2019. április 21. (folytatás) - Burma szélén rekedve

Mint említettem volt, az tervek véglegesítésénél még úgy állt a dolog, hogy ki tudjuk kerülni Manipurt, és a délebbi határon jutunk át Burmába, így nyilván az elektronikus vízumnál is a másik határátkelőt adtam meg belépési pontként. Noha az igénylésnél még olvashattam arra vonatkozó információt, hogy a határátkelő később módosítható, de most már hiába kerestem ezt a passzust, így kicsit izgultam, hogy beengednek-e minket egyáltalán, vagy mehetünk vissza egy három napos kerülővel a megadott határhoz. Ehhez képest a joviális határőr még csak szóvá sem tette a dolgot, és mivel rajtunk kívül egy lélek nem volt a határon - akárcsak a nepáli-indiai átkelőnél -, öt perc alatt meg is kaptuk a pecsétünket. Ahhoz képest, hogy Burma jórésze a mai napig el van zárva a külföldiek elől, igazán kényelmes és laza e-vízum rendszert raktak össze, az indiaiak tanulhatnának tőlük.

Szerencsére ténfergett arra egy riksás, így a továbbutazás reményében mielőbb behajtottunk a határváros, Tamu központjába. Mint megtudtuk, legalább öt cég működtet közvetlen mikrobuszokat Mandalayba, így gyorsan végigkérdeztük őket, hátha még akad ma induló járatuk. Sajnos a lelkesedésünket mindannyian lehűtötték, méghozzá vízipisztollyal, ugyanis, mint kiderült, a tegnap végetért fesztivál - a Songkran burmai megfelelője - és a Húsvét miatt két napra előre eladtak minden jegyet. Meg is kaptuk, hogy talán előre foglalnunk kellett volna, mintha erre lett volna bármiféle lehetőségünk...:) Pótmegoldásként, ami amúgy az eredeti tervem is volt, kaptunk jegyet Kalay-ig, Chin állam nem hivatalos fővárosáig - annyira nem hivatalos, hogy néhány kilométer híján nem is abban az államban van -, ahol meg kellett állnunk egy éjszakára. A mikrobuszra várva megismerkedtünk egy burmai születésű, indiai származású, de élete nagyobb részében Bangkokban élő kereskedővel, aki elég sok hasznos információval szolgált az elkövetkező pár napra vonatkozóan. Ennél is többre értékeltem az ebédet, ugyanis két hónap után újra volt lehetőségem disznóhúst enni, ráadásul itt a sört is a thaiföldi ár feléért mérik.

A kellemes meglepetések itt nem értek véget, ugyanis bár én laoszi minőségű útra számítottam, valójában teljesen kulturált főúton haladtunk, ami viszont nem akadályozta meg a sofőrt abban, hogy indokolatlanul lassan vezessen, így már sötétben értük el a várost. Itt a sofőr felajánlotta, hogy elvisz minket a város legolcsóbb szállodájához, ami persze első körben az egész út messze legdrágább szállása lett volna. És nem, nem azért, mert át akart verni, hanem azért, mert Myanmarban a külföldiek csak az arra jogosult hotelekben szállhatnak meg. Márpedig Kalay évente alig néhány tucat turistát lát, így a választék sem igazán bőséges. (A másik két szálloda még ennél is sokkal drágább lett volna.) Ezzel együtt persze eszem ágában nem volt 25 dollárt fizetni egy kényszermegállóért, így némi alkudozás után sikerült megállapodnunk 16-ban, amivel még mindig az út legdrágább szállása lett, de ezért cserébe a színvonala is a legjobbak közé emelte. Este még tettem egy kört, hogy hátha lesz jegyünk a másnap reggeli telekocsikba, de persze erről is lecsúsztunk, így maradt a délutáni busz, amivel pont az éjszaka közepén fogunk majd megérkezni Mandalaybe... Hurrá.

De addig legalább ki tudtuk élvezni a légkondi, a gyors wifi, az azonnali melegvíz és a szobaszervíz nyújtotta luxust. Az elmúlt napok után ez ránk is fért eléggé.

2019. április 22. - A legromantikusabb nevű város

Igazán ránk fért már egy kis tétlenség, így délelőtt tovább élvezhettük a szálloda nyújtotta kényelmet, melyben még az írás is könnyebben ment. Lassan letudom a majd' tíznapos elmaradást, ami korábban szinte elképzelhetetlennek tűnt. Mivel kaptunk bőséges reggelit, ezért az ebédünk csak néhány fánkból állt, hogy aztán összeszedjük magunkat, és felüljünk a buszra, ami ha minden igaz, akkor Mandalaybe, a világ talán legszebb hangzású városába "repít" minket. (Tudtad? Rudyard Kipling úgy írt szerelmes verset a városhoz, hogy sosem járt ott. Sőt, Burmában összesen ha három napot tartózkodott...) Kivételesen nagyra értékeltem volna, ha késünk, mint általában, mivel a hivatalos menetrend szerint hajnali négy körül fogunk megérkezni...

A busz nem volt tele - a hátsó sorokban egy Vespa is velünk utazott -, nem is volt túl régi, mégis rettenetesen kényelmetlennek találtuk, ami vélhetően inkább szólt az elmúlt hétnek, mint a tényleges helyzetnek, de legalább úton voltunk. Méghozzá milyenen! Pár óra után ellenőriztem a GPS-t, amiből kiderült, hogy nem a főúton mentünk, hanem apróbb kerülővel de lényegesen alacsonyabb rendű utakon. Ez főleg azért volt furcsa, mert az útminőségből meg nem mondtam volna, hogy ez a helyzet... Nem azt mondom, hogy német autópályákon haladtunk, de a vártnál - és a forgalom által indokoltnál - mindenesetre sokkal jobb a helyzet ezen a téren (is). Ezzel együtt nem tudtam elaludni, csak az órát bámultam az érkezésig. Amire persze nemhogy késve, de jóval a tervezett előtt, fél négy körül került sor. Mivel a szállásunk 5 km-re volt a pályaudvartól, ezért logikusnak tűnt riksát fogni, de a taxismaffia itt is jól működött, így csak háromszoros árajánlatokat kaptunk. Kicsit arrébb persze találtunk egy srácot, aki korrekt mód a Grab alkalmazással - helyi Uber - akarta kiszámolni a díjat, amikor feltűnt egy taxis korábbról és elkezdte neki magyarázni, hogy mennyit kérjen a fuvarért. Ha esetleg valaki eddig nem tudta eldönteni, hogy a mezei taxisöfőr (Taxis arvense) az vajon egy veleszületett gonosz állatfaj, vagy csupán a körülmények áldozata, most képet kaphat a mikroklíma szocializációs erejéről. A lényeg, hogy a dupla ár sem tetszett, így továbbálltunk, de alig tettünk meg száz métert, a srác utánunk gördült, és mintha még szégyenkezett is volna, felajánlotta a normál árat.

Az Álmoskönyv szerint egyetlen hotel sem örül tiszta szívből a hajnali négy előtt betoppanó vendégnek, de a miénkről még ezt is majdnem elhittem! Az ajtót nyitva találtuk, és amint beléptünk, egyből három ember kelt fel a pamlagokról, és üdvözöltek. Nem elég, hogy szóban, nem elég, hogy gyümölcslevet is hoztak, de még egy krétával írt, névre szóló üdvözlet is várt az üzenőfalon. Nagyjából így fogadhatták a rómaiak Cornelius Scipiót, miután hazatért Afrikából...:) Mindez persze mit sem ért volna, ha nem kapjuk meg a szobát a hivatalos check-in időpontja előtt uszkve tíz órával, de megkaptuk! Le is dőltem rögvest, Mandalay még várhat...

2019. április 23. - A jáde skorpió átka

Reggel piszok nehezen szedtem össze magam - Rita sem volt sokkal fittebb -, és csak nagy nehézségek árán sikerült elindulnunk a városba. A szálláshoz viszonylag közel található jáde piacnál - Burma a világ messze legnagyobb jáde-kitermelője - kezdtük a város felfedezését, mely műfajában talán a legnagyobb, és szinte 100% százalékban a kínaiak játszótere. A munkamegosztás alapján legalábbis erre következtettem, mert míg a piac sarkában a helyiek a kézi hajtásos csiszológépükön polírozták a köveket, addig a piac legnagyobb részén kínai kereskedők vizsgálták az árut az IPhonejaikkal, méghozzá olyan módon, hogy videocsetben voltak a vevőikkel, és egyből meg is alkudtak a telefonban látott darabra. Egyébként a piac megnevezés ebből a szempontból helytálló ugyan, de a klasszikus értelemben ez már régen nem az. Boltok például alig voltak a területen, szinte kizárólag felvásárlás és internetes kereskedés zajlott. Végül csak találtunk pár viszonteladót, akinél be tudtuk szerezni Rita új ékszer kollekcióját. Tragikus fordulat volt, amikor este értesültünk arról, hogy 54 ember életét vesztette egy borzasztó körülmények közt Észak-Myanmarban működő jáde-bányában. Ritának hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, amiért a vásárlással ezt az ipart támogattuk, mondtam is neki, hogy ha legközelebb öldökölni támad kedve, tisztább lenne, ha csak simán fejbe lőné ezeket a szerencsétlenek, mert az sokkal szebb halál, mint a bányaiszapba fulladni... (Feladat: a Véres gyémánt c. film megtekintése, mielőtt eljutunk Dél-Afikába. Biztos, ami biztos.)

A városnézés eztán igen nehézkessé vált, egyrészt a fáradtság, másrészt a 40 fok miatt, ami szinte kifacsarta az egész várost. így végül abban maradtunk, hogy ma csak a város délnyugati részét járjuk be - ez tulajdonképpen egy kolostortúrát jelentett -, a királyi palotát és a dombot pedig majd akkor, ha visszaértünk az északi körutunkról. A pagodák közül kettő maradt meg úgy, az emlékezetemben, hogy azt nem érdemes kihagyni, az egyik a Shwe In Bin Kyaung, ami egy cölöpökön álló gyönyörű fatemplom, a másik pedig a Setkyathiha Paya, ahol felépítették a Kyakyto-hegy kicsinyített mását. Remélem azért az eredetihez is sikerült eljutni. Tényleg parodisztikusan lassan haladtunk, így mire ezzel az 5 km-es körrel végeztünk, már esélyünk sem lett volna a palotára, így leintettünk egy motorost, és a program záróakkordjaként meglátogattuk az aranyművesek utcáját. Mielőtt bárki a névből tévesen arra következtetne, hogy ott dializáló gépeket építenek színaranyból, valójában csak aranyfüst lemezeket, méghozzá a legősibb módszerrel, kalapáccsal. Kaptunk is egy gyors bemutatót az eljárásból, amiből számomra az a legemlékezetesebb, hogy vízbe mártott lyukas kókuszdióhéjjal mérik az időt, ami még a homokóránál is ötletesebb találmány.

Este folytattuk a burmai ízek felfedezését, melyek elsőre talán olajosnak tűnhetnek, de valójában már transzzsír-elvonási tüneteim voltak, így egyelőre nagyon élvezek minden fogást.

2019. április 24. - Délkelet-Ázsia rózsakertje

Reggel nem kellett kapkodnunk, mivel a telekocsi akkor jött, amikor hívtuk, így volt időnk a szállás kínálta bőséges reggelire is. Ma a teljességgel kimondhatatlan nevű Pyin Oo Lwin-be (továbbiakban: POL) kellett érkeznünk, mely a kellemesebb klímájának köszönhetően - és persze nem ezen a néven - a gyarmati igazgatás nyári központja volt. Alapvetően két ok miatt mentünk ide, az egyik Ázsia egyik legszebbnek tartott kertje, a másik pedig, hogy innen emberi időben - értsd, nem hajnali négykor, mint Mandalayből - indul a vonat Hsipawba, ahová pedig mindenképpen vasparipán érdemes benyargalni. (Lásd holnap.)

Érdekes módon, hogy míg Darjeeling és Shillong csak nyomokban őrizte a brit-üdülőváros emlékét, addig itt tényleg minden tele volt alaposan felújított angol épületekkel. Zömében egyébként szállodák voltak, méghozzá nem a legolcsóbb fajtából. POL vélhetően Myanmar legdrágább városa, legalábbis a szállásunk alapján ezt bizton állíthatom. Sajnos első körben lepattantam, amikor meg akartam venni a másnapi vonatjegyet, mert a pénztár csak reggel 7 és 8, valamint délután 3 és 5 óra között van nyitva. Mondjuk ez napi két vonat esetben nem is indokolatlan korlátozás.

Addig nem volt mit tenni, elindultunk a Botanikus Kertbe. Út közben még több gyarmati épületbe botlottunk, de maga a kert is angol fejlesztés volt anno. Amikor azt írtam, hogy Délkelet-Ázsia legszebb kertjéről van szó, akkor úgy helyes, hogy árnyalnám a képet azzal, hogy sok kertben nem is jártunk. Viszont azok annyi kategóriával voltak lemaradva, hogy szinte biztos vagyok abban, hogy ez nagyon az élbolyban található. És ez a park több egy tó partján létesített virágoskertnél, ugyanis ezen túlmenően van múzeuma a környéken talált megkövült fáknak - ez egészen lenyűgöző volt, amihez hasonlót még sosem láttunk -, de van madárház tekintélyes szarvascsőrű madarakkal, egy kis lekerített rész a takinoknak - az egyetlen faj, ami versenyre kelhet a szajgákkal a legröhejesebb antilop címért -, de orchideakert és pillangómúzeum is. Utóbbiban a pillangók mondjuk nem élnek már, de így legalább mindig szezonjuk van, nem úgy, mint az orchideáknak... A kert simán félnapos program, amit a kilátogató helyiek szép számban igénybe is vesznek. A túra befejezéseként felmentünk a "kínai toronyba", ahonnan az egész park, de tulajdonképpen az egész város is belátható.

Bár szívesen időztem volna zárásig, még pótolnunk kellett egy feladatot, így visszamentünk az állomásra, és lefoglaltuk a másnapi jegyet. Elvileg megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, talán sikerült végre befejezni a regenerálódást, mert pár napja mintha csak árnyéka lennék legfittebb önmagamnak...

2019. április 25. - Hegyen-völgyön zakatol a vonat

A szállásunkról egy elég gázos új-zélandi fickóval indultunk el az állomásra, ahol gyorsan meg is kaptuk a jegyeinek. Nagyon vigyáztam rá, hogy ne elsőosztályú jegyet kérjek - nem mintha az ne lett volna nevetségesen olcsó -, mivel az a kocsi csurig volt turistákkal, de a kiwi végül így is mellénk keveredett. Annyi baj legyen. Noha az utat a legkülönbözőbb listák is beválgatták a világ legjobb vonatútjai közé, azért közel annyi izgalmat sem tartogatott, mint a darjeelingi kisvasút, de azért elég jó volt az ablakból kémlelni a burmai vidéket. Más kérdés, hogy ez kocsiból is sikerült volna. A hat órás út legjobb részei a megállók voltak, ahol hirtelen rengeteg árus lepte el a kocsikat, és gyógyító hatású fakéregtől egészen a pirított tésztáig mindent meg ehetett kapni, a női árusok által a fejükön cipelt edényekből. Végül az út felénél elértük az egész vonal csúcsát, a több, mint százéves acélszerkezetű viaduktot, mely akkoriban igazi mérnöki csodának számított - a második legmagasabb volt a világon -, és tulajdonképpen most is az, amennyiben csoda, hogy minimális karbantartás mellett is még biztonságosan üzemel.

A vonat a viadukt előtt és után is megállt néhány fotó erejéig, míg az átkelés önmagában is bő öt percet vett igénybe. A viadukt után a legtöbben egyébként leszálltak, és kocsival folyatták a utat, vagy éppen visszafordultak Mandalay felé. Nem úgy mi, akik menetrend szerint elértük Hsipaw (ejtsd: Tibao) városát, és azon nyomban be is csekkoltunk a szállásra. Hsipaw környéként akad pár látnivaló, az én érdeklődésemet elsősorban a "Little Bagan" nevű falu keltette fel,
így egy rövid piacozás után el is indultunk arrafelé, de még útközben meg kellett találnunk a keresztségben a "Mr. Bike" nevet kapó túravezetőt, ugyanis másnap vele terveztük bevenni a környékbeli dzsungelt. Egy magyar oldalon öt éve olvastam az általa szervezett unikális túráról - mindenki más falusi turizmust csinál inkább, amihez én biztosan nem vettem volna igénybe vezetőt -, és csak remélni tudtam, hogy még mindig aktív.

Mint kiderült, öt év alatt sok víz lefolyt az Irrawadyn, Mr. Bike pedig túravezetőből igencsak kinőtte magát, immár saját cége 10 vezetőt foglalkoztat, és a legkeresettebb túrákat viszi a környéken. Ennek azért nem tudtam szívből örülni, mert bár a túrák olcsóbbak lettek, joggal feltételeztem, hogy sokat veszítettek a hangulatukból, így majd nem bozótvágó késsel kell utat törni magunk, hanem alaposan kitaposott ösvényen haladhatunk három napon keresztül. Első körben ezért meg sem sikerült egyeznünk, és mivel vészesen közeledett a naplemente, el is rohantunk Little Bagan irányába.

Noha a falu fellengzős neve nem volt garancia a látványra, ez a rész tényleg nagyon megtetszett, három helyszínen kb. ötven sztupát találtunk, ami önmagában még nem lett volna érdekes, viszont annyira szerencsésen hanyagolták el őket, hogy a természet felütötte közöttük a fejét, igen látványosan lelakva a épületeket. A kedvencem egy olyan sztúpa volt, aminek pontosan a tetejéből nőtt ki egy méretes fa, úgy szétfeszítve azt, hogy szándékosan sem lehetett volna szimmetrikusabb a pusztítás. Itt vártuk be a naplementét, ami szintén nem tett rosszat a helynek.

Visszafelé úton végül megszületett a döntés, megpróbálkozunk Mr. Bike-kal, elvégre még a kevésbé dzsungeles túra is jobb, mint egy dzsungel nélküli. Annál is inkább, mert itt a mi csoportunkon kívül biztosan nem találkozunk senkivel, míg az alternatív útvonalon hemzsegnek a szervezők. Este végre alkalmunk volt kipróbálni a környék - Shan államban vagyunk, ugyebár - legizgalmasabb ínyencségét, a tealevél salátát, melyet bár a burmai fogások többségéhez hasonlóan a végtelenségig fellocsolnak olajjal, azért kimondottan finomnak bizonyult. Jobban kijött a tea íze, mintha teát ittunk volna... Este ismét összefutottunk az új-zélandi anarchista ürgével, aki újfent zsonglőrködéssel szórakoztatta a helyi gyerekeket - ez mondjuk aranyos volt, bár elég abszurd, hogy a hátizsákja felét az óriási buzogányok töltik ki -, majd meghallgattuk szomorú beszámolóját az országa végromlásáról. Mivel a világ talán legélhetőbb országáról van szó, ezért ezt betudtuk esti mesének, úgy sem volt részem hasonlóban az elmúlt húsz évben...

2019. április 26. - Vár a vadon

Reggel nyolckor már az egész csapat menetkész volt, és végre alkalmunk nyílt megismerkedni Mr. Bike-kal személyesen is. Ami azt illeti, baromira sajnálom, hogy ő már nem visz túrákat, mert ritka szórakoztató figurának tűnt, ráadásul az öt évvel korábbi magyar ügyfelére is tökéletesen emlékezett, szóval láthatóan szereti is, amit csinál. (Azóta volt mégegy magyar túrázó is errefelé, de ennyi az egész.) A csapatunk nyolc főt számlál, egy negyven körüli íren kívül csupa 18 és 23 közti suhanc Angliából, Franciaországból és sajna Németországból is. A vezetőn kívül később csatlakozik hozzánk két hordár is, aki aki az ételekért felel majd, elvére túl sok étteremre és kisboltra nem számíthatunk az úton. Az első faluig furgonnal mentünk, itt kezdődött a tényleges túra, rögtön egy csomó gyönyörű mezei virággal, melyek a felégetett tarlón szökkentek szárba.

A vezetőnkről hamar kiderült, hogy remekül felkészült szakember, gyakorlatilag ne volt kérdésem, amire ne tudott volna válaszolni, ráadásul kérdés nélkül is alaposan beavatott minket Shan-állam történelmébe és politikai viszonyaiba. Nem sokkal korábban a térség még el volt zárva a turizmus elől, ugyanis a kormányerőket 12 különböző törzsi alapon szerveződő milícia támadta folyamatosan, amit a katonai junta végül zseniálisan kezelt, ugyanis kvázi autonómiát adott a legnagyobb törzsnek, így a többiek most már ellenük harcolnak, a kormány pedig megerősödhetett a városokban. Hogy a térség viszonyai mennyire instabilak, azt jól mutatja, hogy nem sokat kellett várni arra, hogy belefussunk az első milicisták által felállított ellenőrző pontba. Elég érdekes volt találkozni a pókhasú - pedig ez itt a legkevésbé sem jellemző -, atlétatrikós, papucsos harcosokkal, akik ránk semmiféle figyelmet nem fordítottak, de például egy motorral érkező helyit alaposan átkutattak, így szűrve ki a beszivárgó ellenséget.

A következő falu volt talán a legszebb, legeredetibb település, amit az út során láttunk, gyakorlatilag minden ház tradicionális módon bambuszból volt fonva, és még a gyanúja sem merülhetett fel annak, hogy skanzenben járunk, mivel rajtunk kívül erre a madár sem járt. Itt találkoztunk a két hordárral, akik egyben vadászok is voltak, legalábbis egyiküknek házilag kovácsolt puska lógott az oldalán, amit használni is szeretne alkalmasint. Hamarosan magunk mögött hagytuk a falut, de egyelőre még földúton haladtunk, nyoma sem volt a dzsungelnek. Ekkor a vezetőnk szóba hozta, hogy lehetőség szerint ne térjünk le a csapásról, mert a környéken sok a taposóakna, és manapság is telepítenek újabbakat, amikről nem tudhatnak. Ezt furcsálltam kicsit, ezért megkérdeztem, hogy hol vannak hozzánk legközelebb aktív harcok, erre előre mutatott, hogy a következő faluban, de ne aggódjak, mert még jóval azelőtt lekanyarodunk az erdőbe. Nem aggódtam, és tényleg lekanyarodtunk. Egyébként a milíciáknak nincs sok dolguk a turistákkal, a helyi falvakból viszont a mai napig soroznak gyerekkatonákat ezért sok család küldi városi kolostorokba tanulni a gyerekét...

Az erdei ösvényen nemsokára elértünk egy patakot, ahol letáboroztunk ebédelni, és kisvártatva finomabbnál finomabb fogások kerültek az asztalra. Közel ilyen jó ellátásra sem számítottam, főleg azért a napi 15 dollárért. A folyó túlpartján aztán minden átmenet nélkül bedurvult a táj, toronyiránt indultunk neki a hegycsúcsnak, ami a csapat nagyobb részének eléggé fájt, és ami némileg meglepett, Ritán is láttam a fáradtság jeleit. Az út egyébként szép lett volna, de alig látszott valami a völgyet beborító füstből, ugyanis a vadászok mostanság mindent felégetnek, hogy ezzel tereljék a vadakat, nem mellesleg a táj is megújul a monszun alatt. Közben a mi vadászaink sem tétlenkedtek, az egyik pihenő alkalmával kifeszegettek egy óriási sziklát a földből, ami alatt reményeik szerint szirti borz lapult, de annak csak a hűlt helyét találták. Ezen kívül volt pár sikertelen rohamuk a vadtyúkok után, de amikor a menet elején megugrasztottam két hegyi kecskét, akkor bezzeg alaposan le voltak maradva. Szakácsnak mindenesetre jobbak, mint vadásznak.

Nem volt eseménytelen tehát a túra, de a sietséget egyébként sem értettem, ugyanis a 16 km-es napi távot így már délután háromra megtettük. A táborhelyünk egészen mesebeli volt, ugyanis a szállásunkat négy Mr. Bike által saját kézzel a lombkoronába épített ház jelentette. Ráadásul egész kis kastélyok voltak, több szinttel és több szobával. Gyorsan belaktuk a tábort, aminek egyetlen gyengéjét a vízutánpótlás jelentette, de mivel a vezetőnknél volt rizspálinka, az alapos tisztálkodástól is el tudtunk tekinteni, nemsokára pedig már vad kártyacsatával szórakoztattuk magunkat. Noha egészen jó hangulat alakult ki a táborban, este nyolc után mindenki inkább a pihenést választotta, mi is elvonultunk a legmagasabban fekvő házikóba, hogy végre egyszer időben sikerüljön elaludni.

 2019. április 27. - Amikor kitör a dzsungelláz

A mai nap sokkal-sokkal korábban kezdődött, mint azt reméltük, ugyanis hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy Ritának minden baja van, de leginkább a láza ugrott meg 39 fok fölé. Nem volt tehát véletlen, hogy már tegnap is erőtlennek érezte magát, mindez a legrosszabbkor, négy órányi járóföldre a legközelebbi úttól. A túlélési stratégiánk így viszonylag leegyszerűsödött, nagyon bíztunk az Algopyrin erejében. Noha az éjszaka további része is mozgalmas volt, a szó legrosszabb értelmében, de reggelre sikerült hőemelkedéssé szelidíteni a lázat, így tovább tudtunk indulni a csapattal, mely tagjai egyébként elég szenvtelenül fogadták az egyetlen női túrázó gondjait. Senki sem téveszthette volna őket össze Arthur király lovagjaival, hogy finoman fogalmazzak.

Ezt követően én már két zsákkal túráztam - ami nem volt túlzottan kényelmes a párára és a melegre tekintettel -, de szerencsére a látvány bőven kárpótolt, ugyanis hátrahagyva a felégetett aljnövényzetet, a mai napon egy patakot követtünk - és kereszteztünk is, vagy 50 alkalommal -, melynek partján egészen vadul burjánzott a növényzet. Olyan volt, ahogy az a nagykönyvben (a Dzsungel könyvében:)) meg van írva. Sajnos illúzió volt azt hinni, hogy Rita helyre jött, így néhányszor lemaradtunk - ami továbbra sem érte el a többiek ingerküszöbét -, de mivel ma már nem igazán volt hosszabb szintemelkedés, ezért könnyen teljesítettük a távot. A legjobb mai megállónk egy vízesésénél volt, amelyben fürödni is lehetett - csak ne lett volna olyan hideg -, de az egész út tényleg gyönyörű volt.

Érdekes, hogy a vezetőnk minden alkalmat megragadott, hogy gombásszon, vagy halászni próbáljon, remélem ez nem azt jelenti, hogy fogytán vannak a készleteink. Ebédidőben találkoztunk két vadásszal, akik ügyesebbek lehetnek a mieinknél, mivel el is büszkélkedtek friss zsákmányukkal, egy őzgidával... De tényleg, lehetett vagy két-három kiló szerencsétlen... Mondjuk a házilag eszkábált puskákkal tigrisre mégsem vadászhatnak, az igaz.

Újfent viszonylag korán értünk célba, de itt nem lombházak, hanem a folyópartra épült "sima" bambuszkunyhók vártak, meg egy idős házaspár, akik Mr. Bike rokonai, és valamiféle karbantartói feladatot látnak el. Rita érkezés után szinte azonnal elaludt, míg én jobb híján kipróbáltam a lábtengó helyi változatát a többiekkel, amit bambusz labdával játszanak. Nem volt kellemes mezítláb rugdosni, de csak nem hozhattam szégyent az Aranycsapat szellemére!

Vacsora után a vezetőnk egész pofás tábortüzet rakott gyújtott, ami mellett folytathattuk a társalgást. Ez praktikusan a francia sráccal való beszélgetést jelentette, mivel a németekkel egyszerűen nem lehetett érdemben kommunikálni, és jó eséllyel amúgy sem lett volna érdemes. A tábortűz mellett a még a Szent János bogarak rajzása jelentette a látványt, illetve a szemközti hegyoldalakban fel-felvillanó torkolattűz, mely remélhetőleg valamelyik hordárunk sikeres célzásához kapcsolódott. És igen, még lefekvés előtt megjelent egyikük egy méretes tyúkkal, amit csak remélni merem, hogy nem a legközelebbi falu egyik pajtájában ejtett el.

Északára döntenünk kellett, hogy a kunyhóban alszunk-e, vagy függőágyon, de ez nem is volt kérdés, a francia kivételével mindenki a függőágyra szavazott, Rita szinte rajongott az ötletért, én csak mérsékelten, mivel háton egyáltalán nem tudok aludni, de egy próbát végülis megér a dolog. Az ágyakat a telep közepén lévő bambuszligetben húzták fel, mi pedig kicsivel később már új fekhelyünket próbálgattuk, egyelőre kevés sikerrel, így maradt az olvasás.

2019. április 28. - Hankookkal hajókázni

Noha végül sikerült elaludni, a nagy emberkísérlet csak hajnali négyig tartott, ugyanis egy kisebb zápor beparancsolt mindannyiunkat a bungallókba. De legalább ezt is kipróbáltuk!

A sikeres vadászat jótékony hatásaiból mi is részesültünk reggel, ugyanis került az asztalra a tegnap este lőtt csirkéből, ami méghozzá meglepően ízletesre sikeredett. A "sátorbontás" után sem értek véget a meglepetések, igaz ez némileg kellemetlenebb volt, ugyanis párszáz méter után, amikor leértünk a folyópartra, a semmiből előbukkant egy épülő félben lévő műút. Erről kisvártatva kiderült, hogy a kínaiak által építendő vízerőmű felvonulási útja, amit nyugodtan nevezhetünk Burma Bős-Nagymarosának. A regnáló hatalom már kitáncolna a súlyosan környezetromboló projektből, csak ugye Kínát nem olyan fából faragták, hogy engedné az ilyesmit... A tájseb rossz hír a szépérzékünknek, de sokkal rosszabb Mr. Bikenak, ugyanis pár hónapon belül a gépek le fogják dózerolni a táborát, ő pedig kereshet magának új helyet, ha folytatni akarja a bizniszt.

A mai napi program nem volt bonyolult, pár kilométer séta után - hogy elérjük a gyorsabb szakaszt - vízre szállunk, és fejenként egy gumibelsőbe kapaszkodva lecsordogálunk a folyón egészen a következő faluig. Ez a program Laoszban igazán népszerű, de nyilván itt sem lehet rossz. Kisvártatva megérkezett a kísérő csónakunk, megkaptuk a sörünket, ami teljessé teszi az élményt, majd kezdődhetett a sodródás. Mivel most száraz évszak van, ezért aligha számíthattunk vadvízre, de néhány zúgót leszámítva az út tényleg maga volt a nyugalom. Másfél óra után azzal kezdtünk szórakozni, hogy megelőzzük valahogy a többieket, de ez igazán nem tűnt egyszerű feladatnak. Végül a háziversenyben második-harmadik helyre evickéltünk be, de persze a nap nem ezért lesz emlékezetes. A célban már várt miket az ebéd, ami egészen pazar volt, a shan tésztaleves az egyik legjobb a műfajban, amivel valaha is találkoztunk. Ebből már Rita is bátran mert enni. Még előző nap telefonon lefoglaltuk a buszjegyet, így a Hsipawba való visszaérkezés után már nem sok dolgunk maradt, vártuk a járatunkat, úgyis rég utaztunk már éjszakai busszal.

Ha már éjszakai buszozás és Myanmar... Az utak sokkal jobbak, mint vártam, a buszok pedig tényleg olyan jók, mint hallottam, de a menetrendeket egyszerűen képtelenek normálisan összerakni a helyiek, ezért van az, hogy a buszok mindenhová hajnali kettő és négy között érkeznek, ami messze van az ideálistól. A mi Mandalaybe tartó járatunk is ilyen, de ezegyszer ez a szerencsénk is, ugyanis a folyami hajó, amivel Bagant szerettük volna megközelíteni, hajnali négykor indul... Tehát még pont kényelmesen kiérünk a kikötőbe. Hogy aztán a 15 órás hajókázás mennyire lesz kényelmes, azzal kapcsolatban akadnak kétségeim.:) A busz mindenesetre nem okozott csalódást.

2019. április 29. - A léket kapott terv

A kikötőben hajnali háromkor totális nihil, meg néhány tucat kóbor kutya fogadott minket, amitől hirtelen elég rossz érzés kerített hatalmába. És nem is alaptalanul, ugyanis a pénztár ablakán egy felirat díszelgett, miszerint a járatunk működését határozatlan időre felfüggesztették, talán az alacsony vízállás miatt is. Na, ezt nevezem igazi hidegzuhanynak. Mondhatni elért minket az első szervezésbeli baklövés, mert hiába kérdeztem rá két napja túravezetőnknél, hogy biztosan jár-e a hajó, mást is illett volna megkérdeznem, mondjuk olyat, aki ebben a városban lakik... Persze kétségbe nem kell esni, gyorsan megtaláltuk a pozitívumot a történetben, így legalább Mandalay másik felét is meg tudjuk nézni, amire pár napja nem volt erőnk. Délután pedig mehetünk busszal Baganba, annak úgyis csak 5 óra a menetideje.

A kérdés már csak az volt, hogy mihez kezdjünk magunkkal és a csomagjainkkal. Sok lehetőség nem volt, rendeltem egy riksát és mentünk az egyetlen helyre, amit ismertünk, a szuper kis ex-szállodánkba. Míg a múltkor nagyon jófejek voltak a hajnali érkezésünknél, most kicsit más volt a helyzet, ugyanis alapvetően nem állt szándékomban szobát bérelni, és ha akarok sem tudok, a teltház miatt. Ezzel együtt a személyzet megint egészen elképesztően segítőkész volt. Nem elég, hogy beengedtek minket fél négykor, alhattunk a kanapén, lerakhattuk a csomagjainkat a városnézés idejéig, és még a mikrobuszt is leszervezték nekünk Baganba. Reggelig tudtunk aludni valamennyit, akkor pedig még a nagy hőség előtt nyakunkba vettük a várost, egész pontosan a Mandalay-domb vonzáskörzetét.

Az első templomot, amit meglátogattunk, a köznyelv csak aranytemplomként emlegeti, de sajnos ez ordas csúsztatás, ugyanis fából van az egész, abból viszont a legszebb fajta, gyönyörű faragások díszítik minden oldalról. Sajnos csak kívülről tudtuk megnézni, de a korábbi tapasztalatok alapján bent úgyis csak egy Buddha-szobor lett volna, aminek szivárványszínű neon izzók jönnek ki a fejéből... Ennél is érdekesebb volt azonban a Kuthodaw Pagoda, mely a világ legnagyobb "könyvét" rejti. A pagoda udvarán ugyanis 730 hófehér sztúpa található, és mindegyikben egy-egy méretes márványtábla van, amelyre a Tripitaka - a theravada buddhizmus szent könyve - szövegét vésték fel. Mivel a szanszkritom kopottas, ezért nem olvastam végig mindegyiket, de a látvány azért így is hatásos volt. A templomokkal végezvén megreggeliztünk, majd nem volt más hátra, elindultunk a Mandalay-domb teteje felé. A lépcsősor nagyjából egy tucat kisebb-nagyobb templomon keresztül vezet, de a fő látnivalót az alattunk elterülő város, különösképpen pedig várnegyed jelentette. Sajnos Rita még nem heverte ki teljesen a dzsungelkórt, így nehézkes volt a haladás, de végül mindent meg tudtunk nézni, amit kapva a hirtelen jött lehetőségen, meg akartunk.

Óriási megkönnyebbülést jelentett visszaérni a szállásra, ugyanis az ekkor uralkodó 42-43 fokos hőség már igencsak kikezdi az embert, főleg, ha órákat tölt a légkonditól távol. Mondjuk erre Thaiföldön is számíthatunk, szóval jó lesz megszokni. A mikrobuszunk végül háromkor indult, addig egy furcsa holland hippi szórakoztatott minket, aki a Mandalayban élő lányát látogatja éppen, de amúgy kitudja hány év indiai éldegélés után most épp új országot keres magának, Costa Ricától Mozambikon át Vietnámig.

A buszút tök eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy találkoztunk egy egész szimpatikus kínai sráccal, aki azt a rémes hírt osztotta meg velünk, hogy Kínában éppen egyhetes szünet van, szóval várhatóan Bagan is tele lesz velük. Az első impersszió Baganról sajnos turistacsapdát sejtet, ugyanis a busz kirakott minket a pályaudvaron, majd helyieket felvéve ment tovább a városközpontba, nekünk pedig maradt a rohadt drága, hatósági áras taxi... Azért valahogy csak lealkudtuk azt is.

Az út során egyébként először itt kellett hálóteremben aludnunk, igaz csak egy éjszakát, mivel holnapra már felszabadul egy privát szoba is. Szerencsére az elmúlt éjszakák után úgy ki voltunk ütve, hogy nem igazán vettük észre, hogy más is van a szobában, pedig teltház volt. Holnap pedig kezdődhet Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb csodájának felfedezése, egyszersmind rálépünk arra a turistaösvényre, ami feltette Burmát a legtöbb hátizsákos utazó térképére.