2019. március 9. - Ázsia legnagyobb erődje

Udaipurban, a tavak városában három teljes napot terveztünk tölteni, igaz ebből kettőt a környék látnivalóinak szentelünk, így mielőtt még felfedezhettük volna a várost, gyorsan el is hagytuk azt, hogy buszos kirándulást tegyünk a Chittor erődhöz, mely a legnagyobb és remélhetőleg az egyik legszebb is egész Ázsiában. A helyi buszok húszpercenként indulnak, és egész gyorsan oda is értünk, de még így is riksát kellett bérelnünk a vár bejárásához, ha még este akarunk valamit csinálni Udaipurban. Márpedig akarunk.

A belépő itt is a standard 2400 forint, mint minden világörökségnél, ami persze nem egetrengető, de sok kicsi sokra megy alapon azért a büdzsénk elég jelentős részét elviszi. Egy évvel korábban még a hatoda volt, szóval egy kicsit megcsúsztunk az utazással. A vár tényleg egészen hatalmas, hét kapun kellett keresztülhajtani, míg a várdomb aljától indulva bejutottunk a tényleges az utolsó védvonal mögé is. Nem lehetett egyszerű megostromolni, de a történelem során azért párszor mégis bevették. A legjelentősebb látnivalókat egy kb. 6 km-es útra lehet felfűzni. Ezek közül a királyi és királynői palota, a győzelmi tornyok, valamint a dzsain templom emelhető ki, illetve a víztározó, ahonnan a legjobb a panoráma. A legmegkapóbb kép talán a királyi palota fölött magányosan köröző keselyű volt, háttérben Chittor város halványkéken felsejlő házaival. Itt azért már elég sok európai turista megfordult, de mivel szezonon kívül vagyunk, tömegről nincs szó, viszont először láttunk nagyobb számban fiatalokat is.

A visszafelé buszozás hasonlóan gyorsan és eseménytelenül zajlott, így este még el tudtuk kapni Udaipur legjobb programját, egy néptánc és bábszínház bemutatót, ami Radzsasztán minden területéről hozott ízelítőt. A radzsasztáni táncok eléggé mostohán bánnak a férfiakkal, nekik meglehetősen uncsi szerepjátékos "táncok" jutottak, míg a nők lobogó tüzes edénnyel a fejükön pörögtek-forogtak, míg az este sztárja egy 72 éves néni volt - akiről első benyomás alapján azt sem mondtam volna meg, hogy segítség nélkül át tud kelni az úttesten -, aki két méternyi edényt halmozott a fejére, és azzal ugrált üvegszilánkokon, természetesen meztelen talppal. A zajos siker után még volt alkalmunk kicsit bejárni a kivilágított óvárost, ami nagynak, egységesnek, jól karbantartottnak, és gyönyörűnek hatott. Itt vált azonban bosszantóvá a tragikus közlekedési morál. Míg más helyeken hajlamos voltam érdekes kihívást találni a motorok és riksák közti szlalomozásban, itt sokkal inkább bámészkodtam volna, amire viszont a folyamatos és közvetlen életveszély miatt bajosan adódott csak lehetőség.

Az egyetlen csalódás, hogy szintén dzsain hatásra viszonylag kevés a húsétel, azt is csak drága turistákra szakosodott éttermekben találni, az utcai kaja bár elég jó, de nem kecsegtet kiadós vacsorával. Így kénytelenek voltunk újra a szállásadónktól rendelni valamit, ami annyiban nagyszerű döntésnek bizonyult, hogy - mivel újfent részeg volt - elég érdekes dolgokat mesélt az indiai társadalom működéséről is, plusz kiderült, hogy az emberek Indiában is roppant fogékonyak a hecckampányokra, így a Pakisztánnal szembeni izmozás termékeny talajra hullott.

A fickó nagy rajongója volt a kasztrendszernek, ami bár hivatalosan tiltott, szerinte a társadalom 90-95% továbbra is tartja magát hozzá, és persze a házasságok is ilyen arányban elrendezettek. El bírom képzelni, hogy ő is mennyire megörült annak, amikor a szülei unszolására 47 évesen el kellett vennie egy közel negyvenéves - mint később kiderült, kevéssé dekoratív - nőt, akinek már volt egy tízéves gyermeke is. Ő maga egyébként a borbély kasztba tartozik, mely egyike a 36 főbb kasztnak, ami már nem azt jelenti, hogy ezt a foglalkozást kell űznie, viszont meghatározza, hogy kikkel él elsősorban szociális életet.

A szálláson rajtunk kívül még egy rettenetesen ellenszenves német hippi, és egy ehhez képest normálisnak tűnő indiai barátja. Utóbbi hajlott volna arra, hogy másnap megosztozzunk a taxiköltségen, amivel eljuthatunk a ranakpuri dzsain templomhoz, és a Kumbalgarh erődhöz, de a német inkább egész nap csak heverészne. Mondjuk nem is bánom, hogy nem kell egész nap együtt mozognunk, így holnapra marad a városnézés, és talán találunk majd valakit...

2019. március 10. - Dél-Ázsia Velencéje

Tán' a kínai Fenghuang kapcsán élcelődtem azon, hogy a turisztikai szakembereknek igazán nem kell sok, hogy egy városból helyi Velencét csináljanak. Ezt a titulust Udaipur sem úszta meg, holott gyakorlatilag semmiben nem emlékeztet a nevezett olasz városra. Ha már példálozni kell, akkor ajánlanám párhuzamnak inkább Balatonfüredet, elvégre mindkét város tó partján fekszik, a helyi felső-középosztály kedvelt kirándulóhelye, valamint egyaránt közterület viseli Tagore, a költő nevét. Más kérdés, hogy Udaipur félmilliós város, és látványban is legalább ennyivel többet kínál.

Délelőtt az óvárosi részen barangoltunk, a kedvencem a díszes freskókkal díszített dzsain templom volt - ami egyáltalán nem jellemző, mert ők inkább faragják a követ - ekkor ejtettük volna útba a királyi palotát is, azonban az rendezvény miatt zárva volt. Ez komoly fejtörést okozott, ugyanis nem szívesen hagytam volna ki India talán legszebben helyreállított műemlékét, másnap viszont aligha fért volna bele a tervezett taxis kirándulásba. Abban maradtunk, hogy nem fogjuk nagyon erőltetni a dolgot, ha két-három helyen sem tudnak még embereket szervezni mellénk, akkor hagyjuk a fenébe a dolgot. Mindenesetre Udaipurban van még bőven látnivaló, kezdésnek be is neveztünk egy hajókázásra az óváros mellett fekvő tavon. Vaporetto helyett motorcsónakkal mentünk, így kevésbé volt romantikus élmény, de a vízről (is) fantasztikus kilátás nyílt a várnegyedre, ráadásul a mesterséges szigeteken emelt villákat is közelebbről meg tudtuk nézni.

Ebéd után elmentünk a város legszebb parkjába, ami csak indiai mércével volt kiemelkedő, majd egy attól nem messze lévő másik hatalmas tóhoz is. Nem hiába hívják Udaipurt a tavak városának, tényleg van belőlük jópár. Mondjuk innen szerényebb volt a kilátás, bár a város peremén szinte végig luxusvillák várják a megfáradt maharadzsaivadékokat. Az óvárosba visszatérve még betértünk néhány templomba, aztán elindultunk naplemente nézőbe egy a város fölé magasodó domb tetejére. Minden szempontból ez volt a nap csúcspontja. Az óváros napfénynél, naplementében, majd kivilágítva is egészen elképesztő látványt nyújtott, a panoráma vetekedett Budapesttel, aminél kevés pozitívabb jelzőt tudnék kitalálni. Nem hiába ez India luxusesküvő központja is egyben, ahogy az sem, hogy napközben rengeteg európai turistát láttunk, sokszor többet mint az elmúlt tíz napban összesen. Ráléptünk a turistaösvényre.

Este újabb helyi fogásokkal bővítettük ismereteinket, de én a húst továbbra is erősen hiányolom. Vacsora után még sétáltunk a kivilágított városban, majd kicsit sem csalódottan konstatáltuk, hogy holnap nem lesz taxizás, úgyhogy a Kumbalgarth erőd biztosan kimarad. A Palota viszont biztosan nem! Hogy mégse legyen teljes a napi öröm, a MU elszenvedte első bajnoki vereségét OGS kinevezése óta...

2019. március 11. - Az 1440 oszlop temploma

A mai program kitalálása némi fejtörést okozott, de végül abban maradtunk, hogy nyitásra odamegyünk a palotához, majd utána helyi busszal elmegyünk Ranakpurba a dzsáin templomhoz, majd onnan még remélhetőleg időben visszaérünk, hogy ne maradjunk le az éjszakai buszról. Nem mondom, hogy minden rizikó nélküli a terv, de mi mindenesetre elkezdtük megvalósítani, és annyiban a rendszer is a kezünkre játszott, hogy a Palota a hivatalos nyitási időnél korábban elkezdte beengedni az embereket, így az elsők között minket is. És itt emberek alatt több száz francia, spanyol és német nyugdíjast értek, akik az elkövetkező másfél órában űztek-hajtottak minket az épületen keresztül. Mindenesetre nagy mázlink volt, hogy a termekben rajtunk kívül nem volt ember, bár normál esetben egy kicsivel lassabb tempót igazán el tudtam volna viselni.

A Palota egyébként egészen gyönyörű, óriási hiba lett volna kihagyni az itteni látogatást. A belsőépítészeti megoldásokban még a Festetics kastélyt is lepipálja, bár a berendezése szegényesebb annál. Leginkább a tükörmozaikokkal ékesített falak, a nagy elefántcsont ajtók és a beltéri hinta maradt meg bennem, de a régi fényképgyűjtemény is egy varázslatos világot tárt elénk. Mindenesetre tökéletesen beleillik abba a romantikus képbe, mely annyira jellemző Udaipurra, koktélcseresznye volt a tejszín és a csokireszelék tetején. A mázlisorozatunk itt viszont nem ért véget, ugyanis a riksánk mindenféle akadály nélkül száguldott a pályaudvarra, ahol az óránként járó buszunk éppen kikanyarodott a megállóból, de még éppen sikerült megállítanunk. Érdekesség, a Radzsasztáni busztársaság járatain a nők 30%-os kedvezményt kapnak a jegyárból, amit a turisták esetében is kérdés nélkül érvényesítenek. Kíváncsi lennék, hogy ez most feminista nézőpontból pozitív-e, avagy sem, de mi mindenesetre nem bántuk a dolgot.

Az út elején megismerkedtünk egy bengáli turistával, aki nem meglepő módon az IT szolgáltató szektorban dolgozik, mint kb. minden jobban szituált fiatal. Ő az erődhöz ment, így másfél óra után leszállt, de sokáig nem tudtunk unatkozni, ugyanis letelepedett mellénk - két székre négyen - India túlzás nélkül legpiszkosabb családja. Még a többi helyi is nagyot nézett, hogy ezt mégis miként gondolták. Szerencsétlen gyerekekre, akik addig félmeztelenek voltak, az utazás kedvéért ráerőltettek pár birkák alól kirángatott holmit, akik ettől talán csak még szerencsétlenebb látványt nyújtottak. Az apa, akihez képest Piszkos Fred egy skatulyából kipattant decens úrnak hatott volna, egyből el is kezdett kéregetni, ami tudván azt, hogy az elkövetkező másfél órában konkrétan nekem fog dörgölőzni, igen nehézkessé tette a visszautasítást. AZ elmúlt tíz napban nem győztem csodálkozni azon, hogy mennyire kevés a kéregető - ami ugye jellemző sztereotípia az országról -, nem szólítottak le többen, mint Budapesten ugyanennyi idő alatt, naná, hogy ez az "élmény" csak a lejmolással válhatott teljessé.

Ranakpurba érkezve egy újabb sokkhatás gyorsan elfelejtette velünk az utazás fáradalmait, ugyanis a szentnek gondolt templom parkjában a legolcsóbb vásári mulatozás zajlott éppen, kereplőkkel és dudákkal felszerelt gyerekek hangoskodtak, és iszonyatos volt a tömeg. Valamiféle fesztivált tartottak éppen, de azt nem sikerült kideríteni, hogy pontosan milyet. A templom maga viszont leírhatatlan építészeti csoda. A tetőzetét 1440 egyedi módon faragott oszlop tartja, ez majdnem kétszer annyi, mint amennyi a korábban kategóriagyőztesnek gondolt cordóbai Nagymecsetben található. A fehér márvány épület középső részért a főoltár foglalta el, míg körben 24 "kisebb" szentély található, egyenként emléket állítva a vallás összes "istenének". A dzsain vallás nem teremtő és vagy romboló istenképpel bír, hanem 24 olyan embert tisztelnek szentként, aki elérte a nirvána állapotát, amit ők moshkának hívnak. Legutoljára ez párezer éve sikerült a vallás kodifikálójának, és elég gyanús, hogy a bölcsek az elkövetkező időszakban sem sietnek majd újabb emberek apoteózisát elismerni, mivel akkor az összes templomukat meg kéne toldaniuk mégegy oltárral, és oda lenne a tökéletes szimmetria! Kicsit elkeserítő volt, hogy érkezésünkkor több nyugati turistacsoport is a templomban forgott, így lehetetlen volt megfelelő képeket készíteni, de viszonylag gyorsan levonult az ár, utána pedig szinte magunk maradtunk az oszlopokkal.

A templom látogatására 80 percünk volt - ha valakiben felmerülne, hogy érdemes e ezért utazni közel hat órát... határozottan igen -, mivel még időben vissza kellett érni, ha vacsorázni is akartunk az éjszakai busz előtt. A megállóban pedig egy egészen valószerűtlen élmény fogadott, két német nyugdíjas szintén a helyi buszra várt. Mint kiderült nyugalmazott tanárok, akik negyven éve járják Ázsiát, Radzsasztánban például most járnak ötödször, és túl a hetvenen is inkább az autentikus élményeket keresik. Ekkor még nem sejtették, hogy hamarosan meg fogják kapni, legközelebb majd óvatosabban kívánnak. A buszunk ugyanis negyven perc késéssel futott be, és csordultig tele, de annyira, hogy a sofőr szólt, két embernél többet nem engedhet fel, mert állóhely sincs. Kevéssé udvariasan felnyomakodtunk - mivel mi ekkor már tényleg nagyon siettünk -, de ekkor vettem észre, hogy a bácsi és a néni is felkapaszkodik, míg a helyiek hoppon maradtak. Az elkövetkező egy órában állva kornyadoztunk, a bácsit eléggé megviselte a dolog, de szerencséjére, ha akart volna sem tud összeesni, akkora volt a tömeg... Utána a helyzet rendeződni látszott, le is tudtunk ülni, igaz Ritának már csak az ölemben volt hely, ami továbbra sem volt éppen ideális, de az út végére, mintegy jutalomból már mindenkinek lett saját helye. A bácsi is visszanyerte az erejét és a jókedvét, vele beszélgettem a hátralévő egy órában. Ha már a templomban nem volt szerencsénk tradicionális viseletbe öltözött dzsainokhoz, most az út mellett kisebb szakaszt is kikerültünk. Mondjuk ezek kevésbé voltak előkelőek, mint az Ahmedabadban látott pár, itt tollseprű helyett inkább csak felmosórongyra futotta...:)

Este már igazán nem maradt sok idő, a vacsorán kívül csak arra jutott, hogy felmarkoljuk a hátizsákokat, elköszönjünk a mókás vendéglátónktól, majd riksával a buszhoz jussunk. Kicsit meglepett, hogy nem annak a társaságnak a buszára tessékeltek fel minket, amire a helyet foglaltam, de nem akadtunk fenn a dolgon, mivel ismét első osztályon utazhattunk. Egy ilyen nap után talán még aludnom is sikerül.

2019. március 12. - Aranyvároson át a sivatagba

Radzsasztán önmagában lefedné Közép-Európa nagyobb részét, ennek megfelelően minden városa más és más. Mégis Udaipur és Jaisalmer között akkora különbség mutatkozott, mintha nem is egy kontinensen lennének. Utóbbi ugyanis a Thar sivatag legjelentősebb egykori kereskedővárosa, az izzó sárga homokkőbe vésett ezeregyéjszaka meséje. Ismét remek időzítéssel, a kelő nappal érkeztünk, ráadásul a szállásunkon is örömmel fogadtak. Utóbbi egyébként a város fölé meredő erőd egyik bástyájában volt kialakítva, nem is tudom, hogy valaha volt e már ilyen menő szállásunk. Mivel a fürdőszobás szobánkból még nem csekkoltak ki, egy átmeneti szállásra pakoltunk le, hogy a város felfedezésére induljunk, egyszersmint lefoglaljuk a délutáni sivatagi túránkat. Utóbbi nehezebben ment, mint gondoltam, sehol nem mentek bele az alkuba, míg végül sikerült találnom egy helyet, ahol ha nem is jó, de elfogadható áron kínálták a programot.

Mivel az alkukeresés során bejártuk a komplett várnegyedet, a város felé vettük az irányt. Jaisalmerben az a legelképesztőbb, hogy igazán nincs is új városrésze, a 60.000 lakos mind a gyönyörűen faragott, egyenstílusú homokkő házakban lakik. Az épületek közül azonban néhány még így is kitűnik, a város egykor leggazdagabb kereskedőinek palotái - melyet itt havelinek neveznek -, melyek között akadnak látogathatóak is. A város legnagyobb mágnása, aki az ópiumkereskedésből szedte meg magát, például egymás hegyén hátán öt ilyen palotát is építtetett, minden fiának egyet. A ház berendezése hasonlóan gazdag, mint a homlokzat ornamentikája, a mai napig őrzi a századeleji luxus emlékeit - pl. benzines ventillátor -, gyönyörködhettünk az ópiumfüggő rabszolgák által faragott falakban, vagy éppen a turbángyűjteményben. A legmeglepőbb adat, amit a látogatás alatt megtudtam, hogy a város lakosságának közel fele a mai napig ópiumfogyasztó. Mondjuk azt nem tudom, hogy az indiai bérszínvonalon hogyan termelik ki az 1,2 millás kilónkénti árat, de ezt a függők mindig megoldják valahogy.

Mivel közeledett az indulás pillanata, visszatértünk a szállásra. Némileg gyanússá vált, hogy a szobánkat továbbra sem tudtuk elfoglalni, de nem volt időnk vitatkozni. A dzsipben rajtunk kívül még egy sokadik generációs tibeti menekült pár utazott, első megállónk pedig egy elhagyott város volt, ahol 500 elég komoly ház vált az enyészetté a kereskedelmi útvonalak átalakulása miatt. Ezt követően megálltunk egy nevetségesen apró oázisnál, de a sivatagban ugye ezt is meg kell becsülni. Az út egyébként nagyon érdekes cigány falvakon keresztül vezetett, és ezek egyike volt végállomásunk is, ahol felvettük a tevéket. Korábban még sosem tevegeltem egyhuzamban több, mint egy órát, de szerencsére nem viselte meg az ülőgumóinkat annyira, amennyire vártam. A táj inkább félsivatagos képet mutatott, amiben csak a Pakisztán elleni határvédelem miatt szükséges energiát megtermelő szélerőművek rondítottak bele a képbe, legalábbis egy darabig.

A tevegelésre csatlakozott hozzánk egy spanyol srác is, aki már második napját tölti a sivatagban, az érkezés után főleg vele beszélgettünk. Az elmúlt 12 évét távmunkában töltötte a világ körül, szóval igazán érdekes tapasztalatokat osztott meg. A táborhelyül választott homokdűnékről tiszta időben biztosan pazar naplemente élményünk lett volna, de a felhők miatt be kellett érnünk néhány mutatós fényjelenséggel az ég alján. Sötétedés után kísérőink nekiálltak a vacsorának, amitől nem vártam sokat, viszont arra nem számítottam, hogy konkrétan lencsés moslékot kapunk, fél kiló homokkal fűszerezve. Ha ettől nem lesz bajunk, akkor semmitől, ez biztos. Kár érte, mert amúgy elég kellemes esténk volt. A "vacsora" után még elénekeltek néhány pásztordalt, majd elindultunk vissza a városba. Mármint mi ketten, mert a többiek az éjszakát is a sivatagban töltötték. Nem lesz melegük, ez világos, mint a tábortűz.

Alig valamivel tíz után már egy kihalt városba érkeztünk meg, de a vár kivilágítva is pompás látványt nyújtott. Sajnos bekövetkezett az, amitől tartottam, a szobánkat fenntartották egy nálunk nyilván jóval többet fizető norvég nőnek, de legalább ígéretet kaptunk arra, hogy a szobák közti árkülönbséget megtérítik. (Erre egyébként sor is került, szóval az éjszakát a várban megúsztuk 800 forintból... Leírni is vicces.)

2019. március 13. - India átka meglegyint

Ha a pohár félig tele van, akkor Rita megúszta, ha félig üres, akkor én nem. Reggel ugyanis egészen kellemetlen gyomortáji panaszokkal ébredtem, amit nem tudok nem a tegnap esti étkezéshez kötni. Mindenesetre nem ért derült égből villámcsapásként a dolog, aki Indiába készül, annak erre is kell, mert 90% eséllyel átesik rajta. Mindenesetre nem voltam igazán rosszul, így nem is gondoltam, hogy ne folytathatnánk a városnézést, ahol tegnap abbahagytuk. Ez egész pontosan a városközponttól kőhajításra lévő Sagar tavat jelentette, melynek klasszikus pavilonjait esküvői fotósok és zsebpecások ostromolták. Utóbbi volt az érdekesebb, mert a víz csak úgy forrt a két-három kilós harcsáktól. A tótól nem messze lévő sivatagi kultúrát bemutató múzeumban már némileg romlott az állapotom, de a mélypontot sajnos a legrosszabbkor, a Palota látogatása alatt értem el. Utóbbi egyébként berendezésében messze elmarat az Udaipuritól, de nem is vártam mást. Ez a különbség a két vár(os) karakterisztikájából is adódik, mintha egy pávát hasonlítanánk össze egy sólyommal.

A várral kapcsolatban a legérdekesebb, hogy mivel sivatagi körülményekre tervezték, nem számoltak szennyvíz-hálózattal, az utóbbi időben megnövekedő terhelés miatt - lásd pl. a mi hostelünk - a szerkezet folyamatosan erodálódik. Mondjuk, ha ezt tudom, lehet, hogy mi sem várban foglalunk helyet, de erre mondják, hogy boldog tudatlanság. Becsülettel végigjártam minden termet, de ekkorra már egészen más problémán járt az eszem, leginkább azon, hogy mi lesz velem a délutáni, uszkve öt és fél órás buszozás alatt.

A részletektől megkímélve az utókort, elmondhatom, hogy a busz utazóközönsége meglehetős toleranciával és szolidaritással állt a problémámhoz, és egy turbános bácsi még valamiféle porózus ásvánnyal is megkínált, ami szerinte a hasznomra válna. Dacára, hogy a követ a retkes nadrágja zsebéből bányászta elő a talán hetek óta meg sem mosott kezével, bevettem a csodaszert - miközben azt kalkuláltam, hogy ezzel hány új betegséget kapok majd el -, ami döbbenetes módon szinte azonnal hatott, így az út második felére visszatért a derűs közérzetem. Kár, hogy a bácsi azt nem tudta elmagyarázni, hogy mi az a szer, elvégre nem kizárt, hogy a jövőben még szükségünk lesz rá.

Jócskán az éjszaka közepén értük el következő állomásunkat, Jodhpurt, ahol már csak a szállás elfoglalására és egy szolid vacsorára maradt erőnk. Legalábbis nekem.

2019. március 14. - A nem is annyira kék város

Mivel a jodhpuri tartózkodást két naposra terveztem, ezért kivételesen nem kellett rohannunk, a reggeli - melyet nyugodtan tekinthetünk ebédnek is - után az óváros felé vettük az irányt. A szállástól alig 50 méterig jutottunk, amikor berángattak minket egy hindu templomba, ahol éppen szertartás kezdődött. Ami így sokadszorra nem lett volna érdekes, ellenben a templom régi freskói miatt mégis jól sült el a dolog. A képek az Ajanta barlangok stílusát követték, mely a mai napig az indiai festészet elsőszámú viszonyítási pontja. Jaisalmer után feltűnő volt, hogy a turisták száma drasztikusan visszaesett, vagy legalábbis elvesztek az egymilliós város hömpölygő tömegében.

A várost nem is annyira a rengeteg látnivalója miatt illesztettem a tervbe, hanem a megkapó látképe miatt, a kék színben pompázó óváros fölé magasodó Mehrangarh-erőd kihagyhatatlan eleme a radzsasztáni körútnak. Ma azonban az "egyéb" kategóriába sorolt látnivalók következtek. Az indo-angol stílusban épült óratorony, egy kevéssé látványos mesterséges tó, valamint a kedvencem, a kút. Utóbbit itt nem templomnak tervezték, hanem egy inverz piramisnak, ahol egymásba futó lépcsősorokon keresztül lehetett lejutni. Vízszintje kellően alacsony volt, hogy kiemelkedjék belőle az építészeti érték, de elég magas ahhoz, hogy a helyi gyerekek birtokba vegyék. A bátrabbak 5-6 méter magasból ugráltak a mélysötét vízbe.

Késő délután felmásztunk a várdomb szomszédságában található Jasavanta Thara nevű mauzóleumba, ahol az egészen az ötvenes évekig uralkodó maharadzsa dinasztia sírjai domborulnak. Érdekesség, hogy innen lehetett látnia a város másik felén épült Umaid Bhawan Palotát, ami a világ talán legnagyobb magán rezidenciája. Az uralkodó leszármazottai a mai napig ott tengetik napjaikat, néhány hotelvendéggel egyetemben, akiket gondolom azért fogadnak, hogy a rezsiköltség megtérüljön. Tényleg egészen óriási épületről van szó, az itteni önkényurak aligha voltak szégyellősek. Ideje lenne a turai kastélyt is megtoldani néhány új szárnnyal... A mauzóleum mellett egy kisebb tavat is kialakítottak, ami igazi madárrezervátumként szolgált. Noha a vándorló madarak már elmentek, most is legalább nyolcféle vízimadarat tudtunk megszámolni az néhány száz négyzetméteren. India igazi madárparadicsom, gyakorlatilag Uganda óta nem láttunk ilyen koncentrációban ennyiféle madarat. Pedig ahogy láttam, a kóbor kutyák becsülettel próbálják őket levadászni.

A kilátás a várra már innen is egészen pazar volt, de a városban némileg csalódtam. Nem mondom, hogy nem volt jellegzetes a kék szín, de feltétlenül még dominánsnak sem mondanám. Elképzelni sem tudom, hogy milyen photoshop bűvészet eredményei azok a fotók, amiket volt szerencsém látni. Rita egyébként példátlan népszerűségnek örvend, minden kamasz vele akar fotózkodni. Pedig ha tudnák, hogy akár az anyjuk is lehetne... Főleg Indiában, a gyermekházasságok mekkájában. :) A naplemente után visszasiettünk a városba, a szállásunk mellett van a környék egyetlen valamirevaló étterme, de most eléggé ráfaragtam vele, a zöldséges rizses keverék annyira fűszeres volt, hogy már evés közben éreztem, hogy megterheli az éppen csak lábadozó gyomromat. Este még felmentünk a tetőteraszra, ahol nagy életet élt a tulaj, néhány barátja, és pár régi vendég. A legérdekesebb tag egy korzikai orvos, aki már negyven éve él Indiában, ránézésre az utcán. Mivel minden ismeretlennek köszönés gyanánt elkezdi gyalázni a francia kormányt, amiért elnyomja a korzikai nemzeti tudatot, gyanítom, hogy anno nem jószántából kellett távoznia az országból, hanem az akkor még igencsak aktív FLNC kötelékében tevékenykedett. A kora tavaszinak ható időjárás viszonyt gyorsan visszaparancsolt minket a szobába. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy mennyire tökéletes az időnk eddig. A hőmérséklet gyakorlatilag nem megy huszonöt fok fölé és húsz fok alá. Nem is értem, hogy miért nem ez a főszezon...

2019. március 15. - A mégiscsak kék város

Nem akartam az ördögöt a falra festeni, de reggelre tényleg visszaestem. Óriási mázli, hogy pont itt és pont most lazítottam a programon, így nem kell lemondni semmiről. Egyébként sem olyan vészes a helyzet, hogy némi tüneti kezelés ne tudna helyrerakni, így kicsivel dél után újra nekivágunk a várhegynek. Itt azért nyugtáztuk, ha a városban nem is tűnnek fel az európaiak, itt azért összegyűlt belőlük egy csomó.

A Mehrangarh lábánál állva az ember csak kapkodja a levegőt, ahogy az erőd a feje fölé magasodik, és alig lépünk át kaput, beüt a felismerés, hogy az óvárosnak van egy elszeparált negyede is, a várhegy túloldalán, és az minden kétséget kizáróan kék, és csodás. Szerencsére gyorsan megoldódott a rejtély, és a lelki békém is helyre állt, nem jöttünk hiába. A palota nem kevésbé szép, berendezése és állapota ugyan elmarad az udaipuritól, viszont a két díszterem, és a rengeteg kiállítás (elefántnyergek, turbán, kézi hintó, fegyverek és persze a miniatúrák) bő két órára lefoglalják az emberi érzékeket. A legfeledhetetlenebb látvány azonban a vár udvarán fogadott minket, aholis nagyságrendileg száz (!) sas körözött a földtől néha csak öt méteres magasságban, és néha megkergették a galambokat. Nem tudom, hogy erre a jelenségre mi a magyarázat, lehet, hogy etetik őket, de leírhatatlan az egész, szerencsére azonban lefényképezhető.

A várfalon kialakítottak egy zippline pályát, amivel a bástyák, valamint az szomszédos kősivatagot mintázó park felett lehet száguldozni, de végül úgy döntöttünk, hogy a területet konvencionális módon, lábon járjuk be. Nem első sorban spórolási szándékkal, inkább azért, mert jó esélyeket láttam arra, hogy kobrára leljünk, amit a levegőből nehéz lenne kiszúrni. A keresztségben Rao Jodha Desert Rock Park névre keresztelt terület egy félig természetes, félig mesterséges bemutató terepe a kősivatagos környék flórájának, és néhány előre kialakított ösvényen keresztül vezeti a látogatót. Sajnos az őr már a bejáratnál lelombozott azzal, hogy a kobrák inkább csak a monszun idején jelennek meg, cserébe mi az első adandó alkalommal letértünk a kitaposott útról. Noha a park önmagában is érdekes látványt nyújtana, a panorámát mindvégig uralja az erőd, és a kettő együtt valami fantasztikus összhatást ér el. Ezt csak fokozza az a tórendszer, melyet a külső várfal oldalai mentén alakítottak ki. A kilátás olyan volt, mint a csiszolt opál, azt hittük ennél már nem lehet szebb, de csiszoltuk még egy kicsit - megtettünk még pár métert - és de, még jobb lett! A lemenő nap sugarai pedig az amúgy is vörös vár színét csak tovább festették. Ha az udaipuri naplemente Radzsasztán ikonikus képe, akkor itt méltó társat kapott.

Noha délután már teljesen tünetmentes voltam, azért kicsit aggasztott az újabb éjszakai vonatozás, melynek nyomán a házigazda belém tukmált némi fertőtlenítő italt - szerencsére konyakot, nem pedig a helyi metilalkoholt, amibe éves szinten ezrek halnak meg -, az orvos pedig azt tanácsolta, hogy szerezzek be egy adag ópiumot, az csodát művel a problémás gyomorral. Csodát? Kezdett komoly balsejtelmem lenni a retkes bácsi minap bevált csodaszerével kapcsolatban, de azt hiszem, ezt a kérdést nem fogom tovább feszegetni...:)

A lényeg, hogy éjszaka újra első osztályú buszhoz volt szerencsénk, ráadásul minden eddiginél többet sikerült aludnom. És csak azért nem többet, mert menetrend szerint egészségtelenül korán érkeztünk Jaipurba.