2019. március 29. - Buddhától Pokharáig

Az indiai oldal lusta munkakerülő határőreitől a nepáli kollégák sem akartak lemaradni, így azt az hivatalt is zárva találtuk. Hiába csöngettünk, kopogtunk, szólongattuk a határőröket válaszra sem méltattak minket. De csupán pár percet kellett várni, mire Nepál felől megérkezett egy furcsa tünemény, egy hindura mázolt orosz leány képében, aki "Háre Krishna, Háre Rama, my train is going, plíz kám" üvöltözéssel csakhamar megtörte az ellenállásukat. Egészen elképesztően bizarr jelenet volt, még azon is eltűnődött, hogy a kialvatlanság miatt csak hallucinálom az egészet. A pecsét viszont valódi volt, így reggel hét felé végre bejutottunk Nepálba.

Sokáig nem ülhettünk a babérjainkon mivel kész volt a délelőtti program, Buddha születési helyének felkeresése. Naivan azt hittem, hogy az alig 20 km-re fekvő Lumbinit hipp-hopp meglátogatjuk, de ehhez előbb be kellett buszoznunk a határtól Bhairahawaba, majd egy másik busszal további 1,5 óra alatt Lumbinibe. Az indiai utak után a nyomorúságos nepáli földutak hidegvizes zuhannyal értek fel. Lumbini - Sarnathoz hasonlóan, sőt, annál is inkább - interbuddhista központ, gyakorlatilag nincs olyan buddhista közösség a világon, aki nem képviselteti magát itt legalább egy kisebb templommal. Továbbmegyek, a világbékének is szenteltek saját templomot, minden szépségkirálynő-aspiráns nagy megelégedésére. Na, mindezekre se idő, se fogadókészség nem volt, így célirányosan a "Születés Temploma" (Betlehem után szabadon) felé vettük az irányt.

Fene sem tudja, hogy állapították meg évezredek távlatából, hol állt az egykori Szidhárta család rezidenciája, mindenesetre egy elég ősinek látszó falszakasz hirdeti a pontos helyet, mely fölé immár egy épületet is húztak. A hely egyébként kevéssé látványos, de a zarándokok reggeli ceremóniájának hangulata elég jó volt. Meg hát mégiscsak itt született az elmúlt háromezer év egyik legnagyobb hatású gondolkodója, na. A bejáratnál összefutottunk egy török sráccal, aki komoly Tar Béla-rajongó - de ezt leszámítva tisztességes embernek tűnt...:) -, és vele vártunk a buszra, ami előbb érkezni nem nagyon akart, majd haladni. Délig feltétlenül vissza kellett érnünk a pályaudvarra, mert azt olvastam, hogy akkor indul az utolsó menetrend-szerinti busz Pokharába, ehhez képest 11:40-kor már a szinte mozgó járműre sikerült felugranunk.

A határ és Pokhara közti 80 km-es távolságot egy kilenc órás nyomorult zötykölődéssel sikerült abszolválnunk, ugyanis a 2015-ös földrengés járhatatlanná tette a rövidebb utat, így a világ vége felé kellett kerülnünk. Bánta a fene, a lényeg, hogy még ma Pokharába tudjunk jutni. Éjszaka aztán jött a pofon, a nepáli taxisok pofátlansága nem ismert határt, így inkább gyalog indultunk el a szállás felé, mintegy levezetésképpen. Szerencsére útitársaink is akadtak, két indiai turista, akik menet közben sok érdekességet meséltek a nepáli és az indiai munkaerő piacról. Ami viszont ennél is meglepőbb volt, hogy Pokhara sikátorai telis-tele vannak európai - na jó, nem svájci, de mondjuk lengyel - szintű villákkal. Egész pontosan lepukkadt házat nem is láttunk egy jó darabon. Mint kiderült, itt ezeket kb. 3 millió forintért fel lehet húzni, ami összejön az indiai vendégmunkával...

A szállás szerencsére nyitva volt, a tulaj pedig kellően részegre itta magát a hotel izgága osztrák mindenesével - jegyzet: soha ne kérjek többet, részeg séftől vacsorát -, és nem átallottak minket is bevonni az italozásba/beszélgetésbe. Mint kiderült, Ausztriában nincsenek igazi hegyek, a nepáli sör pedig egész jó. Egy nagyon hosszú nap után ennyi tanulság elég is volt.

 2019. március 30. - ABC 0. nap

Reggel némileg kijózanodva a szálló tulaja elejtett egy megjegyzést, miszerint szombat lévén - ez a munkaszüneti nap errefelé - nem biztos, hogy nyitva lesz a hivatal, ami kiadja a túraengedélyeket, mely információtól percekig csak hápogni tudtam, elvégre a franc sem akart már az indulásnál egy napot veszíteni. Ezzel együtt tettünk egy kísérletet, a csomagok átrendezése után - a fölösleget a szálláson terveztük hagyni - az elméleti nyitásra meg is érkeztünk az irodába, amit gyakorlatilag is nyitva találtunk, így kb. negyven perccel később fejenként négy igazolványképpel és egy kisebb vagyonnal szegényebben, de két-két engedéllyel a zsebünkben léptünk ki a kapun. Már csak a csokikat és a fokhagymát kellett beszerezni, és készen is álltunk az indulásra. Búcsúzóul még ettem egy húsos ételt, mert a hegyen aligha fog telni rá, plusz ott nem feltétlenül a legfrissebb alapanyagokból dolgoznak.

Ebéd után visszaértünk a szállásra, ahol már csak a pénzváltást kellett elintézni, és el is indultunk a buszpályaudvar felé. Csak nem taxival, mivel azok előző este óta sem találták meg a mértéket. Bemelegítésnek mindenesetre jó lesz. A célunk, és egyben a túra kiindulópontja Gandruk falu lesz, mely az Annapurna régió legnagyobb és talán legszebb, a gurung nemzetség által lakott települése. A legtöbben lejjebb kezdik a túrát, mondjuk Nayapulban, de úgy voltam vele, hogy milyen túraútvonal az, ahol még busz is jár?! Persze akkor még nem tudtam, hogy milyen busz, pláne milyen úton. Végül az 51 km-es szakaszt 4,5 óra alatt sikerült megtennünk, közben háromszor szakadt le az ég, abból két alkalommal jég is esett szépen. Nem a legjobb előjelek, de amíg a buszban ülünk, addig nem zavar a dolog. Az út egyébként ismét elképesztő volt, főleg veseköveseknek ajánlom, mivel olcsóbb, mint egy ultrahangos kezelés. A laoszi és a tadzsik emlékek hirtelen megfakultak ennek fényében. Valamiféle építkezés amúgy már zajlott, talán a kormány is rájött, hogy nem kéne ezzel a sokkal útnak indítani az évi 70.000 túrázót.

Végül kevéssel sötétedés előtt értük el a falu határát, ahonnan még némi kapaszkodásra volt szükség, hogy feltűnjenek az első teaházak és persze a hegyek, melyek közül a Machapuchre volt a leginkább lélegzet elállító. Mint a Matternhorn, csak kétszer akkora kivitelben. A szállások egyébként minden igényt kielégítenek, kimondottan olcsók is, de az ételekért aztán akár a nepáli ár háromszorosát is elkérhetik. Rajtunk kívül egy kisebb francia csoport volt még a szálláson - a menőbb hütték bezzeg tele voltak -, de ők nem az Annapurna Alaptáborba (továbbiakban: ABC) tartottak, csak a Poon Hill túrát csinálták, ami a környék legnépszerűbb, viszonylag egyszerű túrája. Én is azt terveztem akklimatizációs körnek, de tegnap a szállásadó lebeszélt róla, mondván a Muldai-csúcs magasabb, szebb róla a panoráma és sokkal kevésbé turistás, amivel meggyőzött. Mondjuk eddig nem bizonyult a legmegbízhatóbb forrásnak, de mégiscsak ez a szakmája... Sötétedés után még kihasználtuk az ingyen wifit - ki tudja, mikor lesz legközelebb -, majd rákészültünk az ekkor még legnehezebbnek gondolt másnapi szakaszra, mely egészen a Muldai tövéig vitt volna minket.

Táv: 1,3 km Szint: +210 méter

 

2019. március 31. - Mint jég a határt (ABC 1. nap)

Reggel szikrázó napsütésre keltünk. Lazán megreggeliztünk, hogy aztán még a faluban is szétnézzünk kicsit, mielőtt 9-kor kezdetét vette volna a hegymenet. Nem sokkal később vidám orosz csoportba botlottunk, akik miután megtudták, hogy magyarok vagyunk, szóltak, hogy fél órával előttünk találkoztak egy gigantikus magyar csapattal, ha sietünk, utól is érjük őket. Nem siettünk, mivel időközben elértük a vörös rododendron fák övét, és ez a gyönyörűség némileg elvonta a figyemünket, de így is piszok gyorsan ledolgoztuk a tetemes hátrányt. A 16 tagú csapat tagjai a Kárpát-medence minden szegletéből verbuválódótt, de a változatosság nem csak a lakhely tekintetében volt jelentős, hanem abban is, hogyan élték meg az elmúlt tíz napot. Ők ugyanis már túl voltak az ABC mászáson, melyre néhányan könnyű gyaloglásként emlékeztek meg, míg mások a lavinák elől ugrálást és a légszomjtól fuldokolva, a térdig érő hóban botorkálást emelték ki. Az igazságot félúton véltem felfedezni - így nem is estünk kétségbe -, mindenesetre az tény, hogy az elmúlt hetek és napok időjárása meglehetősen borzalmas volt. Az alaptábort vezető utat is csak pár napja nyitották meg újra, miután az épületeket három hete letarolta egy gigantikus lavina. Kár, pedig terveztem, hogy alszunk is ott.

A szétszórt csapat legfürgébb tagjait is éppen beértük még Tadapani előtt, mely a tervezett útnak nagyjából a felénél volt, és éppen delet ütött az óra, így meg is ebédeltünk velük közösen. Sajnos a kaja lassan készült el, így buktunk fél órát, majd elváltak útjaink, mi ugyanis a jól kiépített ösvény helyett egy még be nem járatott ösvény felé vettük az irányt, melynek végén Dobato várt minket. Nem csak a magyar csapatot, de a hegyeket is elhagytuk egy időre, ugyanis az út vadregényes dzsungelen vezetett keresztül, mígnem egy idő után már nem csak a táj volt vad, de az időjárás is felbőszült, melyet heves dörgés és villámlás jelzett. Már majdnem egy órája lógott az "eső" lába, mikor egy magányos menedékháznál kötöttünk ki. Éppen a kifüggesztett térképet tanulmányoztam, amikor elkezdett csöpögni, így be is ültünk gyorsan egy teára. Meglehetősen jó döntés volt nem továbbmenni, ugyanis öt perccel később már mogyorónyi jégdarabok verték a bádogtetőt, a levegő pedig brutálisan lehűlt. Rajtunk kívül két középkorú bengáli húzta meg magát itt, és ők estére is terveztek, mi csak az eső végéig. A tulaj volt szíves begyújtani a kályhába, melynek következtében előbb meleg, majd a kritikus állapotú kémény miatt füstszag lett, így percenként ingáztunk az ajtó és a kályha között, hogy a fagyhalált és a szénmonoxid-mérgezést egyaránt elkerüljük. Ezzel el is dőlt, hogy biztos nem maradunk éjszakára, egy órával később, mikor elállt a jégvihar, tovább is indultunk. Dobato 2,5 óra járásra volt még, a felhők sötétek voltak, és a nap is ereszkedni kezdett a horizont felé, így a következő "faluban", amikor egy vendégházas 500 forintos szobát kínált, plusz felvetette, hogy másnap hajnalban innen indulva is felérhetünk a Muldai-csúcsra, ráadásul a 15 kg-os hátizsákot sem kell feleslegesen cipelnem, így elcsábultam. Rögtön az első napon ellazsáltuk a szakasz végét...

A vendégházban amúgy remek hangulat volt, melyet főleg a fiatal tulajok kétéves, rakoncátlan fia gerjesztett, de rajtunk kívül még három francia fiatal is ottragadt, akik másnap szintén a csúcsra készültek. Legalább van és lesz is társaság, amúgy is kezdem már megszokni a franciákat. Emellett nem lehet eleget dicsérni a bádogviskó szakácsát, ugyanis az összes hely közül messze itt főztek a legjobban. Hogy mást ne mondjak, még a tavaszi tekercsnek is volt íze.

Táv: 10 km Szint: +1200 méter

 

2019. április 1. - Az első nyolcezres (ABC 2. nap)

A korán kelés nem jelentett újdonságot, de vaskos mínusz, mely a faházban is éreztette a hatását, rég nem tapasztalt kihívás elé állított minket. Néhány perc vacogás után azért átlendültünk a problémán, és egy forró tea mellett vártuk, hogy a franciák is összeszedjék magukat. Nem sokkal fél hat után már derengeni kezdett az ég alja, így lámpa nélkül is vígan tudtunk haladni. Illetve nem is annyira vígan, mivel rögtön egy 200 méter magas függőleges falra kellett fellépcsőzni, hogy aztán a hóhatárt elérve elkezdődjön a jégtánc magánszámunk. Az út egyébként különlegesen szép lett volna, ha nem kell 100%-ban a lábunk elé meredni, ugyanis bármely alkalommal, amikor elmerengtem volna, jókora hanyatt esés lett a jutalmam. Nem sokkal Dobató előtt aztán kinyílt a világ, elég az Annapurna déli csúcsa, majd a Machapuchre is megmutatta magát teljes szépségében. Ám ez még nem lett volna elég, hogy bevállaljuk a túrát, hisz ezek a hegyek egyébként is kísérőink lesznek az Alaptábor felé vezető úton, a Muldai más jutalommal is kecsegtetett.

A haladás egészen kriminális volt, főleg a franciákra kellett sokáig vári, akik teljes menetfelszerelésben jöttek, mivel ők majd tovább mennek egy gleccsertó irányába, és a hátizsák nem igazán könnyítette meg a dolgukat. Örömmel nyugtáztam, hogy jó döntésnek bizonyult tegnap este megállni. Ezt az örömöt azonban beárnyékolta egy másik döntés, melynek most ittuk a levét. Még a pokharai szálláson egy kínai lány megkérdezte tőlünk, hogy van-e hágóvasunk, mert anélkül nem fogunk feljutni a célhoz. Amikor rákérdeztem a szállásadónál, ő kiröhögött, mondván hágóvas csak a kínaiaknak kell, egy nepáli papucsban is simán felmenne. Ezzel együtt felajánlott egy párat kölcsön, amit némi mérlegelés után - szó szerint, mivel szerettem volna minimális súlyt cipelni - visszautasítottam. Na, most azért nem sírtuk volna el magunkat, ha legalább az egyik cipőnkre jutott volna belőle...

Dobatót elhagyva a helyzet némileg könnyebb lett, mert az ott megszálló csapat napfelkelte nézőbe menet helyes kis lépcsőket taposott nekünk a hóba, de ezzel együtt se volt jutalomjáték a mászás. A látvány, ami fogadott minket, viszont lélegzetelállító volt. A Muldai tetejéről 24 másik csúcsra nyílt panorámánk - a gyönyörű tiszta időnek hála nem csak elméletben - többek között a Dhaulagiri is, mely 8167 méterével az első nyolcezer méter feletti hegy, melyet megpillanthattunk. Egészen félelmetes, hogy bár légvonalban is jó 40 km-re volt tőlünk, tekintélyt parancsolóan dominálta a panorámát. A tetőn találkoztunk egy francia párral, aki ott sátrazott... hát, nekik biztosan még nehezebb volt a kelés. Fél óra bámészkodás után elindultunk lefelé, mely úton a hó addigra már olvadni kezdett, és a haladás - ha lehet - még kellemetlenebbé vált. Bő egy óra korcsolyázás után viszont megpillanthattuk a havas rész végét, és a tegnap megismert bengáli csapatot is. Ezek szerint nem fulladtak meg az éjszaka.

Fél tíz előtt, a tervek szerint értünk vissza a szállásra, ahol végre volt időnk megreggelizni, nekivetkőzni az ekkor már hét ágra sütő napon, és én még a kisfiú kedvenc lufiját is megmentettem, mielőtt beesett volna a szakadékba. Mármint a lufi. Innen egy nagyon hosszú, kétezer méteres ereszkedés vette kezdetét a folyóvölgybe, melyet csak azzal sikerült feldobnunk, hogy a Maps.me alapján letértünk a turistaútról, egy elméletben és csakis ott létező ösvényre, rövidítés céljából. Szerencsére találkoztunk egy orosz trojkával, akik szintén hozzánk hasonlóan cselekedtek, így már ötösben kerestük hol az utat, hol az elvesző GPS jelet. A meredek lejtmenet amúgy sem a kedvencem, de borzasztó volt állandóan az oroszokra várni, a hátam is belefájdult a végére, de másfél óra alatt csak leértünk valahogy. Mondjuk időt azt biztosan nem spóroltunk, sőt. Noha ekkor még csak dél körül járt az idő, a felhők kezdtek gyanúsan összeállni, így az ebédet kiváltottuk egy Snickers-imitátor török csokival, átkeltünk egy Rita szívének oly kedves függőhídon, majd nekivágtunk a napi utolsó szakasznak.

A hegymenet Chumrungba 5 km-en nettó ötszáz méter emelkedéssel járt csupán, de a szintrajz inkább hasonlított egy EKG görbére, így engem ezt a szakasz kimondottan megviselt. Az időjárás sem éppen a legszebb arcát mutatta, de megint szerencsénk volt, egy tíz perces zápor ismét egy teaháznál ért minket. A tea alatt a szórakoztatásunkról is gondoskodtak, ugyanis épp falugyűlés volt, ahol egy elöljáró éppen a nem kívánt erdőtüzek elkerülésére oktatta a hallgatóságot. Az eső ugyan elment, de nem messzire, két kilométerrel a cél előtt már nekünk sem volt menekvés, fél óráig áztunk, igaz viszonylag enyhe esőben.

Chumrung első vendégházába azonnal beestünk - épp mielőtt újra rázendített volna a zivatar -, és bár még csak fél négy volt, ha kellett sem tudtam volna tovább menni. Éreztem, hogy bujkál bennem valamiféle kórság, reméltem, hogy bár behoztuk az első napi mulasztást, nem kell ezért komolyabb árat fizetni. Szerencsére volt nálunk fokhagyma, ami mindenre gyógyír, a vacsorához el is fogyasztottam pár gerezdet. Mókás fejleményként este felbukkant a fürdőnkben egy kisebb tenyérnyi vaskos pók, amit én nem akartam, Rita pedig nem mert bántani. Végül megkérdeztem a helyieket, miféle jószág ez, és miután azt mondták, rendben van, mindenki ment a maga dolgára, a pók pedig bátran kapdoshatta a szúnyogokat.

Táv: 15,4 km Szint: +1050 méter -1860 méter

 

2019. április 2. - A veszélyzóna határáig (ABC 3. nap)

Reggel igyekeztünk korán indulni, bár ennek csak az időjárás szempontjából volt jelentősége, mivel a mai nap tényleg nem ígérkezett durvának. Szerencsére a minapi gyengélkedés már csak halvány emlékként élt bennem. Reggeli után Chumrungban beregisztráltunk a túrainformációs rendszerbe - jól le is csesztek minket, hogy ezt nem tettük meg már Nayapulban, csak épp akkor és ott a buszon senki nem szólt, hogy erre szükség lenne -, Rita pedig kapott egy méreg drága szőtt fülvédőt, ha esetleg hideg lenne a hegyen. Én egy ABC térképes pólóval szemeztem, de mielőtt feljutottunk volna, dőreségnek tűnt megvenni. Ismét le kellett ereszkednünk egy folyóvölgybe - újabb függőhíd -, hogy aztán egészen Bamboo megállóig hosszan kapaszkodjunk felfelé. Az utunkat kínai csoportok és rhododendronok szegélyezték, utóbbinak jobban örültünk, mígnem feltűnt a bambusz, és aminek ennél is jobban örültem, a Machapuchre is. Nagyon szép időnk volt, de hát ez a hegyekben nem sok mindent jelent. Bamboo előtt aztán egy egészen meglepő dolog történt, újra utolértük az egyszer már jól lehagyott oroszokat. Mint kiderült, ők már tegnap átkeltek a völgyön. Tetű lassúak ugyan, de vízállóak, az már biztos. Személy szerint minden módon igyekszem megúszni az esőt, ami délutánonként többé-kevésbé menetrendszerű a monszun évszakban, ami nem könnyű, főleg, hogy dupla napi távokra rendezkedtünk be.

Bamboonál ettünk egy korai ebédet, hogy aztán harmadszor is lehagyjuk az oroszokat, majd pár óra fel-le mászás után rekord idő alatt, délután kettőre megérkeztünk a Himalaya állomásra. Na de milyen érkezés volt ez! A teaház előtt közvetlenül két ízben is találkozhattunk azzal a rettegett természeti jelenséggel, mely az elmúlt napokban dominálta az ismeretlen túrázók beszélgetéseit - karöltve a van-e, vagy nincs hágóvas témával -, ugyanis ahhoz, hogy elérjük a célunkat, lavinákon kellett átkelni. A helyiek elmondása alapján két hete szakadtak le, és mondhatom komoly pusztítást végeztek. A kisebb után épp egy brigád építette újra az utat, míg a nagyobbal meg sem próbáltak mit kezdeni, egyszerűen abba taposták ki az új ösvényt. És itt el is érkeztünk ahhoz, hogy miért álltunk meg ennél a megállónál, holott időnk és erőnk is lett volna továbbmenni. Ugyanis a Himalaya és Machapuchre Base Camp megállók közti szakasz egy szurdokvölgyben fekszik, ami gyakorlatilag folyamatosan ki van téve a lavinaveszélynek. Már amikor van hó. És az elmúlt hetekben bőven akadt belőle, bár tegnap már szerencsére alig esett, ma pedig egyelőre még egy centi sem. A lényeg, hogy ezen a szakaszon erősen javasolt hajnalban átkelni, amikor a hó még fagyott, és ezt nem csak mi vettük komolyan, így bár első fecskék voltunk, a két teaház elég gyorsan megtelt emberekkel.

Elsőként Jack a külcsínyében és lelkében egyaránt favágóra emlékeztető angol srác, majd befutottak az oroszok is. Legjobba viszont egy kedves kínai nővel lettünk, aki nemcsak, hogy beszélt angolul - az oroszok közül csak egy lány tudott valamennyire -, de egyedül túrázott, nem pedig csoportban, mint az összes nemzettársa. Újra felidéztük kínai kalandjainkat, jót szórakoztunk Jack bárdolatlan humorán, valamint elszörnyülködtünk azokon a német hülyegyerekeken, akik délután öt felé érkeztek az ellenkező irányból, és majdnem elkaszálta őket egy lavina. A németeknél mondjuk engem jobban érdekelt, hogy a sziklafalon felbukkant egy nepali thar is, ami az eddig csalódáskeltően észrevehetetlen élővilágba minimális változást hozott. Mondjuk egy kicsit szurkoltam annak, hogy lezuhanjon, és még ma fel tudják tálalni vacsorára, de megint be kellett érnem a zöldséges tésztával. Este még egy francia srác csatlakozott a társasághoz, és meg is állapodtunk abban, hogy holnap hajnalban együtt indulunk tovább.

Táv: 13 km Szint: +1150 méter -620 méter

 

2019. április 3. - Lendületből a csúcsra (ABC 4. nap)

A hajnali startra majdnem mindenki összeszedte magát, az angol és a francia srác csak ébredezett, de mi, többiek szép sorjában nekivágtunk az útnak. Hóban fagyban farkastörvények uralkodnak, így nem várogattuk be egymás (na jó, Ritával azért kivételt tettem:), minél gyorsabban túl szerettünk volna jutni a problémás szakaszon. (Ami tulajdonképpen két szakasz: Himalaya-Deurali, Deurali-MBC) A másik vendégházból indult egy spanyol pár is, akinek a nőtagja egy szál túrapólóban kezdte a napot, dacolva a -5 fokkal, miközben az oroszok nagykabátban csoszogtak. Ilyen az, amikor megdőlnek a sztereotípiák...:) Nem tudom, hogy mennyi értelme volt kapkodni, hiszen a völgyben végignyúló hómező az egyik legszebb rész volt az úton, a lavinákon átkelés pedig külön élményt jelentett - volt köztük 150 méter széles is -, de a a szolid hegymenetben a kemény de korábban kitaposott havon hegymenetben is könnyen haladtunk. Nyolc óra tájban már utolértük a Deurali táborból induló csoportokat, látszott hogy rövid időn belül elérjük a Machapuchre Alaptábort, ahol az utolsó éjszakát terveztük tölteni a mászás előtt, hogy az ABC-t napfelkeltére érjük el. Igen ám, de mit csinálunk a nap fennmaradó kétharmadában?!

Ez a kérdés háromnegyed kilenckor vált aktuálissá, amikor a nap első sugarai elérték a völgy alját, mi pedig az utolsó jeges kapaszkodót is legyűrve, a kétméteres hófalak között bebotorkáltunk a bázisra. A spanyolok és az orosz fiú tartotta velünk a lépést, a többiek még gyűrték az utat. Végül a spanyolok úgy döntöttek, hogy ha már lendületet vettek, meg sem állnak a csúcsig. Mármint a csúcs tövéig. Én megkérdeztem a szállás vezetőjét, hogy mit javasol, mire azt a bölcsességet találta mondani, hogy most láthatóan jó az idő, ki tudja, hogy holnap reggel milyen lesz. Ugyebár ezzel nehéz vitatkozni. Ennél is meggyőzőbb volt, hogy szerinte az MBC és az ABC közötti szakasz lavina szempontjából sokkal biztonságosabb, mint az, amit már megtettünk, így jobban járunk, ha azt tesszük meg hajnalban, és nem pedig csak délelőtt, a csúcsmászás után. Ugye ez a kijelentés annak fényében érdekes, hogy az ABC-t pár napja söpörte el a lavina házastól emberestül, de semmi érdeke nem volt abban, hogy félrebeszéljen, szóval egy tésztaleves után mi is a végcél felé vettük az irányt.

Rita a spanyoloktól kapott egy sétabotot, ami az olvadó hóban nem bizonyult haszontalannak, míg é újra az elszalasztott hágóvasat sirattam. Ezzel együtt a 3,5 km-es rész az első meredély leszámítva laza emelkedés volt csupán, és bár a korábbi napokban sokkal gyorsabban emelkedtünk felfelé, mint az az akklimatizáció szempontjából ideális, gyakorlatilag egyikünk sem érezte a magasságot, pedig ekkor már 4000 méter fölött jártunk. Mondhatni egy vidám séta volt a egész, amiről jórészt a spanyolok tehettek, akik angolul ugyan egy kukkot sem értettek - Rita legalább gyakorolhatta a nyelvet -, de minden szituációt kitörő jókedvvel fogadtak. És itt speciel minden okunk meg is volt rá, az idő egyszerűen tökéletes volt, az út pedig meseszép. Mondjuk napszemüveg nélkül gyorsan kiütött volna minket a hóvakság, de szerencsére készültünk. Furcsa volt belegondolni, hogy amikor anno képeket nézegettem az útról, akkor zöldellő mezők voltak ott, ahol most félméteres hóban tapostunk. Főszezonban ez tényleg egy laza kis séta lehet. Az egyetlen zavaró tényezőt a menetrendszerinti hellikopter járat jelentette, ami 45 percenként hozta-vitte a gazdag kínaiakat Pokhara és az ABC között, utóbbi helyen öt percet körözve. Az unortodox hegymászást fejenként 350 dollárért mérték.

Az ABC maradványa fél óra után feltűnt, de a hómező csalóka volt, mert ami közelinek és azonos szintben lévőnek látszott, odáig még 2 km és 200 méter szintemelkedés vezetett. De ezen a ponton már 100 ökör sem tudott volna visszatartani minket, délelőtt tizenegykor pedig el is értük a túra legmagasabb pontját. A tábor maradványainak látványa szívszorító volt ugyan, de a tragédia képei sem tudták elnyomni azt a hűha érzést, amit az ember ezen a ponton érez. A tábor mögött párszáz méterrel fekszik ugyanis az általam látott talán legszebb kilátó, ami 360 fokos panorámát adott 10 db 6000 méternél magasabb csúcsra, melyeken csak úgy csillogott a fény a tiszta időben. Mindeközben pedig hallgathattuk - bár ezt sajna pont nem láttuk - az Annapurna gleccser morajlását. Nem álltunk ugyan a világ tetején, de azért közel éreztük magunkat hozzá. Fél óra gyönyörködés után viszont elkezdett felszállni a köd, így mi is visszatértünk a földre, illetve elkezdtük az ereszkedést a táborunkba. Ekkor jött szembe az orosz csapat, akik talán még elkaptak valamit a körpanorámából.

Lefelé egészen komikus volt a haladás, a megolvadt hóban szó szerint csak csúszkálni tudtunk. A cipőm kb. fél perc alatt ázott át, szerencse, hogy nem volt hideg. Egy idő után ráéreztünk a módjára, így egész gyorsan haladtunk, ahogy a köd is egyre inkább terjedt. Már majdnem a tábornál tartottunk, amikor találkoztunk a kínai lánnyal, és nem sokkal később a francia fiúval is. Remélem szerencséjük lesz, és látnak majd valamit, bár nagy összegben azért nem fogadnék erre. Hogy milyen állapotok kerekedtek szinte pillanatok alatt, azt jól jelzi, hogy ha öt perccel később érkezünk, akkor egész egyszerűen nem találunk oda a teaházunkhoz, mivel a látótávolság a korábbi 10 km-ről 10 méter alá csökkent. Szerencsére még beestünk az udvarba, és utána órákig nem láttunk semmit.

Az emberek az ebédlő részben gyülekeztek, ahová időközben Jack is megérkezett, rajta kívül pedig több olyan túratárs, akikkel az elmúlt napokban előzgettük egymást, és akik egy táborral feljebbről indultak reggel, tehát szintén sikeresen meghódították a csúcsot. Mivel a nap fele még hátravolt, ezért a jutalom forrócsoki után velük beszéltük ki az út izgalmait. Ez a társaság is egész jónak bizonyult, bár egy vietnámi-amerikai srác teljesen leszívta az agyam, kb. másfél órán át jegyzetelte az utazásaink részleteit Afrikától Közép-Ázsiáig. Amit viszont nem értek, hogy 3900 méteren, izlandi kajaárak mellett a tulaj miért nem tud legalább egy hősugárzót működésbe hozni. Egészen kegyetlenül hideg volt, amit az alváshiány csak tovább fokozott. Délután a beszélgetés új elemmel bővült, a közeli lavinák robajait elemeztük, és latolgattuk, hogy holnap reggel megtaláljuk-e még a visszautat. A teltház miatt közös szobába kerültünk a spanyolokkal, ami a farkasordító hidegre tekintettel nem is volt baj, de nekem mégsem jött álom a szememre, egyfolytában csak a tökéletesen sikerült nap eseményei pörögtek lelki szemeim előtt. Remélem így lesz ez még egy jó darabig.

Táv: 12 km Szint: +1570 méter -550 méter

 

2019. április 4. - Életemet egy forró fürdőért! (ABC 5. nap)

Mivel ezen a napon már nem kellett megküzdenünk a csúccsal, így a lejutás tekintetében merészebb tervekre váltottunk, ha eljutunk egészen Jhinu állomásig, akkor egy napot spórolni tudunk a túrán amit Pokharában tölthetünk. A korai induláson mindenesetre nem múlt a dolog, mivel a veszélyzónából a lehető leghamarabb ki akartunk kerülni. A spanyolokkal együtt indultunk 5:30-kor, de mivel nekik volt hágóvasuk, ezért elég gyorsan elhúztak tőlünk. Na igen, a hágóvas most hiányzott a legjobban. Azon a néhány kilométeren már nem vidám csúszkálás volt a latyakos hóban, hanem izzasztó egyensúlyi gyakorlatok egy sziklafal oldalában. Szerencsére Deurali után normalizálódott a terep, mi pedig megúsztuk komolyabb esések nélkül a lejutást. Út közben találkoztunk jópár emberrel, aki a csúcs felé tartott, de olyannal is, aki Deuraliból inkább visszafordult, mert a friss időjárás-jelentések havat jósoltak. Mázli, hogy tegnap fel tudtunk menni, de azért aki eddig eljön, és meg sem próbál elmenni a célig az minimum túlzott óvatosság, de leginkább totál baromság.

Dovan megállónál végre volt időnk reggelizni is - ami jó lett ebédnek is - utána pedig újult erővel vágtunk neki a már ismerős szakaszoknak. Nem mondom, hogy nem voltak izzasztó részek, kicsit nehezen viseltem, hogy bár elviekben lefelé mentünk, azért többszáz méter magas emelkedők is tarkították az utat. Végre láttunk majmokat is a rhododendron fák között, és bár teljesen megszokott majmok voltak, azért jó látni, hogy állatok is élnek a hegyen. Az idő is könnyítette a haladást, mert a felhők és a köd miatt nem volt iszonyú meleg, plusz a látvány sem vonta el a figyelmet az útról. Mondjuk utóbbinak nem örültem annyira.

A chumrungi check pointot délután egyre értük el, ami alighanem rekord, mert a nő nem akarta elhinni, hogy az MBC-ből jövünk. Azt mondta, hogy a legutóbb, amikor onnan jött valaki, az este hétre ért ide. Értem én, hogy jók vagyunk, de hová lettek spanyol cimboráink?

A kijelentkezés után még másztunk egy kicsit felfelé, majd egy roppant meredek ereszkedés következett Jhinuig, ami kicsit megviselte a térdem. Az ereszkedés közben viszont egy meglepő dolog bújt ki a dombok közül. Na jó, nem is maga a függőhíd ténye volt meglepő, mert abból van pár tucat errefelé, hanem a mérete. Ránézésre lehetett vagy 287 méter hosszú, és 135 méterrel feszült a patak felett. (Mármint a Google-re néztem rá.:) Ha jól sejtem, holnap át is fogunk rajta menni, hurrá!

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy délután kettő után véget ért a napunk, az alaposan téved. Ugyanis a szoba elfoglalása után - mely árába végre bele tudtam alkudni a wifit! - még várt ránk a nap legjobb része, a fürdés a Jhinu határában található melegvízes forrásokban. Már éppen indultunk volna, amikor befutottak spanyol cimboráink is. Mint kiderült, ők eggyel többször tartottak hosszabb pihenőt. Óriási figurák, mint mondottam volt, kiderült ugyanis, hogy az ABC előtt 18 nap alatt megcsinálták az Annapurna körtúrát, majd innen egyenesen az Everest Alaptábor túrára mennek, és még a repülős szakaszt is átgyalogolják. Két hónap a hegyen, legyen bármilyen szép is, még nekem is megfeküdné a gyomromat... Ha már így alakult, megvártuk őket is, és együtt indultunk a forrás felé.

Nem mondom, hogy ennyi gyaloglás után még szükségem volt az egy kilométeres, 130 méter süllyedésű túrára - pláne a majdani visszaútra -, de a jutalom túlságosan is kecsegtető volt. És bár a víz szerintem nem volt 40 fokos, ahogy azt ígérték, tényleg kellemesen meleg volt, ráadásul mindez festői környezetben, közvetlenül a patak partján, a dzsungelben. Áztunk is vagy másfél órát előbb a helyi serpák, majd egy komplett svájci nyugdíjas csoport társaságában. Alig indultunk el visszafelé, elkezdett szemerkélni az eső. Mivel egész nap úgy tűnt, hogy bármikor leszakadhat az ég, ezért ezt már félmosollyal vettük tudomásul. Megelőztük!

Már a vacsorához készülődtünk, amikor előbb befutott a vietnámi srác - belőle aztán ki nem néztem volna, hogy ma eljut idáig... -, majd nem sokkal később a francia is. Utóbbi jó hírt hozott, ugyanis bár nem adtam rá sok esélyt, a minap még délután is egész jó - bár nem tökéletes - panorámájuk volt az ABC-től, szóval az egész "csapatunk" jó időben érte el a csúcsot.

A szenzációs vacsora után már nem sok időnk jutott tereferélni. Nem mintha másnap ismét hajnalban indulnánk, de a nap, meg úgy egyébként az elmúlt hét eléggé kimerített mindkettőnket. És persze a melegvízben ázás sem kedvez az éberségnek, de annyi baj legyen!:)

Táv: 22 km Szint: +830 méter -2650 méter

 

2019. április 5. - A hegy nem ereszt (ABC 6. nap)

Ezegyszer reggeli után indultunk csak el a búcsúszakaszra, ami elvben egy laza és rövid ereszkedést jelentett Siwai településre, melyet rendszeres buszjárat köt össze Pokharával. Ismét a spanyolokkal együtt indultunk, de hó hiányában most mi diktáltuk a tempót. Rögtön az elején beleszaladtunk a függőhídba, mely akadályt Rita a vártnál könnyebben vett, én pedig kifejezetten élveztem. Hogy ne legyen izgalommentes az út, itt ha nem is lavinára, de földcsuszamlásokra figyelmeztető táblák kísérték az utunkat. Mondjuk az elmúlt pár napban alig volt csapadék, szóval nehéz lett volna komolyan venni a "veszélyt".

Kicsit igazságtalan voltam a túrával kapcsolatban, amikor azt írtam, hogy alig voltak állatok, mert madarakból például rengeteg volt, méghozzá egészen csodálatosak, a türkiztől a sárgán át a neonvörösig, ezen a szakaszon pedig különösen sokat láttunk. A máltai vadászoknak ez maga lenne a paradicsom, de tulajdonképpen bárki másnak is, aki szereti a hegyeket. Egy idő után sajnos el kellett köszönnünk a Machapuchre-csúcsától, de az út mindvégig vadregényes tájon, a patak melletti domboldalban vitt. A laza ereszkedésről annyit, hogy bár az irány eredője valóban lefelé mutatott, folyamatosan föl és le kellett haladnunk, így ez a 8 km sem volt magától értetődően egyszerű.

Ezzel együtt pontban tízre befutottunk a faluba, ahová már csak a busznak kellett megérkeznie. A negyven perces várakozás alatt szépen összegyűjt a nyugati kontingens, már attól kellett tartani, hogy helyünk sem lesz, ha nem vigyázunk, de végül az ilyetén félelmeink alaptalannak bizonyultak. Az útra vonatkozóak azonban nem, mert bár kicsit alacsonyabbról indultunk, mint ahová egy hete érkeztünk, bőven kellett tekeregnünk a borzasztó állapotú szerpentinen, ráadásul a külső sávban. (Mondom ezt, mintha az út amúgy nem egysávos lett volna...) Az útviszonyokhoz, de még az idefelé úthoz képest is gyanúsan jól haladtunk, még az is belefért az időnkbe, hogy most a busz megállt az ellenőrző pontnál, ahol érvénytelenítették az engedélyünket. Délben már majdnem félúton voltunk, amikor megálltunk enni, és az egész busz kiváló hangulatban várta az érkezést, amikor beütött a krach.

Mint kiderült, míg mi a hegyen a relatíve jó időnek örültünk, addig a völgyben egész héten esett, ami egy szakaszon egész egyszerűen elmosta az úgynevezett főutat, és a helyreállítási munkák miatt az út egy ponton egysávosra szűkült. Ez önmagában még nem lett volna probléma, de az illetékesek elfelejtették megszervezni a forgalomirányítást, nem csupán torlódás alakult ki, de a türelmetlenül előző gennyládák miatt csakhamar 2x2 sáv állt egymással szemben. Az elkövetkező négy (!) órában kb. háromszáz métert sikerült haladnunk. Közben odáig fajultak az indulatok, hogy a szabálykövető sofőrök egyszerűen elállták a másik sávot az előzni vágyók elől, vagy éppen kövekkel fenyegették a szélvédőiket. Kb. három órával a torlódás után jelent meg az első rendőr, és bár kezdetben totál figyelmen kívül hagyták az intézkedéseit, de idővel kezdett helyreállni a rend.

A buszunk eddigre alaposan megfogyatkozott, az utasok 70% ugyanis 1-2 óra után leszállt, hogy gyalog vágjon át a forgalmi dugón, hogy a másik oldalon találjon egy másik buszt. Mivel a helyiek több százas létszámban csinálták ezt, sok esélyt nem láttam annak, hogy üres buszt fogunk, ha lesz egyáltalán, így a spanyolokkal együtt végig maradtunk. Ők láthatóan jól szórakoztak az egészen, minden néha-néha szemben elhaladó autónak hevesen integettek, a csaj beült a sofőrülésbe, kipróbálta a dudát, fényképezgették a káoszt. Ha valaki garantálta volna, hogy estére Pokharában vagyunk, plusz nem merül le a telefonom és a powerbankom is, és tudok olvasni, akkor én is nyugodtabban viseltem volna a dolgot, így azért volt pár gazán bosszús percem/órám.

Amikor újraindult a forgalom, azonnal kisimultak a ráncok, de csak pár pillanatra, ugyanis kiderült, hogy a sofőrünk még nálunk is nehezebben viselte a várakozást, és a négy órás késést a fennmaradó 25 km-en szeretné behozni. Egész autósorokat előztünk egyszerre a kanyarban, mindezt minősíthetetlen úton, egy-egy bukkanón harminc centit megemelkedve. Messze nem vagyok ijedős, de ez még nekem is sok volt, Rita pedig kifehéredett, mint a fal. Bár a busz repült, az idő mintha megállt volna, szinte el sem hittem, mikor végre leértünk a síkságra. És mégy egy hete panaszkodtam, hogy az 51 km-t 4,5 óra alatt tettük meg! Most ennél kevesebbhez is kellett több, mint nyolc...

A spanyolok elkísértek minket a szállásunkra, de már nekik sem jutott hely, pedig az addigra már bőven részeg osztrák grafikus még a szomszédokat is végigkérdezte, hogy befogadná-e őket valaki. Bár nagyon szívesen rápihentem volna erre a minden szempontból kimerítő utazásra, sajnos szembesülnöm kellett azzal, hogy a naplóval majd kéthetes az elmaradásom, így az éjszakai program aligha az alvás lesz.

Táv: 8 km Szint: +225 méter -670 méter

 

2019. április 6. - Pokhara a ködben

Azt már az első látogatás alkalmával sikerült megállapítani, hogy Pokhara jó hely, de azt, hogy szép is, eddig csak képeken láthattuk. Nos, ez a reggeli ébredés után sem változott érdemben, ugyanis a város körülölelő hat-nyolcezres hegyek a köd homályába vesztek. Mitöbb, alig indultunk el megvenni a másnap reggeli buszjegyet, az eső is leszakadt, ízelítőt adva az elmúlt hét időjárásából. (Itt jegyzem meg, az osztrák el sem hitte, hogy nekünk a hegyen többnyire kiváló időnk volt...) Szerencsére az égszakadás gyorsan elállt, mi pedig előbb a buszjegyet szereztük be, majd elindultunk, hogy megnézzük a város néhány nem túl távoli látnivalóját, első körben a Devi's-vízesést, valamint a vele szemközti Gupteswor-barlangot.

Bár egyik sem világrengető látnivaló, de azért nem okoztak csalódást. A vízesés remek kanyont vájt a sziklába, míg a barlang a patak tulajdonképpeni víznyelője, amelyet még egy kis templommal is megtoldottak. Ekkora víznyelőt még sosem láttam belülről, ráadásul a barlang karsztfala is látványos, szóval megérte a sétát mindkét hely. Annál is inkább, mert találtunk egy szuvenír-nagykert, ahol Rita egészen jó áron kapott egy ásványokkal és gyöngyökkel kirakott csigakürtöt, már csak meg kéne tudni szólaltatni...:)

Ebéd után úgy döntöttünk, hogy a Világbéke Pagodához nem sétálunk fel, mert ehhez meg kellett volna kerülni a város tavát, vagy keresztülcsónakázni azt, ráadásul semmiért, mert kilátásunk nem lett volna. Cserébe lementünk a tóparti sétányra, ami tényleg egészen parádés, nyugati színvonalat hozott. Ez a korzó igazi felüdülés, ha valakinek Európa-nosztalgiája támadna, így egy év távlatából... Sajnos az idő kegye a végtelenségig nem tarthat ki, így bár még szívesen maradtunk volna a parton, akár estére is, amint elkezdett csöpögni, visszaindultunk a szállás felé. Már majdnem besötétedett, amikor egy teljesen valószerűtlen dolog történt, az erkélyen kinézve ugyanis feltűnt a Himalája hegylánca. Nem sokáig és nem is teljes pompájában, de a város megmutatta, hogy mit fogunk itt hagyni, és miért lesz egyszer még érdemes ide visszajönni... Folytattam az írást, de vacsoraidőben a korábban látott török étterem visszacsábított a városba, és ahol olyan jó kebabot ettem, mint már az eszemet sem tudom mikor.

Éjszaka megérkezett a szállás tulaja, én pedig megint belekeveredtem a beszélgetésbe. Az osztrák már annyira részeg volt, hogy állást is kínált nekünk az NGO-nál, amit vezet, már amikor éppen nem iszik. Engem mondjuk Nepál kevésbé ismert túraútvonalai jobban érdekeltek, de szerencsére azzal sem maradtak adósok a szakértők. Sőt, még arra is kaptam tippeket, hol találkozhatunk hópárduccal... Na persze, gondolom mancs a mancsba sétálnak majd egy tigrissel, lehetőleg már holnap, a Chitwan Nemzeti Parkban!