2019. március 25. - Indiai unikumok kettesben

Reggel kényszeredetten kezdtem el összehasonlítani a haladásunkat a menetrenddel, de legalább nem csúsztunk el még jobban, sőt, hetven percre dolgoztuk le a késést. Ez persze még bőven nem túl biztató, de kezelhető helyzetnek tűnt. Ekkor azonban csoda történt! Míg az egyik megállóban még stabilan hetven perc volt a késés, tíz perccel később, a következőnél már csak öt! Két dolog lehetséges, a vonatunk egy féregjáraton keresztül kicselezte a téridő kontinuumot, vagy pedig az eredeti késésnek "hála" nem kellett bevárnunk egy vonatot, ami eredetileg egy óránkba telt volna. Én az előbbi magyarázatra hajlok, és ennek megfelelően fel is villanyozódtam.

Első megállónk Sanchi volt, ahol India talán legfontosabb korabuddhista emléke, a Nagy Sztúpa (és sok kisebb) található. A kilométeres dombmászást a zsákkal elég nehezen viselte a térdem, de legalább edződök a fájdalomhoz. Amikor megláttam a sztúpát, egy meglepett hűha bukott ki belőlem, mondván elég alaposan felújították az Asóka-korabeli (Kr. e. 3. század) műemléket, mert nagyon pazar formában volt. A döbbenet azonban akkor tetőzött, amikor megláttam a feltárásról készült képeket, ami tulajdonképpen csak újra-megtalálása volt az épületnek mintegy száz éve... ugyanis már akkor is pont így nézett ki. Az évezredek alaposan megkímélték az amúgy masszívnak is tűnő kegyhelyet. AZ egész park kisebb volt, mint vártam, de ez idő szűkébe nem is volt ellenemre. Főleg, hogy a méretet minőséggel ellensúlyozták az építők. A fősztúpa és kisebbek kapui egyaránt az ősi szobrászművészet legjavát nyújtják. Sokkal igényesebbek, mint például amit az Elefánt-barlangban alkottak másfélezer évvel később... A környezet is idilli. Úgy tűnik, hogy Indiában törvény mondja ki, a Világörökségek körül az agresszív és közönséges makákók helyett csakis mókás és játékos szürke langúrok tanyázhatnak. Az itteniek különösen nagy formában voltak. A három komolyabb, több kisebb sztúpa és a Csandra Gupta korabeli egyéb épületromok - azok bezzeg nem úszták meg a romlást - bejárása egy és negyed óra alatt kényelemesen megvolt, utána még a múzeumba is volt időnk betérni. Itt összefutottunk egy francia nyugdíjas csoporttal, akik ugyan nem beszéltek angolul, de lecsaptam a túravezetőjükre, elvégre tuti ők is mennek Bimbethkába, a környék másik különleges látnivalójához, és ha már mennek, elvihetnének minket is...

Természetesen mennek, de csak holnap, ráadásul azzal is szomorított, hogy ne számítsak arra, hogy majd helyi járattal elmegyek a főúti csomópontig és onnan riksával fel a hegyre, mert ő még sosem látott arrafelé taxit. Hajlamos voltam hinni neki, mert hiába olvastam a szabad riksáról, nekem sem tűnt logikusnak, hogy napi maximum három rövidtávú fuvar kedvéért valaki kitelepülne a semmi közepére. Vissza az eredeti tervhez, valahogy eljutni Bhopalba, majd taxit találni. A főútra kiérve a helyiek azzal fogadtak, hogy a buszra egy órát kell várnunk, amit ha elhiszek, akkor elég bosszús lettem volna, de szerencsére a helyiek furcsa kapcsolatot ápolnak az idővel, és tíz perc múlva már meg is jött a buszunk. Utóbbin némi szervezkedés után ülőhelyet is kaptunk, ráadásul a 45 km-es utat is gyorsabban faltuk, mint gondoltam, így már biztos volt, hogy lesz időnk eljutni a prehisztorikus barlangrajzokhoz is.

Az út során feltűnt, hogy rengeteg a színesre festett ember, mintha a Holi ide csak fáziskéséssel jutott volna el. Mint kiderült, ma van a Holi ötödik, egyben utolsó napja. Munkaszüneti nap amikor a helyiek kötelességüknek érzik a berúgást. Ebből még nem lett volna probléma, de láthatóan a helyiek komolyan veszik a munkaszünetet és az üzletek 90%-a zárva volt, a pályaudvaron is csak alig néhány riksa lézengett. Taxi egy sem. Mivel elég jó időben voltunk, úgy határoztunk, hogy bevállaljuk a - szintén, csak éppen másik irányba - 45 km-es utat riksával, ami alsó hangon kétszer másfél órát jelentett. Nem mintha sokkal olcsóbb lett volna, mint a kocsi, csak éppen elég kiszolgáltatott helyzetben voltunk.

A másfél óra gyorsan elrepült, a várakozásom pedig csak fokozódott. Egyébként is gyengém a prehisztorikus művészet, Bimbetka pedig egész Dél-Ázsia legfontosabb lelőhelye - ami nem lenne bravúr, mert a régióban nincs sok -, plusz Világörökség is, így nem lehetett kihagyni. A lelkesedést némileg hűtötte, hogy a főútról lekanyarodva a nemzeti parkban még behajtási díjat is kellett fizetni, de szabad riksa tényleg nem volt, szóval a taxi/riksa nem megspórolható, hacsaknem sétál a ember, de az meg rengeteg idő.

A bejáratnál azonban egy egészen váratlan, mondhatni ünnepi meglepetés várt minket. Egyszerűen nem volt semmiféle bódé, vagy őr, ami arra utalt volna, hogy belépőjegyet kell váltani. Gondolom szabadságolták magukat az ünnep erejéig, így ma szabad volt a látogatás. Így már rögtön nem fájt annyira a riksás bére! :) De a lényeg... Bimbethka megjelenésében kicsit elékeztetett az Észak-Thaiföldi sziklaerődhöz, ahol nemlég jártunk. A táj hasonló volt, kősivatag, bár a sziklák itt jóval nagyobbak és kevésbé szabályosak voltak. Viszont a sziklarajzok! Talán a műfaj legjobbjai, amit valaha láttam. Egészen elképesztő változatossággal ábrázoltak állatokat, embereket, harcokat. A szakértők 16 állatfaj ábrázolását számolták össze, a legnagyobb "képen" majdnem négyszáz figura szerepel. Korábban úgy tippeltem, hogy három nyugati turistával fogunk itt találkozni, de a másfél óra alatt ennek csak a harmada jött össze. De ezt nem nagyon bántuk, mert a 15 látogatható barlang többségénél vörös, vagy fehér, vagy mindkét színnel készült ábrákban tudtunk gyönyörködni.

A mai két állomásunkért jó sokat kellett utazni, magam sem voltam biztos abban, hogy megéri-e az éjszakai vonatozást, de jelentem, igen. Ha valakinek több ideje van Indiára, Bhopal megér egy misét, főleg mert talán a legeurópaibb város, ahol eddig jártunk. Utóbbi előnyeit mondjuk nem volt időnk kiélvezni. Sőt, az este még némi gikszer is adódott, mivel a szállásunk nem ott volt, ahol a térkép alapján lenni kellett volna, így foglalás nélkül tértünk be egy némileg drágább helyre. De a vacsorára felszolgált tandori csirke gyorsan megbékített, már csak egy jó alvás hiányzik, de ez most az álom kategória, hiszen hajnalban indul a vonatunk Kajurahoba. Remélhetőleg az is hozza a várakozásaimat.

2019. március 26. - A kajurahoi káma-szútra templomok

Kajuraho India egyik legjelentősebb turisztikai attrakciója, ami viszont minden közlekedési útvonalból kiesik. Mondhatni zsákfaluról van szó, de igazából a település mint olyan, csak az elmúlt évtizedekben jött létre a turizmusnak köszönhetően. Ennél is örömtelibb - és a gyér kihasználtság miatt érthetetlen is -, hogy volt közvetlen járatunk Bhopalból, mitöbb, mellékvonalról lévén szó, a vonat szinte száguldott. A menetrendnél fél órával gyorsabban, délután egyre már le is daráltuk a 400 km-es távot, fél órával később pedig a riksa letett minket a leglátványosabb templomcsoport kapujában.

A területen négy nagyobb és pár kisebb templom épült ezer éve, máig nem igazán tudni milyen célból, melyek a világhírt a homlokzatukon található erotikus faragásoknak köszönhetik. Ebben a tekintetben teljesen egyedülállóak a hindu világban, mert máshol többnyire beérték a termékenység szimbólumok, a lingák ábrázolásával. A terület bejárására négy és fél óránk volt zárásig, és bár átbiciklizhettünk volna a két másik kisebb templomcsoporthoz is - ezek látogatása egyébként ingyenes -, a templomok méretét és részletgazdagságát elnézve gyorsan eldöntöttük, hogy a kevesebb ebben az esetben biztosan több, így maradunk a főbb templomoknál.

Azért azt érdemes leszögezni, hogy a templomok domborműveinek csak relatíve kis százaléka erotikus, éppen ezért nagyon alaposan meg kellett vizsgálni minden épületet, ha meg akartunk találni minden részletet. A nyomozás rendkívül szórakoztató ám meglehetősen időigényes volt, de az órák alatt minden részlet feltárult előttünk. A konkrét ábrázolások részletezésétől emitt eltekintenék, erre szolgálnak a képek, mindenesetre hűha, voltak egészen meredek alkotások is. Érdekes lenne tudni, miből merítettek ihletet az alkotók, mindenesetre "Kovi" bizonyára tárt karokkal várná őket a stábjában.

A helyről még annyit mindenképpen megjegyeznék, hogy látogatásunk alatt döbbenetesen kevés turistával találkoztunk, külföldi csoport talán egy futott be nem sokkal zárás előtt egy villámlátogatásra, és egyéni utazókból is keveset láttunk. Azok is szinte mind spanyolok voltak. Értem én, hogy ez nem főszezon, de az infrastruktúra meg egyébként a műemlékek jelentősége miatt teljesen másra számítottam. Mondjuk a legkevésbé sem bántam, hogy nem kellett kínai csoportokkal hadakozni a látványért, de a láthatóan elkenődött szuvenírárusokat azért egy kicsit sajnáltam. Főleg, hogy a mágnesen kívül mi sem támogattuk őket a nagybevásárlással. A vacsora után visszamentünk a vasútállomásra, hátha lesz Google-wifi, mint a legtöbb helyen, de ebben csalatkoznunk kellett, helyette csak hajléktalanok, szemetet evő bocik, megy egy kedves család volt ott, akinek a gyermekeivel Rita jól el is szórakozott.

Az elmúlt majd' négy hétben nem csak azért kellett tartani magunkat a tervhez - sikerrel - mert előre le volt foglalva minden szállás és vonatjegy, hanem mert bizonyos viszonylatban a vonatok nem közlekednek a hét minden napján. A Kajuraho-Varanasi éjszakai vonat is ilyen, és amint közeledett az éjfél, egyre több nyugati futott be az állomásra. Hol volt ez a sok ember nap közben? Végül úgy alakult, hogy az egész légkondis hálókocsink megtelt külföldiekkel, talán egy helyi guidenak maradt hely rajtunk kívül. Az előzővel ellentétben jó helyre kerültünk, így nekem sem telt sok időbe az elalvás, ami Ritának persze most is varázsütésre sikerült.

2019. március 27. - Fáklyák a Gangesz partján

A Varanasiba tartó járat már közel sem volt annyira gyors, ráadásul egy rendkívül fárasztó angol fickó előadását is meg kellett hallgatnunk az angol nyelvtan általa vélt problémáival kapcsolatban, de a legnagyobb fejtörést az okozta, hogy a menetrend-szerinti érkezési időt követően a vonat egyszer csak leállt. Fél óra után nyögte ki a helyi guide, hogy az állomás amúgy már csak egy kilométerre van, de a vonatnak nincs helye. Nekünk pedig maradásunk nem volt, leugrottunk és percek múlva már a riksákra alkudoztunk. Kevés sikerrel. Ekkor még nem tudhattuk, de a legpofátlanabb taxisokat - eddig nem volt igazán rossz tapasztalatunk Indiában - Varanasiban fújta össze a szél. A mi sofőrünk nem elég, hogy dupla áron dolgozott, arra hivatkozva, hogy a Gangesz partja el van zárva a forgalom elől - ami igaz, csak éppen sokkal közelebb is mehetett volna a parttal párhuzamosan - másfél kilométerre a szállástól tett le minket. Ennyi erővel gyalogolhattunk is volna végig. A part menti "ghat"-ak igazi labirintusnak bizonyultak, végül némi kérdezősködés után megtaláltuk a hostelünket. Ahol viszont kiadták a lefoglalt szobánkat - immár másodszor Indiában -, így átkísértek egy szomszédos hostelbe. Ezt speciel nem bántam, mert egy ugyan olyan szobát kaptunk csak éppen jókora kedvezménnyel.

Már bőven délután volt, amikor végre elkezdődhetett a nap, India egyik legkülönlegesebb városának felfedezése. Mivel a hindu hit szerint, aki Varanasiban hal meg, és hamvait a Gangeszben szórják szét, az megszabadul a bűnöktől, és eléri a nirvanát, ezért rengetegen zarándokolnak ide életük alkonyán. A város legkülönlegesebb látnivalója is a halottégetési szertartás, melyet az erre kijelölt ghatakon tartanak gyakorlatilag 24 órában. Ám mielőtt még leértünk volna a partra, még elmentünk a város legszentebb templomába, az Aranytemplomba, mely becenevét arról kapta, hogy a kupoláját 800 kg arannyal fedték, hogy mennyi arany és egyéb kincs lehet a szentély alatt eltemetve, arra pedig csak elképzelések vannak. A templomba egyébként csak szigorú biztonsági előírások betartásával, minden elektronikus eszköz leadása után lehetett bejutni. És abszolút megérte a macera, nem csak a templom volt különleges, de a hindu szertartások is, még mi is kaptunk a nyakunkba néhány tehéntejjel átitatott virágkoszorút. Arról nem is beszélve, hogy a templomot a helyi bazár labirintusán keresztül kellett megközelíteni, ami önmagában élmény.

Ezt követően irány a part, ahol ma északi irányba indultunk el és jártuk sorra a ghatakat. Varanasi építészetileg is különleges. Míg a Gangesz túlsó partja beépítetlen ártér, addig a nyugati oldalon már-már erődszerű épületek, paloták, színes házak és templomok sorjáznak. De a színekről persze a helyi asszonyok is gondoskodnak ruházatukkal, nem beszélve a fakírokról, akikből itt sokkal többet látni, mint ezt megelőzően összesen. Varanasi teljesen más, mint bármelyik korábban meglátogatott város, itt kapni azt az India-élményt, ami a legtöbb ember képzeletében él az országról. Nagy kár, hogy ez a fajta spiritualitás mágnesként vonzza az európai hippiket, akik viszont egy idő után már eléggé zavaróak tudnak lenni. Mindenesetre az "Égető" elég komoly sokkhatásként ért minket. Én ennél sokkal személyesebb hangulatú dologra számítottam, ehhez képest a kijelölt helyen szakmányban rakták a máglyákat, egyszerre akár egy tucatot is, és folyamatosan hordták a bebugyolált hullákat. Az eljárás úgy nézett ki, hogy előbb a vízbe mártották a testet, majd elégették, végül a hamut újra átmosták a vízben, hogy aztán pár hétig száradni hagyják, hogy aztán majd szétszórják megint csak a folyóba. Főleg a hamvak átmosása volt borzasztó, ami egy derékig a vízben álló fickó végzett egy szitával, hogy tőle húsz méterre már vígan mossanak és fürödjenek a helyiek.

A hipnotizáló látvány után még elsétáltunk a Nagymecsetig, majd visszaindultunk a part mentén. Itt leszólított minket egy csónakos, aki már befűzött két angol lányt, így féláron tudtunk hajókázni a Gangeszen, ami tényleg kihagyhatatlan, mert új perspektívából mutatja meg a lenyűgöző parti sétányt, és persze a halottégetést is. Sötétedésre értünk vissza a kikötőbe, pont jókor, ugyanis kezdődött az aarti tűzceremónia, melyben a papok negyven percen át mindenféle hókuszpókuszt űztek meditatív aláfestő zenére. A szertartás is érdekes volt, a showt viszont a rendkívül csúf meztelen fakírok lopták el, akik néhány rúpiáért osztották az áldást.

Vacsora után viszonylag gyorsan nyugovóra tértünk, hagytunk időt arra, hogy ülepedjen a nap, és persze terveztük a holnapi napfelkeltét a Gangesz felett. Amit még érdemes kiemelni - talán a nagyszámú turista miatt -, újra remek húsos ételeket kapni. Csak maradjon az embernek étvágya a mai nap után...

2019. március 28. - Nyögvenyelős búcsú

Nem mondom, hogy könnyen, de végül sikerült felkelnünk, így nem maradtunk le a napfelkeltéről, ami "hála" a várost vastagon borító szmognak nem volt olyan, amilyen lehetett volna. Ennek apropóján, meg mert egy filmforgatás megakadályozott minket a továbbhaladásban, vissza is feküdtünk még egy órára, de a reggeli után csak elindultunk, hogy a déli irányba is bejárjuk a partot. Építészetét tekintve ez némileg elmaradt az északi kirándulástól - nem véletlen, hogy a hajók is inkább azt a részt járják be -, az egyik legmeghökkentőbb élmény mégis ide kötött, ugyanis kiderült, hogy akad még halottégető telep, és az egyik ilyennél szó szerint majdnem felborultunk egy az útra fektetett testben. Lehetséges, hogy az elhunytat nagy tisztesség éri azáltal, hogy hamvai a szent folyóba kerülnek, de az előkészületek ezzel együtt sem tűnnek teljesen méltónak.

Reggel egyébként tényleg nagy élet van a folyónál, a szertartásos fürdést végző tömegek mellett - láttunk külön brahmin fürdőt is - főleg a mosást végző kaszt aktív, a part menti koszos kövekre terítve száradtak az igencsak kétes vízminőségű folyóban mosott színes ruhák ezrei. Azt mondjuk nem tudom, hogy a ruhák mitől lesznek tiszták - lásd az ágyneműnk a szálláson -, de azt már sejtem, hogy az emberek miért hordanak rikító színeket, amit a por alig tud tompítani. Búcsúzásképpen még bementünk egy híres nepáli fatemplom replikájába, csak azért, hogy két hét múlva legyen mit összevetni az eredetivel.

Ezt követően összekaptuk a cuccainkat, majd riksával indultunk Sarnath, az ország egyik legfontosabb buddhista zarándokhelye felé. Ismét egy inkorrekt taxishoz volt szerencsénk, aki nem elégedett meg a fél napi fizetését jelentő fuvardíjjal, út közben feljebb akarta srófolni az árat, de miután félúton fizetés nélkül kiszálltunk, gyorsan megjuhászodott. Sarnathban egy hatalmas sztúpa - és pár földszintes rom - emlékeztet Buddha egykori jelenlétére, mely látványos ugyan, de sem alakjában, sem kidolgozottságában nem érhet a Sanchi sztúpa nyomába. Azért megérte megnézni, főleg, hogy a belépőt simán megspóroltuk, ugyanis a szomszédos dzsain templom kertjéből az egész építmény megszemlélhető kb. öt méterről. A sztúpához kapcsolódóan az összes buddhista ország kötelességének érezte, hogy megépítse a saját templomát, így jó sok időt is el lehetett volna tölteni a környéken - más kérdés, hogy ez sok érdekességgel aligha kecsegtetett -, de mi csak egy thai óriásbuddha szobrot iktattunk a tervbe, ugyanis lassacskán közeledett a vonatindulás, így fájó szívvel az állomás felé vettük az irányt.

A korábbi vonatutak között már volt, ami kellemetlen élményként rögzült, ám az elkövetkezőkre még Delhi sem készített fel. Az hagyján, hogy a vonatunk másfél órás késéssel gördült be az állmásra, de további két órát töltött a peronon, miközben szinte éreztem, hogy őszülök. Ez azért is volt ciki, mert az eredeti menetrend szerint 22:40-kor ért volna a nepáli határhoz, ami minden leírás szerint egy pöce hely, éjszaka különösen kerülendő. Abból, hogy milyen a hely, igazán nem sokat láttunk, mivel hajnali háromkor értünk oda, méghozzá hármasban, ugyanis rajtunk kívül még egy izraeli srác is ült a vonaton. Rajtunk kívül más alig, út közben ugyanis annyira kiürült, hogy még aludni is simán tudtunk. Sinauli az éjszaka közepén leginkább egy kísértetvárosra emlékeztetett, ami nem is lett volna baj, de az elvileg 24 órában nyitva tartó határt simán zárva találtuk. A felkeltett határőr dühösen csak annyit mordult, hogy majd ötkor kinyit, addig várnunk kell a kilépőpecsétekre. Ez a várakozás egyébként nem süt el annyira rosszul, ugyanis a semmiből feltűnt egy büfékocsi, így hamarosan lett meleg tea és bundáskenyér, valamint zene is, így gyorsabban telt az idő. Négy óra után pedig elkezdtek szállingózni az emberek, köztük pár lengyel srác is, így szinte fesztiválhangulatban érkezett el a hajnali öt, hogy az elsők között megkapjuk az engedélyt India elhagyására. Nem ment könnyen, és az ország nem is ereszt messze, ugyanis pár hét, és egész biztosan visszatérünk. Addig is következzék utunk második szakasza, Nepál! Rögtön a nehezével.