2021. február 4-7. - Néhány szó a búcsúról

Az etióp beutazási feltételek meglehetősen barátságosak, amennyiben a belépést megelőző 120 órában elvégzett negatív COVID-teszt elegendő számukra és nincs érkezést követő kötelező karantén sem. (És még ez is messze szigorúbb, mint amit az országban a járvánnyal kapcsolatos közvélekedés indokolna, de erről később…) A repjegy foglalás előtt kiszámoltuk a menetrendet, aminek megfelelően csütörtök korán reggel, még munka előtt megjelentünk a mintavételen. Ha tippelnem kéne, a helyi kórházban – ami hivatalos járványkórház, sosem használt, karanténnak kiürített épületekkel – az elmúlt évben nem sok tesztet csinálhattak, mert különös kérésünk nyomán rendkívül komoly csődület keletkezett, még a nővérek is követtek minket az udvarra – a mintavételezés helyszíne -, hogy lássanak egy efféle beavatkozást. Mit ne mondjak, nem volt kellemes. A torok még csak elmegy, de az orr felnyársalását szerintem tiltja a Genfi Egyezmény. De a fájdalom elenyésző volt ahhoz a stresszhez, amit az eredményvárás jelentett. Pozitív teszt esetén ugyanis nemcsak az utazást bukjuk, de helyette az elkövetkző heteket igazán költséges karanténban élvezhettük volna…. Szerencsére nem kellett másnapig várni, sőt, én az eredményt már abból sejteni véltem, hogy nem jött értünk rohamosztag a munkahelyre.

És tényleg, az eredmény – nem árulok el meglepetést - negatív lett. Rita még könnyezett is örömében. Vagy bántában, mivel kettőnk közül messze őt viselte meg jobban, hogy fel kell számolnunk itteni rendkívül kényelmes életünket, ami hihetetlenül sokat adott minden szempontból. Márpedig elérkezett az idő a váltásra, az országot töviről hegyire bejártuk, intellektuálisan pedig már a munka sem jelentette azt a kihívást, mint korábban. Ezzel együtt az elkövetkező – a buszunk indulásáig hátralévő – 24 óra rendkívül nehezen, és alvás nélkül telt. Akárcsak a buszút, legalábbis részemről.

Bangkokba érkezve még néhány órát ki kellett bírni a szállásunk nyitásáig, de utána egyből beengedtek minket a szobába, így volt pár óra, hogy kicsit kipihenjük az emúlt napokat és rápihenjünk az elkövetkezőkre. A délután során még el kellett intézni néhány adminisztratív dolgot – ami a korábban nyüzsgő Khao San utca teljes csődje után nem is volt olyan egyszerű -, de a lényeg, hogy mire leszállt az este, mindennel elkészültünk, és a hostel tetőteraszán elmélkedhettünk az elmút két évünkről és az elkövetkező három hónapról egyaránt.

Vasárnap délelőtt még volt annyi időnk, hogy búcsúzóul kipróbáljuk Bangkok új, napelemes csatornahajó-járatát, ami a tesztüzem alatt ráadásul ingyenes, eljutva vele a kínai negyedig, amit Rita mindenképpen meg szeretett volna nézni. Ez végül igen jó ötletnek bizonyult, mert a kínai negyed – ellentétben az indiaival – tényleg meglehetősen érdekes hely, ráadásul először láttunk az étlapon – szárítva pedig a kirakatokban is – fecskefészek és cápauszony leveseket. Ezek után megfelelő búcsúebédnek bizonyult a hong-kongi tésztaleves. De legalábbis annak a thai verziója.

2021. február 7-8. - A repülés

Hogy mennyire állt meg az élet Thaiföldön, semmi sem szemlélteti jobban, minthogy a reptéri buszjáraton nem pusztán egyedül utaztunk, de mégcsak nem is lassított volna a megállónál, ha nem rohanok az útra hevesen integetve. Hihetetlen, hogy egyáltalán még üzemeltetik a járatot, mindenesetre nekünk sokat spóroltak ezzel. A reptér ehhez képest is sokkoló volt, a korábban nyüzsgő váróban most elvétve lézengtek az emberek, azok zöme is országon belüli utazásra várt. A check-i nyitásra még várnunk kellett két órát, de miután a dokumentumok ellenőrzését végző filippínó srác megbizonyosodott arról, hogy Etiópia tényleg 120 órás tesztet kér, nem pedig három napon belülit, végre kezünkbe foghattuk jegyeinket. Itt tudatosult bennünk igazán, hogy mindez most már meg fog történni. Az ellenőrzésen átjutva igazi posztapokaliptikus scifibe csöppentünk, a reptér ezernyi üzletéből alig tucatnyi volt nyitva, a többséget pedig már le is falazták. Rita ebben is meglátta a lehetőséget, ugyanis a kevés nyitvatartó üzletek egyike 90%-os leértékelést tartott, így a helyi pénzünk maradékából – párszáz forintró van szó – vett egy kiló külnböző illatú kézműves szappant. Normál esetben tényleg nagy üzlet lett volna, de én azért nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt a plusz súlyt örömmel cipelem majd az elkövetkező 7000 kilométeren…

A Qatar Airways továbbra is Boeing 777-esekkel repüli Bangkokot, így a járatunk 17 darab utasa igazán kényelmesen elfért az 538 széken, ráadásul a kiszolgálás tempójára sem lehetett panaszunk. A személyzet mindenkit a nevén szólított, mintha csak Business Classon utaztunk volna, ráadásul három széken eldőlve még aludni is tudtunk egy kicsit. Nagyon sima repülés volt, ami filmezéssel, némileg módosult tudatállapotban gyorsan telt. A Doha reptér hangulata össze sem volt hasonlítható Bangkokkal, mert bár az utaslétszám töredéke csak a korábbiaknak, azért így is több ezer ember várta a csatlakozását rajtunk kívül. Számunkra az volt a legszomorúbb, hogy a Covidra tekintettel a QA megszüntette a hosszú várakozásra kényszerülők számára nyújtott ingyenes hotel lehetőségét, így az elkövetkező húsz (!) óra nem tűnt túl szívderítőnek. A reptér végéig sétálva viszont találtunk pár fekvésre kialakított széket, ami emberek híjján elég jó bázisnak tűnt. Rita gyorsan el is aludt, és én sem maradtam fenn sokáig, de nekem sietős is volt a dolog, mert alig három óra múlva kezdődött a Super Bowl, amit azért nem szívesen hagytam volna ki. Nem mintha túl izgalmas lett volna a meccs alakulása, de négy órát azért lecsípett az unalmas órákból. Ezt követően köröztünk kicsit a reptéren, nézegettem, hogy milyen órákat nem fogok vásárolni, majd beváltottuk a légitársaságtól kapott kupont két pizzára, ami eléggé hiányzott az elmúlt két évünkből.

Az indulás közeledtével áttelepedtünk a kapunkhoz, ahol már ekkor igen terebélyes tömeg várakozott, de ez még semmi volt ahhoz képest, ami végül összegyűlt. Hasonló méretű gépen több, mint négyszázan utaztunk, a reptér munkatársai nem is nagyon tudták betartatni a kötelező távolságot. Ami a reptéren 1,5 méter, a repülőn pedig 30 cm. Rajtunk kívül egy-két európai utas volt, a közönség nagyon-nagy része pedig 25-40 év közötti nő, akik vélhetően valamelyik öbölmenti arab országban végeztek háztáji munkákat. Mindenesetre nagyon izgatottak voltak, amikor pedig röpke négy óra múlva, pár perccel éjfél előtt landoltunk – az út az előzőhöz hasonló módon, ámde a tömeg miatt valamivel kényelmetlenebbül telt – óriási tapsvihar tört ki, amihez hasonlót utoljára a kétezres évek elején, magyar charter járatokon hallottam… Ha ekkora az öröm, csak nem érkeztünk rossz helyre!

2021. február 9. – A nulladik nap

Helyi idő szerint éjfélkor – thai idő szerint hajnali négykor, tehát 116 órával a teszt elvégzése után – érkeztünk a beléptető kapuhoz. Huhh, még szerencse, hogy nem késett a gép, gondolhatnánk, azonban a határőr tiszt bele sem pillantott a papírjainkba, szinte reflexből nyomta bele a pecsétet mindkettőnk útlevelébe. Még csak lázmérés sem volt, a hőszkenner ki volt kapcsolva, elvégre a kezelőszemélyzetnek ilyenkor van jobb dolga, például az alvás. Azért nem bánom, hogy megcsináltuk a tesztet, mert így mégiscsak tiszta lelkiismerettel léphettünk be az országba, azzal, hogy nem hurcolunk be semmi nyavaját. Viszont a hátizsákokra elég sokat kellett várni, mert bár az enyém az első körben került a futószalagra, Ritáé az utolsóban, kezdtünk is kicsit izgulni. Ruandában ugyanez volt pár éve, csak fordított leosztásban. Na nem mintha siettünk volna, elvégre hajnali egykor a fene akart nem lehúzós taxisra vadászni, így a napfelkeltét még megvártuk a reptéren. Hajnali ötig valamiféle repüléstilalom van, szóval egész nyugodtan tudtunk pihenni. Mondhatni a nap első sugaraival keltünk, de ez erős csúsztatás lenne, mert egyrészt én összesen ha fél órát aludtam, másrészt pedig a napnak esélye sem volt átsütni a várost beborító gomolyfelhőket. A reptér wifijét kihasználva sikerült autót fogni az Uber helyi változatán keresztül, ami egy rendkívül praktikus, nem mellesleg pedig még thai mércével mérve is olcsó szolgáltatás.

A szállásunk a booking.com szegényes kínálatából a legolcsóbb ugyan – nagyjából thai árszínvonal -, de meglehetősen igényes hely. Tiszta ágy, melegvíz, működő wifi, a recepciós pedig remekül beszél angolul. Egyetlen hibája, hogy baromi messze van a belvárostól egy gettó közepén. Illetve elsőre azt hittük, hogy ez már a gettó, de kiderült, hogy az igazi gettóhoz képest már-már decens kertváros. :) Mivel az eső nem látszott csitulni, engedtünk a csábításnak és lepihentünk, a város felfedezése még várhat egy napot.

Persze dél körül összeszedtük magunkat, hogy a legalapvetőbb feladatokat elvégezzük és bementünk a városba. Ez pedig nem más, mint a helyi SIM-kártya beszerzése és a pénzváltás. Utóbbi komoly körültekintést igényel, ugyanis míg a banki árfolyam szerint egy dollár 38 helyi pénzt ér – az ötéves Lonely Planetem szerint az akkori árfolyam 22 birr volt… -, addig a feketézők 47-50 birrt adnak érte. Az ország ugyanis híjján van a dollárnak, a kormány minden keményvalutára rá akarja tenni a kezét, a helyi kereskedők pedig az etióp pénzükkel aligha tudnak kínai csempészáruhoz jutni Szomáliában, vagy Dzsibutiban. A kereslet tehát adott, de meg kellett találni a megfelelő embert, a megfelelő árfolyammal, ami rövidesen sikerült is. A SIM-kártya kiválasztása ennél lényegesen egyszerűbb, ugynais az ethiotel monopóliumot élvez, amit elég gyenge szolgáltatási színvonallal szolgál meg. A legközelebbi irodájukban egész hosszú sort kellett kivárnunk, míg végül regisztrálni tudtunk és megkaptuk végre a SIM-et.

Ekkorra már kopogott a szemünk az éhségtől, így az első olyan helyre be is tértünk, ahol valamiféle ételt mértek. Ez egy egész kulturált hentesüzlettel egybenyitott étterem volt, ahol ennek megfelelően a húsételek domináltak, amit a helyi férfiak –a nők jellemzően otthon esznek – hagyományosan nyersen esznek. Ez a tradíció a muszlim invázió idejéből eredezik, mikor a magasföldi harcosok azért ették nyersen a húst, nehogy a tűz füstje elárulja a helyzetüket az ellenség számára. Ezek szerint a bélgilisztát a mai napig sem tekintik ellenségnek. Mi azért első körben sülve kértünk fél kiló zebuhúst – ez a helyi szarvasmarha, az étel neve pedig tibs -, amit egy olyan tálon szervíroztak, aminek az aljában faszén parázslott. Köretként az injera nevű helyi lepényt és bagettet kaptuk, valamint berbere fűszerrel készült szószt. Őszntén szólva nem is tudom, hogy mikor éreztem utoljára ilyen intenzív ízeket. A hús ínycsiklandó volt, a lepény pedig kellemesen savanyú, amely íz bántóan hiányzott a thai konyhából, akárcsak a só. A fűszeres szósz is csodás volt, első körben mintha tormát fedeztünk volna fel az ízek között. Ez azok közé a ritka alkalmak közé tartozott, amikor én is inkább lassan, az ízeket kiélvezve ettem, ami a körülöttünk ülőkről nem igazán volt elmondható. Amíg végeztünk, nagyjából háromszor-négyszer cserélődött az asztaltársaság, szó szerint teli marokkal tömték magukba a nyers darált, vagy darabolt húst. Kedvem lett volna egy ilyen „étkezést” levideózni, csak tartok tőle, hogy ebben az esetben gyors véget ér etióp kalandozásunk…:)

Mielőtt visszatértünk volna a szállásra, még kerültünk egyet a szudáni követség felé, de „természetesen” az délelőtt van nyitva, akkor is csak két órát, de legalább egy telefonszámot sikerült szereznünk. A szállásra visszatérve nem esett nehezünkre folytatni az alvást. Elég kellemes érzés, hogy nem szorít minket az idő…

2021. február 10. – Addisi szervezkedés

Mára sem voltak nagy tervek, de azért szerettünk volna megnézni pár dolgot a fővárosban. Sajnos a forgalom láthatóan nagyobb volt, mint tegnap, ezért a bejutás elég nyögvenyelősen ment. A cél a Szent György templom volt, de közben újra megálltunk a szudáni követségnél, ahol elképesztően rossz hírekkel szolgáltak. Noha az első covid-hullám ijedtsége után újranyiották az etióp-szudáni határt, nagyjából egy hónapja újra bezárt, „hála” egy kiújuló határvitának, aminek csak megágyazott a GERD vízerőmű építése körüli, emberek tízmillióinak életét drasztikusan befolyásoló vita. Ehhez hasonló dolgok persze gyakorta történnek a világ ezen szegletében, de az időzítés számunkra tragikus. Nemcsak az Addis-Khartum buszutat kell repülőre cserélni egy kisebb vagyonért, de így eldőlt, hogy a testvéremék sem tudnak hozzánk csatlakozni az út azon szakaszára. Őszintén szólva, ez az információ elég sokkoló volt, hirtelenjében nem is vagyok hajlandó foglalkozni vele, majd másfél hónap múlva, ha aktuális lesz. Hátha addig rendeződik a helyzet. (Nem fog.) De legalább a vízumot – elvileg gyorsan – meg lehet szerezni.

A templomot legalább a helyén találtuk, és gyorsan meg is ismerkedhettünk az ország talán legirritálóbb jelenségével, az önkéntes vezetőkkel, akik jellemzően nyilvánvaló, senki által nem igényelt információkkal látnak el, aztán tartják a markukat. A köralapú ortodox katedrális úgy tudott félreérthetetlenül európai hangulatot árasztani, hogy hasonlót korábban még véletlenül sem láttunk Európában. A templom belsejében egy négyszögletes, zárt szentély van, a névadó Szent György különböző, többnyire ismert ábrázolásával díszítve. Rajtam kívül egyébként alig néhány ember volt a belső részen – Ritának még be kell szerezni egy helyi sálat a belépéshez -, ellenben tömegek voltak a templom udvarán. A katedrálisokat leszámítva ugyanis a templomok csak a hajnali mise idején vannak nyitva, azt követően a hívek csak az ajtófélfát simogatva, csókolgatva, annak mormolva tudják leróni tiszteletüket a Mindenható előtt.

Miután nagynehezen leráztuk a kísérőinket, elballagtunk az Egyetem felé, útközben pedig betértünk ebédelni. Meglehetősen bosszantó, hogy az etiópok nagy vallási buzgalmukban két böjti napot is kineveztek (szerda és péntek), így csak vegetáriánus menü volt, de azért egész ízletes dolgokat kihoztak a zöldségből is, hála a remek fűszereiknek. Az egyetemen lévő Etnográfiai Múzeum előtt még volt idő, hogy kipróbáljuk az egyik legetiópabb programot, a helyi kávészertartást. A kávézót tulajdonképpen az utcára kipakolt asztalkaként kell értelmezni, amire felhalmoztak egy csomó csészét, ha pedig vendég tér arra, akkor mellé raknak néhány műanyag széket. Miután elfoglaltuk a helyünket a muszlim néni fogta a fém kancsóját – ebben van a török stílusú kávé, tehát zacc is – és rárakta a parázsra, majd elkezdte azt legyezni. Mindez tartott jó negyed órán keresztül, mely idő során többször is felénk legyezte a füstöt, ami a vendég megbecsülésének jele. Ennek a különös folymatnak eredményeként az itteni kávé kicsit füstös, kicsit csokoládés aromájú, mindkettőnknek nagyon ízlett. Mondjuk annak azért utánaszámoltam, hogy ha a néni félóránként két ügyfelet tud kiszolgálni, akkor mennyi bevétele lehet a 30 forintos kávéár mellett… Nem fog Dagobert bácsi módjára úszkálni az aranytallérokban, az biztos.

Az Etnográfiai Múzeum jelenleg Addis legjobb attrakciója, mert a Nemzeti Múzeumot – ahol Lucy, a világ első emberféléjének maradványai is találhatóak – tatarozzák. Ennek ellenére a személyzeten kívül ketten voltunk ott. Nemcsak az etióp hétköznapokba, szertartásokba, művészetekbe enged betekintést, de a déli törzsek kultúráját is részletesen taglalja a családalapításon, a beavatási szertartásokon és a legendákon keresztül. Ezen kívül a hangszer és etióp kereszt-gyűjtemények voltak még a legjobbak. Miután elhagytuk az egyetem nagyon szép és rendezett parkját, visszatértünk az utca forgatagába. Mitagadás Addis nem tűnik egy 110 milliós, jelenleg a világ egyik legdinamikusabban fejlődő gazdaságú országának méltó fővárosának, persze a vidék ismerete nélkül kár lenne ítélkezni. Mondjuk nincs is sok ember, aki városlátogatni jönne ide. Ami azt illeti egész nap csak egy európait láttunk, ami pont eggyel több, mint tegnap. Következő állomásunk egy „állatkert” volt, ahol az etióp uralkodói szimbólumnak számító oroszlánokat tartják, meglehetősen mostoha körülmények között. Ezen kívül volt egy dikdik -  világ legkisebb antilopfaja – és egy hatalmas hím gelada majom is. Rita kipróbálhatta a helyi gyümölcs shaket, amit négy különböző gyümölcs püréjéből csinálnak, de nem keverve hanem szintezve azokat, míg engem a szomszéd asztalnál ülő család megkínált a dulat-tal, ami jellemzően marha darálthús, máj és kecskepacal keverve paradicsomos szószban kicsit lepirítva, injerával. Szerencsére nem minden étterem tartja a böjtöt… Ezt követően majdnem a belvárosig sétáltunk hol az autóút mellett, hol parkokon kereszül. A Parlament épülete környékén kínai közreműködéssel elképesztő tereprendezés zajlik, és alighanem ez a város egyetlen pontja, ahonnan Addis egy komoly metropolisz benyomását kelti. (De csak mert ilyen távolságból nem látszik, hogy a toronyházak 80%-a éppen csak szerkezetkész, az építezések pedig a válság hatására jellemzően állnak.) A mai napra még egy fontos feladatunk maradt, megvenni a holnapi buszjegyet délre a törzsekhez.

A pályaudvaron viszont ismét pofára estünk, mert Arba Mich-be éppen valami nagy egyetemi évzáró van, így három napra előre tele vannak a buszok. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csillagtúrázunk, így nem kell még napokat itt dekkolni, ha a dél nem élő opció, induljunk el keletnek. A Hararba induló busz jegyeinek beszerzése közben ránkcsimpaszkodott egy újabb guide, de ezúttal érdekes ajánlatot tett, elkalauzolt minket az ország legnagyobb utazási irodájának új – a covid helyzetnek megfelelően szerény – irodájába. Az ország bejárását szokásunkhoz híven irodák nélkül tervezzük végigcsináli, kivéve három napot, ugyanis a legendás és legalább annyira hírhedt Danakil-mélyföld meglátogatása, tömegközlekedés, közbiztonság és szálláslehetőségek hiányában nem kikerülhető. Márpedig az út minden bizonnyal messze legdrágább programját jó lenne megosztani más utazókkal – ha vannak -, erre pedig legjobb eséllyel ez az iroda találhat megoldást. Intermezzo, a hatodik emeleti irodába nagy rössel lift nélkül indultunk el, de most először éreztük, hogy a tengerszintről a világ második legmagasabban fekvő fővárosába megérkezni mégiscsak megterhelő egy kicsit. Végül abban maradtunk az iroda munkatársaival, ha találnak nekünk csoportot – így is elképesztően drága a program -, akkor jelentkeznek.

Ettünk egy gyors – vega… - vacsorát, majd irány a szállás pakolni. A két nagy zsákot a bázison hagyjuk, csak a kicsiket visszük és a hálózsákokat. A másnapi busz hajnali 4:30-kor indul, és még oda is kell érnünk valahogy, szóval aligha most térünk át a thai iőszámításról...

2021. február 11. – Hiéna szelidítés az óváros tövében

A buszunk néhány éves kínai gyártmány, elég kényelmesnek és megbízhatónak tűnt, ráadásul az Addisból kivezető 2x3 sávos autópálya fokozta is a megelégedésem, de annak alig 100 kilométer múlva, nagyjából a napfelkeltét megelőző imaszünettel együtt vége is szakadt. Szó se róla, a Hararba vezető főút is a buszhoz hasonlóan – ami nem is független ettől – néhány éves innováció, az aszfalt minősége kifogástalan, de az ízlésemnek, és az elég agyament etióp vezetési morálhoz mérten meglehetősen szűk. Az út viszont nem emiatt lesz emlékezetes, hanem hogy a fővárostól alig 150 kilométerre már olyan senkiföldjén jártunk, ahol az évezredes kör alakú, szalmacsúcsos vályogkunyhó volt a vezető építészeti stílus. Döbbenetes szegénység kísérte az utat, de ez a formája inkább tűnt romantikusnak, mint nyomorúságosnak, ellentében azzal, ahol már megjelent a bádog, mint építészeti elem. Noha jártunk már Afrikában, ott a vidékből azért kevesebbet láttunk – főleg éjszaka utaztunk -, Rita eléggé sokkolódott is a látottaktól, de erre még én sem számítottam. Szánalmas kis városok, kerekeket hajtó gyerekek és kecskék kísérték az utat, mígnem elkezdtünk visszaemelkedni 2000 méter környékére. Innentől bár az út minősége nem romlott jelentősen, a szerpentin miatt már alig tudtunk haladni, ráadásul egy olyan helyen tartottuk a déli pihenőt, ahol még wc-re menni sem volt gyomra az embernek, nemhogy enni. Összességében az 520 kilométeres utat 11 óra alatt tettük meg, ami a hamradik világ viszonyait ismerve egész jó, de a végére azért már minden bajunk volt.

A kinézett tradícionális vendégházunk a pályaudvartól nem messze, az óvárosban helyezkedett el, némi segítséggel oda is találtunk. A helyzetünket nem könnyítette meg, hogy egy labirintus jelöletlen kapuja mögött találtuk az egyébként rettentő esztétikus, faragott bejárati ajtóval és népművészeti kellékekkel gazdagon díszített épületet. A tulajdonos, egy láthatóan vallási buzgalmában megzavart öreglány úgy bámult ránk, mintha szellemet látna, mint elmondta, a COVID-válság kezdete óta mi vagyunk a második vendégei… Azért ez a Lonely Planet által is erősen ajánlott helyen egészen mellbevágó. A szoba nagyon jó volt, a fürdőben meleg víz várt, az árát kicsit elméretezte, de végül elfogadtuk a 15 dolláros ajánlatot, szigorúan reggelivel együtt. Míg lepakoltunk máris kerített nekünk egy guide-ot, amit az esti programhoz ugyan nem igényeltünk, de legalább kaptunk ajánlatot másnapra a Babille Elefánt Rezervátum meglátogatásához. Persze ezen az ajánlaton dolgoznom kellett egy kicsit, de valamivel 50% fölött megállapodtunk egy olyan árban, amire azt mondom, hogy megérte, ha látunk végre elefántokat…

Mivel élettani szükségleteinknek csak a felét sikerült kielégíteni, farkas éhesen indultunk útnak, de csakhamar kiderült, hogy a helyiek vacsorára inkább csak csipegetnek, az éttermek döntő többsége peig délután háromkor zár. Végül a városfalon kívül, már a sötétedés közeledtével találtunk egy kocsmát, ahol még volt valami maradék. Szerencsére egészen ízletes maradék, a helyi bolognai spagetti-féle. Rita nálam szenzitívebb a higiéniára, de ez a hely még nekem is kicsit undorító volt, még olyan asztalt sem találtunk, ami hozzávetőlegesen vízszintes lett volna… De bízzunk ezegyszer a szerencsében.

A mai nap viszont mégsem a nyomor különböző stációit felvonultató utazás miatt lesz örökre emlékezetes, hanem mert az „étteremtől” alig háromszáz méterre tartják az ország egyik legbizarabb szeánszát, a hiénák etetését. Történt úgy ötven éve, hogy egy helyi pásztor kitalálta, hogy úgy hoz szerencsét a háza népére, ha békét köt a hiénákkal, és onnantól elkezdte – amit most a fia/unokája folytat – etetni őket. A helyet el sem lehet téveszteni, ugyanis nagy halomban kipakolt marhagerincek és egyéb hentesipari maradékok várták az éjszakai dögevőket egy családi kunyhó, egy muszlim óriásfával benőtt síremléke, valamint egy szeméttelep tőszomszédságában. Jöttünkre felpezsdült az élet, rögvest hoztak számunkra székeket is, majd megkértek, hogy várjunk még egy bő fél órát, mire teljesen sötét lesz. Addig egy a házból előbukkanó figura tartott szóval minket, akiről kdierült, hogy jemeni menekült, aki Bulgáriában végzett turizmus szakon, amúgy tökeletesen beszélt három etióp nyelvet, angolul, spanyolul és filippínóul is, mert amig egy ádeni luxusszálloda italosztályát vezette, sok alkalmazottja volt a Fülöp-szigetekről. Egészen széles látókörű figura volt, akitől sokat megtudtam a jemeni polgárháború jelenlegi állásáról. Nagy kár azért az országért, de az továbbra sem fért a fejembe, hogy mi a fenét keres ő itt az alig írástudó helyiek között.

Valamivel hét után pedig tényleg elkezdtek feltünedezni a város környéki hegyekből érkező, sötétben lámpásként világító szempárok, a félreértheteten csámcsogás pedig egyértelműen tudtunkra adta, hogy itt az idő. Az etetés úgy nézett ki, hogy a szertartást vezető srác először magához édesgette a vezérnőstényt – legkésőbb az újraanimált Oroszlánkirály óta tudjuk, hogy a hiénák matriarchális közösségekben élnek -, dobott neki néhány húscafatot, majd kézből és szájból is megetette, megpaskolgatta, majd minket is odainvitált. Először én etettem meg, majd némi noszogatásra Rita is vállalta a mutatványt, ráadásul őt a srác még meg is viccelte azzal, hogy az egyik húst a vállára ejtette – amúgy ekkorra már a jemeni bácsi kabátja volt rajta, mert eléggé lehült az idő -, de a hiéna kellően figyelmesen fogadta a gesztust. A többi példány nem merte követni a vezér mutatványát – vagy nem volt számukra engedélyezve -, csupán a háttérben ugráltak és verekedtek nagyjából tucatnyian. Mondhatom, ez a program tényleg olyan szuper volt, mint amilyennek hangzik, és tény, hogy ezek a kutyafélék megbízhatóbb módon idomíthatók az emberek társaságához, mint a nagymacskák. Mégis valami elképesztő bizalomra vall, hogy a helyeik hazafelé tartva simán elsétáltak a falka között – akik a leggyengébb zseblámpa fényére is szétrebbentek -, ráadásul a legtöbb példány simán bement a ház előterében is, ahol pár perce még egy három év körüli kisgyermek játszott. Balesetről egyelőre még nem adtak hírt, maradjon is ez így.

Nagyjából fél óra után mondta a „hiénás-ember”, hogy mára elég lesz, hagyjuk őket nyugodtan enni, mi pedig visszaindultunk az óváros ekkor még ismeretlen, sötét és eléggé kihalt sikátorain keresztül a szállásra, ahová némi dörömbölés után be is jutottunk. Az biztos, hogy ennek a felkavaró napnak ülepednie kell egy kicsit, de az biztos, hogy nem ma éjszaka fog, mert holnap reggel ismét korán indulunk, ha nem akarunk lemaradni az elefántokról… Márpedig nem akarunk.

2021. február 12. – Gyalogszerrel az óriások közé

Reggel viszonylag időben jött értünk a srác, majd az alkunak megfelelően az általa vezetett tuktukkal - az első ajánlatban még dzsip szerepelt, ami utólag teljesen indokolatlannak tűnik – elindultunk a Babille Vadrezervátum felé. Majdnem öt éve, amikor a nászutunkon bejártuk Kelet-Afrikát, akkor a gnúvándorlás miatt – az elefántok nem szeretik a hangjukat -, a szafarin egyáltalán nem találkoztunk elefántokkal, csak később a Mombasa-Kilimandzsáró menetrendszerinti busz ablakából láttunk egy családot a távolban, de a busz persze még csak le sem lassított miattuk. Így aztán a mostani út egyik sarkalatos pontja, hogy ezt a mulasztást pótoljuk. Erre pedig Babille a legalkalmasabb hely, ugyanis itt él Etiópia nagyjából ezer főt számláló elefántpopulációjának harmada.

A főút Harar után is tökéletes, de eszelősen vezető sofőrökből itt sincs hiány, majd egy földútra letérve helyi falvakon keresztül közelítettük meg a reménybeli elefántokat. A helyi falvakból itt hiányoznak a kör alapú kunyhók, viszont az agyag, mint építőelem szinte kizárólagos. A helyiek eléggé ránkcsodálkoztak, főleg az iskolából hazafelé vonuló gyerekek, viszont kéregetni eszükbe sem jutott. Az úton összejött egy egészen elképesztő bónusz is, ugyanis észrevettem, hogy egy óriási madár verdes a bokrok között, majd miután leállítottam a tukot, volt szíves felreppenni egy termeszvár tetejére. Egy káprázatos, vörösfejű szarvascsőrű madár volt, amiről még csak nem is sejtettem, hogy létezik, így megszülethetett az általam valaha készített legjobb madárfotó. Amikor elértük a park bejáratát, a vezetőnk felhívta a fegyveres kíséretet biztosító vadőröket, és kiderült, hogy az elefántokat reggel a parkon kívül, néhány kilométerrel visszafelé látták randalírozni, így elindultunk abba az irányba. Lelki szemeimmel már láttam, ahogy a park belépődíját elnyeli a vezetőnk zsebe, de ez végülis mindegy, mert mi az elefántokért jöttünk, azoknak pedig aligha parancsol bárki, hogy merre menjenek.

Gyorsan elértük a vadőröket, majd egy poros út végén leparkoltunk a falu határában. Bevallom, nem is számítottam arra, hogy a szafari tulajdonképpen gyalogszerrel történik – erre a veszélyes állatok miatt Afrikában alig van lehetőség -, de annál izgalmasabbnak tűnt így a dolog, végső soron pedig volt nálunk egy Kalasnyikov, szóval nagy baj nem történhet. A falut a nagybetűs természettől egy patak választotta el, amiben az évszaknak megfelelően alig volt víz, de ez nem akadályozta meg a helyieket, hogy itt mossanak, az elefántokat pedig, hogy ide járjanak inni. Fogalmam nincs, hogy esős évszakban hogy tudtunk volna átkelni rajta viszonylag száraz lábbal, de így nem okozott különösebb problémát. A táj egyébként tipikusan szavanna volt, egyedül a kaktuszrengeteg volt meglepő. És bármilyen hihetetlen is, alig kezdtünk el gyalogolni a katusz közé vágott labirintusban, a vezetőnk máris jelzett, hogy elefántok közelednek. Nagyjából száz méterre mellettünk bukkant fel a csorda, szépen libasorban követték egymást a nagy hímek, a nőstények és volt egy borjú is. Baromi izgalmas volt ebből a perspektívából látni őket, de a kaktuszok miatt esélyünk sem volt közeledni, ami nem is biztos, hogy bölcs dolog lett volna. Ám az izgalom csak fokozódott, amikor egy másik ösvényen felbukkant egy szamár-karaván, a csacsik vízzel teli kannákat vittek a folyótól a falujukba. A vélhetően tragikus találkozást elkerülendő a vadőrök elkezdtek kiabálni a helyieknek, hogy azok észleljék a veszélyt, így nem történt baj. Holott a halálos balesetek meglehetősen gyakoriak errefelé, ezért is folyamatos errefelé a rendfenntartás, hogy csökkentse az áldozatok számát ember – és mivel a helyiek többségének errefelé szintén komoly arzenálja van – és elefánt-oldalon egyaránt.

A veszély elhárultával megpróbáltunk nagy ívben az elefántok mögé kerülni, ami olyannyira jól sikerült, hogy kikötöttünk egy dombtetőn, ahonnan nagyon jó rálátásunk volt a 60-70 méterre letáborozó csordára. Az elkövetkező húsz percben innen figyeltük őket, amint csinálták az elefántos dolgaikat, mint a fülük legyezése és a testük beszórása homokkal. A csorda nagyjából húsz tagot számlált, ami lényegesen több, mint az előzetesen beígért két-három állat, amit szintén aláírtam volna. De ezen túl még más irányokban is láttunk egy magányos hímet, valamint egy kisebb családot. Egyébként az elefántok is észrevettek minket, legalábbis az egyik hím sokáig nézett minket heves füllegyezés közepedte, de végül úgy ítélték meg, hogy nem jelentük rájuk nagy veszélyt, így visszatértek a békés hűsöléshez az árnyékban. A szenzációs percek után visszaindultunk a tuktuk felé, mialatt begyűjtöttünk még néhány tucat kaktusztüskét.

Visszafelé a vezetőnk egy másik utat választott így láttunk újabb falvakat, valamint pár szomáli kunyhót, ami leginkább szemétből épített jurtára hasonlított, de ekkor még nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget. Viszont az út során valahogy a tevehúsra terelődött a szó – az út mellett rengeteg tevét láttunk -, mire ő felajánlotta, hogy elvisz minket egy henteshez, ahol kapható a húsa, utána pedig bármelyik étterem szívesen elkészíti nekünk. Azért ez elég jól hangzott, nosza! Az itteni hentesek valahogy kultúráltabbnak tűnnek, mint Kelet-Afrikában, de vélhetően csak azért, mert ilyen magasan, ebben az évszakban viszonylag kevés a légy, miután pedig megvettük a húst – negyed kiló 600 forintért – olyan apróra szeletelték késsel, mintha darálva lett volna. Míg ezzel dolgoztunk egy helyi odajött hozzám, a kezembe nyomott egy adag nyers húst, és elkezdett mutogatni az ég felé. Ekkor vettem csak észre, hogy a hentes udvara körül épült házak tetején tucatnyi sas üldögélt, és minket …khm… sasolt. Így kicsit félszegen bár, de az égbe emelve nyitott tenyeremet megpróbáltam odacsalogatni őket. Nagyjából másfél másodperccel később csapott le az első, kiragadva a húscafatot a tenyeremből, amit még megismételtem jópárszor, majd – látva, hogy túl lehet élni az ilyesmit – Rita is kipróbálta a mókát. Jelezném, a sasszem nem legenda, ráadásul elképesztően pontos és kíméletlen vadászok, bár az egyik ragadozás során szenvedtem némi hámsérülést. Ettől eltekintve, ennél kevés jobb programot lehet elképzelni fejenként szár forintért…

Nem sokkal később következhettek a kulináris örömök, a tevehús pompás volt – bár meg nem mondtam volna róla, hogy teve, maximum azt, hogy nem marha -, Rita pedig kipróbálta Harar helyi specialitását, ami egy szaft nagy húsdarabokkal. Nagyjából ez az egyetlen etióp étel, ami nem nyerte el a tetszésünket, mivel a szósz kesernyés – kipróbáltuk egy másik helyen is, hátha, de tényleg ilyen -, de hús azért abban is finom volt. Ekkor még csak delet mutatott az óra, de a nagy élménycunami után visszatértünk kicsit a szállásra, nem is annyira megpihenni, mint kihúzogatni azokat a kaktusz tüskéket, amik átütötték a nadrágot és a cipőt. Eltartott egy darabig, de bánja kánya!

Errefelé az ebéd ideje dél és három között van, és ekkor az éttermeken kívül minden más zárva tart, ehhez időízettük Harar óvárosának bejárást. Ez egyébként a Közel-keleti építészet legszebb etióp pédája, melyet bő ötszáz évvel ezelőtti arab inváziót követően emeltek a magasföldön. A helyiek az iszlám negyedik legszentebb városaként emlegetik – bár erről rajtuk kívül senki nem hallott -, de a fele-fele arányban muzulmánok és keresztények által lakott települést hívják a béke városának is. Ami viszont nem csak névleg igaz, az az, hogy UNESCO világörökség helyszín, a szinte kizárólag iszlám befolyást mutató óvárosban pedig 110(!) kisebb-nagyobb mecset található. Az utikönyvek szerint a marokkói Fezzel mutat rokonságot – mit mi sem megerősíteni-sem cáfolni nem tudunk -, de labirintusszerű szűk sikátorai tényleg rendkívül izgalmas helyszínné teszik. Noha nem foglal el óriási területet öt híres városkapuja környékén más-más képet mutat. Mert míg egyes negyedekben az épületek gyönyörű és változatos színekben pompáznak, máshol az egyen fehér dominál, míg olyan részek is akadnak, ahol az eredeti festetlen falakat találhatjuk meg. Az épületek mellett viszont a legelképesztőbbek azok a piac-utcák, amik kissé indiai hangulatot árasztanak, hihetetlen színekbe öltözött nők és férfiak árulnak, illetve kézműveskednek. Kevesebb a kéregető, mint azt vártuk – és sokkal kevesebb, mint amit a mélyszegénység indokolna -, de azért volt egy-két pofátlan kölyök. A helyiek egyébként egész kedvesek, és bár nem mosolyognak annyit, mint a thaiok, legalább nem játsszák meg magukat. Kísérteties véletlen, hogy míg a thaiok a külföldieket „farangnak”, addig az itteniek „farandzsinak” nevezik. Lehet, hogy mindkettő a foreigner szóból származhat, de ezt már elfedte a kollektív emlékezet. Apró érdekesség, hogy bár normál esetben megtanuljuk az alapszavakat helyi nyelven, hogy udvariasak tudjunk lenni, itt ez kb. lehetetlen, és adott esetben kontraproduktív is lehet. Ugyanis a városban három nyelven mindenki beszél - amhara, ami a hivatalos nyelv, oromo, ami  a legnagyobb népcsoport nyelve, plusz harari, ami egy lokális nyelv -, de vannak ezen felül szomáliaiak is. Mivel ezeket a népcsoportokat ránézésre nem tudnánk megkülönböztetni, inkább nem kockáztatjuk meg, hogy rossz nyelvet válasszunk, így marad az angol. Elvégre tőlünk úgyis azt várják el... Apropó, megdöbbentően jó a helyiek angolja, ami annak köszönhető, hogy felső tagozatban nagyjából az összes fontos tantárgyat már angolul tanítják az állami iskolákban. Persze ez sokakat nem érint, hiszen rengetegen gyerekfejjel már dolgozni kényszerülnek, mégis mindig találni valakit, aki megérti mit akarunk.

A szuper hangulatos – bár kétség kívül döbbenetesen mocskos – utcácskák mellett pár igazán impozáns palota is akad a városban, melyek közül néhányat fel is újítottak. Az egyik a városi múzeum – ahol találkoztunk egy fiatal, ámde elég undoknak tűnő német párral! -, míg a másik Arthur Rimbaud, az egyik legnagyobb francia költő háza, aki miután letette a pennát és kereskedő-kalandornak állt, elég sokáig élt itt. Egyébként azt tartják, hogy ő az első európai, aki erre járt, nagyjából 140 évvel ezelőtt. Egy problémát nem sikerült még orvosolnunk, ez pedig a vacsora. Délután ötkor megint csak egy helyet találtunk nyitva – illetve már bezárt, de minket még kiszolgáltak -, és ugyancsak bolognai spagetti volt a menü. Azért ez sokat nem von le a szenzációs, mondhatni tökéletes napból. Amiatt viszont fáj egy kicsit a fejem, hogy holnapra elvileg valami illegális tüntetést szerveznek, ami akár keresztbe is tehet a terveinknek, szóval megpróbálok egy vezetőt találni a szomszédos szomáli régió központjának meglátogatásához, aki tudja menedzselni az esetleg felmerülő problémákat, pl. a régió lezárását… Sajnos a mai vezetőnk nem vállalta el a „nagylelkű” 10 dollár+buszjegy ajánlatomat, de megígérte, hogy kerít valakit holnapig. (Viccen kívül, a legtöbb ember errefelé 1-2 dollárt keres naponta, szóval aligha voltam sértő.) Viszont egy fantasztikus hír befutott estére, az iroda talált társakat a Danakil-túrára, így még az is lehet, hogy összejön a dolog, ehhez 18-ig kell valahogy eljutnunk Semerába, az Afar Régió székhelyére.

2021. február 13. – Szomáli menekülttábor, állatpiac és a Csodák-völgye

Végül tényleg kerített nekünk egy ránézésre heroinfüggő anyagyilkost, de angolul kiválóan beszélő srácot, így nem sokkal később – meglehetős kényelemben – utaztunk Jijiga, a szomáli szövetségi állam székhelye felé, ami nagyjából az utolsó olyan település, ahol nem kell tartani az Al-Shabab szomáli székhelyű terrorszervezet emberrablásaitól és merényleteitől. Az úton számtalan rendőri ellenőrzőpontot kereszteztük, de őket kevésbé  a terroristák, mint a csempészáruk érdekelték, ugyanis Jijiga az ország csempészfővárosa, ahonnan a Szomáliföldre behajózott „vámmentes” kínai árukat terítik. Nagyjából Babille település elhagyása után – az itt tartandó óriási tevevásárról lemaradtunk, mert csak hétfőn és kedden tartják – kezdődik a környék leggyönyörűbb természeti jelensége, a Csodák-völgye, mely név nem túlzó az utat két oldalról szegélyező sziklaformációkra vonatkozóan. Visszafelé meg is szeretnénk itt állni, de első körben irány szomália. Ami közelebb lett, mint gondoltuk volna, ugyanis a völgy elhagyása után valami olyasmi következett, amihez hasonlót aligha találni. A tegnap látott szomáli „jurtákból” akadt itt nagyjából tízezer(!!!!!), egymástól gyakorlatilag két lépésnyire. Mint kiderült, ez egy másfél éve létező szomáli menekülttábor, még csak becslés sincs arra vonatkozóan, hogy mennyi ember élhet itt. Amit viszont elképzelni is lehetetlen, hogy milyen életkörülmények lehetnek ott, ha „ez” tűnt a jobb, kívánatos opciónak a szerencsétlenek számára… Sajnos a mikrobusz rossz oldalán ültem, így nem tudtam fotózni, de az biztos, hogy ezt fotó nélkül sem fogjuk elfelejteni.

Jijiga viszont egy egész kulturált városnak látszott, legalábbis amíg nem hagytuk el a főutcát. A sétánk alkalmával felfedeztük a használt ruha piacot, ahol a legjobb minőségű nyugaton már levetkőzött cuccokért szabályos közelharc zajlott a helyi asszonyok között. Sajnos a csempészáruk között semmi kedvemrevaló nem volt, szívem szerint egy szomáli kalózok által zsákmányolt libériai zászló alatt hajózó olajtankert vettem volna, de az sajnos pont nem volt. Csak Virgin-szigeteki. :( Ezt követően tuktukkal elmentünk az elég messze lévő állatpiacra, ami rettentő izgalmas helynek bizonyult, ugyanis a szektorokra osztott piacon árulnak kecskéket, marhákat, tevéket és szamarakat is. Természetesen körbekérdeztük az árfolyamot is, a kecskét ~12.000, a marhákat ~140.000, míg a tevéket 250-300.000 forintért árulták. Elég érdekes belegondolni, hogy azok az elképesztő nyomorúságos életkörülmények közt tengődő nomádok, akiknek akár 100-150 tevéjük is van, még Magyarországon is egész vagyonos embereknek számítanának – pl. egy jelzáloggal terhelt ingatlanban élő középosztálybeli családhoz képest is -, Etiópiában pedig életük végéig urak lehetnének, ha pénzzé tennék az életművüket… Akadt viszont egyéb izgalom is, amit egy elszabadult bika okozott a piacon, ami elől macskaügyességgel ugráltak el helyiek, inkább derülve, mint bosszankodva. Minha csak Pamplonában járnánk! Egyébként a szomálik közvetlenebbek, mint vártam, nem jelentett problémát az sem, hogy videóztam, mitöbb egy bácsi még közös szelfit is kért tőlem, melyet az arcomra nyomott puszival köszönt meg, amitől azért COVID nélkül is el tudtam volna tekinteni…:)

Piac után beültünk egy helyi tejes teára – ami pont olyan finom volt, mint Indiában – és szemléltük a forgatagot. Meglepő mód kevesebb volt a „hollónak” felöltözött nő, mint amit vártam, persze még így is nagyságrendekkel több, mint bárhol máshol Etiópiában. A visszafelé úton egy igazi afrikai módra megrakott mikrobusz jutott osztályrészül – aki megfizette a kenőpénzt a helyi rendőröknél, hogy  jogszabályban rögzített 14 főnél többet szállíthasson -, így fényképezni sem a menekülttábort, sem az út mellett randalírozó Hamadryas páviánokat sem lehetett -, de legalább nem kellett végig nyomorogni, ugyanis a Csodák-völgyénél kipattantunk a járgányból. Én szívesen tettem volna egy nagyobb túrát, adott esetben némi mászással a jobb kilátás végett, de a papucsban flangáló vezetőnknek ehhez nem nagyon fűlött a foga, plusz a rekkenő hőség miatt talán nem is lett volna jó ötlet, mindenesetre tettünk egy sétát az csodás sziklatornyok között, hogy aztán tukkal bejussunk Babilleba. Itt az ebéd kívül a vezetőnk még egy autentikus programot kínált, méghozzá a khat cserje csócsálást, amit szó szerint minden etióp – a muszlimoknak egyedüli – szenvedélye. Ez a növény néhány országban tiltólistás, mert a levelében található enzim képezi a speed alapanyagát, de kb. úgy viszonyulhat ahhoz, mint a kokalevél a kokainhoz, kb. 100 gramm elrágása hasonló hatással volt rám, mint mondjuk egy fél pohár vörösbor. Ezzel együtt jópofa program volt, mert már a megfelelő minőség kiválasztása is művészet volt – ez a régió a termesztés központja és legfontosabb exportcikke -, miközben a helyiek hatalmas tömegben gyűltek körénk a közös fénykép reményében, utána pedig egy kávézó teraszán tudtunk beszélgetni a legbátrabbakkal. A levél amúgy keserű, de földimogyoróval elviselhető. Itt kaptam életem legviccesebb bókját, ugynis egy helyi srác közölte, hogy most lát életében először kék szemet, és nagyon tetszik neki. Hát, nagyjából ennyire vagyunk Isten háta mögötti helyen…

A városba visszatérve elköszöntünk kísérőnktől – szó sincs róla, megérte a 10 dollárt… -, és folytattuk az óváros felfedezését. Hihetetlen bár, de egy újabb kis csapat turistával is találkoztunk. Talán kezd újraindulni az élet! Ma végre megtaláltuk az óváros egyik legkülönlegesebb épületét, Emir Nur síremlékét, ami kicsit emlékeztetett a Nyugat-afrikai mecsetépítészetre, legalább a kupolából kilógó gerendák miatt. Este el akartunk menni a város másik hiéna etető helyére, de mivel ott csak két kis semmitérő csontot találtunk csalinak, ráadásul a „hiénás ember” sehol, így nem maradtunk kitudja meddig, vélhetően feleslegesen. De annyi haszna mindenképpen volt a kimaradásnak, hogy megtudtuk, van olyan hely, ami este hétkor nyit, és valami egészen hihetetlenül laktató töltött palacsintaszerüséget - fatira-t - árulnak, amit a vacsorára elfogyasztott néhány szamosza és falafel után nem is bírtam mind megenni, pedig nagyon finom volt. Mivel a városban sehol nem találtunk elfogadható áron a helyi jellegzetességnek számító fonott tálból szuvenír-méretet, végül a szálláson lévő, valamivel serényebb felhozatalból válogattunk ki egyet, nehogy Rita elbúsuljon…:)

A Hararban és környékén töltött két és fél napban mindent sikerült látnunk, amit szerettünk volna, sőt minden program jobban is sikerült, mint vártam, így tökéletesen elégedetten indulhatunk tovább, ismét hajnali négykor, méghozzá Észak-Keletre, a Föld egyik legbarátságtalanabb részének tekintett Afar Régióba. Legyen legalább annyi szerencsénk, mint itt!