2019. április 30. - Vadméhek szelidítése és rally a pagoda-erdőben

Noha Bagan egyik fő szenzációjának a napfelkelte számít, nem volt az a pénz, hogy ma is kimaradjon az alvás, de reggel fél nyolckor így is ébredtünk, és lementünk reggelizni. Utána még összepakoltuk a cuccainkat - szerencsére nem is voltunk szétpakolva igazán -, mivel át kellett költöznünk a külön szobába. Noha semmiféle problémánk nem volt az éjjel, azért nem bántam a dolgot, mert volt a szobában pár elég bizarr német figura, akivel nem szívesen osztoznék hosszasan a Lebensraumon.

Három napot terveztünk itt tölteni, így a mait egyfajta bemelegítésnek szántam, és a meglehetősen nagy terület kevéssé ismert és látogatott része, Minnanthu falu felé indultunk el elektromos motorunkon. A külföldiek ugyanis nem bérelhetnek benzines motort, mióta egy amerika srác belehajtott egy sztúpába, és földig rombolta azt... Kössz szépen. Az elektromos gép gyenge volt ugyan, de már a reggeli hőségben is nyilvánvaló volt, hogy még így is sokkal jobb opció a biciklinél.

Mióta nem lehet megmászni a templomokat, külön fórumok szakosodtak arra, hogy éppen aktuális tippeket adjanak a szabályok kijátszására. Hol nincsenek őrök, hol nem zár megfelelően a rács, vagy hová visznek fel a helyiek némi baksisért. Mivel az elmúlt napokban jópár szabad órát töltöttem ezen fórumok kétes információinak böngészsésével, volt pár ötletem arra vonatkozóan, hogy merre kezdjük a keresgélést.

Mielőtt még letértünk volna az aszfaltos útról, három nagyon szép templomcsomó/csokor/telep is az utunkba esett, így gyorsan képbe kerülhettünk azzal kapcsolatban, hogy mire is számíthatunk az elkövetkező pár napban. Ugyan Bagan 10000 sztúpájából mintegy kétezer látogatható, mi a három napra elosztva is beértük néhány százzal, melyek általában öt-tíz, de akár huszas csoportokban vannak elszórva az Irrawady partján. Hiába voltak a templomok meggyőzően szépek, turistákkal gyakorlatilag csak elvétve lehetett találkozni, és árusok sem voltak sokan, azok viszont piócaként tapadtak a kisszámú áldozatra. Volt egy fickó, aki motorral kilométereken át követett minket, és mindent megtett az üzletért, csak éppen az árból nem nagyon akart engedni. Úgy tűnt, hogy hiába van kínálati piac, az árusok a havi bevételt a kisszámú nyugatin próbálják behozni, így minden baromi drágának tűnt... Talán máshol lesz ez jobb is.

Mivel az állítólag mászható templomok a főúttól távolabb voltak, egy bátor kanyarral bevetettük magunkat a homokcsapdákkal és szántóföldekkel tarkított, szavanna-szerű síkságba. Az elkövetkező két óra a vártnál sokkal több izgalmat – és kevesebb mászható templomot – hozott, ugyanis gyorsan kiderült, hogy az elektromos motort nem a Dakar-rallyt idéző terepre tervezték. Nem egyszer kellett mindkettőnknek leszállnunk a nyeregből, hogy aztán teljes gázzal is csak éppen ki tudjuk tolni a homokból megrekedt járgányunkat, melynek akkumulátora a megerőltetésnek hála vészesen merült is. Végül miután felsültünk pár frissen bezárt templommal, végül elértünk egyhez – ami a lehető legtávolabb volt mindentől -, amelynél diplomatikusan fogalmazva egy kis részen hiányzott a rács, így be tudtam jutni a belsejébe, ahonnan már zárt lépcsőn keresztül lehetett feljutni a tetőre. Ez volt az első, és még sokáig felejthetetlen pillanat amikor felülnézetből kilátást kaphattam a tájra – Rita nem tudott felmászni sajnos -, nagyjából száz kisebb-nagyobb templom terült el a látóhatáron. Juhú, megérkeztünk Baganba!

Miután hasonló küszködések árán visszajutottunk a főútra, talátunk egy frissen épített rámpát, ami lehetett vagy tíz méter magas, és a kormány szándékai szerint ezekkel elégítik majd ki panorámára vágyakozó mindazokat, akik nem akarják megváltani a 5 dolláros belépőt a terület két kilátótornyának valamelyikére… Nem volt rossz, szó se róla, de azért a templom tetőterasztának egészen más a hangulata.

Ebéd után – ami jelen esetben fejenként egy liter életmentő hideg vizet jelentett – tovább indultunk egy újabb mászhatónak mondott templom felé. Útközben mégegy rámpát útba ejtettünk, ami már egészen jó volt, ellentétben a földúttal, ahol ismét hosszabb időt kellett töltenünk egy homokcsapdában. Nagy nehezen végre elértünk a Dhammayazika Templom – ami a legnagyobb, és még renoválásával együtt is talán a legszebb templom volt, amit ma láttunk - mellett lévő célponthoz, ahol örömmel nyugtázhattam, hogy a boltíves rész a rács fölött itt is nyitva maradt, így a kellően vékony és akrobatikus próbálkozónak viszonylag könnyű dolga van, ha át akar jutni rajta. Igenám, de ezt a tényt a biztonsági szolgálat is kiszúrta, így a rács mögötti folyosót telehordták tövises gallyakkal – marha elegáns és emberbarát megoldás, mondhatom -, amin első blikkre nem tűnt fájdalommentesnek az átkelés. Hogy a véres karcolások jelentik-e majd a legkisebb problémát, az viszont csak azután derült ki, hogy utat törtem magamnak a bozótban…

Ha ugyanis a rács és a tövisek nem jelentettek volna elég elrettentő erőt, a természet mégegy cselt bevetett, ugyanis a csendes folyosót ideális otthonnak találta egy rajnyi vadméh, amire csak azután figyeltem fel, hogy sikerült véletlenül levernem a kaptárjuk felét a kb. másfél méter magas mennyezetről. Mivel közmondásosan balszerencsés dolog egy szűk folyosón összezárva lenni több ezer dühös méhhel, ezért nem igazán volt időm gondolkodni, tövisek ide, vagy oda, kirohantam a templom teraszára. A véres karcolások jelentették itt a messze kisebb gondot, szerencsére a méhek túl lassan eszméltek a bosszúhoz. Az elkövetkező húsz percem tétlen, de a kilátás miatt mégis nagyszerűen telt, ez volt az első olyan hely, ahonnét igazán képeslapszerű panoráma, mintegy háromszáz – igen, volt időm megszámolni őket… - templom csúcsa tárult elém. Rita valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akart utánam jönni, de a segítségének így is nagy hasznát láttam, ugyanis sikeresen feldobta a teraszra az esőkabátomat, amire nem is annyira a 43 fok és a szikrázó napsütés, mint a méhek miatt volt szükségem, elvégre mégegyszer át kellett kelnem rajtuk. Szerencsére a rovaroknak rövidebb az emlékezete, mint az elefántnak, így ez meglepően könnyen sikerült, így tulajdonképpen csípés nélkül, pusztán néhány karcolással megúsztam a dolgot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár pazar volt a kilátás, ezt a mutatványt újra már nem valószínű, hogy megcsinálnám, ilyet pedig igazán ritkán mondok…

A kaland után átmentünk a szomszédos óriástemplomhoz, amire viszont akkor sem mentem volna fel, ha engedtek volna, ugyanis külső lépcső vezetett a tetőszerkezeten, márpedig mezitláb még árnyékban is elviselhetetlen volt az izzó kövek érintése. Ekkor már egészen közel voltunk Új-Bagan városkához, ahol még megnéztünk néhány tempomot, majd közel negyven percig a helyi rendőrség vendégszeretetét élveztük kényszerűségből. Szerencsére nem a törvénnyel gyűlt meg a bajunk, egyszerűen csak lemerült a motor akkumulátora, és ők hívták ki a kölcsönző céget, akiknek ennyi idő kellett, míg megérkeztek a cserejárgánnyal.  Szerencsére még volt időnk napnyugtáig, így meg tudtuk nézni a új-bagan-i aranytemplomot, majd odaértünk ahhoz a templomromhoz, amit a Maps.me remek naplemente néző helyként jelölt. Szerencsére ezt a helyet fizikai képtelenség lezárni – fél oldala ugyanis leomlott, egyfajta természetes lépcsőt kialakítva -, amit rajtunk kívül egy francia srác és a helyi vezetője használt ki. A könnyen memorizálható Kyauk Myat Maw Pagoda tényleg ideális választásnak bizonyult, nem csupán pagodák, de az Irrawady felé is egészen káprázatos kilátással várhattuk be a naplementét, méltó zárása volt ez egy hosszú, fárasztó és kalandos napnak.

A szállásra visszatérve már tényleg csak egy nagy adag sültrizsre és tetemes mennyiségű olcsó burmai sörre vágyhattunk, és az ebbéli örömök beteljesítésében senki nem is állt az utunkba, sőt! A szállásunknak helyt adó NyaungU főutcáján ugyanis számos, minden igényt kielégítő étterem közül válogathatat a szerencsére csekély számú turista. Nem egy Siem Reap, de talán jobb is.

2019. április 21. (folytatás) - Burma szélén rekedve

Mint említettem volt, az tervek véglegesítésénél még úgy állt a dolog, hogy ki tudjuk kerülni Manipurt, és a délebbi határon jutunk át Burmába, így nyilván az elektronikus vízumnál is a másik határátkelőt adtam meg belépési pontként. Noha az igénylésnél még olvashattam arra vonatkozó információt, hogy a határátkelő később módosítható, de most már hiába kerestem ezt a passzust, így kicsit izgultam, hogy beengednek-e minket egyáltalán, vagy mehetünk vissza egy három napos kerülővel a megadott határhoz. Ehhez képest a joviális határőr még csak szóvá sem tette a dolgot, és mivel rajtunk kívül egy lélek nem volt a határon - akárcsak a nepáli-indiai átkelőnél -, öt perc alatt meg is kaptuk a pecsétünket. Ahhoz képest, hogy Burma jórésze a mai napig el van zárva a külföldiek elől, igazán kényelmes és laza e-vízum rendszert raktak össze, az indiaiak tanulhatnának tőlük.

Szerencsére ténfergett arra egy riksás, így a továbbutazás reményében mielőbb behajtottunk a határváros, Tamu központjába. Mint megtudtuk, legalább öt cég működtet közvetlen mikrobuszokat Mandalayba, így gyorsan végigkérdeztük őket, hátha még akad ma induló járatuk. Sajnos a lelkesedésünket mindannyian lehűtötték, méghozzá vízipisztollyal, ugyanis, mint kiderült, a tegnap végetért fesztivál - a Songkran burmai megfelelője - és a Húsvét miatt két napra előre eladtak minden jegyet. Meg is kaptuk, hogy talán előre foglalnunk kellett volna, mintha erre lett volna bármiféle lehetőségünk...:) Pótmegoldásként, ami amúgy az eredeti tervem is volt, kaptunk jegyet Kalay-ig, Chin állam nem hivatalos fővárosáig - annyira nem hivatalos, hogy néhány kilométer híján nem is abban az államban van -, ahol meg kellett állnunk egy éjszakára. A mikrobuszra várva megismerkedtünk egy burmai születésű, indiai származású, de élete nagyobb részében Bangkokban élő kereskedővel, aki elég sok hasznos információval szolgált az elkövetkező pár napra vonatkozóan. Ennél is többre értékeltem az ebédet, ugyanis két hónap után újra volt lehetőségem disznóhúst enni, ráadásul itt a sört is a thaiföldi ár feléért mérik.

A kellemes meglepetések itt nem értek véget, ugyanis bár én laoszi minőségű útra számítottam, valójában teljesen kulturált főúton haladtunk, ami viszont nem akadályozta meg a sofőrt abban, hogy indokolatlanul lassan vezessen, így már sötétben értük el a várost. Itt a sofőr felajánlotta, hogy elvisz minket a város legolcsóbb szállodájához, ami persze első körben az egész út messze legdrágább szállása lett volna. És nem, nem azért, mert át akart verni, hanem azért, mert Myanmarban a külföldiek csak az arra jogosult hotelekben szállhatnak meg. Márpedig Kalay évente alig néhány tucat turistát lát, így a választék sem igazán bőséges. (A másik két szálloda még ennél is sokkal drágább lett volna.) Ezzel együtt persze eszem ágában nem volt 25 dollárt fizetni egy kényszermegállóért, így némi alkudozás után sikerült megállapodnunk 16-ban, amivel még mindig az út legdrágább szállása lett, de ezért cserébe a színvonala is a legjobbak közé emelte. Este még tettem egy kört, hogy hátha lesz jegyünk a másnap reggeli telekocsikba, de persze erről is lecsúsztunk, így maradt a délutáni busz, amivel pont az éjszaka közepén fogunk majd megérkezni Mandalaybe... Hurrá.

De addig legalább ki tudtuk élvezni a légkondi, a gyors wifi, az azonnali melegvíz és a szobaszervíz nyújtotta luxust. Az elmúlt napok után ez ránk is fért eléggé.

2019. április 14. - A választás bekavar, de elérjük Sanyit!

Persze hajnalban még sehol sem volt a határ, így le kellett mondanunk arról, hogy elérjük a Siliguri-Darjeeling "játékvonatot", amire valamilyen formában pedig sort kell kerítenünk, és nem csak azért, mert Világörökség, hanem mert az egész Északkelet egyik legszórakoztatóbb programja. Végül egy újabb átszállást követően kilenckor értünk a határra, ahol bár rajtunk kívül egyetlen "külföldi" sem volt, hála a bürokraták csigatempójának, egy órába került átkelnünk.

Innen újabb órás buszozás várt ránk Siliguriba, ahol előbb megvettük a továbbútra szóló buszjegyet, majd ebédeltünk, és pontban déli tizenkettőkor - mindössze három és fél órával a tervezett időpont után - egy "sumo"-val (teledzsip, India ezen részének elsőszámú közlekedési formája) elindultunk Darjeelingbe. A kanyargós úton egész szépen haladtunk, simán hoztuk a három órás menetidő részidőit, amikor feltűnt az első pártzászlóval fellobogózott autó. Melyet egy újabb követett, kiderült ugyanis, hogy a három nap múlva esedékes választások előtt a kormánypárt választási nagygyűlést szervezett egy olyan útra, ahol két kocsi alig fér el egymás mellett. Az elkövetkező három órás ácsorgást biztosan jobban bírtam volna, ha nem lettünk volna már bő egy napja úton, így azért képzeletben néhányszor bíróság elé citáltam Narendra Modit, akire amúgy tényleg ráférne az ilyesmi.

Végül este hatra, éppen sötétedésre, 29 órával a hivatalos indulási időt követően futottunk be Darjeelingbe, ahol már csak arra volt időnk és erőnk, hogy első ízben felkeressük Kőrösi Csoma Sándor legendás magyar nyelvész és utazó sírját. Mivel számomra ez az út egyik legfontosabb állomása volt, némileg meg is hatott a "találkozás". Ez az érzés azonban nem tarthatott sokáig, ugyanis éppen vacsorát kerestünk, amikor elkapott minket életem egyik legdurvább zivatarja. Hiába volt rajtunk esőkabát, másodpercek alatt szitává áztunk, és végül csak az vigasztalt kicsit, hogy legalább egy kifőzdét találtunk, miközben koraeste már minden más zárva volt.

Nem túlzás azt állítanunk, hogy az elmúlt másfél hónap leginkább idegőrlő napja állt mögöttünk, melynek bizonyos pillanataiban az addig töretlen jókedvünk is el-elhagyott minket. És bárcsak azt mondhatnám, hogy lesz időnk kipihenni az egészet, de a helyzet az, hogy - leírni is szinte vicces - hajnali háromkor kell kelnünk, hogy reményeink szerint meglássuk a napfelkeltében fürdő Kancsendzöngát.

2019. április 7. - Lacoste hálózsák rendel

Reggel hétre kellett a buszpályaudvaron lennünk, ami nem is okozott gondot, búcsút intettünk Pokharának, ami egy fokkal nehezebben ment, majd a buszunk viszonylag időben elindult a Chitwan Nemzeti Park felé, ami az egész Hindusztáni-félsziget talán legjelentősebb parkja. Az állat-állománya és a fajgazdagsága is páratlan, az ázsiai elefánt és a bengáli tigris mellett ajakos medvével, leopárddal, kétféle krokodillal, bölénnyel is összefuthat az ember, de a terület igazi sztárjai a rinocéroszok, amiből él itt vagy 600 példány. Mivel a tigris témát elengedtem, ezért az orrszarvú és valamilyen krokodil volt az elsődleges cél, minden más csak bónusz.

Délután egyre oda is értünk, ami azért volt fontos, mert egy eléggé kurrens honlapon azt olvastam, hogy a két óra után váltott másnapi belépőkkel még aznap engednek egy elefántos szafarit. Bár itt nem ütlegelik vaskampókkal az elefántok fejét, azért ehhez nem ragaszkodtam volna, de mivel minden vélemény szerint elefántháton van a legtöbb esély az orrszarvúk megfigyelésére, ez pedig megér ennyi áldozatot. Mármint az elefánttól. Szerencsére ez az információ fake newsnak bizonyult - valójában a szafari nap utáni reggelen lehet elefántolni -, így délutánra más elfoglaltságot kellett találni. Mindenekelőtt megszervezni a másnapi szafarit. Az ajánlatok közül messze a szállásunké volt a legkedvezőbb, ráadásul egy másik irodában találkoztunk egy cseh párral, akit be tudtunk szervezni, így tovább faragtuk a költségeket. Végül abban maradtunk, hogy délelőtt félnapos dzsipszafarira megyünk, délután pedig gyalogosan próbáljuk felfedezni a vidéket. Utóbbit lehetőséget némileg furcsálltam, mivel ritkán van lehetőség gyalogolni olyan parkban, ahol legalább öt potenciálisan életveszélyes faj él, de mai eszemmel már inkább egész napos gyaloglásra mennék, annyival többet tud nyújtani a dolog.

A túra megvolt, mi pedig elindultunk a Rapti folyó partján az elefánt nevelő központba. Mint kiderült, legalább három-négy ilyen központ volt Saruaha település közvetlen környezetében, de ez volt a legnagyobb, ahol ráadásul újszülött elefántól is akadt néhány. Utóbbiak tényleg nagyon aranyosak voltak, de a sok lebilincselt lábú elefánt azért nem volt a legfelemelőbb látvány, bárhogy próbálták is szórakoztatni magukat egyhelyben. A park után közvetlenül a folyóparton haladtunk, hogy megfigyeljük a környék madarait, amiből itt is világszép példányokat találni. Éppen egy kócsagot próbáltam becserkészni a fűben, amikor Rita lelkendezve gratulál a megfigyelésemhez. Nem értettem a dolgot, mert azért egy kócsag még Magyarországon sem megy ritkaság számba, de aztán leesett, hogy Rita a tőlem úgy tíz méterre a parton napozó mocsári krokodilnak örült meg. Én mondjuk simán elmentem volna mellette, nagyjából két perccel azután, hogy gúnyos megjegyzést tettem a kb. 30 centiméter mély vízre, mondván ebben aligha találunk majd életet. Nem volt egy kapitális példány, lehetett vagy két méter, de mégis mekkora találat! Az ezt követő percek azzal teltek, hogy próbáltam kitapasztalni, mennyire enged közel magához a jószág. Általában amikor 3 méteren belülre értem, akkor elkezdett fújtatni, de meglepő módon nem menekült el. Egészen addig tartott az ismerkedés, amíg Rita össze nem szedte a bátorságát, hogy odamenjen hozzá egy közös fotóra. Na, ez már a krokinak is túl sok stresszt okozott, a másodperc törtrésze alatt elmerült a sekély vízben, és mire odaszaladtam a parthoz, már a nyomát sem láttam. Lelkesen folytattuk utunkat - egyúttal jobban ügyelve arra, miben botlunk el a következő sáscsomó mögött -, és hamarosan elértük az elefántszafarik bázisát, ahová épp most értek vissza az állatok, hátukon 6-8 az életükért kapaszkodó indiaival. Nagyjából 15 méterre az elefántgázló mellett pillantottuk meg a második krokodilunkat, ami méretileg már sokszorosa volt az előzőnek, és láthatóan az elefántok miatt sem zavartatta magát. Azért ezt a példányt már nem biztos, hogy annyira megközelítettem volna, mint az előzőt...

Felvillanyozva, és a holnapi nappal kapcsolatban kellő optimizmussal - ugye ez a létező legnagyobb hiba, amit egy szafarival kapcsolatban el lehet követni... - indultunk vissza a szállásra, ahová nagyjából sötétedésre értünk vissza. Erről jutott eszembe, a park szabályzata tiltja az éjszakai fürdőzést a patakban. Most már kapizsgálom miért, sőt, az "éjszakai" kitételt látom értelmetlennek. Vacsorára visszatértünk oda, ahol ebédeltünk is, így folytathattam az Annapurna-túra utáni húsdiétámat. Az itteni vízibivaly-nyesedék ugyan nem egy gulyás, de azért tudtam értékelni...

2019. március 29. - Buddhától Pokharáig

Az indiai oldal lusta munkakerülő határőreitől a nepáli kollégák sem akartak lemaradni, így azt az hivatalt is zárva találtuk. Hiába csöngettünk, kopogtunk, szólongattuk a határőröket válaszra sem méltattak minket. De csupán pár percet kellett várni, mire Nepál felől megérkezett egy furcsa tünemény, egy hindura mázolt orosz leány képében, aki "Háre Krishna, Háre Rama, my train is going, plíz kám" üvöltözéssel csakhamar megtörte az ellenállásukat. Egészen elképesztően bizarr jelenet volt, még azon is eltűnődött, hogy a kialvatlanság miatt csak hallucinálom az egészet. A pecsét viszont valódi volt, így reggel hét felé végre bejutottunk Nepálba.

Sokáig nem ülhettünk a babérjainkon mivel kész volt a délelőtti program, Buddha születési helyének felkeresése. Naivan azt hittem, hogy az alig 20 km-re fekvő Lumbinit hipp-hopp meglátogatjuk, de ehhez előbb be kellett buszoznunk a határtól Bhairahawaba, majd egy másik busszal további 1,5 óra alatt Lumbinibe. Az indiai utak után a nyomorúságos nepáli földutak hidegvizes zuhannyal értek fel. Lumbini - Sarnathoz hasonlóan, sőt, annál is inkább - interbuddhista központ, gyakorlatilag nincs olyan buddhista közösség a világon, aki nem képviselteti magát itt legalább egy kisebb templommal. Továbbmegyek, a világbékének is szenteltek saját templomot, minden szépségkirálynő-aspiráns nagy megelégedésére. Na, mindezekre se idő, se fogadókészség nem volt, így célirányosan a "Születés Temploma" (Betlehem után szabadon) felé vettük az irányt.

Fene sem tudja, hogy állapították meg évezredek távlatából, hol állt az egykori Szidhárta család rezidenciája, mindenesetre egy elég ősinek látszó falszakasz hirdeti a pontos helyet, mely fölé immár egy épületet is húztak. A hely egyébként kevéssé látványos, de a zarándokok reggeli ceremóniájának hangulata elég jó volt. Meg hát mégiscsak itt született az elmúlt háromezer év egyik legnagyobb hatású gondolkodója, na. A bejáratnál összefutottunk egy török sráccal, aki komoly Tar Béla-rajongó - de ezt leszámítva tisztességes embernek tűnt...:) -, és vele vártunk a buszra, ami előbb érkezni nem nagyon akart, majd haladni. Délig feltétlenül vissza kellett érnünk a pályaudvarra, mert azt olvastam, hogy akkor indul az utolsó menetrend-szerinti busz Pokharába, ehhez képest 11:40-kor már a szinte mozgó járműre sikerült felugranunk.

A határ és Pokhara közti 80 km-es távolságot egy kilenc órás nyomorult zötykölődéssel sikerült abszolválnunk, ugyanis a 2015-ös földrengés járhatatlanná tette a rövidebb utat, így a világ vége felé kellett kerülnünk. Bánta a fene, a lényeg, hogy még ma Pokharába tudjunk jutni. Éjszaka aztán jött a pofon, a nepáli taxisok pofátlansága nem ismert határt, így inkább gyalog indultunk el a szállás felé, mintegy levezetésképpen. Szerencsére útitársaink is akadtak, két indiai turista, akik menet közben sok érdekességet meséltek a nepáli és az indiai munkaerő piacról. Ami viszont ennél is meglepőbb volt, hogy Pokhara sikátorai telis-tele vannak európai - na jó, nem svájci, de mondjuk lengyel - szintű villákkal. Egész pontosan lepukkadt házat nem is láttunk egy jó darabon. Mint kiderült, itt ezeket kb. 3 millió forintért fel lehet húzni, ami összejön az indiai vendégmunkával...

A szállás szerencsére nyitva volt, a tulaj pedig kellően részegre itta magát a hotel izgága osztrák mindenesével - jegyzet: soha ne kérjek többet, részeg séftől vacsorát -, és nem átallottak minket is bevonni az italozásba/beszélgetésbe. Mint kiderült, Ausztriában nincsenek igazi hegyek, a nepáli sör pedig egész jó. Egy nagyon hosszú nap után ennyi tanulság elég is volt.

2019. március 25. - Indiai unikumok kettesben

Reggel kényszeredetten kezdtem el összehasonlítani a haladásunkat a menetrenddel, de legalább nem csúsztunk el még jobban, sőt, hetven percre dolgoztuk le a késést. Ez persze még bőven nem túl biztató, de kezelhető helyzetnek tűnt. Ekkor azonban csoda történt! Míg az egyik megállóban még stabilan hetven perc volt a késés, tíz perccel később, a következőnél már csak öt! Két dolog lehetséges, a vonatunk egy féregjáraton keresztül kicselezte a téridő kontinuumot, vagy pedig az eredeti késésnek "hála" nem kellett bevárnunk egy vonatot, ami eredetileg egy óránkba telt volna. Én az előbbi magyarázatra hajlok, és ennek megfelelően fel is villanyozódtam.

Első megállónk Sanchi volt, ahol India talán legfontosabb korabuddhista emléke, a Nagy Sztúpa (és sok kisebb) található. A kilométeres dombmászást a zsákkal elég nehezen viselte a térdem, de legalább edződök a fájdalomhoz. Amikor megláttam a sztúpát, egy meglepett hűha bukott ki belőlem, mondván elég alaposan felújították az Asóka-korabeli (Kr. e. 3. század) műemléket, mert nagyon pazar formában volt. A döbbenet azonban akkor tetőzött, amikor megláttam a feltárásról készült képeket, ami tulajdonképpen csak újra-megtalálása volt az épületnek mintegy száz éve... ugyanis már akkor is pont így nézett ki. Az évezredek alaposan megkímélték az amúgy masszívnak is tűnő kegyhelyet. AZ egész park kisebb volt, mint vártam, de ez idő szűkébe nem is volt ellenemre. Főleg, hogy a méretet minőséggel ellensúlyozták az építők. A fősztúpa és kisebbek kapui egyaránt az ősi szobrászművészet legjavát nyújtják. Sokkal igényesebbek, mint például amit az Elefánt-barlangban alkottak másfélezer évvel később... A környezet is idilli. Úgy tűnik, hogy Indiában törvény mondja ki, a Világörökségek körül az agresszív és közönséges makákók helyett csakis mókás és játékos szürke langúrok tanyázhatnak. Az itteniek különösen nagy formában voltak. A három komolyabb, több kisebb sztúpa és a Csandra Gupta korabeli egyéb épületromok - azok bezzeg nem úszták meg a romlást - bejárása egy és negyed óra alatt kényelemesen megvolt, utána még a múzeumba is volt időnk betérni. Itt összefutottunk egy francia nyugdíjas csoporttal, akik ugyan nem beszéltek angolul, de lecsaptam a túravezetőjükre, elvégre tuti ők is mennek Bimbethkába, a környék másik különleges látnivalójához, és ha már mennek, elvihetnének minket is...

Természetesen mennek, de csak holnap, ráadásul azzal is szomorított, hogy ne számítsak arra, hogy majd helyi járattal elmegyek a főúti csomópontig és onnan riksával fel a hegyre, mert ő még sosem látott arrafelé taxit. Hajlamos voltam hinni neki, mert hiába olvastam a szabad riksáról, nekem sem tűnt logikusnak, hogy napi maximum három rövidtávú fuvar kedvéért valaki kitelepülne a semmi közepére. Vissza az eredeti tervhez, valahogy eljutni Bhopalba, majd taxit találni. A főútra kiérve a helyiek azzal fogadtak, hogy a buszra egy órát kell várnunk, amit ha elhiszek, akkor elég bosszús lettem volna, de szerencsére a helyiek furcsa kapcsolatot ápolnak az idővel, és tíz perc múlva már meg is jött a buszunk. Utóbbin némi szervezkedés után ülőhelyet is kaptunk, ráadásul a 45 km-es utat is gyorsabban faltuk, mint gondoltam, így már biztos volt, hogy lesz időnk eljutni a prehisztorikus barlangrajzokhoz is.

Az út során feltűnt, hogy rengeteg a színesre festett ember, mintha a Holi ide csak fáziskéséssel jutott volna el. Mint kiderült, ma van a Holi ötödik, egyben utolsó napja. Munkaszüneti nap amikor a helyiek kötelességüknek érzik a berúgást. Ebből még nem lett volna probléma, de láthatóan a helyiek komolyan veszik a munkaszünetet és az üzletek 90%-a zárva volt, a pályaudvaron is csak alig néhány riksa lézengett. Taxi egy sem. Mivel elég jó időben voltunk, úgy határoztunk, hogy bevállaljuk a - szintén, csak éppen másik irányba - 45 km-es utat riksával, ami alsó hangon kétszer másfél órát jelentett. Nem mintha sokkal olcsóbb lett volna, mint a kocsi, csak éppen elég kiszolgáltatott helyzetben voltunk.

A másfél óra gyorsan elrepült, a várakozásom pedig csak fokozódott. Egyébként is gyengém a prehisztorikus művészet, Bimbetka pedig egész Dél-Ázsia legfontosabb lelőhelye - ami nem lenne bravúr, mert a régióban nincs sok -, plusz Világörökség is, így nem lehetett kihagyni. A lelkesedést némileg hűtötte, hogy a főútról lekanyarodva a nemzeti parkban még behajtási díjat is kellett fizetni, de szabad riksa tényleg nem volt, szóval a taxi/riksa nem megspórolható, hacsaknem sétál a ember, de az meg rengeteg idő.

A bejáratnál azonban egy egészen váratlan, mondhatni ünnepi meglepetés várt minket. Egyszerűen nem volt semmiféle bódé, vagy őr, ami arra utalt volna, hogy belépőjegyet kell váltani. Gondolom szabadságolták magukat az ünnep erejéig, így ma szabad volt a látogatás. Így már rögtön nem fájt annyira a riksás bére! :) De a lényeg... Bimbethka megjelenésében kicsit elékeztetett az Észak-Thaiföldi sziklaerődhöz, ahol nemlég jártunk. A táj hasonló volt, kősivatag, bár a sziklák itt jóval nagyobbak és kevésbé szabályosak voltak. Viszont a sziklarajzok! Talán a műfaj legjobbjai, amit valaha láttam. Egészen elképesztő változatossággal ábrázoltak állatokat, embereket, harcokat. A szakértők 16 állatfaj ábrázolását számolták össze, a legnagyobb "képen" majdnem négyszáz figura szerepel. Korábban úgy tippeltem, hogy három nyugati turistával fogunk itt találkozni, de a másfél óra alatt ennek csak a harmada jött össze. De ezt nem nagyon bántuk, mert a 15 látogatható barlang többségénél vörös, vagy fehér, vagy mindkét színnel készült ábrákban tudtunk gyönyörködni.

A mai két állomásunkért jó sokat kellett utazni, magam sem voltam biztos abban, hogy megéri-e az éjszakai vonatozást, de jelentem, igen. Ha valakinek több ideje van Indiára, Bhopal megér egy misét, főleg mert talán a legeurópaibb város, ahol eddig jártunk. Utóbbi előnyeit mondjuk nem volt időnk kiélvezni. Sőt, az este még némi gikszer is adódott, mivel a szállásunk nem ott volt, ahol a térkép alapján lenni kellett volna, így foglalás nélkül tértünk be egy némileg drágább helyre. De a vacsorára felszolgált tandori csirke gyorsan megbékített, már csak egy jó alvás hiányzik, de ez most az álom kategória, hiszen hajnalban indul a vonatunk Kajurahoba. Remélhetőleg az is hozza a várakozásaimat.

2019. március 16. - Pink City, ami igazából narancs

Reggel eléggé komikus körülmények között tudtuk csak elfoglalni a szállásunkat, az hagyján, hogy a portás még aludt, de mi még a nyitott ajtón sem tudtunk bejutni, míg a tejesember be nem engedett. A szállásban ezzel együtt sem volt sok köszönet, mentünk is be mihamarabb a városba. Jaipur óvárosát Pink Cityként emlegetik, miközben az épületek színe - bár nem vagyok nagy szakértője a témának - egészen biztosan közelebb állt a narancssárgához. Mondjuk ezen gyorsan túl tudtam lendülni, mivel így még szebb volt. Jaipur az egyetlen város, ahol nemhogy majdnem minden látványosságra szóló összevont jegyet is lehet venni, az még rendkívül olcsó is, így vidáman vágtunk neki a felfedezésnek.

Elsőként a Jantar Mantar nevű asztronómiai központba tértünk be, ami még azzal együtt is lenyűgöző épületegyüttes, hogy csak nagyvonalakban sikerült megérteni, hogy miféle üzelmek zajlottak ott évszázadokkal ezelőtt. Vagy talán pont azért. Másodpercet is mérő, harminc méteres giganapóra, holdfázismérő épületek egymás hegyén hátán, egy csillagász egészen biztosan lement volna hídba a látványtól, mi inkább néma tisztelettel adóztunk a tudomány úttörői előtt. A hely mindenesetre nem véletlenül Világörökség. A város könnyebb átláthatósága kedvéért ezt követően fölkapaszkodtunk az Isvari Minar győzelmi toronyba, mely tetejéről körpanorámát kaptunk. Innen nem messze található a Szelek Palotája, az az épület, amivel Jaipurt el szokták adni az utazási magazinok. A homlokzata tényleg szép, de belülről sokkal kevésbé jön ki a különlegessége. Éppen ezért mi a hosszabb időt inkább az épülettel szemközti tetőteraszon teázva töltöttük, ami alighanem a város legszebb pontja.

Délutánra két nagyobb vállalás maradt, de ezek is csak azért mert gyalogolnunk kellett vagy tíz kilométert. Előbb a maharadzsák sírkertjébe sétáltunk ki, mivel abban bíztam, hogy az útvonal tartogat némi érdekességet, de sajnos csak a középszerűnél is lehangolóbb parkok váltogatták egymást a nyomornegyedekkel. Az út végére már abban sem voltam biztos, hogy a célpontunk megért-e ennyi macerát, de szerencsére gyorsan kiderült, hogy igen. Festői környezetben, madárcsicsergés közepette találtuk meg az egykori uralkodók gloriettjeit. Ezek a srácok tuti, hogy békében nyugszanak, bár tőlük száz méterre már az indiai mindennapok diktálnak a folyamatos tülköléssel, tülekedéssel, töketlenkedéssel.

A nap zárásaként pedig Nahargah erődbe kapaszkodtunk fel, aminek a riksa nem volt alternatívája, az ugyanis nem megy fel a szerpentinen, hanem egy húsz km-es kerülőt jelentett volna. Annak ellenére, hogy milyen macerás megközelíteni, óriási tömeg mozgott ott. Főleg helyiek, akik hétvégén elkirándultak ide naplementét és modern művészetet nézni. A várpalotát ugyanis kortárs művészek rendezték be installációikkal, melynek kurátora a magyaros ízű, ámde már az USA-ban született galériatulaj/művész Peter Nagy. Nem mondanám, hogy a legcsalhatatlanabb érzékkel nyúlt a kortárs művészet legnagyobb alakjaihoz, de tagadhatatlan, hogy a kiállításnak voltak egészen szórakoztató elemei, pl. az üvegbúra alatt hétköznapi élethelyzetekben ábrázolt Star Wars figurák. Meg persze az épület maga sem volt rossz, a legemlékezetesebbnek viszont itt is a víztározó bizonyult. Másokkal ellentétben mi nem vártuk meg a naplementét - mivel nem volt fuvarunk, és Jaipur különben sem annyira lehengerlő madártávlatból -, inkább leballagtunk a hegy lábához. Mivel ma minden taxis megőrült, ezért egy darabon még folytattuk a gyaloglást, hogy egy sikátor végén belefussunk egy parányi esküvőbe. Ahol egyből meg is invitáltak minket, amin egy pillanatig talán el is gondolkodtunk, de aztán eszünkbe jutott, hogy húsz perc múlva, mikor már töksötét lesz, a fene sem akar majd egy külvárosi gettóban tekeregni.

Miután visszaértük a szállásra, az út során először előkerültek a hálózsákok is, mivel az ágyneműt alighanem egy rühes kutya szájából rángatták ki az érkezésünk előtt öt perccel, majd elmentünk a szomszédos étterembe enni valami olyat, amitől nem újul ki ismét a gyomorrontásom. Hogy ez sikerült-e, azt egyelőre borítsa homály, ami biztos, hogy a gombás rizottó nem volt részemről egy kézenfekvő választás, de az íze előre is kárpótolt minden elkövetkező kényelmetlenség miatt...

2019. március 9. - Ázsia legnagyobb erődje

Udaipurban, a tavak városában három teljes napot terveztünk tölteni, igaz ebből kettőt a környék látnivalóinak szentelünk, így mielőtt még felfedezhettük volna a várost, gyorsan el is hagytuk azt, hogy buszos kirándulást tegyünk a Chittor erődhöz, mely a legnagyobb és remélhetőleg az egyik legszebb is egész Ázsiában. A helyi buszok húszpercenként indulnak, és egész gyorsan oda is értünk, de még így is riksát kellett bérelnünk a vár bejárásához, ha még este akarunk valamit csinálni Udaipurban. Márpedig akarunk.

A belépő itt is a standard 2400 forint, mint minden világörökségnél, ami persze nem egetrengető, de sok kicsi sokra megy alapon azért a büdzsénk elég jelentős részét elviszi. Egy évvel korábban még a hatoda volt, szóval egy kicsit megcsúsztunk az utazással. A vár tényleg egészen hatalmas, hét kapun kellett keresztülhajtani, míg a várdomb aljától indulva bejutottunk a tényleges az utolsó védvonal mögé is. Nem lehetett egyszerű megostromolni, de a történelem során azért párszor mégis bevették. A legjelentősebb látnivalókat egy kb. 6 km-es útra lehet felfűzni. Ezek közül a királyi és királynői palota, a győzelmi tornyok, valamint a dzsain templom emelhető ki, illetve a víztározó, ahonnan a legjobb a panoráma. A legmegkapóbb kép talán a királyi palota fölött magányosan köröző keselyű volt, háttérben Chittor város halványkéken felsejlő házaival. Itt azért már elég sok európai turista megfordult, de mivel szezonon kívül vagyunk, tömegről nincs szó, viszont először láttunk nagyobb számban fiatalokat is.

A visszafelé buszozás hasonlóan gyorsan és eseménytelenül zajlott, így este még el tudtuk kapni Udaipur legjobb programját, egy néptánc és bábszínház bemutatót, ami Radzsasztán minden területéről hozott ízelítőt. A radzsasztáni táncok eléggé mostohán bánnak a férfiakkal, nekik meglehetősen uncsi szerepjátékos "táncok" jutottak, míg a nők lobogó tüzes edénnyel a fejükön pörögtek-forogtak, míg az este sztárja egy 72 éves néni volt - akiről első benyomás alapján azt sem mondtam volna meg, hogy segítség nélkül át tud kelni az úttesten -, aki két méternyi edényt halmozott a fejére, és azzal ugrált üvegszilánkokon, természetesen meztelen talppal. A zajos siker után még volt alkalmunk kicsit bejárni a kivilágított óvárost, ami nagynak, egységesnek, jól karbantartottnak, és gyönyörűnek hatott. Itt vált azonban bosszantóvá a tragikus közlekedési morál. Míg más helyeken hajlamos voltam érdekes kihívást találni a motorok és riksák közti szlalomozásban, itt sokkal inkább bámészkodtam volna, amire viszont a folyamatos és közvetlen életveszély miatt bajosan adódott csak lehetőség.

Az egyetlen csalódás, hogy szintén dzsain hatásra viszonylag kevés a húsétel, azt is csak drága turistákra szakosodott éttermekben találni, az utcai kaja bár elég jó, de nem kecsegtet kiadós vacsorával. Így kénytelenek voltunk újra a szállásadónktól rendelni valamit, ami annyiban nagyszerű döntésnek bizonyult, hogy - mivel újfent részeg volt - elég érdekes dolgokat mesélt az indiai társadalom működéséről is, plusz kiderült, hogy az emberek Indiában is roppant fogékonyak a hecckampányokra, így a Pakisztánnal szembeni izmozás termékeny talajra hullott.

A fickó nagy rajongója volt a kasztrendszernek, ami bár hivatalosan tiltott, szerinte a társadalom 90-95% továbbra is tartja magát hozzá, és persze a házasságok is ilyen arányban elrendezettek. El bírom képzelni, hogy ő is mennyire megörült annak, amikor a szülei unszolására 47 évesen el kellett vennie egy közel negyvenéves - mint később kiderült, kevéssé dekoratív - nőt, akinek már volt egy tízéves gyermeke is. Ő maga egyébként a borbély kasztba tartozik, mely egyike a 36 főbb kasztnak, ami már nem azt jelenti, hogy ezt a foglalkozást kell űznie, viszont meghatározza, hogy kikkel él elsősorban szociális életet.

A szálláson rajtunk kívül még egy rettenetesen ellenszenves német hippi, és egy ehhez képest normálisnak tűnő indiai barátja. Utóbbi hajlott volna arra, hogy másnap megosztozzunk a taxiköltségen, amivel eljuthatunk a ranakpuri dzsain templomhoz, és a Kumbalgarh erődhöz, de a német inkább egész nap csak heverészne. Mondjuk nem is bánom, hogy nem kell egész nap együtt mozognunk, így holnapra marad a városnézés, és talán találunk majd valakit...

2019.03.01 - Indulni Incredible India

Ez a napunk még előző jóval éjfél előtt kezdődött, mikoris az utolsó munkanap délutánján összecsomagoltuk a hátizsákjainkat (én az újonnan vásárolt nagyot, míg Rita egy kis zsákkal igazi királynői kényelmet élvezhet az út során...) és az éjszakai busszal elindultunk Bangkokba. Mivel nem az utolsó járattal mentünk - fene sem kockáztatna egy lerobbanást -, ezért az ébren töltött 7,5 órát követően még jócskán hajnalban érkeztünk meg az északi pályaudvarra. A terv az volt, hogy a napfelkeltét a Lumpini Parkban várjuk. A park két bennszülött populációjáról ismert, az egyiket a taichizó kínai nyugdíjasok adják, a másikat pedig a szalagos varánuszok, amik városi környezetben azért elég ritkán fordulnak elő. Személy szerint nem rajongok az idétlen mozgású, vizenyős tekintetű, megnyúlt, érdes bőrű, goromba lényekért, igyekeztem is elkerülni őket, a varánuszok miatt viszont nagyon megérte ellátogatni a parkba! Kapitális, bőven két méter fölötti példányok is voltak szép számmal.

A napfelkelte után még maradtunk egy kicsit bámészkodni, majd a város eddig felfedezetlen területei felé vettük az irányt. Egy folyami átkelés után megérkeztünk a Wat Arunhoz, ami talán a város legszebb temploma, és még sikerült körbejárnunk a turistacsapatok megérkezése előtt. A város főtemplománál, a Wat Phonál már nem volt ekkora szerencsénk, és a tömeg mellett az is rontotta az összhatást, hogy a templom maga zárva volt, csak az óriási fekvő Buddha szobrot és a melléképületeket tudtuk megnézni. Az óvárosi rész harmadik ikonikus épületét, a királyi palotát viszont egyszerűen kihagytuk, mert embertelen volt a tömeg, és egyébként is, járunk még párszor Bangkokba az elkövetkező időben, nem árt hagyni valami látnivalót a következő látogatásra is.

Némi adminisztratív teendők ellátása után pedig - ekkor még - kellő vidámsággal vegyes izgalommal elindultunk a reptérre. Ahol aztán az elkövetkező hét órában a gyász összes szakirodalom szerinti fázisát produkáljuk. Az első fennakadás a check-innél fogadott minket, ahol közölték, hogy csak akkor adhatják ki a Kalkuttába szóló jegyünket, ha mutatunk egy olyan repjegyet is, amivel majd elhagyjuk Indiát, ellenkező esetben ugyanis nem engednek be az országba. Pff. Mivel az e-vízum igénylésével kapcsolatban még csak hasonló követelményről sem olvastam, így némi meddő vita után visszavonulást színleltem, hogy egy - hasonló célokból - hamis repjegyek előállítására szakosodott honlapon legyártsam a miénket. Végül mindenki megkapta, amit akart, én pedig bíztam abban, hogy az indiai vámon tényleg nem kezdik el firtatni a kérdést.

Az igazi fekete leves azonban csak ekkor következett. Tudni illik egy nappal korábban a pakisztáni légtérzár miatti torlódás okán a bangkoki reptér irányítása összeomlott, és érkezésünk idején is még csak romjaiból éledezett, rengeteg volt a járattörlés, a késés pedig még több. mi sem kerülhettük el a sorsunkat, előbb egy, majd kettő, végül pedig 4,5 órával csúsztatták meg a várható indulást, de én még ennél is sokkal rosszabbat sejtettem, ugyanis a mi gépünk ekkor még éppen az ellenkező irányba, Dél-India felé repült. Kárpótlás gyanánt kiszúrták a szemünket némi vacsorakuponnal - pedig Ford Farlainnek igaza volt abban, hogy a kp sem sértés...:) - , de még az ingyenvacsora sem vigasztalt, hiába volt kb. a legdrágább, azok közül, amit az elmúlt öt évben ettünk...

Végül átirányítottak egy másik gépet, így valamivel tíz után tényleg elindultunk, én pedig két nap után végre el tudtam aludni. Éjfél előtt landoltunk, majd jött a rettegett vám, ahol persze fel sem merült a visszaútra szóló repjegy. Szerencsére a reptéren üzemel poggyászmegőrző, gy a nagy zsáktól meg tudtam szabadulni, mivel másnap a városnézéshez aligha lesz rá szükségem. A reptereken elég korrekt állami taxiszolgálat működik, ahol előre kell fizetni egy méltányolható összeget, így elkerülhetőek a taxis lehúzások.

A repteret elhagyva Kalkutta meglepően rendezett képet mutatott, a belváros felé haladva a helyzet azonban drasztikusan romlott. Nyilván kevés város mutatja éjszaka a legszebb arcát, de a centrumban lévő szállodánk - ami a booking.comon messze az elhelyezkedésre kapta a legjobb osztályzatot - konkrétan egy gettó közepén állt. Amikor éjszaka kellős közepén kiszálltunk a taxiból az óriási és persze alaposan bezárt kapu előtt, az 50 méteres körzetünkben kb. 30 félmeztelen hajléktalan feküdt a szemeteszsákokon, amikből pedig kóbor kutyák kaparták ki a menthető falatokat. Noha nem voltak illúzióim Indiával kapcsolatban, ez a látvány még engem is kupán vágott egy kicsit. Mindkettőnkből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, amikor némi dörömbölés után az éjszakai portás kinyitotta a kaput... Üdvözlet Indiában. Námászkár!

Február papíron a legrövidebb hónap ugyan, de nekem most messze a leghosszabbnak tűnik, mivel mióta sikerült teljesen letisztáznom az alábbi tervet, tűkön ülve várom a végét. A március ugyanis egyet jelent a hosszú premonszun szünettel, ami pedig lehetőséget teremt, hogy ázsiai utazásunk a második nagy szakaszába lépjen...

Az "odafelé" viszonylag egyszerű lesz. Bangkokból Mumbaiba repülünk egynapos kalkuttai megállóval, amibe talán belefér egy hajókirándulás a Sundarbans Nemzeti Parkba, ami a világ legnagyobb mangrove erdeje, és a bengáli tigrisek elsőszámú ívóhelye. Utóbbi megfigyelése persze még így is az álom kategória.

Ezt követően veszi kezdetét egy reményeim szerint változatos, újszerű élményekben gazdag, nem utolsó sorban pedig tanulságos út, aminek már a megállóit végigírni (zárójelben a látnivalók kaland) is fárasztó.

/INDIA/ Mumbai - Aurangabad (Ellora és Ajanta-barlangok) - Vadodara (Champaner) - Ahmadabad - Udaipur (Chittorgarh és Kumbhalgar erődök, Ranakpur) - Jaisalmer - Jodhpur (ha szükséges, újra próbálkozunk a tigrisekkel a Rathambore NP-ban) - Jaipur - Bharatpur (Chand Baori víztározó, Keoladeo NP) - Fatehpur Sikri - Mathura/Vrindavan (kétnapos Holi Fesztivál)  - Agra - Delhi - Bhopal (Sanchi, Bhimbetka) - Khajuraho - Varanasi

/NEPÁL/ Lumbini - Chitwan NP - Pokhara - Annapurna-alaptábor - Kathmandu - Kakarbhitta 

/INDIA/ Darjeeling - Shillong - Cherrapunji - Aizawl 

/MYANMAR/ Rihkhawdar (Rih Dil-tó) - Kalaymo - Mandalay - Hsipaw - Pyin Oo Lwin - Hanlin - Bagan - Inle-tó - Kalaw - Yangon - Kyaikto - Hpa-An 

/THAIFÖLD/ Mae Sot - (ha marad egy plusz napunk, akkor Sukhothai)  - Bangkok

70 nap, 11.000 km, 12 éjszakai busz/vonat - ami az előző úthoz képest csekélység.

14 db milliós város (ebből 5 db az ötmilliót is meghaladja), 25 UNESCO Világörökség, és egy pionír határátlépés a frissen nyitott indiai-myanmari határon - szóval jó eséllyel unatkozni mégsem fogunk.

Nagy hiányzók vannak ugyan: Hampi, Amritsar, Leh környéke, Everest BC, de így is szinte hihetetlen, hogy gyakorlatilag  minden mást sikerült belesűrítenem a programba, ami a három országban érdekelt. Most már csak az kell, hogy tartani is tudjuk magunkat a tervhez..:)

Visszaszámlálás indul!