2019.02.01 – Találkozás a sárkányokkal a régi főváros romjai között

Alig pár nappal legutóbbi kirándulásunk után, ezúttal a kínai újév miatt tartott meglepően hosszú iskolaszünetet kihasználva vettük fel a hátizsákot. Azonban a korábbi utazásoktól eltérően ennek célpontjául a létező legkommerszebb thai régiót, az Andamán-partot választottuk, elvégre csak találni ott valami szépet, ha már a fél világ oda jár. Komolyan aggódtam amiatt, hogy fogjuk érezni magukat a rengeteg (?) kínai és orosz turista között, de néha nem árt kicsit kilépni a komfortzónából, hátha jól sül el a dolog… Mi így lépünk ki. Mivel az egész hetes szünethez még hozzácsapták a megelőző pénteket is – sajnos már a repjegy vásárlás után -, így lett egy plusz napunk, így be tudtuk iktatni a Bangkoktól alig másfél órányi buszútra fekvő régi fővárost, Ayutthayát is.

A kaland nem sokkal éjfél előtt kezdődött, és bár a menetrend szerinti indulás előtt 5 perccel kiértünk a pályaudvarra, az éjszakai busz már csak ránk várt, el is indultunk azonnal. A jövőben mindenesetre érdemes lesz figyelni, hogy tartsuk magunkat az ajánlásként megfogalmazott 20 perccel korábbi érkezéshez… Az útra nem érdemes sok szót fecsérelni, Rita aludt, én nem, viszont az ülésekbe épített masszázs funkció így is lelazított, így egész kellemesen éreztem magam, amikor pirkadat előtt befutottunk Bangkok legnagyobb pályaudvarára. Szerencsére az Ayutthayába tartó minibuszok is innen indultak, így reggel nyolc körül már a minap kinézett biciklikölcsönzőt kerestük a belvárosban.

Szerintem a bicikli a legpraktikusabb, és persze a legolcsóbb módja a város bejárásának, hiszen egy ~30 km-es körben a legérdekesebb helyszínek beleférnek, viszont arra készülni kell, hogy ezt a megoldást a hőség miatt mégsem ajánlanám mindenkinek. A táv amúgy sejteti, és tényleg, Ayutthaya rendkívül érdekes hely abból a szempontból, hogy a látnivalók – a turistatérkép 62 darabot jelöl - elszórva találhatóak, a közöttük lévő teret pedig benőtte a modern város. Simán elképzelhető, hogy egy autószalon hátsó udvarán áll egy 400 éves templomrom, vagy épp a McDonald’s mellett fekszik egy Buddha szobor. A legtöbb általam olvasott vélemény szerint a még korábbi főváros, Sukothai a maga komplett óvárosával érdekesebb látvány, de szerintem ennek az „élő” városnak is megvan a hangulata. Egyébként itt is van egy belső park, ahol koncentráltan fellelhető több jelentős műemlék, így azt nyugodtan el is nevezhetjük óvárosnak, kézenfekvőnek látszott, hogy a túránkat is itt kezdjük.

Első helyszínünk a Wat Ratburana volt, ami egy igen tipikusnak mondható téglatemplom, középen a toronyszerű templommal, amit sztúpák vesznek körül. Kellemes meglepetésünkre – illetve a viszonylag korai órára tekintettel – rajtunk kívül alig volt látogató. Itt vettük meg az öt legfontosabb templomra szóló bérletet, amit Világörökség helyszínhez mérten elég olcsón vesztegettek, aminek oka lehet, hogy a templomok kívülről is szinte teljes mértékben átláthatóak, a pofátlanabbakat pedig az ingyenes bejutástól sem tartja vissza a fél méter magas kerítés. Tömeggel igazán csak a következő templomnál (Wat Phra Mahatat) találkoztunk, ahol is a város szimbóluma a banyán fa gyökerei közül kikandikáló Buddha-fej található. Na, ezt például nem láttuk volna a kerítésen kívülről. Ezt követően át kellett vágni a fentebb már említett tavakkal gazdagon tarkított parkon, ahol egy teljességgel váratlan, ám annál kellemesebb meglepetés fogadott. A törmelékes úton biciklizve ugyanis azt vettem észre, hogy valamivel előttem egy közel kétméteres szalagos varánusz baktat át az úton, rádásul elég komótosan tette mindezt, és csak akkor gyorsította meg a lépteit, mikor kb. 10 méterre értem tőle. Sajnos biciklizés közben nem sikerült túl jó fényképet készítenem róla, de okkal gondolhattam, ahol egy ilyen sárkány akad, ott a közelben lesz több is. És való igaz, az elkövetkező negyed órában több fejet is felfedeztünk a vízben, de a szárazföldre persze már egyik sem merészkedett ki. Mivel még a túra elején voltunk, muszáj volt tovább indulnunk, de megfogalmazódott bennem, hogy az esti program helyett – mikoris Bangkok legnagyobb parkjában, a Lumpiniben keresgéltünk volna ehhez hasonló varánuszokat – inkább ide jövünk majd vissza, és akkor még sietni sem kell, hogy sötétedés előtt visszaérjünk a városba.

A következő templom (Wat Phra Ram) is követte a korábbi sémát, de ezzel együtt is gyönyörű volt, nekem mégis a következő (Wat Phra Si Sanphet) lett a kedvencem, ami egyébként építészetileg is újdonságot hozott – a templomtorony helyett három óriási sztúpa állt a középpontban -, ráadásul egy újabb állatos történettel is szolgált. Régi pajtásunkat, a Kambodzsában megismert arany falakó kígyót persze Rita vette észre, amint a templom kapuja előtt feszülő légvezetéken araszolt, nagyjából fejmagasságban. Nem sietett sehová, így egyrészt jó fotótémául szolgált a sztúpákkal a háttérben, ráadásul lehetőséget adott arra, hogy megvizsgáljam azon tulajdonságát, amiről becenevét, a „repülő kígyót” kapta. Nem volt bonyolult a terv, egyszerűen csak megpiszkálom a hátát, arra számítva, hogy majd leugrik a vezetékről – lehetőleg nem felém, bár a mérge nem igazán veszélyes az emberre -, és eközben produkál némi siklórepülést. Nos, nem kellett csalódnom, ugyanis pont az elvárt módon cselekedett, először meghimbálta a testét, hogy lendületet vegyen, majd ugrott. Ugyan a „repülés” alig két méterre sikerült – igaz nem is indult túl magasról -, de már így is majdnem elérte a templom kerítését, aminek repedéseiben aztán pillanatok alatt eltűnt. Mondjuk nem ártott volna, ha le tudom filmezni a mutatványt, de én inkább a piszkálásra koncentráltam, míg Rita hátrébb húzódott, biztos, ami biztos… Legközelebb majd szerzek egy operatőrt.

A többi templom már jóval messzebb volt a belvárosból, de mindegyik tudott adni egy kis extrát, ami miatt megérte tekerni. A Wat Lokayasutharam kőből faragott óriási fekvő Buddha szobra miatt marad emlékezetes. A Wat Chai Watthanaramnak Angkorban sem kéne szégyenkeznie, ráadásul itt egy csomó népviseltben ugráló helyi még egy videóklipp forgatásra is meginvitált bennünket (benne leszünk a TV-ben, hurrá!). Nem utolsó sorban emlékezzünk meg a Wat Yai Chai Mondkholról is, ami szintén újítást hozott az építészet terén, amennyiben az egész komplexum egy gigantikus, belülről is bejárható sztúpa volt. Utolsó sorban pedig – mivel ténylegesen is ez volt az utolsó :) - a Wat Maheyongról, mely nem a legszebb, nem is a legnagyobb, pláne nem a legépebben fennmaradt templom, ellenben a mai napig használják, ottjártunkkor is éppen szertartást celebráltak a romok között.

Mivel mire bejártuk a templomkört, már majdnem három óra felé járt, eldőlt, hogy nem sietünk vissza Bangkokba, inkább megebédelünk végre, és visszamegyünk a parkba, hátha akad még néhány sárkány a horgunkra. Hihetetlen, de délután is ugyanolyan szolid forgalom fogadott minket a parkban, és szinte méterre ugyanott találkoztunk egy újabb példánnyal, ahol reggel is. A parkban végül még három állatot találtunk a parton, viszont tényleg nehéz volt becserkészni őket egy-egy jó kép erejéig. Mivel a térképen jelölve volt egy „úszó piac” nem messze, gondoltam még oda is tehetünk egy kitérőt, és bár árusokat nem találtunk, ráleltünk a varánuszok rejtett játszóterére. Egy kis szigeten, amit egy hídon át tudtunk megközelíteni ugyanis legalább egy tucat példány hevert a parton, kicsitől egészen a közel kétméteres példányokig. Bingó! A legjobb az egészben, hogy egy különösen szép mintázatú, igaz nem túl nagy példány megdöbbentően közel engedett magához, nagyjából két méterre, így egészen jó képeket is sikerült készítenem, teljes volt tehát az öröm! A bicikli leadása után a kisbuszra sem kellett sokat várni, hogy aztán majdnem három órát araszoljunk a bedugult elővárosi forgalomban. Nagyon jó dötésnek bizonyult, hogy meg sem próbáltunk eljutni a Lumpini parkba, épp elég bosszúságot jelentett, míg a reptérre elvergődtünk, ugyanis hiába akartam volna a belvárosban megszállni, a reptéri buszok csak reggel hét után járnak, amivel mi már lekéstük volna a másnapi járatunkat. Ennyi kényelmetlenség azért bőven belefért egy ennyire élményekben gazdag nap után, és különben is, már évek óta nem aludtunk reptéren… Igaz, én most se nagyon.

2019.01.26. – A „thai Stonehenge”

Amikor összeszedtem Észak-Thaiföld látnivalóit, amit semmiképpen sem szabad kihagyni, akkor a Vörös Lótusz tó eléggé előkelő helyre került a listán. A tó meglátogatása december és február között, lehetőség szerint a kora reggeli órákban ajánlott, így tudtuk, hogy a dolgot nem húzhatjuk sokáig, ahogy azt is, hogy ez egy teljes hétvégét felölelő program lesz, melynek bázisául Udon Thani szolgál majd. Miután lefoglaltam a legolcsóbb szobát – ami Chiang Maihoz képest így is elég drága volt -, elkezdtem feltérképezni, hogy mik azok a látnivalók, amivel a tavat kombinálni lehetne. Ban Chiang falu adta magát, amennyiben Thaiföld kevés világörökség helyszíneinek egyike, ráadásul Délkelet-Ázsia legfontosabb régészeti lelőhelye. De kellett még valami, hogy teljes legyen a hétvége, mivel a város önmagában abszolút jelentéktelen, leszámítva, hogy – a laoszi határ közelségének hála – itt él Thaiföld egyik legnagyobb nyugatinyugdíjas közössége. A célzásban ezúttal is az UNESCO segített, ugyanis átnéztem az elkövetkező évek világörökség jelöléseit, a 2021-es thai jelölt szintén ezen a környéken van, és miután alaposabban utánajártam a rejtélyesen csak „Historical Parkként” emlegetett területnek, ugyan több fogalmam nem lett arról, hogy miről is van szó, viszont azt tudtam, hogy látnunk kell.

A három helyszínben sok közös ugyan nincs, kivéve azt, hogy tömegközlekedéssel egyikük sem megközelíthető, 50-70 km-re vannak Udon Thanitól, ráadásul teljesen különböző irányokba. Szóval azt már előre tudtam, hogy logisztikailag horror lesz a hétvége, és ha mindenhová taxiznunk kell majd, akkor garantált az anyagi csőd is. Némi kutakodás után kiderítettem, hogy ha nincs is végig busz sehová sem, azért egy darabig mindenképpen el tudtunk jutni, taxira pedig majd csak az utolsó 7-15 kilométeren lesz szükség. Ugyan ez sem ideális, de ilyen körülménynek között már megéri nekivágni az útnak. A beosztást végül úgy alakítottam, hogy szombatra az a bizonyos Historical Park került, ami a legmesszebb van mindentől, ráadásul nem is főút mellett, míg a hajnali tavazást a régészeti lelőhellyel kombináltam, ami talán még belefér az időbe, hogy ne késsük le a vasárnap délutáni buszt.

A reggel viszonylag szerencsésen indult – hajnali negyed hétről beszélünk -, mivel a mikrobuszunk már fordult ki a pályaudvarról, amikor sikerült leinteni, de így bár csigatempóban, és jókora kerülővel, de négy órával később meg is érkeztünk Udon Thani központjába, ami nem meglepő módon egy minden XXI. századi igényt kielégítő pláza. Mivel a buszunk a város másik végéből indult, felszálltunk egy járatra, ami érintette azt a pályaudvart is, de a sofőr végül a teljes útvonalra adott csak jegyet, így nem jártunk jobban, mintha tuktukkal mentünk volna. A város széli „pályaudvaron” (az utókor kedvéért: Rangsina Market) kicsit bolyongtunk, végül egy kisbuszos céghez irányítottak minket, akik leültettek egy padra, mondván, ha összejön a tömeg, érkezni fog a mikrobusz is. Szerencsére erre nem kellett annyit várni, mint amennyit a jegyárus mondott, viszont a járat három meglepetést is tartogatott. A negatív ezek közül a jegyár, amit erős túlzásnak éreztem – és nem vagyok biztos abban, hogy a helyiek is ennyit fizettek, ami fel szokott bosszantani -, a másik kettő viszont kellemes volt. Egyrészt kaptunk turista útitársat egy japán nő személyében, a másik pedig még ennél is jobb volt, ugyanis a kocsi nem állt meg a parktól 15 km-re fekvő csomópontnál, hanem egészen az utolsó kanyarig ment, így a bejárat már „csupán” 5 km-re volt. Öröm az ürömben, hogy a csomóponttól eltérően itt egy darab tuktukos sem várakozott – melynek hatására a japán hölgy kétségbe is esett -, így jobb híján elindultunk gyalog. Nem kellett azonban sokáig bandukolni, feltűnt egy autó, amit nyomban le is intettünk, és szóltunk a japánnak, hogy bátran csatlakozzon hozzánk. Mint kiderült, ő még sosem stoppolt, és nem is gondolta, hogy efféle egyáltalán lehetséges, ezért nagyon hálás volt, hogy végül mégis eljut a parkba. Megkért minket, hogy vegyük pártfogásba, és lehetőség szerint juttassuk is vissza a városba. Elég vicces teremtés volt, kérnie sem kellett volna. Pláne, hogy kiderült, Ritával még közös ismerőse is akad. Kicsi a világ, de tényleg. Újdonsült sofőrünk egyébként nem is a parkba ment, de a kedvünkért került egy kicsit, szóval duplán jár neki a köszönet, ráadásul spórolt nekünk egy órát, ami nélkül egyszerűen nem lett volna időnk alaposan bejárni mindent.

Pontban egy órakor megérkeztünk végre a „thai Stonehengeként” jellemzett helyre, mely megnevezés nyilván túlzó, viszont sok szempontból létező a párhuzam. A park egy fennsíkon található, ahonnan a laoszi határ már látótávolságon belül van, de mégsem a panoráma az igazán érdekes, hanem az a több tucat lenyűgöző sziklagomba, miket ugyan a természet erői csiszoltak ilyenre százmillió év alatt, de a munkát az emberek fejezték be, amikor ezeket a gombákat saját szakrális céljaik szolgálatába állították. A hely titokzatosságához az is nagyban hozzájárul, hogy a környék lakossága háromezer éve használja szent területként, ámde írásos emlékek hiányában a tudósok csak találgatnak a pontos funkciót illetően. Mindenesetre a gombák közül sokat kivájtak, vagy éppen téglákkal egészítettek ki, hogy aztán vallási kegyhelyekként, esetleg menedékként használják őket, de éppenséggel 3000 éves vörös sziklarajzokat is találni a területen. A hely hangulatához nem csupán a titokzatosság tesz hozzá sokat, de az is, hogy turista csak elvétve jut el idáig, így az ott töltött két óra 90%-ában nem osztoztunk senkivel az élményben. Ezzel együtt még így is másodpercen, meg egy három méteres ugráson múlt, hogy egy parkőr ne vegyen észre, amint felkapaszkodtam a leglátványosabb gomba tönkjén a sziklakápolnáig… A park másik két csúcspontját a sziklarajzok, és egy obeliszkekkel „stonehengesen” körberakott gomba jelentette, de ezen túl is tele volt a park érdekesebbnél érdekesebb sziklaformákkal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a hely Észak-Thaiföld legkülönlegesebb látnivalója, mellyel Chiang Rai templomai vetekedhetnek ugyan, de mivel azok az elmúlt húsz év termékei, ezért végül simán elbuknak az összehasonlításban. A látogatás előtt nem tudtam hová tenni a meglehetősen semmitmondó „Historical Park” megnevezést, de hiába is agyaltam rajta, nekem sem jutott eszembe más, amivel jobban le lehetne írni a látottakat, elvégre ehhez hasonló hely aligha van a világon. (Tartok tőle, a „Szakrális Gombák” elég hülyén mutatna a prospektusokban.) És mint mondtam, teljesen kiesik a turistacsapásból, nagyon örülök, hogy mi viszont eljutottunk ide is.

A visszafelé úton gyakorlatilag nem volt forgalom, húsz perc után is csak egy nyamvadt tuktuk bukkant fel, ahová fel tudtunk kéredzkedni az azt bérlő holland és svájci lányok mellé, és hiába érveltünk a sofőrnek azzal, hogy nekünk a lányokkal kell egyezkednünk, ő feltétlenül akart egy kis extra bevételt. Mondjuk még így is sokkal olcsóbban jöttünk ki, mint azt eredetileg kalkuláltam… A japán nő egyébként csak erre a kirándulásra szakadt el a csoportjától, és a „hatalmas” segítségünkért cserébe felajánlotta, hogy ha van hely a másnap hajnalra bérelt kisbuszukban, akkor örömmel elvinnének minket a Vörös Lótusz tóhoz. De mint kiderült, ekkora szerencsénk még nekünk sem lehet… Kárpótlásul meghívott minket Japánba, ami sokkal kecsegtetőbb lenne, ha nem éppen Fukushimában lakna…:)

A szongteónk este hatra ért vissza a városba – simán lekéstük volna a buszunkat, ha ezt a programot rakom holnapra -, amin még keresztül is kellett sétálnunk, hogy elfoglalhassuk végre a szállásunkat egy kollégiumnak tűnő lepukkant hotelben, aminek a fő vonzerejét az jelentette, hogy másnap hajnalban nem kell messzire menni a buszpályaudvarig. Mivel előző este csak másfél órát aludtam – a hajnali indulás előtt még egy nagyszerű Manchester-meccs is volt -, és Ritával ellentétben én a buszon sem tudok pihenni, így nem esett különösebben nehezemre, hogy - az elmúlt 10 évben először :) - este nyolckor már aludjak. Álmomban egyébként sikerült megfejteni a thai Stonehenge titkát, de sajnos ébredés után elfelejtettem…:(

2018.12.29. – Mennyből a Pokolba

Igazán nem panaszkodhatunk a helyi közlekedésre, mert bár kisvárosban lakunk, az innen 750 km-re fekvő Chiang Maiba naponta több közvetlen buszjárat is közlekedik. Mindez persze felértékelődik az ünnepek tájékán – különösen Szilveszterkor -, ugyanis Thaiföld második legnagyobb városa, ilyenkor nem csupán a külföldiek körében válik népszerűvé. Ennek megfelelően két héttel az út előtt az utolsó két helyet sikerült megcsípnünk a legjobb buszra.

Ilyen előzmények mellett, 12 órás eseménytelen út után, reggel hétkor érkeztünk meg az „észak” elsőszámú turisztikai központjába. Sosem lehet elég a jóból, gondoltuk, amikor gyorsan ráhúztunk további négy órát, ugyanis a mi első állomásunk Chiang Rai volt, az ország Laosszal és Myanmarral egyaránt határos, az Aranyháromszög miatt hírhedté vált tartományának központja. Minket kevésbé az ópiumkereskedelem „történelmi emlékei”, és ezegyszer mégcsak nem is a megkapó hegyes-völgyes vidék vonzott, hanem Thaiföld modern építészeti csodái, melyek közül három is a város szűkebb környezetében található. Ehhez azonban motor bérlésére volt szükség, amit a kitűnő ebédet követően a szálláson fel is vettünk. Gyors kitérő az ételekre, melyek itt egész egyszerűen sokkal jobbak, mint Iszánban. Sokkal kevésbé cukrozzák az ételeket, és a fűszerezés is összetettebb. A korábban – az ebből a régióból származó házinénink által főzött karácsonyi vacsorán – már megismert Kao soy csirke most is szenzációs volt, Ritának egyenesen a kedvencévé avanzsált.

Mire elindultunk, szerencsére az addig szakadó eső is elállt, így legalább nem a lehető legmostohább körülmények között kellett hozzászoknom a baloldali közlekedéshez. Utóbbi egyébként nem volt vészes, főleg mert zömében autópályán haladtunk, ahol nem volt szembeforgalom, és egyébként is csak haladni kellett az árral, nem igazán volt lehetőség a tévedésre…

A „mennyből a pokolba” felütés sajnos nem a saját leleményem, de tökéletesen leírja a napi programunkat, ugyanis kezdésnek Észak-Thaiföld leghíresebb templomát, a „Fehér Templomot” látogattuk meg. Az épület egyébként nem túl régi, ennek ellenére már most zarándokhelynek számít a turisták körében, mivel egész egyszerűen úgy tud pompázatosan díszes lenni, hogy közben... nincs rá jobb szó, egyszerűen csak fehér marad. A templom szobrait, domborműveit tekintve persze némileg oszlik az angyali miliő, viszont az adománygyűjtésre szolgáló koponyák, a föld alól felnyúló karok egyaránt belesimultak a koncepcióba, mivel ugye, nos, fehérek. Egyébként az időjárás – szerencsére itt utoljára – nem fogadott minket kegyeibe, ugyanis a látogatás felében esett az eső, de ezzel együtt sem éreztük úgy, hogy sietnünk kéne. A templomban egyébként egy mozdulatlanul meditáló szerzetest is találtunk, akiről később kiderült, hogy gyenge kezdőnek számít a mozdulatlan-szerzetes bizniszben, mert bár meg sem moccant, a bőrét nem vaxolták fel, így simán el lehetett dönteni róla, hogy élő emberről van szó… A templom kertje még tartogatott egy szórakoztató meglepetést, ugyanis egy Buddhát rejtő műbarlang ormára nem más szoborcsoportot telepítettek, mint a Tininidzsa Teknőcöket, és persze a bölcs Szecska Mestert.

Újabb motortúra következett, méghozzá a „Kék Templomhoz”, amiről talán már le sem kell írnom, hogy miről kapta a nevét. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy néhány diverzáns művész a templom díszítése közben egy-két helyen bizony a kék egy olyan árnyalatát használta, ami már-már zöldnek hatott. Remélem azóta internálták őket annak rendje s módja szerint…:)  Na meg a Buddha szobor is fehérre volt meszelve, ott legalább a kék megvilágítással ki tudták köszörülni a csorbát. Itt is megdöbbentően sok turista volt, európai és helyi vegyesen.

A templomot követően már „csupán” a pokoljárás maradt hátra, pontosabban a „Fekete ház” nevű múzeum, melynek bejárására egy óránk maradt, ami majdnem kevésnek is bizonyult. No és milyen színű a fekete ház? Részben persze fekete, de azért a barna is hangsúlyos volt. Az utolsó ítélet hangulatot nem is annyire a szín, hanem a tematika adta. Egy magánmúzeumról van ugyanis szó, melyet a tulajdonos – aki nem mellesleg ezer százalékig hasonlít Bud Spencernek az Aladdin c. filmbéli karakterére - saját ízlése szerint rendezett be egy óriási élettérnek. Ennek megfelelően a múzeum a személyes érdeklődése köré épült, melynek fókuszában jól láthatóan két dolog foglal helyet, a férfi nemiség, illetve a döglött állatok különböző testrészei. A két témakör külön-külön még rendben lenne, így együtt kissé furcsa képzettársításra ad okot, ezen azonban érdemes átlendülni, ugyanis a múzeum maga teljesen elképesztő. Az épületek önmagukban is megállnák a helyüket – hangulatában engem Makovecz stílusára emlékeztettek -, a berendezés viszont egészen elképesztő. Már önmagában ahhoz egy komplett kecskemészárszéket kellett üzemeltetni, hogy a székek alapanyagául szolgáló szarvak lekerüljenek ezernyi gazdájuk fejéről. De a teljesség igénye nélkül vannak nyolcméteres pitonbőrök, gigászi krokodilmúmiák, tigrisbőr, bálnacsontváz, nautilusz csigaház, de még fűrészes rája fűrésze is, amit még korábban soha nem láttam. Nem gondolom, hogy valaha jártam már hasonlóan bizarr helyen, és abban sem vagyok biztos, hogy újra elmennék, ha mondjuk a ház ura egy privát vacsorára invitálna… Ami viszont kicsit meglepett, hogy Rita inkább volt érdeklődő, mintsem feldúlt a látványtól…:)

Az egészen sajátos élményt követően – zárás után, utolsóként hagytuk el a területet – még pont sikerült sötétedés előtt visszajutni a szállásra, így nem csupán egy remek napot zártunk, de sikerrel próbáltuk ki magunkat a rosszoldali közlekedésben is. Mivel nekem a múlt éjszaka alvás szempontjából teljesen kiesett, ezért végül nem sétáltunk be egészen az éjszakai piacra, hanem megelégedtünk a legközelebbi étterem kínálatával, nem sokkal azt követően pedig rekordkorán sikerült ágyba kerülnünk…

2018.11.24. – Fagyos hajnaltól a laoszi „piramisig”

A laoszi utunk apropóját az jelentette, hogy lejárt az egy hónapos vízummentes tartózkodásunk Thaiföldön. Külön öröm, hogy a minap Rita megkapta a munkavállaláshoz szükséges papírjait, így ő már eleve munkavállalói vízumot tud igényelni. További jó hír, hogy nem kettő hanem három nap eltávot kapott az ügyintézésre, ami összevonva a hétvégével már felvetette egy dél-laoszi kirándulás lehetőségét. Ehhez persze bőven kellett kompromisszumot kötnünk, úgy a program, mint az utazás módját illetően.

Ilyen előzmények után érkezett el a szombat hajnali negyed négy, amikor megérkeztünk a buszpályaudvarra, hogy biztosan elérjük az egyébként félkor induló buszunkat. Rajtunk kívül néhány részeg taxis és két ladyboy várakozott csak a meglehetősen hidegre fordult időben. Amennyi pozitívumot eddig megtapasztaltunk a thai busztásaságok szolgáltatásait illetően, azt alapjaiban rombolta le a következő két óra mikoris hiába vártuk a buszunkat. Az egy dolog, hogy Rita majdnem megfagyott – amig az egyik ladyboy fel nem ajánlotta a tartalékkabátját -, de komolyan felmerült annak lehetősége, hogy nem fogjuk elérni az Ubon Ratchmaniból Laoszba tartó csatlakozásunkat sem. A busz fél hat előtt pár perccel csak elindult, hogy aztán az előzetesen 4 órásnak jelzett menetidő helyett 3 óra alatt megérkezzünk. Így legalább a továbbutazással kapcsolatos probléma elhárult. Ubonban a pályaudvaron külön fogadóbizottságunk is volt, ugyanis egy angolul tökéletesen beszélő turisztikai szakember igazított minket útba. Nem tudom egyébként mekkora a turisaforgalom errefelé, de most rajtunk kívül egyetlen európai ült a Laoszba tartó buszon.

A laoszi határátlépés pofon egyszerű, negyed óra alatt helyben kiállítják a vízumot. Érdemes egyébként dollárban fizetni, mert thai pénzben 30%-al drágább, szerencsére mi készültünk. A 140 km-es út a határátlépés miatt több, mint három órásra nyúlt, de valamivel egy óra után csak elértük Dél-Laosz legnagyobb városát, Pakset. Laoszban a buszpályaudvaroknak van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy jó messze vannak a belvárostól, így társulva a velünk utazó franciával leintettünk egy songthaew-nek nevezett helyi furgont, amit persze nekünk még így is pofátlanul túláraztak. (Ellentétben például Thaifölddel.) A tervek szerint ledobtuk a cuccokat a szálláson és irány a motorkölcsönző. Vietnámmal ellentétben Laoszban a motorbérlés úri passzió, ráadásul a járgányok 90%-a váltós. Szerencsére – nekünk szerencse, a francia megszívta -, a kölcsönzőben volt még egy automata példány, amit némi alkudozás után a vietnámi ár háromszorosáért sikerült is kibérelni alig négy órára… Szó se róla, a gép értéke is sokszorosa volt korábbiaknak. Az hagyján, hogy a vadi új motoron volt működő lámpa, index, de még visszapillantó is, ráadásu a korábbiakkal elelntétben ez nem 50, hanem 125 köbcentis gép volt. Nem is elégedetlenkedtem volna, ha az ár legalább biztosítást tartalmaz, de alá kellett írni egy szerződést, amiben minden esetleges kárért teljes az anyagi felelősség. Plusz ott kellett hagyni az útlevelet biztosítéknak, amire korábban szintén nem volt példa.

A cél a 45 km-re található Wat Phu templom volt, ami a legszebb khmer teplom Kambodzsán kívül, nem mellesleg világörökség. Viszonylag gyorsan kijutottunk a városból, és ami ott fogadott, az minden várakozásomat felülmúlta, ugyanis hiába mellékútról volt szó, az aszfalt állapota tökéletes, forgalom pedig alig. Gyorsan kiderült, hogy mit tud a motor, mert míg a korábbiak 40 kmh fölött már köhögötek, ezen a sebességet csak 80 fölött kezdtük érezni. Illetve főleg Rita, akinek a menetszél még a bukósisakot is lekapta a fejéről. Az útnak ezen túlmenően is vanak erősségei, ugyanis míg egyik oldalunkon a Mekong hömpölygött, a másikon végig hegyek kísértek. Fél négy előtt pár perccel meg is érkeztünk a templomhoz,  másfél óra pedig elégnek tűnt a bejáráshoz. Ami kicsit meglepő volt, az a tömeg, ugyanis jópár turistabusz forgott a területen. Mindenek előtt megnéztük a szerény múzeumot, ahol pár megmentett szobor, vagy inkább csak azok másolata volt kiállítva, majd felugrottunk egy éppen induló buszra – mivel olvastuk, hogy a jegyár tartalmazza a területen belüli transzfert is -, amivel a 1,5 km-re lévő templomhoz hajtottunk. Apró szépséghiba, hogy a busz egy kínai turistacsoport magánjárata volt, akiknek fogalmuk nem volt, hogy mit keresünk ott, de menet közben már csak nem dobtak le minket…:)

A temlom egyébként nem véletlenül vonzotta a turistákat. Bár építészetében – nem meglepő módon – nagyon hasonlított az innen csak ~120 km-re található Preah Vihear templomra, a koncepciója egészen más volt. Míg az a hegy tetejére épült, addig ez egy lépcsős piramis logikáját követte. A hegy lábánál közvetlenül két templom található, majd egy egyre szűkülő teraszokon át vezető ősi lépcsősor visz fel a hegy oldalában, egészen a főszentélyig. A lépcsősort fák szegélyezik, melyeken levél alig, csupán virágok pompáznak, egészen különleges hatást gyakorolva. A szentély körül a sziklákban állatfaragásokat is találni, míg a sziklafal tövében megmaradtak az egyikori vízvezeték nyomai. Arról nem is beszélve hogy fentről egészen káprázatos a látvány, hiszen oldalirányban dzsungel, míg a hegy lábánál egy ősi víztározó, távolabb pedig a Mekong terül szemünk elé. Ritának összességében még jobban is tetszett a kambodzsai “testvértemplomnál”, de számomra az a körülötte generált konfliktus miatt érdekesebb. Azért nem vesztünk össze a kérdésen. :) Egyébként a templom fölé magasodó hegy tetején kivehetőek egy 15 méteres linga szobor körvonala is, ami elvileg két napos mászással elérhető, de ez most nekünk kimaradt. Pedig a környezet meglehetősen csábítana a túrára…

Éppen az öt órai zárásra értük el a kijáratot, ami rendben is lett volna, de a nap már szinte eltűnt a hegyek mögött. Ha lehet, még az ideútnál is gyorsabban igyekeztünk haladni, hogy minél messzebbre jussunk a még tűrhető látási viszonyok között, de a megélénkült forgalom nem éppen a mi malmunkra hajtotta a vizet. A táv második felét vaksötétben tettük meg – fogalmam nincs mi lett volna, ha egyébként kátyús az út -, azzal a felismeréssel, hogy a helyiek nagyon szívesen vezetnek luxus sportautókat (nem egy Audi R8-hoz és Porsche Panamerahoz volt szerencsénk, ami minimum meglepő egy alapvetően csóró országban), aminél már csak reflektor indokolatlan és veszélyes használatát szeretik jobban. Végül csak sikerült épségben leadtuk a motort, és ha már a kölcsönző egyben utazási irodaként is funkcionált, a jegyünket is megvettük holnap reggelre. A szállás felé menet találtunk egy jó levesezőt, utána pedig nem sokáig halogattuk az alvást.

/Iszán régió tulajdonképpen Észak-Kelet-Thaiföldet fedi le. Szociokulturálisan jócskán eltér Thaiföld többi részétől, az itt élők jellemzően a saját nyelvüket használják – ami félúton van a thai és a laoszi között –, saját konyhájuk van – sajnos kevésbé változatos, mint a thai –, viszont ugyanúgy az út rossz oldalán közlekednek. /

2018.11.17. – "Thaiföld legszarabb városa"

Amikor kitaláltam, hogy meg kéne nézni a surini elefánt fesztivált – ami a legnagyobb Thaiföld-szerte -, akkor híján voltam minden érdemi információnak, leszámítva persze a dátumot. Az angol nyelvű irodalma a shownak elég szegényes, talán azért, mert ez a régió – ahogy Északkelet-Thaiföld egésze – szinte teljes mértékben nélkülözi a turistákat. Végül találtam egy beszámolót a korábbi évek valamelyikéből – az idei már a 58. fesztivál lesz -, ami alapján összeállt a kép. A fesztivál pénteken egy „elefánt reggelivel” kezdődik, ahol háromszáz példányt vezetnek végig a városon. Ezt nyilván ki kell hagynunk, ennél fontosabb viszont, hogy a szombati és a vasárnapi program azonos, így elég az egyiket megnéznünk. Utóbbinak meg is örültem, mivel így elég egy éjszakát Surinban tölteni, ráadásul a napi jegy is pofátlanul drágának tűnt (4500 és 9000 forint/fő).

Még tegnap utánajártam a menetrendnek, így szombat nem is kellett korán kelnünk, tudtuk, hogy rengeteg lehetőségünk lesz buszt találni. Ehhez képest persze pont az, amit célba vettünk, ma nem járt, így egy órát kellett várnunk a következőre. Szokatlan módon hiába vettük meg a jegyeket, azon nem szerepelt az ülőhely száma, aminek ekkor még nem tulajdonítottunk jelentőséget, de amikor a sétából visszatérve már vagy ötven ember állt sorban a buszra várva, azért elfogott egy kis rosszérzés. Nem ok nélkül, ugyanis a busz eleve nem üresen érkezett, így esélyünk nem volt leülni, sőt az állóhelyek is viszonylag sűrűn voltak mérve az egyébként emeletes buszon. Csak remélni mertük, hogy nem kell a teljes, négy órás utat végig állnunk, vagy legalább azt, hogy a Rita mellett álló alsó hangon is 200 kg-os holland nem veszti el az egyensúlyát és nyom agyon mindkettőnket. Róla egyébként kiderült, hogy nem Surinba megy, pedig meggyőződésem volt, hogy egyike a fellépőknek…:)

Annak, hogy a busz minden faluban megállt azért olyan pozitív hozadéka mindenképpen volt, hogy háromnegyed óra ácsorgás után lett ülőhelyünk. Egy óra után érkeztünk meg az elég szegényesnek tűnő városba, ahol egyből el is kezdtünk szállást keresni. A netes források azt írták, hogy a fesztivál idején a szálláshelyek és a jegyek is gyorsan fogynak, így érdemes őket időben lefoglalni, ehhez képest mi az első Lonely Planet által ajánlott hotelben találtunk filléres szobát. Mondjuk elég ócska volt - hiába őrizte egy "életnagyságú" Hulk figura a recepciót...:) -, de egy éjszakára azért megteszi. Lehet, hogy érzéki csalódás csupán, de itt még Sarakhamnál is melegebbnek tűnt az idő, szóval nem igazán rohantunk vissza a szabadba, de mivel ebédelni sem ártott volna, plusz el akartam nézni a stadionhoz, hogy lehet-e még jegyeket kapni, ezért csak összeszedtük magunkat.

Surin kapcsán derék lakótársunk Neville - aki 40 évnyi matrózkodást cserélt a thai nyugdíjas évekre – megjegyezte, hogy Thaiföld legszarabb városa. Neville ugyan a legrejtőibb figura, akivel valaha találkoztam – kedvenc sztorija, hogy pörköltet csinált a kétezer eurós harci kakasából, miután az első meccsén lemészárolta az ellenfele, és arról is viszonylag kedélyesen tud beszélni, hogy derült ki a thai feleségéről hat év házasság után, hogy nem ő az egyetlen férje… -, de ebben a kérdésben aligha túlzott. A városképet leginkább lehangolónak mondanám, és a fesztiválon kívül nem láttunk semmit, amiért érdemes lehet meglátogatni. Itt is él a szokás, hogy az éttermek délután 3-4 körül nyitnak, úgyhogy végül melegszendvicsre kárhoztattunk, amit a helyi szupermarket hálózatban – kapja meg a reklámot a nagyszerű 7Eleven - mindig elérhető. Mivel a show reggel kezdődik, és három órás, ezért nem tudtam, találunk-e valamit a stadionnál, de persze igen, hiszen itt sem hiányozhat az elengedhetetlen fesztiválkellék: a vurstli, és persze a kacatokat áruló milliónyi kereskedő. Jegyet mondjuk nem kaptunk.

Elsétáltunk pár érdektelen új templomig, majd visszakeveredtünk a szállásra, tudván azt, hogy az éjszakai piac nyitásáig még lesz egy kis időnk. Amitől viszont elszoktunk egy ideje, itt mégis érezhető volt a jelenlétük, azok a turisták! Úgy tűnik, elég sokan érdeklődnek a rendezvény iránt, csak nem lehet olyan rossz. Este még elsétáltunk az éjszakai piacra, majd megpróbáltunk rápihenni a holnapra. Hangsúly a próbálnin volt, ugyanis a szobánk idő közben megtelt szúnyoggal, akik hagyján, hogy csíptek, de folyvást belezümmögtek a fülünkbe, amitől én speciel egész éjszaka ébren voltam.

2018.11.18. – Jöjjenek hát az elefántok

A reggel fél kilences kezdés egyaránt szól az ekkor még barátságosabb időjárásnak, valamint annak, hogy az érdeklődők legalább a megelőző éjszakát töltsék a város szállodáiban. Utóbbi cél miatt szenvedtünk kicsit, de azt tényleg nem bántuk, hogy nem a legnagyobb hőségben indultunk neki a fesztiválnak. Nem tudtam, hogy jegy fronton mire számíthatunk, de abban biztos voltam, hogy legalább a helyieknek biztosan lesznek olcsó helyek, nemcsak az 5-10.000 forintos horror.

Amikor egy rendezőtől útbaigazítást kértünk, szívélyesen mutatta merre találjuk a drága jegyeket. Csak úgy találomra megkérdeztem, hogy „na és az olcsókat?”, hát azokat meg pont a másik irányba. És mennyibe kerülnek? Úgy 300 forintba… Kiderült, hogy a helyzet még ennél is szívderítőbb volt, ugyanis az egyik biztonsági őr mutatta, hogy a lelátó melletti – derék magasságú - kerítésnél, ahol eddigre már kisebb tömeg gyűlt össze, teljesen ingyen is helyet lehet foglalni. Basszus, innen még közelebbről is láttuk az arénát, mint a szemközti páholyból. Igaz nem volt ülőhely és árnyék – plusz a nappal szembe nem tudtam fotózni sem -, de ennyi kényelmetlenséget azért kibír az ember.

Pontosan kezdődött a rendezvény, nyilván az ilyenkor megkerülhetetlen kormányzó/helyi elöljáró/stb. dög unalmas beszédeivel, amit előzékenyen még tolmácsoltak is az 5-600 turista kedvéért, de szerencsére az akcióra sem kellett sokat várni. Viszonylag nehéz szemléletesen leírni a történteket, azért némi fantáziával elképzelhető, hogy miként alakult a program. Első lépésként az elefántok statisztálása mellett életképeket elevenítettek meg a régió történelméből, hogyan keveredtek ide Kambodzsából a helyiek ősei, akik hozták magukkal az elefánttartás hagyományát is. Bemutatták, hogyan zajlott a vadon élő elefántok befogása és „betörése” - szerintem ez manapság már nincs, hiszen van saját szaporulat is bőven -, hogyan éltek együtt az állattal, mint „családtaggal”. (Mondjuk érdekes család lehet, ahol a tagot úgy ösztönzik, hogy jégvágó-szerű eszközökkel csapkodják a homlokát, mint jelen esetben. Lehet, hogy Trockijt is csak túlszerették Mexikóban…:)) Surinban egyébként tényleg véresen komolyan veszik az elefánttartást, Thaiföld elefántpopulációjának mintegy negyede ebben a tartományban található, míg tartományból van vagy hetvenhat.

Ezt követően imitálták az elefántok harcát, majd kezdetét vette a készségbemutató. Voltak hullahoppkarikázó elefántok, táncoló elefántok, dartsozó elefántok, és igen, volt kettő, ami festéssel is megpróbálkozott. Az egyiknek ugyan csak gyermekrajzra futotta, a másik viszont Van Gogh-i magasságokban szárnyalt, az ő művét később igen jelentős összegért el is tudták árverezni. Nem maradhatott ki az elefántfoci sem, de láthatóan olasz vér csörgedezett az állatokban, ugyanis egyikük sérülést szimulált, míg a másik elbohóckodta a büntetőt. Tényleg szórakoztató volt az egész, bár eddigre már nem kívánt kölcsönhatások indultak meg a (hő)hullám-természetű napsugarak és a halántékom között. A show csúcspontja viszont még hátra volt, eljátszottak ugyanis egy sorsdöntő ütközetet Sziám és Burma között. A látottak alapján mondjuk nem volt egyértelmű, hogy melyikük nyert, de erős tippem alapján talán mégiscsak előbbi…:) A műsorban 50-60 elefánt és 200 statiszta szerepelhetett összesen, tehát nem panaszkodhattunk a látványra.

Miután vége lett az előadásnak – és éltünk a kiselefánt simogatás lehetőségével -, a pályaudvarra siettünk, ahol pont elkaptunk egy haza induló buszt, amin még hely is volt bőven. Hogy összeségében megérte-e a kirándulás? Kb. ingyen?! Naná!

2018.11.22. – Lámpások földön, vízen, levegőben

Délkelet-Ázsia kicsit olyan, mint a Guinness Rekordok Könyve, hogy minden eseményhez, vagy látnivalóhoz kitalál egy új kategóriát, amiben az a legszebb/legjobb/legnagyobb. A Maha Sarakham-i Lámpás fesztivál nem a „leggyorsabb körrúgás” kategóriában – ez egy létező rekord, de tényleg! – tört az élre, hanem állítólag Thaiföld-szerte itt indítják útnak a legtöbb „vízi lámpást” az egyébként országszerte tartott telihold fesztiválok között. Az ünnep lényege, hogy a novemberi teliholdkor lámpásokkal világítják meg a thai eget, hogy ezáltal üldözzék el a gonosz szellemeket.  Ennek leglátványosabb formáját a repülő lampionok jelentik – amik a hőlégballon elvén működnek -, amit a híres Chiang Mai-i fesztivál keretében eregetnek, de történetünkben ezek csupán mellékszereplők, ugyanis itt a város egyik csatornáján kis tutajokra telepített lámpásokat úsztat a tömeg.

Az ünnep előkészületei napokig tartottak, sőt, az utolsó három napban már a lámpások is fel-felbukkantak – a vursliról nem is beszélve -, de elég, ha mi csupán az ünnep csúcspontjára fókuszálunk. Annál is inkább, mert a mai napon sikerült átvennem az immár megjavított fényképezőgépemet, így az sem kizárt, hogy értékelhető éjszakai fotókat is tudok készíteni az eseményről. A fesztiválhoz egyébként nem kellett messzire menni, ugyanis a hotelünktől mintegy tizennégy méterre tartották… Jól hangzik, persze, ha eltekintünk az éjfélig tartó popkoncertektől.

Őszintén szólva a kísérőműsorok, kaja-sátrak, koncertek tök érdektelenek voltak – kivéve a helyi büszkeségnek számító rettenetes transzvesztiták teherautóplatón történő körbehurcolása, ami viszont kifejezetten taszító volt -, mindenki az éjszakát várta, amikor elkezdődhetett a gyújtogatás. Millió féle lámpást lehetett vásárolni, kezdve a fagyitölcsérből készülttől – a halak kedvence ez lehet – egészen az óriási úszó Disney-hercegnőig. Persze a város hivatalos, ember nagyságú lámpásai voltak a legszebbek, de a kicsik is nagyon látványosak voltak főleg a több ezres tömegnek hála. Mi beértük egy szolidabbal, remélem a szellemek is megelégedtek a felajánlással, kísért minket épp elég nyavaja azok nélkül is…:)

Miután a tömegek megúsztatták a maguk mécsesét, mi visszavonultunk az erkélyünkre, ahonnan tökéletesen lehetett látni, hogy vannak ünneplők, akik mégiscsak a repülő lámpásokra esküsznek, tucatjával szálltak el ugyanis az ablakunk előtt. Néhány egyébként viszonylag kis magasságban kigyulladt, és a mélybe zuhant, szóval még szerencse, hogy errefelé nem divat a nádtető… Remek látványosság volt, de egy év múlva megnézném ugyanezt Chiang Maiban is, úgy lesz kerek a történet.

+1: A majd’ egy hetes „kínai színház fesztiválról” egyszerűen nem vagyok hajlandó beszámolni, mivel három nap próbáltunk legalább egy nyamvadt kínai maszkot fellelni a vásári forgatagban, de még ennyi sem sikerült, nemhogy bármi színház-szerűt láttunk volna. Tulajdonképpen errefelé mindig kell lennie valamilyen fesztiválnak, és nem csupán a „cirkusz és kenyér” jegyében, hanem mert rengeteg ember él abból, hogy mobil standról árul kaját, kütyüt, akármit. Nekik pedig lehetőséget kell biztostani, hogy egymásra találjanak a célközönséggel…

Mivel az út első két szakaszáról is született rövid összefoglaló, nem lenne illendő szakítani ezzel a hagyománnyal. Még akkor sem, ha jól láthatóan vannak még fehér foltok a térképünkön... Szinte biztos, hogy lesz alkalmunk pótolni a hiányosságokat, addig viszont be kell érni ezzel:

A megtett út összesen: 5.141 km járművel és ~140 km gyalogszerrel

• busz : 3.538 km
• vonat: 570 km
• taxi: 285 km
• vízi jármű: 110 km
• motorozás kettesben: 510 km (nem tudom, hogy autót vezetettem-e ennyit összesen...:)
• bicikli: 128 km

Meglátogatott Világörökség helyszínek(10):

• Ha Noi Citadella
• Ha Long öböl
• Trang An kultúrtáj
• Phong Nha barlangok
• Hué uralkodói palota és királysírok
• Hoi An
• My Son
• Sambor Prei Kuk templomegyüttes
• Preah Vihear templom
• Angkor

Legtöbb eső: Sapa (kétszer fél nap)

Legkevesebb turista: Sambor Prei Kuk (7 db)

Legtöbb kóbor kutya: Siem Reap (tucatnyi)

Legtöbb ránk fogott Kalasnyikov: Preah Vihear templom (csak egy, de szerintem az sem volt kibiztosítva:))

TOP 5 látványosság Rita szerint:

• Ha Long öböl
• Trang An kultúrtáj
• Phong Nha barlangok
• Dalat vízesései
• Angkor

TOP 5 látványosság szerintem:

• Ha Long öböl
• Trang An kultúrtáj
• Hoi An
• Preah Vihear templom
• Angkor

Tetszett: 

• Ételek
• Ár/érték minden vonatkozásban
• Vietnám élhető városai
• Motorozás vidéken

Nem tetszett: 

• Szupermarketek hiánya
• Turizmusra épülő átverések
• Kóbor kutyák
• Motorozás a városban :)

2018.10.20. – Pompás Palota Phnom Penhben

Talán nem lepek meg senkit azzal, hogy a kígyózó sorokkal való rémisztgetés óriási kamunak bizonyult, összesen talán hat külföldi ácsorgott előttünk a sorban a kilépőpecsétekre várva – érdekes módon az ő busztársaságuknál fel sem merült a jattolás… -, de ők is készségesen előre engedtek, amikor elmondtam milyen sajátos helyzetbe kerültünk. Persze a direkt elhúzódó ügyintézés is hazugság volt, tehát még akkor is simán időben végeztünk volna, ha nem engednek minket előre, de így konkrétan nekünk kellett várnunk a „soron kívüli” csoportra. A kísérőnk ettől fogva nagyon nagy ívben került minket, és erre minden oka meg is volt. Egyébként még egy kisebb csavar volt a történetben, miszerint a busz a határ után nagyjából 500 méterrel tartott hosszú ebédszünetet, szóval az öt perces várakozási időről is kiderült, hogy tudatos és teljesen alaptalan fenyegetőzés volt csupán. Szó se róla, az ilyesmi az emberek döntő többségénél működni szokott…

Azzal együtt, hogy az utak Kambodzsában is kifogástalanok voltak, és a házak is rendezettek, a határ után összességében mégis érezhető volt a változás. Legalább tíz harminc* évet utaztunk vissza az időben. Ami viszont szembetűnő volt, hogy bár a vidék szegényes, majdnem minden faluban van egy-két khmer stílusú tökéletes állapotban lévő buddhista templom. Úgy tűnik, itt ezeket építik eszetlenül a stadionok helyett, kérdés, hogy melyiknek van nagyobb értelme... Az út további szakaszában a táj nem igazán változott, végig a Mekong alföldjében haladtunk. Fél három körül értük el a fővárost, ami biztossá tette, hogy ma már nem fogjuk tudni megnézni a Királyi Palotát és a Nemzeti Múzeumot, legfeljebb az egyiket. Mivel a buszmegálló és a hotelünk is a centrumban volt, gyorsan le tudtunk pakolni, majd elrohantunk a Palota irányába.

Bár az ebéd és a szállás miatt amúgy is sejtettem, az éttermek árait és a belépőt látva teljesen nyilvánvalóvá vált, Kambodzsa lényegesen (nagyjából kétszer) drágább, mint Vietnám volt. Tulajdonképpen magyar árakról beszélhetünk, amit azért nem sok minden indokol. Másik furcsaság, az országban működő kettős pénzrendszer, ugyanis a dollárt mindenhol elfogadják, és közel sem csak a külföldiek miatt, mivel a helyiek is azt használják. 1 dollár főszabály szerint 4000 helyi fabatka, utóbbit használják a váltópénz helyett. Egyébként ez is hozzájárulhat az inflációhoz, mert alig találni olyan terméket, ami ne lenne negyed dollárra felkerekítve…

Pozitív meglepetésből is akadt azért, a Palota sokkal jobb volt, mint vártam. Komoly khmer épületegyüttes – ez a stílus gyökeresen eltér a kínai, vagy a vietnámi buddhista építészettől -, minden remek állapotban volt, két csarnok pedig külön is említést érdemel. Az egyik a koronázóterem, az arany trónnal, a másik pedig a jáde-Buddha pagoda, ahol annyi kincset halmoztak fel, amiből évekig lehetne etetni a teljes lakosságot… Ezen a két helyen komoly bravúr kellett a fényképezéshez, de azért többé-kevésbé sikerült a dolog. Szerencsére záráskor sem kergettek ki minket azonnal, így kellemesen be tudtunk járni mindent.

Mivel ötkor minden bezárt, viszont a napnyugtáig volt még egy kis idő, ezért elsétáltunk a szocreál vietnámi-kambodzsai barátság-, valamint a vele szemben éles kontrasztot adó khmer stílusú függetlenségi emlékművekhez. A helyiek éppen a szabad téri diszkót hangszerelték az emlékművek közti tereken, erősítőből szólt valami nemzetközi sláger. Alkalmasint csatlakozhattunk volna a csődülethez, de nemsokára kezdődött a Chelsea-MU meccs, amiről nem szerettem volna teljes egészében lemaradni. A szállás felé a Mekong-parti sétányon indultunk, ahol szintén komoly tömeg hömpölygött, egészen addig, hogy a sötétség beállta után szinte azonnal leszakadt az ég. Az eső ugyan csak öt percig tartott, de olyan heves volt, hogy szinte még az esőkabátból is csavarni lehetett a vizet…

Mivel a vacsorát nem szerettük volna elhalasztani, így csak a meccs második félidejét csíptem el, ami majdnem tökéletesre sikeredett, csak a hosszabbítás hetedik (…) percét tudnám feledni. Közben sikerült megegyezni a szálloda sofőrjével a holnapi programról, és kiderült az is, hogy a tulaj egy érdekes tunéziai figura, akivel ha már úgyis maradunk még egy éjszakát, holnap nem ártana megismerkedni. Mire sikerült ágyba kerülni, már elég messzinek tűnt az a bosszantó határátlépés…

*Magyar ésszel nehéz felfogni, hogy tíz év alatt mennyi minden változhat egy olyan országban, ami valóban fejlődik, nem pedig tyúklépésben araszol.

2018.10.13. – Siófok nagyban

Elég tűnt túlzónak a 11 órás menetidő a ránk váró 500 km-es szakaszra, és ami azt illeti, nem is tartott annyi ideig az út. Sajnos. Hajnali négykor érkeztünk meg Vietnám legnagyobb üdülővárosába, az inkább helyiek, mintsem a turisták által látogatott Nha Trangba. Szerencsére a busz a szállodánkhoz viszonylag közel dobott ki, így tíz perc alatt oda is értünk. A kóma határán támolygó portás beengedett minket, de sajnos nem volt üres szoba, így csupán az előtérben tudtuk lepakolni a cuccainkat. A viszonylag kényelmes kanapéknak hála egy keveset még pihenni is tudtunk, mielőtt reggel beindult volna az élet. Valamivel hét óra előtt odamentem a pulthoz, hogy kiderítsem, milyen lehetőségeink vannak a sznorkellezésre, mert alapvetően ezért jöttünk a városba. Itt aztán hirtelen felgyorsultak az események, ugyanis kiderült, hogy tíz perccel később indul egy túra, amihez ha csatlakozni akarunk, azonnal dönteni, majd készülődni kell. Mivel nem volt B-terv, így elkezdődött a kapkodás, átöltözés, mosdó, stb., és mire elkészültünk, a kisbusz már tényleg ott várt minket.

A kikötőig tartó szakaszon volt időnk képet kapni arról, hogy milyen helyre csöppentünk. Tizenöt kilométer hosszú homokos tengerpart kísérte végig a várost, ami ki sem látszott az óriási és közepes szállodákból. Úgy tűnik, már a belföldi turizmusban is egyre több a pénz, így olyan túlkapások is létrejöhettek, mint egy középkori kastélymásolatokkal telerakott „Disneyland-sziget” a parttól két kilométerre, amit lanovka kötött össze a szárazfölddel. Mi szerencsére ennél kevésbé művi hely felé vettük az irányt, ráadásul motorcsónakkal, amivel már az utazás – nagy sebességgel pattogtunk a hullámok tetején - is elég szórakoztató volt.

A Mun sziget mellett található a környék legnagyobb korallzátonya, ezáltal a Vietnámban búvárkodni vágyók körében is népszerű célpont. Mint kiderült, azért a sznorkellezés tekintetében nem játszik a világelitben. Szó se róla, voltak korallok, egész szép halak is, de a Vörös-tengeri élményekhez viszonyítva olyan, mint Platón barlanghasonlatában a valóság és az árnyék közti különbség. Ami viszont érdekes, hogy – vélhetően az úszástudás hiánya miatt -, a vietnámi és a kínai turisták egyszerűen be sem merészkedtek a vízbe. Illetve néhányan a példánkon felbátorodva mégis, de összességében elég furcsa volt a tengerparton ruhában topogó emberek látványa. Másfél óra után egy újabb sziget felé vettük az irányt, pontosabban egy sziget mellett úszó halászfaluba – ehhez hasonlókat láttunk a Ha Long öbölben is, de ott nem volt lehetőség kiszállni -, ahol az ebéd várt minket. Itt is el lettünk halmozva minden földi (és vízi) jóval, halak, kagyló, csirke, gyümölcsök volt a terülj-terülj asztalkán. Az ebéd után még egy strandolós sziget volt hátra, ahol a tömegektől viszonylag távol tudtuk élvezni a kellemesen meleg tengert néhány órán át, majd késő délután visszaindultunk a part felé.

Az este Nha Trangban kellemesen telt, sok jó utcai étkezde van a városban mindenfelé, de az ebben az országban lehetetlennek tűnő küldetés, egy normális szupermarket felkutatása, itt sem járt sikerrel. Egy vietnámi útnak semmiképpen sem kihagyhatatlan eleme eme nagyra nőtt Siófok felkeresése, de aki csak simán tengerparti lazulásra vágyik, az nem fog csalódni.

2018.10.04. - … hanem a rizsföldeken is (folytatás)

A vietnámi utunk sokkal logikusabb, mint akár a közép-ázsiai, akár a kínai, mivel szinte egyenes vonalban kell haladnunk északól délre, de a rövid(ebb) távolságok miatt két alkalomtól eltekintve az éjszakai busz/vonat sem opció. Következő állomásunk Tam Coc falu volt, melyet a roppant kreatív „Ha Long Bay a földön” elnevezéssel próbálnak eladni a turistáknak. Mivel este érkeztünk, az analógia igazolására még várnunk kellett egy keveset, de addig is szállás után kellett néznünk, ugyanis a busz nem a közeli városba vitt – ahogy azt előre egyeztettük – hanem direkt a látványosságnak helyt adó faluba. Holnap ennyivel könnyebb lesz eljutni a jegypénztárig, és nehezebb elérni a vonatot. A szálláson rajtunk kívül egy új-zélandi pár volt – akiket kecses alkatuk miatt a sötétben biztos maorinak néztem volna -, de sok információval nem tudtak szolgálni, szerintem azt sem nagyon tudták, hogy merre járnak éppen. Este még szenvedtünk egy kicsit a vietnámi vasúttársaság honlapjával, ahol bár adott a lehetőség angol nyelven is jegyet foglalni, valamiért a bankkátyáinkat viszont nem szerette a rendszer. Mivel a helyben lévő ügynökök a jegyet dupla áron kínálták, végül abban maradtunk, hogy másnap úgyis lesz motorunk, teszünk egy kisebb kitérőt az állomás felé…

2018.10.05. – Lábbal evezni

Reggel gyorsan kiderült, hogy bármilyen szimpatikus hely is a szállásunk, egyéb szolgáltatását nem érdemes igénye venni, így a motorbérlést – féláron – inkább a szomszédos étteremben ejtjük meg. De még előtte csónakra szállunk, és irány Tam Coc, ami biztosan ott van Vietnám öt legturistásabb helye között. Ennek megfelelően igyekeztünk megelőzni a Hanoiból érkező csoportokat, ami még a késői keléssel együtt sem tűnt lehetetlen feladatnak. A kikötőben már százszámra várakoztak a hajók, szerencsére azonban a látogatók még alig kezdtek gyülekezni. A szabályok értelmében legfeljebb két külföldi kerülhet egy csónakba, így privát saját kapitánnyal – egy negyvenöt év körüli nővel – vágtunk neki a közel kétórás útnak. Noha a túra „Ha Long-öböl élményt” ígért, azért a karszthegyek errefelé inkább csak dombok, ezzel együtt persze elég jól mutattak a patak mindkét partján, néhány esetben pedig felettünk is, ugyanis három helyen a víz alagutat vájt a hegybe, és azon keresztül haladtunk. Az élmény szerves részét képezi, hogy az evezős nénik kizárólag a lábukat használják a lapátolásra. Van aki váltott lábbal – mintha taposna - dolgozik, van aki pedig mellúszó lábtempókkal halad. Gondolom kibékíthetetlen ellentét van a két iskola között, és őszintén szólva magam sem tudnék választani, hogy melyik a hatékonyabb. Egyébként aligha létezik ennél nyugisabb, relaxálóbb program Vietnám-szerte. Egyedüli negatívumként azt nevezném meg, hogy visszafelé ugyanazon az útvonalon jön a túra – a patak és a kikötő adott, ugyebár -, így elvész az újdonság varázsa. Egyébként a visszafordító pontnál árusok vártak minket, és itt találkoztam az eddigi legmókásabb saleses trükkel az út során. Miután tisztáztuk, hogy nem kérünk innivalót, az árus felvetette, hogy akkor vehetnénk a csónakos nőnek, elvégre olyan keményen dolgozott értünk… Hát lehet erre nemet mondani?! (Igen.)

Visszafelé úton már feltűntek a kínai turisták, illetve mielőtt feltűntek volna, harsány jókedvük már jó előre letarolta az idilli környezetet. Gyorsan felvettük a motort a vasútállomás felé vettük az irányt, ahol meglehetősen gyorsan sikerült is megvennünk az éjszakai vonatra szóló együnket, majd azzal a lendülettel mentünk is tovább Thrang An-felé, ami az egész térmészeti-kulturális örökség terület névadója. Nem igazán tudtuk, hogy mire számíthatunk, mert ez a hely sehol nincs reklámozva, és a neten is viszonylag kevés információt találtunk róla, mivel mindenhol Tam Coc-al foglalkoznak helyette.

A metódus itt is ugyanaz volt, újfent csónakra pattantunk – bár most két vietnámival osztoztunk a hajón (és a költségeken), kiválasztottuk az útvonalat a három lehetőség közül, majd irány az ismeretlen. Tam Coc után elég megdöbbentő volt, hogy a három órás (!) út alatt talán két csónakkal találkoztunk, és nem csupán azért, mert a többség a másik két útvonalat választotta – mivel azok érintették a King Kong film egyik forgatási helyszínét -, összesen sem voltak túl sokan a falutól alig 15 km-re lévő helyszínen. Egyébként gyorsan kiderült, hogy messze a legjobb útvonalat választottuk, mivel az útnak teljesen más hangulata volt az előzőnél. Itt már valóban hegyek között eveztünk, ráadásul kilenc barlangon is át kellett haladnunk, melyek mind újabb és újabb teljesen elzárt öbölbe vezetett, ahol a dzsungelen kívül csak egy-egy buddhista templom fogadott minket. Noha tudtam, hogy a főút légvonalban alig másfél kilométer, olyan érzésünk volt, mintha a világ végén lennénk. Ha választanom kéne a két program közül biztosan ezt választanám, és ezzel alighanem Rita is egyetért. Ráadásul még egy szalagos varánusz kölyköt is meg tudtunk figyelni, ami épp a csónakunk előtt úszott keresztbe. Noha jobban örültem volna egy három méteres, 50 kg-os példánynak, kezdetnek ez is megteszi…:)

Mivel a program jóval tovább tartott, mint vártam – és mint az a leírásban szerepelt -, ezért a visszaérkezés után iparkodnunk kellett, hogy tejessé váljon a nap, és feljussunk a Hang Mua barlang tetejére, ahol harminc méteres kősárkány lakozik, és ahonnan állítólag parádés a naplemente. Utóbbi annyira nem igaz, hogy a naplementét onnan éppen nem látni, mivel a hegyek eltakarják, cserébe viszont a panoráma tényleg egészen remek volt. Sajnos ezt rajtunk kívül aznap vagy száz másik ember is megtapasztalta…

Még a vaksötét beköszönte előtt sikerült leadni a motort, felmarkolni a csomagokat majd megvacsorázni. Sajnos a vasútállomáshoz nem volt buszjárat, így kénytelenek voltunk taxizni, de a motorkölcsönző elég korrekt árat adott ki nekünk. A vonatra még így is kellett várnunk egy kicsit, de nem unatkozni nem volt időnk, ugyanis megtalált minket egy fiatal tanárnő a nyolcévesekből álló csoportjával – mindezt este fél tízkor -, és feltétlenül velünk akarták gyakorolni az angolt. Rita kapott egy kis ízelítőt, hogy mi fog rá várni… És ami azt illeti, inkább szórakoztatónak, mint vészesnek tűnt a mutatvány.  Ennél már csak a vagonunk jelentett kellemesebb meglepetést, ugyanis az jóval az IC szint fölött volt, hátrahajtható, ún. „soft seat” ülésekkel. A tartalmas napnak hála el is aludtunk viszonylag gyorsan.

2018.09.27. – Veled vagyunk Vietnám

Viszonylag kényelmes üléseknek hála többet aludtam, mint egynémely hostelben, ezzel együtt sem mondanám, hogy kicsattantam a frissességtől, főleg, amikor kiderült, hogy a határ nyitására még 1,5 órát kell várnunk a vaksötétben. Rita pragmatikus megoldást választva, egy padra borulva aludt tovább, én inkább olvasással ütöttem el az időt. A nyitás közeledtével a várakozással vegyes izgalom azért megtette a hatását, a fáradtság elmúlt, ráadásul már magányosnak sem kellett érezzük magunkat, addigra már nagyjából ötven ember várakozott rajtunk kívül arra, hogy felemelkedjen a vasfüggöny.

Nem vagyok kezdő, ami a határátlépéseket illeti, de az átutazók közt ehhez fogható kontrasztot, soha nem láttam. A kínai oldal felől viszonylag jól öltözött – kivéve persze minket :) - csoport indult el Vietnámba, míg onnan a háború előtti – és nem a vietnámi, hanem az indokínai háborúra gondolok… - rozsdás, agyonpakolt bicikliken élelmiszert szállító rizskalapos, szakadt parasztok rohanták meg a határt. Nagy kár, hogy a fényképezést ritkán tolerálják ilyen helyeken, így csak az emlék marad, de az viszont elég mélyen belénk égett. Az átkelés után viszonylag könnyen le lehetett rázni az utcai pénzváltókat – ezt különösen ajánlom is, mivel a helyi pénzek közül azok, amik közt egy nagyságrend a különbség, teljességgel érthetetlen módon hasonlítanak egymásra -, majd elsétáltunk egy bankba, feltölteni  forrásainkat.

A vietnámi időzóna a kínaihoz képest eggyel le van maradva, így bár úgy tűnhet, hogy nyertünk egy órát, valójában felkészülhettünk az este hatos sötétedésre, ami legalább annyira elcseszett dolog, mint  magyar időzóna. A lényeg, hogy a bank éppen kinyitott, a pénzváltás után öt perccel pedig már első állomásunk, a Sapa melletti völgyben található Tavan felé kanyarogtunk a hegyi utakon. Persze a busz csak Sapáig járt, onnan taxira kellett váltanunk. Sajnos a térségben fix tarifák vannak, így alkudni nem lehetett. Az út egy irányba annyiba került, mint a két éjszakai szállás reggelivel, de szerencsére az utóbbi volt extrém olcsó, nem pedig az előbbi drága, főleg annak fényében, hogy a faluba vélhetően Vietnám legrosszabb útja vezetett. A faluban ha nem is hemzsegtek ugyan, de erősen érezhető volt a nyugati turisták jelenléte – Sapából ide vezetnek a legnépszerűbb túrák -, ennek megfelelően bőven volt választék vendégházakból, de még éttermekből is. A szállás elfoglalása után pihentünk egy kicsit – ez idő alatt leszakadt az ég -, majd elindultunk egy könnyed délutáni túrára egy vízeséshez.

A vízesés és a rizsteraszok önmagukban is szépek – bár a völgyben már eléggé előrehaladott állapotban volt az aratás -, de nem ez a lényeg, a csúcslátványosságot ugyanis az emberek jelentik, elsősorban miattuk érdemes ide látogatni. És nem csupán arra gondolok, hogy sokkal - de tényleg összehasonlíthatatlanul - kedvesebbek, mint a kínaiak, hanem, hogy itt él a föld talán legváltozatosabb törzsi kultúrája. A séta, de már a taxi út alatt is rengeteg különböző népviseletet figyelhettünk meg. (A népviseletet errefelé 99%-ban a nők kiváltsága, ők viszont – ellentétben Kínával - nem csak a turisták kedvéért hordják.) A völgyben a fekete-hmong, a red dao és a zay népcsoportok voltak a dominánsak, ezek közül a kedvenceink a red daok, akik a kendőjüket Mikulás-sapkaként hordták (és a hajukat is felborotválták a kendő vonaláig).

A szálláson rajtunk kívül csak franciák voltak, egy pár pedig éppen azzal a módszerrel járja be az országot, amit korábban már mások is javasoltak, érkezésük után vettek egy motort ~100ezer forintért, majd ha végeztek a körúttal, ugyancsak turistáknak adják el ugyanennyiért. Elég praktikus ötlet, pláne annak aki tud motorozni, ráadásul oda érkezik, ahonnan indult. Tehát nem nekünk.

A faluban egyébként van vezetékes villany, ezzel együtt a korai – fél hatkor már megy le a nap, ami elég bosszantó – sötétedés után mindenhol megáll az élet. Azért annyi turista még nincs, hogy megváltozzon tőle a paraszti életritmus, de nincs is ezzel gond, legalább le tudtuk zárni a napló kínai részét.