2021. március 24. – Hétszáz kilométer útonállókkal

Mit ne mondjak, nem voltam felhőtlenül bldog, hogy a Dessie felé vezető 1-es számú főutat lezárták, és így a már ismert afar úton kell majd észak felé mennünk, és kimondottan kényelmetlennek hatott az információ, hogy a táv így ötszázról 707 kilométerre emelkedett. Ennyit egy nap alatt Afrikában? De a reggel elcseszése már a lehető legkorábban megtörtént. Végre elhatároztuk, hogy nem a riogatós időpontra (hajnali 4), hanem csak húsz perccel később érkezünk, hogy ne mi legyünk újfent az első fecskék, erre hajnali háromnegyed négykor csörög a telefonom - még sosem hívtak ilyen ügyben -, és szentori hang kérdezi, hol vagyunk már… Hát, nem mondom, rendesen leizzadva érkeztünk meg a buszhoz négy előtt kettő perccel ahol… természetesen rajtunk kívül még senki sem volt. Nagy levegő, pozitív gondolkodás, legalább elértük a buszt.

Egyébként meglepően korán, alig valamivel fél öt után indultunk, de gyorsan kiderült, hogy nem mi voltunk az okosak és minden más sofőr pipogya. Ugyanis az autópálya felhajtón piros jelzést kaptunk, mivel fél hat előtt nem indulhat újra a tömegközlekedés. (Mint írtam korábban, vagy öt éve betiltották az éjszakai buszozást…) Örülök, hogy a sofőr ennyire képben volt, mindenesetre ezt a 25 percet szívesebben töltöttem volna még reggel az ágyban. Viszont onnantól, hogy szabad lett a pálya, egészen figyelemreméltó tempóban haladtunk. Délre már szinte elértük Semerát, de még előtte el kellett fordulnunk északnak. Innen egy eddig ismeretlen, egészen drámai útvonal következett, ahol 1500 métert emelkedtünk kopár sziklaszirtek és rusztikusan szép, a bádogot szerencsésen nélkülöző falvak között.

Szinte megihletett a táj, amikor eddigi etióp tartózkodásunk legabszurdabb jelenetsora játszódott le. Az egyik kanyarban öt fegyveres bukkant fel - még véletlenül sem valamelyik erőszakszervezet kötelékébe tartoztak -, megállították a buszt, majd egy tizenöt éves forma gyerek Kalasnyikovval a kezében felszállt, elkezdett utasításokat kiabálni, mire az összes utas – kivéve minket – aprópénzt (60-300 forint között) kapart elő és a srác kezébe nyomta. Begyűjthetett talán kétezer forintnak megfelelő birrt, mire hátat fordított és leszállt a buszról, mi pedig továbbmentünk. Ez most akkor mi volt? Egy nagyon béna rablás, amiből pont minket – akiknél valószínűleg nagyságrendekkel több pénz volt, mint a buszon összesen – hagytak ki? Végül arra jutottam, hogy valamiféle önjelölt útdíj-beszedők voltak, ami az afaroktól mondjuk nem áll távol. (Bár itt már hivatalosan Amhara tartományban voltunk.) Ez a rejtély örökre megmarad, és Rita sem tud kisegíteni a megoldással, mert jórészt átaludta az akciót…:)

A hegyek között ugyan lassan tudtunk csak haladni, így valamivel három után begurultunk Woldiába. Szinte hihetetlen, hogy ezt a távot nettó kevesebb, mint tíz óra alatt megtettük… Még az is felmerült bennem, hogy egyből tovább mehetnénk Lalibelába, ami csak 108 kilométerre fekszik, de már egyetlen kisbusz sem volt, ami arrafelé ment volna. Holnap az is kiderül, hogy miért. A pályaudvaron persze egyből ránkugrottak az önkéntes kísérők, egy különösen agresszív barom mindenáron az ismerőse szállására akart vinni, de én inkább a térkép után mentem. Ezt követően két hotelben is megfordultunk, egyik ócskább volt, mint a másik, és egyiknél sem volt mellékhelyiség a szobához, ami egyértelmű nemet eredményezett. Persze még ezek a helyek is paloták voltak az állítólagos ismerős házához képest, ahol konkrétan az épületről hiányzott az utcafronti fal. De tényleg, ilyet azért még nem láttunk. Itt meglehetősen ingerülten köszöntem meg a „segítséget”, majd alig 300 méter múlva találtunk is egy egész elfogadható helyet négy dollárért. A pályaudvar diszpécserétől megtudtuk, hogy az egyetlen „nagy” busz hajnali hatkor indul – de miért ilyen korán?! – addig ingáztunk a szállás és a szállással szemben lévő étterem között, ahol nagyon kedves volt a személyzet és ehetőnek tűnt az étel is. Azért Woldia messze nem tűnt egy frekventált helynek, de legalább nem robbantgattak, mint Dessie mellett…

2021. március 25. – Végeláthatatlan kilométerek és vérző szív

Hajnalban egy csomó ember bandukolt a templom felé, mert ma valamilyen szent napja van, de azért elvegyülni nem tudtunk. A pályaudvaron pedig a szokásos káosz fogadott. Mindenki azt akarta tudni hová megyünk - pedig ezen sokat nem kellett gondolkodni -, és persze mindenki másik buszba tuszkolt volna. A legviccesebb az a csávó volt, aki egy üres buszra bökött, majd közölte, hogy öt óra múlva indulunk. Szelíden megkérdeztem, hogy nem lehetne-e inkább öt perc múlva, mire mondta, hogy de, és egy majdnem teli buszra mutatott, ahol a beszállásunk után két perccel már el is fogyott az összes hely. Mint kiderült, jó buszon voltunk, ami percre pontosan el is indult…

A Bahir Dar felé vezető főúton indultunk el araszolva, ami brutálisan meredek ugyan, de legalább többnyire aszfaltos. Merőben szokatlan smaragdzöld hegyek között kanyarogtunk egészen háromezer méterig, majd elértünk Dilb faluig, ahol igazi meglepetésben volt részünk, az utat ugyanis gelada páviánok (vérzőszívű páviánok) lepték el, ami Etiópia egyik legkülönlegesebb, kizárólag magashegységben élő, endemikus majomfaja. A nagy hímnek óriási foga és sörénye van, ezen túlmenően a mellkasán szőr helyett egy vörös lebeny látható, ami mintegy imitálja a szívét. A Simien-hegységben látni sokat belőlük, itt nem is számítottunk a látványukra, persze lefényképezni a hátsó ülésről amúgysem volt esélyünk. A másik meglepetés már kellemetlenebb volt, ugyanis itt kanyarodtunk le a főútról, és hiába tartottunk az ország elsőszámú látnivalója felé, merőben tragikus állapotban volt az út. És ez még csak a kezdet volt.

A hágót elhagyva eltűnt a zöld szín és teljesen bibliaira váltott a táj, mindenhol kopár hegyek, szűk folyóvölgyek mélyén legelő állatok és tukulok elszórtan mindenfelé. Amikor arról panaszkodom, hogy miért tettük meg az öt óra alatt azt a 108 kilométert, pusztán csak az út nepáli mércével mérve is tragikus állapotán szórakozok, igazából nagyon élvezetes volt a menet, mert Etiópiának ismét egy vadonatúj arca tárult elénk. A leszakadt hidak melletti patakátkelések voltak a legizgalmasabbak, állítólag esős évszakban ez az út egy teljes napba is beletellhet. Azért nagy nehezen, pontban tizenegyre begurultunk a belvárosba, alig kétszáz méterre a szállodánktól pedig le is tudtunk ugrani a járatról.

A szállásunk a Lonely Planet által is ajánlott (?) Asheton Hotel, amit az öt évvel ezelőtti árhoz (amikor a birr még a dupláját érte) képest is felére sikerült lealkudnunk, szóval úgy tűnik ez lesz a legjobb ár-érték arányú szállásunk az országban. Frissen meszelt falak, gyönyörűen faragott nyílászárók, melegvíz és tisztaság hat dollárért. Szuper! A recepción persze egyből ránk akadt egy guide - elég értelmes fazonnak tűnt -, aki akkor sem távozott, amikor jeleztem, hogy már van vezetőnk, egy Sammy nevű fickó, akit még Antu ajánlott. De igazából nem is akartam nagyon lerázni, mert elkezdett beszélni Tigréről, meg egy orosz csoportról, akik a múlt héten eljutottak a Debre Damo kolostorhoz… Hmm, ez tényleg nagyon érekesen hangzik. Tigré szabad célpont lenne? Annyira persze nem jó a helyzet, de állítólag a harcok már csak a Tigré-Amhara határon vannak Gonder irányába, a tartomány 90%-a stabil kormányzati ellenőrzés alatt működik. Ebből még akármi is lehet, de nem az elkövetkező három napban, amit Lalibelára és a környékére szánunk.

Épp valami húsételt kerestünk a húsvéti böjt sivatagában, amikor befutott Sammy, majd meg is invitált minket a raszta cimboráival közös ebédre és kávéra. Hús ugyan nem volt, de így is jól laktunk, a kávé pedig miért pont itt lenne rosszabb a szokásosnál… Délután még pihentünk egy kicsit, majd ismét összefutottunk Sammyval, aki elkísért, hogy megvegyük a jegyet a sziklatemplomokhoz. 11 templom, 5 nap, 50 dollár… Szerencsére helyi pénzt is elfogadnak, ami feketepiaci árfolyamon nem volt több 40 dollárnál. Ugyan a templomokat ekkorra már bezárták, de azért kívülről tettünk egy kört a pénztár melletti csoporton, majd felmásztunk a Tábor-hegyre, ahonnan Pazar kilátás nyílt a városra. Mivel Lalibela király anno ide egy új Jeruzsálemet álmodott meg - az arabok éppen elfoglalták az eredetit -, ezért a földrajzi helyek elnevezése is bibliai, az itteni Jordán-folyó viszont még a Szentföldihez képest is aprócska… A templomok egyébként első ránézésre is elképesztőek voltak, de részletesen inkább majd akkor foglalkozom velük, ha ténylegesen be is járjuk őket. Ami a terv szerint holnap esedékes.

Estefelé beültünk inni egy tedzset, ami itt kicsit savanyúbb, mint délen volt, de Rita ekkor jelezte, hogy nem érzi magát igazán fényesen. Visszasiettünk a szállásra, lázmérés… láz… paracetamol. Én még elmentem a szomszédos étterembe hozni vacsorát, de ahhoz már egyáltalán nem bírt nyúlni szegény. Újabb lázmérés, majdnem 40 fok, én pedig kaptam egy kisebb szívrohamot. Kálvária indul…

2021. március 26. – A kálvária első napja

Az egész éjszaka szörnyű volt, Rita percenként járt ki a wcre, míg én a nálunk lévő gyógyszereket tanulmányoztam. Szerencse a szerencsétlenségben viszont, hogy ha a paracetamol nem is működött, az Algopyrin - aminek a használatát trópusi országokban nem javasolják - elég hatékonyan levitte a lázat.

Talán mondanom sem kell, ma nem mentünk templomokat látogatni, de máshová se nagyon. Illetve én hoztam ebédet, bár egyikünknek sem volt nagyon étvágya. Délutánra nekem is felment a lázam, de azért a 38,5 mégsem negyven, szóval nem nagyon foglalkoztatott a dolog. Ezzel párhuzamosan Rita egész jól lett, bár még nagyon gyenge. Azért elmentünk sétáltunk párszáz métert, nehogy nagyon megszokja az ágymeleget…:) Óriási mázli, hogy a drága lalibelai belépő öt napra szól… Van időnk összeszedni magunkat.

2021. március 27. – Teszt a piacon

Sammyval abban maradtunk, hogy teszt jelleggel ma megpróbálunk elmenni a heti vásárra. Rita alapos gyógyszerezéssel készült a megmérettetésre, aminek valamivel kilenc után vágtunk neki. Velünk tartott a szintén raszta Joseph is, aki majd a templomokba kísér minket, mivel Sammynak csak a túrázáshoz van jogosítványa… A piac alig több, mint egy kilométerre volt tőlünk, de Ritának már az odaút is egészen nyögvenyelősen ment, nem is elsősorban a hasmenés, hanem a gyengeség és a fáradtság okán.

Maga a vásártér óriási volt, és irgalmatlanul zsúfolt. Mindenhol emberek, a legkülönbözőbb árúk, és szamarak forogtak. Utóbbiak nem cserélnek gazdát, hanem velük végzik a szállítmányozást a hegyvidéken. A termékek között volt mindenféle gabona, a kávé, dohány, vadméz dominált, de voltak muszlim kézművestermékek és fröccsöntött műanyag is. Számunkra a legérdekesebbnek a terf tűnt - többféle színben is előfordul, minőségtől függően -, ugyanis még sosem láttunk ehhez fogható, mákszem méretű gabonát. A nemzetgazdaság alapja. A piacon egyébként elkülönülnek a magasföldi és a völgylakó árusok és árúk, alapvetően ezek cseréje mozgatja az üzletet. Mi leginkább fehér textilt szerettünk volna venni, de csak elképesztően nagy méretben lehetett kapni, amiről így lemondtunk.

A piac után betértünk a helyi sörmérésbe, ahol azok a szerencsések, akik már e korai órán eladtak mindent, még isznak egy (sok) tallát, mielőtt hazaindulnának a falvaikba. Pohár helyett félliteres üres babkonzerv-dobozokba mérik ezt a bizarr löttyöt, ami durván negyven forintba kerül. Én inkább azért fizetnék, hogy ne kelljen meginnom. Pláne most. Szerencsére a gyomorbaj felmentést adott a fogyasztás alól, ám mielőtt visszaindultunk volna a szállásra, még szerettem volna vetni egy pillantást a leghíresebb templomra, a györgykereszt alaprajzú Szent György templomra, ami messze a leghíresebb az összes itteni közül.

A templom alig pár lépés volt csak a piactól, és Rita még mindig bírta a gyűrődést. Talán mondanom sem kell, a templom híre nem véletlen. Sajnos kiderült, hogy drónozni tilos a környéken - minden templomot alaposan őriznek -, de szerencsére van egy-két kilátópont, ahonnan fentről is rálátni a sziklába vájt műremekre. Ugye a koncepció itt is az, mint az Ellora-barlangoknál, csak míg a hasonló korú csodatemplomot a világ akkori legfejlettebb civilizációja alkotta - mondjuk a díszítés és a művészi elemek tekintetében előtte is jár jóval -, a nagyjából azonos korú ortodox templomokat egy marginális kis afrikai királyság az Axumi Birodalom romjain. Szinte hihetetlen, hogy fekete Afrikában létezik egy ilyen épített érték, talán mondanom sem kell, hogy a kontinensen hasonló léptékű antik épületnek nyoma sincs.

Mivel Rita már tényleg alig állt a lábán, ezért visszafelé tuktukkal mentünk, és ezzel nagyjából véget is ért a napunk, bár az evéssel azért még próbálkoztunk. Kell is az energia, mert holnap hajnalban mise, majd templomlátogatás lesz a soros…

2021. március 28. – Nem tucat (11) templomok egy kis ördögűzéssel

Hajnali ötkor, a tervek szerint elindultunk, hogy végre bejárhassuk azokat a templomokat, amiért jöttünk, és amiért a legtöbb turista Etiópiába jön. De mindenekelőtt kezdtük egy laza négyórás misével, amit a legjobb a Bet Medhane Alem templomnál kezdeni. Ez a legnagyobb területű az összes templom közül és bár a muszlim hódítás és az olasz invázió után is javításra szorult, a legtöbb oszlopa így is eredeti. A templom belsejében már javában zajlott a szertartás, ami teljesen eltér a katolikus liturgiától, így sokat nem értettünk belőle, de azért azt a jelenetsort sikerült dekódolni, amikor a pópa előkapta a templom 25 kg-os aranykeresztjét és azzal osztotta az áldást a gyógyulni vágyóknak. A templom félhomályát belengte a tömjénfüst, de fáklyákat ekkor még csak kevesen gyújtottak. Sajnos a mise egy pontján – itt bizonyára valamiféle ortodox mágia következett – el kellett hagynunk a templomot, ami abból a szempontból nem volt baj, hogy most pedig az én gyomrom kezdett rendetlenkedni.

Innentől fogva – a hívek döntő többségével egyetemben – kintről hallgattuk a kántálást, és figyelhettük, amint a fehér ruhás tömeg egyre csak gyűlik. Új bázist találtunk magunknak a Mária templom falán, ahonnan elég jól be lehetett látni a környéket. Miközben üldögéltünk, Joseph sokat mesélt az ortodoxiáról, hogyan működik a házasság, a papság intézménye és milyen viszonyban van ez a hívekkel és az állammal. Kiderült, hogy itt a papi hivatásról a viszonylag fiatal gyermekek családja dönt - a diakónusi képzés gyermekkortól tart -, mely alatt el kell sajátítaniuk a geez nyelvet, ami az egyház hivatalos nyelve, és bár amhara ABC-t használ, a laikusok nem értik. Egyébként a papi hivatást bármikor ott lehet hagyni, de ezt viszonylag kevesen választják, mert jó fizetést és komoly megbecsültséget jelent. Az egyház itt se nem állami támogatásból, se nem a hívek adományából él - ellenkezőleg, jellemzően a hívek inkább kérni szokták a támogatást -, hanem saját birtokai és üzletei jövedelméből. Csak Lalibelában van vagy három luxusszálloda, ami egyházi tulajdonban van, kicsit úgy működnek, mint a pannonhalmi bencések…

Valamivel nyolc óra után a mise szent része véget ért, mi pedig benyomulhattunk a Mária-templomba, ami bár jóval kisebb az előzőnél, belülről a legszebb az összes közül. Itt található a legtöbb freskó és faragás, hosszasan el lehet időzni ezek tanulmányozásával. A pap egyébként még a templomban volt, és a híveknek hamut osztott, amit azok vagy a fejükre kennek, vagy éppen vízben oldva megisznak, ha attól várják a gyógyulást. Arról a „térről”, amin a Mária-templom áll, oldalt két kisebb templom is található, nem kimondottan látványosak, de érdekesség, hogy az egyikükben mise alatt csak nők tartózkodhatnak. A temlomokat egymással alagukat és sziklavájatok is összekötik, igazán izgalmas közlekedni ezekben. A templomegyüttes utolsó tagja a Mihály-templom, ami méretében hasonlít az előzőhöz, és különlegessége, hogy itt őrzik Lalibela király sírját. Azt persze nem tekinthettem meg, de Ritával ellentétben legalább a sír előterébe beengedtek, ami tele volt szebbnél szebb faragásokkal és volt pár freskó is. Amennyiben a belsőt nézzük, ez a két templom a legszebb.

Sajnos itt újabb WC-szünetet kellett tartanom, de még így is odaértünk a Szent György-templomhoz a szertartás végére, így még láttuk az embereket a templom körül, akik a fehér ruhájukban remek kontrasztot biztosítottak a vörös kövekhez. Most már Rita is volt annyira erős, hogy lejöjjön velünk a templomhoz, mely körül a sziklába vájva kisebb barlangok voltak, ahol zarándoklatok alkalmával az emberek ingyen megszállhatnak. Ez itt elsősorban Karácsonykor esedékes, amikor az ország minden tájáról érkeznek emberek, többen egyébként gyalogszerrel, fogadalom teljesítése végett. Az egyik ilyen barlangban pedig többszáz éves múmiák vannak, kicsit bizarr módon közszemlére téve. Arról nem szól a fáma, hogyan kerültek ide, vélhetően a kevésbé áldott zarándokok közé tartoznak. A templom belülről nem annyira látványos, mint az előzőek, de a pópa kitett magáért, mert felvette a miseruháját és a kincsesládából elővette a templom keresztjét (ezt nevezik a helyiek Lalibela-keresztnek), ami talán itt volt a legkülönlegesebb. Minden templomnak ugyanis saját, teljesen különböző dizájnú keresztje van, van olyan, aminek több is, ezek elvileg majdnem ezeréves ereklyék.

A templomok délben bezárnak - a pópáknak is enni kell valamikor -, de még volt időnk, hogy ellátogassunk a harmadik templom-területhez is, ahol olyan sokkoló élmény várt minket, amire aligha számíthattunk. A Gábriel-Rufáel ikertemplom bejárata előtt ugyanis hangoskodásra lettünk figyelmesek, és mint kiderült, éppen ördögűzést tartottak. Igen, ördögűzést. Az „áldozat” érkezésünkkor a földön fekve rángatózott, hörgött, miközben a pópa mellé térdelve kántált, illetve a a templom keresztjével kenegette az arcát. Joseph szerint az ördögűzés baromi ritka, évente háromszor-négyszer van rá szükség, ehhez mérten érezhettük magunkat szerencsésnek/szerencsétlennek. Rita teljesen sokkot kapott, nehéz is volt eztán az egymásból nyíló két templomra koncentrálni, pedig a kialakításuk egészen figyelemreméltó volt, még úgy is, hogy az eredeti boltozat már csak romokban van meg. Amikor visszaértünk a kapuhoz a nőt már elengedték, ami nagy hiba volt, mert éppen eszelősen táncolt, énekelt, üvöltött illetve ütlegelte a körülötte ülő családtagokat. Szóval nagyjából olyasmiket csinált, amiket egy démon által megszált személytől elvárhatunk, leszámítva, hogy nem kezdett el arámi nyelven hörögni, és nem fordult meg a feje a nyaka körül 360 fokban. Hát, mit ne mondjak, ez egy egészen sajátos élmény volt, elgondolkodtam azon, hogy Ritát is benevezhetném egy ilyen fiesztára…:)

Innen Lalibela király szolid palotájának romjaihoz mentünk, majd egy jó ötven méteres, vaksötét alagúton keresztül jutottunk el a Merkurios-templomhoz. Noha az érkezés izgalmas volt nagyon, csalódnunk kellett, mert a pap már a korai óra ellenére is elpályázott ebédelni, így ide most nem jutottunk be. Sebaj, visszajövünk délután. Viszont ezzel még nem ért véget a délelőtt, mert a klaszter legnagyobb temploma, az Emanuel nyitva volt, és itt még egy komplett kanadai turistacsapattal is összehozott minket a sors. Mondjuk ettől el tudtam volna tekinteni, mert úgy hangoskodtak, mintha hokimeccsen lennének… A templom pedig nemhogy nyitva volt, de a pópa előkaparta a templom keresztjét is, ami mindig nagy szívesség. (Mármint a gyakorlatban, mert elvileg kérés nélkül is meg kéne tenniük, de mivel ehhez minden alkalommal fel kell venniük a ceremoniális palástot, igyekeznek kihúzni magukat a kötelezettség alól…)

Ezt követően visszatértünk a szálásra, ebédeltünk, és a korai kelésre tekintettel ledőltünk pihenni egy kicsit. De természetesen templom nem maradhat ki, így fél négy körül – immár kíséret nélkül – visszakommandóztunk a Merkurios-templomba. A legnagyobb érdekesség itt egy kopottságában is látványos freskó, illetve egy ránézésre is baromi régi festmény, ami a Passiót mutatja be. Egyetlen templom viszont így is hátra volt, a Bet Abba Libanos, aminek annyira hülyén oldották meg az elérhetőségét, hogy percekig kellett bolyongani, majd nagyívben mindent megkerülni, hogy eljussunk a bejáratig. Érdekes templom, mivel a többséggel ellentétben nem faragták ki teljesen az épületet, hanem csak egy ajtót vágtak a sziklafalba, iletve a belső termeket vájták ki. A homlokzat alapján mondjuk sokkal nagyobb belső térre számítottam, kicsit olyan volt a struktúra, mint a templomoknak Petrában.

A vacsora is emlékezetesere sikerült, ugyanis csatlakozott hozzánk egy fiatal holland pár - éppen csak befejezték az egyetemet -, akik megosztották velünk tapasztalatikat a Simien-beli túrájukról. Kicsit más stílusban utaznak, mint mi - most is egy medencés luxusszálláson laknak -, és örömmel újságolták, hogy az öt napért „csak” 850 dollárt fizettek. Aha. Én ennek pont a nyolcadát tervezem, szóval nem mentettem el a túratervezőjük számát…:) Azért aranyosak voltak, és amúgy is rég érintkeztünk már a hanyatló nyugattal.

Meglehetősen hosszú nap volt a mai, de a délelőtti problémáimat leszámítva mindketten szuperül bírtuk és élveztük is nagyon, ami a minimum egy ilyen csodálatos helyen. Holnap még jó a jegyünk, egy rövidebb kirándulás után még biztosan visszatérünk az épületekhez búcsúzni…

2021. március 29. – Hegymászás után az utolsó templomnap

Mivel a tegnapi nap kellő magabiztosságot kölcsönzött, reggel elindultunk meghódítani a környék legszebb kilátópontját, mely az Asheton Mariam hegyi kolostor lábánál feküdt. Hatszáz méter mászás, ráadásul felfelé falvakon keresztül, egy autóutat követve. A tájon kívül a legérdekesebb felismerés az volt, hogy a legtöbb épületnek, amit eddig láttunk, eukaliptusz fából van a szerkezete, és most végre a növényt is meg tudtuk vizsgálni. A fiatal eukaliptusz – két-három méteres, lágyszárú cserje – nem is hasonlít a kifejlett fára, még a levelei is teljesen más alakúak, a színéről nem is beszélve. Az illóolajat az előbbiből nyerik a helyiek, míg az utóbbiból építkeznek. Az út során még két érdekességet láttunk, az egyik egy kézműves kőbánya - iszonyatos munkával vésik le a köveket, amiket aztán néhány forintért adnak el az építkezéseken -, a másik pedig egy helyben élő papagájra való rácsodálkozás volt. Utóbbiból öt példányt is láttunk, miközben fűmagokat mazsoláztak a földön gubbasztva. Ez az első Etiópiában honos papagájfaj, amit látunk, elég sokat váratott magára…

Sajnálatos módon, a Lalibela környéki kolostorok papságánál elgurult a gyógyszer, és annyira megemelték a belépők árait - a Iemherane Kristos templomba pl. 30 dollár -, hogy a templomba végül nem mentünk be, a kilátás mindenért kárpótolt minket, ráadásul lefelé a panorámaúton, a sziklagerinc tövében indultunk el. Útközben elkapott minket egy szuvenírárus, akinél alkudtunk egy kis kerámia betelehemet, majd délig szépen visszaereszkedtünk a városba. Ez az út sokkal nehezebb, és csúszósabb volt, mint felfelé - persze sokkal szebb is -, csak úgy kapkodtuk a fejünket, ahogy a helyi gyerekek a délutáni iskolába menet, sima gumipapucsokba húztak el mellettünk, míg mi a túracipőkbe szenvedtünk. Összességében nagyon kellemes kis túra volt, egyben visszajelzés arra vonatkozóan, hogy talán túlvagyunk a nyavajánkon.

Ebéd után alig vártuk, hogy visszamehessünk – utoljára – a templomokhoz, ezúttal a Szent György mellett azokat szerettük volna újra megnézni, ahol tegnap misén voltunk. Kis hiba csúszott a számításunkba, ugyanis a húsvéti időszakban délutáni misét is tartanak, így negyed négyig sehová sem tudtunk bemenni, de így is volt időnk végigjárni az összeset. Mitöbb találtunk egy Ádám sírja névre keresztelt kápolnát, ami nincs benn ugyan a templom-kánonba, de belülről egész tágas volt, és a pópa itt sem volt rest elővenni a keresztjét. Itt először még áldást is kaptunk! Persze utólag kért egy kis borravalót, de egye fene, meghívtam egy teára, bár inkább arra fogadnék, hogy tallát vesz belőle. (Az igazsághoz ugyan hozzátartozik, hogy a papok között azért kisebb mértékű az alkoholfogyasztás, mint a hívek között…) Nehéz szívvel hagytuk ott a templomokat, és ami azt illeti a Lalibelai szállás is a szívünkhöz nőtt - a nagyon kedves , gondoskodó szállásadókkal, akik folyton hozták nekünk a gyömbéres-mézes teát, diétás ételeket és még kávé ceremóniát is szerveztek csak nekünk - de lejárt a jegy, lejárt az idő, ideje továbblépni…

A vacsorát igazi ünnepnek szántam, a 7 Olives étteremben terveztem csillapítani már-már húros húshiányomat. Sajnos azonban kiderült, hogy a hentesek működése a böjti időszakban itt illegálisnak minősül - még a rendőr is bünteti a húsárusokat - így a paradicsomos pörköltet is szárított bárányból voltak kénytelenek összeütni. Ennek az enyhébb következménye az volt, hogy szenvednem kellett kicsit a rágással, míg a lényegesen kellemetlenebb az, hogy éjszakára rosszabbul lettem, mint bármikor az elmúlt öt napban… Vagy mint Rita bármikor az elmúlt öt napban. Holnap aligha megyünk bárhová is.

2021. március 30. – április 2. – Vergődés, majd felépülés

Ez a négy nap igen kellemetlenül érintett, és nem csak azért mert ebből három napon át nem tudtam megfejteni, hogyan hozhatom rendbe a gyomromat, de mindketten eléggé „leültünk”. Márpedig az út jelentős része még hátra van, szóval nem szabad elengednünk magunkat. Viszont két fontos dolog mégiscsak történt, az egyik, hogy végleg le kellett mondanunk Tigré meglátogatásáról. Beszéltem több helyi vezetővel is - érdekes módon a telefonvonalak működtek -, és mind vonakodtak attól, hogy megnézzük azt a néhány, egyébként frekventált helyen lévő templomot, amit szerettem volna. Márpedig ha ők nem akartak/mertek pénzt keresni - pedig képzelem, hogy mekkora hiány van munkából jelenleg -, akkor az sok jót nem jelenthet.

A másik dolog viszont váratlanul pozitív dolog lett, ugyanis megismerkedtünk egy igazán érdekes kanadai-román sráccal, akitől remek tippeket kaptunk a Szudánba utazáshoz - létezik egy helyi légitársaság, ami féláron visz az Ethiopeanhez képest -, valamint a Simien és a Tana-tó meglátogatásához egyaránt. Sőt, még az is lehetséges, hogy Szudánba együtt tudunk menni, bár ez nagyban függ attól, milyen tempóban teljesítjük az utunk utolsó szakaszát.

A srác egyébként még hozzánk képest is extrém puritán módon utazik, és bár 16 és 28 éves kora között bejárta Afganisztántól Nicaraguáig a világot, az elmúlt hat (!) évben spirituális utazáson van, és bár párszor megállt dolgozni hosszabb időre (Kanadában, az USA-ban és Új-Zélandon), közben fél évig élt az Athosz-hegyen, elgyalogolt Brüsszelből Athénba, szintén gyalog járta be Japánt, hónapokat töltött egy burmai buddhista kolostorban, az elmúlt hónapokat pedig a leghíresebb etióp ortodox kolostorban, Debre Libanosban élte le, hogy elmélyüljön ortodox hitében. De ezután például egy szudáni szúfi mecsetbe készül, hogy együtt kerengjen a dervisekkel…:) Persze ezek voltak a kevésbé furcsa dolgai. Sokkal hihetetlenebb, hogy a családjával és a barátaival hat éve kizárólag kézzel írott levelekkel kommunikál, hogy „elvágja a kapcsot”. Mondjuk a miértet nem látom tisztán, mert elmondása szerint igazán kiváló családi és szociális élete volt… De annyi baj legyen.

Két este is a sráccal beszélgettünk, az utolsó este pedig elmentünk a város legjobb, egészen elképesztő körpanorámás éttermébe pásztorpitét enni. Pontosabban én azt ettem, ő meg annak a béna vegetáriánus verzióját. Remélem összefutunk még vele akár Addiszban, akár Khartumban, mert ezzel a jóárasított jeggyel már biztos, hogy nem fogjuk kihagyni az országot, hogy legalább az eredeti terv nagy vonalakban működjön… A sráctól addig is szívélyes búcsút vettünk, jó szerencsét kívánva meg is ölelt minket - miután megmutatta a nemrég szerzett bolha csípéseit - így újabb vérszívók társaságának örvendhettünk még néhány napig. Annyi baj legyen.

Ami pedig az egészségi állapotomat illeti, végül több próbálkozás után a Lopedium tett helyre, ráadásul elég gyorsan, és úgy tűnik, hogy tartósan.