2019. március 16. - Pink City, ami igazából narancs

Reggel eléggé komikus körülmények között tudtuk csak elfoglalni a szállásunkat, az hagyján, hogy a portás még aludt, de mi még a nyitott ajtón sem tudtunk bejutni, míg a tejesember be nem engedett. A szállásban ezzel együtt sem volt sok köszönet, mentünk is be mihamarabb a városba. Jaipur óvárosát Pink Cityként emlegetik, miközben az épületek színe - bár nem vagyok nagy szakértője a témának - egészen biztosan közelebb állt a narancssárgához. Mondjuk ezen gyorsan túl tudtam lendülni, mivel így még szebb volt. Jaipur az egyetlen város, ahol nemhogy majdnem minden látványosságra szóló összevont jegyet is lehet venni, az még rendkívül olcsó is, így vidáman vágtunk neki a felfedezésnek.

Elsőként a Jantar Mantar nevű asztronómiai központba tértünk be, ami még azzal együtt is lenyűgöző épületegyüttes, hogy csak nagyvonalakban sikerült megérteni, hogy miféle üzelmek zajlottak ott évszázadokkal ezelőtt. Vagy talán pont azért. Másodpercet is mérő, harminc méteres giganapóra, holdfázismérő épületek egymás hegyén hátán, egy csillagász egészen biztosan lement volna hídba a látványtól, mi inkább néma tisztelettel adóztunk a tudomány úttörői előtt. A hely mindenesetre nem véletlenül Világörökség. A város könnyebb átláthatósága kedvéért ezt követően fölkapaszkodtunk az Isvari Minar győzelmi toronyba, mely tetejéről körpanorámát kaptunk. Innen nem messze található a Szelek Palotája, az az épület, amivel Jaipurt el szokták adni az utazási magazinok. A homlokzata tényleg szép, de belülről sokkal kevésbé jön ki a különlegessége. Éppen ezért mi a hosszabb időt inkább az épülettel szemközti tetőteraszon teázva töltöttük, ami alighanem a város legszebb pontja.

Délutánra két nagyobb vállalás maradt, de ezek is csak azért mert gyalogolnunk kellett vagy tíz kilométert. Előbb a maharadzsák sírkertjébe sétáltunk ki, mivel abban bíztam, hogy az útvonal tartogat némi érdekességet, de sajnos csak a középszerűnél is lehangolóbb parkok váltogatták egymást a nyomornegyedekkel. Az út végére már abban sem voltam biztos, hogy a célpontunk megért-e ennyi macerát, de szerencsére gyorsan kiderült, hogy igen. Festői környezetben, madárcsicsergés közepette találtuk meg az egykori uralkodók gloriettjeit. Ezek a srácok tuti, hogy békében nyugszanak, bár tőlük száz méterre már az indiai mindennapok diktálnak a folyamatos tülköléssel, tülekedéssel, töketlenkedéssel.

A nap zárásaként pedig Nahargah erődbe kapaszkodtunk fel, aminek a riksa nem volt alternatívája, az ugyanis nem megy fel a szerpentinen, hanem egy húsz km-es kerülőt jelentett volna. Annak ellenére, hogy milyen macerás megközelíteni, óriási tömeg mozgott ott. Főleg helyiek, akik hétvégén elkirándultak ide naplementét és modern művészetet nézni. A várpalotát ugyanis kortárs művészek rendezték be installációikkal, melynek kurátora a magyaros ízű, ámde már az USA-ban született galériatulaj/művész Peter Nagy. Nem mondanám, hogy a legcsalhatatlanabb érzékkel nyúlt a kortárs művészet legnagyobb alakjaihoz, de tagadhatatlan, hogy a kiállításnak voltak egészen szórakoztató elemei, pl. az üvegbúra alatt hétköznapi élethelyzetekben ábrázolt Star Wars figurák. Meg persze az épület maga sem volt rossz, a legemlékezetesebbnek viszont itt is a víztározó bizonyult. Másokkal ellentétben mi nem vártuk meg a naplementét - mivel nem volt fuvarunk, és Jaipur különben sem annyira lehengerlő madártávlatból -, inkább leballagtunk a hegy lábához. Mivel ma minden taxis megőrült, ezért egy darabon még folytattuk a gyaloglást, hogy egy sikátor végén belefussunk egy parányi esküvőbe. Ahol egyből meg is invitáltak minket, amin egy pillanatig talán el is gondolkodtunk, de aztán eszünkbe jutott, hogy húsz perc múlva, mikor már töksötét lesz, a fene sem akar majd egy külvárosi gettóban tekeregni.

Miután visszaértük a szállásra, az út során először előkerültek a hálózsákok is, mivel az ágyneműt alighanem egy rühes kutya szájából rángatták ki az érkezésünk előtt öt perccel, majd elmentünk a szomszédos étterembe enni valami olyat, amitől nem újul ki ismét a gyomorrontásom. Hogy ez sikerült-e, azt egyelőre borítsa homály, ami biztos, hogy a gombás rizottó nem volt részemről egy kézenfekvő választás, de az íze előre is kárpótolt minden elkövetkező kényelmetlenség miatt...

2019. március 17. - Kígyóbűvölés és elefántok Amerben

A széllel bélelt palota mellett Jaipur másik kihagyhatatlan látnivalója az Amer-erőd. Ez a belvárostól elég messze található, de szerencsére helyi buszokkal is megközelíthető. Na itt először éreztük azt, hogy tömegturizmussal fertőzött helyen vagyunk, ugyanis Jaipur nagyjából minden utazási iroda "India" ajánlatában szerepel, mint az Aranyháromszög egyik csúcsa. Ennek megfelelően libasorban menetelő festett elefántok vitték fel a turistákat a bejárathoz, az utat pedig koldusok és mutatványosok szegélyezték. Itt először láttunk kígyóbűvölőt, ami sokkal kevésbé volt meseszerű, mint az Aladdin sorozatban. Már az önmagában barbarizmus, hogy kihúzzák az állat méregfogát, de ez a fekete kobra éppen vedlett, naná, hogy "tánc" helyett inkább csak nyugalomba szeretett volna vonulni. Ennél mókásabb, hogy a várárok szerepét betöltő mesterséges tó partján méretes tábla figyelmeztetett a krokodilveszélyre, miközben gyakorlatilag csont száraz volt a meder, csak néhány disznó túrta az iszapot. Kíváncsi vagyok, hogy a krokodilok hová járnak nyaralni...

A várban Indiában először magyar szót is hallottunk, ennél több izgalmat csak a vártemplomban zajló parádé okozott. Úgy tűnik, hogy az emberek itt már előre hozták a Holi ünnepet, ugyanis mindenki önkívületben ugráló helyi tetőtől talpig festékes volt. Legalább tudjuk mire számíthatunk. A várnak gyakorlatilag nem maradt épen berendezési tárgya, így viszonylag gyorsan körbe lehet járni, már ha éppen mozdulni lehetett a tömegtől.

A vár mögött itt is kút áll, és ez is nagyon tetszett, főleg, hogy egészen az aljáig követni lehetett a lépcsőket, ugyanis éppen a medret kotorták. Ahhoz képest, hogy a két legszebb kutat időhiány miatt kihúztam a programból, így is láttunk már négyet, amivel bőven elégedett lehetek. A buszunk visszafelé más útvonalon halad, nagy szerencsénkre, ugyanis ez éppen az Albert Hall előtt tett ki minket, ami utolsó jaipuri állomásunk volt. A Múzeumról korábban csak azt tudtam, hogy szép az épülete, de hamar kiderült, hogy a maharadzsa széles spektrumú gyűjtőszenvedélye igazán érdekes kiállítási anyagot kínál. Mivel szavakkal nehéz leírni, hogy a különböző fegyverek, festmények, szobrok, érmék, szőnyegek milyen minőségben és változatosságban találhatóak meg, talán annyival érzékeltetném a tárlat nagyságát, hogy a porcelánok között egy elég komoly Zsolnay-gyűjtemény is helyt kapott, ami azért külföldön piszok ritka, én legalábbis máshol még nem találkoztam vele. Az épület két szintjét a kincsek foglalják el, míg az alagsorban egy egyiptomi tárlatnak szorítottak helyt, melynek éke az a múmia, ami annyira jó állapotban van, hogy még a kairói múzeumban sem sok hasonlót látni. Azért felkelni nem fog, ez szinte biztos.

Késő délután még annyi időnk maradt, hogy visszamenjünk a tegnapi étterembe - gomba ide, vagy oda, nagyon bevált -, és kérjünk egy kis repetát. A történelmi pillanat azonban még hátra volt, ugyanis este esedékes első vonatutunk a közeli Sawai Madhopurba. Ez rémálomszerűen, igazi tömegjelenetekkel, pofátlan tolakodással indult - konkrétan nem engedték leszállni sem az embereket, mindenki gátlástalanul próbált furakodni előre -, hogy aztán kiderüljön, hogy ez itt nem szükségszerűség, inkább indus megszokás, ugyanis a vonat szinte üres volt, mindenkinek lett kényelmes ülőhelye.

Este még le kellett foglalni a szafarit, majd jobb híján a szálláson vacsoráztunk, ami viszont az út eddigi legszínvonalasabb vendégháza. A házigazdánk példája egyébként remekül mutatja a fejlődő országok lakosságának hozzáállását a kézzel nem fogható javakhoz. A fickó a turizmusban utazik évek óta, a vendégházban kb. minden a tigrisekről szól, erre amikor megkérdeztem, hogy ő hányszor látott tigrist, azt felelte, hogy csak egyszer, ugyanis egy hónapja ment el szafarizni először... Őszintén szólva az út során most először izgulok, elvégre egész Indiában itt van a legtöbb esély arra, hogy tigrist lásson az ember. És még ez sem több 50%-nál. Sajnos az időnkből csak egy kísérletre futja, szóval nagyon szorítok a sikerért, ami sajnos a legkevésbé rajtunk fog múlni...

2019. március 18. - Tigris, Tigris, csóvafény

Éjszaka a szafarival rémálmodtam, de olyat, hogy reggel az ébredés után már abban sem voltam biztos, hogy a Nemzeti Parkig eljutunk egyáltalán. És tényleg elég fura volt, hogy a jelzett időponthoz képest majdnem fél órával később érkezett csak meg a 20 személyes nyitott fedelű kisbuszunk, miután rajtunk kívül már mindenkit összegyűjtött. A bejáratig azért sikerült eljutnunk, főleg mert alig 5 km-re volt a szállástól, így kezdetét vehette a terepjárás.

Röviddel az indulás után fel is fedeztük a friss tigrisnyomokat, amit a sofőr jó jelnek vélt, majd ezzel a lendülettel el is indultunk az ellenkező irányba, mint ahová a nyomok vezettek. Az ezt követő háromnegyed órában csak a kiszáradt, szavannás tájban gyönyörködhettünk. Na jó, ne legyünk igazságtalanok, a park tényleg tele van pettyes szarvasokkal, és gazella valamint többféle antilop is szép számmal jelen van, de ragadozókra hiába vártunk. Amikor elértük a túra legmesszebbi pontját, menetrend szerűen újabb mancsonyomokat találtunk - lehet, hogy egy vicces kedvű parkőr fabrikált egy ilyen nyomdát -, majd elindultunk egy másik útvonalon visszafelé. Újabb szarvasok, újabb antilopok, de se tigris, se leopárd, se ajakos medve, se krokodil) mondjuk ez víz hiányában nem lep meg. Majdnem két óra után már feladtuk volna, amikor történt valami, egyszer csak óriási terepjáró csoportosulásba botlottunk. Állítólag a mellettünk lévő dombon húzódott meg egy tigris, egyébként is itt van a szálláshelyük. Ekkor elkezdődött az össznépi itt a tigris, hol a tigris játék, az emberek jobbra balra mutogattak, anélkül, hogy bármit lehetett volna látni. Jót nevettem volna a dolgon, csak épp sírni tudtam volna inkább. Főleg miután jobbról balról mutogatták a tegnap esti szafari legjobb képeit. Rajtunk kívül mindenki két három szafarin is részt vesz. Tegnap este kb. minden szektorban volt tigris, az egyikben még egy vadászatot is láttak... Ehhez képest itt meg több száz méterre lévő pontokon vitatkoztak. De csak addig, míg a sofőrünk el nem unta a dolgot, és igazából én sem tudtam volna lelkesen marasztalni. Végül az egész szafari csak 140 percig tartott (plusz) transzfer, ami azért jóval kevesebb, mint amire számítottam, de ennek a duplája is csak időpazarlás lett volna, ha nem látjuk a lényeget.

Azt hiszem, hogy ez a program az, ahol az élmény szempontjából nincs átmenet, és nekünk most sajnos a semmit dobta ki a gép. Legalább egy fél napig vigasztalhatatlan leszek...

Hogy valami pozitívum is történjen, mire visszaértünk a szállásra, visszaigazolták a továbbútra szóló vonatjegyeinket, melyeket röpke egy hónapja foglaltam. Nem mennék bele az indiai foglalási rendszerbe, mert maga a káosz, de mindenesetre nem kapkodták el a fiúk a dolgot. Az állomáson egy csomó turistával találkoztunk, mégis egy alkesz barom talált meg minket, aki negyed órán keresztül magyarázott nekem helyi nyelven, és sehogy sem sikerült leráznunk. A várakozásnak azért volt egy pozitív pillanat is, mert bár tigrist nem láttunk, a tengerek tigrise, Sandokán egyik inkarnációja megjelent a pályaudvaron. Fején uralkodói turbán, rajta kék kaftán, melynek övéből egy szablya és egy dísztőr is kilógott. Sok bizarr figurát láttunk már az út alatt, de ehhez fogható furcsa madarat még nem. Mondjuk jó tudni, hogy itt simán lehet fegyverekkel felszerelkezve flangálni az utcán.

Noha most a tolongást megúsztuk, az utunk aligha nevezhető kényelmesnek, miután két külön vagonba kaptunk jegyet, választanunk kellett közülük, és ott összehúzni magunkat egy helyre. Szerencsére Barathpur nem a világvége, alig két és fél óra. A leszállásnál összeismerkedtünk egy lengyel-szlovák párral (egyenesen Angliából), akik szerencsére gyorsan elújságolták, hogy milyen szép tigrist láttak. Kellett ez nekem, mint egy falat kenyér. Ami viszont fontos, hogy másnap reggel ők is a Keoladeo Nemzeti Parkban kezdenek, majd Mathurában töltik a Holit, akárcsak mi. Volt még egy kósza gondolatom, ha ma még búfelejtés gyanánt elmehetnénk Fatehpur Sikiribe megnézni a mogul birodalom egykori fővárosát, de nagyon rohanni kellett volna, ha egyáltalán jól jön ki a lépés, így inkább csak a városban nézelődtünk - nincs mit -, és megvettük az egyszer használatos ruhákat a Holira. Búfelejtésnek pedig beértük pizzával.

2019. március 19. - Újabb nemzeti park, félig-meddig tigrissel

A Keoladeo Nemzeti Park a természetfotósok zarándokhelye, ugyanis a világ egyik legfontosabb madárrezervátumáról van szó. Persze akkora szerencsénk nincs, hogy főszezon legyen, hiszen a költöző madarak már bő egy hónapja elhagyták a parkot, de bíztunk abban, hogy maradt még valami a legendás fajgazdagságból. A szállásunktól alig tíz percet kellett csak sétálni, így is kicsit később vettük fel a bérelt bicikliket, mint szerettem volna. Gyorsan kiderült, hogy itt mit kell száraz évszak alatt érteni, a normál esetben összefüggő mocsár nagy része ugyanis elpárolgott, a homokos talajon inkább tehenek és antilopok tanyáztak, mintsem madarak. Az év nagy részében vízen is bejárható park csónakjai pedig egykedvűen ültek a szárazon.

Ezzel együtt gyorsan belopta magát a szívembe a hely, mivel amikor épp előttünk akart átkelni egy antilop, megálltam fényképezni, mire odajött hozzám, és percekig nyalogatta a kezemet. Lehet, hogy izzadtságot keresett, de ez akkor is remek indítása volt a kirándulásnak. Rita persze az egész jelenetet kellő távolságból szemlélte csak, mivel ösztönös bizalmatlanságot táplál minden olyan lénnyel szemben, ami természetéből fakadóan öklelni képes. Márpedig tehén az tényleg mindenfelé akad.

Rövidesen találkoztunk a lengyel-szlovák párossal, akik az egész napukat a Nemzeti Parkra szánták, és kályhacső méretű objektívvel, valamint saját guide-dal vonultak. Felajánlották, hogy csatlakozzunk szakértő csapatukhoz, amit el is fogadtunk, mivel elértük végre a vizet, és hipp-hopp tényleg előkerültek a madarak, méghozzá nem is kevesen. Eleve a táj rettentő vadregényes volt az apró tőzegszigeteken álló kopár fákkal, de az igazi szenzációt a vízimadarak (kanalasgém, kócsagfélék, kétféle ibisz, pelikánok, ludak) és persze a háromféle jégmadár adta, amiből szintén rengeteg volt. Már láttuk, hogy a tervezett 2,5-3 óra semmire nem lesz elég, ha alaposan le akarunk vadászni minden fajt. A madarakon kívül egyébként önfeledten játszadozó sakálokat, és egy kis varánuszt is láttunk, ráadásul északi szomszédaink vezetője megsúgta, hogy a visszafelé út közelében hol találok majd egy pitonfészket, ahol végre kígyók is lehetnek. A parkban állítása szerint akad hétméteres példány is, de annak a lelőhelyét nem akarta elárulni, pedig igazán bőkezű lettem volna a borravalót illetően... A fazon egyébként messze a legjobb guide, akit valaha láttam, mert nemcsak tökéletesen beszél angolul, ismeri az összes madarat, de ép ésszel nehezen felfogható szeme is van - 150 méterről kiszúrt egy ökörszem méretű madarat egy ág végén -, ráadásul láthatóan nagy élvezetét is leli a természetjárásban, nemcsak a megélhetés kedvéért kalauzolja a turistákat.

A következő elágazásnál aztán lekanyarodtunk az ígéretes nevű Piton Pont felé, ami végül nem hozta a várt eredményt, de több km-en kellett minősíthetetlen utakon hajtanunk, ráadásul a víztől is eltávolodtunk. Végül a park olyan részére is eljutottunk, ahol gyakorlatilag kettesben lehettünk a madarakkal, mert a guideok oda már nem tekertek el a biciklis riksájukkal. Végül visszaértünk a főútra, találtunk pár repülőkutyát, majd készen álltunk az utolsó expedícióra, a pitonokkal. Viszonylag könnyen megtaláltuk az ösvényt, ami a fészekhez vezetett, mivel minden vezető programba iktatja a csapatával, viszont meglepő módon az egyik hangos és meglehetősen bunkó példányuk csak a lyuktól tíz méterre magyarázott az embereknek, akik persze semmit nem láttak. Mire csalódottan elvonultak, szépen átléptünk a rögtönzött bozótkordonon, és már ott is álltunk a lyuk szájánál, ahol...tadám!... három 2,5 méter körüli, ötéves tigrispiton is pihent egymás hegyén-hátán. A jelenlétünket szerintem észre sem vették, mivel fejük a lyukban volt. Így láttunk tehát tigrseket Radzsasztánban. Kicsit se sárga, kicsit savanyú, de a miénk.

Mivel a tervezettnél két órával többet töltöttünk madárlesen, így rohannunk kellett a buszmegállóba, ugyanis délután még be kellet iktatnunk az egykori mogul fővárost, Fatehpur Sikirit. Gyorsan találtunk is teledzsipet, ami egészen a várhegy aljáig vitt, az egész út alig több, mint fél óráig tartott. Előbb a nagymecsetet jártuk be, ahol a helyet megálmodó szúfi szent nyugszik, majd a hátsó bejáraton bejutottunk a tényleges uralkodói székhelyre is. Elég mókás, hogy a palota gyakorlatilag rövidebb ideig volt a birodalom központja (13 év), mint amíg épült, de ennyi idő alatt is részévé tudott válni az örökkévalóságnak, ugyanis itt találhatjuk meg azokat az építészeti elemeket először, melyek később mogul stílusként terjedtek el egész Észak-Indiában. Az egész épületegyüttes vörös homokkő, mely egyszerűen pazarul festett a palota méregzöld kertjeivel. Noha elég sok volt a turista, mégsem hatott túlzsúfoltként, másfél óra alatt kényelmesen be tudtuk járni. Két épület kiemelendő, egyrészt az ötszintes rekreációs terasz, valamint a tanácsház. Visszafelé már nehezebben találtunk fuvart, de kicsivel öt után így is a szállásunkon voltunk, ahol felvettük a zsákokat és irány Mathura, irány a Holi!

Szerettem volna még világosban odaérni a szállásra, mivel Mathura nem éppen a közbiztonságáról híres, főleg ezidőtájt, de ez éppen nem jött össze. Sőt, hogy időben le tudtunk szállni, azt is csak annak a helyi muszlimának köszönhetjük, akivel Rita ismerkedett össze az út alatt. A busz egyébként meg sem állt volna Delhiig... A lényeg, hogy komoly kihívás volt kiválasztani a legkevésbé részeg, talpig kék festékben úszó riksasofőrt, akik majdnem össze is verekedtek a ritka fuvaron. Ezegyszer az alkudozásról is lemondtam, és bíztam abban, hogy a nyílegyenes 2 km-es távot azért csak lehozzuk baleset nélkül. Sikerült. Úgy látszik, itt nem csak nulladik, de mínusz egyedik napot is tartanak...

Ez talán a második szállásunk, ami a szó klasszikus értelmében hotel, és tényleg magas színvonalat hoz, csak azt nem értem, hogy miért egy sikátor közepére húzták fel, amit még riksával sem lehet megközelíteni. Szerencsére éttermet találtunk a közvetlen környéken, így nem kellett messzire csatangolnunk, de hús bezzeg itt sincs. Lassan kijönnek a hiánybetegség tünetei. Nem tudom mit várhatunk a holnapi naptól, mindenesetre ez az egész út egyik legizgalmasabb állomása lesz.

2019. március 20. - Színek tébolya 1. - Vrindavan

A Holi ünnep egész Indiában az év fő közösségi eseménye, mindenhol nagy buli. Hogy mi mégis miért az egyébként apró Mathurában és a mellette fekvő mégkisebb Vrindavanban töltöttük az ünnepet? Mivel a legenda szerint Krisna előbbi településen született, utóbbiban pedig a fiatalságát töltötte, így gyakorlatilag az egész ünnep innen ered, és azóta is itt tartják országos viszonylatban is a leglátványosabb, legvadabb ünnepet, aminek persze lehetnek árnyoldalai is, de végül Rita döntése értelmében megkockáztattuk a dolgot.

Nos, reggel, amikor kiléptünk a szállodából, mindennek még nyoma sem volt. Igaz, a Holi hivatalosan holnap van, de elvileg már a nulladik napon is fejvesztett színezésnek kellett volna fogadnia. Semmi gond, elvégre ma Vrindavanban van jelenésünk, hátha ott már belecsaptak a lecsóba. Épp végeztünk a reggelivel, amikor egy teljesen elveszetten bolyongó amerikai srácot láttunk az utcán, meg is kérdeztük, nem akar-e csatlakozni hozzánk, elvégre nekünk legalább tervünk volt a napra. Természetesen akart, így nemsokára megérkeztünk Vrindavan egyik főtemplomához a sok közül. Itt már kezdett mozgolódni a tömeg, és a színek is előkerültek, így arra sem kellett sokat várnunk, hogy megkapjuk az első adag vörös festéket a direkt erre a célra rendszeresített jelmezünkre. A várakozásaimmal ellentétben nem is a templomokban volt a nagy élet, hanem az utcákon. Amikor pedig elértük a Bazárt, gyakorlatilag elszabadult a pokol. Gyakorlatilag nem ment el mellettünk úgy ember, hogy vérmérsékletétől függően fejbe ne dobjon egy adag festékkel, vagy csak finoman rajzoljon a homlokunkra egy áldást. És a festékpor csak egy módja volt az ünneplésnek, Rita kisvártatva megkapta az első vödör festéket a nyakába, és a derék polgárok az utca fölött lévő erkélyekről is kedélyesen locsoltak minden elhaladót. A Bazár kisvártatva egy csatatérré változott, ahol esély sem volt a túlélésre.

Az elkövetkező pár órában legalább százszor váltottunk színt, amiből a szemünkbe, a szánkba és pláne a fülünkbe is jutott bőven, egészen elképesztő volt az élmény. Egyébként volt pár igazán komisz alak is az ünneplők között, aki az elhaladó riksák utasait támadta, és persze az egész vizezés is túlkapásnak tűnt. Nem is elsősorban a nedvesség miatt, de a víz masszává mosta össze az addig gondosan gyűjtögetett színeket, amiért fájt a szívem. Nagyjából délután kettőre fogyott el belőlünk a szusz - így is messze mi kaptuk a legtöbb áldást a városban, ez biztos, elvégre a helyiekkel ellentétben ránk kimondottan vadásztak -, és az ebéd után visszaindultunk Mathurába. Még előtte benéztünk a környék legjelentősebb Krisna-templomába, ahol az a vicces helyzet fogadott, hogy a szerzetesek pontosan nulla százaléka volt indus, ellenben mindenki nyugati. Azért is léptünk a távozás hímes mezejére, mert az előzetes információk szerint ezen időpont után kezd majd az egész átcsúszni fesztiválból részeg utcai randalírozássá, amit maximum madártávlatból néztünk volna meg. Apropó ebéd, az elmúlt egy év alaposan megdolgozta az ízérzékelésünket, mivel mi azt a curryt, amitől az amerikai srác könnyezve fuldoklott, még csak különösebben pikánsnak sem éreztük...

A szállás felé sétálva rengeteg tehéntrágyából emelt oltárt láttunk, melynek tetejében egy istennő ült, ölében a démonnal, akit a legenda szerint önmagát is feláldozva égetett el. Tulajdonképpen ez a történet adja az ünnep hátterét, és arra jutottam, hogy ezeket a rakásokat napnyugta után minden bizonnyal fel is fogják gyújtani. Kecsegtető volt a gondolat, hogy megnézzünk egy ilyen máglyát, de miután lezuhanyoztunk, nem volt lelkierőnk este is megkockáztatni a színváltást. Elvégre ott lesz még a holnap!

2019. március 21. - Színek tébolya 2. - Mathura

Ma már néhány lépés után nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nap más, mint a többi. A sikátorunkba hömpölygött a festékes víz, már ahhoz is kommandóznunk kellett, hogy a főutat elérjük szárazon. A reggelinél megismerkedtünk egy középkorú indiai házaspárral, akik Mumbaiból jöttek az ünnepekre. Megkínáltak egy kis házi édességgel, majd felajánlották, hogy menjünk együtt a Dwarikadeesh templomba, ami a mathurai ünneplés központja. A templomig vezető út utolsó kilométerét gyalog kellett megtennünk, mely idő alatt nagyjából sikerült is megkapnunk a tegnapi adagot, mire elértük a templomot személy szerint nem is láttam a sárgaságól. Kísérőink bravúros határozottsággal állították le a színezőket, látszott, hogy inkább csak kívülről szemlélnék az eseményeket. Nekünk erre esélyünk sem volt, de nem panaszkodom, elvégre éppen ezért voltunk itt.

A templomban pedig - a tegnapiaktól eltérően - fantasztikus hangulat fogadott, zene, tánc és persze vastagon szálló színfelhők. Itt már mi is beszálltunk a tegnap vásárolt színekkel, de a helyiekhez képest így is csak gyenge kezdők voltunk. Amúgy elég mókás volt figyelni, hogy míg a "küzdőtéren" a helyiek szórakoztak, addig az európai turisták a templom padkájára húzódva körbeállták az eseményt, és az alaposan bebugyolált fényképezőgépeiket kattogtatták. Én a gépet tegnap és ma is a szálláson hagytam, csak a telefonommal készült néhány sztárfotó. Itt találkoztunk ismét a lengyel-szlovák párral, akik szintén megkapták már a magukét. Innentől fogva együtt mozogtunk, hogy az egyre elharapózó fesztivál forgatagában minimalizálni tudjuk a lányokat érintő inzultusukat. Ez többé-kevésbé sikerült is, alig néhány kokit kellett mindehhez kiosztanom. Mindenesetre az út további részében - 2 km-t tettünk meg a város fő Krisna-templomához - komoly rutinra tettünk szert a nyakig színes ártalmatlan szelfikérők közül a nyakig színes szatírok kiszűrésében. Nem véletlen, hogy az utazási magazinok ezt a helyszínt nem javasolják egyedül utazó lányoknak, ezzel egyet tudok érteni...

A templomba végül nem jutottunk be, mivel gigászi sor állt előtte, amit nem vártunk volna ki szívesen, de így sem maradt hiányérzetem a Holival kapcsolatban. Miután felmarkoltuk a szálláson hagyott csomagokat, átballagtunk a szembelévő vasútállomásra, ahol több külföldivel is találkoztunk, akik többé-kevésbé leharcoltan várták a vonatot. A legviccesebb a felháborodott francia pár volt, akik valamiféle spirituális áhitatra számítottak a féktelen mulatság helyet... Egyem a zuzájukat a kis hippiknek, talán nem ártott volna tájékozódni. Mi viszont pontosan azt kaptuk, amiért jöttünk, egy felejthetetlen élményt, amiből az egész életre elég egy is.

Azt, hogy mit jelent a mathurai Holi, igazán csak Agrában értettük meg, ahol a városon keresztülhajtva alig néhány kipingált embert láttunk, és talán csak egy sarkon alakult ki egy konszolidált ünnepség féle. Konrétan itt az emberek rákérdeztek arra, hogy összekenhetnek-e... Mintha sokat árthatnának a megjelenésünknek! :) Elgondolkodtam azon, hogy hátizsákkal, talpig szivárványban megnézzük-e ma a Taj Mahalt, mivel holnap zárva lesz, de végül úgy döntöttünk, hogy adjuk meg a módját, és ma inkább csak a szálláson regenerálódjunk. Utóbbi egyébként a város határában, vagy még azon is túl volt, hosszas keresgélés után azonban csak megtaláltuk, és be is tudtunk csekkolni. Mivel jópár kilométeres körzetben nincs étterem, ezért kaja és fuvar tekintetében is eléggé kiszolgáltatottak vagyunk a házigazdánknak, de az első benyomások így is pozitívak, főleg miután a legtöbb pórusunk megtisztult a festéktől... Így Hepi a Holi csak igazán!

2019. március 22. - Agra mínusz Taj Mahal

Reggel a szállás sofőrje vitt el minket a Vörös erődig elég baráti áron, ahol addigra már zsizsegett az élet, a turistacsoportok és a helyiek is szép számban képviseltették magukat. Maga az erőd már messziről is robosztus hatást keltett, közelebb érve pedig egészen gigászinak hatott a vörösen izzó homokkő. A mogul építészetben a vörös és a fehér színek bírnak kiemelt jelentőséggel, ezen az épületen is ezt figyelhettük meg. Az erőd a mai napig katonai célokat is szolgál, így csak részben látogatható. A belső részt az utólag kialakított és bővített palota uralja, nagyjából ez az a terület, amit be lehet járni. Sajnos az eredeti berendezést meg sem próbálták reprodukálni, és a fennmaradt egyetlen díszterembe is csak egy kis ablakon keresztül kukucskálhattunk be, de végighaladni a finoman faragott falak és oszlopok között, melyek redőiben kis denevérek bújtak meg, így is kellemes időtöltésnek bizonyult. Nem is beszélve arról, hogy a palota teraszáról végre megpillanthattuk - egyelőre csak távolról - a Taj Mahal kecses, és az elképzeléseimnél nagyobb épületét. Az erőd egyébként annyiban sokkoló is volt, hogy a főbejárattól 100 méterre, ahová már nem ért el a nyüzsgés, már egy szemétből épített gettó kezdődött, gyakorlatilag a város szívében.

Az erőd után átsétáltunk a Péntek Mecsetbe, ahol épp imára gyűltek a hívek. Elég érdekes volt egyedüli turistaként sétálgatni a durván ezer férfi és alig egy tucat női résztvevő között, néztek is ránk, mintha fehér hollót láttak volna. Az épület egyébként eléggé eltért a korábban látottaktól. Bár építészetileg közép-ázsiai hatást véltem felfedezni, az eltérő színek és díszítés miatt mégis más volt az összhatás. A mecset melletti bazárban ebédeltünk, majd mivel nem találtuk meg az Akhbar sírjához tartó buszt, riksával tettük meg az utat.

Akhbar az egyik legjelentősebb mogul uralkodó volt, ennél fogva nem nagyon szerénykedett, amikor végső nyughelyét terveztette. Legalábbis erről árulkodott az a négy minarettel megtűzdelt óriási épület, mely a jegypénztár mögött fogadott. Aztán kiderült, hogy ez még csak a kapu volt. Maga a mauzóleum számomra értelmezhetetlen építészeti megoldások tömkelegét tartalmazta. Míg kívülről kupolák, tornyok, és egyéb sallangok ékesítették, úgy tűnt, mint egy palota megannyi szobával, belső kerttel, titkos átjárókkal, addig belül csupán egy fehérre meszelt terem található, közepén a sírral. A mauzóleum parkjában egyébként csavart szarvú antilopok legelésztek a lehető legnagyobb békességben a kóbor kutyákkal. Nagyon sok helyi jött ki ide pihenni, amit meg is értek, a városi park inkább tűnt egy szeméttelepnek, míg ez tökéletesen rendezett.

Akhbar sírja után átsétáltunk kedvenc felesége, Mirjam sírjához is, de az jóval szerényebb volt mint méretét, mint díszítettségét tekintve. Mivel a nap bukóba kezdett, mi visszatértünk a szállásra, ahol végre személyesen is megismertük a tulajt, akivel addig csak WhatsApp-on kommunikáltunk. Angolul tökéletesen beszélő, szórakoztató figura volt, aki gyorsan intézte is nekünk a vacsorát, majd utána még elvitt minket egy közeli templomba, aminek az építését még éppen nem fejezték be, de a díszkivilágítása már most eléggé figyelemreméltóvá tette. Egyébként a Taj Mahal mintájára tervezték, azzal az apró különbséggel, hogy a márványt itt már nem kézzel munkálták meg, nem mellesleg pedig hindu templom...:) Sikerült lebeszélni a holnap hajnali fuvart is a Tajhoz, majd némi naplózás után, a korai kelésre tekintettel gyorsan el is aludtunk.

2019. március 23. - A világ legszebb épülete és a Vörös Erőd

Hajnalban tényleg érkezett a fuvarunk, de mint kiderült, így is alaposan félreterveztem a Taj-látogatást. Negyed hétre - pár perccel napfelkelte előtt - érkeztünk meg a bejárathoz, ledobtam a csomagokat a megőrzőbe, majd dobtunk egy hátast azon, hogy rajtunk kívül mennyien gondolták azt, hogy korán kéne kezdeniük a napot. Míg megváltottuk a jegyet, majd átestünk az Indiában általánosnak mondható biztonsági ellenőrzésen, már majdnem hét óra volt.

A napfelkeltéről lemaradtunk ugyan, de a színek még mindig szenzációsak voltak, és gyorsan az épület hatása alá kerültünk. Noha gyakran nevezik ezt a világ legszebb épületének - ezt nem tudom eldönteni, mivel nem láttam még minden épületet a világon - , és az építését körüllengő romantikus felhang is jelentős - ez mondjuk nem is érdekel -, az tagadhatatlan, hogy az épületből árad a tökéletesség. Ezt a hatást még az agresszíven üvöltöző japán turisták sem tudták lerombolni, tehát aligha illúzióról van szó. Az elkövetkező két órában kívül-belül, jobbról-balra, majd vissza is megcsodáltuk az épület minden apró elemét, és amennyire lehetett, egy életre megpróbáltuk raktározni az élményt. India legdrágább belépőjegye sem tűnt már túlzásnak. Kifelé jövet már csak egy fehér márvány hűtőmágnes beszerzésére futotta - gondolom jó drágán, mert siettünk -, majd irány a vasútállomás és nemsokkal 10 óra után már vígan zakatoltunk Delhi felé. És a vonaton végre húsételt is felszolgáltak, hálleluja!

A szállásunk szerencsére nem volt messze az állomástól, így gyorsan becsekkoltunk majd riksával irány a Vörös Erőd. A megérkezés két ok miatt is zavarbaejtő volt. Egyrészt az erőd kiköpött mása volt az Agra Erődnek, másrészt pedig úgy tűnt, hogy a fél város itt kívánja tölteni a szombat délutánt. Szerencsére a külföldiek számára volt külön pénztár - kevésbé szerencsére 15x-ös jegyár is -, így gyorsan 200 métert nyertünk, és szinte rögtön be is jutottunk az épületbe. Belülről azért már markáns volt az eltérés. Innen ugyanis hiányzott a palotakomplexum, az egymásban folytatódó épületek sora, helyette a klasszikus pavilon rendszerben, külön-külön elszórva voltak az épületek.

A legszebb épület ezek közül az amúgy ritka fedett bezár, és persze a palotaépület volt, ami kicsi, de annál díszesebb épület, emellett az auditóriumban található trónt érdemes kiemelni. A hely egyébként teljesen jó lett volna, ha nem éppen a Taj Mahal után közvetlenül nézzük meg, illetve ha a múzeumi igazgatóság nem zárja le konkrétan az összes épületet, melyekben így csak kívülről lehet gyönyörködni. Ez mondjuk elég komoly gyengesége a helynek.

Az erődtől a szállásra már gyalogosan indultunk vissza, hogy útba tudjuk ejteni Ódelhi néhány nevezetességét. Ezek közül messze az agraihoz hasonló Péntek - mimás - Mecset volt a legjobb, csak sajnos a fényképezőgépet és a telefont le kell adni a bejáratnál. Érdekes volt elképzelni, hogy kilencven éve Germanus Gyula ennek a mecsetnek a szószékéről jelentette be 5000 hívő éljenzése közepette, hogy megjárja a mekkai zarándoklatot.

Ódelhi vélhetően arról kapta a nevét, hogy az ókor óta nem fejlesztették az elektromos hálózatát. Az utcákon gyakorlatilag mindenhol vezetékek lógtak, nagyobb káoszt mutatva, mint a közlekedés, ami azért nem könnyű. Átverekedtük magunkat a bazáron, ami két ok miatt marad majd emlékezetes. Egyrészt Rita volt közel s távol az egyetlen nő a területen, másrészt pedig találtunk egy negyedet, ahol minden üzlet - legalább 20 - esküvői meghívók előállításával foglalkozik. Ez aztán az egészséges versenyhelyzet!

Mire a szállásra értünk, már besötétedett, de azért nem okozott problémát éttermet találni. Ez a város elsőszámú turistaövezete, gyakorlatilag minden második épület szálloda. Utána még betértünk pár utazási irodába, hogy másnapra milyen Delhi városnéző túrát tudnak javasolni, de mind bénának tűnt, ezért marad a klasszikus tömegközlekedéses megoldás. Legalábbis remélem, hogy meg lehet oldani, még maradt pár órám a tervezésre...