2020.11.12 -  Az Akha-incidens (folytatás)

A környék látnivalóinak összegyűjtésekor bukkantam Huai Khilek akha törzsi falu nevére, mint a helyre, ahol – vezetett túrával persze – lehetőség nyílik megismerni az akhák életét a lehető legautentikusabb módon. Nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni - akkor legalábbis nem voltam benne biztos -, de mivel pont útba esett, gondoltam megnézhetnénk. A főúttól három kilométer tankcsapdákkal tűzdelt betonút vezetett a hegy tetején lévő faluba, ahol alapvetően kihaltság fogadott. A falu „főterén” - pontosabban ott, ahol azt sejtettük, mert volt egy bolt - letettük a motort, hogy sétáljunk egy kört. Néhány emebr flangált ott teljesen hétköznapi, de meglehetősen szakadt ruhákban, mígnem az egyik udvarban meg nem láttunk egy mosakodó nénit. Nem volt a legízlésesebb látvány, de ami igazán elképesztő volt, hogy még ezen tevékenység közben is hordta az akha nőkre jellemző hihetetlenül díszes fém koronát. Ez azért elég erős kép. Azonban sokat nem csatangolhattunk a faházak között, mert feltűnt egy fogatlan bácsi, aki – bár egyikünknek sem tökéletes az akhája – mintha afelől érdeklődött volna, hogy mi a búbánatot keresünk itt, csak kevésbé finoman. Persze a verbális abúzus nem annyira bántó, mintha mondjuk csak simán lelőtt volna minket valami kezdetleges íjjal, ahogy azt az Észak-Sentinel-szigeteken tennék – az akhák elvileg nagy vadászok -, de így is kellemetlen volt a dolog. Alapvetően nem volt illúzióm afelől, hogy a hegyi törzsek – és a törzsek úgy általában – mennyire vendégszeretőek, de ezek után elég kérdéses, hogy a vezetővel való látogatás, mely során megjátsszák magukat némi baksis fejében mennyire lehet autentikus… Mielőtt magunk mögött hagytuk volna a hegyeket, barátságtalan lakóival együtt, még megálltunk egy tónál, és haverkodtunk néhány vízibivallyal.

Chiang Rai nem volt már messze, de az utolsó szakasz a főúton elég borzasztó volt, mert csak 1+1 sávos volt az út, de szerencsére még világosban odaértünk a hostelbe, ugyanoda, ahol két éve már megszálltunk. Úgy tűnik, azóta sem épült olcsóbb hely…:) Este már nem volt kedvünk bemenni a városba. Az esés és az akha-agresszió miatt ez volt talán az első nap, amit nem értékelnék egyértelműen pozitívnak, noha rengeteg szép helyen jártunk ma is…

2020.11.13 – Laza kör a város körül

Alighanem ez volt az első nap a túrán, amikor nem volt ébresztőóra beállítva, de azért így sem fetrengtünk délig. A mai terv lényegében a város könyékének bejárása volt, ami két éve kimaradt. Meg persze a Fehér Templom, ahová azért az ember többször is visszavágyik. Ami azt illeti, rögtön ott is kezdtünk, és némi csalódással konstatáltuk, hogy innen valahogy nem tudnak elfogyni az emberek. A templom bejárása és néhány remek fotó után megpróbáltam drónozni egy kicsit, de a helyi árusok egyfajta önjelölt házmesterként jelezték, hogy azt itt nem szabad. Ugyan erre vonatkozóan semmiféle felirat, tábla nem volt, de végül beadtam a derekam és néhány kép után leparancsoltam a madárkát a földre.

Innen a Khun Korn vízeséshez mentünk, ami a tartomány legnagyobbja, és egy rendkívül szép tanösvény vezet hozzá, ami remekül bemutatta az eredi növénytársulások működését. Sok ember itt sem volt, de találkoztunk egy kanadai misszionáriussal, aki a lahu törzs tagjait tanítja mindenféle okosságra. Ajánlott is nekünk egy falut, ami pont illeszkedett a tervbe, és ahol nem kell számítanunk lincselésre sem. Innen a Singha Park – ami egy teaültetvény/golfpálya/rekreációs központ – érintésével tartottunk a Huay Mae Sai vízeséshez, amikor egy falu határában ránk rontott egy baromi nagy, egyébként szép és nyakörves kutya. Pontosabban csak rontott volna, de amikor át akart rohanni az úton, összetalálkozott egy szemből érkező autóval, mely nyomán kecses ívben landolt az árokban, ahonnan aligha jött ki többet. Az óriási csattanásból arra következtettünk, hogy a kocsi sem úszta meg olcsón a dolgot, de a sokkhatásból fel sem ocsúdva továbbmentünk. Thaiföldön minden balga lélek a kígyóktól retteg, holott a kutyák legalább háromféle képpen ki tudnak nyírni. Veszettséget terjesztve, falkában széttépve, de messze leggyakrabban közlekedési balesetet okozva a motorosoknak…

A vízeséshez sokat kellett felfelé kanyarogni, de nem sok időt töltöttünk az amúgy helyes csobógónál, hanem tovább indultunk felfelé a Yu Fa falu – a korábban említett lahu település – fölött lévő kilátóhoz. Az emebrek akikkel itt találkoztunk tényleg elég kedvesnek tűntek, bár az is lehet, hogy mosolyuk inkább csak egyfajta elismerése volt annak a teljesítménynek, amit a feljutáshoz kellett produkálni. 3,5 kilométeren 500 méter szint. Brutálisan meredek, rettentően rossz minőségű út vitt a csúcsra, ahol kempinghelyek és még mobil hotspot is vártak. Utóbbi mondjuk nem működött. A kilátás persze nagyszerű volt, ráadásul Chiang Rai város határában megláttunk egy óriási fehér Buddhát, ami eredetileg bent sem volt a programunkba, de most hirtelen bepakoltuk. Ha fölfelé szenvedős volt az út, akkor lefelé pokoli, a fék konkrétan túl is hevült, éppen csak sikerült megállni egy kicsit. Egyébként a fék teljesítménye észrevehetően romlott, ami normál útviszonyok mellett nem jelentett problémát, de a nagyon durva hegyi utakhoz most már egy kicsit kevésbé vonzódtam…

A fehér Buddhához, leánykori néven Huai Pla Klanghoz délután ötkor érkeztünk, és mint kiderült a szobor fejét sajnos restaurálják, így kevésbé látványos fotók készültek róla, pedig egyminden ízében grandiózus kínai csoda. A szobron kívül a lépcsőket őrző hófehér sárkányok, és a szomszéd domb tetején álló szintén hófehér thai típusú templom is lenyűgöző volt, utóbbinak a belső építészete is sokat merített a letisztult református puritánságból, aminél messzebb semmi sincs a szoksásos thai díszítéstől. Buddha dombján ráadásul helyi gyerekek „szánkóztak” gatyaféken, elég vicces volt, ahogy a szülők rezzenéstelen arccal tűrték, hogy a lurkók mindenüket összesarazzák. Innen még egy közeli és tökéletesen elhagyatott barlangtemplomba néztünk be még a nap utolsó sugaraitól kísérve, hogy az éjszakát ezúttal a belvárosi forgatagban töltsük.

Forgatagról talán túlzás beszélni, mert bár a helyi piacon nem voltak kevesen, de a szuvenírpiacon azért nem tolongta az emberek. Rita elmerült az ajándéktárgyak sűrűjében, én inkább az eget kémleltem, ami távolodva a híres zenélő óratorony fényeitől egyre sötétebb volt bár, de olyan természeti csodát rejtett, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Nem tudom, hogy pontosan mi a titka a városnak, miért vonzza mágnesként a fecskéket, viszont a belváros zsúfolt levegőkábelei rogyásig voltak velük. És amikor rengeteg fecskére gondolok, akkor nem százról, sokkal inkább százezerről van szó. Jöttek valahonnan, vagy mennek valahová, de a lényeg, hogy most itt voltak, és az emberek pedig csak tátott szájjal bámulták őket. Vacsorára egy mecset melletti muszlim étterembe ültünk be, majd a szállásunk tetőteraszán búcsúztattuk a napot.

2020.11.14 – Nem emberevő törzsek között

A nap indításaképpen pár felvételt csináltunk a Kék Templomnál is, majd még a forgalom felpörgése előtt észak felé vettük az irányt, Mae Salong akha közösséghez. Ez a település „az” akha kirakatfalu, ami nagyjából 100%-ban ráépült a turizmusra. Mondanám, hogy az itt élők már megtanultak késsel-villával enni, de Thaiföldön senki nem eszik úgy, szóval maradjunk annál, hogy szobatiszták… Persze ez csak kis túlzással igaz, mert miután végigkanyarogtunk a pazar hegygerinceken és megérkeztünk a faluba, a szuvenírárus nénik és gyerekek olyan vehemenciával rohantak le minket, hogy ha nem veszünk legalább egy kétszáz forintos karkötőt, talán még lámpavasra is húznak minket! Cserébe viszont a nénik tényleg baromi díszes népviseletben parádéztak, nem túlzás, hogy viseletüket tekintve az akha a leglátványosabb hegyi törzs Délkelet-Ázsiában. Elég sok turista volt rajtunk kívül is, de azért az látszott, hogy a helyiek még ennél is sokkal többhöz vannak szokva és a bevételeiket is úgy tervezték. Körbejártuk a várost, a fölötte lévő templomot és kilátópontokat, de itt tényleg a piac volt a legjobb hely. A fejdíszeket egyébként a minőségtől függően öt és százezer forint között árulták – ráadásul a komolyabbak simán nyomtak vagy öt kilót -, így könnyű volt ellenállni a csábításnak, de a szemnek így is kényeztető volt a látvány. (Ugyanakkor eszembe jutott az a hihetetlen nága korona, amit otthagytunk az Inle-tónál, pedig 100 dollárt egész biztosan megért volna. Na nem mintha beengedték volna az EU területére a felhasznált állati részek miatt…)

Ezt követően is maradtunk a törzseknél, méghozzá Thaiföld talán legeldugottabb csücskében – de tényleg, ennél csücsökebbül nem nézhet ki semmi a térképen - Ban Hua Mae Kham határfaluban. Ez az aprócska falu etnikailag annyira színes, mintha csak New York lenne, ugyanis itt együtt élnek az akha, lahu, lisu, yao és hmong törzsek, legalábbis a neten talált információk alapján. De mivel a legtöbb ember ma már hétköznapi ruhákat hord – főleg hétköznap!:) -, így erről nehéz lett volna meggyőződni. Pedig alkalom lett volna kiöltözni, ugyanis ezen a hétvégén tartották a híres-neves napraforgó fesztivált, ami elég sok embert, főleg túramotorost csalt a faluba. A virágok itt is nagyon jól mutattak a hegyoldalban, bár az látszott, hogy itt-ott már kezdenek fonnyadni, viszont a törzsi előadások csak nem akartak elkezdődni… Már ha lesznek egyáltalán, mert a Covid itt északon még igencsak érezteti a hatását, és ekkor még nem tudtuk, hogy alig két hét múlva ez hatványozottan igaz lesz. Miután kisétáltuk magunkat a virág labirintusban, mengnéztünk egy kis vízesést, majd csináltunk néhány ütős drónfelvételt, szállás hiányában tovább kellett mennünk Mae Saiba, Thaiföld legészakibb városába.

Mivel a Nap már erősen tartott a horizont felé, ezért megpróbáltuk a lehető leggyorsabb úton elérni a várost, ami ahhoz vezetett, hogy húsz kilométeren át kerülgethettük a kátyúkat kocogós tempóban, de utána elértünk egy hágót, ami után gyönyörű dzsungelen át ereszkedtünk vissza a főútra. Ekkor már teljesen sötét volt, baromi éhesek is voltunk, így megálltunk az első szembejövő helyen vacsorázni. Ennek következtében bőven nyolc után értük el Mae Sai-t és még meg kellett találni a szállást, ami a leírás alapján a kukoricaföld közepén volt. A GPS-t követve azonban egy kellemetlen meglepetés ért minket, egy meglehetősen jelentős akadály, maga az államhatár. A jelzett út ugyanis a vámraktárakon keresztül vezetett volna, ami még egy ilyen lazán szabályozott országban is NoGo-zóna. A határőrök is komoly érdeklődést tanúsítottak irányunkba, érezhetően nem számítottak éjszakai látogatóra. Az érezhetően itt szó szerint értelmezendő, mivel egészen brutális alkholszagot árasztott az összes, csoda hogy járni még tudtak. A lényeg, hogy a szállásunk nevét ismerték, és el is kezdtek mutogatni egy kerülőút irányába, így mindenféle sikátorokon és földutakon keresztül végre elértünk a szállásra, ami ezek után meglepően jó volt. Láthatóan nemrég alakították át egy mezőgazdasági épületből, és mind a négy apartmanban voltak vendégek. Mitöbb, még a WiFi is működött!

2020.11.15 – Az Aranyháromszög belső szögeinek összege

Mae Sai az ország legészakibb városa átellenben az azonos nevű folyó burmai oldalán épült Tachileikkel, ahonnan kb. 10 nap múlva „megérkezik” a koronavírus Thaiföldre. A híres burmai piac a határzár miatt félgőzzel üzemelt csak, így nem is töltöttünk ott sok időt mielőtt felhajtottunk a Skorpió Hegy tetején épült templomegyütteshez, ahonnan remek kilátás nyílt a környékre. Innen indult a 1149-es út, ami szintén egy fantasztikus panorámaút a határon. Itt volt messze a legszigorúbb kontroll, a 12 km alatt négyszer is ellenőrizték az útlevelünket a határőrök, amit azért erős túlzásnak éreztem. Viszont látnivalóból is akad pár nagyszerű, mármint az úton magán kívül is. A legszuperebb talán Pha Hi falu, ami nem Burma, hanem a Mai Sai-t körülölelő hegyekre volt panorámás. Itt fogyasztottuk el – Rita nagy megelégedésére – a jegeskávénkat, majd következett a szinte már kötelező katonai támaszpont-kilátó, amit épp most bővítenek ki büfével is. Nagyon turistabarát megoldás ez, és szellemiségében elég messze áll a regnáló katonai diktatúrától, de ennek csak örülhetünk. A kilátótól nem messze van Mae Fah Luang kert, ami az uralkodó itteni rezidenciájához kapcsolódik, és persze tele van gyönyörű virágokkal is. Innen pár újabb kilátópontot érintve rácsatlakoztunk a tegnap este már sötétben megtett útra, hogy a délelőtt hátralévő részét a helyi barlangoknál töltsük.

A Mai Sai közelében lévő barlangok közül a legtöbb relatíve kicsi, csak Buddha-barlangként funkcionál, mint például a Tham Sao Hin Payanak, Than Pla vagy a Tam Goo Gacaw. Ám ezeket is érdemes felkeresni, mert például az elsőnél izgalmas mászással, létrarendszeren keresztül lehet bejárni a függőleges barlangot, ami egy hatalmas halastó mellett fekszik, addig a Than Pla majmairól híres, amit az erre a célra osztott bambuszbotokkal tudunk távol tartani magunktól, ha épp túl agresszívak lennének. A harmadik barlangban állt a víz, ezért nem tudtunk érdemben haladni, de talán az a leghosszabb… Pontosabban a második leghosszabb a Thaiföld leghíresebb, világviszonylatban is hangosan megénekelt barlangja, a Tham Luang után. Ez az a barlang, amelybe egy villámárvíz során beragadt egy gyermek focicsapat, és melynek mentése közben egy hős barlangi búvár életét áldozta. A tragédia óta a barlangnak csak az első, egyébként óriási kamrája látogatható, az is csak szinte a bejárattól, de a mentésről készített installációk, így is érdekfeszítőek voltak. Akárcsak a park területén lévő kisebb barlang is, ahová csak mi sétáltunk, és aminek a föld alatti részén nyomon követhetőek voltak a barlang szájánál látható fa soktízméteres gyökerei.

Miután kibarlangászkodtuk magunkat, megebédeltünk, majd célba vettük az Aranyháromszögnek nevezett hármas határt, ami nem is olyan rég még egy legendás drogbáró csempészútvonalának központja és szinte privát territóriuma volt. Ahogy korábban is említettem, a thai uralkodó, illetve kormány keserves és hosszú harcok, valamint bölcs építkezés segítségével szorította vissza az ópiumtermesztést és kereskedelmet ebben a régióban a kilencvenes évekre. Hogy jelenleg ennek van e bármiféle maradéka, a korábban szinte kizárólag ebből élő törzseknél legalább a saját fogyasztásra való máktermesztés megmaradt-e, arról szemérmesen kevés szó esik, de a nagyüzemi munka az mára visszaszorult Myanmarba, bár Rambo (IV.) a legutóbb rendesen megtizedelte őket is. A hármas határ a Ruak és a Mekong folyók találkozásánál áll, számunkra is szimbolikus jelentőséggel bír, mert míg eddig a myanmari határt követtük – ahol csak lehetett -, most pedig váltani fogunk Laoszra. A parton mindenféle turistacsalogatónak szánt szobrot telepítettek a thaiok, de a legjobb panoráma egyértelműen a hegytetőn lévő szentélyből van a szigetekkel tagolt, kellemes folyópartra. A turizmus fénykorában itt vízum nélkül lehetett átkelni a burmai oldalra csónakkal, de ez a lehetőség most nem adott. A látványon felül – ami azért nehezen ugorja meg az alaposan feltolt ingerküszöbünket – a környék legérdekesebb helye az Ópium Múzeum, ahol bemutatják nemcsak a máktermelést végző törzsek egyedi kultúráját, de a fogyasztás és készítés módjait és eszközeit is, valamint a Khun Sa által kialakított csempészbirodalom történetét is. Nem nagy meglepetés, de egyikünk sem kapott kedvet a szer kipróbálásához. Érdekes egyébként, hogy míg hármashatárról van szó, addig az összes helyi térkép, magyarázószöveg említi Kínát is, mint a térség negyedik szereplőjét, ami annyiban nem légből kapott, hogy a kínai határ sincs innen légvonalban százötven kilométernél messzebb. Azért ez belegondolva szinte hihetetlen.

Mielőtt lement volna a nap még elértük következő bázisunkat Chiang Saen-t, Thaiföld egyik első erődítményét, de a városnézést kénytelen-kelletlen holnapra halasztjuk, míg a szállás elfoglalása után csak egy kétes értékű vacsorát iktattnk a programba, ami Ritát rémesen felbosszantotta, mert elrontották a rendelését. Nem mintha bármit rosszul csinálna, de ez vele rendszeresen előfordul, míg velem sosem... Szerencsére ritkán bosszús, és ha nem miattam teszi, akkor kimondottan mókás látvány ilyenkor! :)  

2020.11.16 – Gerinctúrán a felhők között

Chiang Saen elég sok figyelemreméltó épülettel rendelkezik a várost körülvevő várfalon belül, és néhány szép hellyel azon kívül is. Első utunk a Phra That Chom Kitti templomhoz vezetett, ahonnan a vártnál szolidabb kilátás fogadott a városra, majd a város határában lévő tónál sétáltunk egy kicsit. Ez remek vizes élőhelynek bizonyult, rengeteg érdekes nagytestű madárral. Ezt követően körbejártuk a falat, ami nagyrészt remek állapotban van, majd a legjelentősebb romtemplomhoz, a Wat Pa Sak-hoz mentünk. Ez a templom Sukhothaiban is simán elfért volna, de ennél kisebb évszázados sztúpák városszerte előfordulnak, még keresni sem kell őket nagyon. A legjobb templom viszont a Mekong partján, néhány kilométerrel már a városfalon túl található. A Phra That (ez rengeteg templom nevében előfordul, és arra utal, hogy valamiféle ereklyét őriznek ott) Pha Ngo egy több, érdekesebbnél érdekesebb templomból álló együttes, mely egyik épülete páratlanul gazdag fafaragásaival, míg a másik fehér-szürke színkombinációjával tér el az átlagtól. Egy kicsivel tovább mászva pedig, a dombtetőn, egészen nagyszerű kilátás nyílik a folyóra. De a látványban nem is a folyó volt a legérdekesebb, hanem az a tucatnyi csónak, ami százával szállította az embereket Laosz és Thaiföld között. Fényes nappal, határzár idején…

Ezt követően utunkat a 1290-es számú „Paradicsom úton” folytattok, ahol gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a névadó nem a zöldségre gondolt. Bár az út első részén a Mekong nem látszott, cserébe gyönyörű lankák között kanyarogtunk, mígnem visszataláltunk a partra. Egészen addig haladtunk meg-megállva a víz mellett, míg a határ és a folyó el nem vált egymástól, mi pedig megkezdtük az emelkedést – hú, ezt már sokadszor mondom, de talán itt a legigazabban – az ország legszebb útjára, az 1093-as számúra. Márpedig ez az emelkedő nem volt kismiska, nagyjából 15-20% fokos hegyoldalban kapaszkodtunk a remek minőségű úton, és fulladoztunk a szembejövő autók elégett kuplungja miatt, de végül elértük első hegyi megállónkat Doi Pha Tangot. Nem tudom, ki szerint volt jó ötlet, hogy tájseb gyanánt egy felfoghatatlanul nagy parkolót építsenek az ország legszebb kilátói közé, de miután megszoktuk a látványt – vagy csak nem arra néztünk – egészen csodálatos volt a vidék. A határ itt ezen a gerincen futott, míg a Mekong pár kilométerrel arrébb, a völgyben hömpölygött. Mindkét irányban – míg a szem ellátott – a gerincből kinövő zöld csúcsok díszítették a tájat. Sajnos azoban nem élvezhettük ezt zavartalanul, mert nemsoká megérkezett a köd, ami lelkiismeretlenül rátelepedett egynéhány csúcsra. Az elkövetkező két órában a gerincen futó túraútvonalat vártuk – néhol napraforgók és sziklák is gazdagították a látványt - és a lehetőséget vártuk, hogy egyik-másik csúcs kibújjon a felhőből és újra megmutassa magát, és végül szerencsénk lett, még a drónnal is tudtunk pár eszményi képet készíteni. És ami vicc az egészben, hogy ez még csak nem is a térség elsőszámú látnivalója… hiszen az csak most következett.

Az ország elsőszámú napfelkelte-néző helyszíne ugyanis az innen alig tíz, közúton viszont közel harminc kilométerre lévő Phu Chi Fa, szószerinti fordításban az „Égre mutató szikla”. (Rita szerint találóbb név lenne az „Ég felé tolt kacsasegg”, és ez sem áll távol a valóságtól…:)) A szenzációs, itt már csak kanyargó, de nem emelkedő úton még időben sikerült elérnünk az azonos nevű falut - és alkudni egy megfelelő bungallót - ahhoz, hogy naplemente előtt meg tudjuk mászni a csúcsot. Oké, hogy a napfelkelte híres, de talán a naplemente sem lesz kutya… És tényleg. Egy meredek hegymenet után még tíz perc mászás kellett, hogy elérjük a határkövet, de a látvány tényleg minden képzeleten túltett. Az ikonikus szikla, tövében napraforgók, a völgy tele kisebb hegyekkel, eszméletlen látvány volt. Itt is felküldtem a drónt, de sietni kellett, mert a köd itt is utolért minket, de ezt kevéssé bántuk, mert a naplementének így még misztikusabb, egészen lehengerlő hangulata volt. Teljesen hihetetlen, hogy ez a park – hasonlóan az előzőhöz – teljesen ingyenes, pedig ettől a látványtól igazán nem sajnálnám a belépőt. A minimális látótávnak hála nem volt egyszerű visszajutni a faluba, de némi tévelygés után megtaláltuk a resortunkat – a falu 80%-a bérbungallókból áll, de van egy csomó sátortábor is -, ott is vacsoráztunk, majd elvonultunk, hogy rápinhenjük a nagyon hajnali kelésre.  

2020.11.17 – Hajnalban még a nap is más…. tü tü tü tütü tütü tü

Mivel kellően izgatottak voltunk, nem okozott gondot lerúgni magunkról a takarót, és bár szinte biztosak voltunk abban, hogy baromi hideg lesz – főleg a motoron, főleg annak, aki felfogja a menetszelet :) -, nekivágtunk a hegynek. Finoman fogalmazva is korán indultunk, de így sem sikerült az elsők között érkezni, és ami ezután következett, az tényleg szinte hihetetlen. Tömött sorokban érkeztek az emberek, végül több, mint ezren verődtünk össze a csúcson. Mindezt hétköznap, legalább másfél órányira a legközelebbi várostól. Persze gyorsan kiderült, hogy mire fel az irgalmatlan tömeg, mert a napfelkelte egyszerűen észvesztő volt. Kicsit bosszankodtam ugyan, hogy nem tudtam timelapset készíteni, de a látvány gyorsan visszarántott az ámulatba. A ködtenger gyakorlatilag a szikla alján lévő napraforgókig ért, ha az ember kicsit lejjebb kapaszkodott, meg is tudta volna érinteni. A második csoda viszont csak most következett, a tömeg amilyen gyorsan összeverődött, el is párolgott néhány pillanat alatt, fél órával később pedig csak alig kéttucatnyian maradtunk. Beszélgetésbe elegyedtünk előbb egy dél-thaiföldi csoporttal, majd egy a babájukat háton cipelő amerikai-thai párral, akik a Fölöp-szigeteki éttermeiket hagyták hátra, hogy elmenekülhessenek az ottani elmebeteg járványügyi szabályok elől. Azt eddig is sejtettük, hogy a lehető legjobb helyen vészeltük át a karanténidőszakot, de most már egészen biztosak lehettünk ebben. Sikerült újfent drónozni egy kicsit, majd a köd felszálltával mi is visszaindultunk a szállásra.

Nem egyszerű itthagyni ezt a helyet, de némileg vígasztalt az a tudat, hogy még hátravan a gerinctúránk harmadik állomása a remélhetőleg hasonló színvonalat kínáló Phu Pha Sawan. Motorral csupán kilenc kilométert kellett menni, majd további kettőt sétálni, pontosabban kaptatni a hegyoldalon. Mivel ez a legnehezebb túra, thai ide már nem jön, külföldi meg nem nagyon van a környéken, így tök egyedül érhettük el a laoszi határkövet. A táj itt jellegében inkább hasonlított a Doi Pha Tanghoz, mint Phu Chi Fahoz, természetesen szédületes volt a látvány, szerencsére csak minimális köddel, ami alig zavarta a kilátást. Az pedig, hogy egyedül lehettünk, elmondhatatlan extrát jelentett… Mindhárom kilátó ott volt a túra tíz legszebb pontja között, mindhárom másért baromi gyönyörű, és egészen biztos, hogy az elmúlt 24 óra volt és lesz is a túra legszebb szakasza. És ezt persze csak tetézte, hogy az 1093-as út, amivel folytattuk az ereszkedést továbbra is gyönyörű volt, ráadásul teljesen üres. Elképzelni sem tudom, hogy a hajnalban látott tömeg hová tűnt, de teljesen valószerűtlen volt úgy haladni, hogy húsz kilométeren át nem jött szembe semmi. Ilyen körülmények között érkeztünk meg a hegy lábánál Phayao tartományba, ahová fehérember már aligha jut el….