2021. február 14. – Szafariszervezés az Awash vízeséshez

Kezdem kicsit lerongyolódni, és ennek elsődleges oka, hogy a szervezetem egyszerűen nem tud visszaállni, ugyan helyi idő szerint fekszem, de thai idő szerint kelek. Az elmúlt 10 napban – az alvásmérőm szerint – átlag 3 óra 50 percet alszok. És pont így is érzem magam. Az átállást az is megnehezíti, hogy a buszok hajnali négy körül indulnak, így fél háromkor amúgy is kelni kell. Ma ugyanazon az úton indlunk vissza, amin jöttünk, de Addisztól három órára megállunk az Awash Nemzeti Park bejáratánál. Az út viszafelé összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mivel nem a csúcsforgalomban kell megtennünk a hegyi szerpentines szakaszt, cserébe mondjuk nem is látunk belőle semmit. Ami viszont érdekes, hogy vasárnap lévén a hajnali misék körül nagy és látványos a gyülekezet, fehérbe öltözött férfiak és asszonyok köröznek a templomok körül. Egy ilyen szertartást szeretnénk majd közelebbről is megnézni, lehetőleg valami izgalmas helyen.

Nyolc óra helyett hat óra alatt elértük Awasht és csak azért nem gyorsabban, mert ebben az irányban valamiért szigorúbbak az ellenőrzések. A város és az azonos nevű Nemzeti Park Afar Tartomány legdélebbi csücske, és ennek a leszállás után gyorsan tanújelét is kaptuk, három afar népviseletbe öltözött bácsi képében. Ez a népviselet egészen speciális, ugyanis nem a mianmarihoz hasonló férfi szoknya a legfeltűnőbb eleme, hanem az övről lógó hajlított élű tőr és a hanyagul vállra csapott gépkarabély. Persze polgári személynek tilos fegyvert viselni az országban, de erről az afaroknak mintha elfelejtettek volna szólni. Elég szürreális látvány, meg kell hagyni. Szerettem volna lefényképezni őket, de inkább megvárom, míg valamelyik megszólít, bár erre a helyiek elég ignoráns viselkedését tekintve nem látok sok esélyt. A szállásunk amúgy egy harminc éve luxusnak számító épület, amit azóta elfelejtettek tatarozni, de így is elég jók a körülmények és meglepően olcsó. Az éttermében pedig a legkülönbözőbb húsok kaphatóak, igyekszem is kipróbálni őket. Leraktuk a cuccokat, kértünk egy-egy kávét és ettünk valami tésztát. A szakács ugyanis szólt, hogy a bárányhús holnap lesz friss, jobban teszem, ha megvárom. Szép tőle, hogy szólt. A szálloda menedzsere egy Eritreából származó srác, aki élete nagyrészét Dublinban töltötte, csak egy családi vita miatt jött vissza a nagymamája szállodáját igazgatni. Néhány év alatt persze besokallt, szóval már menne vissza, csak a Covid nem engedi… A lényeg, hogy megígérte, hogy valahonnan szerez sofőrt. „Valahonnan.” Azért arra számítottam, hogy egy ekkora szállodában csak van valami bejáratott túraszervező, ha már ez az ország leglátogatottabb Nemzeti Parkja.

Délután sikerült kicsit pihenni, estére pedig megjött a hír, hogy van autó, persze sokkal drágábban, mint az előzetesen várható volt. Mivel nem vártam sokat a holnapi szafaritól, kicsit bosszantott a dolog, de fejenként 7500 forint egy egész napos túráért azért még mindig nem vállalhatatlan összeg. Vacsorára mégiscsak megkockáztattam egy adag sült kecskehúst, és másnap sem bántam meg, míg Rita kipróbálta a shiró tegabino nevű csicseriborsópürét csilivel kicsit lesütve ropogós zsemlével, ami szintén szuper fogás. Este végre sikerült kicsit a naplóval is foglalkozni, de már látom, hogy nagy szenvedés lesz ez, mert sokkal több az inger és az írnivaló, mint a kedv és az energia… Ez jó végszó lesz mára! :)

2021. február 15. – Antilop fieszta a Keresztapával

A túra elvileg fél hatkor indult volna, mert az állatok napfelkelte környékén igazán aktívak, ehhez képest a sofőrünk háromnegyed órás késéssel futott be egy olyan tragaccsal, amit még egy autóbontó is visszadoba. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy messzire jutunk vele, de hajrá! A sofőr meglepően jól beszél angolul, oromó lévén kapásból el is kezdte szidni az afarokat, akik szerinte vademberek. Kedves gesztus mondhatom, és már a kapunál kiderült, hogy egész más elképzeléseink vannak a nap hátralévő részével kapcsolatban. Némi dudálásos ébresztő után – mialatt én páviánokat fotóztam - csatlakozott hozzánk egy fegyveres vadőr, akivel a sofőr félnapos túráról kezdett el beszélni, ráadásul a vadőr és a parki belépő díját is tőlem várták volna, pedig ezek – az amúgy baráti összegek – benne voltak az árban. Természetesen a sofőr elkezdett mutogatni a hotelmenedzserre, nekünk pedig nem nagyon volt választásunk, fizettünk.

A napfelkelte elég jól mutatott a park egyik vulkánja felett, és a madarak egészen aktívak voltak már ekkor. A Park elsősorban róluk híres, nagyjából 460 faj található meg vándorlási időszakban. Sajnos ezeket tök esélytelen volt lefényképezni, pedig lett vona mit. Nagytestű vöröshasú, sisakos közepes, talajfutó óriás. Csakúgy röpködtek az eposzi jelzők! Viszonylag sok szarvascsőrűt is láttunk, de nem abból a csodálatos fajtából, amit az elefántoknál. Ennél is érdekesebb találat – az egyetlen alkalom, amikor a vadőr nagyot alakított – az út mentén meghúzódó dikdik volt, amit a természetben mérete és félénk természete miatt elég nehéz megfigyelni. A reggeli kör alatt még egy csomó gazellát és nyulat is láttunk, valamint nőstény kis kudukat. Nekem a mai nappal kapcsolatosan az előzetes elvárásom néhány oryx és egy hím kis kudu volt – ami talán a legszebb antilop -, de vadőr szerint az oryx ebben az évszakban nem esélyes. Legalább azt már tudjuk, hogy kuduk kószálnak a környéken.

Kb. két óra vezetés után értünk el az Awash vízeséshez, amiről előzetesen nem sokat tudtam, bár azt olvastam, hogy az országban a második legnagyobb. A sofőrrel végül abban maradtunk, hogy hagyjon itt minket gyalogszafarizni, délután pedig a park dzsipje kivisz a kapuhoz, ahol majd ő felvesz a maradék húsz kilométerre. Mivel az oroszlánok és a leopárdok a park olyan részén vannak, ahová ezzel a tragaccsal amúgy sem juthatnánk el, a gyaloglás jó opciónak tűnt, hogy találjunk valami érdekesebb hüllőt. De visszatérve a vízeséshez! Még ha lett volna bármiféle elvárásom, akkor is mellbevágott volna, amit találtunk. Mitagadás, vízesésügyileg elég képzettek vagyunk, Thaiföldön, de Ázsiában máshol is láttunk vagy ötven szebbnél szebbet, de ez egész biztosan ott van a TOP3-ban, de leginkább az aranyérmes helyen. A magasságát talán ha húsz méteresre becsülném, de a szélessége egészen elképesztő volt, legalább 150-200 méter, ráadásul az elején egy szűk szorosba zúgott be. Noha száraz évszak van, még így is baromi látványos volt a vízhozam, arról nem is beszélve, hogy a zuhatag aljában óriáskrokodilok lebegve várták a szájukba pottyanó halakat. Na, hirtelen a pénzügyi malőr is kevésbé fájt!

Le is mentünk a vízesés aljába gyorsan megugrasztani a krokodilokat, körbefilmezni a tájat, majd lepihentünk kicsit a vízeséssel szemközti oromra épült luxus lodge-ban. A személyzet kedvesen meginvitált éjszakára is, mondták, hogy nagyon olcsó, csak 150 dollár, ami alig tizenötször drágább a mi szobánknál… Bár gyanítom, hogy az ár alkuképes, mivel rajtunk kívül senki nem volt a komplexumban. A késői reggeli után elindultunk az első gyalogtúrára az Awash folyó partján. Madarak tömkelege várt minket, köztük tucatnyi búbos banka, íbiszek és persze ragadozók. A legjobb jelenet az volt, amikor egy fehérfejű halászsas megkergetett egy szürkegémet, de nem lett gyilok a történet vége… Eközben a nílusi krokodilok rutinszerűen vetették vízbe magukat a lábunk előtt, de a parton igazán nagy példányt nem találtuk. Sajnos kígyó sem jött szembe – pedig Rita nagyon vágyott már találkozni egy fekete mambával -, de legalább frissen kelt krokodil tojásokat és varánuszokat láttunk. A visszaúton pedig Rita közvetlenül előttünk kiszúrt egy pompás trófeával bíró kis kudut, nekem pedig sikerült megállítanom a vadőrt, mielőtt elijeszetette volna. Sajnos ekkor már egy ideje jóval többet használta a száját, mint a szemét. Azért ez elég szép találat, ilyen még a Masai Marában sem jött velünk szemben.

A lodge-hoz visszatérve én még nem pihentem meg újra, hanem elindultam a folyó mentén a másik irányba, ami viszonylag gyorsan kifizetődött, mert még a szálloda területét sem kellett elhagyni ahhoz, hogy belefussak egy oryx párba, és néhány lépés után kiderült, hogy hárman vannak. (Igaz, egyiküknek hiányos volt a szarva.) Na, most már teljes lehetett az öröm, meg is kergettem őket legott, a vadőr szerint a délutáni ivásig vissza sem fognak jönni. A nagy sikert megünneplendő leültünk a lodge panorámás éttermének legszebb asztalához, hogy nekilássunk fejedelmi lakománknak, ami vízből, valamint a magunkkal hozott epres kekszből és banánból állt. Mondjuk ilyen látvány mellett a száraz gyökér is ízletesnek tűnt volna.

Nemsokára azonban felbukkant az egyik pincérlány – aki korábban már elpanaszolta, hogy diplomásként a szálláson és az étkezésen felül havi 6000 forintot keres, és örömmel venne tippeket az Ausztráliába költözés mikéntjéről… -, és szólt, hogy a hotel két új vendége szeretne velünk megismerkedni, és meg is hívnának ebédre. A vendéglátóink, Mr. Abdullah és sofőrje csak egy laza ebédre ugrottak ki a vízeséshez és meglehetősen figyelemreméltó alakoknak tűntek. Persze inkább Mr. Abdullah, mintsem a sofőrje. Egy Awashból Jemenbe elszármazott üzletember-klánvezérről van szó, aki mostanában Szaúd-Arábiából igazgatja a Szingapúrtól, Kínán, Qataron keresztül Spanyolországig tíz országban aktív családi vállalatbirodalmat – kilenc anyától származó huszonhat testvérével. Az apja nagyon erős ember volt, na. Persze ő sem volt tétlen, unokatestvérekből is van valamivel kétszáz felett! De a lényeg, hogy egy szuper ebéd után felajánlotta, hogy visszavisz minket a városba, valamint telefonál néhányat az érdekünkben, hátha még pénzt is kapunk vissza. Mondván ez a vidék az övé. Ezt olyan hangsúllyal mondta, mint egy vajdába oltott Robert DeNiro, szóval simán elhittem neki. Mielőtt elindultunk volna még mindenképpen drónozni akartam a vízesésnél, és szerénytelenség nélkül állíthatom lett is néhány étékelhető felvétel…:)

Az út során mi is bekapcsolódhattunk Mr. Abdullah családi videotelefonálásába, Rita meg is jegyezte, hogy milyen aranyos az unokája, akiről kiderült, hogy a hároméves fia. Mentségére szóljon korábban a 24 éves UNESCO nagykövet, Sorbonne-on végzett lányáról beszélt úgy, mint „kicsi”… Szerencsére nem lett sértődés a dologból, mi pedig nem végeztük nyakig beásva egy hangyaboly közvetlen közelében. Ami viszont vicces, hogy valamennyi pénzt tényleg kaptunk vissza… a törzsi társadalom diszkrét bája.

Délután próbáltuk a megbocsátás erényét gyakorolni a hotel menedzserével szemben, valamint elsétáltunk a buszpályaudvarra, de kiderült, hogy a Semerába – a tartományi főváros – menő buszra nincs előzetes helyfoglalás. Tehát egy csumpi helyi busz lesz, nagyszerű! Egyébként tényleg egy kicsit frusztráló a rengeteg Kalasnyikovval bóklászó helyi látványa az utcákon. A nap impozáns zárásaként végre megkaphattam a tegnap beígért bárány pörköltet, ami majdnem olyan jó volt, mint a Nagykunságban! Gyönyörű vízesés, sok érdekes állat, pár érdekes ember – jó és rossz értelemben egyaránt -, összességében azért nem volt ez egy rossz nap! Ráadásul, ha afar fegyveresek fogságába esnénk, már tudjuk, hogy kit kell hívnunk!

2021. február 16. – Átkelés a fegyveres moncsicsik mezején

Két ok miatt döntöttünk úgy, hogy már ma, egy nappal a kelleténél korábban megcélozzuk Semerát, a Danakil-túránk kiindulópontját. Mivel sok forog kockán, fel akartam készülni a buszunk esetleges lerobbanására, plusz lehetőség szerint az egy szabad napunkon tenni akartam egy túrát az Afambo-tóhoz, ami a földöntúli látképéről ismert Abbé-tó (ezt a terepviszonyok miatt három nap lenne megjárni, ezért is szokták inkább Dzsibutiból látogatni) testvértava. Persze nem mindenáron. Akármennyire lesz is ótvar a mai buszunk, az az előnye biztosan megvan, hogy legalább nem hajnali négykor indult, így elég volt hatkor kelni. A pályaudvar felé sétálva pedig volt akkora szerencsénk, hogy a szembe közlekedő busz lelassított, a jegyszedő pedig átkiabált hozzánk, hogy véletlenül nem Semerába tartunk e, így nem kellett várnunk egy órát a következő járatra. A busz egy fél fokkal jobb volt, mint vártam, ráadásul volt még hely bőven, így el tudtuk foglalni a legjobb üléseket, mielőtt elértük volna a 140%-os töltöttséget, amire a kelet-afrikai út alapján számítani lehetett. Az elkövetkező fél órában még vadásztuk az utasokat, majd elindultunk Észak-keleti irányba a tartomány központja felé. Az út itt is teljesen új, a forgalom pedig gyér – vidéken nagyon kevés embernek van autója, szinte csak buszok, kamionok és tuktukok közlekednek -, így elég jó tempóban robogtunk a szavannán keresztül az Awash folyó nyomában, de attól azért jópár kilométerre.

A buszon közvetlen mellettünk egy szíriai menekült bácsi utazott, majd egy idő után körbekéregette az utasokat, én is adtam neki egy keveset, cserébe pedig volt szíves felvenni a maszkját, mert amúgy rettentően köhögött. Egyébként az utasok kb. fele egész konszolidált alak volt. (Az új távolsági buszokon ez az arány 90%.) Ellenben a táj, amin áthaladtunk igazán kíméletlennek hatott! Apró érdekesség, hogy innen, az Awash-völgyéből származik az első emberszabású, Lucy csontváza. Igazán választhatott volna ennél kellemesebb helyet is a törzsfejlődésre, ami ugyancsak elmondható az itt nomádkodó afar törzsekről. Néhány kunyhó, pár tucat ember és sokszáz háziállat ténfergett az út mellett, ami nem is csoda, mivel itt alakították ki azokat az itatókat, amiket a kormány tartályos autói rendszeres időközönként megtöltenek. Mivel ez egy viszonyag új szolgáltatás, belegondolni is hihetetlen, hogy élhettek itt emberek, ráadásul önszántukból. Ami még érthetetlenebb volt, hogy a helyiek meg sem próbálták az elszórtan azért megtalálható cserjék adta árnyékot kihasználni, hanem rendületlenül álltak, vagy ültek a tűző napon. A bő 350 km alatt volt néhány nagyobbacska település, az egyik ilyennél álltunk meg ebédszünetre. Enni ugyan nem ettünk, és az ilyen helyeken a wc-k is használhatatlanul undorítóak, mégis elég érdekes volt, 45 percet töltüttünk itt. Mintha valami katonai díszszemlén lettünk volna, nagyjából minden harmadik férfi kalasnyikovval – a szegényebbek sima vadászpuskával – a vállukon parádéztak, itták a kólát és/vagy rágták a khatot (kiejtve: csat). Ugye a fegyvertartás mögött a nyáj védelme az ideológia, ehhez képest a szavannán látott nomádok egyikénél sem volt fegyver, azokat csak a településeken látni, ráadásul dologtalan alakoknál. És ami azt illeti, a kizárólag itt látott díszes tölténytartó övön lógó fejenként négy teli tár sem tűnik indokoltnak. Hacsak az itteni sakálok nem kivételesen bátrak és kitartóak… A másik érdekesség, hogy – mint később megtudtuk, különböző afar csoportok és külön stílusok léteznek -, az itteni férfiak moncsicsi-frizurát (a disco korszak Amerikájában ezt nevezték afronak) viseltek, mintha csak egy Boney M klippből szabadultak volna. Magas, vékony moncsicsik automata fegyverrel, ez volt a nap kuriózuma.

Végül néhány rendőri ellenőrzőpont után röpke hét ór alatt megérkeztünk Semerába, pontosabban az attól 5 kmre lévő közlekedési csomópontba, ahonnan még kisbuszoztunk pár percet. A buszon nagyon kedvesek voltak a helyiek, és szóltak, hogy az általam kinézett hotel nem jó választás, de mivel arra gyanakodtam, hogy csak valami ismerős helyre akarnak iránytani némi fejpénzért, ezért mégis tettünk egy kísérletet. Persze zárva volt. Viszont a helyi turisztikai hivatal nem volt messze, így odasétáltunk rákérdezni a holnapi lehetőségre. Láthatóan rácsodálkoztak érkeztünkre. Naívan azt hittem, hogy legalább olyan szinten megszervezték a helyi turizmust, ha az igény felmerül, pillanatok alatt tudnak keríteni egy sofőrt és egy afar guide-ot, ehelyett csak az engedély kiállításával kezdtek el szöszmötölni. Szóltam nekik, hogy mivel a Danakil-túrát csináljuk az iroda már biztosan igényelt számunkra engedélyeket, de mivel láthatóan fogalmuk nem volt, miről beszélek, kicsit rossz érzésem is lett a túránk miatt. Végül abban maradtunk, hogy körbetelefonálgatnak lehetőségek után kutatva, addigis átkísértek egy szemben lévő hotelhez, ami még olcsóbb is volt, mint amire számítottam (2400 ft), cserébe volt külön fürdőszoba és működő légkondi is.

Alig ebédeltünk meg, mire jött is reménybeli, angolul alig beszélő afar guide-unk és hozta azt az – amúgy elég drága – engedélyt, amiről világosan elmagyaráztam, hogy nincs rá szükségünk. Felhívott az irodából egy angolból perfekt, bár az igényeinket aligha megértő fickó, aki elmondta a guide napi díjazását – szintén magasabb a szokásosnál – és a kocsibérlés díját. Kicsit sokalltam, de hajlottam volna a dologra, de amikor kértem a tételes számlát a túra teljes költségével, akkor kibukott, hogy a kocsibérléshez nem jár sofőr, azzal majd külön egyezkednem kell – de ad kontaktot! -, plusz ezer százalék, hogy idővel kiderült volna, hogy kell még minimum egy fegyveres is… De ezt nem vártam meg, és nem csak azért, mert kicsúsztunk volna a 100 dolláros lélektani határból, hanem mert még túl élénken élt bennem a sunyuláson és lehúzáson alapuló awashi túra. Köszöntem a lehetőséget, de inkább pihenünk egy napot, pontosabban írom a naplót.

Este azért jeleztem a túraügynökségünknek, hogy megérkeztünk, ha már ők nem hívei a folyamatos kapcsolattartásnak. Annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy nem csodálkoztak rá a túra tényére, szóval elvileg sínen van a dolog.

2021. február 17. – Harcban a legyekkel

Az ilyen pihenőnap látszólag pazarlás, de mivel az itteni költségek minimálisak, időnk pedig van, valójában sokat hozzátesz az élményhez. Arról nem is beszélve, hogy az írás is minőségibb, mintha hónapokkal később, irgalmatlan mennyiséget kellene ledarálni! A szobánk tök jó, néha még a wifi is működött, de amint kilépünk az ajtón, azonnal fel kell vennünk a harcot legyek ezreivel. A magasföldön szinte hiányoltam az afrikai életkép ezen megkerülhetetlen elemét.

Nem is nagyon erőltettük a hotel elhagyását, bár ebédelni azért elmentünk és kerestünk egy közeli kisboltot is. Addiszhoz képest – meg úgy egyébként a komfortérzethez képest is – itt már baromi meleg van. Persze a helyiek szerint ez a kb. 35 fok kellemes téli hideg ahhoz képest, hogy egy hónap múlva lesz ez még ötven közelében is. A hotelünk személyzete egyáltalán nem beszél angolul, és még a legegyszerűbb kéréseink miatt – víz, kávé… - konzíliumot tartnak. A legmókásab az egyik pincérnő, aki bármit kérdezünk, csuklóból azt válaszolja, hogy „finish”, pedig hát nemish! :) Ami pedig a kévét illeti, igen különleges figyelemmel szervírozzák, ráadásul füstölő is jár hozzá, ami egész hatékonyan távoltartja a legyeket. Amúgy pedig a fél város itt lebzsel, és vagy a bár TV-jét nézi szent áhitattal – egy David Attenborough doku mondjuk tényleg jó volt -, vagy a wifi sávszélességét fogyasztja.

Elég jól ment az írás, de a képek feltöltésével azért akadt probléma. A legbosszantóbb viszont az volt, hogy még mindig semmi információnk nem volt arról, hogy holnap reggel mikor, hogyan, kivel indulunk… Ezen mondjuk egy – igazából kettő – telefonnal segíteni tudtam, a túraszervező előbb „rácsodálkozott”, hogy a sofőr még nem keresett, majd átküldte a számát, így este hét körül sikerült végre információkat szereznem a holnap reggelről. Elvileg nyolckor indulunk, amit meglehetősen kései időpontnak gondoltam, de majd meglátjuk.

2021. február 18. – A Mars meghódítása, túra az Erta Ale vulkánhoz

A reggel 8-ból fél kilenc lett, mire begurult az egészen új Land Rover-ünk, amit láthatóan a világ egyik legnyugodtabb embere vezetett. Persze ez érthető is, hiszen nem ő fizetett ki egy kisebb – de inkább közepes – vagyont ezért a három napos túráért. Az első beszélgetés nagyjából úgy zajlott, hogy reméli nem nagy gond, hogy még nincsenek meg az engedélyek, a turisztikai hivatal pedig még zárva van, de majd megoldja valahol a dolgot. Meglehetősen ingerülten közöltem vele, hogy ami azt illeti, az én fogalmaim a „gondról” egészen jól leírják a jelen helyzetet, de talán tudok segíteni, és átadtam a turisztikai hivatal minap megszerzett telefonszámát. Ő közölte, hogy ne izguljak, ez egyébként csak egy túraszervező ügynökség, semmi közük az engedélyhez, de majd ő megoldja a dolgot. Az elkövetkező fél órában mindenféle hotelekhez furikázott tök fölöslegesen, a reptéren felvettük a csoport harmadik tagját, egy japán Instagram celeb-utazó lányt, majd végül – minő meglepetés – megállapodott a szállásunkkal szemben általa „túraszervezőnek” gondolt hivatalnál, ami előtt egy ismerős arc átadta neki a korábban a mi kérésünkre kiállított dokumentumot (a japán lánynak továbbra sincs, de talán majd kimagyarázzuk a helyzetet). Nagy öröm, hogy a vezetőnk ennyire képben van az ügymenetet illetően, hiszen éppen ezért fizetjük őket! Remélem azért már járt a Danakil-mélyföldön. Ezt követően jutott eszébe, hogy tankolni sem ártana vagy 160 litert, amivel újra elment egy csomó idő, és már majdnem tíz óra volt, mire el tudtunk indulni. Nem voltam nyugodt.

Az út még egy rövid szakaszon a Dzsibuti felé tartó főúton haladt kétoldalt sivatagos tájjal, Ritát alaposan meg is tréfálta a hatalmas területet lefedő délibáb, ilyet azért nem gyakran láttunk az utóbbi időben. Nemsokkal később viszont észak felé fordultunk egy egészen új úton, amin keresztül a Dzsibutiba behajózott árú két nappal gyorsabban eléri Észak-Etiópiát, mint korábban, amikor Addisz felé kellett kerülni. Mivel Tigré most nagyjából zárva, az úton gyakorlatilag nem volt forgalom, a táj pedig némi ereszkedést követően drasztikusan megváltozott, ez már a Danakil-mélyföld, egy nagyjából egy Magyarországnyi terület, amit teljes egészében a vulkáni működés formált. Afrika legmélyebb pontja mínusz 120 méteren – mely világviszonylatban a második - is itt található, miközben a hőmérséklet itt a legmagasabb, és a talaj miatt a terület nagyobb részén a „fű sem terem meg”.

Nomádok persze itt is élnek, és kínozzák az állataikat ezen a kietlen tájon, de a legmegdöbbentőbb az volt, amikor a kocsi láttán két kisgyerek szalad az úthoz a kezükben pedig strucctojást lóbálva kínálták azt eladásra… A sofőr szólt, hogy a helyi rendőrség miatt nem lenne jó ötlet megvenni, mintha ilyesmi megfordult volna a fejünkben… Fennséges költőmadarak abúzálása nem európai módi, talán csak Semjén Zsolt köreiben. (Na jó, nem akarok igazságtalan lenni, ők a madarakat nem költés, hanem vonulás közben lődözik.) Az utolsó falvakat elhagyva a táj már egyértelműen inkább marsbéli volt, mint sivatagos. Bármerre néztünk éjfekete vulkánok és vulkáni talaj, melyet szigetszerűen hol sárga, hol fehér homok, hol pedig vörösre száradt fűcsomók, nagyritkán zöld fű tört fel. Egészen elképesztő látvány volt, amihez még csak hasonlót sem láttunk soha, ehhez képest a japán lány simán átaludta az utat. Nagyjából három óra alatt értünk el Afrera faluba, amit, az azonos nevű sóstó kincsének kitermelésére alapítottak, és az etióp-eritreai békeszerződés keretében immár de jure is Etiópiához tartozik. Az út melletti sólepárló telepek baromi látványosak voltak, de a vezetőnk jelezte, hogy megállni, illetve fürdeni csak visszafelé tudunk. Ebédelni azért van idő, míg ő intézi a második engedélyt. Remélhetőleg nagyobb hatékonysággal, mint eddig. A sóüzem dolgozói egyébként egytől-egyig tigréiek, a helyi afarok ugyanis nem végeznek alkalmazotti munkát, vagy állatot hajtanak, vagy a „védelmi iparban” utaznak. A remek kecske tibs és csicseribosó krém után – mely során kiderült, hogy a japán lány nem eszi meg az etióp kaját, csak fényképezkedni tud vele -, immára az engedélyek birtokában és az anyósülésen osztozó két friss utassal indultunk tovább. Az afar guide és a kalasnyikovos afar rendőr gondoskodik majd arról, hogy minden védelmi pénz megtalálja az útját a helyi törzsfőnökökhöz, így aztán elkerüljük a néhány évente bekövetkező tragédiát, melynek 2003-ban több magyar áldozata is volt.

Nemsokára lekanyarodtunk a Dzsibuti-Tigré főútról, hogy egy vulkáni törmelékkel szórt, de azért nem tragikusan rossz – főleg egy 4x4-es járgánynak – csapáson folytassuk. Kicsit megdöbbentő módon a mi murvás utunk mellett jelenleg is gőzerővel épül az egészen Dalolig és talán még tovább, az eritreai határig vezető út, természetesen kínai bábáskodás mellett. Merész vállalás, főleg, hogy nem tudni, az utat használja e majd valaki a közeljövőben… Itt már tényleg nyoma nem volt életnek, csak a vulkánok és a végeláthatatlan feketeség. Itt újabb, immár a harmadik engedélyt kellett kiváltani, pontosabban megfizetni, amit a japán lány remek érzékkel videózni kezdett, kiváltva ezzel az afarok tiltakozását, de a vérengzés ezúttal elmaradt. Ami reggel óta többször aggodalommal töltött el – bár az elképesztő táj látványa ezt feledtete -, hogy a leírások szerint a túra utolsó 12 kilométere gyaloglás, opcionálisan tevegelés, ami minimum három óra hegynek fel – a japán lánynak mondjuk öt -, márpedig közel ennyi időnk sem volt naplemente előtt. Kiderült azonban, hogy turisták hiányában a tevegeltetésnek annyi, a tevéket eladták, megették, mi pedig simán, egy kilométerre meg tudtuk közelíteni a krátert.

Indultunk volna felfelé, de a japán lányból ismét előtört az instaceleb – kb. 50.000 követője van, ami nem tudom, hogy Japánban soknak számít-e, de Magyrországon közel ennyi sincs egyetlen utazónak sem -, és teljesen gátlástalanul lenyúlta a rendőr kalasnyikovját és elkezdett vele fényképezkedni. Nem mondom, ehhez hasonló kísérleteket én is tettem a legutóbbi afrikai út során, de mindig elutasítottak, így már nem próbálkoztam újra, de ha már így alakult, mi is kölcsönvettük pár párcre. Elképesztően röhejes egyébként, hogy folyamatosan három-négy másodperces felvételeket készít, de véletlenül sem a  legérdekesebb látnivalókról, közben pedig a rettentő agresszív nyelvén üvöltözik. El nem tudom képzelni, hogy lesz ebből youtube videó, de szerencsére van stábja, aki majd megszerkeszti neki…

Kb. negyed óra volt elérni a krátert, pontosabban krátereket. Bár az Era Ale a környék többi vulkánjához képest egész apró – csak 630 méter -, de a kráterei egészen nagyok. Az elsőt teljes egészében megkövült magma alkotta, amit át kellett vágni, nagyívben kerülve a több helyen feltörő füstöt és mérgesgázokat, hogy pár perc ereszkedés és gyaloglás után elérjünk a kráterből nyíló kisebb kráterig, ami így is kitett jópár focipályát. Itt volt öt évvel ezelőttig a föld egyik leglátványosabb jelensége, a szinte tökéletes kör alakú lávató, amit a partfal és a megkövült láva beszakadása folytott el. Állítólag a láva azért nem adta föl, és próbál utat találni magának, de ebből egyelőre nem láttunk semmit, csak a folymatosan áramló füstöt. A kráter teljesen merőleges, szakadékszerű peremét csak óvatosan és mértékkel szabadott megközelíteni mert több helyen látszottak a sziklaomlások és a jelenleg is futó repedések, mitöbb egy ponton túl, kb. a kör negyede után meg is állt a vezetőnk. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert az offline térképem kb. háromszáz méterre mutatott egy kilátót „lava view stp” felirattal, nyilván el is indultam, hogy kiderüljön, mire gondolt a szerző. Azt csak Rita elmondásából tudom, hogy az afarok nagyon kiakadtak, hogy a „veszélyes” részre megyek, nem mintha ne látszottak volna a repedések, amiknek igyekeztem mindig a megfelelő oldalán haladni. Már út közben is megcsapott a felszálló forró levegő, de amikor elértem az említett pontot, csodák csodájára pedig a kráter közpén füstöt pöfékelő kamra egy új arcát mutatta meg, és egy ponton lehetett látni a fortyogó magmát. Elképesztően boldog voltam, mert nekem, aki korábban még nem látott ilyesmit nagyjából akkora különbség volt a nulla láva és a minimális láva között, mint a minimális láva és az óriási lávató között. Eközben az egyik kísérő is utolért, de angol híján nem tudott hangot adni elégedetlenkedésének, én pedig össze vissza rohangáltam a környéken, és integettem a kráter túlpartján a japán lányt – felteszem nem önszántából – fotózgató Ritának, hogy jöjjön már ő is. Végül nagy nehezen az egész csapat felkerekedett – kivéve a sofőrünket, aki visszaindult a kocsihoz – és csatlakoztak hozzám. Ami viszont irgalmatlan meglepő volt, az az egészen brutális szél. Nemhogy drónozásról szó sem lehetett – pedig a frissen megkövült lávamező nagyon jól nézett ki, de Ritának erősen kapaszkodnia kellett, hogy fel ne kapja… Szerencsére nem a káter irányába fújt. Nem emlékszem, hogy ilyen orkánhoz lett volna szerencsénk korábban, de mindenesetre izgalmas éjszakának néztünk elébe. Miután körbenéztünk és körbefotóztunk mindent, a nap pedig lebukott a látóhatáron, visszaindultunk a dzsiphez, legalábbis azután, hogy a kísérőink a nagy kráter peremén épített alvókunyhók egyikében elmormolták az esti imát. Egyébként alvókunyhóból a táborunk környékén és fent a kráternél is volt egy csomó, csak éppen az elmúlt év eróziója és a karbantartás hiánya a többséget lepusztította. Covid előtt itt napi huszonöt csoport fordult meg – ami 100-120 embert jelentett – most pedig kéthetente egy. Ennél már csak abba borzasztóbb belegondolni, hogy ha hallgatok a helyiekre, akkor csalódottan ereszkedhettünk volna vissza az éjszakai bázisra.

A táborunk mondjuk elég komoly megdöbbenést okozott, ugyanis sátornak híre-hamva sem volt – ha ezt kinyögi a túraszervező, hoztuk volna a sajátunkat -, de még hálózsák is csak egy akadt a három emberre. Szerencsére azt az előzetes figyelmeztetés hiányában is hoztunk. Matrac viszont volt, méghozzá egy kövekkel kb. fél méter magasan – szélfogónak – körberakott területen lerakva, amit belegondolni is rossz, hányan használtak WC gyanánt az elmúlt években. Mivel a mai nap egészen csodálatos helyeken jártunk – ez még nem a 450 dolláros látvány, de alakul! - , annyira nem is bosszantott a dolog, de normális ételre azért számítottunk. Ehelyett kaptunk szeletelt toastkenyeret mogyoróvajjal és néhány szem narancsot. Heves tiltakozásunkra a sofőr megosztotta velünk a csicseriborsókrémes injerát, amit maguknak hozott. Nyamm. Amúgy a kerítés egészen jól funkcionált, igaz a szél is jóval gyengébb volt, mint a kráternél, így ha nem lett volna felhős az ég, még azt is mondhatnám, hogy idilli éjszakának nézünk elébe, néhány használt wcpapír tőszomszédságában…:)

2021. február 19. – Megkövült szivárvány, a világ legszebb helye

Mivel viszonylag korán elaludtunk, ezért a hajnali fél hármas ébredésem nem tűnt tragikusnak, a japán lány már bőszen nyomkodta a telefonját – térerő hiányában ez amolyan pótcselekvés lehet -, és nemsokára mindenki kelni kényszerült, ugyanis elkezdett szemerkélni az eső. Némi tanakodás után úgy dötöttünk, hogy a hajnali fél hatra tervezett indulást előrehozzuk, így négykor nekivágtunk az eritreai határhoz vezető útnak. Egy a korábbiaknál lényegesen rosszabb szakaszon haladtunk, és sajnos a vaksötétben nem is lehetett hüledezni a látványtól, bár a sofőr megnyugtatott, hogy délután erre jövünk majd vissza is. Az eső még teszi a dolgát, mi pedig újra egy csekkponthoz érünk. Két meglehetősen rosszkedvű, népviseletbe öltözött fegyveres rohant az autóhoz, erre a japán lány mit csinál? Elkezd vakuval belekamerázni az arcukba, mire kénytelen voltam leütni a kezét. Eddigi utazásaink során több japánnal is találkoztunk, de ezek következetesen fittyet hánytak a társadalmi érintkezés minden szabályára, ami feléjük nem szokás. Persze lehet, hogy nem az összes antiszociális, ha nincs a vírus, erre már tudnánk a választ majdnem egy éve… Szerencsére gyorsan továbbterelnek minket, az éjszaka pedig lassan-lassan megadja magát. Már majdnem nyolc óra, mire elérjük Hamadela falut, a környék „legnagyobb” települését. Ahhoz nem elég nagy, hogy áram, vagy térerő legyen, de újabb chekpoint van, ráadásul „lecseréljük” az eddigi afar rendőrt és guide-ot egy másik afar redőrre és guide-ra. Valószínűleg minden komoly törzsfőnek dinka unokaöccsét meg kell túráztatnunk, ha jót akarunk magunknak…

A falutól nem messze pedig az eddigi fekete földet varázsütésre vakító fehérség váltja fel. Mi van?! Nem sivatagról van szó, csupán elértük az Assale-tavat (nem összetévesztendő a Dzsibutiban található Assal-tóval), ami alighanem a föld legsósabb helye. Legalábbis nem rémlik, hogy a Holt tenger olyan vastag sópáncélt növesztett volna, ami elbírja azt is, ha közlekednek rajta… Az út Dalolig ezen a tavon keresztül vezetett, de a nagy fehérség közepén vérvörös sziklák bukkantak elő, ahol tartottunk egy szünetet. A reggelink nem meglepő módon kenyér, mogyoróvaj és narancs voltak. Mondjuk én sokkal izgatottabb voltam, mint éhes, szóval nem gond. Míg a többiek ettek, én körbejártam a vöröslő sziklákat, amiről kiderült, hogy szintén – talán bórral színezett - sóból vannak. Majd a térképemen kiszúrtam egy jelölést alig ötven méternyire, amiről kiderült, hogy az a tó kérgébe vágott, smaragdzöld medence, amiről talán a környék legikonikusabb képei készültek. Erre a helyre készültünk is fürdőruhával, igazán kedves dolog a guide-tól, hogy meg sem említette, a vulkáni magmához hasonlóan nekem kellett rátalálni. Természetesen ragaszkodtam a merüléshez, de abban állapodtunk meg, hogy majd a visszafelé úton, ami egyébként helyes döntésnek bizonyult. Innen már csak pár perc kocsikázásra volt a túránk fénypontja, mely út alatt kézműves sóbányászok munkájában, valamint a sórögöket szállító tevekaravánokban gyönyörködhetünk volna, ha éppen a Tigrében zajló konfliktus és határzár miatt nem szünetel a munka.

Dalol egy nagyjából két négyzetkilométeres – tehát gyalogszerrel nem kicsi – terület, a vulkáni működés legcsodálatosabb formája a Földön. Az út elején vörös, sárga és lila sótáblákon kapaszkodtunk, és ahogy közelítettük a központi fumarolát, ill. szolfatarát – Rita emlékezett a szakkifejezésre még középiskolai tanulmányaiból :) -, úgy változott a táj egyre szürreálisabbá. A mérgező ként gőzölő kráter mögött még láthatóak az olaszok által épített bánya épületeinek romja, hogy aztán a helyet tejesen elfelejtse a világ egészen egy 2004-es National Geographic dokumentumfilmig, ami a bolygónk legextrémebb helyeit mutatta be. Mintha már nem is a Holdon, vagy a Marson, hanem a Jupiteren lennénk. Különböző színűre festett sókristályok gomba, vagy fa alakban, vörös medencék, volt ahol a sótüskéken keresztül kristálylépcső vitt át. Egész biztos, hogy szavakkal még csak a töredékét sem lehet leírni, amit ott láttunk, de szerencsére képek bőven készütek. A legnagyobb attrakció viszont a kén-kanyon, ahol az apró gejzírek két-három méteres élénksárga, -zöld és -vörös oszlopokat és falakat építettek, melyek között Pamukkalet idéző sárga medencék és zöld víz állt. Itt persze előkerült a drón is – bár szóltak, hogy az eritreai határ annyira közel van, hogy abba az irányba ne nagyon repüljek -, abból a perspektívából az egész látvány pedig még álomszerűbb volt. Rita majdnem elsírta magát a látványtól, de én sem hiszem, hogy valaha jártunk volna ennyire szép és különleges helyen (pedig jártunk már néhány szép és különleges helyen!). Szerencsére a vezetőnk nem volt velünk, így angoltudás híján nem kellett sietnünk, de még éppen időben indultunk vissza, mert megérkezett egy elég nagy, helyi turistákból álló csoport, vélhetően a fővárosból.   

A kénmező azonban még nem a vég, annak a legszélén található ugyanis a sókanyon, ahol 30-40 méter magas különleges sziklaformák meredeztek, egy kicsit hasonlított a Jijiga melletti Valley of Marvel-re, csak éppen itt minden színes sóból volt. Annyit még meg kell jegyezzek, hogy nagyon szerencsénk volt az időjárással, ugyanis a pokoli hőség helyett kicsit felhős, kellemes időben tudtunk bejárni mindent. A japán lány itt már – feltehetőleg a több hetes Coca Colán élés és a nemalvás hatására - teljesen magába zuhant, mi viszont erőnk teljében jártuk be ezt a területet is. És még mindig nincs vége! Mielőtt újra visszatértünk volna a smaragd medencéhez, még tettünk egy kitérőt immár újra a hófehér sómezőn egy forróvízű tóig, aminek a közepén több ponton is bugyogott fel forró víz, a tó partján pedig körben, megtörve a fehérséget vörös sótömbök feküdtek.

De jöjjön minden fényképész álma, a merülés! Mármint minden, ami a merülésnek az ellentéte. Dél körül járt az idő, a felhők oszladozni kezdtek, a hőmérséklet pedig megugrott, de ha a lehülést a víztől vártuk, alaposan csalatkoznunk kellett volna, az ugyanis nemcsak elképzelhetetlenül sós volt, de kellemesen meleg is. Tényleg sokkal sósabb a víz, mint a Holt-tenger, itt nemhogy úszni nem lehetett, de a lebegésen kívül egyáltalán semmit sem, és nem a medence mérete miatt. Baromi érdekes, nem mellesleg pedig fotogén volt az egész jelenet - a smaragdzöld vizen keresztül látszó meder alját is szebbnél szebb alakzatú fehér sókristályok borították - természetesen ennek hatására a japánba is visszatért az élet. Annak rendje, s módja szerint körbedrónoztam a területet, a fényviszonyok is tökéletesek voltak mindehhez. Ha Rita nem fél összevizezni a haját, elkészülhettek volna róla minden idők legjobb képei, de azért így sem panaszkodhatunk. A problémát csak az jelentette, hogy a testünkre rakódott vastag sóréteget nem tudtuk mivel letakarítani. Legalábbis egy darabig.

A visszaúton tényleg láttunk mindent, ami hajnalban kimaradt, a fekete lávatengert, amit néhol megszakított a homoksivatag. Az egyik ilyen oázisnál tartottunk „ebédszünetet”, de ez nem a sofőrön múlt, aki amúgy meg sem állt volna Afrera faluig. A fazon teljesen ignoráns minden emberi szükségletre, de leglább az autóvezetéshez láthatóan ért. Az ebéd most is nutelláskenyér volt, sajnos a narancs elfogyott. Persze a túra szervezői jól kalkulálnak, elvégre ilyen élmények után kinek lenne kedve panaszkodni… Nagyjából délután ötkor értünk vissza a faluba, de nem az étterembe mentünk, hanem a tó partján kialakított kis strandra, ahol a vezetőnk mondta, hogy fürödhetünk bátran, utána pedig a sót is lemoshatjuk magunkról az itt található édesvízű hőforrásban. Mivel a térképem jelzett itt egy kemping pontot, megkérdeztem, hogy itt tervezi-e tölteni az éjszakát, mire rámnézett, mint egy hülyére, és közölte, hogy ne vicceljek, az nem lenne biztonságos. Majd ezzel a lendülettel hátat fordított nekünk és elhajtott a kocsival, visszavinni az afar guide-ot és a rendőrt, plusz megrendelni a vacsorát. Hát, jó.

Mivel a vérmétely sem a sós, sem a forró vízben nem él meg, kissé bátortalanul bár, de bebotorkáltunk a vízbe. Nem meglepő módon a nyilvános fürdőzés errefelé férfias szórakozás, így kisgyerektől a nagypapáig mindenki minket bámult. Rita lepedőbe csavarva, én a poshadt víz szagot árasztó alsógatyában bemerészkedtünk a vízbe, ami kissé hűvös volt, de alapvetően azért kellemes. Ezalatt a japán fürdőruhába pózolt, mintha csak Miami Beachen lenne, és boldog-boldogtalan kezébe nyomta a telefonját, hogy készítsen róla képeket. Már majdnem három hónapja utazgat egyedül Afrikában, úgy tűnik, hogy kevesebb készség kell a túléléshez, mint gondoltam… Összességében persze a strand nem tűnt egy veszélyes helynek, de azért mégsem ártott volna adni az elemi illemszabályokra. A tó egyébként ha fél méter mély, így hamar megunható, míg a hőforrás esetében unalomról nem beszélhetünk, csak élve megfővésről. Folymatosan ingáztunk a hideg sós és a forró édes víz között, eközben buzgón csináltuk a közös képeket a felbátorodó helyiekkel. Végül a sofőrünk is visszatalált, sötétedésre pedig megérkeztünk ahhoz az étteremhez, ahol tegnap ebédeltünk. Ma ismét böjti nap, így hús nincs… Mintha kőbe lenne vésve, hogy csak a település ortodox éttermében ehetünk, a muszlimban nem. Persze amennyire eddig elkényeztettek minket, igazán nem lep meg a dolog. Mint megtudtuk, itt lesz a szállásunk is, ugyanis a hátsó bádogépületről kiderült, hogy amolyan kamionos panzió, pedig eddig szent meggyőződésünk volt, hogy egy közepesen puritán istálló. Az ágyakat egyébként tapintatosan nem is a „szobákban” helyezték el, hanem az udvaron. Rajtunk kívül egyébként akadt még néhány vendég.

Az este egyébként nagyon szórakoztatóan telt, mi fel voltunk dobva a mai élményektől, a japán lány pedig nyakló nélkül vedelte a sört – amire minket is gálánsan meghívott -, és nagyjából most először beszélgetni is tudtunk. Kikérdeztük az Omo-völgyről is, kiderült, hogy ott ünnepelte a születésnapját, majd megmutatta minden idők legszürreálisabb képét – Salvador Dali kéri a receptet -, tányérajkú mursikkal pózol, a fejükre pedig születésnapi papírcsákót rakatott! Talán még sosem szégyelltem magam ennyire más ember helyett, Ritából pedig előbukott a röhögés. Döbbenet, hogy már a kérés felvetésénél nem csapkodták meg puskatussal. Egyébként azt azért becsülöm benne, hogy bár láthatóan nagyon kikészült fizikálisan, egyáltalán nem panaszkodott a körülmények miatt, pedig a három egymást követő nutelláskenyér menü és az istállóban alvás elég messze van attól, ahogy jelemzően élni szokott, az Emirates első osztályán utazva, 70.000 forintos pezsgőt kortyolgatva. (Csak az Afrikába tartó egyirányú repjegye többe került, mint a mi közel kéthónapos etióp tartózkodásunk fog…:)) Este kilenc felé kezdett ürülni belőlünk az adrenalin, ideje volt hát nyugovóra térni az út borítékolható fénypontja után.

2021. február 20. – Visszatérés a Földre

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az éjszaka jól telt, mert hajnalban ismét elkezdett esni, és miután behúzódtunk a tető alá, már nem tudtam visszaaludni. Ebben közreműködött az a tény, hogy a szomszéd szállodai szobában tartott szamárcsődör egész álló éjszaka éktelenül nyerített, amit Rita észre sem vett. Azért csak ránkpirkadt a hajnal, a reggeli órákban pedig az udvar hátsó részén található szemétdombon találtam egy békésen lakmározó saskeselyű kolóniát. Ilyen hálótársakkal sem gyakran találkozik az ember. A reggeli után még egy programpontot kieszközöltem, a sólepárló üzemnél szerettem volna készíteni pár drónképet és videót. Oldalról is marha jól néztek ki a sós medencék, de felülről igazán különleges látvány. Persze a drónozás itt nem számít mindennapi elfoglaltságnak, így a helyi afarok gyorsan körénk is gyűltek, hogy lássák ezt a csodálatos kis masinát. Ami remek alkalom volt arra, hogy egy közös képen megörökítsem azt a meglehetősen sajátos helyi szoksát, miszerint a férfiak orcáját vonalakkal tetoválják – na jó, ez még nem akkora truváj -, valamint hegyesre reszelik a metszőfogaikat. Nem Drakulásat akarnak játszni, egyszerűen csak így parktikus a tevehús fogyasztáshoz! Szerintem egy fokkal praktikusabb lenne megsütni a húst, de ki vagyok én, hogy jobban tudjam…:)

Ezt követően nem volt más hátra, mint visszatérni Semerába, amivel azért akadt egy kis problémám. Ugyanis a túraszervező anno azzal akart kedveskedni, hogy a túra Semerából indul és Lalibelában, az ország elsőszámú turisztikai csúcspontján végződik majd. Ami baromi kényelmes lett volna, mivel odajutni amúgy is macerás. Csakhogy erről a sofőrünket elfelejtették értesíteni, plusz a japán lánynak Semerából ment vissza a repülője másnap, így akadt némi nézeteltérés. Kis telefonálgatás után az ügynökség közölte, hogy „semmi gond”, a sofőr másnap elvisz minket Lalibelába, ahogy megegyeztünk. Nekik ugyan ez nem gond, nekünk viszont kritikus lett volna, hogy még szombaton érkezzünk, hogy a vasárnapi hajnali áhitatot a sziklatemplomoknál nézhessük végig. Némi tanakodás után – és mert egyszer még úgyis fel kell mennünk északra – arra jutottunk, hogy jó lesz, ha visszavisznek minket Addiszba, annyival is korábban indulhatunk el délnek, nehogy kicsússzunk a száraz évszakból. Meg egy kis civilizáció amúgy sem fog ártani a spártai körülmények után.

Az út viszont tartogatott számunkra egy meglepetést! Idefelé a sofőrünk elpöttyentette, hogy ezen a környéken meglehetősen sok a strucc – az út szélén árult strucctojást sem a kacsa tojta ide -, Rita pedig nagyon rákattant arra, hogy lássunk néhányat. Három órán keresztül tapadtunk az ablakhoz, egyrészt búcsúzva ettől a különleges és ijesztő környéktől, másrészt lesve a vadakat. Mármint a vadállatokat. A legelésző nyájakon kívül sokáig semmi nem történt, majd Rita kiszúrt egy antilopot, de mire én odanéztem antilopot nem láttam, ellenben egy strucc falkát (?) igen, két hím és egy csomó nőstény vonult az úttól kétszáz méterre a bokrok alján. Azonnal megállítottam a dzsipet és megkezdődött a cserkészés. Mivel ez a liget minden bizonnyal költőterület, amit nem akartam megzavarni, így a lemaradó nőstényeket békénhagytam, hanem a főút felé forduló két hímet és két nőstényt kezdtem követni. Nem kiugró sikerrel ugyan, mivel egy kicsit gyorsabbak voltak nálam, de végül azért néhány képet így is tudtam készíteni róluk. Méltó lezárása volt ez a fantasztikus túránknak, ugyanis egy kilométer múlva elkezdett emelkedni az út, elhagytuk a vulkáni síkságot és rákanyarodtunk a dzsibutii főútra.

Semerában visszamentünk a hotelünkhöz, ahol a japán is csatlakozott hozzánk, de amint lett internet, már egy szót sem lehetett váltani vele. Sajnos sokkal bénább szobát kaptunk, mint a múltkor, de legalább az ételre nem lehetett panasz. Gyorsan elkezdtem a képek válogatását és mentését, amivel el is telt a nap hátralévő része. A gyors mérleg a három napról… A túra minden olyan eleme – kivéve az autó és a tény, hogy életben maradtunk -, ami az utazási irodától fügött, az kriminális volt, de a Föld egy olyan páratan pontjára jutottunk el, amihez foghatót sem a múltban, sem pedig a jövőben nem fogunk látni. Merthogy nincs. Ennek tükrében pedig ez a három nap egyértelműen megérte a teljes költségvetésünk 25%-át, főleg, hogy jelen körülmények között ennél olcsóbban aligha lehet ezt utánunk csinálni.

2021. február 21. – Kényelmetlenül hosszú út „hazáig”

Ma reggel bezzeg nem késett a sofőr, elvégre most már nem a mi időnkkel packázik, hanem minél hamarabb hazaérne Addiszba. Az út már ismert tájakon, Awashon keresztül vitt, de a busszal ellentétben a dzsip ablakai lehúzhatók, így le tudtam videózni pár szimpatikus fegyverlóbáló helyit. A sofőr egyébként felvetette, hogy tíz nap múlva indul egy Omo-völgy túrára két amerikaival, és igazán csatlakozhatnánk hozzájuk. Másfél szempont miatt fontoltam meg a dolgot. Egyrészt (félrészt) tagadhatatlan, hogy dzsippel közlekedni ezerszer könnyebb, mint helyi buszokkal. Ami viszont sokkal erősebb érv lett volna, az az, hogy ha az amerikaiak fizetnek, mint a katonatiszt, akkor a törzsek biztosan a legjobb formájukat hozzák. A legszebb díszekkel dekorálják magukat, a leglátványosabb produkcióikat mutatják be, egyszóval nagyobb lesz az élmény. Persze ezért egy forinttal sem fizetnénk többet, mint amennyibe az előzetes költségbecsléssel a saját szervezés kerülne. Ha elférünk a kocsiban, akkor az irodának tiszta haszon ez is, ha nem, akkor nincs miről beszélni. Persze ezt a gondolatkísérletet gyorsan letörte a sofőr, aki közölte, hogy csak öt nap lenne az egész. Abba nagyjábból a programunk 60%-a férne bele, az is rohanva.

(Míg ezen lamentáltam, a repülőre váltó japán lány már bejelentkezett a Hyatt Regencybe, ahol egy éjszaka kerül annyiba, mint a túránk… Felteszem, hogy ott sushit is tudnak szervírozni neki. :))

Persze a kocsival sem lett volna rossz, ha a sofőr minimális tekintettel van az életszükségletekre. Akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor ebédidő tájt simán áthajtott Awashon, helyette viszont megkínált minket egy marék sósmogyival. Se ebéd, se wc szünet kilenc órán keresztül… ennyi erővel tényleg mehettünk volna busszal is akár. Végül azt sikerült kieszközölnünk, hogy az út mellett vegyünk néhány banánt és szamószát. Itt dőlt el, ha személyesen nekem kell majd beaplikálnom a tányérokat a mursik szájába, vagy nekem kell kimázolnom a karo törzs tagjait egyenként, akkor sem fogunk csatlakozni a következő túrájukhoz. Az út legfontosabb felismerése viszont nem ez volt, hanem, hogy a tíz napja láttot oromo körkunyhók, amikor akkor a mélyszegénység szomorú mementóiként tűntek fel, mostanra decens kis falvakká szelidültek a szemünkben, ahol végső soron nem is lehet annyira rossz élni. Minden csak viszonyítás kérdése ugyebár.

Már majdnem öt óra volt, amikor visszaértünk a bázisunkra, a recepciós kedves ismerősként üdvözölt, és úgy tűnik, hoyg az itthagyott hátizsákok is hiánytalanul megvannak. Este még szerettem volna írni egy kicsit, de mindketten brutálisan el voltunk csigázva, még a zuhanyzás is csak komoly nehézségek árán jött össze.

2021. február 22-23. – Pihenőnapok Addiszban

Hétfő van, mégsincs hús. Mint kiderült, nemcsak a szerda és a péntek böjti nap, de minden 50 nap után tartanak további hármat, csak úgy poénból. Kicsit bosszantó, főleg, amikor töltekezni szeretne az ember, de ez van. Ma amúgy sem terveztük elhagyni a szállodát, a kaját is házhoz rendeltük. Én írtam, míg Rita intézte a mosást, bár a legrosszabbkor jött egy hosszabb áramszünet. Baromi kellemes hely ez a vendégház, szép kilátás a dombokra, kellemes kert, madarak mindenütt… Egyedül a szomszéd kalapálásától tudtam volna eltekinteni, de nagyon.

Két éjszaka után betaxiztunk – továbbra is működik a Ride nevű alkalmazás - a belvárosba. Pénzt kellett váltani, mivel vidéken rosszabb az árfolyam plusz meg kellett venni a jegyet a holnapi buszra. Szerencsére most kaptunk, nemúgy, mint a legutóbbi kísérletnél. Azt találtam ki, hogy a mai fél éjszakát egy belvárosi hotelben töltjük, ami minimálisan drágább, mint a bázisunk, viszont hajnalban nem kell taxizni duplaáron, hanem csak elsétálunk a buszhoz. Ebből az lett, hogy az elmúlt öt év legluxusabb hoteljébe keveredtünk. Méghogy lift! Már-már feszengek...:) 5500 forint egy éjszaka, nem rossz.

A nap fénypontja viszont nem a böjti menü volt ebédre, bár a gyümölcssalátás makaróni elég izgalmas párosítás volt, sem nem a csirkés pizza vacsorára a szálloda éttermében, ahol nagyívben tesznek a böjtre. Hanem a cipőpucolás! A hamadik világban ez egy elég keresett szakmának számít, Addiszban is minden sarkon találni cipőtisztító srácokat, de most először volt szükség a szolgálatukra, ugyanis a Danakil sója elég durván kikezdte a túracipőnk hasított bőr elemeit. Az enyém különösen mocskos volt, a mester pedig irigylésreméltó szakmai alázattal látott neki a munkának. Még a cipőfűzőt is kiszedte, hogy aztán szakavatott mozdulatokkal varázsolja sötétszürkéből hófehérré, és ami azt illeti, negyed óra elteltével a cipőm eredeti színét is újra felfedezhettem. Egész abszurd, hogy ezért az életmentő beavatkozásért hatvan forintot kért, adtam is neki borravalót rám ritkán jellemző gavallérossággal.

Az első két hét tanulsága röviden. Etiópia elképesztő csodákat és izgalmas programokat rejt, de ezek felfedezése nem mindig gördülékeny. Mondjuk nem is számítottunk másra. Ami viszont pazar, hogy az élet sokkal olcsóbb, mint vártam, és eddig a gyomrunk is könnyen veszi az akadályokat!

Irány a Dél, és Pápua mellett a Föld talán legdiverzebb törzsi kultúrája… Az sem lesz kevésbé izgalmas!