a tipikus thai templomokhoz képest. Itt elég sok időt eltöltöttünk a filmezéssel, visszafelé pedig megálltunk még egy kisebb vízesésnél is. Innen a II. világháborús, ma már funkciótlan emlékhídhoz mentünk, ami nagyon hasonlított a Kwai-folyó legendás hídjára mínusz vasúti sínek, de itt legalább voltak kosztümös japán katonák is. Anélkül mégis mit érne az egész, ugyebár. A nap, de talán a hét és a hónap fénypontja azonban csak ezután következett…

A Pai Canyonnal kapcsolatban még azt is nehéz meghatározni, hogy pontosan mi is az. Patak erre nem folyik, az biztosan nem formált semmit. Igazából kövek sincsenek, legfeljebb homokkő. Ha le kéne írnom, hogy néz ki, az aligha menne könnyen. Ami biztos, hogy felülről nézve olyan, mint egy növény gyökérzete, ahol a gyökerek tulajdonképpen penge vékony földgerincek, amiken keresztül be lehet sétálni a területet. A csatolt képek azért segíteni fognak, a lényeg, hogy körbesétálni ezeken a gerinceken nemcsak elképesztően látványos, de kimondottan izgalmas, néhol pedig már-már kockázatos program. Nekem pl. sikerült alaposan leamortizálni kezem-lábam, amikor felmásztam egy ilyen porózus földoszlopra a 360 fokos panoráma reményében. Talán mondanom sem kell, a drónképek olyan valószínűtlenül gyönyörűek lettek, hogy újra nyolcévesnek éreztem magam örömömben. Ennek a gerinc-rendszernek a legtávolabbi pontján, két másik külföldi fiatallal együtt néztük meg a naplementét, ami csak akkor lehetett volna szebb, ha kevesebb a felhő… Azt hiszem, ez még egy súlyos Alzheimerrel is felejthetetlen emlék lenne!

Este a városban találkoztunk újra a kollégánkkal, aki időközben szintén megérkezett – igaz a rövid úton, méghozzá busszal -, majd felfedeztük a sétálóutcát, ami szerencsére minden este nyitva. Vicces epizód, hogy az egyik 7elevenben találtunk egy gyerkek számára készült útikönyvet Magyarországról. Se azelőtt, se azóta soha sehol. Nem is tudom mire vélni a dolgot, de azért megdobogtatta a szívünket…:) Az eredeti terveink szerint holnap már továbbálltunk volna, de annyira az élmények hatása alá kerültünk, hogy maradunk még egy napot… Meglátjuk, az mi jót hoz majd!

2020.11.09 – Vizitúra csónak nélkül

A mai napra lazulást terveztünk, tulajdonképpen csak két programmal. Az első a Mae Yen vízeséshez vezető oda-vissza 12 km-es túra, illetve utána pihenés egy a városban lévő, rendesen kiépített termálhotel medencéiben. Indulás előtt még fogalmunk sem volt, hogy ez a túra az egyik legemlékezetesebb lesz életünkben, és nem kizárólag a pozitív kontextusban. Történt ugyanis, hogy nemsokkal indulás után belebotlottunk egy apró akadályba, egész pontosan a patakba, aminek a medrét kellett követnünk. Semmi baj, cipő le, zokni le, átsétálás, zokni fel, cipő fel és már mehetünk is tovább… Kisvártatva újra… Én személy szerint a negyedik után éreztem úgy, hogy tökmindegy, a tiszta víz csak nem árt a cipőnek, simán átgázolok, ahogy vagyok. Rita ennél jóval türelmesebb volt, ő a hetedik gázlónál adta fel, miután a haladásunkat egy teknőséhez lehetett mérni. Szárazföldi teknőshöz, még mielőtt… Hogy Rita sem döntött rosszul, amikor beletörődött az elkerülhetetlenbe azt jelzi, hogy negyven (!) alkalommal kereszteztük a patakot MIRE ELÉRTÜK A VÍZESÉST! Aztán vissza újra negyvenszer. Nem tudom, hogy ki álmodta meg ezt a nyomvonalat és milyen tudatmódosító szer hatása alatt, de végülis az út második felében már tudtunk rajta nevetni. Ennyi erővel vezethetett volna az ösvény végig a vízben, egyszerűbb lett volna mindenkinek. Egyébként az út nagyon szép volt, ahogy a vízesés is a környék legszebbje, bár Chiang Mai után azért nem tűnik annyira jelentősnek, viszont a vízesés alján lévő tóban találkoztunk egy tehéngulyával. Fogalmam sincs ki és miért hajtotta őket ide a világ végére, de erre utólag már aligha kapunk választ… Egébként korántsem mi voltunk a legelvetemültebbek, ugyanis az út nagyrészében egy motor nyomot követtünk, amit egy idő, és számtalan akadály után egész nehéz volt elhinni. Volt ahol a sofőr egy árkot ásott, hogy át tudja tolni a gépet egy az útra dőlt fa alatt, mivel kikerülni esély sem volt…

Nem meglepő módon, mire visszaértünk a városba már kellően éhesek voltunk, és a termálvíz is hívogatott igencsak. A Pai Hotspring Spa Resort medencéit fejenkért egy ezresért használhatják azok, akik nem itt szállnak meg, és ez egy nagyon fair ajánlat. Jelenleg két medence üzemelt, mindkettő meglehetősen forró – jóval melegebb, mint a tegnap próbált -, és szerencsére alig voltak vendégek. Egy thai csoport persze hangosan örömködött egy rövid ideig, de szerencsére ők elpályáztak a normál, hidegvizes medencébe, ami a park túloldalán volt. Sötétedésig maradtunk, és maradtunk volna tovább is, ha az érkező szúnyoghadak is úgy akarják, de gyengék voltunk, menekülőre fogtuk a dolgot...:)

Este újfent elmerültünk a vásárban, szereztem is egy pólót, ami az itteni motoros kalandokra emlékeztet majd, míg Rita újfent válogatott a kedvenc shan ételei közül. Nekem a kedvencem az itt először kipróbált sült ragacsos rizs lepény lett, amit feketére pirított chia maggal tálaltak. Bár némileg szkeptikus voltam Pai-jal kapcsolatban, mert olyanok ajánlották anno, akiknek a tanácsát nem sok helyzetben fogadnám meg, igazán nagyszerű napokat töltöttünk itt.

2020.11.10 – Ha a hegy nem megy Mohamedhez…

Ismét igyekeztünk korán indulni, ami persze azt is jelentette, hogy a pullóver+kabát kombináció sem óvott meg a metsző hidegtől, de siettségünknek jó oka volt, ugyanis elképzelésem szerint ma először – de nem utoljára – lehetőségünk volt a reggeli ködtengerben gyönyörködni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mi állunk a hegycsúcson, alattunk pedig a völgyben, ahol valamiféle vízfelület generálja a párát, kialakul és fodrozódik a köd. Eszményi látvány, amiért megéri szenvedni, mi pedig reggel nyolcra már felértünk a Pai medencét másik irányból elzáró ezer méteres hágó tetejére. Itt egy merész kanyarral elhagytuk az 1095-ös utat, hogy Chiang Mai-t a Huai Nam Dang Nemzeti Parkon keresztül közelítsük meg. A korai óra ellenére a sorompó le volt eresztve, de miután bemondtam az úticélom, mindenfajta jegyvásárlás nélkül ismét továbbküldtek. Teljesen hihetetlen, ami mostanában történik velünk ezen a fronton, mert a helyi angol nyelvű médiában másról sem olvasni, mint az expatok elkeseredett harcáról a kettős árazás ellen. Nekünk jellemzően még a thai árat sem számolják fel sehol… A Nemzeti Park kilátói egytől egyig fantasztikusak voltak, és igen, a völgyben alattunk szerencsére még nem kezdett oszlani az eszményien fodrozódó köd.

Miután kigyönyörködtük magunkat, a Nemzeti Park főigazgatósága mögötti úton kezdtünk ereszkedni, ami kisvártatva a korábban már megtapasztalt kétnyomsávos szörnyűségre váltott, de csak addig, míg az is meg nem szűnt, hogy átadja helyét húsz kilométer  a borzalmas különböző árnyalataiban játszó földútnak. Elég vicces, hogy ezt a környéket egyébként tökéletes utakon is be lehetne járni, de mi mégis valahogy a rejtett kincsek, izgalmas rövidítések nyomát követjük. A húsz kilométeres szakasz legdurvább pontja egy gázló volt, ahol a motor majdnem az ülésig elsüllyedt a vízben, nem is pontosan értem, hogy bírja az elektronika az ilyesmit. Még szerencse, hogy a kölcsönszerződés nem korlátoz minket az aszfaltos utakra… Ban Nong Bua határában értük el újra a normális utat, ettől nem messze pedig feltűnt Thaiföld szerintem legszebb hegye a Chiang Dao. Azért is érzem magamhoz különösen közel a hegyet, mert külsejét tekintve erősen emlékeztet a Sabinyo vulkánra, ami máig talán a legjobb túránk volt, amihez valaha is volt szerencsénk. Persze sokkal kisebb és vélhetően a növényzet is kevésbé egzotikus, ettől függetlenül nagyon jó lenne feljutni valahogy a csúcsára…

Az ebédet a hegy északi lábánál egy kis lodge éttermében fogyasztottuk el, ahol elég komoly motoros banda verődött össze. Innen, bár útba esett volna, mégsem a hegyről elnevezett, nem mellesleg a hegy belsejébe vezető barlangot néztük meg, hanem lepakoltuk a cuccainkat a szálláson. Nem volt sok időnk kifújni magunkat, mentünk is tovább Mae Mae faluba, ami egy olyan katlanban fekszik, amit minden irányból hegycsúcsok vesznek körül. Panoráma ugyan csak az egyik irányban volt, de az a hatalmas fára épült kávézó/panzió, amit itt találtunk így is kellően lenyűgöző volt. Az ide vezető út egyértelműen szép és veszélyes, szűk és rengeteget kanyarog, egy kisbusz majdnem le is gyalult minket. Alig győzött bocsánatot kérni, ami errefelé egyébként a legkevésbé sem szokás… A kávé után aztán visszavergődtünk a Chiang Dao barlanghoz, ami előzetesen egy komolyabb Buddha-barlangnak tűnt, de valójában sokkal több ennél. A barlang két járata közül az egyik látogatható vezető nélkül, mi megelégedtünk azzal. Nagyjából ötszáz méteren át vezet a hegy gyomrába szebbnél szebb cseppkövek között. Ezen túlmenően a buddhista szentély rész – amiből kettő is van – különösen izlésesen van összeállítva.

A barlang után két hegyoldalba épült templom volt még tervbe véve, abból az első sajnos csalódás volt, mivel a kilátó része éppen átépítés alatt állt, de a másik, oldalában egy hatalmas szerzetes-szoborral már éppen elkészült. Onnan nézve szintén tökéletes valójában tűnt fel a Chiang Dao hegy. Miután végeztünk a város látnivalóival, megvacsoráztunk, majd visszatértünk a szállásra. A házinéni közben előkerítette az egyik „nagybátyját”, aki véletlenül pont túravezető, és fel tudna vinni minket a hegyre. Egy vagyonért, ráadásul semmiképp sem holnap, mert szerdánként zárva a Nemzeti Park. Egy ennyire rossz ajánlatot nem volt nehéz visszautasítani, és azzal nyugtattam magam, hogy talán közelről nem is nézne ki ennyire jól… (Amúgy, de.)

Viszont ezzel még nem ért véget a nap, ugyanis Chiang Dao határában is van egy termál fürdő, ráadásul ez is ingyenes. Botor módon csak pulóvert vettem fel a tíz kilométeres úthoz, aminél jobban még soha nem fáztam, mióta elértük Thaiföldet. A Yang Po To forrás egy egészen ötletes konstrukció, ahol a feltörő forróvizet különböző intenzitással keverik a betonból készült 2-4 személyes lavórokban. Volt vagy nyolc medence, amiből választhattunk, szerencsére a legjobb hőmérsékletűek még szabadok voltak. Elég sok időt lazultunk itt, míg körülöttünk csak jöttek-mentek az emebrek. Mármint ezt csak a neszek alapján sejtettük, mert ha épp nem villogtak a zseblámpák, teljesen sötét volt. A legkeményebb látogatók egyébként a szerzetesek voltak, akik simán bemásztak a tűzforró – majdnem hatvan fokos - vízbe, amibe én még a kezem se szívesen lógattam volna be. A visszafelé út kicsit kellemesebb volt, mert még nem hűltünk vissza teljesen, ráadásul a hőség kellemesen leszívott minket, így az alvás is könnyebben megy…

2020.11.11 – Újra feszegetjük a határokat

Reggel nehezen hagytuk magunk mögött a hegyet, de igazán nem kell messze menni a következőkig, így nem is keseregtünk sokáig. Mielőtt azonban ismét megérkeztünk volna a burmai határ-régióba, még volt egy megállónk a Sri Sanggwan vízesésénél. Ez a három lépcsős vízesés megjelenésében – pontosabban inkább anyagában – hasonlít a Kuang Sire, ami a kedvencem. Ide is simán besétáltunk, az őrök még csak meg sem szólítottak, mondjuk az ilyen villámlátogatások miatt nem is illene megvámolni minket… Innen folytattuk az emelkedést Ban Arunothaiba, amit én egy jóval izgalmasabb helynek gondoltam. Időzni itt egyáltalán nem is időztünk, de kikerülni amúgy sem lehetett volna, mert innen indul az a határ mellett menő út, aminek végpontja az Angkhang Nemzeti Park. Ez az út Thaiföld legszebbjei közt van, mindkét irányból hegyek kísérik, és egy korábban már említett királyi mintagazdaságba vezet. Itt persze a gyümölcsök mellett ismétcsak volt egy virágoskert, ráadásul meglepően sok helyi turistával.

Ha továbbmegyünk ezen az úton – márpedig mi pontosan ezt tettük -, akkor Ban Nor Lae nevű palong törzshöz tartozó faluhoz érünk. A törzs sorsa jelképes, hiszen amikor a polgárháború elől átmenekültek Burmából, akkor sem mentek messze, jelenleg a határtól nagyjából harminc méterre telepedtek le. Természetesen itt is a népviseletes nénik jelentették a látványosságot, már ha leszámítjuk a fantasztikus panorámát a burmai völgyekre… Rita vett egy poncsót, ami később remek szolgálatot tett, illetve körbejártuk a katonai támaszpontot, ami itt is kilátóként funkcionált. A kilátótól egy hurkot leírva, másik úton kezdtünk visszaereszkedni a völgybe, de előtte még tettünk egy apró kitérőt még egy mesebeli hegyi faluba, Ban Kob Dongba. Itt egyébként van egy hosszabb túrútvonal, amit más helyzetben örömmel végigjártunk volna, de ideje volt bevennünk Fangot. A hegyről való ereszkedés hosszadalmas, de igazán szép volt számos fotószünettel, melyek hosszát már csak az a tény korlátozta, hogy mindketten baromi éhesek voltunk. Fangot délután három körül értük el, ami a létező legrosszabb időpont, ha enni akar az ember, mert az ebédlők már, a vacsorázók még nincsenek nyitva. Kellett is egy kicsit keringenünk, hogy megtaláljuk a helyünk, majd immár teli hassal foglalhattuk el szállásunkat.

A bejelentkezés flottul ment, így bőven volt még időnk a város elsőszámú látványosságához a Fang Források Nemzeti Parkhoz, illetve az ott található gejzírhez. A gyalogos GPS-t követve valami egészen bizarr hátsó úton, egy mezőgazdasági üzemen keresztül közelítettük meg a parkot, és mivel az őr nem állított meg minket, ide is simán bejutottunk. De míg a helyiek többsége a termál medencék felé vette az irányt – ami egyébként itt volt a legigényesebben kialakítva az összes eddigi közül, minket inkább a gejzír érdekelt.  De jobb lenne talán „gejzírt” írnom, ugyanis nehezen vagyok meggyőzhető arról – pedig a információnál lévő hölgy próbálkozott rendesen -, hogy száz százalékban természetes vízkitörtést láthatunk minden félórában. Ezzel együtt persze elég látványos jelenségről van szó, a második alkalommal például olyan közelről szerettem volna filmezni, hogy teljesen eláztam. Rita ezalatt inkább az egyik forró vízű medencében főzött fürjtojást, amihez a park boltjában előzékenyen még szószt is csomagoltak. Elég jópofa program volt, de nyilván nem adja azt az érzést, amit Izladon talál az ember az igazi gejzírek között. Naplemente előtt valamivel indultunk vissza a szállásra, ami tökéletes választásnak bizonyult a pihentető alvásra.

2020.11.12 – Megborulva Chiang Rai felé

Ma ismét a határon terveztünk kóborolni, méghozzá a Doi Luang Nemzeti Parkban, ehhez észak felé vettük az irányt és az 1314-es úton kanyarogtunk fel a Tad Luang vízesésig. A szerpentin nagyon látványos volt ezen a szakaszon, így gondoltam lehúzódok egy kép elejéig, de a parkolás közben sikerült megborulni az út szélére szórt kavicságyban. A tenyerem és a térdem is lehorzsolódott, de Rita és a motor szerencsésen megúszta, és ha minden igaz, végül a kép sem készült el…:( A költői túlzással vízesésnek nevezett csobogó önmagában szóra sem lenne érdemes, de ezt a régiót tartják Thaiföld legjobb madármegfigyelő helyének, és láttunk is két hosszúfarkú sáfránymadarat, ami talán a legszebb mindközül, ráadásul az út egy narancsligeten keresztül vezetett, ami nem szokványos errefelé. Vagy ha az is, még soha nem láttunk egyet sem. Miután elértük az államhatárt jelentő hegygerincet, egy katonai ellenőrzőpontnál találtuk magunkat, ahol az őr biccentéssel jelezte, hogy nem gond, ha betévedünk egy kicsit a nemzeti park útjára. Neki persze tényleg nem is volt gond, nekünk kellett szenvednünk ezen a gyalázatos földúton. Talán tíz kilométert tettünk meg, mielőtt visszafordultunk volna, de addig az út egyfelől nagyon szép volt, másrészt pedig minden pillanatban zuhanhattunk volna egy nagyot az atomjaira szakadt földúton. Ez a 20 kilométer is majdnem másfél órás kitérőt jelentett, ennél több időnk pedig erre nem volt.

A sorompóhoz visszatérve tovább folytattuk az utat dél-keletre, ami nagyrészt szintén panorámás volt – egy ilyen étteremben meg is ebédeltünk -, és ami legalább ennyire jó hír, aszfaltos is. Ban Mai Mokjam-nál jött el az igazság pillanata, ugyanis a Mae Suai Luang városba vezető útnak, amely érintett egy akha törzsi falut is, mégcsak száma sem volt a térképen… Ehhez képest úgy nézett ki az egész, mintha a múlt héten fejezték volna be az új aszfalt lerakását, boldogan kanyarogtunk át rajta Chiang Rai tartományba…