2021. február 24. – Csónaktúra Crocosaurusszal

De ne rohanjunk annyira előre. Remek ötlet volt a belvárosi szállás, hajnali négy körül a teljesen kihalt városban öt perc alatt a buszpályaudvarnál voltunk. (Mondjuk nem is bámészkodtunk a könnyed andalgás közben.) Némi keresgélés után a buszunk is meglett, majd szomorún konstatáltuk, hogy a jegyre nyomtatott 4:30 az a gyülekező, nem pedig az indulás időpontja. Kedves tőlük, hogy kalkulálnak a helyiek késésre való hajlamával, én mindenesetre tudtam volna még aludni pár percet. Pontban ötkor viszont elindultunk, és gyorsan magunk mögött hagytuk a várost, ami abból tűnt fel, hogy az út meglehetősen ótvar lett. Míg az ország keleti részében lévő utak mind az elmúlt 7 évben épültek, addig ez jóval régebbi, volt is ideje lerohadni. Néha kicsit hajmeresztő volt, mennyire billegett a busz, cserébe viszont imponáló sebességgel haladtunk. A napfelkelte után, immár a törzsi tartományon belül haladva nagyon szép falvakat kereszteztünk. A kör és a téglalap alakú vályogkunyhók is kiváló állapotba voltak, ráadásul a legtöbbet szépen ki is festették. Sokáig az sem volt kérdés, hogyan boldogulunk majd az Omo-völgyben, mert a mellettünk ülő odavalósi guide már a buszon feljánlotta szolgálatait. Ha nem állunk meg egy teljesen felesleges „reggelire”, már bőven dél előtt letudhattuk volna a 450 kilométert, de így is elég gyorsan megérkeztünk Arba Minchbe, ami a térség messze legnagyobb városa 25.000 fős egyetemmel.

A megállóban újabb guideok és túraszervező cégek ugrottak a nyakunkba, a legkitartóbb pedig a Lonely Planeten kinézett szállásig, 4 km-en át követetett minket. Miután elfoglaltuk a meglepően kényelmes szobát, el is kezdődött a zsongításunk. Persze a soknapos Omo-völgyi túrát akarták volna eladni, de arról szó sem lehetett, ellenben délután el szerettünk volna menni a Chamo-tó óriáskrokodiljaihoz, ami igényelt némi szervezést. Mire végeztünk az ebéddel elég nyilvánvalóvá vált, hogy az ajánlatuk nem kihagyhatatlan, így elballagtunk az amúgy monopolhelyzetben lévő hajózási társasághoz – direkt úgy választottam a szállást, hogy ez sétatávolságban legyen -, ahol egy egész szimpatikus srác gyorsan megértette az igényeinket. Kiderült, hogy véletlenül sem kell terepjáró a csónakház megközelítéséhez, ráadásul a hajóskapitány elég, nem kell további guide, így a korábbi 3500 birres ajánlat helyett – ezt forintban hattal kell szorozni a nem hivatalos árfolyamon – a 2300-at már jó szívvel fogadtuk el. (Ez még mindig piszok drága, de háromnegyede a hajó fix díja.)

Míg megérkezett a kapitány és a tuktuk beszélgettünk a túraszervezővel az elkövetkező napokról, és magától ajánlott egy olyan opciót, amit korábban senki, tehát nem a túrát adta volna el, hanem egy kísérőt, aki minimális költséggel jönne velünk tömegközlekedéssel kilenc napon keresztül, és elsimítaná a borítékolható problémákat. Nagyjából arról a konstrukcióról van szó, amit a jijigai kirándulás alkalmával kitaláltam. Ez őszintén szólva elgondolkodtatott, mivel bárhány leírást olvastam is az Omo-völgy hátizsákos bejárásáról, mind kiemelte, hogy bármennyire érdekes dolgokat láthat ott az ember, összességében meglehetősen kellemetlenül érezték magukat. Ami a korábbi akha törzsnél tett látogatásunk tapasztalata alapján teljesen hihető volt… A törzsek jellemzően se nem kedvesek, se nem érdeklődőek, se nem barátságosak. Legalábbis egy ismeretlennel szemben nem. Abban maradtunk, hogy a hajótúra után visszatérünk erre a kérdésre, elvégre ezt Ritával külön is meg kell beszélni.

A kikötő alig tíz kilométerre található a várostól, és jelenleg két méterrel a Chamo-tó vízszintje alatt. Nem teljesen értem, hogy miért ilyen extrém magas a vízállás, ha még messze nincs esős évszak, de elég fura látványt nyújtottak az épületek, amiknek csak a tetejük lógott ki a vízből. Persze ez a legkisebb baj a jelen helyzettel, a nagyobb, hogy a magas vízállás nehezíti az állatok megfigyelését. A krokodilok például nem tudnak napozni a „krokodil piac” névre keresztelt területen, ráadásul a vízilovak kedvenc helye is bőven víz alá került. Persze a kapitányunk – rutinos tengeri medvének néz ki, mint egy barna Piszkos Fred karikatúra – tudja hová menekültek az állatok, így az ártéri erdő fái között manőverezve haladtunk a cél felé. Ami elég hamar feltűnt, hogy a térség nem szűkölködik a fehérfejű halászsasokban, többet látni belőlük, mint egy texasi republikánus nagygyűlésen. Fennséges látványt nyújtottak, ahogy néha magányosan, néha párban kémlelték a vizet, és alkalmasint minket. Az egyetlen – legalábbis belátható távolságban – hely, ahol krokodilok lapos területet találhatnak a vízszint magasságában a tó egyik szigete, ahová majnem 45 percig tartott az út. Első körben még csak kisebb-nagyobb vízimadarakat láttunk, de a part mellé fordulva rögtön feltűntek a krokik. 4-5 méteres, hatalmas példányok csobbantak a vízbe, amekkorákhoz foghatókat közelről nem láttunk, de egy még maradt a parton, így azt próbáltam valahogy becserkészni. Ekkor Rita oldalba bökdösött, hogy szerinte a tőlünk kb. tizenöt méterre lévő óriási szikla valójában egy krokodil, én simán lehurrogtam, mondván ekkora nem létezik a világon. De amint kiálltam a csónak elejére, így felülről is megszemlélhettem, be kellett látnom, hogy mégis!

Mivel a csónakkal nem tudtunk közelebb kerülni, szóltam a kapitánynak, hogy én itt most kiszállnék, és mivel kissé hiányos volt a verbális arzenálja, esélye sem volt meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy kisebb körben kerülve próbáltam a gigász közelébe kerülni, de csak félig jutottam, amikor észlelt, és egy hatalmas ugrással a vízbe vetette magát. Nem szokásom lebecsülni a képességeimet, de szinte biztos, hogy a maga kb. 800 kilójával ez a példány valamivel erősebb nálam, talán még nagyobbat is harap, mégis megfutamodott… Pár másodpercet még várhatott volna, de így is sikerült egy egész jó felvétel. Miután kihüledeztük magunkat a hüllők méretén, és sikeresen a vízbe is tereltük mindet – az utánunk érkező csónak látogatóinak feltétlen örömére… -, visszaindultunk és tettünk egy kitérőt a vízilovak felé. De a mi szerencsénk sem végtelen, ha őkelmék ott is voltak, jó mélyen a felszín alatt relaxáltak. Persze az is kérdés, mennyire jó ötlet vízilovakat csónakból vizslatni… Amiért jöttünk, sikerült, így elégedetten térhettünk vissza a szállásra.

Visszaérkezés után felhívtam a srácot, hogy kiderüljön, milyen kísérőt tud ajánlani, és első körben elég kedvező ajánlattal rukkolt elő, de természetesen személyes találkozó nélkül ilyesmiben nem dönthettünk. Le is szerveztünk egy esti találkozót, előtte pedig megrendeltük a vacsorát. A leendő guideunk egy földrajz szakos rasztafári, aki hét éve visz túrákat a völgybe, igaz a legutolsó nyolc hónapja volt, hisz mostanság érthető módon nem pörög az üzlet. Mivel elég értelmes fazonnak tűnt, aki képbe van a helyszínekkel és a tömegközlekedési lehetőségekkel kapcsolatban is, hajlottam a dologra. Végül peresze az ár győzött meg, Antu kb. 100 dollárt kap majd a kilenc napos bébiszitterkedésért, cserébe csak annyit várunk, hogy ne kellemetlenül fura, hanem nagyszerű élményekben legyen részünk. Összehaosnlítás végett, a szervezett túrák 180 és 210 dollár között futnak per fő, per nap. Igaz, úgy hat nap alatt be lehet járni mindazt, amit mi terveztünk. Miután az üzlet megköttetett, mi még maradtunk kicsit a bárban, és persze azonnal megkörnyékezett minket egy harmadik túrszervező is – inkább Ritát, mint engem :) -, de szerncsére gyorsan belátta, hogy neki itt babér nem sok fog teremni… A másnapi indulás időpontját kellemes hajnali 5:20-ban határoztuk meg, elvégre piacnap van Key Afer-ben, minket pedig még öt óra buszozás választ el ettől…

2021. február 25. – Alászállunk a völgybe

A megbeszéltekhez képest kerek öt percet késtünk a találkáról – mielőtt valaki elfelejtené, mi vagyunk az alkalmazók -, amiért kicsit le is lettünk cseszve, hogy nagyjából harminc másodperccel indulás után tartottunk is egy szüntetet, mely keretében egy kannából megtankolták a tuktukot, hogy eljussunk legalább a buszpályaudvarig, majd újabb egy perc elteltével ismét megálltunk, ezúttal egy hajnali ima elejéig az épülőfélben lévő ortodox katedrálisnál. Megható gesztus volt, szó se róla, de mindez akár a találka előtt is, vagy a várakozás „hosszú” perceiben is sikerühetett volna. A lényeg viszont, hogy még pont találtunk három ülőhelyet a hatórai jinkai buszra, ami szinte másodperc pontossággal el is indult. Az első kis győzelem. Elég lassú, de kellemes utazás volt lankás tájakon. Persze nem kellett sokat várni, amíg előkerültek a khat gallyak, amikkel mindenki minket akart megetetni inkább több, mint kevesebb sikerrel. Az etiópok minden étkezés előtt alaposan kezet mosnak, nagyon remélem, hogy a levélrágást is hasonlóan kezelik.

A busz még az Omo-völgybe való ereszkedés megkezdése előtt Konsoban – ami egyébként Világörökség helyszín, de a mi terveink közt majd visszafelé szerepel - tartott reggeli-szünetet, ahol újabb fogást próbálhattunk ki (enkular sega firfir), ami kecskehúsos-paradicsomos rántotta volt. A kecskehúst kb. annyi ideig süthették, amig a tojást, de ezzel együtt is finom volt… :) Végül néhány további rendőrségi ellenőrzőpont után, a delet közelítve megérkeztünk Key Afer-be. Itt rögtön egy kávéval indítottunk, majd megérkezett Antu első „legjobb barátja”, Freo, a banna törzs aprócska, ám annál lazább, szintén rasztafári kísérője.

Mielőtt elindultunk volna a piacra, megkezdődött a kiokosításunk a törzseket illetően. A Key Afer környékén élő banna, valamint a hamer és a karo törzsek egyaránt a völgy domináns népe, az ari néptől származtatja magát, nyelvük és tradícióik hasonlóak és egyaránt baromi messze vannak attól, amit mi civilizációként ismerünk. A legkevésbé meglepő tény, hogy a férfiaknak akárhány felesége lehet, ha meg tudja fizetni, de az elsőt az apja választja ki. Az első feleséget az összes többinek tisztelnie kell, a rangját egy speciális nyakék is jelzi. A házassággal kapcsolatban a legérdekesebb, bár meglehetősen racionális dolog, hogy a további feleségek megszerzését jellemzően a „first lady” kezdeményezi, hogy legyen kivel megosztania a női munkákat. Ami a gyapottermesztésen és a pásztorkodáson kívül nagyjából minden más. Egyébként a nőknek nem lehet tulajdonuk, nem is örökölhetnek, a férjük halála után pedig a férj testvére veszi gondozásba őket. Ez nagyon emlékeztet a honfoglaló törzsek gyakorlatára, szóval ez egy nagyon ősi bevésődés lehet az emberi civilizációban, ha egymástól térben ennyire különböző helyeken is élő szokás volt.

Az első adag információbomba után megcéloztuk a piacot. Már az utcán is meglehetősen sok törzsi viseletben flangáló nőt/nénit láttunk, de a piac maga volt az antropológus-kánaán. Mivel a piac a törzs kiemelkedő társasági eseménye, a környék falvai pedig nemcsak árut és információt cserélnek, hanem a leendő nászok is itt köttetnek, ezért mindenki – néhányan szó szerint – a legszebb tollaival ékeskedik. Korábban sok helyen olvastam panaszokat arra vonatkozóan, hogy ez a völgy egyfajta emberi állatkert, de elég nyílvánvaló, hogy ezek a férfiak és asszonyok – a piacozás női munka ugyebár – nem a turisták kedvéért öltöztek ki. Márcsak azért sem, mert turisták lényegében nincsenek. Egyébként pedig néhányan zokon is vették, hogy filmezek – nem pedig pénzt kértek -, szóval szinte biztos, hogy ezek az emberek tényeg így élnek. A legfeltűnőbb viselet a loknikban csüggő haj, amit néhányan meghagynak feketének, míg mások kukoricakásából és salakból készült ragacsal festik be vörösre. Ami pedig a ruhát ilelti, itt a kecskebőr dívik, fém ékszerekkel és a státuszjelző nyakörvekkel. A férfiak zöld tónosú szoknyát hordanak, gyöngy ékszereket - fejdíszként egyaránt - míg a legnagyobb divat esetükben a színes keretes napszemüveg, amire mindenféle díszeket applikálnak. Ebben az esetben a kivitelezés nem túl tradícionális, az ízlés viszont évezredes, majd’ megőrülnek mindenért, ami csíkos. Na meg persze a gépfegyverek itt sem hiányozhatnak. Hallatlanul látványos volt a piac, persze néhány szuvenírárus megtalált magának, vettünk is néhány filléres karkötőt addig is békénhagynak. A legjobb szuvenírek persze a faszobrok, a kalabash névre keresztelt faragott tökhéjjak – amit a nők pohárnak, tányérnak és fejfedőnek egyaránt használnak -, a bőrök és persze a csodás mursi fejékszerek amit az élelmes árusok gyapotra cserélnek. A szuvenírárusok persze nem tágultak tőlünk, de legalább távol tartották a kéregető gyerekeket, az is valami, díszes kísérettel vonultunk tehát körbe.

A piac bejárása után beültünk a „kocsmába”. A helyiek tradicionális itala itt is a mézből fermentált tedzs, illetve gyanús eredetű, méregerős pálinka, az araki. De mióta kaphatóak a nyugati italok, az újdonság varázsa mindenkit elcsábít és inkább palackos sört és Coca Colát isznak. Mi maradtunk a tedzsnél, ami kifejezetten kellemes ízű, nagyjából bor erősségű ital. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk a falu legöregebb, ezért nagyon nagy tiszteletű embere, egy tippre hatvanöt év körüli bácsi. Az itteni legbarátságosabb gesztussal beleivott Rita italába – akinek ezután szintén inni kellett a pohárból, hogy ne legyen végzetes sértődés -, majd kedélyesen folytattuk a beszélgetést. A legnagyobb derültséget az okozta, amikor megmutattuk a puli kutyafajtát, amit a rasztafári kísérők alig hittek el. Kisvártatva újabb társaságot kaptunk, visszajött a fickó a mursi fejdísszel és a korábban kért 3500 helyi pénz helyett immár kétezerért adta volna. Jeleztem, hogy ez baromi messze van az általam kínált 750-től, de foglaljon helyet nyugodtan. Az elkövetkező fél órában ott ült szép csöndben, majd kibökött egy 1000 birres ajánlatot, ami ugye még mindig nem 750, és én rávilágítottam erre a nyilvánvaló tényre. Fél perccel később megadta magát, a fejdísz pedig gazdát cserélt. A helyi kísérő megvádolt azzal, hogy drogdíler vagyok, mert így még senkit nem látott alkudni. Azt mondta, hogy neki tavaly 800-ért sem adtak el egy ilyet, mert tudták róla, hogy sokkal többért adná tovább, de külföldi sem alkudta le még az árat 1500 alá. Ez így mind remek, a fejdísz is elképesztő, csak épp arról nincs fogalmam, hová tesszük, hogyan szállítjuk a továbbiakban…

A törzsek előzetes tanulmányozása során felfedeztük, hogy a banna törzs fitaljainál élő tradíció a gólyalábazás, meg is kérdeztük Freot, hol láthatnánk ilyesmit, mire megnyugtatott, hogy délután elsétálunk egy faluba, ott majd megkéri a gyerkeket, mutassák be a tudományukat. Nem is kellett sokat várnunk az alkalomra, gyorsan megtettük azt a három-négy kilométert. A banna falvakat kb. úgy kell elképzelni, mint a magyar tanyavilágot. Egy kör alakú kunyhó a családnak, egy elkerített rész az állatoknak, míg a következő kunyhóig akár többszáz métert is kell menni. Itt vendégül láttak minket egy kávéra, amit különös módon itt a kávébab héjjából főznek. Nem is túl erős, ami azt illeti… Mire végeztünk a kávéval, meg is jelent egy kis csapat gyermek, „harci díszekben”, gólyalábon. Elég fotogén társaság volt, de hamar megunták a szórakoztatásunk. Legalábbis hatszáz forintért…

A faluból visszafelé sétálva egy másik italmérésnél - ezt egyébként az épület elé egy hosszú bot tetejére tűzött vödör jelzi, mint valami titkos kód – kötöttünk ki. Ahol az arakit is kipróbálhattuk, de a torkunk harmadfokú égési sérüléseit végül sörrel is kénytelenek voltunk csillapítani. Egyébként a kocsmatúra nem öncélú szórakozás, hanem komoly terepmunka, ugyanis a piac mellett – időben pedig utána – ez a közösségi élet legfontosabb színtere. Sőt, ami azt illeti a helyi törzsek a megkeresett pénzt lényegében kizárólag alkoholra – és esetleg benzinre – költik. A helyi nénik például már annyira kapatosak voltak, hogy nem pénzt kunyeráltak tőlünk, hanem közös fotót. A társaságunkhoz csapódott egy Tsemay törzshöz tartozó fiatalember is, aki egy az egyben úgy nézett ki, mint a fiatal Samuel L. Jackson, és mindenhová egy sámánbottal közlekedett. Mint kiderült a tsemay törzs a legmisztikusabb a völgy összes népe közül, jövendőmondás, átkok, ez a szakterületük. A srác pedig egy sámán fia, ezért is nőtt hozzá a varázspálca. Amit egyébként kölcsön is adott. Közelharcra csak korlátozottan alkalmas, így e tekintetben nem veszi fel a versenyt a férfiak által jellemzően hordott husángokkal, de esztétikai szempontból remek darab, szarvasaggancsot idéz. Sajnos az erejéből nem sok szállt rám át, főleg mert az elmúlt két éjszaka alvás nélkül telt, így lassan visszaindultunk egy kései vacsora reményében. Közben Antu a Brexitről, a Panama-iratokról és brit pénzmosási kiskapukról kérdezgetett. Szerencse, hogy mindenhez is értek! :D Mindenesetre fene sem gondolta volna, hogy ilyen témákról fogok beszélgetni errefelé.

Igazán sűrű, de legalább ennyire élménydús nap volt a mai, ráadásul kiderült, hogy holnap lesz a közelben egy „bull jumping”, ami a völgy első számú látványossága. De arra már nem volt esélyem, hogy emésszem a látottakat/hallottakat, gyakorlatilag a szobánkba visszaérve elvágódva elaludtam. Rita kicsit zokon is vette, hogy mindezt keresztbe az ágyon tettem…:)

2021. február 26. – Bikaugrás, ilyen nincs és mégis van

Reggel rettenetesen nehezen ébredtünk, de szerencsére nem is kellett sietni, mert az ünnepély csak délután kezdődik. Na nem mintha unatkozni kellett volna, a reggeli után Antu bevitt minket a falu iskolájába, ami igazán különös élmény volt. Minden tantárgynak külön épülete volt, többé-kevésbé düledező vakolt vályogépületek, melyeket mind az adott tanárgyakhoz tartozó festmények díszítettek. A fizika házán homorú-, domború és bifokális lencsék fénytörése, a biológiáén az emberi szervek, a földrajzon Afrika politikai térképe és így tovább… Ezek a kedves kiegészítők összességében nagyon feldobták az iskola hangulatát. Bár a gyerekeket a mi érkezésünk jobban izgatta, rögtönöztünk is nekik egy angolórát. A bátrabbak pedig utána is odajöttek beszélgetni. Azért az feltűnő volt, hogy az egyes osztályokban nem egykorú diákok tanultak. Ennek viszont nem a tanárhiány az oka, hanem az, hogy nem minden diák kezdi időben az iskolát. Ami azt illeti, a falusiak közül a legtöbben nem is tudják hány évesek… Ennek számon tartása ugyanis balszerencsét okoz. Európában csak a nők vannak így ezzel, itt mindenki, szóval sikerült is megfejtenem az elvileg huszonévesen Olaszországba igazoló, de a genetikai vizsgálatok szerint bőven negyven felé járó afrikai focisták rejtélyét… A diákok közül egyébként meglepően kevesen kéregettek, bár a nálunk lévő egyetlen toll hamar gazdát cserélt.

Az ezt követő holtidőt hol máshol ütöttük volna el, mint a hotelünk bárjában, ahol a helyi prominensek iszogattak. Kicsit persze meglepő, hogy a körzet egészségházának vezetője – aki nem orvos egyébként, mert az túl drága lenne a közösségnek, hiszen a bérük nagyjából annyi, mint Magyarországon… - már délelőtt legurít 3-4 sört, de ezzel együtt elég jót beszélgettünk. Csakhamar rendeltek ebédet is, és eddig a pontig úsztuk meg azt, hogy a helyi szokások szerint megetessenek, miszerint a tisztelet jeleként a legjobb falatokat a kiválasztott szájába helyezik. Ami látványként félúton van a vicces és az undorító között, elszenvedőként az élmény inkább attól függ, hogy mennyire tűnik tisztának a kéz és milyen ízű az étel. Ezzel egyébként nem volt hiba, és akkor ezt a gesztust tekinthetjük is a hivatalos egészségügyi szervek állásfoglalásának a Covid-járvány jelentőségével kapcsolatban.

Ebéd után nem sokkal pedig megérkezett a tuktuk és elindultunk az ünnepség helyszínére, egy kb. 30 kilométerre fekvő faluba, ahová egy ideig murvás, majd földút vezetett a bokrok között. Mire megérkeztünk, a nők már javában ropták az evangadi névre hallgató táncukat, ami igazán tisztes teljesítmény volt tekintettel a 35 fokos hőségre, illetve arra, hogy azt nem is nagyon hagyják abba az elkövetkező három napban. Kisebb megdöbbenést okoztt továbbá, hogy rajtunk kívül egy észt turistacsoport is volt a helyszínen, de később csatlakozott egy izraeli család és egy brazil srác is hozzánk. Persze ez abban a tekintetben érthető, hogy az ilyen alkalmakra mindenki vadászik, nem is vártam, hogy egyedül leszünk, de azért utazási irodás csoportra nem számítottam. Sok vizet mondjuk nem zavartak, többnyire az árnyékban pihegtek – egy röhelyes műszempillát viselő matróna például fel sem kelt onnan az elkövetkező hat órában -, míg Ritával hamarosan bekapcsolódtunk a táncba. De mielőtt részletesen leírnám az esmények áradatát, néhány szó magáról az ünnepről.

A „bull jumping” ceremónia a férfivá avatási szertatás a banna, karo és hamer törzseknél, melyeket – mint említettem - tradicionálisan erős kötelék fon össze. Ez az „érettségi” egyébként minden törzsnél jelen van, de míg a mursi és surma törzsek illegális botvidadalokat tartanak, a konsóknak pedig egy ötven kilós sziklát kell hátradobni a válluk felett, addig ebben a törzsben a pucér fiúknak/férfiaknak 7-8 egymás mellé állított bika hátán kell végigszaladniuk. A futás után pedig kb. egy hétig a bokrokban kell élniük, egyedül, csak marhahúst, tejet és mézet fogyaszthatnak. A ceremónia nem életkorhoz kötött – mivel azt amúgy sem számolják -, sőt speciális esetekben eléggé ki is tolódhat az időpontja. Egy családban mindig az első szülött fiúgyermeknek kell próbálkoznia először, de mivel ő az, akit jellemzően beiskoláznak, ezért az ugrásra akár az egyetem végéig is várnia kell. A férfivá válás nélkül viszont nem házasodhat (a törzsön belül), és nem birtokolhat tulajdont sem. A helyi vezetőnk még nem ugrott bikát, és nem is tervezi, de mivel a turizmus megszervezésével – és mert aligha van rajta kívül sok diplomás a faluban – annyi pénzt hozott már a közösségnek, hogy megkapja az előjogokat mindezek nélkül is. Mindig vannak kivételek! :)

Persze az egész jóval több a bikafutásnál, szigorú menetrend szerint zajló ceremónia. Eleve az előkészületek napokon át zajlottak, aminek legfontosabb eleme a kellő mennyiségű talla előállítása. Ezt helyi sörként kezelik, valójában inkább hasonlít az orosz kvaszra, mivel cirokkenyérből erjesztik. Ahogy az esemény résztvevőit elnéztem, ez a munkafolyamat elég jól sikerült. Már amennyiben sikernek tekinthetjük ennek a szörnyűségesen rossz ízű löttynek az előállítását. Ezzel párhuzamosan természetesen az élelmezésről is gondoskodni kell, a nők két nagy üstben kotyvasztottak valamiféle hamuszínű és állagra is igazán bizarr kásafélét. Eközben javában folyt a tánc, míg a falu öregjei és férfiai inkább az árnyékba húzódtak.

A bikaugrás előtt viszont még két elképesztő eseménysor tanúi lehettünk. Előbb három-négy ember elment a bozótba, majd nagyjából kétszáz metszett gallyal tértek vissza. Ekkor kitört az őrület, a nők megrohamozták őket, szabályos közelharc alakult ki a vesszőkért, a sikeresebbek akár 8-10 szálat is zsákmányoltak. Ekkor kezdetét vette a legbizarrabb dolog, amit valaha láttam. Megjelent négy a bikaugráson már túlesett, de még meg nem házasodott fiatal srác ceremoniális öltözetben, az asszonyok pedig eléjük álltak, átadták a zsákmányolt vesszőket, amiket aztán a srácok eltörtek a hátukon. Láthatóan nem mindegyik fiúnak volt kedve a gyepáláshoz, de a nők tényleg meg voltak vadulva, lökdösték és hergelték őket, amíg azok oda nem csaptak, de rendesen. A legkisebb lányokat leszámítva – nekik ez volt az első ceremóniájuk – mindegyik nő brutális hegeket viselt a hátán, és most már az okát is tudjuk. Az egy órás tombolás végére majdnem mindegyikükből ömlött a vér, néhány napon, héten belül pedig újabb hegekre lehetnek majd büszkék. Hacsak nem kapnak vérmérgezést, amire azért látok némi esélyt. Nem tudom, hogy a mutatványhoz mennyi alkohol kellett, de az biztos, hogy a nők nyikkanás nélkül viselték a feltehetően nem túl kellemes csapásokat. A korbácsolás mögött van egyébként valamiféle spirituális magyarázat is, a nők a sebek által válnak mintegy „keresztanyává”, így fogadják be a törzsbe az elkövetőket. Uhum.

Amikor a vérgőz szertefoszlott, a beavatásra váró fiúcskát vették kezelésbe. A vezetőnk még sosem látott ennyire fiatal résztvevőt – ránézésre nem lehetett több 12 évesnél -, de mivel az apja nincs valami nagy formában és még látni akarja egyetlen fiát „felnőni”, ezért összerakta a ceremónia tetemes költségeit. (Ebben azért mi is segítettünk neki…) A résztvevőt/résztvevőket onnan lehet felismerni, hogy a készülés heteiben egy díszítés nélküli kecskebőrt kell maguknál tartaniuk, valamint két, szorosan a csuklóra kovácsolt vaskos acélkarkötőt hordanak. Na, az ugrás előtti „tisztítás” során ezeket a karkötőket távolítják el a reménybeli férfiról, hogy a láncszemet spirituálisra cseréljék, ami örökre a törzshöz köti majd őket. Ezt egy „démon-kapunak” nevezett szimbolikus tákolmány alatt végezték el egy tehénbőr szőnyegen. Így a fiú megszabadult minden rontástól is, hogy tisztán csatlakozhasson a törzshöz. Nagyjából, mint a gyónás áldozás előtt, csak sokkal-sokkal fájdalmasabb. Miután ruháitól is megfosztották, mintegy tíz percig tartott mindenféle kötelekkel, kecsketejjel, köpködéssel lefeszegetni a karkötőket a csuklóról, közben a kisfiú szinte végig üvöltött a fájdalomtól. Nem tudom, hogy ez mennyiben segíti egy precíziós mutatványra - mint amilyen a bikák hátán rohangálás – való felkészülést, de én biztos inkább meditáltam volna ehelyett…

Végre eljutottunk odáig, hogy mindenki megszenvedte, mi rá volt mérve, a nők és a fiú is, így következhetett az est fénypontja! A helyi férfiak, családtagok összetereltek nyolc, nagyjából egyforma méretű bikát – azért ez nem volt annyira egyszerű mutatvány -, melyeket a farkuknál és a szarvuknál fogva először átvezettek a "démon-kapun", majd próbáltak a helyükön tartani, végül ezek hátán kellett a fiúnak végigszaladnia négyszer. Korábban, ha a jelölt leesett, az egész ceremóniát meg kellett ismételnie egy évvel később, de az etióp infláció a törzseket is elérte, így ha esik valaki, csak azt a kört kell megismételnie. A kisfiúnak ez volt a szerencséje, mert kétszer is lebucskázott, igaz másodszor egy rakoncátlankodó bika miatt. Végül siker koronázta a mutatványt, de kissé meglepő módon az ováció elmaradt, az eseményt mintha elvágták volna. Persze ez nem igaz, az igazi buli csak most kezdődött és három napig tart, de erre már a turisták nem hivatalosak. A visszafelé úton láttuk is a további tömegeket, akik csak most érkeztek meg az avatás helyszínére…

Valahol persze nem is baj, hogy kiadták az utunkat, így is akadt épp elég élmény, amit fel kell dolgoznunk. Nem hiszem, hogy valaha láttam ennél érdekesebb/sokkolóbb társasági eseményt, egyben elég biztos, hogy ez az Omo-völgyben tett látogatás csúcspontja.

2021. február 27. – Piacozás után érkezünk az Omo szívébe

Izgalmas kihívás olyan régióban tömegközlekedéssel utazni, ahol ilyesmi nem létezik. Az Omo régióban a buszjártok menetrendjét – kivéve a nagy csomópontok közti direkt járatokat – a piacnapok határozzák meg. Szerencsére Antu ismer mindenkit, így foglalt nekünk helyet egy Jinka-Dimeka járatra Key Afer-i felszállással – ami amúgy a szigorúan betartatott utasszám korlátozás miatt esélytelen lenne -, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mikor fog az adott járat érkezni. Valamikor tíz és dél között…

Mivel az idő elütésének errefelé nem sok módja adott, roppant örömteli volt, amikor a helyi vagányok meghívtak, hogy csatlakozzak a biliárdozáshoz - mivel ez a helyiek legkedveltebb szórakozása, mindenhol megtalálható, még a legkisebb, legeldugottabb romos házú falvakban is. Ami azt illeti, át is adták az egész asztalt, és csak bámulták, hogyan szerencsétlenkedem. Ami viszont ennél is meglepőbb, hogy az ellenfelem nálam is lényegesen bénább volt, így katasztrófális teljesítménnyel is simán nyertem. Ez annyiban persze nem meglepő, hogy errefelé minden második embernek iszonyatos szürke-, zöld- és minden elképzelhető színű hályogproblémája van az extrém UV sugárzás miatt, vakok közt pedig a félszemű a király! Persze az első menet után kicsit gyanús lett, amikor közölték, hogy a visszavágó vesztese fizet egy sört a győztesnek, de az első menet nem csak egy filmes közhelynek számító beetetés volt, a második kört is vittem!

Végül majdnem dél volt már, amikor megérkezett a buszunk, mi pedig a tegnap megismert murvás úton elindultunk a dimekai piac felé. Az érkezés után meglátogattuk Antu egyik nővérét és lepakoltuk nála a zsákokat, aztán egy gyors ebéd után a helyi kísérővel a piac felé vettük az irányt. Ez a piac érzésre kisebb volt, mint a Key Afer-i, viszont az itteni hamer törzs tagjai díszesebben öltöznek, az alapvetően hasonló, többnyire kecskebőrből készült ruháikat több gyöngyel varrják tele, viszont nem használják a kék színt. Itt volt állatpiac rész is, viszont ott nem nagyon örültek a kamerának – mint említettem, nem a turisták miatt élnek ilyen formában -, így gyorsan a szuvenírárusok között találtuk magunkat. Akik nagyjából ugyanazok voltak, akik a legutóbb, nem is lelkesedtek értünk annyira… Persze újabb pofátlan és sikeres alku után csak gazdát cserélt pár karkötő.

Ha a piac nem is volt annyira szívélyes, mint az első, a falu – pardon, kétezer főt számláló adminisztratív központ! - cserébe nagyon látványos volt. Gyakorlatilag nem volt olyan ember, aki ne törzsi viseletben mozgott volna, kivéve a vezetőnket, aki állandóan beleugrált a kamera látóterébe… Csak remélni merem, hogy ezek a suttyomban készített felvételek valami értékelhetőt is kiadnak majd. Sok időnk viszont nem volt a bámészkodásra, mert még ma tovább kellett jutnunk Turmiba, az Omo-völgy szívcsakrájába, ahonnan egy út vezet Etiópia, egy Dél-Szudán, kettő pedig Kenya felé. Szerencsére egész gyorsan találtunk egy szabad – és farandzsi árfolyamon mért, szóval elég drága – furgont, amin megosztozhattunk a piacról hazafelé tartó helyi nénikkel. Egészen abszurd volt, ahogy a furgon látszólag találomra megáll a murvás úton, a helyiek leszállnak, majd bevonulnak a bokrok közé… Volt köztük egyébként egy teljesen elegáns, nyugati ruhát viselő srác is drága hátizsákkal. Neki mekkora váltás lehet hazaérkezni!

Néhány szó a hamer/banna férfiakról és viseletükről. A színeik közt a zöld, fekete és a kék dominál, olyan miniszoknyát hordanak, amire Coco Chanel is elégedetten csettintene, valamint mindegyikük folyamatosan magával hurcolja a miniatűr székét, amit előszeretettel használnak is. Ez egy max tíz centiméter magas, aládúcolt nyeregre hasonlító valami, aminél nehéz elképzelni kevésbé praktikus ülő (olykor párnaként is használt) alkalmatosságot, mivel lehetetetlen kinyújtani a lábat rajta ülve. Aligha lennének sokkal piszkosabbak, ha a földre ülnének, de annyi baj legyen. De a hajviseletük sem mindennapi, legalábbis nagyon elterjedt – ami régen csak a „hősök” kiváltsága volt -, hogy a fejtetőn meghagyott hajcsomót összekeverik agyaggal, ami úgy néz ki, mint egy vörös kipa, csak épp a tetejébe tűznek még egy madártollat. Ez a hajviselet szinte 100%-ban korrelál a hanyagul a vállon lógó Kalasnyikovval.

Turmi érkezésünkkor egészen kihalt volt, sétálgattunk ugyan a városban, de a dimekai forgatag után ez maximum levezetésnek volt tekinthető. Viszont ami szembetűnő, hogy elég sok itt – a helyi sztenderdek szerint – színvonalas szállás, a miénkre sem lehetett panaszunk. Antu rendszerint máshol száll meg, mint mi, alacsonyabb kategóriájú szobában, de azért nem szakad el tőlünk messzire, a vacsorát az ő helyén fogyasztottuk el, amíg ő megszervezte a holnapi motoros túránkat a karo törzshöz. Elvileg egészen jó árat sikerüt kialkudnia, szinte biztos, hogy nekünk közel ennyire gördülékenyen és olcsón sem menne a dolog… Eddig tehát makulátlanul elégedettek vagyunk, a holnapi pedig ismét izgalmas napnak ígérkezik!

2021. február 28. – Manchester-meccs a halevőkkel

A délelőttök rendszerint eseménytelenül telnek, bár Rita nagy örömét leli a különleges reggelikben – itt tényleg nagyon finom paradicsomos rántottát és babpürét "fuul"-t készítettek - , azt követően pedig a városban kávéztunk, és vártunk az indulásra. Ma a Karo törzshöz voltunk hivatalosak, ráadásul náluk is terveztük tölteni az éjszakát, sátrazva. Az odajutás persze nem egyszerű, de Antu szerzett motorokat, ráadásul egészen korrekt áron (12 dollár oda-vissza, úgy, hogy a sofőrök ott fognak aludni a faluban). Sajnos egyiket sem Oyta, a turmi guide szövetség fiatal üdvöskéje fogja vezetni, akivel nagyon jókat beszélgettünk. Neki hétfőn ugyanis iskolába kell mennie, ami nehezen érthető, hiszen már teljesítette a bikaugrást, szóval megvan az érettségije...:) De megnyugtatott, hogy a barátai, akik visznek majd, hozzá hasonlóan tapasztalt sofőrök, akik erős kézzel fogják a kormányt, így nem fogunk csúszkálni a homokon. Ez persze egy 15 éves, vézna srác szájából azért nem tűnt életbiztosításnak… A lényeg, hogy a cuccainkat elzártuk Antu egyik barátjának a szállásán, majd egy apró ebéd után el is indultunk.

Az ötven kilométeres út nagyobbik fele teljesen új aszfaltos úton vezet, ami a dél-szudáni határ mentén lévő óriási cukornád üzemhez vezet, de aztán egy éles váltással letértünk a bozótba, ahol igazi szafariközegben haladtunk a homokon. Persze csúszkáltunk, mint a nyavaja, össze is mentek a motorok, de mivel a tempó nagyon óvatos volt, mégcsak nem is borultunk. Bár az út során láttunk dikdiket – a sofőrjeink meg is próbálták levadászni, elég esélytelenül -, rengeteg gyöngytyúkot, de a legemlékezetesebb elemei a tájnak a többszázéves, gigantikus termeszvárak. Talán a legnagyobbnál, ami nagyjából hat méter magas volt, meg is álltunk fényképezkedni. Meglehetősen élvezetes út volt, bár az iszonytos hőségtől azért el tudtunk volna tekinteni. Itt már „csak” nyolcszáz méterrel voltunk a tengerszint felett, a hőmérséklet pedig emelkedett 3-4 fokot, közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz. Végül másfél óra alatt, nagyjából délután kettőre elértük Korcho falut, a három Karo település legkisebbjét, alig hatszáz fős lakossággal.

A Karo törzs, mely nevét arról kapta, hogy rokonaikkal ellentétben megeszik a halat, az Omo-vögy legkisebb törzse a 16 közül, számuk nem éri el a tízezer főt, viszont dinamikusan növekszik. Ez persze az átlagos öt gyerek és a javuló egészségügyi szolgáltatások mellett nem is csoda. A törzs – ahogy azt korábban említettem – rokon a banna és a hamer törzsekkel, de ez a külcsínyben nem igazán látszik. A tradícionális ruházatuk, ékszereik egészen más képet mutatnak, nem jellemző az agyagos haj sem, viszont sokkal hangsúlyosabb a testfestés. Utóbbit szerintem a mindennapokban csak a turisták kevéért használják, de ettől még élő hagyomány, az ünnapnapok viselete. Az érkezés után keresztülmentünk a rendezett, szuper állapotú kunyhók között, majd megérkeztünk az Omo-folyó egy nagyon látványos kanyarulatáig, ahol letáboroztunk, amíg a nap kevésbé lesz pusztító. A helyi guide egyébként egy már e korai órán is viszonylag részeg, negyven körüli fazon, aki a hóna alá csapott kecskebőr tanúsága szerint most készül a bikaugrásra, amit a Karo törzs csak évente egyszer tart, a turistáknak 1100 dolláros nevezési díjjal… :) Ennél is fontosabb, hogy Antu szomszédját vette el első feleségül – csak a törzsön kívül, hiszen még nem számít férfinak -, így igérete szerint „családtag” elbírálást kapunk majd. Úgy legyen. A folyóparton persze hamar megjelentek a gyerekek, akik fotót – az érte járó néhány forinttal - és tollakat kunyeráltak, de összességében elég aranyosak voltak, majd megjelent a falu turistákra szakosodott modellcsapata gyönyörűen kifestve, érdekes ékszerekkel. Az ő fotózásuk egy vagyon lett volna, ha nem tűnik fel a semmiből egy angolul kiválóan beszélő fickó, aki közölte, hogy nyugodtan fotózgassunk ingyen, majd alaposan legorombította a helyieket, akik nem rajongtak az ötletért. Róla később kiderült, hogy egy másik törzshöz tartozik, szóval semmi joga nem lett volna ilyesmit ajánlani – a helyi vezető le is cseszte nagyon -, de azért köszöntük a lehetőséget.

Mire a nap kicsit lejjebb ereszkedett, visszatért a vezetőnk és körbesétálhattuk a falut rendesen. Az egy dolog, hogy mennyire szép, rendezett volt a kép, de számomra az volt a legfigyelmre méltóbb, hogy az összes üzletet (étterem, kocsma) a városból betelepült, nem a törzshöz tartozó – ez a jóval világosabb bőrszínből is egyértelműen kiderül – emberek vitték. Nem mintha ezek a tevékenységek annyira páratlan szaktudást igényelnének, de a törzs tagjai semmire nem hajlandók, amit mondjuk a dédapjuk nem csinált… Itt egy komolyabb malőrre derült fény, a várakozásokkal ellentétben ugyanis a faluban egyszerűen nem volt palackozott víz – ellentétben a sörrel és egyéb cukros italokkal -, mivel a törzs tagjai a folyó barna, zavaros vizét isszák, tisztítatlanul. Lelkük rajta, minket viszont kicsit megviselt ez a fejlemény, így az egyik motorost kellett elküldenünk a legközelebbi igazi településig. Evian árban fogjuk inni a következő palackokat, az biztos…

A falu bejárása után leültünk a kocsmában, ami előtt egy vadiúj Lamborghini traktor állt, amit valami NGO adományozott a falunak. Olcsóbbal biztos nem érték volna be… Odatelepedett hozzánk egy fiatal srác egy magyar kalandtúratársaság pólójában, és elmesélte, hogy pár hete jártak errefelé egy dzsippel. Utánanéztem, de nem hivatalos túrájuk volt, mindenesetre elég meglepő volt látni, hogy a honfitársaink is aktívak a környéken. Ennél is izgalmasabb fejlemény volt, hogy megtudtam, a falunak van műholdas TV-je is, így este együtt tudjuk nézni az angol bajnokikat! Mivel erre hetek óta nem volt lehetőségem, és aligha számítottam arra, hogy éppen itt lesz, igencsak megörültem. Még a meccs előtt kaptunk vacsorát, a bizarr, hamuszínű babos kását, amit a bikaugrásnál nem mertünk kipróbálni, de egészen ehetőnek és annál is laktatóbbnak bizonyult. Valamint a hidratáció miatt kényszerből fogyasztott sörök hatására a vezetőnk tett egy elhamarkodott ígéretet, miszerint ha akarom, holnap reggel kipróbálhatom a Kalasnyikovot. Naná! A meccs előtt aztán megérkeztek a vizespalackok is, mi pedig elvonultunk a meccsnéző kunyhóba, ahol addigra kb. 50 férfi gyűlt össze. A gyerekek pedig kívülről a réseken próbálták nézni az adást.

Nagyon szórakoztató volt – legalábbis nekem – a vaksötétben nézni a régi TV-t, úgy, hogy a legkisebb érdemi megmozdulást is hangorkán kísérte. Sajnos a játékosok nem nőttek fel a feladathoz, szóval az este aligha a gólok miatt marad emlékezetes. Ráadásul a falu egykori (majdnem) profi focistája végig narrálta nekem a látottakat, mintha ez lenne életem első meccse…:) Szerencsére emberi időben vége lett a dolognak, így némi elkeseredett csillagfotózási kísérlet után elvonultunk a sátrunkba, ami nagyon nagy jóindulattal volt két férőhelyesnek nevezhető, de legalább a szúnyogoktól és egyéb rovaroktól megvéd majd az éjszaka - a helyiek egyébként a melegre való tekintettel a kunyhóik ellőtt alszanak a szabad ég alatt. Ami annyira azért nem telt nyugalmasan, mert a vezetőnk rögtönzött egy hajnalig tartó „bulit” Antu tiszteletére, nagyjából öt méterre a sátrunktól…

2021. március 1. – Ágyúval verébre

Már hajnalban kikászálódtunk a sátorból, melynek jutalma egy gyönyörű napfelkelte lett, amit a helyi gyerekek füttykoncertje kísért. Ezt követően a vezetőnk közölte – pedig nem voltam egészen biztos abban, hogy tegnap komolyan beszél -, hogy készüljek a vadászatra. Vadászatra? Azt mondta, ha szeretnék, nyugodtan lőhetek krokodilt, gyöngytyúkot, halászsast, akármit… Hát, izé. Persze tök poén lenne afrikai vadászaton részt venni úgy, hogy csak a kilőtt golyókat kell fizetni (1200 ft/db), de egyrészt a vadászatot csak élelemszerzés – vagy vadgazdálkodás – céljából tartom elfogadhatónak, másrészt pedig egy AK-47-es aligha alkalmas precíziós lövés leadására, ezért annyiban maradtunk, hogy durrantok egyet, aztán kész. Lesétáltunk a vízpartra, ami a reggeli órán egészen káprázatos formáját muatta, szebbnél szebb madarak repdestek mindenfelé. (Nem, nem viszketett az ujjam a ravaszon!:)) Pár perccel később viszont a folyó túlpartjáról lövés dördült – valakinek kevesebb averziója van a téma kapcsán -, de a halászsas épségben röppent fel a fáról. Miután sétáltunk vagy három kilométert, elérkezettnek láttuk a helyet és az időt, én pedig nagyjából harminc méterre néztem ki a célt. BAMMM! Úgy képzeltem, hogy a fegyver ilyen távolságban már teljesen megbízhatatlan - legalábbis Sylvester Stallone-t közelebbről sem találják el vele soha -, ehhez képest alig húsz centit hibáztam, plusz a visszarúgása sem volt vészes. A partról felrebbent egy csomó ibis, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak, de egy csomó más madár is heves repkedésbe kezdett, tőlük ezúton is elnézést. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehetne sorozatot lőni, de végül a ratatatatatata*1200 forint visszatartott a kísérlettől, így is eléggé jól indult a reggel! Érdekesség, a Kalasnyikovokat Dél-Szudánból szerzik – ahol az évek óta zajló polgárháború miatt alighanem egy tankhadosztályt is vehet az ember -, és egy darabért nagyjából kétezer dollárnak megfelelő lábasjószágot kell fizetni. Ez kábé annyi, amennyit egy új feleségért kell fizetni a családjának. Nem tudom, melyik éri meg jobban…:)

Reggel kilenc után értünk vissza a faluba, és egyből a vandéglőbe tereltek, ahol kisvártatva remek reggelit kaptunk, majd újra feltűntek a szellemharcosnak maszkírozott helyiek. Újabb fényképek, ezúttal szét is osztottam egy dollárt a közreműködésért, majd lassan szedelőzködtünk az induláshoz. Sofőreinknek ugyanis 11kor vizsgájuk van az iskolában. Pont mikor elhagytuk a falut, feltűnt a minket „váltó” csoport, két középkorú hölgyet hozott a dzsip. Nagy szerencse, hogy az itt tartózkodásunk hosszú órái alatt nem kellett osztozni mással az élményen, mert amikor pörög a turizmus, napi 60-80 ember látogat csak ebbe a faluba… Visszafelé úton a fiúk igazán nem fogták vissza magukat – a nagyobb sebességnél nem is csúszkáltunk -, alig egy óra alatt értünk vissza Turmiba.

Lepihentünk a szálláson, majd immár délután az a jó hír fogadott, hogy piacnap van, és kivételesen ingyen is körbejárhatjuk a helyet. Oyta vitt minket körbe – a kelleténél kicsit gyorsabban – és rábeszélt, hogy próbáljam ki a helyi dohányt, amit a férfiak az orrnyálkahártyájukon keresztül fogyasztanak. Az ezt követő öt perc heveny tüsszögéssel telt, amin a helyiek rendkívül jól szórakoztak, én valamivel kevésbé. :) A piac egyébként hasonló volt, mint Dimekában, de itt kevesebben vették zokon a filmezést. Voltak olyan szuvenírárusok, akikkel már harmadszor futunk össze. Viszont ami változás az elmúlt helyekhez képest, hogy Turmiban már látni egy-két turistát. Mire kiértünk a piacról éppen érkezett egy kis olasz csoport, de már motoron is láttunk külföldit. A délután során már sok izgalom nem adódott – leszámítva, hogy a kávézó tulajdonosnője - ahol kipróbáltuk a Tena Adam nevű fűszernövénnyel felturbózott kávét – irgalmatlanul megkergetett egy kéregető alkesz nénit. A Helsinki Bizottság már vizsgálja az ügyet!

Kicsit zavaró, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap. Elvileg az egyetlen nap, amikor mennek buszok Omorateba, túránk legdélebbi városába, de azért nagy mázli kéne ahhoz, hogy ezeken maradjon üres hely, mire Turmiba ér. Persze előzetesen is tudtuk, hogy ez lesz a kritikus pont. Antu egyébként nem izgul, ilyenkor mindig felidézi, hogy imádkozott az indulás előtt, szóval nem lehet gond…