2019. december 28. – Piacoktól a pokoli vasútig

Még előző nap, finoman fogalmazva is kellemetlen előjelekkel indult az utazásunk, ugyanis az éjszakai busz indulása előtt egy órával még éppen egy fogorvosi székben szenvedtem. A néhány hete megroppant tömésem cseréje nem várhatott tovább, az egyre intenzívebb fogfájás cselekvésre késztetett. A tömés utáni kellemetlen érzést szerencsére gyógyszerekkel egészen jól kordába lehetett tartani, így különösebb panasz nélkül érkeztünk meg Bangkokba hajnali öt körül, hogy azonnal tovább is induljunk Samut Songhramba, ahol Ázsia leghíresebb vasúti piaca található. Ennél korábban ugyan esélyünk sem volt érkezni, a kora reggeli vonatot mégis éppen lekéstük, így az elkövetkező másfél órában a városban bolyongtunk, már amennyire az időjárás engedte. Ugyan két hónapja nem láttunk esőt, de itt rögtön leszkadt az ég, és bár a zápor csak tíz percig tartott, a leszakadó vízmennyiség éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a várost kettészelő Mae Klong folyó kiöntsön, így a belvárosi utak tíz centis víz alá kerültek, mi is bokáig vízben folytattuk utunkat. Úgy tűnt, hogy ez errefelé nem tér el a dolgok normális menetétől, mi azért egy kicsit meglepődtünk, elvégre az „úszó piacot” néhány kilométerrel odébb vártuk.

A piacot úgy kell elképzelni, hogy a sinektől számítva mindkét irányban öt méteren belül helyezkednek el az üzletek, és nyugalmi állapotban az áruk egészen a sínekig ki vannak pakolva, a kétoldalt benyúló napellenző ponyvák pedig tulajdonképpen összeérnek, egyfajta alagutat kialakítva. Az alagút anlógia csak annyiban sántít, hogy ez alatt maximum emberek férnek el, vonat nem, így ha érkezik a szerelvény, azzal is lesz dolguk az árusoknak. Az árubőséggel, és a forgalommal sem volt probléma, bár az is lehet, hogy csak a szűkös helynek volt köszönhető a tömegérzés, szerencsére azonban turisták rajtunk kívül alig lézengtek a környéken. Szerencsére nem kellett túl sokat várnunk a következő szerelvényre, és akkor elkezdődött a varázslat. Mint korábban már megfigyeltem, az árusok a termékeket kínáló asztalokat apró, a vasútra merőleges sínekre szerelték, így amikor felharsant az első fütty, mindenki másodpercek alatt betolta a portékáit az üzletbe. Hihetetlen hatékony, és begyakorolt rendszer volt, a napellenzők összecsukásával együtt sem tartott az egész fél percig. További egy perc volt, míg elcsettegett előttünk – nagyjából húsz centiméter távolságra –  az ablakokban csüngő túristákkal teli vonat, majd ugyanilyen sebességgel a piac ismét visszaépült. Az egész tényleg nem tartott két percnél tovább, de nagyon impresszív volt a látvány. Őszintén szólva csak ködös elképzeléseim voltak arról, hogy mi fog történni, de ilyen hatékonyságra egyáltalán nem számítottam. A vonat érkezését követően öt perccel már szó szerint mindent elleptek a turisták, a piac pedig elkezdett inkább látványosságként, mint az árúforgalmat előmozdítő találkahelyként funkcionálni. Nekünk ezt szerencsére nem kellett sokáig elviselnünk.

Miután bolyongtunk kicsit a belvárosban, ahol új értelmet nyert a járdasziget kifejezés, pont belebotlottunk egy szongtheóba, ami következő állomásunk, a Damnoek Saduak Úszó piac felé indult. Az úszó piacok Délkelet-Ázsia szupersztárjai, olyan kulturális élményt kínálnak, melyről az ide látogató igyekszik meggyőzni magát, hogy most aztán alámerül az autentikus viet/thai/burmai mindennapokban. A valóság ezzel szemben az, hogy mára ezek nagyon kevés kivétellel kizárólag turistacsapdaként funkcionálnak, és ez fokozottan igaz Damnoek Saduakra. Ez ugyanis a világ talán legnagyobb ilyen jellegű látványossága, apró szépséghiba, hogy már eleve a külföldiek igényei szerint alakították ki 1981-ben. Ezzel együtt is szerettük volna megnézni, elvégre attól, hogy valami bazári, még lehet érdekes, pláne látványos.

A főúttól mintegy másfél kilométert kellett sétálni a csatornáig, mely alatt méterenként kellett levakarni a taxisokat, akik rendhagyó módon itt csónakkal közelítik meg a piacot. Ha valaki a vízen is szeretné bejárni a területet akkor sem érdemes már itt hajót bérelni, ugyanis a piacnál ugyanezt nagyjából ötöd áron lehet megtenni. Ami teljesen korrekt, én mégsem tudnám jó szívvel ajánlani. Az ok pedig – talán a csúcsszezonnak köszönhetően – az az elképesztő tömeg volt, ami miatt a csónakok gyakorlatilag csak araszolni tudtak. Mi persze a partról és a különböző kilátópontokból ezen csak jót derültünk, mitöbb fotótémának a forgalom csak jót tesz, de belülről azért eléggé idegtépő élmény lehetett az utasoknak. A piacon egyébként csak szuveníreket és kaját lehet kapni, aranyáron nyílván, bár a mangó ragacsos rizzsel még így is remek vételnek bizonyult. Az eladóknak csak viszonylag kis százaléka árul csónakból, azt jellemzően a vevők használják, hogy megálljanak a partmenti bódéknál vásárolni. Amit még érdemes megemlíteni, hogy a piac területén három helyen is találkoztunk mutatványosokkal, akik abból próbáltak meg pénzt csinálni, hogy a turisták fotózkodhatnak a koboldmakijaikkal. Lévén a világ egyik legcukibb állatáról van szó, nem kételkedem az üzleti sikerben, de nekem mégsem jött be a dolog, mivel a makik Thaiföldön még csak nem is őshonosak, ráadásul éjszakai állatokról lévén szó, aligha vették jónéven az egrecíroztatást. A szinte elmaradhatatlan tigrispitonokról már szó se essék… A hajózható csatornák elég nagy területet szőnek be, a forgalom mégis viszonylag kis részre koncentrálódik, így azért nem egész napos program bejárni a piacot, főleg, ha pénzt amúgy sem tervezünk költeni. Nagyjából dél körül fáradtunk el a nézelődésbe, és indultunk tovább Kanchanaburi felé. Akkor még nem tudtuk, hogy bár légvonalban közel voltunk, az akadozó közelkedésnek hála, majd’ három órát elcseszünk az életünkből. Pedig így történt.

Kanchanaburi Thaiföld egyik legfontosabb zarándokhelye, legalábbis ami a külföldieket illeti, mivel több tízezer szépen gondozott katonasír idézi meg a II.világháború egyik legtragikusabb epizódját. Szingapúr elfoglalása után ugyanis a megszálló japán csapatok ide internálták a „szövetséges” hadifoglyokat, hogy velük – meg persze negyedmillió helyi civillel – megépíttessék a Sziám-Burma vasútat, mely ha máshonnan nem is, a „Híd a Kwai-folyón” című filmklasszikusból mindenki számára ismerős lehet. Mire lepakoltunk a szupermenő lakóhajónkon (2000 ft/éjszaka), és ettünk egy kései ebédet, már három óra felé járt az idő, de szerencsére nem késtünk le semmiről. A naplementéig hátralévő három és fél óra ugyanis bőven elég, hogy a város határain belül található legfontosabb látnivalókat megnézzük. Amire kevesen számítanak az az, hogy Kanchanaburinak Thaiföld egyéb városaitól eltérően - hála a kínai kereskedőknek -, kimondottan érdekes óvárosa van. Ez a tény kimondottan kellemessé tette a sétát a központi katonai temetőig, melynek szomszédságában a kínai közösség temetkezési helye is található. Itt kezdtük, mivel a különleges kínai síremlékek önmagukan is elég érdekesek. A legfelemelőbb viszont kétséget kizáróan a britek által kialakított emlékpark. Az egész területet golfpálya minőségű gyep borítja, a katonasírok makulátlanok. Mindegyiken olvasható az alatta nyugvó katona rangja, a halál oka, valamint, hogy pontosan melyik alakulatban szolgált. Az alig méteres fejfáknak persze nem elsősorban művészi értékük van, de ilyen tömegben tényleg letaglózó, a tragikus sorsokat olvasva pedig megelevenednek a háború borzalmai. A legmeghatóbbak persze azok a sírok, melyeket láthatónak nem csupán az emlékbizottság gondoz, hanem a leszármazottak – esetleg ismerősök – által odahelyezett apró személyes tárgyak is díszítenek. Belegondolni is borzasztó, hogy ezek az angolok, ausztrálok, új-zélandiak sokezer kilométerre az otthonuktól nyugszanak, a hozzátartozóknak pedig a fél világot át kell utazniuk, hogy leróhassák tiszteletüket.

A parkban szinte megállt velünk az idő, ezért mikor mégis feleszméltünk, kicsit sietősebbre kellett vennünk a figurát. Az út gyakorlatilag keresztülvezetett a város turistanegyedén. Rengeteg hostel, kocsma és étterem volt mindenfelé, de szerencsére a tömeg – bár nem éreztük magunkat magányosnak – nem volt zavaró. Háromnegyed órával később, még ötóra előtt értünk el a nap főattrakciójához, a Kwai-folyón épült vasúti hídhoz. Jelentem, megtaláltuk a tömeget. Ami viszonylag meglepő volt, hogy az emberek döntő többsége a város felöli oldalon maradt a jáde-árusok legnagyobb örömére, míg mi átvágtunk a síneken, és a túloldalt kialakított meglehetősen bizarr, katonai barakk tematikájú rekrációs negyedet vettük célba. Volt itt minden, csapaszállítóból kialakított bár, kiszuperált fegyverek, tábor, éppen csak a katonák hiányoztak. A legnagyobb látnivaló viszont mégiscsak a szép kis híd volt. A töltésen elsétáltunk az emlékmegállóig, majd a part mentén vártuk a naplementét. A Kwai-folyón eközben deszkán evező kínai csoportok, valamint úszó éttermek váltották egymást. A tömeg és a történelme ellenére a hely mégis idilli hangulatot árasztott, aminek a csúcsán egyszer csak megjelent a vonat, az emberek szétszéledtek, az pedig átzakatolt a hídon.

Sötétedés után indultunk vissza annak biztos tudatával, hogy ebből a napból mindent kihoztunk, ráadásul úgy tűnik, hogy a fogam is egész jól van. A szállásunk mellett időközben egy újévi fesztivál is kinőtt a földből, így tettünk még egy kört a neonerdőben, majd visszatértünk a vízre. Azt hiszem, hogy a feltámadó szél egészen új értelmet adott az „álomba ringatás” kifejezésnek, de szerencsére egyikünk sem lett tengeribeteg…:)

2019. december 12. – Nomen est NOmen: Elefánt-sziget

A thaiok nagyon rigorózus emberek. Nem tűrik, hogy december hónapban holmi munkával megzavarják a permanens ünneplést, így a következő hosszú hétvégére sem kellett sokáig várni. Ráadásul az összefüggő négy nap lehetővé tette, hogy egészen a tengerig jussunk! Célpontul Koh Changot választottuk, melyet csupán az alakja miatt neveztek el Elefánt-szigetnek, vadon élő elefántok sajnos nem lakják. Az út persze még egy nappal korábban, késő délután indult, mivel a tervek szerint éjszakai busszal jövünk-megyünk, hogy legyen nettó három és fél napunk. Meglepő módon a 750 km-es utat egy átszállással abszolválni tudtuk – hajnali fél háromtól fél négyig vártunk Sa Keo festői buszpályaudvarán, reggel 9-kor pedig már a kikötőben vártuk a kompunk indulását. A fél órás út alatt, hála a reggeli nap fényében szikrázó tengernek, alig láttunk valamit Thaiföld harmadik legnagyobb szigetéből, a partra érve két dolog nyilvánvalóvá vált. Az egyik, hogy a szigeten a tömegközlekedést ellátó furgonok egészen elképesztően vannak árazva, így mind a négy napra motort kell majd bérelnünk, a másik pedig, hogy hiába a partmenti utak, a hullámvasutazást nem fogjuk megúszni. A kikötőben persze a motorok drágák voltak, és borzasztóan leharcoltak, de alig sétáltunk egy kilométert – útközben megnézve egy viszonylag új kínai templomot -, féláron egészen remek kis motort sikerült szereznünk.

Az út a csomagokkal együtt persze a megfelelő jármű dacára sem volt egy leányálom, a szerpentinek még hagyján, de néhol a thaiok egészen elmeháborodott módon vették be a kanyarokat. Aki hisz a reinkarnációban, annak persze mindegy… A Lonely Beachig vezető húsz kilométeres szakaszt – melyet előreláthatóan még legalább ötször meg kell majd tennünk – majdnem ötven perc alatt tettük meg, de lényeg az eredmény, mi pedig épségben érkeztünk, és azzal a lendülettel el is tudtuk foglalni a szállást, mely jelen esetben egy börtön-barakk tematikájú faház volt. Pillangó valami ilyesmiből próbált megszökni, nekünk egyelőre megfelelt, bár egy zárható bejárati ajtót el tudtam volna viselni…

Egy gyors ebéd után már a strandon is találtuk magunkat, ahol az elkövetkező három órában én leinkább az út fáradalmait igyekeztem kiheverni, de örömmel nyugtáztuk, hogy a fehér homokos, pálmafás strand szép, a víz pedig kellemesen meleg. Némi ejtőzés után a parton felbukkant a kollégánk is, aki remek ötletünkön felbuzdulva csatlakozott hozzánk az útra. Ennek mérsékelten örültem csak, mert bár különösebb problémám nincs vele, azért az egészen biztos, hogy fürdőruhában soha sem szerettem volna látni. Alig összefüggésben az események ilyetén alakulásával, nagyjából délután háromkor összeszedtük magunkat, várt ugyanis még egy program, Bang Bao halászfalu, és a környező sziklák felfedezése. Nem gondoltam volna, hogy a falu és az azt körül ölelő öböl ennyire meseszép lesz, különben biztosan több időt szántam volna rá, így némileg sietősen jártuk be a tengerész-emlékművet, a hiányzó pallók miatt kicsit foghíjas, ámde az alatta lévő mélység miatt annál látványosabb sziklasétányt. Meg kell modnjam, a vulkáni tufán itt-ott felbukanó zöld vegetáció és az öbölben sarjadó mangrove bőven kárpótolt a fárasztó út miatt, de a csúcs maga a kikötő, mely a vízre épült színes házaival, még színesebb hajóival, bazársorával, egészen különleges volt. Itt, a mólón ért minket a naplemente, mely a két hegy között, egy vékony földnyúlvány mögött bukott bele a vízbe. Elvileg sötétedés előtt szerettem volna letudni a visszamotorozást, de végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a dolog, főleg, mert rajtunk kívül ekkor már senki nem járt az utakon.

Lonely Beach alapvetően a hátizsákos turistákat célozza, így itt van a legnagyobb éjszakai élet is, de mivel az előző napi alvás kimarard, nem sokáig kacérkodtunk az éjszakázás gondolatával. Elvégre holnap is lesz nap. Amire viszont aligha számítottam, hogy néha bizony a hegy jön Mohamedhez, és a pakundekli falak aligha állják útját a drummandbassnek, így bizony a kelleténél jóval nagyobb dózist kaptunk a diszkóhangulatból. De sebaj, elvégre reggel hatkor már abba is hagyták a zajongást…

2019. november 30. – Az első főváros

A független thai államok története a XIII. század elejéig vezet vissza, mikor Sukhothai elszakad a Khmer Királyságtól. Az első főváros felkeresése nagyjából folyamatosan terítéken volt az elmúlt egy évben, de sem a Chiang Mai-i túra alkalmával, sem Indiából visszafelé nem tudtunk itt megállni, ezért is örültünk meg nagyon, amikor egy halom adminisztratív ügy intézésére kaptunk két szabadnapot. Mivel egy hihetetlen bravúrsorozatnak hála sikerült mindent letudnunk egy munkanap alatt (november 29-én), és még elértük a délutáni buszt Khon Kaenbe, az éjszakait Sukhothaiba, így hajnali háromkor sikeresen megérkeztünk a csupán néhány taxis hiéna által belakott buszpályaudvarra. Mivel az első songtheow csak hatkor indult a várostól 12 km-re lévő antik negyedbe, ezért Rita folytatta a pihengetést, míg én inkább olvastam pirkadatig.

Elég bosszantó volt, hogy az első járat pár perccel napkelte után érkezett a romterülethez, de mint kiderült, a fák miatt a napból amúgy sem látszott volna semmi, így nem vesztettünk semmit. A furgonon rajtunk kívül csupán egy fickó, egy meglehetősen jófej amerikai nyugdíjas – aki amúgy nem nézett ki többnek 50 évesnél – utazott, akivel össze is haverkodtunk gyorsan, a biciklibérlést már együtt intéztük. Az öt különálló – bár egymástól nem kimondottan messze található – romterület bejárásának legjobb módja ugyanis a kerékpár, amit fejenként 1 dollárért vihetünk el egy napra. A látványosság kapcsán még egy furcsaságot érdemes megemlíteni, az pedig az árazása, annak ellenére, hogy a látnivalók 70%-a a központi-, 15%-a pedig az északi területen található, mind az ötre külön jegyet kell váltani, méghozzá azonos áron, ezért úgy döntöttünk, hogy csak az első kettőre fogunk koncentrálni.

Egész pontosan két okból is remekül jött ki a hajnali érkezés, és az, hogy mi voltunk az első látogatók a romterületen. Egyrészt nyilván teljesen más magányosan felfedezni a templomokat, mint napközben a csoportokat kerülgetni, másrészt pedig a napfelkeltét követő első órában (ún. “arany óra”) egészen mások a színek – főleg ha vörös tégláról van szó -, szerintem szebbek, mint napközben. Első utunk nyilván a Wat Mahathathoz vezetett, ami egész Sukhothai – de talán egész Thaiföld – legszebb műemléke, vitán felül ez a terület legnagyobb látványossága. Ezen a helyen maradt meg – vagy állították helyre – legépebben az egykori templom komplexum, a főtemplommal, az oszlopcsarnokkal, és egyéb álló, valamint ülő Buddhákkal. Itt azért elég sok időt el lehet tölteni, mi is így tettünk egészen az első csoport felbukkanásáig. A központi területen a fene tudja hányadik Ráma király szobrán kívül még akad pár elég szép, vízesárkokkal körülvett templom, de ezek közül is kiemelkedett a Wat Si Sawai, mely három kucsmagombára emlékeztető óriási tornyával az angkori építészetet is megidézte.

Az északi templomok felé menet még a Wat Sorasakot emelném ki, mint kihagyhatatlan megállót, ennek talapzatát ugyanis minden irányból látványos elefántszobrok díszítik. Az északi terület sok kisebb romot, illetve temetőt rejt, de alapvetően két látványossága akad. Az egyik a mesterséges szigeten álló Wat Phra Pai Luang, ami egy félig meddig megmaradt oszlopcsarnok végében ácsorgó méretes Buddha szobrot rejt, valamint a Wat Sri Chum, ami pedig egy ülő Buddha temploma. Előbbi mellett kellett volna megváltani a belépőt a területre, de mivel a jegyárus önkéntes szabadságát töltötte, köszöntük a lehetőséget, míg utóbbit csak távolról láttuk, mivel egy templom kedvéért már nem vettük meg a jegyet, hiszen minden mást már láttunk. Visszafelé úton még újra megálltunk a főtemplomnál – ami még a turista csordákkal együtt is gyönyörű volt -, majd meglátogattuk az utolsó helyszínünket, már a kapun kívül. A Wat Trapang Thong egy szépen helyreálltótt és kidekorált templom, véleményem szerint itt akár még aktív hitélet is folyhat, bár szerzetessel éppen nem találkoztunk. A templommal szemben ettünk egy gyors ebédet, majd a biciklik leadása után visszaindultunk az új városrészbe.

Nem egész hat óra alatt szerintem elég alaposan be lehet járni a terület legizgalmasabb részeit, persze ha sokkal több időnk lett volna, talán még elnézünk az innen másfél órányira lévő, sokkal meghittebb Si Satchanalai Történelmi Emlékparkba is, de a fennmaradó napokra mi egy kicsit izgalmasabb programot terveztünk, így inkább elindultunk visszafelé, hogy az estét már a Nam Nao Nemzeti Park egyik sátrában tölthessük. A táv mindössze 235 km volt, viszont Thaiföld tömegközlekedés tekintetében legmostohább, hegyvidéki szakaszán. A helyzet az ugyanis, hogy ilyen terepen a magánzóknak nem éri meg igazán furgonokat üzemeltetni, így maradnak az állami buszok, melyek sokkal lelakottabbak és drágábbak azoknál, melyekkel jellemzően utazni szoktunk. Első ízben Phitsanulokig mentünk, ami egy sima furgonút lett volna, ha a sofőr nem pont most áll meg tankolni húsz percre, majd onnan állami busszal mentünk tovább Lom Sakig. Utóbbi sem volt egy leányálom, nem csak azért, mert meg kellett másznunk egy hegyet, amit a busz csak kb. gyalogtempóban bírt teljesíteni, de egy járat itt is kimaradt, szóval vesztettünk újabb háromnegyed órát. Több, mint négy órával az indulás után tehát még mindig 50 km masszív hegymenet állt előttünk, úgy, hogy a Nemzeti Park a neten talált szegényes információk alapján kevesebb, mint egy óra múlva bezár. Mivel időben érkezni busszal – ami ki tudja mikor indul – lehetetlen küldetés lett volna, elkezdtünk stoppolni és, nagyjából húsz másodperc múlva egy kedves család fel is vett minket a tuningolt japán autócsodájukkal, a négy gyerek mellé. Ha valamivel, hát ezzel fel tudunk jutni időben, gondoltam lelkesen, de kiderült, hogy a család csak tíz kilométerre megy, a hegy lábánál lévő faluba. Ennyivel is beljebb voltunk.

Ezt követően tíz percig hiába integettünk, a legtöbb kocsi – alig néhány jött erre - vagy tele volt, vagy megijedt Ritától :), majd felbukkant újra a sportautó, a házaspár ugyanis miután lerakta a gyerekeket, visszajött értünk, hogy felvigyen a hegyre. Gyanítom, hogy ez a 80 km-es kitérő nekik egy nagy fogyasztású autóval, 1200 méter szintemelkedés mellett nem jött ki fél liter benzinből, de nem voltunk abban a helyzetben, hogy visszautasítsuk ezt a több, mint kedves gesztust. A srác nem véletlenül vezette ezt az autót, a szerpentineken is több, mint bátran hajtott, így kettő perccel öt óra előtt el is értük a Nemzeti Park bejáratát. Egyébként nem úgy tűnt, mintha éppen zártak volna…

A párt meghívtuk vacsorára – momentán mással aligha hálálhattuk meg a segítséget -, de siettek vissza a családhoz, de azért a gyerekeknek küldtünk jópár zacskó chipset, ami a leginkább ajándék-kompatibilis dolog volt, amit az itt lévő egyetlen boltban kapni lehetett. Sok szép dolgot lehet látni a világon, de talán az ilyen szép emberi pillanatok jelentik az utazás legfelemelőbb élményeit. A búcsúzás után nekiveselkedhettünk felállítani a sátrunkat, a látogatóközponthoz leközelebb eső kempingben, ahol rajtunk kívül még három család tanyázott. Szerencsére ez a művelet egy ifjú helyi segítségével még világosban befejeződött, hogy utána végre megnézhessük, hová is kerültünk. Mármit azon túlmenően, hogy az elefánt észlelések számát figyelembe véve ez Thaiföld harmadik legjobb nemzeti parkja. Ezért vagyunk itt ugyanis.

Mint kiderült, délután ötkor csak a túraútvonalakat zárják le – nem is akárhogy -, az étterem és a látogatóközont egészen este tízig nyitva van. Megkérdeztem, hogy van-e lehetőség éjszakai túrára, ám sajnos az kizárt, ellenben van éjszakai szafari 8000 forint/autó áron. A program elvileg két óra, és a Khao Yai óta már sejtettük, hogy mire kell gondolnunk. Ketten persze nem érte volna meg a kísérlet, de a látogatóközpont előtt pont belebotlottunk egy öttagú belga családba, akiket rögvest beszerveztem. Annak ellenére mondtak igent, hogy most jöttek a Khao Yaiból, ahol nekik velünk ellentétben szerencséjük volt, és láttak egy csomó elefántot… Az indulásig volt még egy bő óránk, így a közös vacsora beiktatásával el is kezdtük az ismerkedést. Mint kiderüt, a három viszonylag fiatal gyereket időlegesen kivették a suliból – van egy külön bőröndjük tankönyveknek -, és három hónapot utazgatnak Délkelet-Ázsiában, méghozzá hátizsákos stílusban, tömegközelekedéssel. Ez utóbbi nem lepett meg, mivel ez a hely eléggé kiesik az utazási irodák látóteréből. Egyébként a gyererekek nagyon érdeklődőek voltak, elég talpraesettek is, és viszonylag gyorsan sikerült eloszlatni a magyarokkal szembeni előítéleteket, melyekkel sajnos nem most találkoztunk először (sem másodszor) az út során. Nagyjából az 1910-es évek óta nem volt ennyire rossz híre a magyarságnak a világban, de a szerény eszközeinkkel azért igyekszünk javítani ezen… Csepp a tengerben.

Mindenekelőtt lelövöm a poént, a szafarin egy fia elefántot nem láttunk. Sőt, néhány szarvason kívül semmit sem. Deviszont! A kocsink nem csupán az aszfaltozott úton grasszált – melyen már többször is átmentünk egyébként, pl. Chiang Maiba, vagy épp a minap, Sukhothaiba menet -, hanem lehajtttunk olyan elzárt, csupán a vadőrök által látogatott földutakra, ahol tényleg olyan érzése volt az embernek, hogy bármelyik pillanaban felbukkanhat egy egész csorda. Tök izgalmas volt az egész út, ráadásul a nulla fényszennyezésnek hála a csillagos égbolt is egészen gyönyörű volt. Így már nem is voltunk – olyan nagyon – csalódottak, amikor másfél órával később visszaértünk a látogatóközponthoz. Márcsak azért sem voltunk azok, mert eddigre kifogyott a szufla, legalábbis belőlem, aki az előző éjszaka nem aludt. Nem gondoltam volna, hogy éppen egy sátorban – amihez grátisz mindenféle extra felszerelést is kaptunk - fogok egyhuzamban tíz órát aludni, de egy ilyen nap után még ez is összejött.

2019. október 22. – Vér, veríték és könnyek (de főleg vér)

Szitáló esőre ébredtünk, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar eláll majd, de ez nem tartott vissza minket attól, hogy a bőséges reggeli után – mivel mi voltunk a resort egyedüli lakói, ezért elég nagy figyelmet kaptunk…:) - újra nekivágjunk a dzsungelnek. Sajnos egy kisebb gyomrossal indított a nap, ugyanis a “kedvezőtlen időjárási körülmények miatt” (jé, a trópusokon esni is szokott?!) ma nem nyitják ki a lombkoronasétányt – melyet majd egy éves felújítási munkák után a múlt héten adtak át… -, ami negyven méteres magasságban vezet végig az őserdőn. Vagy legalábbis egy rövid szakaszon. Az őserdő kifejezés itt nem túlzás, ugyanis a szingapúri ligethez hasonlóan ez is annak a 200 millió éves dzsungelnek a maradéka, melyhez foghatót már nem találni a Földön. Azért tettünk egy kísérletet, hátha valahogy be lehet jutni, de sajnos esély sem volt a sikerre.

Na sebaj, legalább messzebre tudunk jutni azon a folyóparti szakaszon, ahol végre letérhettünk a pallókról. Az ösvény elején hatalmas tábla figyelmezetett arra, hogy ezen pont után mindenki csak saját felelősségére mehet, valamint pontokba szedték a biztonságos túrázás szabályait, mintha legalábbis Amazónia átszelésére vállalkoztunk volna… Ehhez képest egy kényelmes ösvény vezetett minket, minimáis emelkedőkkel, ahol a legnagyobb problémát a piócák egészen elképesztő aktivitása jelentette. Alig egy óra alatt majdnem tizet szedtem le a cipőmről, de tovább szerencsére egyik sem jutott. Rita kevésbé volt résen, illetve a hosszúszárú nadrágja miatt jobban is tudtak rejtőzködni, aminek időnként sikongatás lett a vége. Az esőt szerencsére a sűrű lombkorona nagyrészt megfogta, de a nyírkos idő az állatokat is passzivitásba taszította, így nagyjából semmit nem láttunk. Ezzel együtt, mire elértünk a Bukit Indah-csúcshoz vezető kaptató aljáig, elállt az eső. És milyen jól tette, hogy elállt, mert ezen a szakaszon nem elég, hogy a fák sem éltek meg, de néhol egészen komoly szintkülönbséget kellett legyűrni köteleken kapaszkodva. Az út bizonyos szakaszai csupán fél méter széles hegygerincen vezettek, szóval egészen izgalms, és nem különben látványos részét jelentette a túrának. A kilátópontoknál eltöltöttünk egy kis időt, hasztalan kutattunk a hangoskodó élővilág után, végül a már ismert úton ereszkedtünk vissza a folyó partjára. Rita éppen egy újabb nadályra csodálkozott rá viszonylag hangosan, amikor felbukkant egy kis csoport, melyet egy francia pár és a vezetőjük alkotott. A vezető miután megnyugodott, hogy Rita – dacára a hallatott halálsikolynak – jó eséllyel életben marad, felhívta a figyelmünket arra, hogy ez a szakasz csupán vezetővel látogatható, amit szerinte a két órája elhagyott tábla jelzett is. Emlékeim szerint a táblán semmi ilyesmi nem volt, sok más viszont igen, de mivel már úgy is vissza kellett fordulnunk, ezért nem volt értelme vitatkozni. Azért azt megkérdeztem, hogy mi vezetett ehhez a korlátozáshoz, mire a guide a tucatjával elvesző túrázókat – akiknek a mentési költsége nem volt elhanyagolható tétel a Nemzeti Park büdzséjében -, valamint a mostanában aktív vadorzókat említette. Tigrisre vadásznak a környéken, hogy egyem a zuzájukat…

Visszaérve az ösvény elején meglepődve tapasztaltam, hogy a nagy vörös táblán tényleg szerepel apró fehér betűkkel, hogy tényleg csak vezetővel látogatható a terület, ami azért vicces, mert miden más információt nagy fekete betűkkel sikerült valóban láthatóvá tenni. Mondjuk nem száz százalék, hogy ha észrevesszük a feliratot, az ténylegesen eltántorít a további sétától, de mindenesetre mi megúsztuk a dillemázást, utólag meg minek… Egyébként továbbra sem értem, hogy lehet ezen az úton elveszni, de sebaj, legalább tényleg lehetett egy kis dzsungel élményünk. Az erdő ugyanis itt tényleg olyan volt, mint amit az ember látatlanul elképzel egy dzsungelről. A lombkorona ösvény továbbra is zárva volt, mi pedig elindultunk a másik összefolyó patak partja felé, mely út szintén pallókkal volt kirakva, mégis az az érzésünk volt, hogy hetek óta nem járt arra senki. A folyó partján újra végetért a kiépített út, és már kerestem a táblát, hogy “eddig és ne tovább”, de ehhez képest csak egy nyíl mutatott a 3 km-re lévő faház irányába, ameddig el szerettem volna jutni. Érdekes egyébként, hogy a Nemzeti Parkban 4-5 faház is van, ahol a kalandvágyóbb túrázók éjszaka alhatnak is párszáz forint ellenében, de látva az ottani állapotokat, nem hinném, hogy sokan élnek a lehetőséggel. Vagy, hogy akik igen, azok utána kellemes emlékként gondolnak vissza rá. Az út viszont pompás volt, a már lefelé bukó nap fényeiben egészen szenzációs volt az erdő. Út közben megtaláltuk az egyik legérdekesebb fát, amit valaha láttunk, ugyanis a földtől számítva nagyjából az első két méteren a törzs helyett csak gyökereken állt. Ezt mondjuk igazán jelezhetnék a térképek… Amire viszont nem lehetett felkészülni, hogy itt még durvább támadásba lendültek a piócák, gyakorlatilag ötpercenként kellett megállnunk, hogy levakarjuk őket magunkról… Rita továbbra is inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A faházban picit megpihentünk, de még a sötét beállta előtt vissza kellett érnünk legalább a pallókig. Ez még úgy is összejött, hogy közben megálltunk egy kicsit tisztálkodni a folyónál – a cipőnket legalábbis -, plusz belebotlottunk egy hosszúfarkú makákó családba is a parton. A tegnapi naphoz hasonlóan sötétben értünk vissza a Nemzeti Park “főparancsnokságához”, de most még tettünk egy kisebb kört a pallókon, hátha belebotlunk valami érdekesbe. Sajnos semmi. A tegnapi eredményes nap után ma a majomfalkán kívül semmit nem láttunk. Cserébe viszont embert se, az egész napos túra alatt a francia páron kívül ugyanis csak a két lengyel nénivel futottunk össze, akikkel együtt utaztunk két napja Kuala Lumpurból.

Vacsora után újfent következett az éjszakai rally, immár kevesebb meglepetéssel, ráadásul közben a táborunk is egészen benépesedett.

2019. október 14. – Nyugati kitérő

A hajnali kelést gyors készülődés követte, majd alighanem még az előző nap hatása alatt, némiképp vegyes érzelmekkel indultunk a reptér felé. Noha a gép csak késő délelőtt indult, szerettem volna időt hagyni a Mastercard loungba elérhető örömök élvezetének. Ebben egyébként nem is kellett csalódnom, némi matek után még az is kijött, hogy tulajdonképpen a legolcsóbb fapados jeggyel már az ellátás miatt is megérné kibuszozni néha Ferihegyre…:) A repülést tulajdonképpen észre sem vettük, kicsivel dél után pedig már a berlini fapados reptéren vettük át a helyi BKV-ra szóló bérleteket.

A délutáni program nem volt bő lére eresztve, ezzel együtt régi adósságomat róhattam le a Pergamon Múzeum meglátogatásával. Ugyan a névadó oltárt éppen restaurálják, az általam leginkább látni vágyott attrakció, az Isthár Kapu teljes fényében pompázott, és milyen praktikus, hogy nem kell érte Babilonig utazni… Noha a múzeum koncepciója valahol rémes és abszurd – jóhogy a Piramisokat, vagy a Nagy Falat nem telepítették át ambíciózus régészek -, tényleg páratlan gyűjteménye a Közel-Kelet kincseinek. Komplett kashani kereskedőház enteriőröket láthattunk viszont, de annak sem kell csalódnia, aki a Kis-ázsiai görög poliszokért rajong. Egyébként a Múzeum újabb – gondolom én - fejlesztése, hogy egy kupola alatt 360 fokban újraálmodták Pergamon látképét, ami azzal együtt, hogy teljesen mű, egészen lenyűgöző látvány.

A Múzeumszigeten egyébként jelentős átalakítások zajlanak, ha minden igaz még a metró is megérkezik előbb-utóbb, ezzel együtt is kellemes helynek tűnt, de a Berlin Katedrális után a szállásunk, egyben a Checkpoint Charlie felé vettük az irányt. Út közben elhaladtunk pár figyelemreméltó épület mellett, amilyen a Neu Kirche, vagy épp az Operaház épülete, de ezek már mind zárva voltak. Az egykori Nyugat- és Kelet-Berlint elválasztó, mementóként máig meghagyott határátkelőt azonban még az esti órákban is ellepték a turisták. Minden boltba az elbontott fal maradványait árulták – aha -, és persze népszerű téma volt Brezsnyev és Hoenecker románca is. Itt fogyasztottuk el a vacsoránkat, ami a szokásos Nyugat-Európai menüt jelentette, 1 eurós hamburger a McDonaldsban. Mondjuk németországról amúgy is előbb jut eszembe a foci – de talán még Till Schweiger is -, mint a gasztronómia, így meg tudtam barátkozni a dologgal.

Még alig esteledett be, amikor elképesztő fáradtság vett erőt rajtam, amiért nem lehetek elég hálás, mert a tömegszálláson amúgy nem sok esélyem lett volna aludni. Így Ritát hagytam barátkozni a szobatársainkkal, egy nyugdíjas kínai párral, valamint egy szófosó német hippivel, én pedig elvágódtam az emeletes ágyon.

2019. szeptember 14. – Van még mit látni Bangkokban

Életünk legkalandosabb 15 hónapja után már-már zavarbaejtő volt szembesüli a ténnyel, hogy az elkövetkező hónapot családlátogatás céljából újra Magyarországon fogjuk tölteni. Én tőlem telhető optimizmussal, Rita némi görccsel a gyomrában tette le a lantot az utolsó munkanapon – melyet ittlétünk legkeményebb hete előzött meg, hogy minden feladatunkat befejezhessük -, és éppenhogy sikerült elérnünk a bangkoki buszt, hogy 9,5 óra álmatlanul töltött óra után hajnli fél ötkor megérkezzünk Bangkokba.

Egy kezemen már nem tudnám megszámolni, hányadszor ejtjük útba Délkelet-Ázsia kvázi fővárosát, de eleddig az “ejj, ráérünk erre még” jegyében mindig csak átrohantunk rajta. Most volt két napunk, hogy legalább azokat a kötelező köröket lefussuk, amik eddig kimaradtak. Első utunk ezzel együtt a jól bevált Kao Shan Hostelbe vezetett, ahol egy angyali jóságú recepciós odaadta a szobakulcsunkat, így gyakorlatilag kaptunk egy ingyen éjszakát, amit – igaz alaposan megkurtítva -, de rögvest ki is használtunk. Ezt követően a délelőttbe már csupán néhány adminisztrációs teendő fért bele, a korai ebéd után pedig a Királyi Palota felé vettük az irányt.

A Palota kétségtelenül Bangkok legszebb épülete, külön kiemelve a komplexum kerítésének izgalmas mítikus történeteket megidéző, lenyűgöző festését – bár a Wat Pho komplexum és a Wat Arun szintén erős versenyző -, de némileg hiányérzet fogott el, ugyanis a megannyi szép lakóépület és szentély közül csak a Smaragd Buddha templomát lehet belülről is megnézni. A többiben kívülről, vagy még úgy se gyönyörködhetünk, szóval az a veszély nem fenyegetett, hogy az egyik kanyar után beleszaladunk az alsógatyás csélcsap király uramba, miközben az a filippínó cselédlányait kergeti… Ennek függvényében a belépő árát kicsit túlzásnak éreztem, főleg hogy pechünkre hétvégén nem tartják meg a tradícionális táncbemutatókat, amik egyébként az élmény részét képeznék.

A Palota után a modern belvárost céloztuk be, ahol kicsit elvesztünk a felhőkarcolók és a luxus-bevásárlóközpontok között, hogy aztán a Central World komplexum tetején, az 55 emelet magasságban kialakított Red Sky Barban kössünk ki. Bangkok jelenleg 127 felhőkarcolóval (150 méternél magasabb toronyház) rendelkezik, és ez benne van a TOP10-ben, így viszonylag jó kilátásra számíthattunk, amiben nem is kellett csalódni. A tetőteraszokon kialakított klubbok Bangkok legfelkapottabb, ennek megfelelően legdrágább szórakzóhelyei, így költség fronton túl sok jót ígért a program, ezzel együtt nem akartuk kihagyni a várost ebből az egészen más perspektívából sem. Szerencsére délután öt óra előtt ez a klub “egyet fizet kettőt kap” akciót tart, így két kis üveges kommersz sörhöz akár már 4000 forintért is hozzá lehet jutni! Hát nem jópofa? Belépőként felfogva viszont már kevésbé tűnt lehúzásnak az összeg, amiért a látvány bőven kárpótolt. Főleg azért, mert a várost éppen egy egetrengető vihar közelítette, és elég megkapó volt figyelni, ahogyan a túlvilági hangulatot árasztó fekete tengerár méterről méterre foglalja el a metropoliszt. Ugyan a város fényeit még éppen csak elkezdték felkapcsolni, mégsem mondhatnám, hogy korán értünk a sör végére, mert mire lecsúszott az utolsó korty, a vihar elért minket is, így mindenkit letereltek a fedett térbe - villámveszélyileg ugyanis erőteljesen ki voltunk téve...:) -, ami egyébként egy két Michlein-csillagos séf ívóhelye. Itt már nem volt maradásunk, visszaindultunk a szállás felé, ahol volt mit bepótolni pihenés fronton. Már amennyire a szállásunktól 30 méterre húzódó vigalmi negyed “apróbb neszei” ezt engedni fogják...

#YOLO #High_Life

2019. július 27. – 24 óra talpon (na jó, többnyire ülve)

Újabb hosszú hétvége, ezúttal a király kedvenc fodrászának ballagása miatt – ha jól sikerült kikövetkeztetnem az ünnepség jellegéből -, de a miértekkel kár is törődni, a lényeg, hogy végre lehetőségünk van elnézni a Khao Yai Nemzeti Parkba, ami Thaiföld elsőszámú természetvédelmi területe, 400 vad elefánt és megannyi emlős és madár otthona. A nap még péntek délután indult, munka után egyből mentünk is az állomásra, hátha találunk helyet olyan járaton, ami elég későn indul ahhoz, hogy Nakon Ratchasimába (közkeletű nevén Korat) ne éjfél körül érkezzünk. A pénztáros szerint – aki kicsit gyengeelméjű volt, ezért igazán nem róhatom fel neki az elkövetkező két óra eseményeit – az utolsó busz épp ebben a percben indult, így mi B-terv reményében elmentünk inkább Mukdahanba, ahonnan elvileg 4-5 társaság is üzemeltet éjszakai járatokat. Utóbbi sejtésünk be is igazolódott, csak éppen a hosszúhétvége miatt minden ideális busz betellt, nekünk pedig 18:00-kor indulnunk kellett. Nagyjából ezt akartam elkerülni, de nem volt mit tenni, felszálltunk tehát. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezt a buszt a szállásunk közelében is le lehetett volna inteni, de annyi baj legyen. A bosszantó közjáték és nulla perc alvás után végült hajnali egykor értünk Koratba, ahol további három és fél órát kellett eltöltenünk a kisbuszunk indulásáig.

A mikrobuszon szerencsére pár percet még pihenni is tudtunk, valamivel hajnali hat után pedig megérkeztünk Pak Chongba, a Nemzeti Park kapujába. A kapu jelzőt a leírások itt kellően lazán kezelik, ugyanis a nemzeti parkig még további 34 km-t kellett megtenni, méghozzá a reggel bérelt motoron, lévén a park a mérete miatt (széle-hossza bő 40 km) gyalogosan aligha járható be. A reggeli órának hála még nem volt jelentős a forgalom, aminek őszintén tudtam örülni a szerpentinek miatt, melyek a vártnál jóval hosszabban és magasabbra kanyarogtak a park belseje felé. Nem mintha vezetés közben tudtam volna bámészkodni, de a lépten-nyomon elhelyezett elefántvonulásra és kobra-átkelőre figyelmeztető táblák azért némi reményre adtak okot, hátha látunk valamit. Alig hagytuk el a park talán legnépszerűbb kilátópontját, ahonnan elénk tárult a bejáratot övező üdülőövezet képe a sok tucatnyi luxusszállodával, amikor egy elég jól kitaposott ösvényt fedeztünk fel a műút mellett.

Mivel alapvetésként – micsoda abszurdum - a Nemzeti Park túraútvonalai csak vezetővel látogathatóak, ezért nem tudtam meddig juthatunk rajta, de gondoltam nagy baj nem lehet a dologból. Nagyjából harminc méter után láttunk is egy kis tisztást az ösvény mellett, ahol egy vadőr a függőágyával babrált, de mivel nem vett észre minket, így nyugodtan folytathattuk az utunkat. Méghozzá csigalépésben, ugyanis igyekeztünk a környezetünket a lehető legalaposabban feltérképezni, mondván ahogy melegszik majd az idő, úgy lesznek egyre rosszabbak az esélyeink, hogy bármit is lássunk. Az út igazi dzsungelen haladt át, melynek hangulatát a rikoltozó madarak és az üvöltöző majmok hangja csak tovább fokozta, ezzel együtt az állatok megpillantására nem volt sok esélyünk. Párszáz méter után egy vadőr utólért minket a motorjával, de ahelyett, hogy visszafordított volna minket az úton, csak arról érdeklődött, hogy hová valósiak vagyunk, majd javasolta, hogy folytassuk az utat még további két km-en keresztül, mert ott kiérünk majd a szavannára, és lesz ott egy megfigyelőpont is. Nekünk sem kellett több, belőttük a célt, és tovább ballagtunk az úton. Az elkövetkező szakaszon volt szerencsénk egy fehér gibbonhoz – a park egyik sztárja – és egy szarvascsőrű madárhoz, bár fényképhez modellt éppen egyik sem akart ülni nekünk. Ekkor még azt hittük, hogy lesz még alkalmunk bőven találkozni a fajtársaikkal az elkövetkező másfél napban, így nem vesződtünk sokat a cserkészésükkel, de ez utólag hibának bizonyult. Mintegy két óra után pedig kiértünk a dzsungelből, és varázsütésre egy tágas füves terület tárult elénk, valamint egy egy egészen mutatós kis tó. Mitagadás, ha én elefánt lennék, gyakorlatilag el sem mozdulnék innen, ezzel együtt persze a lábnyomokon és némi elefántürüléken kívül nem találtunk mást. További pár perc után elértünk a bázisra, ahol egy csoport természetfotós, valamint két vadőr várt ránk. Gyorsan felvilágosítottak, hogy ez a hely el van zárva a látogatók elől, csak speciális engedéllyel tartózkodhatnánk itt, de igazi problémát nem csináltak a dologból, sőt, gyorsan meg is kínáltak minket mindenféle helyi szeszfélékkel, amiktől szerencsére még csak meg sem vakultunk. Mint kiderült, a környék egy elég vad elefánt territóriuma, ami késő délutánonként a tónál iszik, de sajnos nem volt annyi időnk, hogy megvárjuk, így inkább csak megnéztük a legjobban sikerült fotókat, szétnéztünk a környéken és elindultunk a hátrahagyott motor irányába.

Visszafelé teljesen más hangulata volt az erdőnek, mint alig egy órával korábban, és nem csak azért, mert most már siettünk, de egészen egyszerűen az állatok elnémultak, még tücsök ciripelést sem hallottunk… Hiába, aki napközben kajtatna állatok után, annak nem terem sok babér. Dél körül értük el a látogatóközpontot, ahová már kirakták a teltház táblát, de mi amúgy sem ott akartunk megszállni, a kempingben pedig talán még van hely. Tettünk még egy nagyobb kört a motorral, mielőtt megérkeztünk a Phla Kua Mai kempingbe. Ekkorra már szép számban gyűlt a zömében helyiekből álló tömeg, de szerencsére bérelhető sátor még volt elég. Gyanútlanul lecsaptunk egy kétszemélyesnek mondott darabra, amiről gyorsan kiderült, hogy nemcsak pici, de a legcsekélyebb mértékben sem vízhatlan, köszönhetően annak, hogy ennél kevésbé funkcionális sátrat direkt sem lehetne tervezni. Mintha egy vak cipész mintázta volna egy partra vetett ábráscetről, avantgád stílusban. Miután az eredetileg sátor alá szánt ponyvát valahogy rákötöttük a tetejére, már megnyugodhattunk, egészen addig biztosan nem fogunk elázni, amíg el nem ered az eső… Márpedig az esőre elég komoly esély van, ha hihetünk az előrejelzéseknek. Persze miért most ne tévednének?!

A sátorverés után megebédeltünk, majd mielőtt nekivágtunk volna a délutáni túrának, még társakat kellett keríteni az “éjszakai szafarihoz”. Ugyan némi szkepticizmussal viszonyultam egy olyan program iránt, ami szafariként hirdeti magát és tíz főre 4500 forintba kerül, de legalább sokat nem bukhatunk a dologgal. Feltéve, ha találunk nyolc másik jómadarat, akik csatlakoznának hozzánk. Végül egész gyorsan összejött a dolog, ugyanis egy Bangkokból kiránduló indiai csoportot nyertünk meg az ügynek, és már fel is töltődött a létszám. Nem volt más hátra, mint elindulni a Haew Su Wat vízesés felé, ami a park elsőszámú látványssága. Ez az a vízesés, melynek tetejéről Leonardo Di Caprio leugrik A part című filmben, hogy kievickélve a vízből már 800 kilométerrel arrébb, Phi-Phi szigetén találja magát. Ígéretes mutatványnak tűnik a dolog, remélem mi is felfedezzük majd a féreglyukat! A 4 km-es túraútvonal egyébként egészen remek dzsungelélménnyel szolgál, ráadásul egy szép patakot követ szinte végig, de sajnos a kelleténél kicsit zsúfoltabb volt, és állatokat már mutatóban sem láttunk. Pedig ezen a szakaszon élt egészen tavaly augusztusig a park egyetlen sziámi krokodilja, de az emlékét már csak a “veszélyre” jelző táblák őrzik. RIP. A vízesés egyébként aszfaltozott úton is megközelíthető, ennek megfelelően fullasztó tömeg várt minket, szinte sorba kellett állni, hogy megközelíthessük a zuhatagot. Visszafelé eredetileg másik ösvényt néztem ki, de azt az csapást elég egyértelműen lezárták, ami kétségessé tette annak járhatóságát – a természet is elég gyorsan visszahódítja a jussát -, márpedig sötétedésig nem ártott volna elérni a tábort, márcsak a szafari miatt sem. Kellemes meglepetésként viszont visszafelé szinte már üres volt a túraútvonal, de sajnos az állatok ezt sem értékelték igazán. Egy kígyót ugyan észleltünk, amint egy víz fölé hajló ág végén napozott, de sajnos a távolság miatt beazonosítani nem lehetett – sötétszürke volt, egészen halvány rácsos mintával – és amikor mozgásra igyekeztem sarkallni, egész egyszerűen beesett a vízbe…

A táborba visszaérve az indiaiak szóltak, hgy egy órával csúszik a program, így vacsora előtt még tettünk egy kört a motorral, hátha az autóforgalom elől elzárt szakaszon látunk majd legalább néhány muntyákszarvast, de megint csak csalatkoznunk kellett. Itt kell megjegyeznem, hogy estére a terület mindkét kempingje dugig telt joviálisan grillezgető thai családokkal. Túrázni ugyan lusta mind, de azért a zsíros (és gondolom cukros) falatok nekik is jobban esnek az idilli környezetben… A szafari persze tovább csúszott, de ez volt a legkevesebb gond vele, sokkal jobban zavart, hogy társaink az egész út alatt beekizett nyolcévesként ugráltak, üvöltöztek és röhögcséltek, ami bizonyára nem segítette azt, hogy a vezetőnk kiszúrja az út menti állatokat. A szafari ugyanis annyit tett, hogy egy platós furgonnal kocsikáztunk a sötétben. Mondanom sem kell, elefántba nem sikerült botlani, viszont tarajos (szőrösorrú) sült, cibetmacskát, és persze szarvasokat találtunk, az alig negyven perc alatt. Előbbi kettőt a természetben még sosem sikerült megfigyelnünk, szóval ez így is sokkal több volt, mint amire számítottam. Az indiai srácok pedig – mintegy reflektálva elcseszett viselkedésükre – nem engedték, hogy kifizessem a túra ránk eső részét, pedig azt a párszáz forintot tényleg megérte volna a menet! :)

Mire visszaértünk a sátorhoz, leült bennünk az adrenalin, a helyét pedig iszonyatos fáradtság vette át, de annál jobb, talán még arra sem fogunk felébredni, ha átázik a sátor!

2019.07.16-2019.07.17. - Virágkarnevál mínusz virágok plusz viaszszobrok

Az Ubon Ratchataniban tartandó éves Gyertya Fesztivál az Asanha Puja és a Wan Kao Pansa ünnepeknek a leglátvánosabb megnyilatkozása Thaiföld-szerte. Mivel járt a szabadnap - a megannyi helyi ünnepért nem tudok elég hálás lenni -, ráadásul szomszédvárról van szó, nem gondolkoztunk sokat, kisbuszra szálltunk és ismét célba vettük Ubont. Homályos fogalmunk volt az eseményről, amivel Buddha első tanítását, valamint a szerzetesek három hónapos "böjtjének" kezdetét ünneplik, ami biztos volt, hogy gyertyából nem lesz hiány.

A kiruccanás sok nehézséggel nem fenyegetett, hacsak azt nem említem, hogy a felhajtás miatt képtelenség volt szállás találni a belvárosban, így jobb híján azt terveztük, hogy Jay és Néma Bob stílusban, egy 7-eleven előtt töltjük majd az éjszakát, az ünnepségnek helyt adó Thung Si Mueang park közelében. Ez később annyiban módosult, hogy végül az egész éjszaka nyüzsgő parkban maradtunk sok tucat sorstársunkkal egyetemben, de azt leszámítva, hogy nem pihentünk sokat, nem volt ezzel gond.

A fesztivál maga pedig tényleg megéri a pénzét - ingyenes egyébként:) -, rengeteg ember, köztük megannyi turista érkezett a városba - utóbbiakra vadászott is a Bevándorlási Hivatal -, felvonulás este majd reggel, és persze a "gyertyák". Ahogy azt a galáriában látni lehet, itt ezen címszó alatt 10 méter x 5 méteres, teherautó padlólemezre applikált gigantikus viaszszobor installációkat kell érteni, amiből összesen 55 darabot számoltam. És mindez pont annyira látványos, mint ahogy hangzik. Bár kis hiányérzetem maradt, hiszen hiába virított gyertya az összes szoborcsoport közepén, meggyújtani egyet sem sikerült a két nap alatt. Hát van ennek így bármi értelme is?! Igen, a fesztivált jövőre is meg tudják tartani. :)

HUA HIN (2. hétvége)

2019.06.07 – Bemutatkozik a Thai-öböl

Május második felében, és június elején egymást érik az állami ünnepek, így a hosszú-hétvégék is, ám ezek közül az első kettőt még a dél-ázsiai nagy menetelésünk és a költözés kipihenésével töltöttük, hogy aztán a harmadikat is végiglazsáljuk, de immár párszáz kilométer távolságban, a tengerparton. Célul Hua-Hint választottuk, mely a bangkoki elit – beleértve a királyi családot is – legnépszerűbb menedéke, és sokkal emberibbnek tűnt, mint például Pattaya, arról nem is beszélve, hogy a megközelítése is pofon egyszerű. Illetve az lett volna.

Történt ugyanis, hogy az első Bangkokba tartó kisbusz tele volt, a második pedig félúton lerobbant, így a tervezettehez képest gyorsan össze is hoztunk egy óra késést. Ezek után persze az sem lepett meg, hogy a csatakozást is éppen lekéstük, így újabb félórás várakozásra kényszerültünk, de délután kettőre azért csak megérkeztünk az üdülővárosba. Az első benyomás alapján nem volt túl nagy forgalom, de talán majd a parton, gondoltuk még ekkor.

A szállás elfoglalása után – ahol megleptek minket egy privát fürdőszobával, valamint koherens Hello Kitty!-s dekorációval, melyek közül csak az egyiknek örültünk tiszta szívből – elindultunk a víz irányába, és útközben megejtettük az ebédet is. Drágább, mint Thaiföld általában, de üdülőhöz képest azért nem volt vészes. A parton rajtunk kívül szinte nem is volt ember, amit egyébként sem a vízminőség, sem az időjárás nem indokolt. A part ugyanis egyáltalán nem volt szemetes, a tenger kellemesen meleg, és bár messze volt a kristálytiszta kék víztől, azért bőven megfelelt a lubickolásra. Ami pedig csak hab volt a tortán, hogy éppen ma kezdődött a Hua-Hin-i nemzetközi jazz-fesztivál, így vélhetően az este sem fogunk unatkozni.

Valamivel öt óra után beindult a zene, az emberek pedig elkezdtek szállingózni, és sötétedésre már ezres nagyságrendben sétálgattak a kitelepült söntéspultok között. Az előadók többségét ekkor még a különböző thai fegyveres erők házi zenekarai tették ki, de a minőségre így sem lehetett különösebb panasz. Végül úgy döntöttünk, hogy majd holnap töltjük itt az éjszakát, és ma még felfedezzük a város egyéb érdekességeit. Mint például az éjszakai piacot, ami a napközben tapasztalható pangás után meglepően nagynak és forgalmasnak bizonyult.

Vacsora után már igazán nem túl sok mindenhez volt erőnk, így visszatértünk a szállásra feltöltekezni. Energiával, meg némi thai whiskey-vel.

Gyakorlatilag a Mandalaybe érkezésig napra pontosan tartottuk magunkat az előzetesen vázolt útitervhez, azzal az eltéréssel, hogy az egyszerűbb, északabbi határon léptünk át Burmába. Onnantól pedig nem volt pontos menetrend - mivel nem tudtuk, hogy mikorra kell visszaérnünk Bangkokba -, csak elképzelések arról, hogy mi az, amit mindenképpen szeretnénk megnézni. Ezek közül nem is maradt ki semmi. Volt pár program, ami tőlünk független okokból meghiúsult (pl. nem indult az adott hajójárat), míg máshol előre nem tervezett élménybe is volt részünk (az Everest megpillantása, burmai dzsungeltúra), de szinte biztos vagyok abban, hogy ennél többet aligha fedezhettünk volna fel a röpke 70 nap alatt ezekből az országokból. Összességében (de részleteiben is:) fantasztikusan sikerült az út, és bár biztosan kell majd egy kis idő - vagy inkább hetek - a regenerálódásra, ha újra útnak indulhatnánk, aligha csinálnánk bármit másként. Na jó, romlott duriánt talán nem ennénk...

Pár érdekesebb adat:

Legmagasabb pont: Annapurna Base Camp (4130 m)

Leghosszabb utazás: Kathmandu-Darjeeling (27 óra)

Legnagyobb kultúrsokk: Éjjeli érkezés a kalkuttai nyomornegyedbe

Legmelegebb hely: Mandalay/Bagan (43 fok)

Az egy lakosra jutó legtöbb katona: Manipur állam

Legzsúfoltabb látványosság: Taj Mahal (és más semmi)

Legkellemesebb meglepetés: Sanchi és Bhimbetka Világörökségek Bhopal közelében

A megtett út összesen: 11.726 km járművel és ~475 km gyalog

• busz: 8.692 km (ebből 12! alkalommal éjszakai)
• vonat: 2.672 km (ebből 3 alkalommal éjszakai)
• taxi: ~230 km
• motor: 85 km
• csónak: 26 km
• bicikli: 21 km

9 blogbejegyzés, 45.321 szó, 308.127 leütés

16.517 elkészült fénykép és 250 videó

8 új hűtőmágnes

Megismert világörökség helyszínek(25 27*):

• Elefánt-barlang
• Mumbai Főpályaudvar
• Mumbai viktoriánus épületei
• Ajanta-barlangok
• Ellora-barlangok
• Champaner-Pavagad
• Ahmedabad óvárosa
• Radzsasztáni hegyi erődök
• Csillagvizsgáló, Dzsaipur
• Dzsaipur óvárosa*
• Keoladeo Nemzeti Park
• Fatehpur Sikiri
• Agra Erőd
• Taj Mahal
• Vörös Erőd
• Qutb Minar
• Humayun-sírja
• Sanchi sztúpa
• Bhimbetka barlangrajzok
• Khajuraho templomegyüttes
• Lumbini, Buddha születési helye
• Chitwan Nemzeti Park
• Sagarmatha Nemzeti Park**
• Kathmandu-völgy
• Kangchendzonga Nemzeti Park**
• hegyi vasutak Indiában
• Bagan*

*Az UNESCO 2019.07.06-ai döntése értelmében

**ezeket "csak" láttuk, nem pedig látogattuk

 TOP 10 látnivaló Rita szerint:

• Annapurna Base Camp túra
• Bagan
• Ajanta és Ellora-barlangok
• Darjeeling és a hegyi vasút
• Taj Mahal
• Cherrapunjee
• Kathmandu-völgy királyi városai
• radzsasztáni hegyi erődök (a városokkal együtt)
• Inle-tó
• Sanchi sztúpák

 TOP 10 látnivaló szerintem:

• Annapurna Base Camp túra
• Ajanta és Ellora-barlangok
• Bagan
• radzsasztáni hegyi erődök (a városokkal együtt)
• Holi Mathurában és Vrindavanban
• Chittwan Nemzeti Park
• Varanasi
• burmai dzsungeltúra
• Taj Mahal
• Cherrapunjee

 Tetszett:

• Kaják és a visszatérő cukornád-ital
• A vártnál sokkal jobb higiéniás és infrastruktúrális körülmények
• Óriási mázli az időjárással
• Meg úgy általában minden

 Nem tetszett:

• A burmai buszok és pláne a hajók menetrendje
• Bételtől vöröslő fogsorok és utcák
• A két gyomorrontás pont kettővel több, mint az előző ázsiai úton
• Állandó cipőlevétel a templomoknál

Folyt köv.