2021. március 2. – Katolikus misszió a Delta-népénél

Antunak sikerült kiderítenie, hogy a Jinkából jövő busz nagyjából 9-10 felé érhet Turmiba, így még azelőtt megejtettük a reggelit. Most nem volt ott velünk – nekünk pedig lankadt az éberségünk -, ennek nyomán ugyanazon a helyen, ahol szuper reggelit ettünk fillérekért, most be kellett érnünk jóval puritánabban kb. dupla áron. Egyébként Antu folyamatosan alkuszik nekünk – és a hátizsákos utazók beszámolója alapján kalkulált, meglehetősen konzervatív költségbecslésemhez viszonyítva is sikerrel -, a teljes út távlatában kb. a díja felét visszahozta az ilyen jellegű segítség. Végül kilenckor tényleg befutott a busz, Antu pedig odarohant egyezkedni. Ülőhely ugyan nincs, de elvisznek minket, ehhez pedig csak annyit kellett tennünk, hogy elsétáltunk a város határában lévő rendőrségi ellenőrzőponton túlra, hogy a sofőr ne kapjon bírságot a túltöltött járatért. A rendőrség elég szigorú, simán parancsoltak le már valakit buszról csak azért, mert nem volt maszkja…

Némi ácsorgás után – sokáig húzódott az utasok reggelije -, tényleg felengedtek a buszra, Rita pedig le is tudott ülni. Nekem sem kellett sokat ácsorognom, egy helyi srác átadta a helyét, tekintettel a hátamon lévő méretes táskára. Azért ez kedves dolog, mivel Omorate-ig 70 km az út. Viszont ami meglepő – ugyan nem számomra, mivel olvastam róla korábban, de a helyi viszonyokat tekintve mindenképpen -, hogy az út egész végig nagyszerű minőségű aszfalt, sőt egészen a 20 km-re lévő kenyai határig meg van csinálva, így a busz alig egy óra alatt oda is ért. Persze az utolsó másfél kilométer a rendőrségi ellenőrzésekkel, és a néhány méterenként leszálló utasokkal hozzátett még további húsz percet.

Omoratéról a törzseken kívül egyetlen dolgot érdemes tudni, hogy Etiópiának a Danakil utáni legmelegebb pontja. És a Danakillal ellentétben itt jelenidőben is tényleg pokoli volt a hőség. Turmiból nagyjából ötszáz méter szintet ereszkedtünk, ez további négy fokot jelentett, ami így nagyjából 42 körül mozgott. Már az komoly kihívás volt, hogy eljussunk a vendégházunkba, de néhány liter jeges víz elfogyasztása helyretett minket, legalábbis részben, mert a mai napon beszedett torokgyulladást már majdnem egy hete nyögöm. Mivel ma van a piacnap – ezért is voltak buszok – fél kettő környékén összeszedtük magukat, és elindultunk. Antu szerint az itteni piac nem olyan centralizált, mint a többi, de ez számunkra nem tette kevésbé érdekesnek a helyet, főleg mert az itteni Dassanech törzs viselete, megjelenése teljesen eltért a korábban látottaktól. Egy a kenyai turkanákkal rokon népről van szó, a bőrük nagyon sötét, ékszereik és ruhájuk – már ami van – színösszeállítása pedig kifejezetten elegáns. Ami pedig nagyon szembetűnű még, hogy Etiópiában ez a csoport az egyetlen, ahol a nők a fejük tetején hordják a terheket. Ez Afrika más részein megszokott, de itt eddig még nem találkoztunk hasonlóval. Egyébként az, hogy nincs egy fix helyszíne a piacnak azzal az előnnyel is járt, hogy nem volt belépő sem.

Miután körbesétáltuk a várost, az az ötletem támadt, hogy látogassuk meg a sok helyen táblával jelzett katolikus missziót. Persze kísérőnk is akadt bőven, vagy egy tucat gyerek követett minket kisebb nagyobb távolságra, mígnem feltűnt a templom. Az atya gyorsan beinvitált minket a kerthelységbe, majd vízzel, kávéval – ott helyben kezdték el a kávébab pörkölését… - és pattogatott kukoricával kínált minket. Majdnem másfél órát maradtunk, később a másik pap is csatlakozott, közben rendkívül sok érdekességet hallottunk az itteni életről, a törzsek körében végzett hittérítői munka nehézségéről, az általuk üzemeltetett iskola és árvaház működéséről. Egészen megható volt látni, ahogy ez a két derék ember a helyiek felemelésén munkálkodik, illetve az is különleges, hogy ezen a vidéken az egyházi ember nemcsak a társadalom spirituális, de szellemi elitjét is képviseli. Ami viszont kicsit fura volt, hogy az atyához tartozott fiú és szentlélek anya és gyermek is, ami nem biztos, hogy összhangban van az egyház cölibátusra vonatkozó irányelveivel… :) A beszélgetés után kérésünkre a templomot is kinyitották, majd utunkra bocsátottak minket.

A törzsi faluhoz át kellett jutnunk az Omo-folyón, ami viszonylag egyszerűen ment volna a falu határában lévő új hídon keresztül, de azt „sajnos” a turisták nem használhatják, így kénytelenek voltunk megfizetni a révészt. Még a falu előtt találkoztunk pár szorgos halásszal, néhány a falu határában élő számkivetettel, majd egy kecske- és tehéncsordával együtt megérkeztünk a településre. Eddig egyedül a Karo törzs lakott igazi falvakban, a többiek inkább lazán összefüggő családi kunyhóblokkokban. Nos, itt klasszikus faluról beszélhetünk, nagyjából 100 szemétből és bádoglapokból összetákolt kunyhó elképesztő látványa fogadott minket. Nemcsak a kunyhók hihetetlen igénytelensége és szegényessége volt mellbevágó, de elképzelni is nehéz, mennyire forrósodhat fel egy ilyen tákolmány a tűző napon. Szerencsére ez utóbbit nem is bízták a szegényes fantáziánkra, gyorsan be is invitáltak az egyikbe, ahol egy nőt, két kislányt és egy újszülöttet találtunk. Meg nagyjából ötvenöt fokot, amit az egyik hölgy azzal is tetézett, hogy bent főzött… Viszonylag rövid idő is elég volt ahhoz, hogy egyrészt nyakig mocskosak legyünk, másrészt a hőguta határára kerüljünk, és inkább kikászálódjunk ebből a krematóriumból. Fel nem foghatom, hogy ki és miért akarna önszántából ilyen helyen élni, főleg, hogy a faluban még volt egy-két tradícionális, gallyakból épített viskó is, ami – az esőt leszámítva – ezerszer kellemesebb helynek tűnt.

A törzs egyébként mintegy 50.000 tagot számlál, a falvak fiataljai pedig a beltenyészetet elkerülendő nem házasodhatnak egymással. Ebben a tekintetben ezek a kvázi ősemberek kicsit bölcsebbnek tűnnek az európai monarchiáknál. :) Mivel a férfiak döntő többsége még az állatokat legelteti, zömében nők és gyermekek voltak a faluban, akik zokszó nélkül tűrték a fotózást, persze cserébe a túra végén minden létező kézműves terméket megpróbáltak eladni nekünk. A nők hajviselete itt teljesen más, mint a korábbi törzseknél, és annak függvényében változik, hogy hajadon/házas/anya-e. Mindegyik opció elég mutatós volt. Egy hatalmas krokodilfogas nyakláncot majdnem sikerült is lealkudnom két dollárra, de mielőtt megadta volna magát az árus – ekkor már távozófélben voltunk - , az elöljáró egy pálcával mindenkit visszazavart a faluba. A látóhatáron ugyanis felbukkant néhány újabb turista, nekik is meg kell mutatniuk magukat… :) Szerencsére az úton még találkoztunk két hazafelé tartó lánnyal, akik csomagot cipeltek, így egy ilyen jelenetet is sikerült megörökíteni.

Omoratéba visszatérve Antu jó hírrel szolgált, sikerült helyet foglalnia a holnap hajnali buszra, ennek örömére el is mentünk inni egy teát, amit errefelé nagyon finoman csinálnak. Közben persze egy csomó új „barát” is ránkakaszkodott, akik gyenge angolsággal, viszont az alkoholból fakadó bátorsággal próbáltak meg rávezetni nagy bölcsességekre, bár a konkrétumok nem nagyon akartak összeállni. A meleg még mindig nagyon nehezen viselhető volt, ami csak a teljes sötétség beállta után csillapodott valamelyest, ami már a hotelünkben ért minket, vacsora közben. Ezt követően ért minket a felismerés, hogy a szobánk ablakának rácsa hiányos, így éjszakára kénytelenek leszünk becsukni azt. Ami kiegészülve azzal a ténnyel, hogy nincs ventilátor – ezt leszámítva sok gond nem volt a hellyel -, egészen tragikus éjszakai élménnyel kecsegtetett...

2021. március 3. – Vissza a hegyek közé, Ari falvak Jinka mellett

Várakozásaink sajnos beigazolódtak, hiába voltunk mindketten nagyon fáradtak, néhány óránál többet nem lehetett aludni ebben a kazánban, így valamivel éjfél után egy hosszabb időre ki kellett települnünk a szoba elé, ahol egészen elviselhető volt az idő. De amúgy sem tudtunk volna nagyokat aludni, mert hajnali 5:20-kor el kellett indulnunk a buszhoz. Persze tök feleslegesen siettünk, a három busz közül a miénk utolsónak indult, már majdnem hétkor. Az út teljesen sima volt, izgalmat csak az jelentett, amikor Dimeka és Key Afer között nagyjából nyolc hamer fegyveres és a hozzájuk tartozó fehérnép felszállt a buszra, amin egyetlen darab szabad ülőhely sem volt. Az óriási tömegnyomorban az egyik Kalasnyikov csöve majdnem a számban talált nyugvóhelyet, de az igaz, hogy a sofőr helyében én sem tiltakoztam volna nagyon a felszállók ellen…

Jinka a völgy messze legnagyobb városa, saját reptérrel, már ha elfogadjuk, hogy a völgyben van egyáltalán, ugyanis nagyjából 1200 méteres magasságig emelkedtünk a fennsík peremére. Ennek megfelelően az itt lévő alig harminc fokot fantasztikus megkönnyebbülésnek éltük meg a tegnapi után. Apró probléma, hogy az éjszaka folyamán eléggé begyulladt a torkom, az orrom is folyt, és összességében elég gyengének éreztem magam. Ezért még ebéd előtt elvonultunk kicsit pihenni a szállásra. Ezt követően Antut khatrágás közben értük tetten, de ahelyett, hogy csatlakoztunk volna hozzá, inkább elkísért minket egy közeli hotel éttermébe, ahol szuper spagettit ettünk. Az egész hely annyira szép volt, óriási fákkal, kellemes bárhelyiséggel, hogy egy hetet is simán ellenne itt az ember, leszámítva a tényt, hogy itt láttunk először a völgyben tigrisszúnyogot… Ebéd után újabb pihenő következett, abban maradtunk, hogy a közeli falu bejárását délután négykor kezdjük majd.

A pontos indulással nem is volt gond, csak éppen az nem derült ki előzetesen, hogy Antu egy 10 kilométeres, komolyabb szintemelkedéssel járó túrát gondolt ki a közeli dombtetőre, így aztán iparkodnunk kellett, ha még sötétedés előtt be akartuk fejezni a túrát. Csatlakozott hozzánk egy helyi túravezető is, aki nem volt más, mint Antu 21 éves tanár unokaöccse, aki garantálni tudta, hogy a helyi túraszervezők ne csaphassanak le ránk és bírságoljanak meg az illetéktelen sétálgatás miatt. Az Ari közösség egyébként nem is hasonlított a törzsekhez, teljesen civilizált, rendezett, de persze elég szegény falvakon keresztül vezetett az utunk, közben a gyereksereget néhol pálcával hajtotta el a vezetőnk, pedig meglehetősen aranyosak voltak. A „farandzsi” mellett általában „jú, jú, júúúú” kiáltásokkal fogadják a külföldieket, gyakorlatilag nem tudtunk úgy ötvenet lépni, hogy ne harsant volna fel a kórus. A túra legviccesebb része az volt, amikor át kellett kelnünk egy patakon – lehetett vagy tíz centi mély -, és a kövekből kirakott út feladta a leckét Ritának, de egy helyi nő – aki épp mosott – odasétált a vízben, és átvezette. Egyébként az egész országban jellemző, hogy azon helyiek, akiknél nincs vezetékes víz, a legközelebbi patakban tisztálkodnak. Itt is ez volt a helyzet. A túra második szakasza a szántóföldeken és legelőkön vezetett át, kicsit tanultunk a helyi agráriumról is, majd meg kellett mentenünk egy bocit, ami annyira megijedt tőlünk, hogy lecsúszott a domboldalon, csak éppen a nyakánál ki volt kötve, így konkrétan felakasztotta magát. Ritkán örülnek meg nekünk ennyire! A hegygerinc elérése után már sima volt az út visszafelé, betértünk még a helyi ortodox templomba is, és még éppen volt annyi fény, hogy visszataláljunk a szállásra.

Egyébként a szállásunk mellett van egy rettenetesen fura templom, ami szimbolikájában egyszerre használja a keresztény és a zsidó jelképeket is. Valami újhullámos amerikai protestáns kisegyház lehet, mindenesetre bentről az Ugandából ismerős éneklős mise hangjai szűrődtek ki. Vacsora előtt Antunak még el kellett intéznie néhány telefont a holnapi nappal kapcsolatban, mert még mindig nem tudtuk, hogy jutunk el a Mursi törzshöz, mely az összes közül a legfotogénebb és a legagresszívabb. Az álom opció az, hogy találunk olyan túrát, ahová be lehet csatlakozni és megosztani a költségeket, de Antu mentőötlete sem rossz, ugyanis – bár én nem tudtam erről – nem csak dzsippel járható az út a Mago Nemzeti Parkba, hanem akár kisbuszt is bérelhetünk lényegesen olcsóbban. (Amúgy van helyi busz is az egyetlen Mursi „városig”, de azt sajnos a turisták nem használhatják.) Végül ez az opció működött, Antu sajnálkozott is, hogy ilyen költséges lesz a túránk. Csak jelzem, hogy a 60 dolláros transzfer helyett én minimum 150-nel, de inkább 180-nal számoltam, mert a hátizsákosok előttem ennyiért találtak kocsikat. Próbáltam sajnálkozó képet vágni, de nagyon nem ment a dolog…:) Ennek örömére meg is hívtam Antut egy sörre – én a hőemelkedésem miatt maradtam a Spritenál -, plusz megosztoztunk az étterem legjobb pizzáján. Remélem menni fog a regeneráció, mert holnap nagyon hosszú, de annál is érdekesebb nap elé nézünk!

Amúgy feltettem a millió dolláros kérdést, hogy mégis miért nem ma délután mentünk a Mursikhoz, akkor holnap sokkal lazább napunk lehetne. Mire Antu csak annyit válaszolt, hogy hozzájuk korán reggel kell érkezni, talán akkor még nem tök részegek. Ennyire vészes lenne a helyzet?! Ennyire. :)

2021. március 4. – A leghosszabb nap a rég várt Mursikkal és a labirintusépítő Konsokkal

Reggel hét előtt öt perccel befutott a minibuszunk, mi pedig a tervezett időben elindultunk a mago Nemzeti Park irányába. Nem mondom, hogy ez az ország legrosszabb útja, de szinte biztos, hogy a legporosabb, a kocsi minden résén ömlött befelé a mocsok, hosszú hetven kilométer áll előttünk. A Mursi törzs tiszteletére új ruhát vettünk fel, ehhez képest öt perc autózás után úgy néztünk ki, mintha egy hete mosakodás nélkül csöveztünk volna egy mumbai gettóban. Ezt leszámítva várakozással telve mentünk a tányérszájúakhoz, hiszen ők a völgy legismertebb, talán leglátványosabb lakói. Még a Mago folyó előtt elértük a ranger bázist, ahol felvettük a fegyveres kísérőnket. A Mursik rovására jópár tragédiát írnak, a legfélelmetesebb, amikor egy a belépőt megspórolni próbáló csoportot kiraboltak, a vezetőjüket pedig kinyírták, a legtragikomikusabb pedig amikor egy a Nemzeti Park magaslesén bámészkodó kínai turistáról a részeg vadászok nem tudták eldönteni, hogy madár, vagy ember-e és biztos, ami biztos, lelőtték. Majd földre zuhanása után közelebbről megnézve, a vállukat vonva észlelték, hogy hát ember volt a koma. Ezzel együtt a fegyveres kíséret nem a potenciális veszély miatt van – alapvetően várják a turistákat és rengeteget is profitálnak belőlük -, hanem minden Nemzeti Parkban kötelező.

Gyorsan megtapasztalhattuk, milyen világba csöppentünk, ugyanis egy késve ébredő pásztor az úton terelgette a marháit. Anyaszült meztelenül. A Mursi férfiak tradícionális viselete ugyanis a nagy semmi. Nem sokkal később megérkeztünk az egyik „faluba”, ami alig egy tucat házat jelentett, ahol a közeli rokonok laknak együtt. Nagyjából azonnal megrohamoztak minket a nők, de szerencsére velünk együtt érkeztek meg a Turmiban már látott olaszok, így megosztották a figyelmüket. Amikor arról hallottunk, hogy a Mursik mennyire agresszívak, én attól tartottam, hogy nem nagyon állhatják majd a fotózást, meg egyáltalán a jelenlétünket, de valójában arról van szó, hogy extrém rámenős módon próbálják értékesíteni a portékáikat. Amerikában ezzel a habitussal a Wall Street farkasai lennének, engem bár meglehetősen idegesít az ilyesmi, annyiban örültem neki, hogy közben elég jó portrékat sikerült csinálnom róluk. Az olasz jelenlétnek egyéb pozitív hozadéka, hogy megfizették a faluban maradt néhány fiatal srácot, hogy imitálják kicsit a botharcot, ami a törzs felnőtté avatási szertartása. Kicsit jobban is odacsaphattak volna, de azért jó móka volt.

De térjünk vissza a tányérszájú hölgyekre, hiszen mégiscsak ők jelentik a szenzációt. A jellegzetes tányér számukra a nőiesség és a szépség szimbóluma, melynek viselése viszont komoly fájdalommal jár, így csak speciális alkalmakkor viselik. Szerencsére a mi megjelenésünk ilyen volt. :) Egyébként a szájuk torzítását úgy végzik, hogy kb. egyharmad-kétharmad arányban (előbbi az arc felé eső rész) metszik végig az ajkukat, és a beavatkozás hatására mindkét rész erőteljesen bedagad. Általában 15 éves koruktól kezdve tágítják így az alsó ajkukat, továbbá az alsó első három fogat kihúzzák, hogy viseléskor a tányér rendesen illeszkedni tudjon a szájba. A tányér pedig agyagból készül, és ha éppen nincs a szájukban, nyakláncként viselik. Amennyire meg tudtam ítélni, a szokás kihalóban van. Míg a húszév fölötti nőknek kivétel nélkül metszett ajka volt, addig a fiatalabbak esetében csak fele-fele arányban. Néhány évtized múlva – nem túl magas az átlagéletkor errefelé – már csak mutatóban lesz látható. De emellett három további figyelemreméltó szépségjegyet hordoznak magukon. Az egyik a fültágítás, ami valami csúnya balszerencse folytán manapság Európában is egészen elterjedt viselet, a másik a látványos és hatalmas hegtetók (a bőrbe pengével karcolnak mintákat és mikor az kellően vérzik, megszórják hamuval, hogy a szennyeződés hatására a minta hegei kidudorodjanak), a harmadik pedig az egészen hihetetlenül menő frizurák. Ha valaki eddig nem tudta, hogy a séróbáró focisták (Neymar, Pogba, Balotelli), pontosabban a fodrászuk honnan meríti az ihletet, nem kell tovább keresgélni, a Mursiktól. Egész pontosan Mursi nőktől. :) Rita ugyan frászt kapott a szájaktól, de minden más nagyon bejött neki. Azért remélem maholnap nem kezdi borotválni a haját… :D 

Persze ezekről a dolgokról inkább csak utólag tudtunk gondolkodni, illetve beszélgetni, mert az ott tartózkodásunk negyven perce alatt – ami egy örökkévalóságnak tűnt – folyamatosan állni kellett az eladók rohamát. Illetve dehogy kellett, mert egészen gyönyörű cuccokat árultak meglepően olcsón, főleg, mert maguknak alkudtak. Egy-egy hatalmas, díszes szájtányér egy dollár, míg a lenyűgözően kezdetleges ember- és állatábrázoló szobraik fél dollárért mentek. Utóbbiak tényleg olyanok voltak, mintha a Willendorfi Vénusz társaságába kerültek volna elő az őskőkorból, szóval lehetetlen volt otthagyni őket… Persze ezeket az üzleteket akkor is megkötötték volna, ha nem mennek közbe az ember agyára, mégis elképesztő élmény volt ilyen emberekkel találkozni. De tényleg, mennyire lehetnek rámenősek, amikor már részegek is?!

A visszafelé úton történt egy vicces malőr, ugyanis a Nemzeti Park belépőjének árát is a rangerünknek adtam, amikor kiraktuk, szóval később vissza kellett menni, és levadászni árkon-bokron keresztül, de végül helyükre kerültek a dolgok. Bár egy cseppet sem értem, hogy a belépőt miért a távozás után, egyébként a Nemzeti Parktól jó messze kellett befizetni, de tényleg ott volt a jegyiroda… Ilyenen mondjuk nem érdemes fennakadni. Valamivel tizenegy előtt pedig sikeresen visszaértünk Jinkába. Innen azonban még nagyon-nagyon sok volt hátra a napból. Javasoltam Antunak, hogy az ebéd nem sürgető, ha indul busz Konsoba, akkor induljunk minél hamarabb, de nem jöhetett át neki a tervem minden részlete, ugyanis az elkövetkező egy és negyed órát egy minibuszban töltöttük, várva, hogy az megteljen. De amikor megtelt, abban sem volt sok köszönet, iszonyatosan lassan, minden bokorban megállva haladtunk csak, az ebéd pedig mindannyiunknak kezdett hiányozni (a reggeli is, egyébként). Amúgy Key Afer-nél némileg túltelítődött a busz, de nem emberekkel, hanem a piacon gazdát cserélt kakasokkal. Mivel a tetőn nem fért el hatvan (!) darabnál több, jutott egy tucat a lábunk alá is. A 180 km-es aszfaltozott utat 3,5 óra alatt sikerült megtennünk, nekünk pedig minden bajunk volt már, amikor Konsotól 6 km-re kitett minket a busz a leghíresebb, egyébként világörökség helyszín falunál. Antu barátja pártfogásba vett minket, ő maga pedig tovább ment, hogy a pályaudvaron találjunk nekünk járatot Arba Minch-be. Őszintén szólva nagyon hülye ötletnek találtam, hogy vissza akar jutni egszen a városig, de mivel nagyon hiányzott már neki a lánya, és kiváló munkát végzett eddig, ráhagytuk a dolgot.

Gamole falu viszont maga volt a csoda. Nem tudom, hogy falu építészetben hol lehet a csúcs – eddig Arbelobello trulloi vitték a prímet -, de ez is nagyon közel járt hozzá. Nem elég, hogy a szalmatetős házak nagyon jól néztek ki, de az egész domboldalba épült faluszerkezet pazar. A falut nyolcszáz éve kezdték építeni, majd kőfallal vették körül, amit idővel kinőttek. A következő kört szintén körbevették, kinőtték, majd így tovább… Mire eljutunk a jelenbe, már a harmadik körön kívül építkeznek, az egész falu pedig egy kőlabirintus, ami mesebeli udvarokat rejt. A vezetőnk nagyon lelkes és büszke fickó, sokat megtudtunk tőle a Konso emberek életéről. Ez egyébként nem törzs, jóval több annál, mintegy 400.000 főt számláló közösség, ami kilenc klánra és hatvannál is több falura oszlik. Túlzott elővigyázatosságnak hat, de a klántagok csak másik klánból házasodhatnak, ami szintén a genetikai sokszínűséget szolgálja. A legfőbb vezető Konso királya, ami a jól szervezett miniállam esetében komoly hatalommal jár. Három éve, amikor a központi kormány csorbítani akarta a jogaikat, fegyverbe hívta a férfiakat, akik hosszú és véres gerillaháborút folytattak a kormányerők ellen, amit csak az tudott megtörni, hogy az „etióp Otto Skorzeny” túszul ejtette Konso koronahercegét. Vélhetően ennek tudható be, hogy a helyi rendőrség terepjáróra szerelt gépágyúval járőrözik, csak a miheztartás végett…:) Egyébként a törzseknél, de itt is, az igazságszolgáltatás helyi szinten történik, a kisebb volumenű ügyekbe nem folyik bele az etióp állam. Persze olyat is hallottam, hogy egymást közt a gyilkossági ügyeket is el tudják sikálni a megfelelő vérdíj megfizetésével, de ez aligha lehet gyakori...

Nagyjából egy óránk volt bejárni a falut, aminél sokkal több időt is el tudtunk volna itt barangolni, de néhány falubeli láthatóan nem örült annak, amikor feltűntünk az udvarukban. Ez valahol természetes, és ésszerű kompromisszumnak hat a szervezett, és néha a kelleténél gyorsabb és diszkrétebb felulátogatás. Mondjuk időnk speciel amúgy sem lett volna sok, mert még be akartunk menni a múzeumba, ahol a wakának nevezett kopjafák maradékát tartják, amit nem raboltak el és adtak Adisszban a műkincs feketapiacon. Ugyanis a Konsok különlegesen totemeket állítottak hőseiknek, azoknak, akik vagy ellenséget, vagy valamilyen veszélyes állatot terítettek le életük során. A klánvezéreket pedig még ennél is nagyobb becsben tartják, ugyanis mumifikálják őket. Éppen a tegapi napon ért véget az egyik főnök 9 év, 9 hónap, 9 napig tartó szárítása, és egyetlen napra láthatóvá tették a tetemet, mielőtt elhantolják. Egy pillanatig bosszankodtam, hogy pont lemaradtunk egy ilyen ritka és érdekes eseményről, de aztán belegondoltam, hogy hány dollárért mérték volna az élményt, és ez megnyugtatott. De ezen kívül is van még egy csomó érdekes szokásuk, például nagy becsben tartják a nőket, netán még segítenek is nekik a ház körüli teendőben. Vagy az, hogy minden 18 évben egy kivágot fát illesztenek a főtéren álló óriási rőzsenyalábhoz, ami egyfajta kalendáriumként szolgál, egyszersmind az újabb generációra bízzák a falu jövőjét. Valamint itt is van férfivá avatási szertartás, egy kb. 30 kilós követ kell átdobni a válluk fölött. Megemeltem, amúgy simán menne, de nem akartam eldobni, mivel egy kínai turistának az előzőt sikerült eltörnie… Elrontani egy darab követ, ha nem mondják, akkor is kitalálom, hogy kínai volt az elkövető!!

Végül éppen a buszunk indulására sikerült beesni a pályaudvarra, Antu pedig fellélegezhetett. Fél hat volt, mi pedig még mindig nem ettünk egy falatot sem, de legalább a múzeumnál volt WC. Az Arba Minch-ig vezető út normál esetben másfél-két óra, de mivel naplemente előtt hajtják vissza az állatokat és hordják a folyótól a vizet otthonaikba, a minibuszunk nagyjából ötven méterenként vészfékezet egy elé csámborgó tehén, szamár, vagy kecske miatt, így egész elképesztően lassan haladtunk az amúgy is ócska úton. Arba Minch és Konso, valamint Key Afer és Turmi között hiányzik az aszfalt, ami mindenhol máshol adott, ki érti ezt! De a lényeg, pontban nyolckor a minibusz megállt leendő szállodánk előtt, amit Antu telefonon intézett, és csak 300 méterre van a buszpályaudvartól. Elképesztően jó hely, nagyon kedves menedzserrel, szuper szobával, melegvizes zuhannyal, és lealkudta nekünk 1200 forint/éjszakára. És ami a lényeg, hogy még a konyhájuk is működött, így gyorsan megbocsátottam a mai koplalást. És ami azt illeti, a mai nap élmények szempontjából majdnem felért a bikaugrással!

2021. március 5. – Elefántházak a hegyen

A tegnapi rohanásnak egyetlen pozitív hozadéka mégiscsak akadt, hogy ma alhattunk, ameddig, csak szerettünk volna. Pontosabban ameddig tudtunk, ami esetemben reggel hét, Rita esetében tizenegy óra. Hőemelkedésem már a múlté, de taknyos vagyok és ezzel összefüggésben köhögök is. Nem vészes a dolog, ellentétben azzal a felismeréssel, hogy a mai napunk az utolsó a törzseknél. Noha az utazás elég nehézkesen ment, az idő így is repül… A mai program csak délután kezdődik, de délelőtt még szerettem volna megvenni a buszjegyet vissza Addiszba, ezt Rita ébredése után könnyedén meg is oldottuk. Hihetetlen, hogy ezen a párszáz méteres szakaszon is ránkrepült néhány guide, de Antu nevével gyorsan le lehetett rázni őket. Ezután még pont volt időnk megebédelni, de böjti nap lévén hús nem volt, így be kellett érnem hallal. Az édesvízi hal ízre semmi különös, de azért nem volt rossz.

Tegnap meghívtam Antu lányát a mai kirándulásra, így kettesben érkeztek meg a hotelünkhöz. A kilenc éves kislány nagyon aranyos, de sajnos nem beszél még angolul. Szinte hercegnőnek öltözött az út kedvéért, ami a várható rögös, poros útra nem a legpraktikusabb viselet, de a fotókon biztosan jól mutat majd. A mai (utolsó) célunk pedig a Dorze közösség, akik az Arba Minch feletti hegyen élnek. Őszintén szólva nehezen tudtam elképzelni, hogy fog majd az öreg japán busz 10 km-es távon 1200 métert emelkedni a sziklás, murvás úton. A válasz pedig képzenfekvő, nagyon lassan. Bő hetven perc volt az út, mely során szinte végig remek panoráma nyílt az Abaya-tóra, ami a legnagyobb a hasadékvölgy tavai közül, és egy benne élő növénynek köszönhetően izgalmas vörös színben pompázott.

A Dorze közösség látogatása alapvetően más jellegű élmény, mint a törzsekhez tett kirándulás, mivel teljesen civilizált emberekről van szó, akik a plusz élményt az interaktív programjaik által adják. Meg persze a hihetetlen bambuszból font kunyhóikkal. A dorze népnév egyébként gomonya nyelven azt jelenti, hogy „szövők”, ami nagyjából le is fedi az iparművészeti tevékenységüket. Nemcsak házat, bútorokat, de szebbnél szebb ruhaanyagokat is készítenek ezzel a technikával. A dorze kunyhóknak azonban nem csak az építéstechnológiája egyedi, hanem mérete és formája is. Az óriási kosarak egy elefánt fejét idézik, mely hagyomány még abból az időből ered, amikor a környéket még elefántcsordák népesítették be, a dorzék pedig lelkesen vadászták őket, magasságuk pedig akár a 9-10 métert is elérheti, ami háromszor-ötször magasabb, mint a legtöbb törzs épületei. Ennek oka egyébként prózai, mivel a termeszek könnyen kikezdik a bambuszt, a kunyhóknak kb. nyolcévente levágják az alját, és emberi erővel arébb telepítik. Egy ilyen épület akár hétszáz kiló is lehet, aminek a mozgatásához minimum tizenöt ember kell. A legöregebb kunyhó, amit láttunk, már kilencven éves volt, és már csak alig négy méter magas. Egész mókás megoldás, de valahol érthető, hiszen egy ilyen ház öt szövő megfeszített munkájával is két hónap alatt készül el. A falvak helyett is inkább tanyákról van szó, egy-egy telken csak egy ház, egy melléképület és a nászház van, amit mindig a legidősebb fiúgyermek használ, de kizárólag addig, amíg meg nem teheti, hogy a saját távoli telkére költözzön a családjával.

A falulátogatáshoz egyébként beöltöztettek minket dorze népviseletbe, engem konkrétan törzsfőnöknek, ami kissé bazári megoldás ugyan, de elég érdekes volt, hogy rámaggatták a hajdani dicső vadászatok emlékeként őrzött leopárdbőrt. Mitöbb, fel is kínálták eladásra, méghozzá a nevetségesnek ható 100 dollárért, csak ott a bibi, hogy sokmindenhez nem tudnék kezdeni vele, legalábbis kivinni az országból biztosan nem. Egyébként pedig a leopárdbőr legjobb helyen egy leopárd testén van, bár ennek a gazdáját már nehéz lenne megtalálni... A kunyhók bejárása után kipróbálhattuk a tradícionális szövési módszert, én készítettem a szőttest, míg Rita sodorta a fonalat, majd megtanultuk elkészíteni a helyiek hagyományos ételét, a hamis banánból készült lepényt. A hamis banán egyébként pont úgy néz ki, mint az igazi, csak éppen nem hoz gyümölcsöt. Miért ültetné akkor bárki? Mert az igazi banánnal ellentétben megél kétezerötszáz méteres magasságban is, ami nem hátrány. Egyébként a leveléből reszelnek le darabokat, majd egy hónapig fermentálják a masszát, hogy aztán lepényt süssenek belőle. Az eredmény nem jó, de nem is ehetetlen, a fermentáció miatt kissé sajtos mellékíze van.

A bemutató zárásaként meghívtak minket a tradícionális italok kipróbálására, ami a kávélevélből főzött, gyömbéres-hagymás-csilis tea, és persze az araki. Utóbbi annyira erős volt, hogy öngyújtóval simán meg lehetett gyújtani és égett, mint egy Bunsen-égő. Meglepő, de itt a Turmiban megismert tena adam fűszert a szeszbe rakják (míg máshol kávéba), amitől egészen ihatóvá vált, de azért repetát egyikünk sem kért. A műsor végén vettünk egy sálat – Antu mondta a tulajnak, ha el akarja adni a cuccot, akkor fogadja el az ajánlatom, mert nem fogok többet kínálni :) -, majd visszaballagtunk a főútra, várni a buszt. Mielőtt megjött volna a járatunk, búcsúzóul még egy óriási szarvascsőrű megmutatta magát, majd az ideúthoz hasonló tempóban megkezdtük az ereszkedést. Sajnos ülőhely már nem jutott. Éppen este hét volt, mire visszaértünk a pályaudvarra, ahol elbúcsúztunk Antuéktól, Ritának már most hiányzik a remek társaság, aki megannyi nyűgöt le is vett a vállunkról. Ami a minimum, hogy a létező legjobb ajánlásokat adjuk neki, szóval ha valaki a régióba készül, csakis őt keresse!

Elképesztően élménydús kilenc nap áll mögöttünk, olyan embereket, szokásokat és építészetet láttunk, amit korábban elképzelni is nehéz lett volna. Mindketten baromira elfáradtunk, pedig még nincs teljesen vége, ugyanis holnap még vissza kell jutnunk a fővárosba, ráadásul útközben meg kell állnunk Tiya Világörökség sztéléinél is. De addig is ettünk egy szolid vacsorát, majd mihamarabb megpróbáltunk aludni, hogy a holnap hajnali kelés kevésbé legyen fájdalmas. Amúgy a szállodánk menedzsere hallatlanul jófej, felajánlotta, hogy másnap a hotel biztonsági őre elkísér minket a buszhoz, ami ugyan csak háromszáz méter, de végülis miért ne…

2021. március 6. – Kopjakövek, egy ismeretlen civilizáció hírmondói

Kezd kicsit bosszantó lenni a sok hajnali kelés, de nem volt mit tennünk, hajnali négykor kiléptünk a hotel ajtaján, nyomunkban a biztonsági őrrel, aki egy kb. hetven centis machetét csapott a hóna alá, biztos, ami zicher alapon. Ezt a dolgot felettébb mókásnak véltem, mert láthatóan nem sok rémalak mozgott az utcákon, de ő nyilván jobban ismeri a helyi viszonyokat nálunk. Sajnos a busztársaság ismét felültetett, mi voltunk a második és a harmadik érkező a járatra, jó sokáig nem fogunk még indulni… Aztán végül majdnem így is túl korán indultunk, mert fél óra várakozás után még lementem keresni egy wc-t – hosszú út áll előttünk -, és mire visszaértem a busz már mozgott, úgy kellett rá felugranom… De még azelőtt sikerült, hogy Rita leszállt volna utánam! :)

Az úttal kapcsolatban volt némi várakozás bennem, mert még idefelé kiszúrtam, Wuibareg falu környékén rendkívül sok érdekes tetőtszerkezetű díszesen festett ház és kunyhó van, kicsit bíztam benne, hogy tudok majd egy-két jobb képet készíteni róluk. Egyébként rákérdeztem Antunál, és egy kisebb népcsoport sajátos építészeti megoldásairól van szó. Sajnos nem tudtam elhúzni az ablakot, így esélyem sem volt igazi fotókra, de látványnak azért nem volt utolsó. Ami viszont kimondottan bosszantott, hogy a busz tíz óra környékén megállt reggelizni – nagyjából egy órával később, hogy kiosztották az egyébként elég laktató csomagolt reggelit -, amikor már csak 100 kilométerre voltunk Addisztól és 19-re Tiyától, ahol le akartunk szállni. Sebaj, plusz egy óra a buszon, de szerencsére Sir David Attenborugh ismét rendelt a fedélzeti TV-n. Szinte már hiányoltam. Végül csak elértük a poros kis falut, és meglepetésemre a sofőr tudta hová tatunk, így közvetlenül a kapuhoz vezető útnál tett le minket. Az elkövetkező háromszáz méterre önkéntes guideok tömegeit vízionáltam, ehhez képest csak két kisgyerek rohant oda hozzánk, de ők sem kéregettek.

Az ásatási terület teljesen kihalt volt, csak a látogatóközpont/pénztár részen találtunk egy fickót, aki beszedte a belépőt. Persze felajánlotta, hogy körbevisz minket, de miután ezt köszönettel nem kértük, teljesen ingyen is elmondott mindent, amit lehet, illetve érdemes tudni erről a nyolcszáz éve eltűnt, elég rejtélyes civilizációról, melynek nyomai 160 különböző helyen maradtak fenn Addisztól délre, de írásbeli leletek hiányában szinte semmit nem tudni róluk. Tiya ásatási területén nagyjából kéttucat fejfa maradt fenn, melyeket jellegzetes kard motívumok díszítenek, minél több, annál nagyobb, vagy öregebb nemesről volt szó. Ezen túl a sírok szimbolikájából az is kiderül, hogy az illető házas volt-e, vagy sem. A faragott kardok száma 1-5 között mozog, de akad egy amire 18-at véstek – ő valamiféle félisten lehetett -, de sajnos az éppen félbe van törve, és a nagyobbik felét az Addiszi egyetemen őrzik… ott, ahol mi is megfordultunk már, de erről nem tudtunk… Kicsit pipa is lettem emiatt. A kardos fejfákon kívül viszont volt ott még egy stilizált női alakot ábrázoló klasszikus koporsófedél is, ami a legcsekélyebb mértékben sem hasonlított a többi leletre. Ahogy egyébként az egyéb helyszíneken talált faragások is teljesen különbözőek, de állítólag kegyeleti okokból nem akarják mozgatni – ide szállítani - őket, így azok felkeresése nagyjából lehetetlen. Ezt az érvelést valahol megértem, de azért kicsit bánom a dolgot.

Mikor épp távoztunk volna, befutott egy angolokat szállító mikrobusz is – hogy ez mennyire nem szokásos, azt jelzi, hogy az előttünk regisztrált utolsó külföldi öt napja járt erre -, akikkel próbáltunk valamiféle kommunikációt kezdeményezni, de részükről csak valami ostoba gagyogásra futotta – az egy dolog, hogy nem tudják hol vannak, de azt is nekem kellett megmondanom, hogy ezelőtt hol voltak -, amit az angolokra jellemző fintorgós modor is tetézett. Nem turistákról van szó, hanem Addiszban – pontosabban a saját buborékukban, mivel a járda porát vélhetően lábbal még sohasem érintették – dolgoznak. Szegények, biztosan hiányzik nekik a finom angol konyha…

A falu központja nem volt túl messze, és néhány srác le is intett nekünk egy Addiszba menő minibuszt, összhangban a várakozásommal bően tele volt. Az elkövetkező 80 km egy Jób-i értelembe vett szenvedéstörténet, amiben Rita kényelmesen üldögél, én pedig három zsákkal az ölemben térdelek az recés acélpadlón, de szó se róla, ez a jópofa kitérő ennyi macerát igazán megért. Mondjuk a végén, amikor az addiszi csúcsforgalomban araszoltunk, már elég csúnyákat gondoltam. Amint leszálltunk – még hat kilométerre voltunk a szállástól -, gyorsan berohantunk az első étterembe, ami remek döntésnek bizonyult, mert két új fogást is kipróbálhattuk. Én bárány keke-t kértem – ami egy tűzforró leves, melyben a hús már leomlott a csontról -, míg Rita marha kitfo-t túróval, ami egy óriási adag brutálisan fűszeres, de nagyon ízletes pirított darálthús (a helyiek általában a nyers változatát kérik). Délután négy felé járt, de elég nyilvánvaló, hogy ezután nem eszünk majd vacsorát. Tegnapelőtt és ma is csak egy igazi étkezés… Készülünk az ortodox húsvéti böjtre!

A szállásunk annyira tele van, hogy csak a legbénább szoba jutott nekünk, ami persze még így is elég szuper, de kicsit bosszant a dolog, mert most lehet, hogy nem is kettő, de három napot kell maradnunk, hogy sikerüljön feldolgozni az élményeket – pl. a naplóírásban is komoly elmaradásom van -, mielőtt nekivágunk egy komolyabb túrának a Bale-hegységben!

2021. március 7-9. – „Pihenés”, ami alatt rohadt sok írást és képválogatást kell érteni

Nem nagyon volt időnk semmire, borzasztóan lefoglal ez a sok pepecs munka, de egy valamit rögzítenem kell. Hétfőn elkezdődött az 55 napos böjt, szóval a tradícionális éttermek döntő többségében nem szolgálnak fel húst. A hajamat tépem, de Rita is nagyon pipa, mert még mindig nem sikerült megkóstolnunk a leghíresebb – igaz amhara területeken a legjellemzőbb – etióp ételt, a doro wat-ot. Ez egy csirkepörkölt szerűség, ami 4-6 óráig készül, ezért csak nagyon kevés étteremben kapható… Hát, mosantól még kevesebben.

Bár ami azt illeti, a Bale hegycsúcsai között aligha számíthatunk bármilyen étteremre! :)