2019. április 30. - Vadméhek szelidítése és rally a pagoda-erdőben
Noha Bagan egyik fő szenzációjának a napfelkelte számít, nem volt az a pénz, hogy ma is kimaradjon az alvás, de reggel fél nyolckor így is ébredtünk, és lementünk reggelizni. Utána még összepakoltuk a cuccainkat - szerencsére nem is voltunk szétpakolva igazán -, mivel át kellett költöznünk a külön szobába. Noha semmiféle problémánk nem volt az éjjel, azért nem bántam a dolgot, mert volt a szobában pár elég bizarr német figura, akivel nem szívesen osztoznék hosszasan a Lebensraumon.
Három napot terveztünk itt tölteni, így a mait egyfajta bemelegítésnek szántam, és a meglehetősen nagy terület kevéssé ismert és látogatott része, Minnanthu falu felé indultunk el elektromos motorunkon. A külföldiek ugyanis nem bérelhetnek benzines motort, mióta egy amerika srác belehajtott egy sztúpába, és földig rombolta azt... Kössz szépen. Az elektromos gép gyenge volt ugyan, de már a reggeli hőségben is nyilvánvaló volt, hogy még így is sokkal jobb opció a biciklinél.
Mióta nem lehet megmászni a templomokat, külön fórumok szakosodtak arra, hogy éppen aktuális tippeket adjanak a szabályok kijátszására. Hol nincsenek őrök, hol nem zár megfelelően a rács, vagy hová visznek fel a helyiek némi baksisért. Mivel az elmúlt napokban jópár szabad órát töltöttem ezen fórumok kétes információinak böngészsésével, volt pár ötletem arra vonatkozóan, hogy merre kezdjük a keresgélést.
Mielőtt még letértünk volna az aszfaltos útról, három nagyon szép templomcsomó/csokor/telep is az utunkba esett, így gyorsan képbe kerülhettünk azzal kapcsolatban, hogy mire is számíthatunk az elkövetkező pár napban. Ugyan Bagan 10000 sztúpájából mintegy kétezer látogatható, mi a három napra elosztva is beértük néhány százzal, melyek általában öt-tíz, de akár huszas csoportokban vannak elszórva az Irrawady partján. Hiába voltak a templomok meggyőzően szépek, turistákkal gyakorlatilag csak elvétve lehetett találkozni, és árusok sem voltak sokan, azok viszont piócaként tapadtak a kisszámú áldozatra. Volt egy fickó, aki motorral kilométereken át követett minket, és mindent megtett az üzletért, csak éppen az árból nem nagyon akart engedni. Úgy tűnt, hogy hiába van kínálati piac, az árusok a havi bevételt a kisszámú nyugatin próbálják behozni, így minden baromi drágának tűnt... Talán máshol lesz ez jobb is.
Mivel az állítólag mászható templomok a főúttól távolabb voltak, egy bátor kanyarral bevetettük magunkat a homokcsapdákkal és szántóföldekkel tarkított, szavanna-szerű síkságba. Az elkövetkező két óra a vártnál sokkal több izgalmat – és kevesebb mászható templomot – hozott, ugyanis gyorsan kiderült, hogy az elektromos motort nem a Dakar-rallyt idéző terepre tervezték. Nem egyszer kellett mindkettőnknek leszállnunk a nyeregből, hogy aztán teljes gázzal is csak éppen ki tudjuk tolni a homokból megrekedt járgányunkat, melynek akkumulátora a megerőltetésnek hála vészesen merült is. Végül miután felsültünk pár frissen bezárt templommal, végül elértünk egyhez – ami a lehető legtávolabb volt mindentől -, amelynél diplomatikusan fogalmazva egy kis részen hiányzott a rács, így be tudtam jutni a belsejébe, ahonnan már zárt lépcsőn keresztül lehetett feljutni a tetőre. Ez volt az első, és még sokáig felejthetetlen pillanat amikor felülnézetből kilátást kaphattam a tájra – Rita nem tudott felmászni sajnos -, nagyjából száz kisebb-nagyobb templom terült el a látóhatáron. Juhú, megérkeztünk Baganba!
Miután hasonló küszködések árán visszajutottunk a főútra, talátunk egy frissen épített rámpát, ami lehetett vagy tíz méter magas, és a kormány szándékai szerint ezekkel elégítik majd ki panorámára vágyakozó mindazokat, akik nem akarják megváltani a 5 dolláros belépőt a terület két kilátótornyának valamelyikére… Nem volt rossz, szó se róla, de azért a templom tetőterasztának egészen más a hangulata.
Ebéd után – ami jelen esetben fejenként egy liter életmentő hideg vizet jelentett – tovább indultunk egy újabb mászhatónak mondott templom felé. Útközben mégegy rámpát útba ejtettünk, ami már egészen jó volt, ellentétben a földúttal, ahol ismét hosszabb időt kellett töltenünk egy homokcsapdában. Nagy nehezen végre elértünk a Dhammayazika Templom – ami a legnagyobb, és még renoválásával együtt is talán a legszebb templom volt, amit ma láttunk - mellett lévő célponthoz, ahol örömmel nyugtázhattam, hogy a boltíves rész a rács fölött itt is nyitva maradt, így a kellően vékony és akrobatikus próbálkozónak viszonylag könnyű dolga van, ha át akar jutni rajta. Igenám, de ezt a tényt a biztonsági szolgálat is kiszúrta, így a rács mögötti folyosót telehordták tövises gallyakkal – marha elegáns és emberbarát megoldás, mondhatom -, amin első blikkre nem tűnt fájdalommentesnek az átkelés. Hogy a véres karcolások jelentik-e majd a legkisebb problémát, az viszont csak azután derült ki, hogy utat törtem magamnak a bozótban…
Ha ugyanis a rács és a tövisek nem jelentettek volna elég elrettentő erőt, a természet mégegy cselt bevetett, ugyanis a csendes folyosót ideális otthonnak találta egy rajnyi vadméh, amire csak azután figyeltem fel, hogy sikerült véletlenül levernem a kaptárjuk felét a kb. másfél méter magas mennyezetről. Mivel közmondásosan balszerencsés dolog egy szűk folyosón összezárva lenni több ezer dühös méhhel, ezért nem igazán volt időm gondolkodni, tövisek ide, vagy oda, kirohantam a templom teraszára. A véres karcolások jelentették itt a messze kisebb gondot, szerencsére a méhek túl lassan eszméltek a bosszúhoz. Az elkövetkező húsz percem tétlen, de a kilátás miatt mégis nagyszerűen telt, ez volt az első olyan hely, ahonnét igazán képeslapszerű panoráma, mintegy háromszáz – igen, volt időm megszámolni őket… - templom csúcsa tárult elém. Rita valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akart utánam jönni, de a segítségének így is nagy hasznát láttam, ugyanis sikeresen feldobta a teraszra az esőkabátomat, amire nem is annyira a 43 fok és a szikrázó napsütés, mint a méhek miatt volt szükségem, elvégre mégegyszer át kellett kelnem rajtuk. Szerencsére a rovaroknak rövidebb az emlékezete, mint az elefántnak, így ez meglepően könnyen sikerült, így tulajdonképpen csípés nélkül, pusztán néhány karcolással megúsztam a dolgot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár pazar volt a kilátás, ezt a mutatványt újra már nem valószínű, hogy megcsinálnám, ilyet pedig igazán ritkán mondok…
A kaland után átmentünk a szomszédos óriástemplomhoz, amire viszont akkor sem mentem volna fel, ha engedtek volna, ugyanis külső lépcső vezetett a tetőszerkezeten, márpedig mezitláb még árnyékban is elviselhetetlen volt az izzó kövek érintése. Ekkor már egészen közel voltunk Új-Bagan városkához, ahol még megnéztünk néhány tempomot, majd közel negyven percig a helyi rendőrség vendégszeretetét élveztük kényszerűségből. Szerencsére nem a törvénnyel gyűlt meg a bajunk, egyszerűen csak lemerült a motor akkumulátora, és ők hívták ki a kölcsönző céget, akiknek ennyi idő kellett, míg megérkeztek a cserejárgánnyal. Szerencsére még volt időnk napnyugtáig, így meg tudtuk nézni a új-bagan-i aranytemplomot, majd odaértünk ahhoz a templomromhoz, amit a Maps.me remek naplemente néző helyként jelölt. Szerencsére ezt a helyet fizikai képtelenség lezárni – fél oldala ugyanis leomlott, egyfajta természetes lépcsőt kialakítva -, amit rajtunk kívül egy francia srác és a helyi vezetője használt ki. A könnyen memorizálható Kyauk Myat Maw Pagoda tényleg ideális választásnak bizonyult, nem csupán pagodák, de az Irrawady felé is egészen káprázatos kilátással várhattuk be a naplementét, méltó zárása volt ez egy hosszú, fárasztó és kalandos napnak.
A szállásra visszatérve már tényleg csak egy nagy adag sültrizsre és tetemes mennyiségű olcsó burmai sörre vágyhattunk, és az ebbéli örömök beteljesítésében senki nem is állt az utunkba, sőt! A szállásunknak helyt adó NyaungU főutcáján ugyanis számos, minden igényt kielégítő étterem közül válogathatat a szerencsére csekély számú turista. Nem egy Siem Reap, de talán jobb is.
2019. május 1. – Napkeltétől napnyugtáig sör és virsli nélkül
Ma már nem úsztuk meg a hajnali kelést, bár ha tudjuk mire számíthatunk, kétszer is meggondoltuk volna. Egy szó, mint száz, az egészen friss információk alapján is nyitva lévő templomot zárva találtuk, így hasonlóan a több tucat másik turistához, mi is föl-alá motorozgattunk, hátha ráakadunk valamire a napfelkeltéig hátralévő pár percben. Elképesztően frusztráló volt a helyzet, és egész biztos vagyok abban, hogy ez a sok csalódott ember nem fogja Bagan jóhírét vinni a világban, márpedig ha Bagantól elpártolnak a turisták, akkor Burma turizmusa kiszenved. Mondhatni két-három rohingya népirtást könnyebben vészelhetne át az országimázs, mint a templommászás teljes tiltását, de ezt talán az illetékeseknek kellett volna átgondolniuk, mielőtt a 100%-os tiltásról döntöttek volna. Az indok kettős volt, előszöris a műemlékek védelme – ami valahol érthető lenne -, másrészt pedig a balesetveszély mérséklése, ugynais 2017-ben több turista is lezuhant az épületekről. Utóbbi elképesztő ostobaság, elvégre egy felnőtt helyett ne akarja már a burmai állam jobban tudni, hogy mit és mennyit kocáztat. Másrészt a jelenlegi helyzet egész biztosan sokkal-sokkal veszélyesebb, mint kontrolált körülmények között, a belső lépcsőn keresztül feljutni az épületekre. Félreértés ne essék, minden 40 év alatti turista – reprezentatív felmérés a hostelünkben – megpróbálkozik a mászással, ami a kerülőutak miatt így sokkal veszélyesebb mutatvány, mint azelőtt volt. Szemléletes példa a sajátom, mert amint a mező közepén kiszúrtunk egy romtemplomot, amire egy elég vagány csaj kapaszkodott fel, mi is odasiettünk, így egy kimondottan kockázatos falmászás után végül éppen nem maradtam le a napfelkeltéről. Rita viszont igen, így az én hanglatom sem lett igazán emelkedett.
Egyébként pedig a műemlékvédelem sem indokolja a drasztikus lépést. Sokkal ésszerűbb lett volna a 2000 templomnak csak a 90%-át lezárni, míg a maradékot akár a magasabb jegyárból folyamatosan karbantartani. Így leginkább a hőlégballonos lobbi járt jól, akik 350 dollárért árulják a napfelkelte néző helyeket… Persze csak főszezonban, úgyhogy nekünk még arra sem volt esélyünk, hogy akár a földről lássuk őket. A bosszantó közjáték után némileg feldúltan tértünk vissza reggelizni, de szerencsére még előttünk volt az egész nap, hogy kiköszörüljük a csorbát.
Reggeli után nagyjából az volt a terv, hogy a legtávolabbi ponttól (Soe Min Gyi Pagoda) közelítünk majd Old Bagan felé, majd a kikötőtől újra távolodni fogunk a parttól egészen a Sulamani Templomig, ami mellett kialakítottak egy kilátót. Nem messze a tegnapi naplemente néző helytől viszont egy egészen furcsa dologba botlottunk, méghozzá egy templomba, ahová minden akadály és ajtó nélkül simán fel lehetett menni. Ehhez hasonlóhoz sem előtte, sem ezt követően nem volt szerencsénk, így gyorsan fel is jegyeztem a helyét a térképen, hogy holnap reggel innen nézhessük a napfelkeltét. Azzal együtt, hogy a 2016-os földrengés nyomai még erősen látszódnak a templomokon - főleg a nagyobbakon -, melyeknek a teteje nagyrészt fel van állványozva, a látvány így is egészen csodás volt. Gyakorlatilag amerre a szem ellátott nem volt más szín, csak a sárgálló homok, a zöldellő bokrok, és a téglaszínű templomok. Noha megérdemelnék, nem tudom felsorolni az összes meglátogatott csodás pagodát, csak néhány speciális hellyel teszek kivételt. Nos, a Lay Myet pagoda szomszédságában lévő jelöletlen, ámde meglehetősen nagy templom pont ezek közé tartozik. Mivel teljesen kiesett a főbb csapásokról, rajtunk kívül senkivel nem találkoztunk a környéken, ám a templomot védő rácson egy nagyobbacska, kb. 40x40 cm-es lyukat fedeztünk fel. Noha talán ő maga sem gondolta komolyan, de Rita felvetette, hogy megpróbál bebújni rajta, ami ugyan teljesen lehetetlennek tűnt, ámde némi akrobatika után simán sikerült neki. Mint a guminők a cirkuszban, egészen pazar mutatvány volt! A lényeg, hogy én sem akartam lemaradni, ezért bár nem tudtam félbehajtani magam, addig játszottam a harmonika módon záródó ráccsal, míg felette át sikerült préselni magam. Nem várt és örömteli siker, melyet a következő percekben méltó módon ünnepeltünk a templom tetején. Túlzás nélkül, talán innen volt a legszebb kilátás a síkságra. El is kezdett párologni a reggeli bosszúság...
Módszeresen haladtunk templomról templomra, míg ebéd után elértük a kikötőt, ahol lepihentünk egy kicsit, mivel a jóval negyven fok feletti hőség azért kikezdett mindkettőnket. A part környékén végre eljutottunk pár nagyobb - jegyzett - templomhoz is, melyek közül egy Mahabodi Templomhoz közeli építmény ugyancsak mászhatónak bizonyult. Mármint az oldalán fel lehetett kapszkodni, nem volt senki a környéken, aki őrködött volna. Már jócskán a délutánban voltunk, amikor a Thatbyinnyu Templom magunk mögött hagyva újfent kereszteztük a főutat, és záró szakaszába lépett a mai nap. Talán ezen a részen voltak a legsűrűbben a nagy templomok. Nagy élmény volt a Shewesandaw Pagoda, valamint a mellette lévő fekvő Buddha szobor, de mindezek sem készítettek fel arra, amit nem messze ezektől találtunk. Elvileg különleges freskók miatt mentünk a kisebb templomegyütteshez, de míg a főtemplomot nyittattuk ki egy helyi árussal, addig bekukkantottam egy kisebb templomba, ahol nem volt nehéz dolgom kiszúrni az egyik sarokban tekergőző méretes - bőven két méter feletti - kobrát. Sajnos nem voltam felkészülve a találkozásra, így még azelőtt elmenekült egy ülő-Buddha szobor mögé, hogy megörökíthettem volna, de nem csüggedtem sokat, mivel feltételeztem, hogy ez az állandó fészke, így remélhetőleg holnap reggel is meg fogom találni.
Felvillanyozódva folytattuk az utat, mely előbb az óriási Dhammayangyi Pagodához vezetett, melyet körbejárni sem volt egyszerű, majd a Sulamani Templomnál ért véget. Érdekesség, hogy ennél a kilátónak összehordott földsáncnál kérték el első alakalommal a műemlék területre szóló belépőnket. A naplemente innen tényleg remek volt, csak sajnos a több tucat kínai üvöltözése némileg rombolta a hangulatot. Visszafelé úton immár sötétben konstatáltuk, hogy pár különösen szép templomot ki is világítanak éjszakára, ami bizony megért néhány fotót. A szállásra visszaérve ezúttal az éjszakai piac felé vettük az irányt, ahol ugyan nem estünk hanyatt a választéktól, azonban az árak sokkal barátibbak voltak, mint a templomok környékén.
Este még egyeztettük frissen szerzett ismereteinket a szálláson lévő többi turistával, megterveztük a holnapi útvonalat, majd viszonylag gyorsan el is aludtunk, elvégre meglehetősen korán keltünk, és holnap sem lesz ez másként... Remélem az már megéri a fáradtságot!
2019. május 2. – Óriástemplomok közt kígyózva
Nem mondhatnám, hogy 60 nap erőltetett menet után különösebben meglepett, de Rita ezúttal nem tudott felkelni hajnali négykor, így egyedül indultam el a tegnap felfedezett napfelkelte-néző templom felé, ahová bár elsőként érkeztem, nem sokkal később már egész komoly csapat várta a Napot. Nagyon úgy tűnt, hogy a helyi idegenvezetők aranybányaként tekintenek a helyre, rajtam kívül mindenki helyi kísérettel érkezett ugyanis. Azt ugyan nem tudom, hogy a mezei halandók mennyi baksist fizettek a látványért, azonban egész biztos, hogy megérte, ugyanis életem egyik csúcs napfelkeltéjében volt részem. Nem állítom - összehasonlítási alap hiányában -, hogy ez már ugyanolyan volt, mintha egy központi nagy templom tetején álltunk volna, és ugye a hőlégballonok is hiányoztak, de mégis méltó volt Bagan hírnevéhez.
Mielőtt visszatértem volna a megérdemelt reggeli miatt, úgy dötöttem, a viszonylag hűvös hajnali órán visszatérek a kobra templomába, és ezegyszer alaposan elterveztem, hogy s mint fogok egyszerre világítani, videózni, és még fényképezni is talán. De az élet, mint a legnagyobb forgatókönyvíró keresztülhúzta a számításaimat, ugyanis pont amikor leparkoltam a templom bejáratánál, láttam, hogy a közelben lakó család kutyája megindul befelé. Hanyatt-homlok odarohantam, hogy elkapjam, mielőtt elijeszti a kígyót – már amennyibe ott van -, de ez már csak a küszöbön túl sikerült, így mire megérkeztem az már újra menekülőre fogta. Szerencsére a barlang egy átellenes sarkából indult, így volt időm odarohnni, és majdnem le is tudtam filmezni, csak épp elhagyott a hidegvérem, és túl közel merészkedtem, amiből fakadóan persze az állatot kellett néznem, nem pedig azt, hogy mit vesz éppen a gép. Nos, finoman fogalmazva sem nívódíjas operatőri munkával rukoltam elő, de fogjuk rá, hogy a kígyó létezését azért nagy nehezen tudnám vele bizonyítani. Magam sem tudtam eldönteni, hogy bosszús legyek, amiért nem tíz másodperccel korábban, vagy örüljek, hogy nem tíz másodperccel később érkeztem, végül azért jókedvűen indultam a szállás felé.
Ritát még ekkor is elég nehezen sikerült összekaparni, de azért a reggelit csak nem késtük le, utána pedig elindultunk előbb a hozzánk legközelebb lévő, NyaungU-I főtemplom felé. Az arannyal borított, zsúfolt templomtól nem messze találtunk katakomba szerű szépen festett templomot, ahol a madár, de még denevér sem járt, majd célba vettük Old Bagant, hogy a főútról jobbra-balra letérve fedezzük fel a látványosabbnál látványosabb templom telepeket. A Shwenanyin Templom szomszédságában újra nagy szerencsénk adódott, ugyanis a tűző nap elűzte az összes helyit a templomok környékéről, így a kb 50 cm magas kerítést átlépve simán fel tudtunk menni a templom tetejére, ahonnan szintén lenyűgöző volt a panoráma. Ez egyébként jellemző, minden olyan templom esetében, ahol nem belső, hanem külső lépcső vezet a teraszra, a lezárás egyszerűen nem kivitelezhető folyamatos felügyelet nélkül, ami egészen elképesztő pazarlásnak tűnik. Egyébként ekkor kaptuk meg az üzenetet arra vonatkozóan, hogy mikorra kell Bangkokba érnünk… Nos, május 9-én reggelre. (Lehetett volna jobb is a hír, de ahogy számoltam, némi kapkodással azért mindennek bele kell férnie a fennmaradó egy hétbe. Még akkor is, ha a szállásadónk bogarat ültetett a fülembe, hogy ha módunk adódik rá, akkor Hpa-Anból hajózzunk le Moulmeinbe, amihez azért jó volna egy plusz nap.)
Az órák csak teltek, mi pedig szépen végére jártunk minden látnivalónak. A végére hagytuk a talán legfontosabb templomot, a korábban csak kívülről csodált Ananadát, melyben több ezer áldozati arany-Buddhát halmoztak fel a hívek, és méretére jellemző, hogy három belső körfolyosót is kialakítottak benne. Ám még ennél is szebb volt a mellette lévő, relatíve fiatal (kb. háromszáz éves) kápolna, ahol addig nem látott minőségű, szinte az olasz reneszánszt idéző freskókat találtunk egy a földrengéstől szó szerint düledező épületben. Méltó lezárása volt ez a templom-túrának, de mivel volt még időnk naplementéig, maradt még idő egy jutalomkörre. Előbb visszamentünk egy a minap lealkudott szélcsengőért, majd Myinkaba faluban felkerestünk egy lakk-készítő manufaktúrát. Baganban ugyanis kétféle szuvenír őshonos, az egyik a színes homokkal festett képek, a másik pedig a lakkozott bambusz szuvenírek. Mi ugyan a vásárláson már túlvoltunk, de ezt a workshopban nem vertük nagydobra, így bemutatták hogyan készülnek a mutatós ajándéktárgyak. Lassan. Egyébként egész elképesztő csodákat halmoztak fel a műhelyhez tartozó üzletben, nagyjából 10 és 10000 dolláros intervallum között. Nem meglepő módon viszont az árszínvonal négyszerese volt annak, mint ahogy mi vásároltunk…
Még volt egy kis idő napnyugtáig, de mi mégis elindultunk titkos templomunk felé, ahová Rita újfent beakrobatikázta, míg én erőből bepréseltem magam, nem sokkal később pedig ismét a tetőn állva csodálhattuk a tájat. Meg azt, ahogy a szomszéd faluban szemetet égették…:) Sajnos az egy órával korábban kezdődött folyamat, miszerint masszív esőfelhők kezdtek összeállni a fejünk felett - meg amerre a szem ellát -, tovább eszkalálódott, így végül arra jutottunk, hogy a naplementéből úgy sem látunk semmit a felhők takarása miatt, akár vissza is indulhatunk a szállásra, hogy az éjszakai busz indulása előtt még le tudjunk zuhanyozni. Könnyes búcsút vettünk a panorámától, minden bosszantó szankcióval együtt is Délkelet-Ázsia egyik legcsodálatosabb helyétől, és noha a zivatar elmaradt, a zuhany alatt éreztük, hogy nem maradtunk le semmiről, a lehetőségekhez mérten teljes volt a Bagan-túránk. A szállásra érkezés után még arra is volt lehetőség, hogy Rita beváltsa ígéretét, és kipróbálja a kismotort. Illendőségből inkább nem kommentálnám a kísérletet, viszont a körülöttünk lévő helyiek valószínüleg jól szórakoztak a dolgon, míg én egészen biztosan.
Azért azon még én is meglepődtem, hogy hiába töltöttünk itt három teljes napot, szemernyi esélyünk sem volt, hogy belepréseljük a tervbe a fél napos kirándulást a Popa-hegyi kolostorhoz. Talán ha “csak” 35 fok lett volna, mint a főszezonban, mi is gyorsabban haladunk, de ebben így ennyi volt, és az “ennyi” itt rengeteget jelent. Este szerencsére késett a mikrobuszunk – így talán nem hajnali négykor érkezünk majd -, ellenben mögénk két elégedetlenül hőzöngő kínait ültettek, így nem voltam meggyőződve arról, hogy élvezni fogjuk az előttünk álló nyolc órát… És tényleg nem, de a hullámhegyek közé óhatatlanul kellenek a völgyek is.
2019. május 3. – A zsiráfnyakúak földjén… vizén
Annyit azért mégsem sikerült késnünk, hogy hajnali ötkor nyitva találjuk a Nyaungshwe faluban található szállásunkat, így volt közel egy óránk, amit néhány barátságos kutya társaságában tölthettünk el. Szerencsére egy érkező takarítónő beengedett minket, nem sokkal később pedig a recepció is nyitott. A helyzet gyors felmérése után gyorsan le is foglaltam az egész napos Inle-tavi csónaktúrát, amire holnap már nem biztos, hogy lenne idő. Szerencsére ebben a szezonban már nem kell az egész csónakot kibérelni, helyjegy váltására is van lehetőség, a nyolc órás program így fejenként 1200 forintunkba került. Nem is kellett sokat várni az indulásra, pontban nyolckor érkezett furgon, amin újfent találkoztuk egy Baganban “megismert” hímnős némettel. Szerencsére viszonylag szimpatikus utitársak is csatlakoztak hozzánk, pár perccel később pedig már két csónakkal száguldottunk a tó felé.
A Velencei-tónál négyszer nagyobb (a Balatonnál pedig négyszer kisebb) Inle-tó Burma második legfontosabb túristahelye, ami nem kizárólag a természet szépségének, de a tó egyedi kulturális milliőjének is köszönhető. Ezzel együtt az első dolog, ami megfog, mégiscsak a szépség, ugyanis a lótuszokkal gazdagon borított víztükröt minden oldalról hegyek ölelik körbe.
A program néhány jelentős templomon kívül elsősorban egy a környék kézműiparát bemutató körút volt, de nyugodtan nevezhetjük akár bevásárlótúrának is. Ezzel együtt a felkeresett manufaktúrák meglehetősen érdekesek voltak. Na jó, az ezüstművesek itt is éppúgy kopácsolnak, mint máshol, de például a lótusz virágból textilt készítő asszonyok, vagy éppen a kézműves cigarettát készítők mutattak némi újdonságot. Mégis, a legérdekesebb a hosszú nyakú, Karen törzsbéli nők által üzemeltetett szövőműhely volt. Noha erőteljesen az volt az érzésem, hogy a fiatalabb lányok nyaka inkább csak optikai illúzió miatt tűnik hosszabbnak, az idős hölgyek tényleg zsiráfok voltak. Szó se róla, a még holtszezonban is jelentős turizmus miatt az egésznek kicsit állatkert íze volt, arról nem is beszélve, hogy a karenek nem itt, hanem innen párszáz kilométerre “őshonosak”, azért így is felejthetetlen volt a látvány.
A szuveníreket nem csak a cölöpökön álló boltokban és műhelyekben, hanem csónakról is árulták, néha egészen bizarr helyzetekbe sodorva minket. Történt ugyanis, hogy az egyik árus megcsáklyázta a csónakot, így nem fértünk ki a gáton lévő - az alacsony vízállás miatt duzzasztani kellett a csatornákat – kijáraton. Szerencsre egy japán nő vett tőle egy fülbevalót, így viszonylag gyorsan megszabadultunk…:) A zsiráfnyakúak mellett a tó vitathatatlanul legnagyobb kincsét az óriási cölöpfalvak, és a hozzájuk tartozó úszó kertek jelentik. Korábban is láttunk már néhány cölöpön álló házat számláló falut, de itt tényleg többezer ember él a vizen, fantasztikus falvakban, ahol a mindennapi életbe is bepillantást nyerhettünk. Kevésbé autentikusak, de nem kevésbé lenyűgözőek voltak a vízre épült luxusresortok is, amelyekben viszont élő embert nem igazán tudtunk felfedezni.
A felkeresett templomok közül kettőt érdemes kiemelni, az egyik a faszerkezetes Nga Phe Kyaung Kolostor, amelyet minden irányból művelés alatt álló lebegő kertek vettek körül, , míg a másik a Phaung Daw Oo Pagoda, ami kívülről nem lóg ki az aranyozott templomok sorából, belül viszont igen értékes kincset rejt, amorf aranybogyókat, melyek 800 éve még Buddha-szobrok voltak, csak időközben a helyiek annyi aranylevelet raktak rájuk, hogy ma inkább emlékeztetnek a Barba családra. Hüp-hüp-hüp, Barba trükk! Ezeket a bogyókat egyébként minden évben megúsztatják a tavon a szomszédos csónakházban vesztegló óriási, és pompásan díszített királyi hajón.
Nem meglepő módon a tavon fogyasztott ebéd minőségben kicsit elmaradt, ám árban jócskán túltett a normal burmai árakon, de ebben a környezetben azért bőven megérte. A délután közepén pedig, a túránk zárásaként nem maradt más hátra, mint felkeresni a tó elsőszámú sztárjait, a tardicionális halászokat, akik lábbal eveznek, és harangszerű hálókkal pózolnak, leginkább csak a turisták kedvéért. Belőlük egyébként alig egy-kettő akad a tavon, pedig igencsak pörgött az élet, a hétköznapi halászok ugyanis már modern hálóval, farmernadrágban dolgoznak, de a lábbal evezésnek azért így is megmaradt a hagyománya. (Mert így tudnak egyszerre haladni, és két kézzel behúzni a hálót.) Rajtuk kívül leginkább a hinárt arató csónakosak voltak kint a vizen, belőlük viszont tényleg rengetek volt. Visszatérve az Instagram-kompatibilis halászokra, nagy nehezen találtunk belőlük kettőt, és a pózolásban sem volt hiba – ezegyszer még borravalót is szívesen adtam -, de a legjobb mégis az volt, amikor bepillanthattam az egyikük csónakjába, ahol már négy egész méretes hal vergődött. Ezek szerint a harangokkal mégis lehet halat fogni… Erre pedig nem fogadtam volna nagy összegben, de még kicsiben sem.
A szenzációs túra után, kicsit talán már fáradtan értünk vissza a szállásra, ahol sikerült elfoglalni a szobát, ahol egy kicsit tudtunk pihenni az esti program előtt. Ami pedig nem volt más, mint az éjszakai piac felfedezése, ami bár félgőzön, ha üzemelt, így is több izgalmat tartogatott, mint vártam. A tenger gyümölcseis standnál ugyanis rábukkantam egy olyan ételre, amit se korábban, se azóta nem láttam, ez pedig medúza saláta volt, amit lett légyen bármily bizarr és drága, egyszerűen nem tudtam kihagyni. Kár is lett volna, mert ízben, de főleg állagban is magasan lekörözte az elvárásaimat. Mondjuk az ízt az erős fűszerezéstől kapta, de a textúra közel sem az a kocsonya volt, amire számítani lehetett, hanem leginkább porc szerűen ropogós volt, mivel feldolgozás előtt kiszárították. Olyan volt, mintha csípős disznófület rágcsáltam volna, amit speciel kimondottan szeretek. Rita Shan-tofuja – aminek egyébként semi köze a szójához - ennél kicsit konzervatívabb hívás volt, de abban sem volt hiba, így a remek napközbeni élményt egy igazi gasztrokalanddal sikerült megfejelnünk. Ezt követően tényleg már csak a megérdemelt alvás volt hátra…
2019. május 4. – Biciklivel a tó körül
A reggelinél elbeszélgettünk a tegnap megismert spanyol párral, akik jó hírrel szolgáltak nekünk, jelesül azzal, hogy az Inle-tótól Kalawig tartó három napos gyalogtúra borzasztó turistás volt, lapos, ráadásul a szárazság miatt a táj is sivár volt. Mindennek persze nem azért örültem, mert roppant kárörvendő vagyok, hanem eredetileg mi is erre mentünk volna, de végül váltottunk a dzsungeltúrára, ami ennek fényében még jobb döntésnek bizonyult. Azért érdemes visszatérni a jelenbe, mert a mai nap is tartogatott még pár érdekesnek ígérkező programot.
Alapvetően a mai terv biciklibérlés volt, amivel felfedezzük kicsit a tópartot is, de reggel még elmentünk a picra, ahol állítólag a tó környékén élő minden törzs képviselteti magát. Ebben nem is volt hiba, amennyiben itt a törzsi viselet fejre tekert színes törölközőket jelent, ami inkább tűnt viccesnek, mint tradicionálisnak. Ezzel együtt a piac rendkívül színpompás volt, ráadásul találtunk két szuvenírárust, melyek közül különösen az egyik igazi kincseket kínált az ínyenceknek. A boltja ugyanis tele volt fantasztikus nága törzsi eszközökkel, ugyanis Kelet-Burmában is élnek, mitöbb ott még jobban őrzik a hagyományokat, mint Indiában élő véreik. Lehetett kapni pitonbőr mellényt, vaddisznó agyarból csiszolt nyakékeket, de a csúcsot egy olyan fejfedő jelentette, aminek részét képezte egy komplett szarvascsőrű madár-koponya is. Erre megpróbáltam alkudni is – noha a 60x30x30 cm-es csoda további szállítása igazi logisztikai öngyilkosság lett volna -, de ötven dollár alá semmiképp nem ment az eladó, ami nagyon messze volt a tűréshatáromtól… Na mindegy, képeket azért csináltunk szépszámmal.
A szuper piacozás után végül csak biciklire pattantunk, és elindultunk a tó nyugati partján, művelés alatt álló rizsföldeken keresztül a melegvizes források felé. Nem mintha a negyven fokban emésztő vágyat éreztünk volna a forró fürdőre, de kíváncsi voltam, hogy milyen a hely. Elképesztő, a szó legszorosabb értelmében. Ugyan találtunk pár szabadon álló medencét, de abban a pangó víz nem csak forró, de olajos is volt, ráadásul a meder tele volt szeméttel, így tettünk egy kísérletet a hőforrásra épült panziónál is. Egészen addig jutottunk, hogy közöljék, a belépő 10 dollár. Eredetileg fél órát szántam volna a mártózásra, így ebből fél perc sem lett, már gurultunk is tovább. Talán nem véletlen, hogy ez a szálloda is teljesen kihalt volt…
Az elkövetkező órákban összesen talán tíz kilométert tekertünk, elég sok megálló tarkította a programot, melyek ugyan nem voltak olyan érdekesek, mintha vizen lettünk volna, de azért elég jól éreztük magunkat. Felmásztunk két dombtetőre, ahol a templomok teraszáról nagyszerű volt a kilátás a tóra, bejutottunk egy luxusresortba, amiről most már biztosan tudjuk, hogy vendég nélkül üzemelnek, és betévedtünk egy faluba, ami a tó gasztrofővárosa, min pedig megfigyelhettük, hogy készülnek és száradnak a különböző tászták, tofuk és egyéb finomságot. Kóstolni is tudtunk, amiben szintén nem csalódtunk.
Az egyetlen pechet az jelentette, hogy nem találtunk senkit, akivel összeállhattunk volna egy csónakbérlés elejéig, így az eredeti tervünk, hogy keresztezzük a tavat és a másik oldalon tekerünk vissza a szállásra, nem jött össze. Az idő szorításában sok tekergésre amúgy sem lett volna időnk… Végül a szállásra pont ugyan akkor értünk vissza, mint a spanyol pár, akik az ellenkező irányba tekertek valamivel előttünk, de az átkelés hasonló okokból nekik is elmaradt. Talán megérte volna kooperálni, csak a piacozás miatt megcsúsztunk az indulással.
A buszunk délután ötkor indult, természetesen most is megnyertük magunknak a német androgünt utitársul, és elvileg hajnali hatra érjük el Yangon-külsőt, az egykori fővárost, az ország de factó központját. Szinte borsózik a hátam, ha belegondolok, hogy most már tényleg nagyon közel a túra vége…
2019. május 5. – Transzi Buddháktól minden templomok ősatyjáig
Most bezzeg, amikor nem kellett volna, késtünk vagy két órát, így már majdnem reggel nyolc volt, mire elértük a pályaudvart, ahonnan a reggeli csúcsforgalomban még másfél órát kellett buszoznunk a helyi járaton a központig. Annyi baj legyen, elvégre a yangoni programot eléggé leslankítottam, így alighanem lesz elég időnk a végére járni. A szállásunk amolyan kapszulahotel volt, de egy éjszakára megteszi, és a “szobát” is el tudtuk foglalni, így fél 11 körül már úton voltunk első állomásunk, a Bogyoke Piac felé, ami a városban a legnagyobb és a leghíresebb. Sajnos azonban túl sok érdekességet nem találtunk, elvégre a töménytelen mennyiségű jade kereskedő már nem volt újdonság, longyit pedig továbbra sem akartam vásárolni, mivel nem hiszem, hogy jól állna. Törzsi cuccok, igazán különleges szuvenírek sem voltak, egyedül megkövült fákból faragott szobrokkal szemeztünk, de végül nem sikerült megalkudni.
Kövekező megállónk a Sule Pagoda volt, ami templomként elég tetszetős, viszont egész pofátlanul túlárazott, ahhoz képest, hogy az egyetlen extrája egy jópofa kötélpálya volt, amivel az adományokat felhúzták a templom tornyában üldögélő istenekhez… Még egy dolog, ami a burmai templomok sajátja, itt ugyanis minden templomban nyolc szentélyt helyeztek el, mely a hét napjait szimbolizálja (szerdából kettő van, délelőtt és délután külön), és mindenki annál imádkozik, amelyik napon született. A templomhoz közel található a kormányzati negyed, ahol van jópár grandiózus gyarmati épület, melyeket érdemes megnézni. Itt a vízpartra is le lehet sétálni – a Bago-folyó Andamán-tengerbe ömlő tölcsértorkolata –, de az sem nem szép, sem nem különleges.
Innen busszal terveztünk továbbmenni, de a fellelt menetrend megtévesztő volt, így végül némi hiábavaló várakozás után Grabbel jutottunk el a következő célpontunkhoz, a Chaukhtatgyi Temlomban található egészen kolosszális, 65 méteres, és több, mint száz éves fekvő-Buddha szoborhoz. A szobor – gondolom a legutóbbi renoválása óta – egy egészen sajátos, Euróvíziós dalfesztivál-kompatibilis dizájnt kapott, ami a Vietnámi Lady Buddha után már nem volt olyan meglepő, mégis szinte biztos vagyok abban, hogy Sziddhártha herceg annó nem azért meditált annyit a fikusz alatt, hogy évezredekkel később kikapós transzvesztitaként ábrázolják… Pár perc gyaloglásra ettől, a Ngahtatgyi Templomban pedig megtaláltuk a fekvő-Buddha üldögélő párját, mely templom viszont a szobron túl gyönyörű fakazettás mennyzete és falai miatt is emlékezetünkbe vésődött.
A következő célpontunk a város fő rekreációs zónája, a Kandawgi Park volt, ahová viszont már tényleg jártak a buszok. Jobban is tettük, hogy spóroltunk az energiával, mivel a park maga igencsak tekintélyes méretekkel bír, ráadásul a burmai parkokhoz hasonlóan elég kellemes hely. A parkon belül külön szekciót szántak a kerti virágoknak, de például az orchideáknak is, mégis, a kedvenc helyünk az “Utopia-torony” névre keresztelt kilátó lett, ahonnan rálátást kaptunk az egész parkra, de méginkább egész Yangonra. A visszafelé úton Ritának majdnem sikerült belecsúsznia a park tavába, de végül elkerültük a tragédiát, és elindulhattunk utolsó megállónk, Yangon első számú attrakciója, az 1500 éves Shwedagon Pagoda felé.
A viszonylag rövid út is kellően mozgalmasra sikerült, ugyanis belefutttunk egy másik szép templomba, valamint egy akkor még eskövőinek gondolt menetbe is, mi épp a Shwedagonba tartott. A menetet tradicionális ünneplőbe öltözött emberek hada kísérte, de volt például elefántnak beöltözött mutatványos és mobil DJ is. A menet elején egy 15-18 év közötti srácot vittek gyaloghintón, és avatatlan szemnek csak az lehetett a furcsa, hogy a mennyasszony mintha hiányozna. Egészen a templom bejratáig, majd a jegyvsárlás után mégtovább kísértük a menetet, míg végül egy európai fotósba botlottunk, aki negyvenedik alkalommal jár az orzágban, így viszonylag képben van a helyi kultúrával, és megtudtuk tőle, hogy éppen egy szerzetessé avatási ceremóniát látunk. De nemcsak a fiatal srác vonul kolostorba, hanem rajta kívül még néhány díszbe öltöztetett, ámde hintó nélkül közelekdő kölyök is. Mit ne mondjak, egyikőjük arcán sem tükröződött a határtalan boldogság.
A ceremónia véget ért, mi pedig végre körülnézhettünk, hogy hová is kerültünk. Túlzás nélkül a világ legszebb Buddhista templomába. Noha az ötévenkénti karbantartási munka jeleként az állványzat bontását még nem fejezték be, de ez sokat nem vont le a pagoda elképesztő szépségéből. Nem is csupán a 100 méter magas aranyozott templomról van szó, melynek tetején az “ernyő” gyémántokkal és sokezer egyéb drágkővel van kirakva, hanem a szebbnél szebb melléképületekről, melyekből megszámlálhtatlanul sok volt. Az egész templom összhatása pazar. Az épület körbejárása önmagában egy óra volt, de úgy döntöttünk, hogy maradunk még, és megvárjuk az éjszakai kivilágítást is, hiszen a tömeg még csak ekkor kezdett el szállingózni a templomba. Nem is kellett csalódnunk, az éjszakai templom legalább annyira emlékezetes látványt nyújtott, és nem csupán kivilágítás, de az ezernyi égő gyertya fénye miatt is. Nem igazán lehetett megunni a látványt, de mivel már jócskán az éjszakában jártunk, ideje volt megkeresni a szálloda felé tartó buszunkat. Útközben még U Thant egykori ENSZ főtitkár mauzóleumát és templomát útba akartam ejteni, de azok bezzeg már zárva voltak. A buszra jó soká kelett várni, de este kilenc körül végül csak visszaértünk a szállásra, illetve attól nem messze egy étterembe, hogy ott a tévében futó MU meccs mellett kipróbáljunk valami helyi különlegességet. Sajnos a kaja még azzal együtt is jobb volt a meccsnél, hogy a csilin kívül más ízt nem igazán éreztem…
Bár a Nemzeti Múzeumba idő hiányába nem sikerült eljutnunk, azért Yangon legfontosabb látnivalóira sort tudtunk keríteni, így nem lesz különösebb lelkiismeret furdalásom, ha holnap hajnalban elindulunk az Aranysziklához, mely az ország legkülönlegesebb zarándokhelye.
2019. május 6. – Hajszálon függve
Még az Inle-tónál megkaptuk a spanyol pártól az Aranysziklához tartó buszok menetrendjét, így viszonylagos magabiztossággal érkeztünk meg a pályaudvarra, ahol persze megpróbáltak volna elirányítani más társaságokhoz, akik csak a sziklától 30 km-re fekvő Kyaiktoig közlekedtek volna, de nem hagytuk magunkat. Nem sokkal hét után el is kezdtük az elvileg négyórás utat, amiből viszont majdnem öt lett, mivel a sofőr húsz kilométerrel a cél előtt jó ötletnek tartott egy hosszú ebédszünetet valami ismerős étterménél. Ezzel mondjuk piszkosul felborította a menetrendünket, ugyanis nekünk az Aranyszikla után még ma tovább kellett mennünk Hpa-An-ba, mert így sikerült nyernünk egy napot az eredeti elképzelésemhez képest.
A buszpályaudvartól egészen sajátos terepjáró kamionokkal szálítják fel az emebreket a hegytetőn álló sziklához, melyekben majdnem ötven embert zsúfolnak össze, és még így is irreálisan drágán mérik a jegyet. Minél szentebb a hely, annál nagyobb a lehúzás. Cserébe viszont az út felért egy vidámparki látogatással, 16 éve Disney-landben ültem utoljára olyan hullámvasúton, ami hozta volna ennek a dimbes-dombos útnak az élményét. Talán a legszemléletesebb, hogy hiába lógott a nyakamban a kamera, úgy kellett kapaszkodni végig az úton - a sofőr az indokolt sebesség legalább duplájával ment végig -, hogy filmezni nem tudtam. Pedig még az utasok folytonos sikongatása is stimmelt. Szóval az út szuper volt, de bosszantó intermezzóként többször is megálltunk, hogy kéregető szerzetesek körbeadogadhassák az edényeiket. Mondjuk annyi logika volt a dologban, hogy a helyiek nem fizetnek belépőt, ami nekünk kb. 7 dollárba került, szóval ők adakozzanak csak szépen... Rajtunk kívül egyébént csak japán turisták voltak, de belőlük sem sok.
A kamionvágta után még további egy kilométert kellett gyalogolnunk a szikláig, ami nem lett volna gond, ha addigra már nem múlott volna el egy óra - a Lonely Planet szerint az utlsó busz 3-kor megy Hpa-Anba -, de legalább a cuccainkat ott tudtuk hagyni a jegypénztárnál. De végre valahára odaértünk! A szikla csak az utolsó száz méteren bukkant fel, és szerencsére pont olyan volt, ahogy képzeltük. A hegy peremén a gravitációval dacolva egyensúlyozó aranyozott kőtömbről a nap sugarai millió irányba szóródtak, miközben a hívek sorban állva várták, hogy ők is felragaszthassák rá a maguk aranylemezkéit. Mármint a férfiak, ugyanis a nők nem közelíthetik meg a sziklát, még a végén elszakítanák Buddha hajszálát, ami a legenda szerint a helyén tartja a monstrumot. (Nem kétlem egyébként, hogy mégha nem is látszik, a szikla tökéletes egyensúlyi helyzetben van, de hogy a környéken elég gyakori földrengések alkalmával sem hullt le a mélybe, az viszont tényleg igazi csoda.)
Miután minden irányból körbefotóztuk a sziklát, és a tetején álló apró pagodát, odamentem, hogy megtapogassam kicsit, amit látva egy burmai zarándok a kezembe nyomott több ezer forintnyi aranylemezkét, így végül én is áldozhattam a kozmosznak, hátha így az elkövetkező évekre is kitart a jószerencsénk.
Noha a környező épületek közül egyik sem volt túl érdekes, azért még legalább fél órát elücsörögtem volna a hegytetőn, mivel a sziklán kívül az alattunk elterülő völgyrendszer is meglehetősen szép volt, de erre sajnos nem maradt időnk, így a villámlátogatás után el kellett indulnunk visszafelé.
Valamivel kettő előtt elfoglaltuk a helyünket a kamionban, de mivel egyszerre csak egyirányba lehet közlekedni a hegyen, ezért be keleltt várnunk egy fölfelé jövő turnust, ami miatt le is mondhattunk a háromórás buszról. Mondjuk abban bízhattunk hogy a LP csak a közvetlen járatokat jegyzi, márpedig ha kijutunk a főútig, akkor ha máshogy nem, stoppal biztosan célba érünk. Szerencsére ezt nem kellett tesztelnünk, ugyanis az első standnál meg is kaptuk az átszállásos jegyünket, sőt, még ebédelni is volt időnk. Amiért viszont igen nagy kár, hogy ebéd után az a rémes ötletem támadt, hogy végre próbáljuk már ki a duriánt, elvégre itt fele áron mérik Thaiföldhöz és negyed áron Kínához képest. Az elhatározást tett követte, és meg is vettünk egy kis darabot, amiből a néni ki is piszkálta nekünk a furcsa állagú, magvak köré nőtt pempős gyümölcsöt. Mivel a duriánról alapból is azt gondoltuk, hogy büdös és rossz, nem igazán tűnt fel, hogy az állagával nem stimmel valami, és legyűrtük az ízében az avokádó és fokhagyma keverékét kínáló gyümölcsöt. (Már attól újra rosszul vagyok, hogy leírtam ezeket a sorokat.)
Az átszállásra várnunk kellett, és a buszon sem volt hely, végül egy folyosóra rakott sámlin utaztunk szinte végig, de este nyolc körül csak megérkeztünk a szállásunkhoz. Estére már csupán egy feladatunk maradt, vacsorát taláni, de az sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Fél kilenckor ugyanis az egész belvárosban már csupán egyetlen hely volt nyitva - a mecseten kívül, de ott nem adtak pad thait -, ennek megfelelően az összes külföldi turista ott gyülekezett. A szállásra visszaérkezve a recepciós rossz hírrel szolgált, ugyanis hiába terveztünk másnap délután lehajózni Moulmeinbe, szezonon kívül nem járnak a hajók, így ezt a programot buktuk. Úgy tűnik, a hajókázás csak nem akar összejönni, bár a későbbi események fényében ennek a hírnek akár örülhettünk is volna. Ugyanis nem sokkal lefekvés után irgalmatlan rosszul lettem, mint legutoljára Zanzibáron, így gyakorlatilag a WC mellett töltöttem az éjszakát. Köszi szépen, durián!
2019. május 7. – Méreg(és minden más)telenítés
Reggelre Ritát is elérte az ételmérgezés, én pedig csak nem lettem jobban, így a mai napi programunk annyira szorítkozott, hogy lemondtuk a bérelt motort, valamint megkértük a recepcióst, hogy reggeli-ebéd-vacsora időpontjában legyen oly szíves néhány vajas pirítóst és vizet szervírozni nekünk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy kivételesen nem hostelben szálltunk meg - mivel az nem volt -, így a kérésünk értő fülekre talált. Ráadásul mindezt karitatív tevékenységnek gondolták, ugyanis ezeket a tételeket később nem láttuk viszont a számlán. Nem először derült ki, hogy a burmaiak baromi segítőkészek, ráadásul sokkal kevésbé pénzcentrikusak, mint amit Thaiföldön megszokhattunk. Ha másra nem is, ennek kőbe vésésésre alkalmas volt a mai nap. Meg persze naplóírásra.
Én délutánra kicsit jobban lettem, de Rita akkor érte el a mélypontot, így már azon is aggódhattunk, hogy alakul majd az utolsó burmai napunk, evégre azért a határhoz csak el kell jutnunk valahogy...
2019. május 8. - Búcsú az úttól Ace Ventura rémálmával
Az ébredés utáni állapotfelmérés szerint mindketten éltünk még, én kicsit jobban voltam, Rita továbbra is dögrováson. Ennek ellenére hősiesen úgy döntött, hogy összeszedi magát, és "ha már itt vagyunk, lássunk is valamit a városból". Motorra ültünk tehát, hogy felkeressünk pár látványosságot a környéken. Hpa-An vonzáskörzetében elég sok barlang van, de a legszebb csónakkal járható, így a korábbi tapasztalatok alapján kikerült az utitervből, és maradt a Denevér-barlang, valamint a karszt tüskére épült Kyaut Ka Latt Pagoda.
Először a pagodához mentünk, ami jó tíz kilométerre volt a szállástól, egy mesterséges tó közepén. Túlzás lenne a burmai Meteora kolostornak nevezni, de ezzel együtt is marha jól nézett ki a vékony sziklameredélyen álló kis pagoda, főleg, hogy a háttérben a ködbe burkolózó hegyek uralták a tájat. Rajtunk kívül csak helyiek voltak itt, akik viszont lelkesen és nagy számban lepték el, andalogták körül a helyet, és szórták az adományokat, amerre csak jártak. Hpa-An környezete egyébként gyönyörű, az Észak-Vietnámi karsztvidékkel mutat hasonlóságot, így mégjobban fájt a szívem az elmaradt hajóút miatt, de legalább volt alkalmunk látni belőle valamit.
A Denevér-barlangról igazából nem sokat tudtam, azon kívül, hogy útba esik, és menő neve van, így aztán nem kis meglepetéssel olvastuk a tájékoztató táblát, miszerint az egyébként nem túl nagy barlang több millió(!) denevér otthona. Mivel a denevérek rajzása olyan látvány, amit évek óta el akarok csípni, ezért kedvem lett volna a mészkőbe kocogtatnom a fejem, amiért erről lemaradtunk tegnap este, de a kíváncsiság megóvott az önpusztítás ezen formájától, és inkább megnéztük, hogy mit találunk bent napközben. A leesett állunkat sokáig nem, az biztos. Kevés ennél különlegesebb látványban volt részünk akár az egész utat figyelmbe véve is, mint itt. Dacára a beszűrődő fénynek, ugyanis végig több ezer denevér körözött a fejünk felett, és bárhová néztünk is, a barlang fala gyakorlatilag nem látszott a rajta csüngő állatoktól. A barlangban egyébként nem voltunk egyedül, épp sziesztázó asszonyok is ücsörögtek ott, ami különös szerencse volt, mert így kölcsön tudtuk kérni a zseblámpáikat egy kis körtúrához. És mégis mit kerestek itt a hölgyek? Kincset bizony, magas foszfor és nitrogéntartalmú denevér guánót, amit utána trágyaként használtak fel. Sajnos azt nem tudtam eldönteni róuk, hogy a vacsati, vagy a vacsutu törzshöz tartoztak-e, de az biztos, hogy nem voltak finnyássak, mivel mezitláb mászkáltak a barlang azon részein is, ahol bokáig lehetett süppedni a denevérkakiban.
Márpedig több millió denevér egészen komoly ütemben termeli a guanót, ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam, amikor megpróbáltam eljutni a barlang faláig, és gyakorlatilag nyári záporként hullott rám az áldás, ami hála az egészséges rovartápláléknak teljesen száraz volt. Ezzel együtt sajnálom, hogy a napló műfaj nem alkalmas a szagminta továbbításra, mert azt, hogy milyen büdös volt a barlangban, még Petri György sem tudná kellően naturálisan ábrázolni. Minden kellemetlenséggel együtt hatalmas élmény volt bejutni a barlangba, méltó lezárása volt az elmúlt két és fél hónapnak, legalábbis sokkal méltóbb, mint a szállodában görnyedezni. Visszafelé úton még megáltunk egy épülő félben lévő pagodánál, de ennél fontosabb, hogy a kicsekkolás előtt még volt időnk lezuhanyozni, megszabadulva ezáltal a denevérek ajándékaitól.
A szálláson telekocsit foglaltak nekünk a határhoz, ami legnagyobb meglepetésünkre csak velünk volt tele, és bár út közben a sofőr megpróbált még utast fogni, ezek a kísérletek felsültek, így tulajdonképpen taxi élményt kaptunk, az irritáló és fölösleges kajaszüneteket leszámítva. Ami viszont egészen furcsa volt, hogy Burmában itt először találkoztunk szar úttal, mert bár éppen épült a 2x2 sávos főút, azt gondoltam volna, hogy a Yangon-Bangkok vonal az, amit az elsőként raktak rendbe, még évekkel ezelőtt... Délután ötre így is elértük a határt, ahol mindenféle sorbanállás nélkül, gyakorlatilag pár perc alatt visszajutottunk Thaiföldre.
Burma azzal együtt, hogy sok kellemetlen meglepetéssel szolgált (alacsony vízállás, betegségek), és a turizmust is szorongatják a hülye szabályok, összességében mégis remek helynek tűnik. A látványosságok jócskán körözik Thaiföldet, a kultúra is autentikusabb, az emberek pedig őszintén kedvesek, sőt, lemerném fogadni, hogy a tengerpart is van annyira jó, csak annak a nagyobb része még el van zárva a turisták elől... Mindenesetre, ha idővel megnyitják, akkor biztosan érdemes lesz visszatérni ide, és bejárni a partvidéket a Mergui-szigetvilágtól Mrauk U-ig, mert ez a terület most teljes egészében kimaradt.
A határ túloldalán még kerítenünk kellett egy szongteót a buszpályaudvarig, ahol éppen csak meg tudtuk venni a jegyet Bangkokig. Annak ellenére, hogy Mae Sotból minden este majd egy tucat busz indul a fővárosba, összesen hat darab üres hely volt elérhető, azok is csak a legdrágább kategóriában. Mondjuk választási lehetőség híján örültünk, hogy legalább azok nem fogytak el. Az indulásig még volt pár óránk, így ellátogattunk a nyugati civilizáció előretolt bástyájaként funkcionáló - egyébként japán - 7-elevenbe, de a régi, jól bevált ízek valahogy most nem működtek annyira, India és Burma után Thaiföld már egy kicsit sótlanabb helynek tűnt. És az igaz, hogy ránk fér egy alapos pihenés - ami jelen esetben a munka lesz :) -, egyikünk sem várta igazán a holnapot... Fin.
