2019. április 7. - Lacoste hálózsák rendel

Reggel hétre kellett a buszpályaudvaron lennünk, ami nem is okozott gondot, búcsút intettünk Pokharának, ami egy fokkal nehezebben ment, majd a buszunk viszonylag időben elindult a Chitwan Nemzeti Park felé, ami az egész Hindusztáni-félsziget talán legjelentősebb parkja. Az állat-állománya és a fajgazdagsága is páratlan, az ázsiai elefánt és a bengáli tigris mellett ajakos medvével, leopárddal, kétféle krokodillal, bölénnyel is összefuthat az ember, de a terület igazi sztárjai a rinocéroszok, amiből él itt vagy 600 példány. Mivel a tigris témát elengedtem, ezért az orrszarvú és valamilyen krokodil volt az elsődleges cél, minden más csak bónusz.

Délután egyre oda is értünk, ami azért volt fontos, mert egy eléggé kurrens honlapon azt olvastam, hogy a két óra után váltott másnapi belépőkkel még aznap engednek egy elefántos szafarit. Bár itt nem ütlegelik vaskampókkal az elefántok fejét, azért ehhez nem ragaszkodtam volna, de mivel minden vélemény szerint elefántháton van a legtöbb esély az orrszarvúk megfigyelésére, ez pedig megér ennyi áldozatot. Mármint az elefánttól. Szerencsére ez az információ fake newsnak bizonyult - valójában a szafari nap utáni reggelen lehet elefántolni -, így délutánra más elfoglaltságot kellett találni. Mindenekelőtt megszervezni a másnapi szafarit. Az ajánlatok közül messze a szállásunké volt a legkedvezőbb, ráadásul egy másik irodában találkoztunk egy cseh párral, akit be tudtunk szervezni, így tovább faragtuk a költségeket. Végül abban maradtunk, hogy délelőtt félnapos dzsipszafarira megyünk, délután pedig gyalogosan próbáljuk felfedezni a vidéket. Utóbbit lehetőséget némileg furcsálltam, mivel ritkán van lehetőség gyalogolni olyan parkban, ahol legalább öt potenciálisan életveszélyes faj él, de mai eszemmel már inkább egész napos gyaloglásra mennék, annyival többet tud nyújtani a dolog.

A túra megvolt, mi pedig elindultunk a Rapti folyó partján az elefánt nevelő központba. Mint kiderült, legalább három-négy ilyen központ volt Saruaha település közvetlen környezetében, de ez volt a legnagyobb, ahol ráadásul újszülött elefántól is akadt néhány. Utóbbiak tényleg nagyon aranyosak voltak, de a sok lebilincselt lábú elefánt azért nem volt a legfelemelőbb látvány, bárhogy próbálták is szórakoztatni magukat egyhelyben. A park után közvetlenül a folyóparton haladtunk, hogy megfigyeljük a környék madarait, amiből itt is világszép példányokat találni. Éppen egy kócsagot próbáltam becserkészni a fűben, amikor Rita lelkendezve gratulál a megfigyelésemhez. Nem értettem a dolgot, mert azért egy kócsag még Magyarországon sem megy ritkaság számba, de aztán leesett, hogy Rita a tőlem úgy tíz méterre a parton napozó mocsári krokodilnak örült meg. Én mondjuk simán elmentem volna mellette, nagyjából két perccel azután, hogy gúnyos megjegyzést tettem a kb. 30 centiméter mély vízre, mondván ebben aligha találunk majd életet. Nem volt egy kapitális példány, lehetett vagy két méter, de mégis mekkora találat! Az ezt követő percek azzal teltek, hogy próbáltam kitapasztalni, mennyire enged közel magához a jószág. Általában amikor 3 méteren belülre értem, akkor elkezdett fújtatni, de meglepő módon nem menekült el. Egészen addig tartott az ismerkedés, amíg Rita össze nem szedte a bátorságát, hogy odamenjen hozzá egy közös fotóra. Na, ez már a krokinak is túl sok stresszt okozott, a másodperc törtrésze alatt elmerült a sekély vízben, és mire odaszaladtam a parthoz, már a nyomát sem láttam. Lelkesen folytattuk utunkat - egyúttal jobban ügyelve arra, miben botlunk el a következő sáscsomó mögött -, és hamarosan elértük az elefántszafarik bázisát, ahová épp most értek vissza az állatok, hátukon 6-8 az életükért kapaszkodó indiaival. Nagyjából 15 méterre az elefántgázló mellett pillantottuk meg a második krokodilunkat, ami méretileg már sokszorosa volt az előzőnek, és láthatóan az elefántok miatt sem zavartatta magát. Azért ezt a példányt már nem biztos, hogy annyira megközelítettem volna, mint az előzőt...

Felvillanyozva, és a holnapi nappal kapcsolatban kellő optimizmussal - ugye ez a létező legnagyobb hiba, amit egy szafarival kapcsolatban el lehet követni... - indultunk vissza a szállásra, ahová nagyjából sötétedésre értünk vissza. Erről jutott eszembe, a park szabályzata tiltja az éjszakai fürdőzést a patakban. Most már kapizsgálom miért, sőt, az "éjszakai" kitételt látom értelmetlennek. Vacsorára visszatértünk oda, ahol ebédeltünk is, így folytathattam az Annapurna-túra utáni húsdiétámat. Az itteni vízibivaly-nyesedék ugyan nem egy gulyás, de azért tudtam értékelni...

2019. április 8. - A világ legelseszettebb szafarija, happy enddel

A szafari dzsipes része reggel hétkor indult, de a csehek kitalálták, hogy nekik még reggelizniük kell, így némi késéssel indultunk neki a fix programnak. A legtöbb túravezető reggel sétáltat, délután dzsipezik, így viszonylag simán tiszta terepen tudtunk haladni. Miután átkeltünk a Rapti folyón a kis ladikunkkal, melynek partján már ekkor elég nagy krokodilok pihentek, gyorsan bepattantunk a dzsipbe, és rögtön egy dzsungeles szakasszal kezdtünk. Készséggel elhiszem, hogy élnek itt tigrisek - a kameracsapdákat láttuk is , de az tuti, hogy ebben a sűrűben csak akkor vennénk észre, ha felkenődne a szélvédőre. Valószínűleg a vezetőnk akkor sem, mert szegény reménytelen eset volt, hiába nézegetett jobbra-balra szorgalmasan, gyakorlatilag nem volt állat, amit kiszúrt volna, az első fél órában be kellett érnünk néhány szarvassal, egy indiai varánusszal és jópár pávával. A dzsungel után szavannás rész következett, ahol az elefátfűben orrszarvút, míg a fákon pihenő leopárdot kellett volna találnunk, de hiába. A sofőrünk ezután felkeresett pár itatót, de még mindig semmi, majd nem sokkal miután visszatért volna az erdős rész, egy tóban megpillantottuk az első orrszarvút! Legalábbis a seggét, mivel éppen többórás sárfürdőt vett, nekünk háttal, cserébe legalább közel volt. Miután hiába vártuk, hogy megforduljon, továbbhaladtunk, de nem sokat, ugyanis párszáz méterre az elsőtől, kiszúrtuk a második példányt is. Ez már egy komolyabb szarvú hím volt, mutogatta is magát profilból, de sajnos elég távolról.

Félidei megállónk egy gaviál-nevelde volt az erdő közepén, ahol azokat a tojásokat keltetik ki a szakemberek, amiket az áradás kimos a homokból, és a helyiek időben megtalálják. Szép tőlük, hogy nem sütnek belőle rántottát, tegyük hozzá. Itt szépen évfolyamonként figyelhettük meg ezt a kivételesen ritka, kizárólag hallal táplálkozó, "csőrös" hüllőt. Az állatokat hatéves korunkban engedik vissza a szabadba, és mondhatom, akkorra már egész szép méretet elérnek. Ez a park nagyon jó program volt, annál is inkább élveztük, mert a szabadban eddig csak mocsári krokodilhoz volt szerencsénk. A visszafelé út már-már érdektelenségbe fulladt, még a pávák is visszavonulót fújtak, ezzel együtt mindenki elégedett volt, hiszen láttuk azt, amiért elsődlegesen jöttük. A csattanó azonban a végére maradt. Sajnos a csattanást itt a szó legszorosabb értelmében használandó, elszenvedői pedig egy gyalgtúrán lévő csoport volt. Még azzal is jobban jártak volna, ha mi ütjük el őket, de a helyzet ennél is tragikusabb volt, ugyanis egy újszülött kölykét védő orrszarvú egyszerűen letarolta őket, és míg a csoport ép felét az út mellett szedtük össze, addig a vezető és egy turista valahol az elefántfű között agonizált. Hamarosan megérkezett a keresőcsapat is, parkőrök elefántháton, valamint nem sokkal később feltűnt a mentőhelikopter is az égbolton. Azóta tudjuk, hogy mindketten életben maradtak, de elég sokáig élvezhetik majd a kathmandui kórház intenzív osztályának vendégszeretetét...

Mondhatom, hogy a túra vége nem a legjobb hangulatban telt, főleg, hogy biztos voltam abban, hogy a csehek eztán el sem mernek majd jönni a délutáni túrára, aminek a rájuk eső részét még ki sem fizették... Bár igazam lett volna! Mivel a két etap között volt másfél óránk, elindultunk a megszokott éttermünk felé, mikor egy helyi fazon ránk szól, hogy ugyan vigyázzunk már a kígyóval ott, közvetlenül előttünk... Szerettem volna azt hinni, hogy a szemem már ráállt az ilyesmire, de még így is másodpercekbe telt, hogy leessen, hogy mégis miről van szó. Három méterre előttünk ugyanis egy cérnavékony kis kígyó táncolt. A teste harmadát felemelte, és míg a feje mozdulatlan volt, a nyaka ide-oda himbálózott, amit én egyfajta menekülési út keresésként értelmeztem. Elképesztő hipnotikus, és egy kicsit komikus látvány is volt, míg végül talált egy apró lyukat, amibe be tudott előlünk menekülni. Ez a közjáték visszaadta a jókedvemet, az ebéd is könnyebben csúszott eztán.

A gyalogtúrára csoportonként két guide a kötelező, és mi már ránézésre is nemtörődöm suhancokat kaptunk, akik az út első részében, melyet csónakkal tettünk meg a Raptin, szinte csak a balesetről tudtak beszélni. Ez valahol emberileg érthető, de nekik kéne a legjobban tudniuk, hogy ilyesmi bizony előfordul néha, ahogy a tűzoltó lét, ez sem nulla kockázatos állás, csak ők a tűzoltókkal ellentétben a helyi átlagkereset sokszorosát teszik zsebre. Félreértés ne essék, épp egy szafari esetében egy felkészült, lelkes, a munkáját és az állatokat szerető vezető minden pénzt megérne, aki cserébe ismeri és meg is mutatja a ritkább állatok menedékeit, nem csak a kötelezőt tudja le, lehetőleg minél gyorsabban. Sajnos azonban a harmadik világban a vezetők 95%-a az utóbbi kategóriába esik, a mi két díszpintyünk pedig azok közül is a legrosszabb fajták voltak. Legrosszabb félelmem pedig a szabotázsról be is igazolódott, ugyanis amit kikötöttünk a parton, az elsőszámú vezető elkezdett sztorizgatni a parkban történt állattámadásokról, hogy hány embert taposott már halálra a környéken barangoló Ronaldo névre keresztelt elefánt (egyébként hetet), hányszor küzdött már medvével, és hányszor ugrott el az utolsó pillanatban orrszarvú elől... A mondóka megtette a hatását, a cseh lány szájából elhangzott a mondat, ami azt hiszem ritkán szokott szafarik alkalmával: "remélem nem látunk semmit". Én bár rögtön tiltakoztam, nagyon úgy tűnt, hogy a vezetőn konkrétan végig akar rohanni az útvonalon, még a látszatát is kerülte annak, hogy a horizontot kémlelné állatok nyomát kutatva. Sőt, amikor a távolból - ez lehetett 1-2 kilométer - hallottuk két orrszarvú viaskodását, akkor sem egy magaslest kerestünk, hogy hátha látunk valamit, hanem a cseh lány kérésére gyorsan tovább álltunk.

Kicsivel később összetalálkoztunk azzal a két kínaival, akikkel együtt csónakáztunk, és akik lelkendezve mesélték, hogy megugrasztottak egy medvét pár percnyi sétára onnan. Nem, nem arra indultunk tovább. Nem egészen egy óra séta után a vezetőnk rámutatott egy magaslesre, ami a folyóparton volt, mondván az remek hely az állatok megfigyelésére, ott fogjuk tölteni a következő órát. Húsz perccel később a távolban tényleg feltűnt egy orrszarvú, amit csak távcsővel lehetett megfigyelni, de a vezetőnknek ennyi elég is volt, mint aki jól végezte a dolgát, közölte, hogy akkor vége is a túránknak - ugye fél napos szafariról volt szó... -, induljunk kifelé. A csehek szinte kivirultak a hír hallatán, én pedig már annyira ideges voltam, hogy tüntetőleg inkább a folyópart felé indultam, hogy megnézzem azt a brutális gaviált, amit a magaslesről alig lehetett látni. Itt találkoztam újra a kínaiakkal, akik lelkendezve mesélték, hogy tőlünk talán kétszáz méterre több orrszarvú is tanyázik a vízparton. Ekkor elszakadt nálam a cérna, és az integető vezetőknek leplezetlen ingerültséggel közöltem, hogy ők mehetnek, ahová akarnak, én orrszarvú nézőbe jöttem, majd Ritával megindultunk a vélelmezett irány felé. A legfelháborítóbb az egészben, hogy a rohadékok egyébként pontosan tudták, hogy hol vannak az állatok, mert amikor szembesültek a határozott fellépéssel, persze egyből csatlakoztak, és csont nélkül odavezettek az orrszarvúkhoz. A csehek maradtak a kilátónál...

Az elsőt gyorsan be is cserkésztük, alig 10 méterre dagonyázott tőlünk, de mi a part tetején álltunk, jócskán a fejmagassága fölött, így nem tudott észrevenni minket. Mivel nem nagyon akart megmozdulni, a vezetőnk segédje megpróbálkozott azzal, hogy jópontot szerezzen nálunk, és ezért elkezdte fadarabokkal dobálni szerencsétlent. Ennél nagyobb baromságot nem sokat láttam az életbe, főleg mert egész eddig az volt a narratíva, hogy veszélyes állatról van szó, akit nem szerencsés ingerelni. Ami egyébként igaz is. De még mielőtt le tudtam volna állítani a félnótást, az orrszarvú megindult, de szerencsére nem felénk. így azért jól sült el a dolog. A következő orrszarvúra sem kellett sokat várni, az már a folyó túlpartján tűnt fel, ahogy éppen bandukolt az ellenkező irányba. Sajnos ez már messzebb volt tőlünk, és utána sem tudtunk menni, így megvártuk míg odébbáll, majd visszamentünk a két "társunkért". Előre figyelmeztettem Ritát, hogy a csehek meg lesznek sértődve, amiért mi nem voltunk nyúlszívűek - és mert ezáltal akaratlanul is rámutattunk a gyengeségükre -, de Rita ezt nem akarta elhinni. Egészen addig, míg meg nem látta a fancsali ábrázatukat, és fel nem vette a gúnyoros megjegyzéseiket. Hiába, Kelet-Európa az alsó-középszer kultuszán nevelkedett - kivételt képeznek azok a kiválóságok, akik már legalább száz éve meghaltak -, ezért is marad mindig a Föld egyik leghangolóbb és legszomorúbb szeglete.

Rita ezzel együtt nem volt megelégedve a túrával, mert medvét is akart volna látni, főleg miután találkozott egy francia nővel, aki a kínaiakhoz hasonlóan szintén látott. Én ezzel szemben örömmel nyugtáztam magamban az eseményeket, talán azért is, mert a sikert nem készre csomagolt élményként kaptuk, hanem ahhoz némileg - na jó, nem kell szerénykedni, 100%-ban - a fellépésemre is szükség volt. A túra végeztével kíváncsian vártam, hogy a vezetők kérnek-e majd borravalót - már meg is fogalmaztam magamban a viszonylag cifra elutasítást -, de úgy tűnik, hogy ezegyszer beérték alig palástolt dühömmel.

Mivel napnyugta előtt még v olt egy óránk, ezért elsétáltunk még a folyó innenső partján, ahol láttunk még ár krokit és szép madarat, majd belebotlottunk a parkőrök által megszelídített fiatal orrszarvúba. Tökéletes békességben legelt, miközben egy komplett embertömeg által körül. Mondanom sem kell, a legjobb - de nem a legemlékezetesebb - képek is róla készültek. Napnyugtakor rohantunk vissza a szállásra, megkezdődött ugyanis az az inverz szafari, amikor is az állatok keresik fel az embereket az élőhelyükön, és az állatok alatt is ténylegesen a moszkítókat kell érteni, amiből itt több van, mint eddig a Hindusztáni-félszigeten összesen. Szerencsére a rajzás gyorsan elcsitult, mi pedig helyre rakhattuk magunkban a nap izgalmait. Jah, és a cseh párral nem lettünk örök barátok.

2019. április 9. - Irány az Everest(től látótávolságra lévő Nagarkot)!

Szavakba sem tudom önteni, hogy mekkora szerencsénk volt az elmúlt két nap időjárásával, na meg azzal, hogy ma reggel már nem kellett elefánt-szafariznunk. Na jó, azt azért kibírtam volna, ha még egy óráig nem szakad le az ég, mindenesetre abban a két percben, míg kiértünk a szállásunk földútjáról, iszonyatosan eláztunk. Nem is értem, hogy ilyen alkupozícióban hogy sikerült harmadáron fuvart szereznem a pályaudvarra, de az is biztos, hogy tíz perc múlva ez már nem jött volna össze, mikoris mogyoró nagyságú jégdarabok kezdtek hullani az égből. Ekkora viszont már a buszon ültünk, és figyeltük, hogy a később érkezők, hogyan birkóznak meg az elemekkel. De nem is ez volt az igazi kérdés, én a busz miatt jobban aggódtam. Végül némi késéssel elindultunk Kathmandu felé, a már jól ismert úton. Az elkövetkező hat órában semmi említésre méltó nem történt - olvasgattam jobbára, míg Rita aludt -, hacsak az nem, hogy meglepően jól haladtunk, egészen addig míg a főváros előtt 35 km-el be nem dugult a hegymenetben lévő sor. Ezt követően két és fél órára volt szükség hogy beérjünk a minden általunk megismert utazó szerint Ázsia legótvarabb városának tartott Kathmanduba. Szó, mi szó, a közlekedés nem ragadott magával, de szerencsére nem is ez volt a végcélunk, hanem a Nagarkot nevű üdülőfalu a szomszédos hegyekben, ahová további három (!) átszállással sikerült eljutni.

Álmomban sem gondoltam, hogy nem sikerül odaérnünk napnyugtára, pedig így alakult, az utolsó kanyarokat tettük meg a hegyi szerpentinen, amikor a Nap a környező hegyek mögé kezdett bukni. Ennél már csak az volt nagyobb csalódás, hogy a falu főutcáján konkrétan belépődíjat szedtek, ráadásul nem keveset, ha meg akartuk közelíteni a szállásunkat, ami a képek alapján egy luxushotel udvarában felállított faházikó lesz. És tényleg. Az egész napi utazás alaposan kifárasztott, de ha éppen kicsattanó formában lettünk volna, akkor is ajánlatos volt a korai fekvés, napfelkeltekor ugyanis nem akármi vár ránk, hanem maga a Hegyek Királya, az Everes, vagy legalábbis a sziluettje a látóhatáron. Már ha az időjárás is engedi, amire - mint megtudtuk - napok óta nem volt példa...

2019. április 10. - És megláttuk!

Noha a szállásunknak remek panorámája volt, csak nem a megfelelő irányba, így ha az Everesttel akartunk ébredni, akkor el kellett jutnunk az 5 km-re és 400 méterrel feljebb található földmérési toronyba, ami manapság inkább csak kilátóként szolgál. Ehhez legkésőbb fél ötkor el kellett indulnunk, amihez ki sem számolom, hogy milyen korán keltünk. Az utcákon még senki ember fia nem mozgott, még leopárd sem keresztezte az utunkat, pedig az elvileg ilyenkor aktív, a kóbor kutyák ugattak csak meg minket nagy lelkesen. Talán a hideg hatására, de rendkívül gyorsan mozogtunk, az út alig egy óra alatt elfogyott, mi pedig pirkadatra elértük a kilátót.

Ekkor rajtunk kívül még senki nem volt ott, de percekkel később már elkezdett gyűlni a tömeg, és kisvártatva már el sem fértünk a toronyba, pedig az emberek fele fel sem próbált jönni, csak a létra lábánál jógázgattak. És miért-e tülekedés? Miután a címben lelőttem a poént, nem hat majd a meglepetés erejével... de felbukkant a Mount Everest csúcsa - és vagy húsz másik - a látóhatáron. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy integetettünk volna a rajta tanyázó hegymászóknak, hanem horizonton a csúcsok kirajzoltak egyfajta alpesi EKG-görbét. Szerencsére a Peak Finder alkalmazásom most is működött, így könnyű volt azonosítanunk a hegyeket, nélkül mondjuk esélyünk nem lett volna. A vicc az egészben, hogy bár a napfelkeltével hirdetik a helyet, abban a pillanatban, hogy előbújt a nap, a panoráma azonnal eltűnt, a hegyeket csak azt azt megelőző 20 percben lehetett látni. Nem mellesleg csak az Everest irányában volt felhőmentes az ég, minden más irányban a látótávolság a nullával volt egyenlő. De ez éppen elég volt, újabb mázli, és Nagarkottól is megkaptuk, amiért jöttünk. A visszafelé úton rekordgyanús 18 kóbor kutya követett minket egyidőben, de mivel ezt minden ártó szándék nélkül tették, ezért annyi baj legyen. A szállásra visszaérve megpróbáltunk még pihenni, majd összeszedelőzködtünk, és átcuccoltunk egy másik szállásra, ugyanis eredetileg csak egy éjszakát maradtunk volna, de hosszabbítani akartunk, csak éppen a teltház közbeszólt. Éppen kicsekkolni készültünk, amikor Rita döbbenten vette észre, hogy az addig is látott, rizsteraszokkal csinosított völgyek fölött egy helyen előbukkantak a hegyek. Jé, hogy itt ilyenek is vannak?! A káprázat - Pokharához hasonlóan - most sem tartott sokáig, de legalább már elhittük a képeslapokon mutogatott látványt.

Az új szállásunk elfoglalása után ismét nekivágtunk a környéknek, hiszen Nagarkotot nem véletlenül kapták fel a turisták. A kirándulás, azzal együtt, hogy a csúcsokból elvétve lehetett látni akárcsak egy parányi hósapkát is, nagyon jól sikerült, hála a ragyogó időnek és a rizsteraszoknak. Három órát sétálgattunk a környék hegyein és völgyeiben, minden egetrengető különlegesség nélkül, egyszerűen csak szép volt a táj. A szállásra visszaérve találkoztunk egy ausztrál fickóval, akitől megtudtuk, hogy Bhaktapurban - ahová holnap készülünk - éppen ma kezdődött a nepáli újévi fesztiválsorozat. Remélem mi is elkapunk majd egy-két eseményt! Addig is, volt mit pótolnunk alvásfronton.

2019. április 11. - Királyi városok romokban

Reggel éppen elcsíptünk egy induló buszt, ami egészen Bhaktapurba repített minket, az egykori királyi fővárosba, melynek óvárosa Kathmanduét is zárójelbe teszi, bár ezt ekkor még csak sejtettük. Az óvárosban 15 dolláros belépőt szednek a turistáktól, ami nagyjából annyi, mint a jegy a Taj Mahalba, ami azért az egészen hihetetlen lehúzás kategória. Halkan teszem hozzá, hogy az óváros egészen hatalmas, megannyi bejárattal, és akinek szerencséje - vagy naprakész információja - van, az olyan irányból érkezik, ahol nincs beléptető kapu... Utólag belegondolva, ha ennyit nem is ér a jegy - persze csak a helyi árszínvonalhoz hasonlítva -, azért ez ne tartson vissza senkit se, mert a látvány kárpótol.

Kissé elcsépelt a szabadtéri múzeum kifejezés, de itt helytálló, az épületek többsége ugyanis tényleg antik, és bár a 2015-ös földrengés ezt a részt is alaposan megtépázta, azért a fénye nem kopott meg. A legjelentősebb épületek a sokemeletes Nyatapola templom, az ikonikus Páva-ablak, és persze a királyi palota az aranykapujával, de a város hangulata önmagában is remek. Egyetlen problémánk az volt, hogy hátizsákkal elég kimerítő a városnézés, de becsülettel bejártunk mindent. Sajnos a nepáli újévet bebuktuk, tegnap volt a számomra értelmezhetetlen, bár kétségtelenül látványos kötél- és guruló szentélyen tornyosuló embertömeg-húzó verseny, holnap lesz a tömeges állatáldozat, de ma semmi. Mondjuk a guruló szentélyt meg tudtuk nézni, de anélkül, hogy az emberek ölre mentek volna érte, azért nem volt túl izgalmas látvány.

Kathmandu felé menet újabb dugó következett, de nagy nehezen csak elértük a belvárost, ahol a szállásunk is volt. Rita nagy örömére mosást is vállaltak, így végre meg tudtunk szabadulni az Annapurna óta cipelt kosztól. Mivel időnkbe belefért, még elnéztünk a főtér felé - ami igazából egy lehatárolt 250 méteres utcaszakasz -, ami itt is fizetős (10 dollár/fő), de mentségükre szóljon, hogy itt meg sem próbálják behajtani. A főtér jellegében erősen hajaz Bhaktapurra, de töredék akkora területet fed le, és talán még jobban leamortizálta a földrengés, az épületek fele ma is fel állványozva, azért elég szép hely. AZ egyik templomszerűségben pedig az út egyik legszürreálisabb élménye fogadott, találkoztunk ugyanis egy élő istenséggel, egy hatév körüli koravén kislány képében. De tényleg. Ha valaki látta az Aranygyermek című Eddy Murphy-filmet (van aki nem látta?!), akkor annak van fogalma arról, miről van szó. Leszámítva, hogy ez az istenség, Kumari még véletlenül sem tudott mosolyogni. Állítólag Nepál-szerte 7 kolostorban nevelgetnek hozzá hasonló szent emberkét, remélem nem fognak összeveszni azon, hogy melyikük az igazi...

A főtér után már csak annyi időnk maradt, hogy elsétáljunk a turistanegyedbe, ahol minden második bolt hegymászó-felszerelést árul, míg minden első hegymászó-túrákat, hátha sikerül megalkudnom egy gurkha kukuri késre, ami végre felejteti tudná az elkallódott üzbég tőrömet. Mivel azt tudtam, hogy a szuvenír minőségű darabnak mennyi a normál ára, ezért minden helyen arra kérdeztem rá először, de mivel háromszoros árról indult az is, a jobb minőségűeknél sem jutottunk sokáig. Visszafelé úton aztán a főtéri piacon tört meg a jég, én pedig boldog birtokosa lettem egy egész tűrhető példánynak. Még éppen idejében, mivel holnap lesz az utolsó teljes napunk Nepálban... Ezt mindketten igazán sajnáltuk, Rita be is jelentette, hogy Nepált felvéshetjük a kedvenc országai sorába Üzbegisztán, Kirgzisztán és Vietnám mellé.

2019. április 12. - Legény a ghaton (Béke poraira!)

Ma mindenek előtt meg kellett vennünk az indiai határig szóló jegyünket, de az utazási irodát, amit a neten kinéztünk, már nem találtuk a régi helyén. Mivel a többiek csak turistabuszokkal foglalkoztak, így ki kellett baktatnunk a város szélén lévő pályaudvarra. Kathmandu tényleg jó hely lehetne autók nélkül, így csak a séta alatt nyeltünk vagy fél kiló port. Némi kavarodás után végül sikerült jegyet találnunk délután egyre, ennek tudatában pedig már nyugodtan indulhattunk tovább a Pashupatinath templom felé, ami Kathmandu leghíresebb ghatjánál található. Ezt a programot főleg Rita erőltette, mert bár a halottégetésért nem rajong, itt vannak a város leglátványosabb fakírjai. Ha valaki alaposan megnézi a Maps.me térképet, akkor a templom mellett talál egy "free entry" nevű pontot. Ezt bátran merem ajánlani, de főleg azoknak, akik nem riadnak vissza attól, hogy pontosan a ravatalozó helységen át vezet az út. Nekünk például egy le sem takart fiatal srác búcsúztatása jutott, ami indításnak azért elég erős volt.

Ugyan a főtemplomba csak hinduk mehetnek be, de azért kívülről sem volt rossz az aranyozott szerkezet, ezzel együtt a legmegrázóbb persze az égő halottak sora volt. Rita kapott közös képet néhány extravagáns fakírral, "végre" láttunk leprás kéregetőket is - elképesztő, hogy 2019-ben még mindig szenved valaki egy ennyire könnyen gyógyítható betegségtől... -, így már teljes volt az "élmény", tovább is indulhattunk Patanba, ami Bhaktapur és Kathmandu mellett az ország harmadik számú kikaraktvárosa. Illetve leginkább Kathmandu külvárosa, így néhány átszállással a helyi buszokkal is eljutottunk oda. Patan főtere szintén szép, szintén fizetős, és szintén van alternatíva a bejutásra, egy bazársoron keresztül. Amit viszont ki kell és érdemes is kifizetni az a belépő az Aranytemplomba. A név persze csalóka, mivel a templom sárgarézből van, de kétségtelenül látványos, főleg olyan erős napsütésben, mint amilyenhez nekünk is volt szerencsénk.

A Kathmanduba visszajutás szinte már rutinból ment, ám hiába sétáltunk végig a hömpölygő tömegben a bazársoron, ezúttal a főtéren megleptek minket. Ha jól számolom, kb. hatodszor kereszteztük azt - mivel erre vezetett a legrövidebb út a szállás és minden más között -, de most egy túlbuzgó rendőrnő szólt, hogy ha nincs jegyünk, akkor nem mehetünk át. Nos, oké. Kerülnünk egy másik bazáron keresztül kellett, ami tömegiszonyosoknak komoly büntetés lehetett, de Ritának inkább élmény volt, akárcsak az, hogy bár mára esőt mondtak, az időjárás ismét ránk mosolygott, és még a mosott ruháink is megszáradtak.

Azzal a tudattal térhettünk nyugovóra, hogy Nepálban majdnem mindent megnéztünk, amit érdemes, leszámítva azt az több tucat jobbnál jobb túraútvonalat, amit viszont nem. Szerintem még sosem írtam egyetlen hellyel kapcsolatban sem azt, hogy "ide még vissza fogok jönni", de ide még visszajövök, igaz nem "utazni", hanem célirányosan túrázni.

2019. április 13. - A kárhozat útja

Reggel azzal a tudattal keltünk fel, hogy az egész utazás legkellemetlenebb etapja áll előttünk, amikor át kell utaznunk fél Nepálon, hogy aztán még Darjeelingig is elvergődjünk valahogy. A lelki nyugalmunk megőrzése végett előzetesen nem kalkuláltam menetidőt, de illúzióink nem lehettek. Hogy mégse a lehető legrosszabb szájízzel vágjunk neki az útnak, a még szabad délelőttön kerestünk Ritának egy kenderből szőtt táskát, ami Nepál tagadhatatlanul legmenőbb kézműves terméke. THC free, még mielőtt... A megbeszéltek szerint délre megérkeztünk a pályaudvarra, de az utazásszervező meg sem próbált azzal biztatni, hogy időben fogunk indulni. Ha 14 órás menetidővel számolok a határig, ez nem is olyan nagy baj, gondoltam ekkor, hiszen ennyi lett volna a hivatalos menetidő. Mintha utóbbi jelentene bármit is Nepálban.

Végül két óra késéssel sikerült elindulni a busznak, hogy aztán még Kathmandun belül körözzön egy jódarabig, utasokra vadászva. Ekkor még zen buddhista üzemmódban voltam, nem izgatott a dolog, hiszen nem ez lesz az első hosszú utazásunk. A kedélyállapotomban a fordulat öt órával később következett be, amikor ránéztem a GPS-re, hogy mégis mennyit haladtunk. Nos, legutóbb talán a nagy Joszif Visszarionovics lepődött meg annyira, mint most én, amikor szembesült a Barbarossa hadművelettel. Haladni ugyanis haladtunk, nem keveset, csak éppen az ellenkező irányba! Egészen elképesztő, hogy Kathmandutól keletre nem volt járható út a síkságra, így negyedszer is Bharatpur felé kellett kerülnünk egy óriásit. (Ha ezt tudom, Chitwant hagyom a végére, amivel elég sok utat lehetett volna spórolni.) A tizennégy órás menetidő így már illúziónak hatott, még úgy is, hogy a hegyekből leérve egészen tűrhető minőségű út várt ránk.

Szerencsére időközben új útitársak is érkeztek. Az egyikük, aki Rita mellé telepedett egy folyosóra pakolt zsámolyra, nagyjából négyszáz méter nyílegyenes út megtétele után kezdett sugárba hányni, mely problémáján - mely ezáltal a mi problémánkká is nemesedett - utána a kanyarok sem sokat enyhítettek...

Ha a végeláthatatlan zötykölődés nem viselt volna meg minket eléggé, a sofőrnek még volt egy s más a tarsolyában. Elkezdett például nepáli filmeket vetíteni, ami után még a népzenei klippeket is visszasírtam! Noha lelkes rajongója vagyok a fejlődő országok akció-trash zsánerfilmjeinek (hajrá ugandai Rambó!), de nincs az az előképzettség, ami erre fel tudja készíteni az embert. A sztori dióhéjban, hogy adott egy iszákos mostohaapa, aki rendszeresen hülyére veri - lehetőség szerint meg is akarja ölni - a tíz év körüli mostohafiát, aki visít, mint a fába szorult féreg, mire előbukkan egy állathangokkal kommunikáló félkegyelmű - aki humorforrásként néha tehénürülékkel keni be az arcát -, és saját testi épségét sem kímélve megvédi őt és az anyját. Miután ez a jelenet hatszor lejátszódott, a film érzelmi csúcspontján a kisfiú felakasztja magát a sufniban, de az utolsó pillanatban a nyomorék levágja. Ezután még kétszer megmenti a gyereket, mígnem a végén egy késsel kibelezi a mostohaapát. Jól hangzik? És ezek után aludjon valaki nyugodtan...:) Rita egyébként sokáig azt hitte, hogy ez film valamiféle paródia... Annak mondjuk egész jó lett volna! Magamat is meglepve, ha nem is nyugodtan, de tényleg el tudtam aludni, azzal a reménnyel, hogy másnap reggel a határ mentén ébredek...

Ehhez képest éjfél körül ébredtünk, méghozzá arra, hogy az összes cuccunk és Rita cipői időközben elvándoroltak a busz különböző részeibe, kevésen múlott, hogy a nyitott első ajtón egyik sem esett ki. Ennél szebb képpel nem is lehetne illusztrálni a nepáli közlekedést, mely messze az ország leggyengébb pontja. És talán az egyetlen.