2021. április 3. – Gyomorrontás visszasírva

Már viszonylag rég kellett hajnalban a buszhoz sietni, és ami azt illeti, nem is hiányzott a dolog. De mit ad Isten, a buszok itt sem várják meg a reggelit, háromnegyed hatkor már egy nagyobb tömeggel együtt vártuk a buszpályaudvar ajtajának nyitását. Amikor ez bekövetkezett, mindenki megrohamozta a buszát, amiről nekünk nyilván fogalmunk sem volt, hol parkol. Végül útba igazítottak annyival, hogy ugyan Gonderbe nincs közvetlen busz - ezt tudtuk -, de Bahr Darba igen, és ha elérjük a két város közötti főutat, akkor egy átszállással meg tudjuk oldalni az utat. Ez tűnt – feltehetően hibásan – a legkényelmesebb megoldásnak, és fel is tolakodtunk a buszra. Sajnos a sötétben nem láttunk tökéletesen, és a busznak abba a felébe ültünk le, ahol érthetetlen módon annyira sűrűn rakták a széksorokat, hogy konkrétan nem fért el a lábszárunk a saját ülésünk és az előttünk lévő háttámla között. Ehhez képest a Wizzair lábtere olyan, mintha egy limuzinban terpeszkednénk, míg itt ülő helyzetben is tulajdonképpen térdeltünk. Iszonyú kellemetlen volt, és akkor még az igazán leharcolt koszos, szakadt utazóközönséget nem is említettem, akiken szemlátomást mászkáltak a mindenféle vérszívó bogarak. (Egy még a táskánkra is jutott, de szerencsére elkaptuk.)

A busz hihetetlenül lassan haladt – pedig az útviszonyok az első szakaszon ezt nem is indokolták, majd hatvan kilométer után, amint elértük az igencsak kanyargós Woldya-Bahr Dar főutat, nagyjából gyalogtempóra álltunk vissza. A 250 kilométert a Wereta nevű koszfészekig hét és fél óra alatt tettük meg, ami a térdkalácsom időszámítása szerint közel két hétnek tűnt. Közben se étel, se ital, se WC. (WC amúgy sosincs, a busz néha megáll az út mellett és mindenki megy amerre lát.) Nem kellett sok, hogy visszasírjam a hasmars legrosszabb pillanatait, ami ehhez mérhető szenvedés volt ugyan, de legalább az alapvető szükségletek kielégítése megoldható volt. A út látványilag egyébként jó volt, többször haladtunk olyan hegygerinceken, ami mindkét irányba panorámás volt, de a közbeeső falvak és városok (Debre Tabornak még egyeteme is volt a semmi közepén…) egészen lehangoló képet mutattak.

Persze Weretában még nem értek véget a megpróbáltatások, hiába indultunk el határozottan a buszpályaudvar felé - rajta volt a térképen -, ilyenkor azonnal ránk mozdulnak olyan önjelölt kísérők, akik utána a kisbuszok üzemeltetőitől kérik a jattot, amiért utast vittek nekik, és persze az egészet – vagy annak a tripláját – beépítik a jegyárunkba. Hihetetlenül bosszantó dolog, itt is szerintem dupla árat kértek tőlünk - normál esetben talán vártunk vola a következő járatra -, ami azért szerencsére még mindig nagyon olcsó. Gonder még innen további két és fél óra volt. Út közben beszélgettünk egy etióp relációban kimondottan idős kormányzati dolgozóval, aki nagyjából az első ember volt, aki visszasírta a szocialista érát. (Egyébként Etiópiában az átlag életkor 17 év, míg a születéskor várható élettartam 55.)  Hogy értsük miről van szó, a Derg katonai junta uralma alatt az ország a GDP 46%-át fordította katonai kiadásokra és 3%-ot az egészségügyre, miközben az utolsó tízéves tervük ideje alatt sikerült csökkenteni az egyfőre jutó GDP-t, nem mellesleg az ő időszakukra tehetőek azok a képsorok, amik a nemzetközi közvéleménye előtt beárazták az országot, mint a világ legótvarabb helyét. Furcsa ízlés, na.

A hab a tortán viszont az volt, hogy a déli irányból közlekedő buszok nem mennek be Gonderbe, hanem valami elcseszett urbanisztikai megfontolásból, attól 15 km-re, egy Azezo nevű elővárosban még át kellett szállni egy helyi iránytaxiba. Az persze miden integető embernél megállt, így a teljes út már közel 11 órára nyúlt. Hihetetlen volt, hogy az utolsó pár kilométeren elhúzott mellettünk két Addiszból jövő távolsági busz is. Nagyjából egyidőben indultunk hajnalban, csak míg mi 360 km-t tettünk meg, addig ők pontosan a dupláját. Na jó, nem ez volt a hab a tortán. Hanem amikor már a harmadik vendégházba betérve világossá vált, hogy csőtörés miatt nincs vezetékes víz az egész városban. Hihetetlen. De legalább nem kell sokat töprengeni azon, hogy melyik volt az Etiópiában töltött idő messze legrosszabb napja… Bár a kellemes, még az olaszok által épített főtéren a sok jó étterem közül sikerült kiválasztani a legjobbat, így legalább a vacsora összejött.

 

2021. április 4. – Gonder megannyi palotája

Az éjszaka során nemhogy a víz nem jött vissza, de még az áram is utána ment, így a konfortérzetünk nem igazán verdeste a plafont, de annyi baj legyen. Elvégre mára az ország egykori császárvárosának világörökségként számon tartott uralkodó udvarát terveztük bejárni. Szerencsére ehhez alig egy kilométert kellett sétálni a központból, út közben pedig reggelizni is tudtunk. Fejenként egy-egy fatira-t rendeltünk, ami tojásrántottával töltött levelestészta, mézzel tálalva. Akkora adagok voltak, hogy az egyiket el kellett csomagoltatnunk… Nemsokára pedig már ott álltunk a háromkilométeres várfal bejáratánál.

A potenciális guideok meglepően könnyen feladták a küzdelmet a pénzünkért, de jelen esetben tényleg nem lett volna indokolt alkalmazni őket, egyrészt mert a terület zárt, így nem voltak akadékoskodó helyiek, akiket távoltartott volna a személyük, a Lonely Planet pedig részletesen ismerteti az épületegyüttes történetét. A kapun belépve egyből Fasiladas Palotája fogadott minket, a komplexum legnagyobb, legszebb, nagyjából minden gonderi képről visszaköszönő épülete. A maga 32 méteres magasságával, egészen egyedi építészeti megoldásaival, mely ötvözte az indiai, mór, portugál és axumi stílusokat, tényleg egész Fekete-Afrika legszebb várkastélya tűnt fel előttünk. Sajnos az épület belülről kevésbé impozáns, a freskói már szinte teljesen lekoptak és a legfelső szint kilátójáig sem engedtek fel minket, de ezzel együtt is lenyűgöző látványt nyújtott. Ami viszont nincs rajt a fotókon, hogy bár tényleg ez a legszebb palota, a dinasztia uralkodói presztizskérdést csináltak abból, hogy mindenki felhúzza a saját, alig kevésbé látványos épületét, illetve templomát így a terület bővelkedik a további látnivalókban. Majdnem három órát bolyongtunk a romok között, az egész hely még annál is sokkal jobb volt, mint vártam. További kedvenceim az oroszlánok verme, I. Iyasu és Mentewab császárok palotái voltak.

A császári udvarhoz tartozott mégegy épület, amihez viszont további két kilométert kellett sétálni, ez pedig Fasilidas fürdője volt. A hely különlegességét nem csupán az adta hogy háromszáz éve a császár ott mosakodott, hanem az, hogy jelenleg is használják. Igaz csak évente egyszer, Timkatkor, amikor a kis palota körül lévő óriási  medencét megtöltik vízzel, amit a legfőbb pópa megáld, a hívek pedig ezt követően a szenteltvízben pancsolva tisztulhatnak meg bűneiktől. Víz most nem volt ugyan, viszont rajtunk kívül látogató se, így kettesben élvezhettük a falakra nőtt – angkort idéző – fügefák és a szebbnél szebb madarak társaságát.

Miután elfogyasztottuk a reggeli maradékát, még egy programot nyélbe szerettünk volna ütni, ez pedig a közeli falasha falu meglátogatása volt. A falasha népcsoport tulajdonképpen az etiópiai zsidókat jelenti, akik közvetlenül Salamon király vérvonalából eredeztetik magukat, és számuk mára alig párezerre tehető a határokon belül, mivel a többségüket a ’80-as évektől kezdődően Izrael kimenekítette az országból. (Hogy aztán ott is a leglenézettebb csoportként - de immár anyagi jólétben - tengessék napjaikat, holott elég nyilvánvalóan több közük van genetikailag az Ószövetség népéhez, mint a relatíve frissen zsidóvá érett Kelet-európai bevándorlóknak.) Ami azt illeti, Wolleka falu is kiürült már, de a helyükre érkező helyiek sok tradíciót továbbvittek, például a falasha kézműveskedést. A tuktuk negyed óra alatt elvitt minket a faluba, ahol első körben a közösségi kézműves központot néztük meg, ami turisták nélkül nem igazán üzemel - agyagoznak, szőnek többnyire -, hogy aztán a falu még megmaradt házait és a zsinagógát is bejárjuk. A festett és domborművekkel díszített házak motívumai között a Dávid-csillag, és a kézműveskedés mozzanatait megörökítő freskók domináltak. A zsinagógában alkudozni kellett a belépőre, de végül oda is bejutottunk, az egész település apró, viszont egészen érdekes lenyomata a 2500 éves hagyománynak.

Gonderbe visszaérve víz továbbra sem volt, de villany legalább igen, de írni nem nagyon volt kedvem. Elmentünk viszont a Lonely Planet által ajánlott legjobb étterembe, ahol egészen speciális etióp kajákat is felszolgáltak. Az étterembe érkezéskor libériás komornyik csengő- és kürtszóval fogadott minket, majd elhelyezkedtünk a naív művészet remekeivel gazdagon díszített sátortető alatt. Itt rajtunk kívül is akadtak még külföldiek, viszont helyiek alig. Nem is csoda, mivel a prémium élmény jelentkezett a számlán is. A pörkölt, amit ettünk viszont finom volt, igaz nem kiemelkedő. Sajnos doro wat itt sincs, illetve lenne, ha előre megrendelnénk egy nappal… Nincs újabb napunk, talán majd máshol. Az áram újra a múlté, közvilágítás nélkül alig találtunk vissza a szállásra, de valahogy azért összejött a dolog. Ellentétben a hazatelefonálással, pedig Húsvét van, jó lett volna. Azért panszkodásra nincs ok, mert Gonder már most sokkal többet nyújtott látványban, mint amire számítottam.

 

2021. április 5. – Az ország legszebb temploma, majd szenvedős túraszervezés

Reggel, még kicsekkolás előtt terveztünk elmenni a város, de talán egész Etiópia leghíresebb templomához a Debre Birhan Selassihoz. A templomot II. Iyasu építette a XVII. században, és azóta nagyjából változatlan formában áll egy a belvároshoz egész közeli domb tetején, erődítmény szerű falak mögött megbújva. A kőből épült ovális alaprajz, valamint a kétszintes nádfedeles tető egyértelműen kiemeli a jellemzően köralakú, bádogtetős templomok közül, de az igazi csoda csak bent várt minket. Miután negyed óra tanácstalan toporgás után megtaláltuk a papot, aki kinyototta a kedvünkért. A belső teret ugyanis minden négyzetcentiméteren lenyűgöző festmények díszítették. Nemcsak látványilag, de a technológiát teintve is érdekes volt a megoldás, ugyanis képeket nem közvetlenül a falakra, hanem gézre festették, és azt tapasztották utána a belülről vályogból kirakott falakra. A fakazettás mennyezet sajnos az egyik sarkán beázott, így az eredetileg száz fölötti angyalmotívum kicsit hiányos volt. Az itteni templomi festészet azért is fontos, mert a képek által sokkal könnyebben, befogadhatóbb formában tudták oktatni a Szentírást a híveknek, illetve legalább annyira fontos a szentek csodatételeit összegző etióp gyűjtemény is, mely megágyaz az ortodoxia misztikus jellegének. Nem is tudom mennyi időt töltöttünk a képek tanulmányozásával, de aligha eleget, hogy minden történet beazonosíthatóvá válljon.

Ezt követően a hotel felé vezető úton megálltunk egy kisboltnál, ahol betáraztunk tonhal konzervből, és nutellából, mert a tervek szerint ez lesz az üzemanyagunk a Simien-hegységben. Szegényes, de azért el lehet lenni vele… Miután otthagytunk egy kisebb vagyont, összeszedtük a csomagjainkat, majd beültünk a tegnapelőtti étterembe egy korai ebédre. Csodák csodájára visszatért az áram, a pizzasütő berendezés is életre kelt, így sikerült egy kis kalóriabombához jutni a nomádkodás előtt. Plusz megejtettünk néhány telefont is közben.

Nagyjából délre járt az idő, amikor elindultunk volna a buszpályaudvar felé, két helyi alak felajánlotta, hogy szerez nekünk kényelmes fuvart Debarkig (maximum 10 fővel teli kisbuszt) csak igyunk addig egy teát. Mivel nem volt pofátlan az ár, bevártuk a buszt, amiről kiderült, hogy telinél is telibb van, így az ár még lejjebb csúszott, mi pedig elkövettük azt a hibát, hogy beszálltunk. Kifelé pedig már nem engedtek. Rita táskáját csakúgy rögzítés nélkül feldobták a tetőre, míg nekem egy felfordított vödör jelentette az ülőhelyet, miközben egyik combomon a táskát, a másikon Ritát egyensúlyoztam. Ez a helyzet aligha volt sokáig fenntartható, és mielőtt a szövetelhalás elkezdődött volna a lábamban az én táskámat átpasszoltam egy szomszéd ölébe, Rita táskája bekerült a kocsiba egy másik láb elé, míg mi ketten szorongtunk a vödrön. Ennél kellemetlenebb pozíciót nehéz lett volna elképzelni, de szerencsére röpke 45 perc után leszálltak annyian, hogy kényelmesebben el tudjunk helyezkedni. Onnantól fogva már csak a mellettem hányó néni keserítette meg az utat. Debarkba egyébként sokkal gyorsabban elértünk, mintsem gondoltam volna, valamivel kettő előtt kiszálltunk a Nemzeti Park főigazgatóságánál, hogy elkezdődjön a holnapi túra szervezése.

Igazából meglepően egyszerűen zajlott minden. A helyi erők zokszó nélkül tudomásul vették, hogy fapados csomag lesz, csak egy – amúgy kötelező – fegyveres őrre tartunk igényt, holnap reggel pedig indul a mandula. A terv az öt napos kör volt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a negyedik napon a parkon áthaladó tömegközlekedést használva – ami elvben tilos a turisták számára – visszajövünk, de még előtte megmásszuk a Rash Bwahitot, ami még a Tullu Dimtunál is hatvan méterrel magasabb, 4437 méter. (Mondjuk nem értem, hogy előbbit mi alapján nevezték az ország második legmagasabb csúcsának, ha a Simienben négy magasabb is van nála…) Erről persze hivatalosan nem volt szó, de rajta leszünk a dolgon. Két főre nagyjából hatvan dollárunkba fájtak az engedélyek, majd a hegyen lévő un. közösségi lodgeokban kell még fizetni a szállásért, de mindennel (busz, előre megvett kaja) együtt is megússzuk 120-ból. Csak az emlékezetfrissítés kedvéért, a holland pár akikkel Lalibelában találkoztunk, ugyanezért 840-et fizettek. Ennyit azért nem ér a teherhordó öszvér…

A holnap reggeli indulás fixálása után a vendégház felé vettük az irányt, amit a Lonely Planet ajánlott, azonban zárva találtuk. Majd a főúton újabb két hely utasította vissza a közeledésünket, mondván az ENSZ minden szobát lefoglalt. És tényleg, a szervezet dzsipjei hemzsegtek a városban, ugyanis ez a székhelye a tigréi konfliktust felügyelő kontingensnek. Végül némi telefonálgatás után a helyiek összehoztak a bezárt vendégház tulajdonosával, akiről kiderült, hogy nyitott helyette egy új resortot, néhány kilométerre a városközponttól. Kisvártatva ki is vitetett minket tuktukkal, és mitagadás kellemes dizájnnal kialakított, minden kényelmi funkcióval ellátott helynek tűnt. Épp csak azt felejtette el előzetesen mondani, hogy egy lakosztályért 1500 birrt kérne, mire reflexből kifordultam az ajtón, de aztán gyorsan megegyeztünk 350-ben, ami elég méltányos árnak tűnt. A szoba tényleg jó volt, a változatosság kedvéért volt – meleg – víz és villany is, amit ki is használtunk legott, ráadásul vállalták, hogy otthagyhatunk még pár további túlsúlyt - pl. a laptopot, amire aligha lesz szükség a hegyen -, amit igencsak jónéven vettem. A hely rovására viszont azt mindenképpen felvésném, hogy az étterme egészen extrém módon túlárazott, ráadásul mivel egy falu szélén van, visszaél a monopol helyzettel. Összességében azért még így sem jártunk rosszul… Holnap pedig kezdődhet a kaland!

 

2021. április 6. – Találkozás majmokkal, egy angollal és az áll elvesztése

A szállásadónk tényleg megoldotta, hogy a vezetőnk ne a már bezárt panzióban keressen minket, hanem a megbeszélt fél nyolcas időpont után kicsivel megjelent a belvárosi tejivónál, ami szintén az ő tulajdonában volt. A bácsi összesen két szót tud angolul - az egyik a „thank”, a másik a „you” -, de azokat - függetlenül a helyzettől - nem fél használni. És ez a gyakorlat rá is mutat intellektuális gyengeségeire. Igaz nem is azért béreltük fel, hogy közösen elmélkedjünk a világ dolgain, és ami azt illeti azért sem, hogy vezessen minket, hanem mert egyszerűen muszáj volt. Talán nem zavar majd sok vizet. És indulás előtt kaptunk egy remek tippet, miszerint tuktukkal eljutunk a Nemzeti Park bejáratáig, amivel spórolunk három órát, nem vesztünk semmit, és így ma egy táborral tovább juthatunk, amiért holnap nagyon hálásak leszünk majd. Hagytam magam rábeszélni a dologra, és milyen jól tettük, ugyanis az elkövetkező 12 kilométeren jellegtelen dombok között emelkedtünk vagy négyszáz métert. Miután a kapuban ellenőrizték a számlánkat, elindulhatott tehát a nagy menet, melynek első néhány kilométere egyáltalán nem kecsegtetett semmi olyasmivel, ami alátámasztotta volna, hogy a Simient Afrika legszebb túraútvonalaként szokás emlegetni.

A drasztikus váltás Buyit Ras falunál várt minket, ahol egyrészt Afrika legmagasabban fekvő szállodája várt minket - alig kétszáz dollárért éjszakánként -, de ami ennél is sokkal érdekesebb volt, a parkolótól nem messze egy csapat gelada majom is felbukkant. Ezek a „vérző szívű páviánok” a park leglátványosabb lakói, ráadásul ez a cspat kimondottan domesztikált volt, kicsit sem zavartatták magukat a társaságunkban, ráadásul nem is vártak tőlünk semmit. Ami abból a szempontból érthető, hogy a thai tolvaj majmokkal ellentétben ezek kizárólag füvet esznek. Fene a gusztusukat, egyébként. Itt végre elkészülhetett az első néhány jó portré róluk, főleg az idősebb hímek mutatnak egészen pazarul az oroszlánokat idéző sürényükkel és a vöröslő mellkasukkal.

Innen alig párszáz métert kellett megtennünk, amikor először derült fény vezetőnk elképesztő alkalmatlanságára, ugyanis ő simán a kocsiúton vitt volna tovább, míg én a GPS-nek hála tudtam a panorámaútról, így némi szelíd erőszak után arra folytattuk az utunkat. Az első kilátópont örök élmény marad, ugyanis itt értettük meg, mi is vár ránk, amikor a lábunk előtt feltárult az az 1500-2000 méter mély szakadék, ami végigkíséri majd utunkat. Csak a miheztartás végget, ez simán a Grad Canyonhoz fogható látvány volt, mintha egy repülőből tekintettünk volna le az alattunk elterülő falvakra. Az út ezt követően megbízható módon haladt a szakadék peremén, azt csak ritkán kellett elhagynunk. Néha egészen megközelítettük a kocsiutat, olykor szuvenírárus gyerekek ütöttek rajtunk, de olyannyira a látvány hatása alatt voltunk, hogy ez kevéssé tudott minket megzavarni.

Az utolsó egy órát leszámítva Pazar túraidőnk volt, borongós, kellemes, de nagyjából két óra magasságában elkezdett csöpögni az eső. Nem áztató, nem zavaró, szóval simán tudtuk folytatni az utat. Az első táborunk Sankaber volt, ahol tucatnyi ággyal telezsúfolt dorm fogadott minket, gyanúsan bolhajárta takarókkal, de alternatíva híjján beköltöztünk, majd kisvártatva megismerkedtünk a lodge elé felhúzott luxussátor lakójával, Georgeal, a Ruandában dolgozó angol mérnökkel, aki itt tölti a szabadságát. Nagyjából hasonló a tervünk, így legalább lesz némi társaságunk esténként, még akkoris ha napközben egészen más tempóban fogunk haladni. Neki ugye vannak serpái. A táborban elég jó hangulat uralkodott, minket is meghívtak némi teára, majd elmentünk megnézni még pár szédületes kilátópontot a környéken. Egyébként George szakácsai felajánlották, hogy ránk is főznek, fejenként és étkezésenként mindössze 10 dollárért… Kössz, de inkább nem, első körben még egészen jól esett a kenyér tonhallal!

A napi táv nagyjából 18,5 kilométer volt, mindketten frissen és üdén tudtuk teljesíteni, igaz ilyen környezetben könnyen megfeledkezik az ember a fizikai korlátokról. Azért repülni nem próbálnék meg…

 

2021. április 7. – A nagy pofáraesés

Reggel nem siettünk felkelni - úgyis ébren voltam hajnali egy és négy között -, de az indulást további körülmények is hátráltatták. Hiába kérdeztem, hogy hol tudnánk megtölteni az üres palackokat vízzel a táborban, a vezetőnk – akiről talán már említettem, hogy szellemi fogyatékos – mutogatta, hogy majd az úton. Csakhogy az út, amire ő gondolt, az az autóút volt, míg mi ma is szerettünk volna látni valamit a tájból, így az elágazódásnál vissza kellett fordulnunk a tábor irányába. Rettentően bosszant az ilyen mértékű debilitás, de szerencsére a káprázatos látvány gyorsan gyógyította a fejfájásom.

Továbbra is a szikla peremén, kövekkel kirakott úton haladtunk, megugrasztva néhány bozótiantilopot és haverkodva a gelada majmokkal, amikor hatalmas puffanást hallottam magam mögött. Amikor hátranéztem, kisebb sokkot kaptam, ugyanis Ritát láttam eldőlve, de nem úgy, ahogy az ember elbotlani szokott - már aki szokott -, hanem kinyúlva, mint egy béka, amit elkapott egy nagyobb kamion. Mint kiderült, Rita a kezeit a hátizsák pántjába dugta, így nem tudta tompítani az esést, amihez hasonlót kizárólag Stan és Pan burleszkekben látni. Egész konkrétan arcra esett szegény, mikor felsegítettem, sáros volt az arca és véreset köpött. Nagyon megijedtünk, nehogy a fogai is bánják az esést, de szerencsére „csak” a szája szélét sértette fel a fogsor, utóbbinak pedig semmi baja. A felismerést követően már kicsit mulatni is tudtunk a dolgon, ami egészen hihetetlenül szerencsésen alakult. Ugyanis az a kb. másfél méteres terület, ahol Rita landolt, volt kilométereken keresztül az egyetlen, ami nem sziklákkal volt kirakva. És talán mondanom sem kell, ha fél másodperccel előbb, vagy később esik, nem ússzuk meg ennyivel… A vezetőnk amúgy meg sem állt volna, mi azért szakítottunk tíz percet, hogy Rita rendbe hozza magát.

A délelőtt legfontosabb programpontja a Jin Bahir-vízesés elérése volt. Ez az ország legmagasabb vízesése, és ha a legmagasabb lépcső nélküli zuhatagokat nézzük, világviszonylatban is az élmezőnyben szerepel a maga 530 méterével. Talán mondanom sem kell, közel ekkorát sem láttunk még soha, a meghalayai 300 méteres zuhatagok is brutálisnak tűntek korábban. Egy komolyabb ereszkedő végén értük el a sziklakatlanra néző kilátót. A vízesés a katlan túloldalán, hétszáz méterre volt tőlünk, de a láthatóságot inkább zavarta a száraz évszak relatív vízhiánya. Persze az előzetes félelmem az volt, hogy egyáltalán nem lesz benne víz, de ez szerencsére alaptalannak bizonyult. Ami biztos, hogy nem maga a vízesés volt a látvány legmeghatározóbb eleme. Ezzel együtt majdnem fél órát töltöttünk el bámészkodással. Sajnos a kilátótól az országútig vissza kellett emelkednünk egy nagyon rövid szakaszon majdnem háromszáz métert, ami kicsit még engem is megviselt, nemhogy Ritát.

Egy rövid szakaszon az autóutat követtük, hogy aztán egy éles kanyarral az elkövetkező másfél napra búcsút intsünk neki, és becélozzuk a második állomásunkat Geechet. Mielőtt messzire jutottunk volna, egy helyi sráctól vettünk egy csomó aprócska almát - évek óta nem ettem, egész kellemes volt -, amit hozzácsaptunk az ebédnek nutellakrémes kenyérhez. Nem mondom, hogy fejedelmi lakoma volt, de ahhoz elég, hogy szépen lassan ereszkedjünk a Jin Bahir patak mellett, majd a zuhatagtól mintegy kétésfél kilométerre kereszteztük is a vizet. Innentől egy elég meredek, kevésbé látványos rövid szakasz után elértük a Perut idéző szivárványos dombok régióját, ahol a föld a különböző fémeknek és kristályoknak hála rengeteg színben pompázott. Ekkor a történelem megismételte önmagát, hiszen alig két kilométerre a céltól elkezdett esni. A tegnapival ellentétben ez kimondottan zavaró, áztató eső volt, így előkerültek az esőkabátok is, de még mielőtt elértük volna a tábort, és feltűntek a végeláthatatlan lobéliamezők, az eső is elállt. A Bale-hegységgel ellentétben itt rengeteg lobélia volt csúcsformában, alig győztük őket fotózni, majd nemsokára elénk tárult a tábor, kőkunyhók egy lobéliaerdő közepén. Eszméletlen volt a látvány, kicsit el is szomorodtam, hogy a szállásunk – az osztrák állam által épített közösségi lodge – kicsit odébb, kevésbé festői környezetben található.

A szállás belülről elég béna volt - nem egy hüttét kell elképzelni -, és volt egy szobatársunk is, George vezetője, aki meg is kérdezte, hogy miért voltunk ilyen lassúak. Nem pontosan értem, hogy mikor kellett volna érkeznünk, szerintem a fél néggyel egészen jól kihasználtuk a napot, míg ők kettő óta csak szundikálnak. Végül az angol srác is felébredt, így elmentünk egy kicsit sétálni a környéken. Mikor visszaértünk, a vezetője felvetette, hogy ideje elmenni a közeli kilátóponthoz, a Kedadit névre keresztelt sziklához, ahová én holnap reggel szerettem volna, de miért is ne… Mint kiderült, a szikla az egyik legjobb kilátópont a parkban, a fények elképesztőek voltak, ráadásul számíthattunk arra, hogy nemsokára a környéken lakó gelada-horda a sziklán leereszkedve közelíti majd meg a barlangját. Utóbbi ma kicsit elhúzódott, így naplementéig kellett várnuk a valóban látványos kommandóra ezen a káprázatos helyen, ami nem is lett volna baj, ha nem csöpög az eső, fúj a szél, és nincs iszonyatosan hideg. De még így is megérte! Közben egészen viccesnek ható szemrehányást kaptunk az angol vezetőjétől, miszerint micsoda dolog, hogy túraszervező cég nélkül jöttünk a hegyre, mert nem szokás az ilyesmi, és nem is kényelmes. Pedig fogadni mernék, ha szétnéz a szűkebb környezetében, ott is talál jópár embert, akinek a pár napi kényelem nem ér hétszáz dollárt.

Mire visszaértünk a táborba, már teljesen sötét volt, így a tonhalkonzervünket is gyertyafényben kellett megosztanunk. A vacsora viszont nem várt, kedvező fordultot vett, Geroge ugyanis nem bírt azzal a négy fogással, amit a csapata szervírozott neki, így megkínált minket is mindenféle igazi étellel. Gondolom a helyiek nem véletlenül készítettek rengeteg ételt, mert ácsingóztak volna a maradékra, de ezúttal csak a békát tudták lenyelni…

 

2021. április 8. – Farkasokkal táncoló

Ez a tábor azon kevesek közé tartozik a hegyen, melyek környékén – távol a lakott területektől – van esély etióp farkast észlelni a hegy alig néhány tucatot számláló populációjából. A farkasokkal a Baleben már elég jó barátságot alakítottunk ki, itt sem kellett bennük csalatkozni, valamivel hajnali hat után már a vonyításuk töltötte meg a hegyoldalt. Mivel az angol srác is felébredt a hangoskodásra, hármasban indultunk el becserkészni őket. Kisvártatva két példányt ki is szúrtunk nagyjából száz méterre, és mivel a felfedezés kölcsönös volt, ezért ők tartották is a távolságot. Egészen addig nem is változott a helyzet, míg el nem indultak egy sziklaperem mögé. Tudván azt, hogy a farkasoknak hol kell lenniük, kihasználva a perem adta láthatatlanságot, elkezdtem rohanni feléjük. Amikor az utolsó szikla mögül óvatosan felbukkantam, a két farkas tíz méterre volt tőlem. Hihetetlen volt, hogy ennyire közel tudtam kerülni hozzájuk, de itt még nem ért véget a kaland. Mivel csak éppen az orrom búbja látszott a szikla mögül, hiába vettek észre a farkasok szinte azonnal, nem kezdtek el menekülni, hanem vészjelzéseket (nekem legalábbis annak hallatszott…) adtak, egy ideig egyhelyben ugráltak, mint a kerítés mögött hangoskodó kutyák, majd megpróbáltak becserkészni. Amikor az egyikük túl közel merészkedett, ami jelen esetben három méter lehetett, akkor felegyenesedtem, mire persze azonnal menekülőre fogták a dolgot. Ez volt a legizgalmasabb állatos élmény az országban, amit szerencsére rögzíteni is sikerült. Jól indult a nap!

Az indulás után persze újra kezdődött a vezetőnk értetlenkedése. Ő ugyanis közvetlenül az Imet Gogohoz, a hegység leghíresebb kilátópontjához szeretett volna menni, míg én párszáz méterrel kerültem volna egy másik kilátó, Saha felé. A helyzetet végül úgy oldottam meg, hogy elindultunk Saha felé, neki pedig egy idő után munkaköri kötelességből követnie kellett minket. Rohadt fárasztó és bosszantó a figura, de ez van. Annyiban mondjuk érthető volt a húzódzkodása, hogy a terep erre lényegesen rosszabb volt, kitaposott ösvény helyett süppedős fűcsomókon, lobéliák és gelada majmok között botorkáltunk, ami az energiaszintet igencsak csökkentette. Végül elértük a kilátót és nem is kellett csalódnunk a látványban. Mondjuk itt nincs is olyan, amiben lehetne. Innen a lobéliák által borított mezőn keresztül már egészen gyorsan elértünk Imet Gogóhoz, utunkat még egy klipspringer család is keresztezte, így végre azokat is sikerült lencsevégre kapnom. A kilátó tényleg észveszejtő volt, ugyanis egy vékony sziklanyereg végén 360 fokos panorámát nyújtott a sziklaszirtekkel és kétezer méter mély völgyekkel borított tájra.

A kilátópont után háromszáz métert kellett ereszkednünk az ún. erica-övön és mohos erdőkön keresztül, hogy aztán megkezdődjön az egész túra talán legkeményebb szakasza Rita számára, egy négyszáznegyven méteres emelkedő alig három kilométeren. Mitagadás, nekem sem esett jól a hegymenet, de mivel közben ebédszünetet is tartottunk, két óra mászással sikerült feljutnunk az Enati nevű csúcsra, ami nekem a személyes kedvencem. Itt már valamivel négyezer méter felett voltunk, körülöttünk mégis majmok ugráltak, tehenek legelésztek, a lábunk alatt pedig bő kétezer méternyi sziklafal volt. Eddig a pillanatig soha nem éreztem tériszonyt, de amikor itt kiültem a peremre és lenéztem, tényleg elkezdtem szédülni. Ráadásul egész nap nagyon kellemes, felhős volt az ég, melyen néhol átszűrődtek a pokoli erős napsugrak, így a fények is pompásak voltak.

Innen már csak laza ötszáz méternyi ereszkedés volt hátra Chennek kempingig, ami pedig szintén káprázatos útvonalon, egy sziklafal oldalában vezetett. Végül negyed öt körül értük el a tábort, és a túránk elméletben végpontját. Ugyanis az eredetileg lefoglalt terv szerint innen kéne visszafordulnunk, és az autóúton két nap alatt visszaérni Debarkba. Mivel ez nem kecsegtet sok izgalommal, megpróbáljuk rábeszélni a vezetőnket, hogy délelőtt vigyen fel minket a Ras Bwahit csúcsára, délután pedig buszozzunk vissza. Persze arra esély sincs, hogy ezt elmagyarázzuk neki - bár egy közepesen tehetséges csimpánz simán megértené, hogy mit akarunk, pusztán mutogatásból -, de megkértem George vezetőjét, hogy tolmácsoljon, és úgy tűnt, hogy a vezetőnknek is tetszik a terv. Nem csoda, másfél nappal korábban hazaér… Mi pedig megszabadulunk tőle. Chennek tábor egy falu határában található, ami azért fontos, mert civilek is lakják, így valamiféle étterem is üzemel itt, így három nap után végre valami normálisabb ételt is ehettünk. Utána pedig még volt erőnk elmenni a szomszédos kilátópontra, ahonnan kiszúrtam két a sziklafalon legelésző wallia ibexet, ami egy endemikus vadkecske faj, és mindenképpen akartunk találkozni velük. Én a relatíve kis szarvak – ami egy normál kecske méreteit idézte – azt hittem, hogy fiatal hímek, de az angol vezetője elárulta, hogy nőstények. Ahhoz képest viszont méretesek voltak! Szerencsére meg tudtuk közelíteni őket a sziklapárkány tetején, de nem tudtuk őket kellő elmélyültséggel vizsgálni, mert a helyi gyerekek negyed órán keresztül kiabáltak nekünk, majd mivel nem reagáltunk rájuk, egy lány még egy követ is dobott felénk. Itt átlépték a határt, szóval elég durván elkergettem őket.

A hangulatos naplemente után éjszaka újfent tábortüzet gyújtott az angol csapata, mi pedig szintén letelepedtünk mellé, méltó módon lezárni a túra legjobb napját, ami nemcsak észvesztő látvánnyal, de remek állatos kalandokkal is szolgált. Annyi bosszúság azért még ért minket, hogy az egyik helyi megsúgta, hogy holnap az utolsó busz 9-10 között fog menni, szóval addig lesz időnk megmászni a csúcsot. Ez elég rosszul hangzik, mivel a kört ötórásra terveztem (3,5 felfelé, 1,5 lefelé), és így nem jön ki a matek. Ami biztos, hogy hajnali hatkor elindulunk, aztán meglátjuk, meddig jutunk…

 

2021. április 9. – G.I. Joe kiképzés nyugdíjas etióp módra

Az éjszaka borzalmasan telt - gondolom a gyomrom már elszokott az igazi ételtől -, gyakorlatilag alvás nélkül kezdtünk el szedelőzködni a sötétben. Rita is meg szerette volna próbálni a mászást, ami az eredetileg tervezett öt óra alatt sikerülhetett volna neki, de mivel ennél lényegesen gyorsabbnak kell lennünk, nagyon nehéz helyzetbe került. Pontban hatkor el is tudtunk indulni, a vezetőnk semmi coccot nem hozott, csak a puskáját, ennek megfelelően elég brutális tempóban kezdte meg az emelkedést a 4 kilométeres, 800 méteres szintemelkedésű hegyoldalon. Rita nagyjából száz méter szintemelkedés után – nagyon bölcsen – visszafordult, ami a bácsit csak további tempónövekedésre sarkallta. Fél órával az indulás után muszáj volt tartanom két perc pihenőt, alig hittem el, amikor a navigációra nézve láttam, hogy már 250 métert emelkedtünk. Ezt az agyatlan tempót egyébként még a szűk időkeret sem indokolta, nagyon bepöccentem, de még mérgelődni sem volt idő. Kisvártatva viszont megtörtént az, ami feledtetni tudta velem a kellemetlenséget, ugyanis egy ibex csorda keresztezte az utunkat, három óriási szarvú hímmel, és nagyjából öt-hat nősténnyel. Hogy milyen tempóban haladtunk felfelé, azt jelzi, hogy ezzel a szintén felfelé tartó csapattal további három alkalommal is találkoztunk. A hegyi kecskék tempójában emelkedtünk, ami messze van a normálistól, és még annál is messzebb a GPS által kalkulált négy és fél órás mászási időtől. Végül iszonyúan elgyötörve, egy és háromnegyed óra alatt értük el a csúcsot, ami egy tengerészgyalogosnak is a becsületére válna - főleg mert 4430 méterrel voltunk a tengerszint felett -, velem pedig jóidőre megutáltatta a hegymászást… :)

A hegycsúcs körpanorámája nem volt rossz, de csak ezért nem érte volna meg szenvedni, viszont az ibexek, és a tény, hogy ez a második legmagasabb pont, ahová valaha feljutottam, bőven kárpótolt. Nagyjából negyed órát maradtunk a csúcson, csináltam egy videót Ritának, majd szintén őrült tempóban, ezúttal lefelé kezdtünk el rohanni a törmelékes, jeges talajon. A busszal párszáz méterrel a tábor előtt, háromnegyed kilenckor találkoztunk - nehezemre esik elhinni, hogy ez volt ma az utolsó -, néhány perccel és egy kemény alkuval később pedig már Rita is mellettünk ült, útban a Nemzeti Park kijárata felé. Ahhoz képest, hogy milyen helyeken jártunk, az autóút kevéssé volt látványos, szívás lett volna ezen gyalagolni, akárcsak kifelé is. A legnagyobb izgalmat az okozta, hogy a lelakott busz vajon megküzd-e az ádáz hegyekkel, de szerencsére a gép nem most adta meg magát. Nagyjából két óra alatt értük el a Nemzeti Park bejáratát, ahol el kellett bújnunk egy kicsit, nehogy a többi parkőr kiszúrjon, de végülis mit csinálhattak volna velünk… visszafordítanak? A buszpályaudvaron pedig könnyes búcsút vettünk a buta puskás bácsitól, ami esetében szó szerint értendő. Kicsit elszomorodott ugyanis a borravaló mennyiségén, de ami azt illeti, még neki kellett volna fizetnie a mai kínzásom miatt…

Még dél előtt sikerült találkoznunk a szállásadónkkal, akinek egy barátja elvitt minket egy muszlim étterembe, ahol szolgáltak fel húst. Méghozzá nem is akármilyet, hanem talán a legfinomabbat, amit az országban ettem. A fogást keywat-nak hívják, hihetetlenül omlós báránypörkölt volt, kb. 400 forintért. Persze szívem szerint nem éjszakáztunk volna Debarkban, de mivel a laptopot és pár nehezebb holmit a szálláson hagytunk, muszáj volt visszamenni. Végső soron nem bántam, mert itt – Gondarral ellentétben – legalább üzembiztsan volt víz, és délután pedig ki tudtuk pihenni a nagy menetelést. Csak a szállás rohadt drága éttermét tudnám feledni… (Nagyobb eséllyel tudnám feledni, ha nem írnám le, de akkor oda a hitelesség…:))

 

2021. április 10. – Az amhara főváros két arca

Még tegnap este a hotel menedzsere felajánlotta, hogy szervez nekünk fuvart Gonderbe, ami a szálloda kapujában vesz majd fel minket. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, mivel ezen a helyen csontvelőig próbálják szívni a túristák pénztárcáját, de az tuti, hogy az idefelé út borzalmainál csak jobb lehet. Ehhez képest nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy a furgonban volt szabad hely, ráadásul helyi árat kértek tőlünk is. A két órás út gyorsan és szerencsére esemény nélkül telt.

Snitt. Újabb meglepetés, a Gonderbe érkező furgonunk még a belvárosban átpasszolt minket a következőnek, ami egyből indult is tovább célállomásunkra Bahr Darba. Ez már nem volt kimondottan olcsó, viszont vadi új kisbusz volt, ami szinte hihetetlen módon félig telve is elindult. Ehhez hasonlóra az elmúlt két hónapban nem volt példa. Gondoltuk, hogy majd az úton szedi össze a maradék utast, ehhez képest mindegy mennyien integettek neki az út szélén, megállás nélkül robogtunk a cél felé. Hiba a Mátrixban, vagy mi. Nagyjából délután kettő lehetett – tehát még nagyon éhesek sem voltunk – mire már meg is érkeztünk Bahr Darba, az Amhara Régió fővárosába, az ország második legnagyobb városába.

A bekötőút igényes pálmafa sorok között vezetett, és az épületek is egész rendezettek voltak, nem is beszélve az óriási szállodákról, amik gomba módra nőttek a belvárosban. A kellemes benyomást kicsit árnyalta, hogy amint leszálltunk a buszról – hiába volt a célunk 150 méterre – egy tuktukos mindenképpen el akart fuvarozni minket, és addig magyarázott nekünk, ahelyett, hogy a forgalmat figyelte volna, míg bele nem szaladt az előtte fékező mikrobuszba. Kicsit komikus volt az eset, de kevésbé a mikrobusz tulajának, mert az autó alaposan megzúzódott. A puhításunk ebéd közben is folytatódott, ahol a rendelést nem is pincér, hanem egy utcáról odaólálkodó guide vette fel… Ez már a pofátlanság Chimborazzója. Viszont az árak etióp viszonylatban is nagyon alacsonyak voltak, ettünk is gyorsan két nagy pizzát. A szállodánk is kimondottan olcsó, tökéletes helyen van, és ha még az ágy is szélesebb lett volna, akkor oda is költözünk örökre…:) De aztán újabb önkényes guide a parti sétányon. Ez a csávó annyira levakarhatatlan volt, hogy arra szavak nincsenek. Aztán olcsó mangójuice egy menő vízparti helyen. Aztán egy újabb guide, aki szakadt mint a nyavaja, de látszólag nagyon kedvező ajánlata van egy holnap reggeli hajótúrára. 90%, hogy hazudik, de mivel nem fizetünk előre, tehetünk egy próbát.

Roppant vegyesek a benyomások, de remélhetőleg ezek az utaztatók gyorsan megismernek majd minket, onnantól pedig nyugtunk lesz. Vásárnap lévén délután még elmentünk a piacra, de sajnos zömében csak ruhák vannak, amire most nem vagyunk vevők. Holnap viszont irány a Tana-tó, vagy ha nem, akkor a Kék Nílus-vízesés! Közben rossz hírt kaptunk, mert Adrien a kanadai-román rákérdezett a szudáni követségen a tranzit vízumra, de annak kiállítása most szünetel. Szóval kell meghívó levelet és szponzort találnuk valahol…

 

2021. április 11. – Csobogás a Kék Níluson

A reggeli után, amit egy abszolút nyugati színvonalú kávézóban fogyasztottunk el, megjelent a „kapitányunk”, akiről persze gyorsan bebizonyosodott, hogy dehogy van hajója, csak ismerőse. Persze mielőtt beszálltunk volna a három etióp vendég mellé, egyeztettem a tegnap megbeszélt útvonalat a valódi kapitánnyal, és gyorsan kiderült, hogy nem mennénk a Zege-félszigetre – ahol a legfontosabb templomok vannak – ráadásul a tarifa is másfélszeresére emelkedett, így egy gyors hátraarc után megindultunk a buszpályaudvar felé. Sajnos kiderült, hogy a Kék Nílus-vízesés otthonául szolgáló Tissisat faluba menő rövid távú járatok egy távolabbi pályaudvarról mennek, de sebaj, húsz perc alatt elsétáltunk oda is. Mehettünk volna persze tuktukkal is, de ez a reggeli pofátlanság annyira felhúzott, hogy nem volt kedvem most épp sofőrökkel alkudozni. Két hónap alatt azért az ember be tud sokallni. Éppen megérkeztünk a pályaudvarra, amikor még az úton kiszólt az ablakon egy új furgon sofőrje, hogyha a vízeséshez megyünk, örömmel elvisznek minket. Ingyen. Egyébként az utasközönség kizárólag jólszituált középkorú férfiakból állt, szóval nem volt okunk kételkedni, sem pedig visszautasítani ezt a kedves gesztust.

Az elkövetkező egy óra így relatív kényelemben telt, azért csak relatívban, mert a főútról lekanyarodva egy hihetetlenül szar murvás úton kellett még megtennünk további húsz kilométert. Kiderült, hogy a csapat a szülőfalujukba igyekszik, ahol éppen egy helyi hírességnek számító apáca temetését tartják. Ennek megfelelően tényleg brutális tömeg gyűlt össze a koszvadt kis utcákon, alig haladt a forgalom. Nagy nehezen azért megérkeztünk, kb. ötven métert kellett sétálnunk az irodáig. Újabb dilemma következett, béreljünk e guidot 4 dollárért, vagy sem, de mivel a körtúra két falut is érintett, végül a „védelmi pénz” megfizetése mellett döntöttünk. Francnak sem hiányzik, hogy az élményt a ránk tapadó lejmolók miatti bosszankodás árnyékolja be. (Pár nappal később kiderült, jól döntöttünk…)

Maga a séta alig öt kilométer, és először a vízesésre épült erőművet kellett kereszteznünk. Bomba meglepetés, egy hete tönkrement a turbina, így jelenleg van víz a folyómederben is. Még Lalibelában a holland pár mutatott képet a vízesésről… az valami elképesztően kiábrándító volt, de most már reménykedhetünk valami lényegesen jobban! Kisvártatva elértük a „portugál hidat”, amit még az 1600-as években építettek, és a maga nemében első ilyen szerkezet volt, ami állandó átjárást biztosított a Níluson. A folyó egyébként itt kb. három méter széles volt - a meder tízszer annyi -, de állítólag meglehetősen mély. A kiszáradt mederben szirtiborzok és vervet majmok játszottak - nem egymással -, ennyire jól még sehol nem tudtuk megfigyelni őket. Ezt követően felkapaszkodtunk a dombra, leráztuk a faluban szuveníreket áruló kölyköket, majd kisvártatva elénk tárult a hatalmas, 400 méter széles vízesés rendszer, aminek jelenleg negyedét-ötödét borította víz. Ami tényleg sokkal jobb helyzet, mint amire számítottunk, de elképzelve, hogy miylen lehet ez az esős évszakban… áhh, mindegy.

Hétvége lévén sok helyi turista is kilátogatott a vízhez, a legtöbben a vízesés lábánál lévő sziklán áztatták magukat. Hamarosan mi is csatlakoztunk hozzájuk, én pedig a szél intenzitásának függvényében az áztató permetben is megmártóztam. A vízesés három különböző szögből is jól mutatott, végül fel lehetett mászni a felső szintre, és a köveken beugrálni egészen a folyóig. Ezen a részen elvileg krokodilok is élnek, de nekünk egyhez sem volt szerencsénk. Innen további egy kilométert kellett gyalogolnunk mezőgazdasági területeken keresztül a révészig, ami elég érdekes volt, mert láttunk majomcsapdát, és most először terf-mezőt is. Utóbbiba nem kellett csalódnunk, nemcsak a termése olyan, mint a fűmag, de maga a növény is szinte teljesen pampafűnek tűnik. A csónak gyorsan átért az itt ötven méter széles folyón, majd egy keselyűk által ellepett bőrcserző műhely hátsó kertjén kereszül visszaértünk a faluba. Itt egy komikus jelenet játszódott le, mikor a vezetőnk elkezdett borravalóért kuncsorogni, miközben az egész út alatt három mondatot ha szólt hozzánk, és jobbára valamelyik haverjával dumált, míg mi össze-vissza bóklásztunk. Félreértés ne essék, nekem tetszett a rendszer, de azért hozzáadott értéket nem véltem felfedezni a teljesítményében, azon kívül, hogy nem akaszkodtak ránk az önjelölt vezetők…

A visszafelé út már kevésbé volt – pontosabban még kevésbé volt – élvezhető, viszont beszélgetésbe elegyedtünk egy kiváló angolsággal kommunikáló, családlátogatáson lévő, egyébként egy luxushotelben dolgozó sráccal, aki miután elmeséltük neki a hajós történetet, kiokosított minket a reális árakról, és felajánlotta, hogy egy ismerőse elvisz minket egy másfél órás hajóútra a Nílus forrásához, valamint egy szigetre kb. 2000 forintét. Ennyi minden tekintetben belefért a délutánba, szóval számot cseréltünk és egyeztettük a programot. Egy késői ebédre és egy mangópürére még volt időnk az indulás előtt. Kinéztünk egy éttermet a Lonely Planetből, ami később törzshelyünkké vált, mert hihetetlenül olcsón adtak nagyon ízletes etióp ételeket. Ma egy válogatás menüvel kezdtünk, ami ötféle húsételt tartalmazott és egy nagyobb család is simán jóllakott volna vele, mi pedig majdnem kifakadtunk, mint a kisgömböc - nem a BME-s, aminek csak egy egyensúlyi helyzete van! -, mire legyűrtük.

A hajóút, főleg odafelé rendkívül szórakoztató volt, mert úgy ugráltunk a hullámokon - amik rendesen áztattak is -, mintha egy óriás kacsázott volna a csónakunkkal. A Nílus forrása egyébként az a pont, ahol a folyó kilép a Balatonnál ötször nagyobb Tana-tóból, és ha szerencsénk van vízilovakkal is találkozni errefelé. Nos, nekünk nem volt szerencsénk, de végső soron azokat már láttunk Hawassában. Vízimadarakból viszont nem volt hiány, akkor is hemzsegtek, amikor kikötöttünk a Maryam-templomnak helyet adó szigeten. Eredetileg csak a szigeten akartunk sétálni és a templom belépőjét megspórolni, de mivel azt már a móló végén szedték, egy még jobb megoldást találtunk, kialkudtuk az etióp árat. Ez a sztenderd túra egyébként, rendkívül sok privát hajó jött erre az útvonalra, a halsütőknek és a szuvenírárusoknak nem volt okuk panaszra. A templomba csak az ablakokon keresztül lehetett belesni, de így is látszott a díszes festés, míg a templom múzeumában még idegenvezetést is kaptunk a pópától az ősi kódexekről és kegytárgyakról. A sziget másik felén az óriási fikuszok között találtunk pár tradícionális, papirusznádból font csónakot, ami a Tana-tó jelképe. Még a vízen is találkozni néhánnyal, de itt Rita ki is tudta próbálni, hogy mennyire kényelmes. Visszafelé már sima volt az utunk, és összességében igazán kellemes kis túra volt, amiről éppen naplemente előtt sikerült még visszaérnünk a kikötőbe. Reggel nem számítottam ennyire eseménydús napra, de azért egyikünk sem bánja, hogy így alakult!

 

2021. április 12. – A Tana-tó templomai

Tegnap délután ugyan már kaphattunk egy kis ízelítőt a tavon lévő több, mint húsz kolostorból, de az igazán jelentős látványért hajnalban kellett kelni. Ugyanis így lehetőség volt elcsípni a menetrend szerinti hajójáratot a Zege-félszigetre, ami még a külföldi árszabás mellett is csak töredéke a privát túráknak. Mivel az indulás időpontjáról elég szerteágazó információkat kaptunk, ezért nem sokkal hat után megjelentünk a kikötőben, ahol már több száz ember várakozott, szerencsére nem csak a mi járatunkra. Végül a pénztár fél hétkor nyitott, a hajó pedig pontban hétkor kifutott a tó tükörsima vizére. A reggeli órán a menetszélnek köszönhetően kicsit alulöltözöttnek éreztük magunkat, de azért nem volt vészes a dolog. Így is lefoglalt minket a part, a kisebb szigetek, és papiruszkajakokon nagyon messzire beevező halászok látványa. Utóbbiakat lelkes pelikáncsapatok is kísérték, hátha nekik is csurran-cseppen valami finom falat.

Az út nagyjából egy óráig tartott, és nem meglepő módon a parton már vártak ránk a helyi idegenvezető-szervezet tagjai. De tényleg, milyen gyakran érkezhetek manapság turisták a helyi komppal? Nem gyakran. Ezzel együtt terveztem, hogy bérelünk vezetőt és nemcsak azért, hogy távol tartsa a piócákat, hanem mert a templomok freskói magyarázat nélkül kevésbé élvezhetőek, ráadásul a második templom, amit meg szerettem volna nézni, nem volt rajta a térképemen. Ki is alkudtunk egy tűrhető összeget, majd a közeli Ura Kidane Mehret templomnál kezdtük a túrát. Ez a tó legnagyobb, legjelentősebb, legszebb temploma, és szerencsére ide nőket is beengednek. A XIV. századi klasszikus etióp körtemplomnak nem az oldalfala van festve, hanem a négyzet alapú belső szentély – ahol a frigyláda másolatát is őrzik – falai. Egy majdnem tizenöt méter belmagasságú épületről van szó, mely mind a négy oldalon padlótól plafonig, rendkívüli részletgazdagsággal van festve. Természetesen a már megismert etióp naiv művészet XVI. századi remekeiről van szó, mely nem kizárólag díszítésként, de a hívek tanítása céljából született. A négy oldalfal különböző tematikát ölel fel. Az egyik Jézus életét, a másik Szűz Mária életét, a harmadik az apostolok cselekedeteit, míg a negyedik az etióp csodák gyűjteményét dolgozza fel. Ezek közül nyilvánvalóan az utóbbi a legkevésbé/egyáltalán nem ismert, itt kellett a legtöbb magyarázat, egyébként a legtöbb történet valamiféle univerzális tanulságra fut ki, nevelő célzattal. Elég sok idő kellett, amíg alaposan átnéztük a képeket és befogadtuk a látványt, de ez a nap végső soron erre volt szánva. A templom környékén rengeteg szuvenírárus volt, csak épp annyi készpénzt nem hoztunk magunkkal, amennyit a legmívesebb ikonokért, bronz keresztekért kértek. Talán majd a városban.

A második – számomra az utolsó – templomhoz kellett kapaszkodnunk kétszáz métert a félsziget közepéig, méghozzá egy elég érdekes kávé-erdőn keresztül, aminek a koncepciója csak félig meddig volt számomra világos. Ezek szerint a kávécserje nem szereti a direkt napfényt, mert itt túl sok nem jutott belőle a méretes dzsungelfák miatt. A Harenna-erdő is ilyesmi lehet a Bale Nemzeti Parkban, azzal a különbséggel, hogy ott még vadkávé terem, míg itt már lecserélték a nemesített verzióra. A Bete Silase templom a másik, amit a régió legjobbjai közt emlegetnek, bár itt a freskók egy része viszonylag frissen restaurált/pótolt. A freskók tematikája nagyjából azonos az összes templomban, de a színek és a technikai különbségek miatt legalább ezt a kettőt érdemes megnézni. Sajnos ez a templom a Szentháromságnak van szentelve, így ide Ria nem jöhetett be. Éppen ezért, ugyanennek a művésznek egy másik munkáját, a közeli Tekla Heimot templomot néztük ki, ahol én maradtam volna kívül, de végül egyikünk sem jutott be, mert a pap – nem pontosan értem, hogy miért – nem volt hajlandó kinyitni a templomot. Pedig a jegy nem olcsó egyébként.

Visszafelé megálltunk egy félig-meddig kilátópontnál, majd szépen visszaereszkedtünk a partmenti útra, ahol három és fél óra után elköszöntünk a vezetőnktől. Innen két és fél kilométeres gyaloglás volt az elképesztően lepusztult Zege falu, ahol egy nagy rohanás és integetés után sikerült elérnünk az éppen elinduló buszt vissza Bahr Darba. Sajnos az utazóközönség híven tükrözte a falu állapotát, de utólag nyugtáznám, hogy ezúttal megúsztuk a bolhákat. Bahr Darba visszaérve felkerestük a tegnapi éttermet, és ma sem csalódtunk. Délután már csak a parton sétáltunk és pihentünk ahol már kevesebben szólítgatnak le – gondolom egy idő után felismernek minket, és felismerik azt is, hogy felesleges –, így egyre jobban tetszik a város. El is határoztuk, hogy mivel az Addisz környéki túrákat, a vízumügyintézést és a repülést ezen a héten nem tudjuk végigvinni, ezért inkább itt maradunk még két éjszakát, mintsem a sokkal drágább Addiszban dekkoljunk. Hogy ez mennyire szerencsés döntés volt, arról elég gyorsan megbizonyosodtunk...

 

2021. április 13-14. – A nagyon meglepő találkozás

Ebben a két napban semmi különöset nem csináltunk, jártuk a helyi hangulatos kávézókat, gyümölcsturmix helyeket, éttermeket, sétáltunk a parton, nézegettük a pelikánokat (amiből több száz van errefelé) és a naplementét (ebből csak egy, de az minden este) mégis hallatlanul izgalmasan alakultak a dolgok. Hogy pontosan miről is van szó? Az első „unatkozós” délutánon Rita üzenetet kapott egy közösségi oldalon, méghozzá egy magyar lánytól, aki írta, hogy pont utánunk következtek a Simien-hegység vendégkönyvébe, és a Bahr Dar-i „hajóskapitány” is hivatkozott ránk – volt pofája! :) - és ha már ennyire összefújt minket a szél, megkérdezi, hogy merre járunk. Mint kiderült, kb. háromszáz méterre tőlük, szóval meg is beszéltünk rögvest egy közös vacsorát. Dani és Zita igazán érdekes figurák, utóbbi most fejezte be a munkát egy NGO-nál a háború sújtotta Jemenben, de előtte Irakban szolgálta a külügyet, míg Dani kvázi „haditudósítóként” megfordult már Líbiától Darfuron át Irakban és Afganisztánban is. Csomó izgalmas történettel szórakoztattuk egymást – mert néhány azért nekünk is akad, ugye – és a beszélgetés olyan vidámra sikeredett, hogy csak nagyjából hajnali kettőkor fejeztük be, hogy aztán a következő este folytassuk. A közös programok élvezeti értékén túl kaptam néhány hasznos tippet Szudánnal kapcsolatban is, de nem, a darfuri kontaktokat nem fogjuk felhasználni… :) Másnap mi busszal ők repülővel térnek vissza Addiszba, igaz nekik a három hetes útjuk végén még jelenésük lesz a Danakil-mélyföldön, míg nekünk már csak a levezetés van hátra a főváros körül. Azért remélem valaha valamikor még össze tudunk futni velük! Insallah.

 

2021. április 15. – Durr-de(nem)fekt

Madarat lehetett volna velem fogatni abbéli örömömben, hogy ma kell utoljára hajnalban kelnünk a hülye távolsági buszok miatt. Viszont a korán most nagyon korán volt, mert elvileg hajnali négy a gyülekező, négy harminc az indulás ideje. Negyed ötre oda is értünk a korábban bevált Golden Bus társaság standjához, ahol már szép kis csoport várta a járatot. Teltek a percek, egy félóra is tán, amikor a sok türelmetlen ember elkezdett nyomozni, és kisvártatva érkezett a sokkoló hír, a buszunk nem fog jönni. Aprócska bibi van ugyanis, egy katonai csekkpontnál lelőtték a sofőrünket. Igen, lelőtték. Könnyen lehet, hogy nem vette észre a csekkpontot, mert az amhara régióban még arra sem veszik a fáradtságot, hogy egy kötelet kifeszítsenek az úton… Két hónappal ezelőtt ezen még kiborultunk volna, ma már csak jobbulást kívánunk - ami két haslövéssel nem lesz egyszerű -, és vártuk a társaság megoldási javaslatát.

Időközben már a körülöttünk állomásozó egyéb buszok is mind elindultak Addisz felé, míg befutott a hívás, amit két szomáli telekommunikációs mérnök-hallgató tolmácsolt nekünk, miszerint a Gonderből érkező busz szed majd fel minket… Dejó, az csak bő két óra várakozás! És lett is annyi. Mire elindultunk iszonyú fáradtság vett rajtam erőt, így csak korlátozottan tudtam figyelni az amúgy kellemes tájat, minden erőmet lefoglalta, hogy harcoljak a földön mellettem ülő sráccal - egyedül neki nem jutott ülőhely a buszon -, aki hol a karfámat foglalta el, hol a lábterembe türemkedett arcátlanul…:)

A tény, hogy a buszút így kilenc óra helyett 11 órára nyúlt (plusz előtte-utána közlekedés) okozott némi problémát. Evés, ivás és wc ügyileg egyaránt, de leginkább azzal, hogy dél helyett csak kettőre értük el Debre Libanost, így nem tudtunk leszállni egy gyors vizit erejéig… Ide majd még vissza kell jönnünk. Arról nem is beszélve, hogy mire elértük Addiszt, már bőven csúcson volt a forgalom… A megpróbáltatások azzal sem értek véget, hogy lekászálódtunk a buszról, mert a Ride sofőr egy kilométer után találta ki, hogy szíve szerint nem vinne minket olyan messze, a város másik végébe - akkor mi a szarért vállalt el minket? miért nem nézi meg a térképet döntés ELŐTT? -, így a Mexico téren még kocsit is kellett váltanunk. Végül sötétedés előtt valamivel érkeztünk vissza a bázisunkra, ezúttal búcsúzni is… Pár jópofa program még hátra van, de azokat már a belvárosból lesz praktikus megszervezni…

Ha leszámítjuk az Amhara területeken kínzással felérő tömegközlekedést, akkor kimondhatjuk, hogy remekül sikerült az északi-kör is, és egyáltalán nem csoda, hogy az emberek és a túratársaságok miért alapvetően ezt az utat járják a legnagyobb számban. Mármint repülik.