2019.03.01 - Indulni Incredible India

Ez a napunk még előző jóval éjfél előtt kezdődött, mikoris az utolsó munkanap délutánján összecsomagoltuk a hátizsákjainkat (én az újonnan vásárolt nagyot, míg Rita egy kis zsákkal igazi királynői kényelmet élvezhet az út során...) és az éjszakai busszal elindultunk Bangkokba. Mivel nem az utolsó járattal mentünk - fene sem kockáztatna egy lerobbanást -, ezért az ébren töltött 7,5 órát követően még jócskán hajnalban érkeztünk meg az északi pályaudvarra. A terv az volt, hogy a napfelkeltét a Lumpini Parkban várjuk. A park két bennszülött populációjáról ismert, az egyiket a taichizó kínai nyugdíjasok adják, a másikat pedig a szalagos varánuszok, amik városi környezetben azért elég ritkán fordulnak elő. Személy szerint nem rajongok az idétlen mozgású, vizenyős tekintetű, megnyúlt, érdes bőrű, goromba lényekért, igyekeztem is elkerülni őket, a varánuszok miatt viszont nagyon megérte ellátogatni a parkba! Kapitális, bőven két méter fölötti példányok is voltak szép számmal.

A napfelkelte után még maradtunk egy kicsit bámészkodni, majd a város eddig felfedezetlen területei felé vettük az irányt. Egy folyami átkelés után megérkeztünk a Wat Arunhoz, ami talán a város legszebb temploma, és még sikerült körbejárnunk a turistacsapatok megérkezése előtt. A város főtemplománál, a Wat Phonál már nem volt ekkora szerencsénk, és a tömeg mellett az is rontotta az összhatást, hogy a templom maga zárva volt, csak az óriási fekvő Buddha szobrot és a melléképületeket tudtuk megnézni. Az óvárosi rész harmadik ikonikus épületét, a királyi palotát viszont egyszerűen kihagytuk, mert embertelen volt a tömeg, és egyébként is, járunk még párszor Bangkokba az elkövetkező időben, nem árt hagyni valami látnivalót a következő látogatásra is.

Némi adminisztratív teendők ellátása után pedig - ekkor még - kellő vidámsággal vegyes izgalommal elindultunk a reptérre. Ahol aztán az elkövetkező hét órában a gyász összes szakirodalom szerinti fázisát produkáljuk. Az első fennakadás a check-innél fogadott minket, ahol közölték, hogy csak akkor adhatják ki a Kalkuttába szóló jegyünket, ha mutatunk egy olyan repjegyet is, amivel majd elhagyjuk Indiát, ellenkező esetben ugyanis nem engednek be az országba. Pff. Mivel az e-vízum igénylésével kapcsolatban még csak hasonló követelményről sem olvastam, így némi meddő vita után visszavonulást színleltem, hogy egy - hasonló célokból - hamis repjegyek előállítására szakosodott honlapon legyártsam a miénket. Végül mindenki megkapta, amit akart, én pedig bíztam abban, hogy az indiai vámon tényleg nem kezdik el firtatni a kérdést.

Az igazi fekete leves azonban csak ekkor következett. Tudni illik egy nappal korábban a pakisztáni légtérzár miatti torlódás okán a bangkoki reptér irányítása összeomlott, és érkezésünk idején is még csak romjaiból éledezett, rengeteg volt a járattörlés, a késés pedig még több. mi sem kerülhettük el a sorsunkat, előbb egy, majd kettő, végül pedig 4,5 órával csúsztatták meg a várható indulást, de én még ennél is sokkal rosszabbat sejtettem, ugyanis a mi gépünk ekkor még éppen az ellenkező irányba, Dél-India felé repült. Kárpótlás gyanánt kiszúrták a szemünket némi vacsorakuponnal - pedig Ford Farlainnek igaza volt abban, hogy a kp sem sértés...:) - , de még az ingyenvacsora sem vigasztalt, hiába volt kb. a legdrágább, azok közül, amit az elmúlt öt évben ettünk...

Végül átirányítottak egy másik gépet, így valamivel tíz után tényleg elindultunk, én pedig két nap után végre el tudtam aludni. Éjfél előtt landoltunk, majd jött a rettegett vám, ahol persze fel sem merült a visszaútra szóló repjegy. Szerencsére a reptéren üzemel poggyászmegőrző, gy a nagy zsáktól meg tudtam szabadulni, mivel másnap a városnézéshez aligha lesz rá szükségem. A reptereken elég korrekt állami taxiszolgálat működik, ahol előre kell fizetni egy méltányolható összeget, így elkerülhetőek a taxis lehúzások.

A repteret elhagyva Kalkutta meglepően rendezett képet mutatott, a belváros felé haladva a helyzet azonban drasztikusan romlott. Nyilván kevés város mutatja éjszaka a legszebb arcát, de a centrumban lévő szállodánk - ami a booking.comon messze az elhelyezkedésre kapta a legjobb osztályzatot - konkrétan egy gettó közepén állt. Amikor éjszaka kellős közepén kiszálltunk a taxiból az óriási és persze alaposan bezárt kapu előtt, az 50 méteres körzetünkben kb. 30 félmeztelen hajléktalan feküdt a szemeteszsákokon, amikből pedig kóbor kutyák kaparták ki a menthető falatokat. Noha nem voltak illúzióim Indiával kapcsolatban, ez a látvány még engem is kupán vágott egy kicsit. Mindkettőnkből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, amikor némi dörömbölés után az éjszakai portás kinyitotta a kaput... Üdvözlet Indiában. Námászkár!

2019.03.02 - Terézangyalát neki!

Az eredeti terveim szerint hajnali ötkor indultunk volna, hogy vonattal/busszal/hajóval eljussunk a világ legnagyobb mangroveerdejének kapujához, de ezt három ok miatt is elvetettem. Egyrészt a csúszás miatt egyikünk sem volt kimondottan fitt állapotban, az általam olvasott értékelések szerint a túra egyszerűen nem érte volna meg az oda-vissza 6 órás utat, végső soron pedig jó eséllyel az éjszakai portás - aki már fél kettőkor sem volt igazán szívélyes - azonnal elvágta volna a torkunkat, ha újra felébresztjük, hogy ezúttal kicsekkoljunk...

Így viszont volt alkalmunk meglátogatni a leghíresebb modern szent, Teréz anya rendházát, valamint néhány érdekesnek ígérkező helyet a városban. Nem kapkodtuk el az indulást, Rita kicsit izgult is, hogy milyen látvány tárul majd elénk. De végül az éber város egyáltalán nem volt sem félelmetes, sem nyomasztó. Noha tényleg egy végtelenül lepukkant részen indult a séta, ahol még javában szolgáltak a kézi vontatású riksák - ezek Indiában már sehol máshol nincsenek... -, de a színes (és persze szagos) forgatag okozta kultúrsokk gyorsan magával ragadott minket. A szállásunk egyébként tényleg nem volt messze a Szeretet Misszionáriusainak rendházától, de még el sem kellett érnünk odáig, már fel-felbukkant néhány nővér a jellegzetes, kék csíkokkal szegélyezett fityulában.

A nővérek - akik közül az idősebbek inkább külföldiek, míg a fiatalabbak szinte kivétel nélkül indusok voltak - kedvesen fogadtak minket, és tényleg mindenki számára adott a lehetőség, hogy meglátogassa Teréz anya egykori szobáját - ami némileg puritánabb a Karmelita Kolostornál -, az életét és a rendet bemutató múzeumot, majd beleshettünk az éppen kezdődő Szentmisére is, ahol a rend alapítója térdeplő szobor formájában képviseltette magát a túlvilágról is. A rend történetébe itt most nem mennék bele, elég legyen annyi, hogy Szent Teréz egy igazán kimagasló formátumú ember volt, nálánál többet a választott hivatásában kedves érhettek el életük során. Pedig, ami azt illeti, egészen későn kezdte...

A missziót követően végre belevághattunk a sokak által rajongott, sokak által ki nem állható, de mindenki által rettegett indiai gasztronómiának. Egy teljesen átlagos kifőzdébe tértünk be, ez alatt legalább öt centi vastag port, felszolgált csapvizet és a pincér által összefogdosott fogásokat kell érteni. A kaja viszont egészen fenomenális volt, nem is biztos, hogy Thaiföldön valaha ettem-e ennyire jót. AZ viszont már most biztos, hogy az ételek neveit nem fogom megjegyezni, Rita már készítheti is a noteszét, mert elég sokmindent ki fogunk itt próbálni, az már biztos. Ebéd után elsétáltunk a város legfontosabb látványosságához, a Victoria emlékműhöz, ami a Taj Mahal és a román parlament szerelemgyerekeként terpeszkedik el a város legnagyobb parkjában. Tényleg elég impozáns látvány, viszont ezzel együtt is túl van árazva. Mármint a külföldieknek, akik 15-szörös áron válthatják a belépőt a helyiekhez képest... A parkban található még egy obszervatórium, a szent Szent Pál katedrális, valamint az elmaradhatatlan krikettpálya is. Utóbbi sportról még nem sikerült eldöntenem, hogy nagyobb baromság-e még a baseballnál is, de mivel itt egy meccs akár több napig is eltarthat, hajlok arra, hogy igen.

Kalkutta belvárosában egyébként van jópár gyarmati időkből megmaradt brit sítlusú - jobbára "földszintes" - épület, de ezek közül, a korábban említetteken kívül mindegyik katasztrofális állapotban van. Nem is volt tehát túl sok értelme a belvárosban maradni, elindultunk hát India talán legnagyobb Káli istennek szentelt templomához. Az Indiana Jones és a Végzet Temploma című méltán rajongott dokumentumfilben a főhős David Attenborough lendületes stílusában mutatja be, miként próbálnak Káli halálkultuszának követői földöntúli hatalomhz jutni azáltal, hogy jobb sorsra érdemes embertársaik szívét tépik ki puszta kézzel, majd dobják őket a fortyogó magmába, azonban ehelyütt efféle tevékenységnek nyomát sem láttam. Ezerszámra voltak viszont színes ruhákba öltözött hindu asszonyságok, akik a templomban elhelyezett linga szobrokat és egyéb démonalakokat virágkoszorúkkal ékesítették és hajbókoltak előttük tán' gyermekáldás reményében. Micsoda csalódás! Eszméleten fotók készülhettek volna, ám a fényképezőt, de még a mobilokat is már a bejáratnál elkobozták az óvatos biztonságiak... hohó, mégiscsak folyhatnak itt bűnös üzelmek!

Este már csak a reptér volt hátra, a gép ezúttal nem késett, viszont most nem nyertünk az óraállításon 1,5 órát, így hajnali fél kettőkor szálltunk le Bombayben, utunk tényleg kezdőpontján. Indításként "aludtunk" is egy jót a reptéren.

2019.03.03 - Mesterhármas Mumbaiban, avagy ha egy városnak két neve is van, akkor az kétszer annyi szóval alliterál

Mindig rá kell csodálkoznom, hogy Rita minden körülmények között képes átaludni az éjszakát, de hajnalt tájt nekem is összejött két óra, szóval nem panaszkodhatom. Pirkadat után eltaxiztunk a szállodába, ahol kellemes meglepetések sora fogadott, nem elég, hogy azonnal átvehettük a szobát, de még fel is skálázták a foglalásban szereplőt, lett ugyanis saját fürdőszobánk. Ezzel együtt sem töltöttünk itt sok időt, leraktuk a cuccokat, majd neki is estünk a nevezetességeknek.

Első megállónk a Gateway of India nevű diadalívhez vezetett, mely nagyjából száz éve fogadja a kikötőben mindazokat, akik hajóval érték el a "korona ékkövét". Innen egy órás sétahajózásra található az Elefánt sziget, ahol a Világörökségként jegyzett hindu barlangtemplomok találhatóak. A hajóút önmagában is élmény, ugyanis vízről elénk tárult a város harmadik arca is, az üzleti negyed, ahol szinte manhatten-i mennyiségben sorakoznak egymás hegyén hátán a felhőkarcolók. Elég erős volt a kontraszt a reggel taxiból látott Dharavi nyomorned után - mely műfajában a világ legnagyobbja -, de ugyan ennyire elütött a birodalmi brit stílusú óvárostól is, melyet szintén ma terveztünk felfedezni. A hajót végig sirályraj követte, mivel a helyiek lelkesen szórták nekik a chipset. Csak remélni merem, hogy a helyi nyomorultakat is ekkora elánnal segítik a napi betevőhöz...

A barlangoktól - a vonatkozó kínai élmények után - nem vártam sokat, jegyárban viszont bőven túl is tettek azon. Öt barlang látogatható, melyek közül konkrétan az első az, ami említést is érdemel, az viszont tényleg elég látványos volt az ötméteres táncoló Síva szobrokkal, és a linga szobrokkal együtt, melyet a helyi turisták nagy lelkesedéssel csókolgattak. Mindenesetre az Ajanta- és Ellora-barlangok előtt ezt egyfajta bemelegítésnek tekintettem. A sziget további látnivalójának pedig a madárvilág számított, soha ekkora koncentrációban nem találkoztam még barna sólymokkal azelőtt, ugyanis több tucat(!) körözött belőlük a sziget felett. (Mármint a katari madárkórházat nem számolva...:) Fogalmam sincs, hogy miféle prédára lestek ennyien, a látványnak mindenesetre elég jó volt.

A hajótúra után a viktoriánus emlékek következtek, melyek kapásból két Világörökséget is jelentettek, az egyik a régi főpályaudvar épülete, a többi pedig minden más. Azt mondjuk még Rita sem tudta megfejteni, hogy mi értelme volt kettéosztani ezeket, de én ugyan nem bántam a dolgot. AZ épületek egyébként tényleg fantasztikusak, pontosan leképezik azt a kort, amikor Bombay a Brit Birodalom London utáni második legfontosabb városa volt. Külön is kiemelendő a Taj Mahal szálloda - melynek felkeresése nekem különösen is fontos volt -, a Prince of Wales múzeum, az Egyetem, a Legfelsőbb Bíróság, és persze a Főpályaudvar, amely sajnos részben fel volt állványozva. Ezek mind a neogótikai remekei voltak, sok más épülettel egyetemben, de filmszínházakkal és egyéb kulturális intézményekkel az Art deco is képviseltette magát.

A szállás felé sétálva pedig érkezett a felismerés, a krikett is lehet izgalmas, ha azt az útkereszteződésekben játsszák, és az elkapók hibáját a környék kirakatai szenvedik meg. Este úgy döntöttünk, hogy rendelni fogjuk a vacsorát, ami részben jó döntésnek bizonyult, mivel ismét remek ételt kaptunk, de evőeszközök hiányában azért az elfogyasztásával eléggé megszenvedtünk. A nap megkoronázásaként pedig végre ismét ágyban alhattunk, ráadásul egy elég kényelmesben.

2019.03.04 - Bollywood blues

A mai napra több programlehetőség közül kellett választani, végül a leglazább tervnek vágtunk neki, hogy a felmerülő adminisztrációs teendőinket is abszolválni tudjuk. Korábban kósza ötletként felmerült, hogy elmenjünk a helyben eléggé népszerű Dharavi nyomornegyed túrára, de Kalkutta után ez a téma nem kecsegtetett sok újdonsággal, és egyébként is kicsit visszázsnak tűnik dolog mások (milliók) nyomorára kirakat mögül rácsodálkozni. Van azonban Bombaynek egy másik nevezetessége is, ugyanis a város az egész Ázsiát elárasztó indiai filmipar központja. Több film készül itt évente, mint Hollywoodban. Túlzás lenne azt álltai, hogy keresztül kasul bejártuk volna a várost, de filmforgatásba még gy is sikerült belefutnunk...

Persze a studiótúrának nem sok értelme lett volna, hiszen azok a filmek, díszletek, vagy éppen színészek egyszerűen semmit nem mondtak volna nekünk - nem mellesleg baromi drága is -, de adódott az ötlet, hogy délután üljünk be egy moziba. A késői kicsekkolást követően a napot a viktoriánus Crawford Piacon kezdtük, ami persze az épület szépségével együtt is elmarad a közel-keleti bazárok mögött, de legalább SIM kártyát tudtam végre venni. Az más kérdés, hogy még napokba telik, amíg aktiválódni is fog, addig az internetelérésünk teljesen esetleges marad.

Úgy tűnt, hogy az esti buszunk indulási helyét is sikerült lefixálni - mint este kiderült, nem - így viszonylag kényelmesen kereshettünk ebédet - újfent remek volt! -, majd elballaghattunk a neveztes Liberty mozi irányába. A filmre egy kicsit várnunk kellett, ráadásul jegyet sem nagyon akartak adni, mondván a film amúgy nem angol nyelvű, de miután biztosítottuk a pénztárost, hogy ez nem probléma, végül csak bejutottunk.

És nem is kellett csalódnom. A Total Dhamaal című vígjátékot mintha csak a Nem vénnek való vidékből, az Ágyúgolyó futamból és a méltán elfeledett Gorila bácsi forgatókönyvéből gyúrták volna össze szakértő kezek,  majd az egészet a részeg Árpa Attila rendezi meg. Ráadásul a bő két órás műsoridőt többször is megszakították videoklippnek tűnő zenés betétek, amikor a szereplők dramaturgiailag teljesen indokolatlan módon énekelni és táncolni kezdtek... Kuriózumként szórakoztató volt, és attól sem kellett tartanunk, hogy a hindi nyelv miatt majd nem fogjuk érteni, hogy mi történik. A didaktikus történetvezetést egy némafilm is megirigyelhette volna, lelki füleimmel pedig hallottam a True Detectives forgatókönyvrójának bárdolatlan röhögését. A közönség egyébként legalább ennyire szórakoztató volt, ugyanis minden poénosnak szánt jelenetnél hangos éljenzésbe és/vagy vihogásba kezdtek.

A film után még sétálgattunk egy kicsit a városba, és kaptunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen is az a legendás indiai közlekedés. Az elmúlt napokban a hétvégére tekintettel ugyanis nemhogy dugók, de még tumultuózus jelenetek sem nagyon voltak, szinte már csalódást keltő volt a rendezettség. Hétfőn kora este viszont már leírhatatlan tömeg hömpölygött az utcákon, elfoglalva az úttestet is, amíg egészen addig nem is volt baj, míg fel nem tűnt egy-egy autó, vagy épp az indokoltnál tízszer gyorsabb motor. És ez elég gyakran előfordult.

A vacsorában ismét nem találtunk hibát, és sötétedéskor felvettük a zsákjainkat, majd elindultunk a buszmegálló irányába. Ott gyorsan kiderült, hogy akivel reggel beszéltem, az egy teljesen más társaság alkalmazottja volt - volt vagy 20 jegypénztár, és mindenki árult mindent -, de az esti műszakos figura elirányított a megfelelő helyre. Ott egy tőről metszett bunkót találtunk, aki fel sem nézett a mobilos játékából, csak azt mondta, hogy várjunk, majd jön a busz. Ebben mondjuk kételkedtem, mert hiába a rengeteg busztársaság járműből a várakozás alatt egyet sem láttam, és nem is biztos, hogy egyáltalán elfértek volna. A fazon harmadik nekifutásra is lerázott, de az indulási időpont előtt öt perccel feltűnt egy nála sokkal segítőkszebb munkatársa, aki taxiba terelt minket - mint kiderült, itt csak mi voltunk a felszállók -, majd elvitt az igazi indulási pontra, megvárta velünk a buszt, és fel is segített minket. Az éjszakai buszozástól Rita eléggé tartott, de az aggodalom gyorsan szertefoszlott, ugyanis mindenkinek saját privát fülkéje volt, tágas ággyal, konnektorral, légkondival. Olyan volt az egész, mint egy guruló lakosztály. Viccesen akár a laoszi buszutamhoz is hasonlíthattam volna, csak ott egy fele akkora fekhelyen kellett osztoznom egy helyi férfivel... Később persze mások is szálltak fel, így nem lett privát transzferünk Aurangabadba, de gy is kimondottan nagy élmény volt az utazás. Főleg, hogy a járat elvitt minket Mumbai legelőkelőbb negyedei mellett is, ahol olyan elképesztő luxuslakások sorakoztak az út mellett, hogy Ritából szinte előtört a szocialista.

Ami biztos, hogy Bombay tényleg az ellentétek városa, és rámutat India - egyébként töretlen - fejlődésének aszimmetrikus voltára, ami olyannyira jellemző a harmadik világra. Legalábbis arra a részére, ahol van fejlődés. Kelet-Magyarország jelentkezik!

2019.03.05 - India alaposan elrejtett ékköve, az Ajanta-barlangok

A nagyszerű út után pirkadatkor érkeztünk meg Aurangabadba, amit a helyiek valamiért Aranyvárosként emlegetnek, holott az AU vegyjelen kívül személy szerint nulla kapcsolódási pontot fedeztem fel a koszvadék "kisváros" és a nemesfém között. Itt is sikerült már reggel elfoglalnunk a szállást fél nyolckor már az Ajantába tartó helyi buszon ültünk. A busz persze igazán ótvar volt, de ez sosem jelentett problémát, egészen eddig, ugyanis itt egészen pocsék út párosult hozzá, így három órán keresztül gyakorlatilag végig pattogtunk, mint a nikkelbolha. Persze itt még nem ért véget az út, ugyanis a turistalehúzás egészen új módozatát ismerhettük meg. Az egy dolog, hogy a parkolóból a barlangokig külön busz jár, de még ahhoz is belépőt kértek, hogy a 150 méteres bazársorra beléphessünk, amin keresztül a busz megközelíthető. Mondjuk fillérekről volt szó, de akkor is abszurd ez a megoldás.

A barlangok viszont teljes mértékben kárpótolni tudnak minden szívásért. Az sejtettem, hogy a mai és a holnapi barlanglátogatás az út egyik csúcspontja lesz, de még ehhez képest is pluszt adott a látvány. Ez a terület 30 darab i.e. 2. századtól az i.sz. 6. századig épült(faragott) buddhista barlangot rejt, melyek különlegességét a gyönyörű szobrokon mellett a remek minőségben fennmaradt, és páratan művészi értékű freskók is díszítik. Ebből a szempontból az első két barlang emelkedik ki, de a középső traktusban is remek freskók vannak. A harminc barlang közel harmada egészen lenyűgöző, de a többi is csak ezekhez képest marad el. És akkor még nem is említettem a barlangok elhelyezkedését, ami egy folyó U-alakú kanyarulatát követi - mondjuk a folyó a száraz évszakra tekintettel nem volt nagy formában... - és a túlpart kilátópontjáról belátható az egész terület. A víz ráadásul mágnesként vonzotta a lekülönbözőbb madarakat is. India eddig igazi madárparadicsomnak tűnik, már csak a paradicsommadarak feltűnését várom.

A hely annyira leesik a turistatérképről, hogy bár nem éreztük egyedül magunkat, közel sem volt akkora tömeg, amekkorát az attrakció indokolt volna. Csoportok szinte alig voltak, de meglepő módon hátizsákos utazók sem. A látogatók nagyrészt függetlenül utazó idősebb párokból, és családokból állt, nagyobb részük természetesen indiai. A bejárás majdnem négy órába telt, így az az utazással együtt egy kimondottan hosszú napi program. Visszafelé úton sikerült egy még rosszabb állapotú buszt kifogni, de ekkor ezen már csak nevetni tudtunk. A sofőr viszont nagyon jó fej volt, kitett minket közvetlenül a szállásunknál, így még sötétedés előtt visszaértünk.

A nap pedig egy újabb kellemes meglepetéssel ért véget - legalábbis Ritának, mert nekem még órákig kell naplóznom -, ugyanis vélhetően megtaláltuk India legolcsóbb éttermét, ahol három adag bivalyhúsos biriyaniért, salátáért, két chapatiért és egy palack vízért fizettünk 460 forintot. Csak nehogy olcsó húsnak híg legyen a leve...:)

2019.03.06 - A sziklák által ölelt csoda, Ellora

Szerencsére nem lett, sem az olcsó húsnak, sem nekünk, így a korai kelést követően ismét a pályaudvaron találtuk magunkat. A helyi busz mellett az Ellora-barlangokig turistajárat is üzemel, ami a meglehetősen nagy műemlék területen belül is visz ide-oda, de mi kihagytuk a lehetőséget, mivel a csoporttal mozgás felesleges korlát lett volna, időnk pedig amúgy is volt sétálni. Ez az út szerencsére sokkal simább volt, és háromnegyed óra alatt meg is érkeztünk a bejárathoz. Ha egyetlen kritikát megfogalmazhatnék a hellyel kapcsolatban, nem túl szerencsés, hogy - akárcsak tegnap - a látogató egyből a legnagyobb attrakcióval találja szembe magát. Itt ráadásul szándékosnak is tűnik ez a koncepció.

A lényeg, hogy a bejárat egyből a főtemplomhoz vitt minket, ami alighanem a világ legnagyobb, de egész biztosan a legszenzációsabb sziklatemploma. Abból a szempontból persze nem volt rossz a dolog, hogy még a csoportok érkezése előtt járhattuk be a hindu szent helyet. Fontos megjegyezi, hogy nem barlangról van szó, hiszen a követ minden irányban kitermelték körülötte. Becslések szerint ez 200.000 tonna sziklát jelentett, amit kézi erővel, vésővel és kalapáccsal távolítottak el, úgy, hogy hibára nem volt lehetőség. Képzeljük el úgy, mintha a Mátyás-templomot faragták volna ki egyetlen sziklatömbből, csak jóval díszesebb lenne a végeredmény. Sikerült? Nos, ezt még előtte állva is viszonylag nehéz felfogni, kellett is vagy egy óra, hogy be tudjuk fogadni legalább nagyvonalakban. Ez a templom tényleg csak a világ legnagyobb csodáival említhető egy lapon, Petrával, Angkorral, de még a Piramisokkal is egy ligában játszik, gyakorlatilag csak akkor lehetne még ennél is látványosabb, ha megmaradtak volna az eredeti freskók.

Az Ellora-barlangok - mivel két pontot leszámítva mégiscsak barlangokról van szó - különlegességét a vallási tolerancia is adja, ugyanis a 8. századtól a 11. századig három vallás is építkezett itt többé-kevésbé párhuzamosan. A főtemplom körüli csoport hindu emlékeket őriz, míg mellette 12 buddhista és kicsit távolabb 5 dzsainista barlang található. Az egyes csoportok között sétálva és a kisebb barlangoknál pedig úgy érezhettük, hogy miénk az egész terület. A buddhista barlangok szerintem kisebb művészi értékkel bírnak - főleg Ajanta után -, de a dzsainista szekció szintén szenzációs, ott is található egy faragott templom, csak persze sokkal kisebb, mint a hindu. A nap folyamán egyre több és több turistacsoport érkezett, de míg az indiai látogatók száma meredeken nőtt, az európaiak és a kelet-ázsiaiak közül zömében azokat az arcokat láttuk viszont, akikkel a minap is találkoztunk. Az indiaiak közül korábban csak közös fénykép kedvéért jöttek oda hozzánk, itt viszont beszélgetni is sikerült egy családdal. Remélem azért idővel lesz alkalmunk kicsit megismerni az indiai társadalmat is, nem csak azt, hogy egykor milyen elképesztő dolgokat voltak képesek létrehozni. A terület bejárása gyalog éppen belefért 5 órába, busszal gondolom gyorsabban megy a dolog. Itt, akárcsak korábban az Elefánt és az Ajanta barlangoknál szintén feltűntek a szürke langúrok, kezdem azt hinni, hogy ez a faj különösen vonzódik a szobrászathoz...

Még az élmény hatása alatt, Aurangabadba visszaérve elkövettük azt az alaphibát, hogy egy menő hotel éttermébe ültünk be vacsorázni - mentségünkre szóljon, tele volt a hely -, és sikerült is elszenvednünk az első kellemetlen étkezésünket. Az ízekkel nem is lett volna nagy probléma, de a kaja szerintem nem volt friss, nem is esett jól egyikünknek sem. Még jó, hogy épp egy 13 órás éjszakai buszút elé nézünk. Végül ezzel nem volt problémánk, de mivel most egy alacsonyabb kategóriás járattal utaztunk, egyéb kellemetlenségek bizony adódtak. Nem kaptunk például takarót, így a rosszul záródó ablaknak hála kifejezetten hűvös éjszaka elé néztünk... Még szerencse, hogy pulóverrel készültünk.

2019.03.07 - Hindu fent, muzulmán lent, legalul a víznek árja

Ismét tökéletes időzítéssel, már éppen világosban sikerült megérkezni Vadodorábaa, ahol némi útbaigazítás után meg is találtuk a pályaudvart. Utazásunknak ugyanis lendületből tovább utaztunk Champanerbe, ahol egy hindu-muszlim világörökség helyszín található. A hegy tetején egy hindu zarándokhely, mivel a legenda szerint itt is landolt egy darab Káli istennő feltrancsírozott testéből, míg a síkságon India legjelentősebb premogul iszlám emlékhelyei vannak elszórva egy nagyobb területen.

A korai órára tekintettel még nem indult be a zarándokbiznisz, de néhány terepjáró azért már ácsorgott utasokra várva. Ők a hegy feléig visznek fel, onnan libegővel folytattuk az utunkat. A kettő közül messze a dzsipezés volt szórakoztatóbb, ugyanis 10 helyre éppen húsz embert sűrítettek be, a sofőr például félig kilógott az autóból, és a sebváltót úgy tudta kezelni, hogy át kellett nyúlnia a mellette ülőn. Az ember pont ilyesmire vágyik a szerpentineken. :) A templomkomplexumot nem mondanám igazán látványosnak - így azt is megemésztettem, hogy tilos volt fotózni -, a kilátást pedig a pára rombolta, viszont a hely hamisítatlan India hangulata azért így is magával ragadó. Előttünk-mellettünk-mögöttünk ötvenes szamárkaravánokkal hordták fel az építési anyagot, az áldozati adománykánt árult kókuszt és miegymást, míg az árusok a giccses portékáikat tukmálták az emberekre. De nem ránk. Megjelenésünk ugyanis osztatlan döbbenetet okozott a helyiek között, ide ugyanis tényleg kivételes esetben tévednek csak turisták. Ennek megfelelően persze sok közös képhez kellett asszisztálnunk, de mi - az út szélén kolduló fakírokkal, jósokkal és kuruzslókkal ellentétben - ezért nem kértünk baksist. :) Itt végre helyiekkel is tudtunk beszélgetni egy kicsit, még meghívást is kaptunk, amivel sajnos nem tudtunk élni. A Káli templomban pedig annak dacára is megkaptuk az áldást, hogy nem vittünk áldozatot. Most már biztos, hogy sosehalunkmeg. (Mondjuk a születéskor várható átlagos élettartam alapján Indiában sem feltétlenül az ima a hosszú élet záloga. Ha így lenne, a lakosság 90% legalább 150 évig élne...)

Lefelé hasonlóan izgalmas utunk volt, és ahogy láttuk, a tömegek is megérkeztek. Normál esetben persze érdemes megelőzni az embereket, de itt azért elgondolkodtam volna azon, hogy a több az jobb is, mert a színes ruhák ilyetén forgataga elválaszthatatlan része a hindu élménynek. A hegy aljában aztán már ismerősebb környezet fogadott, Champaner masszív várfalai mögött annak gyönyörű mecsetei az iszlám építészet tipikus elemeit ötvözték a dzsainista aprólékossággal kimunkált csipkés faragásokkal. Itt ad abszurdum még egy nyugdíjas európaival is találkoztunk, akit privát vezetője kalauzolt. Champanerből legnagyobb örömünkre volt közvetlen járat Ahmedabadba, ahová így a tervezettnél korábban meg is érkeztünk.

Ahmedabad - hiába ez a hivatalos név, a helyiek nemhogy nem használják, de meg sem értik - Gujarat állam legnagyobb városa, ötmilliós IT és ipari központ. Ennek megfelelően egész rendezett külvárosokon keresztül közelítettük meg. A belvárosban viszont már óriási, minden eddiginél nagyobb közlekedési káosz fogadott. A buszsofőr itt is jófej volt, és kirakott minket a szállásnál, ahol gyorsan lepakoltuk a cuccainkat, és már vágódtunk is be egy riksába, hiszen a korai érkezésnek hála még el tudtunk menni Gujarat egyik legszebb kútjához, a 25 km-re fekvő Adalaj faluba. Hogy mégis mi lehet érdekes egy kútban? Úgy, hogy ezek az avatatlan szem számára sokkal inkább tűnnek templomoknak, méretük és díszítettségük alapján egyaránt. Ebben - szerencsére - már alig állt a víz, így a bámészkodó helyiek és az indiai turisták egyaránt birtokukba vehették az épület mind az öt gondosan kimunkált szintjét. Egészen hihetetlen belegondolni, hogy egykoron uralkodók arra fordították erőforrásaik jelentős részét, hogy egy alapvetően funkcionális szerkezet így nézzen ki ahogy ez.

A túránk viszont tartogatott egy igazi meglepetést is, ugyanis az út mellett elrobogtunk két ortodox dzsainista mellett is, akiket egyfajta inverz kéményseprőknek kell elképzelni. Hófehér lenge ruhát hordanak, a szájukat kendővel fedik, a hátukon pedig szintén fehér tollseprűt hordanak. Utóbbi két kiegésztő arra kell, nehogy belégezzenek mikroszkópikus élőlényeket, ezáltal halálukat okozva, a seprűvel pedig a lábuk elé kerülő parányi organizmusokat tessékelik arrébb hasonlóan nemes motívációtól vezérelve. Most már csak ortodox brahminokkal és risikkel kell találkoznunk! Az lesz a nehezebb.

A szállásra már sötétedés után értünk vissza, ahol a tulaj felajánlotta, hogy együnk velük, ami reményeim szerint garanciát jelentett a friss éz ízletes életre. Ebben nem is kellett csalódnunk, legfeljebb abban, hogy az eddigi legnívósabb szállásunkon csak reggeleként van melegvíz. Túléltük.

2019.03.08 - Találkozás a repülőkutyákkal

Sajnos nem úsztuk meg a korán kelést, ugyanis az Ahmedabad történelmi városnegyedét bemutató, és a Lonely Planet által is jó szívvel ajánlott szervezett séta nyolckor startolt, és előtte még össze is kellett pakolnunk. A túra a swaminarayan nevű hindu szekta - van ilyenből egy csomó - gyönyörűen díszített templomától indult, melynek környékén a híveken kívül senki nem mozgolódott. Számomra kicsit érthetetlen, hogy tud aludni egy ötmiliós város, de itt bizony fél tizenegyig ez volt a helyzet. Az óváros azonban emberek nélkül is élvezhető volt. A vezetőnk szűk és követheteten utcácskákon keresztül mutatta be, az egykori városmagot alkotó apró enklávékat. Egy-egy közös kapu mögött komplett miniállamok működtek, amelyben a közös szervezőerőt leginkább az ellenség elől történő közös menekülés jelentette, amire a város történetében akadt is példa dögivel. Az erőszakmentesség egyébként dzsainista örökség, mely bár számában alig érzékelhető Indiában, de hatásuk - köszönhetően annak, hogy tradicionálisan kereskedőként működtek, lásd Tata család - gyakorlatilag minden sarkon megtalálható. Ahmedabad a mogul birodalom idejében is jelentős központ volt, így a hidu és dzsáin templomok mellett mecsetek és mauzóleumok is gazdagítják a városképet. A séta nagyon jó volt, bár el bírtam volna viselni, ha nem rohanunk ennyire, de úgy tűnik, hogy a vezetőnknek jelenése volt a munkahelyén.

A sétán rajtunk kívül hat középkorú nyugati, és egy mumbai nő vett részt, utóbbitól kaptam kendőt, ami nélkül nem engedtek volna be a templomokba. Rita faggatta kicsit az indiai konyháról, és a végén még a luxusszállodájába is elvitetett a sofőrjével. A gujarati nyelv annyira különbözik a hinditől, hogy a helyi sofőrjével még úgy sem értették meg egymást, hogy az anyja egyébként idevalósi, így évekig tanulta a nyelvet. Tényleg nem ritka látvány az egymás közt jobb híján angolul kommunikáló indiai turista, de sajnos az angol sem működik egy bizonyos szint alatt.

A túra után annyi időnk még volt, hogy meglátogassuk a város tökéletesen kör alakú csónakázó tavát és a környező parkokat. Noha a lepkeházban lepkékre számítottunk, ennél kellemesebb meglepetés fogadott, ugyanis a fákról fürtökben lógtak lefelé a repülőkutyák, melyek a legnagyobb testű denevérfaj, és egy csivava nagyságát tényleg eléri... És talán éppen ezért, lepke egy darab sem volt a környéken. Állítólag páratlan látvány, amikor ezek a nagytestű dögök tízezrével kirajzanak a szürkületben, ám ehhez most nem volt szerencsénk - bár egy repült pár métert, és tényleg piszok nagy volt -, de legalább már tudom, hogy errefelé is megtalálható a faj.

Fél háromkor indult a buszunk Udaipurba, de még előtte sikerült belefutnunk egy taxis átverésbe, ugyanis hiába mondtam a sofőrnek, hogy az állami buszpályaudvarra vigyen minket, ő továbbhajtott a 200 méterre lévő magánjárathoz, mondván nincs helyi busz. Nem szeretem az ilyesmit, és ezt igyekeztem kulturált keretek közt tudomására adni, de ezzel együtt sem barátokként váltunk el. Busz egyébként lett, bár késve indultunk bő fél órát, így izgulhattam azon, hogy még azelőtt megérkezzünk, hogy éjszakai pihenőre térne a vendégházunk. Az út majdnem hét óra volt - a helyi járatok nem kapkodnak -, ami persze irgalmatlan időpazarlás, de már eddig is sok álmatlan éjszakánk volt, így legalább volt alkalmam olvasni.

A szállásunkon egy rendívül jókedélyű fickó fogadott minket, értve ezalatt, hogy a felesége családlátogatása okán alaposan leitta magát, de még arra rá tudtuk venni, hogy üssön össze egy kiadós vacsorát, ha már nem átallott minket a Hungary-hungry viccel zsibbasztani. Ha nem halljuk ezt legalább heti rendszerességgel, akkor sohasem... A lényeg azonban, hogy épségben megérkeztünk Radzsasztánba, amit az út előtt talán a legjobban vártam, és maradunk is majdnem két hétig.