2019. április 14. - A választás bekavar, de elérjük Sanyit!

Persze hajnalban még sehol sem volt a határ, így le kellett mondanunk arról, hogy elérjük a Siliguri-Darjeeling "játékvonatot", amire valamilyen formában pedig sort kell kerítenünk, és nem csak azért, mert Világörökség, hanem mert az egész Északkelet egyik legszórakoztatóbb programja. Végül egy újabb átszállást követően kilenckor értünk a határra, ahol bár rajtunk kívül egyetlen "külföldi" sem volt, hála a bürokraták csigatempójának, egy órába került átkelnünk.

Innen újabb órás buszozás várt ránk Siliguriba, ahol előbb megvettük a továbbútra szóló buszjegyet, majd ebédeltünk, és pontban déli tizenkettőkor - mindössze három és fél órával a tervezett időpont után - egy "sumo"-val (teledzsip, India ezen részének elsőszámú közlekedési formája) elindultunk Darjeelingbe. A kanyargós úton egész szépen haladtunk, simán hoztuk a három órás menetidő részidőit, amikor feltűnt az első pártzászlóval fellobogózott autó. Melyet egy újabb követett, kiderült ugyanis, hogy a három nap múlva esedékes választások előtt a kormánypárt választási nagygyűlést szervezett egy olyan útra, ahol két kocsi alig fér el egymás mellett. Az elkövetkező három órás ácsorgást biztosan jobban bírtam volna, ha nem lettünk volna már bő egy napja úton, így azért képzeletben néhányszor bíróság elé citáltam Narendra Modit, akire amúgy tényleg ráférne az ilyesmi.

Végül este hatra, éppen sötétedésre, 29 órával a hivatalos indulási időt követően futottunk be Darjeelingbe, ahol már csak arra volt időnk és erőnk, hogy első ízben felkeressük Kőrösi Csoma Sándor legendás magyar nyelvész és utazó sírját. Mivel számomra ez az út egyik legfontosabb állomása volt, némileg meg is hatott a "találkozás". Ez az érzés azonban nem tarthatott sokáig, ugyanis éppen vacsorát kerestünk, amikor elkapott minket életem egyik legdurvább zivatarja. Hiába volt rajtunk esőkabát, másodpercek alatt szitává áztunk, és végül csak az vigasztalt kicsit, hogy legalább egy kifőzdét találtunk, miközben koraeste már minden más zárva volt.

Nem túlzás azt állítanunk, hogy az elmúlt másfél hónap leginkább idegőrlő napja állt mögöttünk, melynek bizonyos pillanataiban az addig töretlen jókedvünk is el-elhagyott minket. És bárcsak azt mondhatnám, hogy lesz időnk kipihenni az egészet, de a helyzet az, hogy - leírni is szinte vicces - hajnali háromkor kell kelnünk, hogy reményeink szerint meglássuk a napfelkeltében fürdő Kancsendzöngát.

2019. április 15. - Egy nap a városban

Reggel a kelés könnyebben ment, mint vártam, viszont a ruháink jottányit sem száradtak. Ennek következtében kénytelenek voltunk a vizes túracipők helyett szandált venni, és a hidegre való tekintettel zoknit is húztunk hozzá... Nehéz döntés volt önként kitaszíttatni magunkat a 65 év alatti kultúremberek köréből, de vállalva ezt a civilizációs hátraszaltót, a jótékony homályban elindultunk a belváros felé. Közeledett az indulásként megjelölt négy óra, de a napfelkelte nézőbe induló dzsipeket sehogy sem találtuk, ám szerencsére beleszaladtunk egy hasonló cipőben - persze nem zokni-szandál értelemben - járó kalkuttai párba, akik végül megoldották nekünk a talányt. A dzsipek a Tiger Hill-re vitték a megdöbbentően sok koránkelőt, itt találkoztunk néhány európai utazóval is. Mivel az elmúlt napokban - hasonlóan az Everesthez - semmit sem lehetett látni, újra kockáztattunk, és most is bejött a dolog!

A hatás azonban össze sem hasonlítható a korábbival. Míg az Everest csupán egy apró pont volt a látóhatáron, addig a 70 km-re fekvő Kancsendzönga - a Föld harmadik legmagasabb csúcsa, Erőss Zsolt nyughelye - uralja Darjeeling látképét. Nem mondanám, hogy teljesen tiszta volt az idő, de a csúcs nagyrésze, és a Himalája lánca azért felfedte magát. Noha itt a napfelkelte nem jelentette automatikusan a látvány végét, a felszálló pára gyorsan elrontotta a kilátást, így nem volt értelme tovább maradnunk. A dzsip visszafelé még megállt egy tibeti buddhista kolostornál, amit a dalai láma szentelt fel még '93-ban, és ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra. Nem elég, hogy a templom magában is megérte volna a megállót, de a teraszáról újra láthatóvá vált a Kancsendzönga, talán még jobban is, mint hajnalban. Igaz a háztetőkkel már nem mutatott olyan jól, mint a dombról, de így is örülhettünk, mivel pár perccel később ismét eltűnt, ezúttal "örökre", az itt tartózkodásunk hátralévő részében már nem volt szerencsénk a látványhoz.

Pont reggel nyolc volt, mire visszaértünk a városba, így nyitásra ott lehettünk a vasútállomáson, hogy megvegyük a másnapra szóló jegyünket. Sokat gondolkodtam, hogy milyen megoldással kisvasutazzunk, ugyanis - baromi drágán - elérhető egy körjárat a szomszéd faluba, de mivel az végig lakott területen halad, ezért ezt ki akartam hagyni. Szóba került, hogy holnap reggel végig vonattal megyünk Siliguriba, de az összes vasutas kockázatosnak találta a tervet, mivel a vonat csak ritkán tudja tartani a 7,5 órás (73 km-es vonalról van szó!!) menetidőt, így félő, hogy lekéssük a buszunkat Shillongba. Végül azt találtam ki, hogy félútig vonatozunk, onnan pedig fogunk egy dzsipet. Ez volt a legolcsóbb megoldás, látjuk a legszebb részeket, valamint a buszt is elérjük, ahogy kell!

Miután a vonatkérdést megoldottuk, elindulhatott a felfedezőutunk, melynek első állomása a város botanikus kertje volt. Szép, rendezett park, ahol jól esett megreggelizni, de sajnos a legnagyobb attrakciónak számító orchidea neveldében - 100 faj található csak itt - nem volt főszezon, alig néhány tucat virágzó növényt találtunk. Ezt követően bementünk a gyarmati időket még nyomokban megidéző belvárosba, korzóztunk kicsit az Observatory Hill körül, gyönyörködtünk az alattunk elterülő teaültetvényekben, már amennyire a köd engedte, hogy aztán kikössünk az állatkertnél.

Nem rémlik, hogy külföldön valaha is állatkertben jártam volna, de most alkalmunk volt pótolni a kínzó állathiányt, amivel a Himalájában találkoztunk. Ez az állatkert ugyanis az itt őshonos fajokat mutatja be. A döbbenetesen lusta medvék mellett hatféle nővényevőt, valamint minden jelentős ragadozót, tehát a leopárdot, hópárducot, fekete párducot, ködfoltos leopárdot és természetesen a bengáli tigrist. Nem az igazi, de több a semminél. Más kérdés, hogy a nagymacskák sem voltak éppen aktívak, Bagirát leszámítva. Biztos nemrég látta a nevével eladott borzalmas Marvel szuperhősfilmet, és amiatt pörgött be ennyire...

Az állatkert részét képezi a természettudományi múzeum - kitömve még rosszabb, mint fogságban... - és a hegymászó múzeum is, ami viszont szuper! A múzeum nemcsak a hegymászás evolúcióját mutatja be, de komoly gyűjteménye van a városban élt Tenzing Norgay serpa Everest-expedíciós eszközeiből. Mivel éppen a napokban fejeztem be Sir Edmund Hillary önéletrajzi könyvét, ezért eléggé képben voltam a csúcs meghódításával kapcsolatban, így ezek az eszközök még legnyűgözőbbnek tűntek. Egyébként a kertben található Norgay sírja és az óriási szobra is, szóval úgy tűnik, nemcsak Nepálban számít nemzeti hősnek. (Egyébként Darjeeling környékét Ghurkaland-ként emlegetik, ugyanis a lakosság zömét nepáli bevándorlók adják.) Amikor harmadszorra mentünk el a bengáli tigris előtt, végre méltóztatott felkelni, és tett néhány kört, most már szinte biztos, hogy be kell érnünk ennyivel... Hát, köszönjük.

A múzeumok után a frissen újra indított kötélpálya volt még hátra a napból, ami három kilométeren keresztül visz át a legszebb teaültetvények fölött. Mondjuk a köd nem kecsegtetett nagy látvánnyal, de mivel szinte ingyen volt a retúrjegy, így volt értelme tenni egy próbát. A sorban állás egy örökkévalóságnak tűnt, ugyanis a kabinokat négy percenként - a sífelvonóknál mennyit kell várni, 30 másodpercet?! - engedték útjukra, de ismét óriási szerencsénk volt, kiderült ugyanis, hogy csupán a hegy legtetejét borítja ködsapka, másfél perc után már mindent kristálytisztán láttunk. És micsoda látvány volt! A jegyzőkönyv kedvéért, a teaültetvények ebben az évszakban vannak a zeniten - éppen csak megkezdődött a szüret -, márpedig ezeket nem véletlenül emlegetik a világ legszebbjei között. A völgy domborzata csak kiemelte a méregzöld bokrok - mint megannyi menyasszonyi csokor - szépségét. Csodálatos húsz perc volt az út, és ugyanannyi még visszafelé is vár ránk! Addigis volt még egy kis időnk a völgyben, és megtudtuk, hogy a közelben van egy teafeldolgozó üzem, így nem kellett sok, oda is szaladtunk egy gyors látogatásra. Még Ponta Delgádán ígértem meg Ritának, hogy látunk mi még teaüzemet - az ottaniba ugyanis nem jutottunk el -, és ez végre teljesült. Az üzemlátogatás egyébként vicces volt, mivel senki nem kísért minket, így teljesen szabadon bóklásztunk a gépek között, és találgathattuk, hogy mi mire való. A végére azért összeállt a kép! A visszaút hasonlóan szép volt, bár a köd mintha egy kicsit lejjebb húzódott volna, és mire befejeződött az utunk, az eső is elkezdett szemerkélni. Szép tőle, hogy legalább eddig kitartott, mivel ma már csak annyit terveztem, hogy napfényben is megnézzük Kőrösi Csoma sírját. Ez azért még belefért, de a tegnapi gyalázatos vihar emléke miatt máshová már hat ökörrel sem lehetett volna elmozdítani minket.

Ennek megfelelően a szálláson ettük meg a vacsoránkat, majd dohoghattunk egy sort, amiért a ruhák és a cipők továbbra sem száradtak a 100%-os páratartalom miatt, holnap reggel pedig így kell majd elpakolnunk őket. Akkor majd azok fognak dohogni...

2019. április 16. - Felcsút-Darjeeling kisvasutat, most!

Reggel harmadszorra is meglátogattuk Sanyit - ennyi bizalmaskodás már belefér ilyen régi ismeretség után -, ezúttal egy rövid megemlékező ünnepséget is rögtönöztünk, majd elindultunk az állomásra, hogy le ne késsük a nyolcórai vonatunkat. Gyorsan kiderült, hogy a vasutasok óvatossága nem volt légből kapott, ugyanis a krampácsolók nem voltak megelégedve a kis dízelmozdonnyal - a rövid szakaszon még gőzmozdonyok is járnak, persze még drágább jeggyel -, láthatóan szerelgettek rajta még valamit. Az állomáson amúgy rengeteg szép szerelvény van, a régi mozdonyokon kívül több, mint százéves luxuskupét is láttunk kiállítva. Volt idő nézelődni, ugyanis majd egyórás késéssel sikerült elindulnunk.

Korábban rosszul ítéltem meg a városi szakaszok bűverejét, ugyanis most már látom, hogy azok a legszórakoztatóbbak. Már a felfelé úton néztem nagyokat, hogy ez a vonat most komolyan elmegy-e ezen a nyomvonalon, de belülről egyszerűen szenzációs volt az egész út. A városon belül az egyik oldalunk - a vonat összesen 150 alkalommal vált oldalt az autóúthoz képest - szinte mindig súrolta az épületeket, volt olyan, hogy még a bolt elé kirakott uborkát is elsodortuk. Kecsegtető volt a lehetőség, hogy kinyúlva begyűjtsünk pár kincset, vagy legalább néhány zacskó chipset, de végül beértük néhány remek képpel és videóval. Az úton megismerkedtünk egy indonéz ékszerkészítő/fotós sráccal, aki éppen abból az irányból érkezett, ahová mi tartunk, így a szórakoztató utazás mellé értékes információkhoz is jutottunk. Azt a három és negyed órát, ami alatt megtettük a 35 km-et Kurseongig nem is tudom utazásként elszámolni, szórakozás volt ez a javából. Fel is merült bennem, hogy rengeteget dobna a Vál-völgyi kisvasút látogatottságán, ha esetleg összekötnék ezzel, esetleg rövid kitérővel Moszkva irányába...

Az indonéz fiú is leszállt velünk, együtt kerestünk ebédet, ahol a pincér ránk hozta a frászt, mondván a választások miatt nehéz lesz dzsipet találnunk Siliguriba, a kormány ilyenkor lefoglalhatja a tömegközlekedésre használt autókat és buszokat is, hogy azzal szállítsák a regisztrált szavazókat és a szervezőket egyaránt. Mint kiderült, a szavazás csak holnap lesz, így nekünk az állomás mellett csak a kommunista párt egy hordószónoka jutott, aki olyan hangerővel és stílusban üvöltözött a kevés megjelent előtt, hogy 50 km-es körzeten belül nem lettem volna egyetlen nagytőkés helyében sem! Gyorsan el is dugtam a monoklimat és a cilindert. :) Autót persze szinte azonnal találtunk, ráadásul ezúttal dugóval sem kellett megküzdenünk, így valamivel fél három után elértük az állomást. Még szerencse, hogy nem a kétórai buszra vettem jegyet, igaz az ötóraira meg várnunk kellett egy csomót...

A buszunk egyébként első osztályú, csak sajnos üléses, nem pedig alvós, így azért sok jót nem várok a menetrend szerint 13 órás úttól Shillongba, Meghálaja állam központjába. Pontosan csak azt, hogy épségben odaérjünk.

2019. április 17. - A világ legcsapadékosabb pontja, csont szárazan

A buszunk ezúttal csak egy órát késett, de jobb, hogy így alakult, mert Shillong még reggel hétkor is alig ébredezett. Nulladik lépésként most is egy utazási irodát kerestünk, hogy megvegyük a buszjegyet a határig, de elég lelombozó híreket kaptunk. A nyűves választások miatt bizonytalan a busz indulása, így újra kellett gondolnunk az indiai szakaszunk legvégét. Mivel két nap elvesztése egyszerűen nem fért bele, ezért nem Aizawlban, hanem Manipur állambeli Imphalnál fogjuk átlépni a burmai határt. Utóbbi gyorsabb, közlekedésbiztonságilag jobb - ami éjszakai buszozásnál komoly döntési faktor -, cserébe viszont India messze legbalhésabb helye - szemben a talán legbékésebb Mizorammal -, ahol vélhetően ezerszer annyi rendfenntartó katonával fogunk találkozni, mint turistával. Ja, és jegyet így sem kaptunk, mert ha Shillongból indulnánk, akkor három hegygerincen is át kéne kelnünk, míg ha visszautazunk Guwahatiba - ami az Északkelet legnagyobb városa -, akkor kis kerülővel ugyan, de csak egyen. De hosszú lesz ez már megint...

A tervmódosítás után végre rátérhettünk az élvezetre is, elsétáltunk Shillong pár nevezetességéhez, a meglepően kellemes Ward-tóhoz, néhány gyarmati szállodához, mely az egykori menő üdülő dicső napjait idézték, majd kénytelen-kelletlen taxiba ültünk, hogy bevegyük a város határában lévő Don Bosco Múzeumot is, mely a Északkelet törzseit (valamint a velük kapcsolatos hittérítő munkát) mutatja be. Ettől a múzeumtól amúgy is sokat vártam, de még azt jócskán überelni tudta! Az extravagáns épület hét szinten keresztül mutatja be az összes állam legfontosabb törzseit, szokásait, ruházatát, iparművészetét, falvait, egyszóval mindent. A múzeumban egy fél napot is simán el lehet tölteni, de nekünk csak két és fél óra adatott meg, amit alaposan ki is használtunk. Tényleg India egyik legjobb múzeumáról van szó, egyben tökéletesen érzékelteti, hogy ebben a régióban a különböző keresztény egyházak jelentik a legnagyobb gazdasági és kultúraformáló erőt. Aminek van is egy olyan hozadéka, hogy az emberek döntő többsége beszél angolul, amiért külön köszönet!

Délután fél kettő körül találtuk meg a sumónkat. Az elkövetkező 70 perc a fohászkodás és a szörnyülködés jegyében telt, mivel a sofőrünk egyetlen stratégiája a balesetek elkerülésére, kizárólag a visszapillantó tükrét eltakaró "Bízz az Úrban!" felirat volt. Arról nem is beszélve, hogy a hátizsákomat a tetőcsomagtartóra csak a saját pántjaival rögzítette, így szinte biztos voltam abban, ha mi nem is, de minden cuccunk a többszáz méter mély szakadék alján végzi majd. Végül a csodával határos módon mi és a csomagunk is megérkezett Cherrapunjiba, mely minden elérhető információ szerint a Föld legcsapadékosabb pontja, de emlegetik egyébként "Kelet Skóciájaként" is. Én inkább a Roraima-hegyet képzelem ilyennek - persze az mondjuk kétszer ekkora -, ugyanis Cherrapunji egy tökéletes fennsík közepén található, amit minden oldalról ezer méternyi szakadék ölel körbe, megannyi vízesésnek adva helyet.

Mivel ebben a pillanatban nem esett, de a felhők kezdtek összeállni, ezért úgy döntöttünk, hogy mielőtt bármit is csinálnánk, gyorsan elmegyünk a Hét Nővér vízeséshez, ezzel le is tudva a mai tervet. A vízesés arról kapta a nevét, hogy szerencsés esetben hét zuhatag hull a 300 méter mélységbe, de ezúttal szűkében voltak a víznek, így nagy jóindulattal is csak négy nővér fátyla alá pillanthattunk be. Persze a látvány így sem volt semmi, főleg, hogy bónuszként Bangladeshre is elég jó kilátást kaptunk. Még jobb lett volna, ha kevésbé párás az idő, de az itt gyakorlatilag elképzelhetetlen.

Amikor visszatértünk a központba, egészen váratlan találkozásra került sor, ugyanis felbukkant az a két lengyel srác, akivel még a nepáli határátlépésnél futottunk össze. Mint kiderült, ők kanapészörfölve és többnyire stoppal jutottak el idáig. Az elmúlt három hétben két napot túráztak az Annapurna-régióban (nem bírták az időjárást, a harmadik társuk haza is utazott), voltak Kathmanduban, Guwahatiban, és most itt. Mi ezen idő alatt Lumbiniben, túráztunk egy hetet, két napot a Chitwan NP-ban, A-Z-ig bejártuk a Kathmandu-völgyet és Darjeelingben. Szóval ezért nem kanapészörfölünk és stoppolunk...

Kezdett sötétedni, és még nem volt szállásuk, amit mihamarabb szerettünk volna orvosolni, így hirtelen ötlettől vezérelve betértünk a város legmenőbb szállodájába. (Kicsit kezdett hiányozni a melegvíz.) Listaáron a legolcsóbb szobájuk 4500 rúpia volt (18.000 forint), így azt gondoltam, hogy a 700 rúpiás kontraajánlatom méltányos lehet. Annyiért ugyan nem kaptuk meg a szobát, de 800-ért igen, igaz cserébe a reggeliről is le kellett mondanunk. Hát, talán túléljük valahogy...:)

A vacsora közben képzeletben már a forró zuhany alatt álltam, és végre Rita is rá tudta szánni magát a hajmosásra. Pedig még pár nap, és mehetett volna vissza rasztának Varanasiba...:)

2019. április 18. - Élő hidak a vízesések között

Reggel a lehető legkorábban el akartunk indulni, mert India ezen részén már délután ötkor sötétedik, mi pedig nem igazán tudtuk, hogy mire is számíthatunk egyrészt az időjárástól, másrészt a Tyrna-Nohkalikai túrától. Pontosabban fogalmunk lehetett, mivel a térkép alapján az útnak lesz olyan része, mely 2 kilométeres távon 900 métert emelkedik. Ami sok, nagyon sok. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy állítólag Tyrnába nem megy szumó, a kocsibérlést pedig mindenképpen el akartuk kerülni. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az oda vezető keresztútig, aztán lesz, ami lesz. Nem is kellett öt percnél tovább várni, amikor leparkolt mellettünk egy mikrobusz, akik ugyan először nem akartak felvenni, de miután meggyőztem őket, hogy nekünk elég lesz az egy szabad hely, végül elvittek a légvonalban 5, közúton 18 km-re fekvő faluig. Igen, ennyire szerpentines volt az út a völgybe.

Tyrna egészen paradicsomi helynek tűnt, a dombtetőn fekvő színes házait minden irányban hegyek vették körül, és persze dzsungel, amerre csak láttunk. Vettünk valamiféle reggelit, majd elindultunk a gyökérhidakhoz, ami az Északkelet első számú attrakciója, és tényleg egyedülálló világviszonylatban is. Összefutottunk egy helyben élő nyugati sráccal, aki szerint a tömegturizmus kezdi lelakni ezt a csodás helyet, és egyébként is esni fog ma az eső, de azért sok szerencsét a kirándulásunkhoz... Egyébként pedig a szerencse már most is adott, mivel azért relatíve tiszta az idő, mert az elmúlt három hajnalban ritkán látott vihar tombolt a régióban. Még jó, hogy nem akkor érkeztünk... Azt viszont el sem tudtam képzelni, hogy itt tömegek lennének, mivel az úton egyetlen autóval ha találkoztunk, és az is üres volt. Egyszóval nem szegte kedvünket a baljóslat, elindultunk lefelé, ugyanis további 400 méter süllyedés várt ránk, ezúttal a világ legbénább lépcsőjén. A fokokat mintha liliputiakra tervezték volna, gyakorlatilag nem lehetett rajta normálisan haladni, pedig semmi nem indokolta a kivitelezés ilyetén módját.

A patakot elérve megváltottuk a nevetségesen olcsó belépőt, majd elindultunk a leghosszabb, "szimpla" híd felé. Igaz, hogy itt találtunk 6-8 turistát, így a tökéletes képekhez némileg sorba kellett állni, de azért ezt tömegturizmusnak messze nem mondanám. Kínában ugyanitt ezrek várakoztak volna, és a híd maga pedig le lenne zárva... Ennyit tesz, hogy messze vagyunk majdnem mindentől. Maga a híd tényleg zseniális szerkezet, az ötlet és a kivitelezés is egészen pazar. A majd ötven méteres hidat ugyanis teljes egészében a part menti fikuszok élő gyökereiből fonták össze. A környéken elég sok ilyen csoda található, a legöregebbeket 170 évesre becsülik, mi csak a két legfontosabbat, és pár kisebbet tudtunk meglátogatni.

Miután kifotóztuk magunkat, elindultunk Nongriat faluba, mely a patak másik partján található, de ide már egy "hagyományos" - a szó műszaki értelmében, ugyanis fémből készült -, híd vezetett át. Méghozzá egy meglehetősen új, amivel a régi szintén fém hidat váltották ki. Az egyetlen probléma az, hogy a régi híd alaposan belelógott a panorámába, így meg kellett kockáztatnom egy kitérőt arra is. Basszus, tartsák karban, vagy vágják le, de kezdjenek vele valamit, mert a stabilitása már bőven hagyott kifogást maga után...

Alig pár perc séta után pedig elérkeztünk a régió legfőbb nevezetességéhez, a dupla gyökérhídhoz, mely tényleg India egyik legpazarabb látványossága. Azt mondjuk nem értem, hogy mi a funkciója annak, hogy két hidat fontak egymás fölé, de a látvány mindenesetre rövid úton elfeledteti velünk a kekec kérdéseket. Ugyan itt is voltak emberek, de a többség a híd közelében kialakított természetes medencében pancsolt, így még sorbaállásra sem volt szükség, hogy minden létező szögből megörökítsük ezt a látványt. Nem mintha könnyen el lehetne felejteni...

Ekkor még csak alig múlt 11 óra, de mivel a felhők vészesen kezdtek összeállni, ezért egy tésztaleves elfogyasztása után el kellett búcsúzni a hídtól, hogy a lehető leghamarabb kijussunk a katlanból. Már ha egyáltalán járhatónak bizonyul a felfelé vezető út a Nohkalikai-vízeséshez. A következő egy kilométeren azért még volt részünk két kisebb gyökérhídhoz, sőt egy gyökér-fém hibrid hídhoz is, majd elérkeztünk az elágazáshoz, mely egyik irányba a szivárvány vízeséshez vitt, a másik irányba pedig hegynek fel, a dzsungelbe.

Éppen azon tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, amikor felbukkant egy indiai turista, aki megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e hozzánk, mert bár eredetileg a Szivárvány-vízeséshez készült, de ha mi is járhatónak gondoljuk ezt az utat, akkor ő is megpróbálkozna vele. Mondtam, hogy természetesen, amennyiben tudja tartani a tempónkat. Ő persze bólogatott, de nyilván fogalma sem volt, hogy mire vállalkozik. A helyzet az, hogy az út elképesztően meredek volt, viszont szinte végig sziklákból kirakott kvázi lépcső vezetett, így a himalájai edzéssel a hátunk mögött, súlyos hátizsák nélkül, gyakorlatilag gyalogtempóban haladtunk felfelé. Illetve haladtunk volna, ugyanis újdonsült cimboránk fizikai korlátai másfél perc után megmutatkoztak. Innentől fogva öt perc haladás után tíz perc várakozásra ítéltettünk, ami figyelembe véve a várható esőt, nem kecsegtetett sok jóval. A negyedik ilyen megálló után proaktív lépésre szántam el magam, felajánlottam a srácnak, hogy viszem a saját bevallása szerint borzasztó nehéz hátizsákját, hátha akkor felgyorsul. A zsák talán két kiló ha volt, mintha nem is lett volna semmi a hátamon, így aztán az ő tempójára sem volt igazán hatással a könnyítés. Mivel a srác belátta, hogy ez így nem fog menni, ezért abban állapodtunk meg, hogy előremehetünk a fennsíkig, és ott majd bevárjuk a zsákjával. Ez a terv gyorsan elnyerte a tetszésemet, neki is lódultunk, és egészen döbbenetes tempót sikerült diktálnunk, amiben főleg Rita jeleskedett, aki pihenő nélkül akart felérni a csúcsra. Már az út kétharmadánál jártunk, amikor az indus sms-t írt, hogy leesett a vércukra, vegyünk ki valamennyi kaját a zsákból, és hagyjuk az út mellett, majd felveszi... Szerintem fogalma sem volt, merre járunk, így abban sem voltam biztos, hogy kibírja idáig. Éppen azon tűnődtem, hogy menjek-e vissza érte, biztos, ami biztos, amikor - teljesen váratlanul - a szemközti irányból mozgolódást hallottunk, és pár másodperc múlva feltűntek lengyel stoppos ismerőseink. Immár harmadszor csodálkozhattunk egymásra, de ennek örültem a legjobban, mert így le tudtam küldeni az ételt a kis betegnek. Fél óra (!) múlva, mikor mi már a csúcsnál jártunk, meg is kaptuk a hálálkodó üzenetét...

Az eső ugyan a felhőkben maradt, de a felhők cserébe megszállták a fennsíkot, így a vízesésből nem túl sokat láttunk, de helyette bőven tudtunk gyönyörködni a táj szépségében. Egyébként a srác tényleg felgyorsult az extra kalóriáktól, mivel a csúcson csak másfél órát kellett rá várni. Ennyi idő a felhőknek is elég volt, hogy visszavonulót fújjanak, így India legmagasabb vízesését is csak megcsodálhattuk, eső híján csupán szerény valójában. Végül az önjelölt serpaságom is elnyerte jutalmát, a fickó ugyanis hálatirádák közepette meghívott minket vacsorára, ráadásul még fuvart is biztosított számunkra vissza a városba. Összességében tehát nagyszerűen alakult a túra, amennyi szerencsénk van ezen az úton, lehet, hogy el kéne kezdenem lottózni...

2019. április 19. - Nágaföldön át a világ végére

Ma igazi büntetőtúra vár ránk - pedig enélkül is ez az év legnehezebb napja számomra -, alsó hangon 650 km, zömében hegyi utakon. Ennek megfelelően korán keltünk, hogy minél előbb legyen fuvarunk Shillongba. Sajnos a depóban csak egyetlen, és teljesen üres szumó árválkodott, ami sok jóval nem kecsegtetett, de egy helyi fickó kisegített minket azzal, hogy nem messze várakoznak telekocsik is, alig drágábban. Ezek a kis Suzukik tényleg gyorsan és alaposan megteltek, 5 helyre 7 emberrel, de legalább úton voltunk. Az igazi hidegzuhany Shillongban várt minket, ahol egyből tovább akartunk utazni Guwahatiba, de az egyetlen induló sofőr a Nagypéntekre és az asszami választásra hivatkozással dupla árat kért, és nem csak tőlünk, a helyiektől is. A lincshangulat elültével nem volt mit tenni, megadtuk magunkat a piacnak, így legalább még egy lépéssel közelebb kerülhetünk a burmai határhoz.

A sofőr igazán kitett magáért, a 110 km-es távot alig két óra alatt ledarálta, így miután találtunk buszt Imphalba, még maradt két óránk, hogy Guwahatiban is szétnézzünk. Nem mintha olyan sok látnivaló akadna itt, de azért a Brahmaputra partjára mindenképpen le akartam menni, bár hajókázni biztosan nem lesz időnk. A vízparti séta után megnéztük a kolonialista negyedet, már amit a földrengések meghagytak belőle, sikertelenül alkudoztam egy tripurai bambuszgyökér szoborra - azért nem mindenáron akartam cipelni a két kilónyi plusz súlyt... -, majd visszaértünk a buszváróba.

Itt újfent felütötte a fejét a káosz, amiből sokkal többre számítottam, de ez sem hiányzott igazán. Ugyanis előbb átkísértek minket egy másik utazási irodához, majd egy riksával elfuvaroztak egy olyan nagy pályaudvarra, amekkorát még sosem láttunk. Végezetül a korábban megkapott jegyeinket elorozták, majd adtak egy másik társaság  másik buszának másik helyére szóló jegyet helyette. Mindezt bármiféle magyarázat nélkül, így csak reménykedhettünk, hogy a célállomás stimmelni fog... Itt elkezdett velünk haverkodni egy feltűnően részeg, 155 centinél nem magasabb fickó, aki az igazolványa alapján rendőr volt Manipurban. Eleinte inkább szórakoztunk a hevenyészett angolján, ami az összeakadó nyelvével párban elég viccesnek hatott, de ahogy egyre jobban delirált, úgy lett egyre erőszakosabb, hogy hagyjuk a fenébe Imphalt, menjünk inkább hozzá vendégségbe, majd körbevisz a hegyekben, és egyébként is már szólt az apjának, hogy számítsanak ránk... Pff. Nem akartam megbántani a fickót - értékeltem a gesztust -, ezért javasoltam neki, hogy másnap reggel térjünk vissza a témára, amennyiben még emlékezni fog rá.

A "beszélgetés" azzal zárult, hogy elterült a két üléssor közötti folyosón, és elaludt, de aligha mélyen, mivel az elkövetkező négy órában folyamatosan magában beszélt/kiabált. Mondanám, hogy ő volt egyedül kiütve a buszon, de a helyzet az, hogy a férfiak közül majd mindenki a sárga földig itta magát, illetve issza, mert a buszon is folytatták az italozást. Ennek prózai oka az, hogy Manipurban tiltva vannak az égetett szeszek, így vélhetően az elkövetkező pár hónapra előre is be akartak rúgni...

Ami viszont pozitívum volt az úttal kapcsolatban az magának az útnak a minősége volt, az elbeszélések alapján ennél sokkal rosszabbra számítottam, és ennek megfelelően jól is haladtunk. Egészen addig, míg éjfél körül elértük Nágaföld központját, Dimapurt, ahonnan kezdetét vette a tekergőzés.

2019. április 20. - Mini-Kabul India legvégén

Dimapur egészen rendezett városnak tűnt, még közvilágítás is volt - tök fölöslegesen egyébként, mivel semmiféle élet nem volt az utcákon -, amiből persze az is következik, hogy a nága fejvadász kultúrának - ami a múzeumi túra alapján messze a legérdekesebb volt az összes közül - nyomát sem lehetett látni. Persze nem is itt vártam a nagy csodát, talán majd a falvakban... De sajnos nem, a keresztény misszionáriusok alaposan dolgoztak. (Mára a lakosság 87%-a keresztény, gyakorlatilag minden sarokra jut egy nagyobb templom.) A nága falvak az ősi építészet helyett egy viszonylag modern, ám annál ócskább irányt vittek, az épületek archetípusát az úgynevezett "hullámlemez tákolmányok" adták, maximum két ablakkal, pedig a környezet, a zöldellő hegyek-völgyek ennél igazán többet érdemeltek volna. Azért azt mentő körülményként megjegyezném, hogy népviselet azért mutatóba akadt, igaz csak nőkön és csak a leghétköznapibb design. (És nagyon hasonlított ahhoz amiből Meghálájában már láttunk elég sokat.) Olvasmányok alapján azért ha valakinek rengeteg az ideje és nagyon letér a térképről - mármint még ennél is jobban -, akkor találhat pár skanzen-szerű helyet, de emberevőkre már ott sem lehet számítani...:)

Reggel volt már, mikor elértük Manipurt, ahol ha a táj nem is változott sokat, a légkör sokkal inkább. Egyből meg is álltunk egy hatósági ellenőrzőpontnál, ahol egy rendőr (?) fogta magát, és belepecsételt az útlevelünkben egy manipuri belépési engedélyt. Mivel ilyet jellemzően önálló országok szoktak csak művelni, ezért akár meg is örülhettünk volna az egzotikus bélyegnek, de mivel Rita 3 éves útlevele már majdnem betelt, holott még szükségünk lenne rá egy darabon, ezért sziszegtem egy kicsit. Ezt követően falvakon keresztül mást sem láttunk, mint házi készítésű plakátokat, amin megkérdőjelezték a választások tisztaságát - mondvacsinált okok miatt az állam nagyobb részének újra kell majd szavaznia -, illetve szembesültünk a hatalom reakciójával, ugyanis kilométerenként katonai konvojokba botlottunk, ahol a mobil géppuskafészek volt a legszolidabb elrettentő erő. Még szerencse, hgy amikor az utazási irodást kérdeztem az aktuális biztonsági helyzetről, akkor megnyugtatott...:)

Ezzel együtt Manipurnak volt élvezhető oldala is, ugyanis itt tényleg érezhető volt a tradicionális vonal. A falvak házai hagyományos technológiával épültek - itt láttunk egyébként nága faházat is -, a nők szinte kivétel nélkül népviseletben voltak, a természet pedig egészen érintetlennek tűnt. A mezőgazdaság itt még nem kezdte ki az erdőket, nehéziparról pedig eleve nem is beszélhetünk. Erről jut eszembe, fogalmam sincs, hogy a manipuri szeparatisták az Indiától való függetlenedés után miből terveznek megélni. A tinédzser prostituáltak exportja - más erőforrás ugyanis nem igazán elérhető a környéken - aligha tartaná sokáig felszínen az újdonsült országot...

A kellemes falvakkal és kevésbé kellemes katonai bázisokkal tűzdelt hegyi út után végre alászálltunk a völgybe, és nemsokkal kilenc óra után megérkeztünk a környék messze legnagyobb városába, a negyedmilliós Imphalba. Hát-hát. Imphal békeidőben egy kisebb és lepukkadt indiai város lenne csupán, csakhogy béke itt már angol-manipuri háború óta nincs, ezért a maga nemében egészen különleges helyről van szó. Nem tudom, hogy vezetnek-e listát az egy négyzetméterre jutó fegyveres rendfenntartók száma alapján, de ha igen, akkor Imphal szorosan lohol a davosi világgazdasági fórum nyomában. Korábban is jártunk már alaposan megszállt helyeken, például Ujgurisztánban, de míg ott tányérsapkás rendőrök esetlenkedtek csak, itt minden utcasarkon rohamsisakos, maszkos, gépkarabélyos csapat (Assam Rifles) tartotta fenn a rendet. Egészen konkrétan Kabult gondolom ehhez hasonlónak...

Gyorsan kerítettünk egy szállodát - ami törvényszerűen a legdrágább és messze a legrosszabb volt az egész indiai utat figyelembe véve, de ennél csak még sokkal drágább lehetőségeket találtunk -, hogy aztán még időben el tudjunk jutni a Loktak-tóhoz, ami kétszáz kilométeres sugarú körben az egyetlen turistalátványosság, ahová ráadásul a külföldieket is beengedik. Az odajutás módja kicsit elgondolkodtatott, ugyanis sem a hotel tulaja, de még a Lonely Planet sem segített sokat, ugyanis utóbbi szerint minden Imphal környéki utazás legjobb módja - beleértve a határhoz jutást is... - a taxi. Az LP szerzőinek megfigyeléseit minden esetben értékes véleménynek tartom, de talán nem ártott volna a második legjobb közlekdési módot is megemlíteni mindazok számára, akik nem szándékoznak többtízezer forintot eltaxizni. (Azt meg tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár még OKJ-s papírom sincs alapfokú emberrablástanból, azt szinte biztosnak gondolom, hogy egy helyi busz, vagy éppen egy telekocsi sokkal kevésbé feltűnő jelenség, mint egy taxi olyan környéken, ahol senki nem jár taxival.) De a Maps.Me térkép kihúzott minket a csávából, ugyanis jelölte azt a buszmegállót, ahonnan a tavat közelítő járatok indulnak. Mint kiderült, a helyzet ennél is jobb, ugyanis találtunk közvetlen buszt egészen a tóparti Moirangig. A helyiek egyébként meglepően kedvesek és segítőkészek voltak, itt már nem volt érezhető az a fajta feszültség, mint a tartomány északi részén. Mármint ha eltekintünk az ezernyi fegyveres katonától az utcákon...:)

A tavat közelítve - már-már futurisztikusan jó úton, a vártnál sokkal gyorsabban - egészen sötét felhőket láttunk magunk előtt, de bíztunk abban, hogy a szerencsénk még csak kitart a következő másfél napban is. Moirangtól még két km-t kellett volna sétálnunk, de a Nemzeti Park néhány dolgozója felvett a batár dzsipjükkel, mi pedig már a harmadik névjegykártyát tehettük zsebre azzal a kommentárral, hogy ha bármi problémánk adódna, telefonáljunk bátran. Végre eljutottunk ide is, indiai utunk utolsó állomásához! Ami ráadásul tényleg egészen kiváló helynek bizonyult. Amennyit a tóról tudtam, az alapján biztos voltam abban, hogy érdekes lesz, de azt csak remélni tudtam, hogy látványos is. Szerencsére azonban a tóba nyúló félszigeten van egy akkora domb, amiről már megfelelő rálátás van a vízfelszínen úszó növényi szigetekre. A lényeg ugyanis ez, Loktak világviszonylatban is egyedülálló növénytársulással bír, mely köralakú szigeteket hoz létre a vízfelületen, melyeket aztán a helyi halászok elkezdtek megművelni. Teli és üres körök váltogatták egymást a víz felszínén, az egész olyan volt, mint egy óriási táblajáték. Sajnos arra esélyünk sem volt, hogy körbejárjuk a tavat, viszont a kilátó tényleg a legjobb helyen volt, ráadásul egy színvonalas étterem is csábított bennünket a panorámával, így végül az ebédet is itt költöttük el. Ezt követően pedig a már bejáratott úton visszaértünk Imphal belvárosába. Az emberrablás elmaradt.

Mivel az esőt megúsztuk és volt még másfél óránk sötétedésig - ami itt már délután ötkor várható -, ezért még két helyet beiktattunk az útvonalba, mielőtt visszatértünk volna a szállásra. Az elsőt leginkább Rita kedvéért, ugyanis a imphali piac viszonylag híres. Na nem elsősorban az áruk minősége miatt, de szabály szerint csak nők árusíthatnak ott, szám szerint pedig közel ötezren. Ekkora csődületben próbáltunk valami törzsi ereklyére szert tenni, de míg a szövetek kezelhetetlenül nagyok voltak, addig fafaragásokat például egyáltalán nem találtunk. Végül a fémműves részen akadtunk pár nága díszlándzsára, amire sikerült is megalkudni. Ennek az a vicces következménye lett, hogy míg eddig csak meglepő pillantásokat kaptunk a katonák részéről, innentől fogva - mivel fegyvernek látszó tárgyal flangáltam a városban - már gyanúsan méregettek. Ennek a csúcsa akkor következett be, amikor bejutottunk az egykori manipuri maharadzsa palotájába, amiből ugyan mára semmi nem maradt, viszont egy egészen szép parkot telepítettek a romok fölé-mellé. Itt már motoros kíséretünk is akadt, csak azt nem tudom, hogy ha ennyire gyanúsnak gondoltak, miért nem kértek meg, hogy hagyjam inkább a bejáratnál a döfőket, az nekem is könnyebbséget jelentett volna... Zárásig sikerült bejárni a park nagyobb részét, majd minden probléma nélkül visszaértünk a szállásra, melynek éttermében egyúttal a vacsorát is megejtettük. Közben elég komolyan leszakadt az ég, ami magával hozta az áramkimaradásokat is. A világ végén előfordul az ilyesmi.

2019. április 21. - Búcsú a fegyver(es)ektől

Reggel nem szándékoztunk sokáig maradni, de a korábbi tapasztalatoktól eltérően az utcákon már nyüzsgő élet fogadott minket. Viszonylag gyorsan elértük a határhoz menő telekocsik állomását, és az autónk is gyorsan megtelt. A sofőr hindu, az utasok közül egy buddhista, egy muszlim és két keresztény. Ez volt aztán az ökumené! Nem sokkal az indulás után a sofőr elkérte az útleveleinket, elrohant velük, majd percek múlva visszatért 3-3 fénymásolattal a főoldalról, valamint az egyéves kínai vízumokról... Aranyos, lelkes srác volt, sajnos analfabéta - legalábbis ami az angol betűket illeti -, de legalább az elkövetkező három katonai ellenőrzőponton is jót röhögtek rajtunk. Amúgy az egyik katonának volt némi fogalma Magyarországról, pedig az elmúlt nyolc napban nem találkoztunk efféle reneszánsz emberrel... Érdekes volt egyébként, hogy bár check pointból volt bőven a 100 km-es szakaszon, mozgó alakulatok egyáltalán nem voltak. Úgy tűnik, hogy főleg a Nágafölddel határos részen van most fennforgás. Ezt megerősítette a mellettünk ülő fickó is, aki szerint az elmúlt 5-6 év pokoli volt a környéken, de jelenleg tényleg nyugalom van. És most már mi is megnyugodhattunk, 52 nap alatt eljutottunk a burmai határhoz - és már csak egy dombot kellett megmásznunk a kilépő pecsét miatt -, vár minket a kaland utolsó része... Főleg, ha beengednek az országba.

India összességében - de részleteiben is - fantasztikus élmény volt. Ha anno Kína után azt gondoltuk, hogy nincs annál az országnál változatosabb, izgalmasabb hely a világon, akkor tévedtünk. India minden szempontból felülmúlta a várakozásainkat - főleg Ritáét :) -, a Buddha-barlangoktól a radzsput erődökön és a mogul építészet gyöngyszemein át egészen Varanaszi spirituális központjáig komplett világokon át utaztunk ebben az öt hétben. És akkor még itt vannak a 7nővér államok, amik a tisztaságukkal, lazaságukkal mintha egy másik kontinensen lennének, de legalábbis Nepálban...:) Van ami kimaradt - mindig van -, jó lett volna két plusz nap Szikkimben, törzsekkel találkozni Nágaföldön, tigrissel Radzsasztánban, de mégsem írhatom, hogy hiányérzetem lenne... India számunkra - ahogy a reklám tartja - tényleg Incredible volt.