2021. március 10. – Én a vízilovakkal vagyok
Némi utánajárás után sikerült olyan busztársaságot találni, ami hajnali buszt is indít Hawassába, csak éppen nem onnan, mint a többi, így a reggelünk egy rövid taxizással indult, hogy megkezdhessük a 3,5 órásnak ígért, végül 5 órássá nyúló buszozásunkat a déli tartomány fővárosába. Nem a buszon múlt, ilyen jó állapotban lévőn még nem is ültünk, de valamiért létezik az a berögződés, hogy még az ilyen relatíve rövid úton is kell egy étkezési szünetet tartani, lehetőleg fél órára a célponttól. Ez azért volt némileg kellemetlen, mert a magam részéről egy reggeli érkezés és vízilóles után indultam is volna tovább a Bale Hegység felé, de (szerencsére) nem így alakultak a dolgok, és végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Miután megtaláltuk a Lonely Planet által ajánlott olcsó és kellemes szállást elindultunk ebédért, amit egy mókás etióp McDonald’s másolatban fogyasztottunk el. Hiába, ide nem érnek el a szabadalmi és védjegy jogok, igaz nem is tudnak nagyon visszaélni velük, mint Kínában…
Hawassa egyébként kimondottan városias jellegű, sugárutakkal, parkokkal és a kis túlzással etióp riviérának tekinthető tóval. Utóbbi volt a célpontunk, igaz egyelőre még nem hajókázni, mert a vízilovak megfigyelésére – ez volt ugyanis az elsőszámú terv – a reggeli és az esti órák a legalkalmasabbak. A tó felé közeledve már sokasodni kezdtek a fákon ücsörgő marabuk, a tó legjellemzőbb, de szépnek csak a maguk ocsmány módján mondható lakói, a kikötőbe érve pedig meglehetősen bátor fekete-fehér kolobusz majmok is feltűntek. A tó melletti séta mégsem miattuk lett különleges, hanem a korábban soha nem látott bátorságú madárvilág miatt. Korábban teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a telefonnal értékelhető képet készítsek egy kutyánál kisebb állatról, de itt a jégmadarak, harkályok, szövőmadarak, íbiszek egyaránt sztoikus nyugalomban tűrték, hogy egy-két méterre megközelítsem őket. A marabukat pedig úgy kellett elhajtani az útból… A sétány – kis túlzás ez egy alig kitaposott földútra, amit csak a kikötő környékén vesznek körül éttermek – végén pedig két meglepetés is várt minket, a kellemetlenebb Haile Gebreselassie luxusresortja volt, ami elzárta a továbbhaladás útját, a másik pedig egy kis öböl, ahol halászcsónakok ringatóztak a vízen. És két víziló. Azt korábban mondták, hogy az esti órákban simán bele lehet botlani a sétányon portyázó, a kertek alján legelésző behemótokba, mégis elég fura volt ilyen közelről - és mondjuk nem egy dzsip biztonságából - látni Afrika messze legveszélyesebb állatát. És akkor mit mondjanak azok a halászok, akik tőlük pár méterre tevékenykedtek, a lélekvesztőnek sem nevezhető kis ladikjaikban. Itt elég sok helyi nyüzsgött, adták-vették a halakat, mi pedig üldögéltünk egy órát, hátha közelebb jönnek a vízilovak. Nem tudom, milyen mély lehet a víz, de az biztos, hogy az egyiknek végig kint volt a feje búbja belőle, míg a másik csak levegőért bukkant fel néha. Mivel délután négy még nem volt elég későn nekik az esti nassoláshoz, visszaindultunk a part menti, mintegy három kilométeres úton.
A víziló néző hajókázás kicsivel több, mint egy óra, és az ízlésemhez mérten drága volt, így a csónakmesterrel abban maradtunk, hogy talál mellénk valakit a hajóba, amíg mi iszunk egy üdítőt. Az utastárs szerző misszió nem várt sikert hozott, ugyanis egy fiatal pár csatlakozott hozzánk, akik az eljegyzésüket ünnepelték, és egy fotós örökítette meg minden lépésüket. Mint kiderült, őket egyáltalán nem érdeklik a vízilovak, de szépen elfotózkodtak a csónak elejében, míg mi becserkésztük a két kisebb csapatot. Elég megdöbbentő, hogy az egész tóban csak nagyjából harminc példány él, de mivel a táplálék csak az egyik partszakaszon megfelelő számukra, stabilan meg lehetett figyelni őket. Hét állatot számoltunk össze, köztük volt egy borjú, aminek az anyja többször is gyanúsan méregetett minket, de azért arra nem ragadtatta magát, hogy átrendezze a csónak polimer vázát. Kicsit reménykedtem benne, hogy egyik-másik veszi a fáradtságot és kibattyog legelni egy kicsit, de be kellett érnünk hátakkal és fejekkel, nameg milliónyi íbisszel és kormoránnal. Viszont a csónakostól kaptunk egy tippet arra vonatkozóan, hogy holnap reggel látogassunk el a nagy halpiacra. Meglátjuk. A túra végén még volt szerencsénk a tó mögött lebukó napban gyönyörköni, majd visszasiettünk a panziónk melletti étterembe.
2021. március 11. – Kurta-furcsa túratervezés
Reggel tényleg korán sikerült felkelnünk, és célba vettük a halpiacot. Kellemetlen meglepetés, a farandzsiknak belépő van, de legalább az önjelölt guideot sikerült lekoptatnunk. Megmondtam neki, hogy ha szeretné, akkor gyakorolhatja velünk az angolt, de az nem lesz ingyen, és az első óra díját előre kérjük… Mennyi az esély arra, hogy egy párezer négyzetméteres területen ne találjunk meg magunktól egy kávézót? Persze megtaláltuk, de mégsem azt ittunk, hanem a helyiek körében igencsak népszerű reggelit próbáltuk ki. Egy bögréből fogyasztandó hallé 60, míg egy egészben főtt hal 180 forint volt, ami elég baráti árnak tűnt, ráadásul finom is volt, csak rettentően maszatos. Miután kattintottunk néhány képet – azért az édesvizek zsákmánya jóval kevésbé izgalmas, mint egy tengerparti halpiac – át szerettünk volna menni a szomszédos parkba, de ott újabb belépő várt volna, így inkább kikerülvén azt, megcéloztuk a tópartot. Útközben feltűnt néhány vervet majom, de menekültek is legott. A tópartot a sétány másik végén értük el, és csakhamar igen meglepődtünk, mert a part mentén nagyjából öt víziló búvárkodott a közvetlen közelünkbe. A víz itt mélyebb lehet, mert csak levegőért jöttek föl nagyritkán, de így is élményszámba ment a találkozás. Alig néhány órát töltöttünk a parton, de már így is láttuk a teljes populáció negyedét… Ittunk egy kávét, majd játszottunk még a kolobusz majmokkal - a legtöbb simán elfogadta az ételt kézből is, pedig alapjáraton egy nagyon félénk fajról van szó -, mielőtt visszamentünk a szállásra pakolászni.
Az út a hegyekbe elég macerás volt. Előbb egy kisbusszal ki kellett hajtani a város szélére, onnan át a 20 kilométerre lévő Shashamanébe, ami az etiópiai rasztafári mozgalom székhelye. (A jamaikai bevándorlók itt kaptak ingyen területeket anno Haile Szelasszié császártól, akinek gondolom cirógatta a büszkeségét, hogy néhány beszívott félnótás benne látta az új Messiást.) Itt már csak egy tuktukkal át kellett jutni az új buszpályaudvarra, majd egy kicsit harcolni azért, hogy ne húzzanak le a menetjeggyel, aztán már útba is voltunk Dodolla felé. Eredeti terveink szerint ugyanis az ottani hegyekben töltöttünk volna két éjszakát, majd további hármat a Bale Hegységben.
A kisbuszról a helyi túratársaság irodájánál szálltunk le, ahol a kötelező vezetőt kellett felbérelni - opcionálisan teherhordó és személyszállító lovak is rendelkezésre állnak -, de a hely zárva volt. Innen a közeli hotelbe mentünk, ami egy nyüzsgő és elég drága bárral és étteremmel is rendelkezett - ahol a turistáknak másfélszeres számlát hoznak, szóval hanyagoltuk a helyet -, a szoba is jó lett volna, csak épp a csap száraz volt, mint a Kalahári. Második próbálkozásra már nyitva találtuk az „irodaházat”, csak épp a túraszervező irodája volt zárva, de legalább ki voltak függesztve a guideok elérhetőségei. Jobb híján megpróbáltam felhívni őket, de az Ethiotel hálózata épp túlterhelt volt, szóval még ez sem jött össze. Maradt a körSMS, amiban leírtam, hogy mit szeretnénk, ha valaki tudja vállalni, jelentkezzen.
Szerencsére ezen a területen már muszlim többség van, így az ortodox böjti időszakot könnyen ki tudtuk játszani, éppen nekiálltunk volna a Rita által vágyott tibs-nek, amikor csörgött a telefon. Nemsokára csatlakozott hozzánk a helyi vezetők főnöke. Nem meglepő módon nem tartotta kivitelezhetőnek az útvonal tervemet, helyette egy három napos túrát javasolt - több nap, több pénz -, de mivel nem volt túl drága, rábólintottunk. Az etióp túrázás nagyjából 10 euro/fő/nap belépővel, sátorhellyel és vezetővel. Ez durván 7-15%-a a népszerű afrikai trekkek árazásának, cserébe csak le kell menni a térképről… Abban maradtunk, hogy másnap reggel nyolckor indulunk, addig kiderül, melyik vezető lesz a soros, hiszen rotációs rendszerben működnek.
2021. március 12. – Csodálatos útvonal, rémhírrel tetézve
Reggel nyolckor már vártak ránk, a vezetőnk egy 160 centi körüli, rendkívül ágrólszakadtnak tűnő, és masszív alkoholszagot árasztó fickó, Kassim lesz, aki ehhez képest meglepően jól beszélt angolul. Nem először szúr szemet, hogy a helyi muszlimok jelentős része hajlamos átsiklani a Korán alkoholt tiltó passzusai felett. A tervet annyiban módosítottuk, hogy ameddig van út a szántóföldek között, addig elmegyünk tuktukkal, így lesz időnk megközelíteni az Angafu kempinget a hosszabb, szebb útvonalon. A tukkal útközben megálltunk a vezetőnk házánál - nagy éljenzéssel és tapssal fogadtak minket Kassim ismerősei menet közben, mint rég nem látott turistákat -, hogy magához vegye a holmijait… Ami egy nagy darab kenyérből és egy flaska házi borból állt. Ennyi. Mivel az útvonal alapján nem terveztünk visszatérni Dodollába, ezért mi cipeltük a sátor és a hálózsákok mellett a négy éjszakára tervezett ételt, konzerveket, száraztésztát, kenyeret, mindent… Volt is a zsákom vagy tizenhárom kiló, és még Ritára is jutott négy.
A tuktukkal kellemes dombokon és szántóföldeken haladtunk keresztül, hogy aztán belevágjunk a lecsóba és egy nagyon erős mászással kezdjük meg a mára tervezett ezer méteres szintemelkedést, mintegy 2500 méterről indulva. Őszintén szólva egy pillanatra kétségbe estem, amikor alig párszáz méter után – a mai táv 20 km volt – Rita már a végelgyengülés tüneteit mutatta, de szerencsére miután leküzdöttük az első emelkedőt, kezdte megszokni, hogy életében először valódi hátizsákkal túrázik. A vezetőnk kiváló motivátornak bizonyult, elvégre fél kilométer után közölte Ritával, ha nem bírja, akár itt is letáborozhatunk estére – fél 11 lehetett ekkor – és egyébkéntis miért nem fogadtunk fel öszvéreket a cipekedéshez… Mondta ezt a hegyi ember a Ritáénál is kisebb táskájával. Persze Rita mentális ereje felülkerekedett a fizikai fájdalmon, és egész jól haladtunk, az út pedig egyre lankásabbá vált. Maga a táj egyébként nagyon szép volt és gyorsan változott, a szántók után fura fenyőfélék, majd törpetuják és sziklacserjék közt haladtunk, végül háromezer méter környékén elértük a dzsungeles részt, amit rakétavirágokkal tarkított tisztások törtek meg. Az első hegyhát után sajnos erőteljes ereszkedésbe kezdtünk, ami az út szempontjából remek volt, de majdani mászást prognosztizált előre. Itt érkeztünk meg a panorámás sziklaszirtek, patakvölgyek és lobéliák közé, és időnként elhaladtunk egy-egy kisebb családi birtok mellett is.
Ezen a részen nem hemzsegtek az állatok, de a madarak mellett egy kolobusz-családot, valamint a vezetőnknek hála egy szürke duiker antilopot is láttunk. Előbbiek finoman fogalmazva sem voltak olyan bátrak, mint hawassai rokonaik… A vezetőnkből eddigre kicsit tisztult az alkohol, de még mindig elég bosszantó volt, hogy többszöri kérésünk ellenére is iszonyatos tempót diktált. Értem én, hogy mindenkinek a saját tempójában a legkényelmesebb gyalogolni, de ő mintha dolgozni jött volna… Az utolsó emelkedő egy gyönyörű mohos erdőn át vezetett, az élvezeti értéken csak a 20%-os meredekség rontott picit, de fél óra kapaszkodás után kiértünk a tar sziklaoldalba, és feltűnt a mai táborhelyünk. Két órával a naplemente előtt… ennyire volt értelme sietnünk. A kilátás a táborból egyébként meseszép, körülnézni majdnem akkora örömöt jelentett, mint megszabadulni a túracipőtől. A sátrunkat egy elég mókás, félig kész viskóban állítottuk fel, hátha az valamennyire megóv minket a várható széltől, bár ez a ház szerkezetét jelentő ágak közti 5-10 centiméteres rések miatt azért nem volt igazán komoly elvárás.
A vacsoránk spagettitészta és tonhalkonzerv volt, és a mai hegymenet után minden falat rendkívül jól esett. Persze Kassim is kunyerált bőven, nem is értem, hogy miért nem érte be a száraz kenyérrel. Kicsit mondjuk bosszantott, hogy míg ő gyakorlatilag táska nélkül rohanva diktálta a tempót, addig az általam cipelt ételből lakik jól… De ez önmagában nem árnyékolta volna be az esténket, ellentétben egy váratlan vendéggel. Ugyanis már sötétben egy tizenöt éves srác csatlakozott hozzánk a tűz mellett, és drámai beszélgetést folytatott Kassimmal, amit utóbb kicsit feszengve tolmácsolt számunkra. A lényeg, hogy vendégünk megkérdezte, hogy mi a fenét keresünk mi itt, amikor néhány hete egy kormányellenes gerillacsapat bevette magát a hegyekbe, és a katonasággal történt összeütközésüknek már három halálos áldozata is volt… Hááát, ez nem pont az a hír, amit hallani akartunk, sokkal inkább tegnap este lett volna aktuális. Bár három hete semmi hír róluk - valószínűleg helyiek bújtatják őket a hegyen -, mivel az eset a holnapi táborhelyünk közvetlen közelében történt, arra semmi esetre sem lenne tanácsos folytatni az utat, még akkor sem, ha mi nyilván egyik irányban sem vagyunk érintettek a kormány - fegyveres felkelők viaskodásban, de ettől persze még simán kirabolhatnak bármikor (a srác elbeszélése alapján történt erre is példa). Rita eléggé ideges lett, egész éjszaka alig aludt, míg én voltam annyira fáradt, hogy az aggódást és a döntéshozatalt holnap reggelre halasszam. Egyébként a legrosszabb az egészben az volt, hogy Kassim is láthatóan pánikolt, egész éjjel őrködött az alvás helyett, pedig kiderült, hogy valami információja csak volt az itt történtekről… Az éjszaka krónikájához hozzátartozik, hogy amikor hajnalban kimentem a sátorból, a legcsodálatosabb csillagos égbolt fogadott, amit valaha láttam. Ha nem lett volna ennyire hideg, talán még a fotós felszerelést is összerakom, de ez végül elmaradt. Azzal nyugtattam magam, hogy a Bale-hegységben is lesz ez még ennyire jó, de ez sajnos nagy hiba volt…
2021. március 13. – Le a hegyről, (majdnem) bármi áron
Az éjszaka eléggé megviselte Ritát, ezért úgy határoztunk, hogy amennyiben visszatérítik a harmadik nap díját, egy másik útvonalon – tehát nagyjából az eredeti tervem szerint – lemegyünk a hegyről, ha nem, akkor elfogadjuk azt az alternatív útvonalat, amit még tegnap este ajánlott a vezetőnk. Reggel tehát nagy mobil térerő vadászat kezdődött a hegyen, és végül találtunk is némi lefedettséget, a vezetők főnöke pedig váratlanul előzékenyen felajánlotta a befizetésünk megtérítését. Mondjuk ez a minimum.
Lefelé nagyjából végig egy patak medrét követtük, előbb egy mohos erdőn, majd óriás fenyőrengetegen keresztül. Rita gyorsan megbánta, hogy le akart menni a hegyről. Eleve, az egész tegnapi nap azzal szugerálta magát a mászás közben, hogy ma milyen jó lesz majd a fennsíkon szintben haladni. Ráadásul annyira rohantunk, hogy még a golyó se ért volna minket utol… Hiába volt szép a táj - bár kevésbé változatos, mint tegnap -, ilyen körülmények között nehezen volt élvezhető a dolog. Még amikor kolobusz majmokat láttunk, a vezetőnk akkor is csak rohant volna tovább… Azért mindennek van határa. Hogy nem a gerillák előli menekülés hevében sietett annyira, azt jól jelzi, hogy amikor rekord sebességgel elértük az első igazi falut, aminek szántójában két gyönyörű etióp szarvascsőrű – amit Babilében is fotóztam a termeszvár tetején – sétált a közelünkben, akkor sem állt volna meg egy pillanatra sem. Mi ellenben igen. Így érkeztünk el az ebédhez, mikoris megpróbálta elkunyerálni tőlünk azt a Nutellát, amit az elkövetkező három hegyen töltött reggelen enni szerettünk volna. Amikor kevéssé finoman tudtára adtam, hogy ilyesmiről szó nem lehet, akkor már sejtette, hogy nem tőlünk kapja majd élete borravalóját… A lényeg, hogy a főutat elérve éppen elkaptunk egy tuktukot – sosem gondolná az emebr, hogy az az aranyos háromkerekű valójában hét személy szállítására is alkalmas, ami kettővel több, mint amit egy nálánál tízszer nagyobb X5-ös BMW tud :) - és fél háromra vissza is értünk a hotelbe.
Eredetileg tovább akartuk menni a Bale kapujába, Dinshoba, de mivel még fennállt az elszámolási vitánk, a rohanás pedig egyébként is megviselt, végül maradtunk mégegy éjszakát. Mondjuk a csapvíz azóta sem eredt meg… Végül a szervezőre nem kellett sokat várni, tényleg visszaadta a harmadik nap díját, és sűrű bocsánatkérések közepedte hordta le a földig Kassimot, amiért a frászt hozta ránk. És meg kell értenünk, hogy néhány helyi életében bizonyosan ez lesz a legizgalmasabb eset, ami valaha is történik, így nem csoda, ha még mindig ezzel riogatnak. Elmondása szerint ez a többhetes történet semmiféle kockázattal nem járt, ő végighívogatta az útvonalunkba eső összes települést, hogy érdeklődjön a biztonsági helyzetről, és mindenhol megnyugtatták. Ezt akár még el is hihetném neki - hiszen meglehetősen pontosan látta, ha velünk történik valami, akkor ők örökre lehúzhatják a rolót -, de ettől függetlenül az információt meg kellett volna osztania velünk, és nem helyettünk elvégezni a kokázatelemzést. Összességében nagyjából azt az utat jártuk be, amit terveztem, szép is volt nagyon, pénzt sem vesztettünk, de a félelemkeltés és a rohanás mégis keserű szájízt hagyott bennünk…
Amit viszont a minap talált muszlim étteremben sikerült enyhítenünk a kitfo nevű etióp ínyencséggel. Így már azért némileg optimistábban tekintettünk a holnapi nap, és az újabb szervezkedés elé. Nem belegondolva, hogy a gerillák mi a fenéért maadnának itt, ha egyszer keresik őket, sokkal jobban tennék, ha egy hegylánccal arrébb tennék át a székhelyüket...:)
2021. március 14. – Antilopok a mezőn, sáskák az égen
Reggel a hotel rókaképű menedzsere gáláns ajánlattal rukkolt elő, mivel egy esküvőre tartanak, örömmel elvisznek minket Dinshoba dzsippel „normál áron”. Azért ez nem tűnt egy egzakt összegnek, így rákérdeztem, és ő ezalatt 500 helyi pénzre gondolt. Megköszöntem a lehetőséget, de mondtam, hogy jó lesz nekünk a busz is 150-ért, mire rábólintott, hogy oké, akkor annyiért. Így már egész szimpatikus – azért reflexből csak le akart volna húzni - lett az ajánlat, és mivel amúgy sem sűrűn utazunk kocsival, menjünk. Dinsho 3100 méteren, kopár szirtek között fekszik, főleg az út második fele kifejezetten látványos volt, még fényképezni is megálltunk. A fickóról kiderült, hogy a felesége és a gyerekei Franciaországban élnek, ő is csak a járvány miatt ragadt itt immár kilenc hónapja, hogy előkészítse a szállodaépítési projektjüket, szóval mégannyira sem értem, hogy minek erőltette ezt a nyamvadt kettős árazást párszáz forint plusz bevétel miatt… Közvetlenül a város előtt elértük a Nemzeti Park területét, és már a kocsiból népes varacskosdisznó, pávián és antilopcsaládokban gyönyörködhettünk. Jó hely lesz ez, nem vitás.
A dzsip a Nemzeti Park főigazgatóságánál tett ki minket, ahol gyorsan el is kezdtünk egyeztetni a terveinkről az illetékesekkel. Nem meglepő módon az én 3éjszaka/4napos útvonalamat kivitelezhetetlennek találták - pedig dehogy az -, de végül találtunk egy elfogadhatót, azzal a kitétellel, hogy a város melletti szavannát még ma délután fogjuk bejárni. Amúgy az itteni túraszervezés összehasonlíthatatlanul profibb, mint Dodollában, van is kirakva fix árazás a különböző tételekről, és a végeredmény sem lett érdemben magasabb, mint amott. Megismerkedtünk a vezetőnkkel, Mudá egy 39 éves veterán, akinek az apja volt a Nemzeti Park első igazgatója, és gyerekkora óta járja a hegyet, amit csak abban a hat évben hagyott hátra, amikor az etióp hadsereg kötelékében taposóaknákra vadászott az eritreai határon. Mielőtt visszamentünk volna a városba ebédelni és elfoglalni a szállást, még tettünk egy rövid sétát a főigazgatóság környékén, és már itt egészen közelről láthattunk néhány pompás hím hegyi nyalát, ami Etiópiában endemikus és a park egyik védjegye. Nagytestű, csavartszarvú antilop, állítólag a parkon kívül a vendégvadászok négymillió forintot fizetnek egy-egy idős példány trófeájáért. Ezen kívül vörös nádiantilopok, duikerek és varacskosdisznók tömegei is voltak a jegypénztár közvetlen közelében. És a miénkben is, mert korábban el nem bírtam képzelni, hogy vadállatok ennyire közel mernek majd engedni magukhoz. Amikor pedig elindultunk a főúton a város felé, egészen hihetetlen jelenségbe botlottunk, a korábban csak az internetes sajtó által tálalt kelet-afrikai sáskajárásba. Az utat és kilátást ellepték a vörös sáskák, felettük pedig a magasban tetemes mennyiségű gólya körözött, minden bizonnyal ők is laktató ebédben reménykedtek.
Dinsho egészen különös hely abból a szempontból, hogy ellentétben az Omo-völgy legkisebb falvaival, hiába járt ide akár évi tízezer turista is, képtelenek voltak minőségi szálláshelyet épteni. A sofőreink konkrétan a sátrazást ajánlották, de mi a zuhany reményében a Hegyi Nyala Panzióra szavaztunk, ami nemtudom hány évvel ezelőtt jópofa hely lehetett a különböző állatok után elnevezett szobákkal, de azóta nemhogy nem tatarozták, valószínűleg nem is takarították, így mára egészen tragikus állapotba került, és még így is a legjobb szállás a városban. Szerencsére étteremből nem volt hiány, ebéd után pedig elindultunk a keresztségben Gaysay Grassland nevet kapó terület irányába. Először a Weyib folyó kanyonjához értünk, ahol száraz évszak lévén egy szolid kis vízesés csobogott az egyébként váratlanul mély sziklahasadékba, de ebből alig láttunk valamit, mivel a sáskák tízmilliárdjai is éppen itt tengették idejüket. A helyi gyerekek megpróbálták őket rohangászva és minél nagyobb zajt csapva a levegőben tartani, hátha legelés nélkül végelgyengülésben elpusztulnak majd - és láthatóan a felettük köröző gólyáknak is ez volt a stratégiájuk -, de számszerűen a százezres veszteség sem fogja igazán megviselni a hordát.
A kanyont keresztezve aztán a füves pusztán találtuk magunkat, ahol kis túlzással alig tudtunk úgy lépni, hogy ne riasszunk fel békésen turkáló varacskos családokat - a kismalacok valami egészen elképesztően aranyosak -, vagy ne ugrasszunk meg néhány antilopot. Nagyjából ugyanazokat a fajokat láttuk, mint a főigazgatóság körül, de sokkal nagyobb számban, igaz félénkebbek is voltak. Elég messze eltávolodtunk a várostól, amikor kiértünk a főútra, de sajnos késő délután lévén már nem találtuk ott a kocsiból látott páviánokat, de így is meglehetősen eredményes sétát tettünk. Boldogan tértünk vissza a szállásra, ahol ezt csak fokozta a tény, hogy meleg víz is folyt a zuhanyból. Esti program hiányában viszonylag korán nyugovóra tértünk, hogy a másnap reggel induló túrára kellően kipihenjük magunkat, de az egész éjjel zümmögő szúnyogok megvétózták a tervet…
2021. március 15. – Az első találkozás a farkasokkal
Reggel Mudá időben érkezett a szállásunkra és az első benyomás nem is lehetett volna pozitívabb. Ellentétben Kassimmal, ő nem egy üres hátizsákkal és egy kenyérrel készült, hanem egy óriási, dugig pakolt zsákkal, amiben konyhai edényektől a felfújható derékaljig minden volt. Sőt, számunkra is egy két ajándék. Reggeli után a financiális problémák miatt évek óta zárva lévő Bale Mountains Lodgnál kezdtük a túrát, mert mintegy mellékesen kiderült, hogy a vezetőnk tud pár helyet, ahol endemikus kaméleonokba botlani. Mivel még sosem láttunk kaméleont a természetben, kapva kaptunk a lehetőségen, így az elkövetkező percek bősz keresgéléssel teltek a környék tövises bokrai között. Talán mondanom sem kell, a kaméleont nem arra fejlesztette a természet, hogy könnyű legyen megtalálni, de erőfeszítéseinket végül siker koronázta, és ráleltünk egy darab éppen vedlő fiatal példányra. Nagy volt az öröm, mivel roppant vicces jószágról volt szó, és némi noszogatással a színváltásra is rá tudtuk venni. Innen a város határában rácsatlakoztunk egy földútra, ami a környék tanyáin keresztül, szolidan emelkedett a hegyek irányába. A táj és az idő is kellemes volt, sokat beszélgettünk Mudával a helyi életkörülményekről. Kiderült egyébként, hogy mennyibe került volna egy napra, ha lovat (és a hozzá tartozó két lovászt) is bérlünk, kb. 4000 forintba. Egészen röhejes összeg, de azért jobb megspórolni, plusz ha több helyi jön velünk, akik ráadásul nem beszélnek angolul, az nem sokat adott volna az élményhez.
A tegnapi nap után nem lepődhettünk meg nagyon, de amikor délben megálltunk ebédelni egy patakvölgyben, akkor újra feltűntek a sáskák. Ezen alkalommal nem is a sáskák száma volt az, ami medöbbentett, hanem a góyáké, ugyanis is ők is tízezres nagyságrendben képviselték magukat, ráadásul többszáz fős csoportjaik ezegyszer alacsonyabbra is ereszkedtek. Fogalmam sincs, hogy ez az európai mércével mérve is elképesztő mennyiségű állat melyik országból fog hiányozni idén nyáron, mindenesetre ilyen táplálékbőség mellett aligha fognak visszaindulni az idén. Szinte enni is elfelejtettünk, annyira hipnotikus volt a látvány, ilyen tüneményt még a természetfilmekben sem gyakran látni…
Miután magunk mögött hagytuk az utat és az utolsó falut is, egy kanyonban találtuk magunkat, amit a Dodollában már látott rakétavirág-mező borított. Sajnos azonban a virágok itt már hiányoztak, de az esős évszakban ez is hihetetlen látvány lehet. Azért így sem volt rossz. Nemsokkal később viszont ismét drasztikusan változott a látkép, elértük a Weyib-folyó sziklakanyonba vájt völgyét, és kopárabb, de nagyon látványos tájon haladtunk tovább. A völgyet fokföldi szirtiborzok visítása, és hegyi nyalák kecses szökkenése töltötte be. Az eredeti tervek szerint itt, egy sziklapárkány védelmében táboroztunk volna le, de előtte még nemakármilyen program várt ránk. Mudá szerint délután kettő és fél négy között jellemzően errefelé portyázik a környék etióp farkas falkája, akiket nagyon jó lett volna már most, az első napon becserkészni. Az etióp farkas, mint a Föld legritkább kutyaféle ragadozója (kevesebb, mint ötszáz példány él belőle, ennek a fele itt) az ország egyik legikonikusabb állata. Számtalan NGO önti bele a pénzt a fajtamentési projektbe, ami egyrészt a környék legnagyobb foglalkoztatója, másrészt pedig rettentően profin és sikeresen tartja a vízszint felett ezt a háziállatok által terjesztett veszettség miatt kiveszőben lévő fajt. A kanyonban nem is kellett sokáig kutakodni, hamarosan felbukkant két példány a patak túlpartján lévő sziklafal tetején, majd egy újabb érkezett, ezúttal tőlünk nem messze, de amint észlelt minket, átrohant a folyón, majd egy kőszáli kecskét megszényenítve ugrált fel a sziklafalon a társaihoz. Mivel abban bíztam, hogy jön még néhány, meghúztuk magunkat, nemsokára újabb két eb tűnt fel, és békésen elballagtak a folyóhoz. Itt egy valószerűtlenül aranyos jelent játszódott le, ugyanis egy kölyök meglátva az anyját a folyónál, szinte zuhanórepülésbe leugrott a sziklafalon, és elkezdett vele birkózni. Az önfeledt játék közben kicsit közelebb is tudtam lopózni, itt készült az egyetlen olyan kép, ahol az állat igazán jól, nem csupán sziluettjében kivehető. De persze ezek is észrevettek, és menekülőre fogták a dolgot.
Kicsit még maradtam a gyönyörű folyókanyarnál, mely egy óriás sziklát ölelt körül, és ami ideális helynek tűnt a további bámészkodáshoz, kisvártatva pedig az eddig máshol csámborgó Rita is csatlakozott hozzám. Sajnos azonban nem élvezhettük sokáig a látványt, mert elkezdett esni az eső, így vissza kellett térnünk a táborhelyre. Mudá addig tüzifát gyűjtött, de koránt sem voltam biztos abban, hogy a szűk párkány meg fog majd védeni minket és a tüzet a további záporoktól, így elkezdtünk más alternatívát keresni. Felmerült, hogy a folyókanyarban megbúvó barlangba menjünk - ami nem mellesleg jelentős archeológiai lelőhely, hiszen negyvenezer éves humanoid maradványokat találtak - , de mivel egy folyó közvetlen közelében fekszik, túl szeles és hideg, ezért végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk a további öt kilométerre lévő Sodota bázisra.
Miután az első zápor elvonult és megjelent néhány kékszárnyú lúd, valamint lebenyes íbisz - mindkettő faj endemikus Etiópiában -, felszedelőzködtünk és elindultunk, hogy még sötétedés előtt célba érjünk. A folyó menti sziklán felkapaszkodva ismét új környezetben, egy platón találtuk magunkat, ahol a távolba meghúzódó hegyek és fűcsomók közt rohangáló rágcsálók vettek körül minket. Ilyen terepen nagyon könnyen haladtunk, és egy óra múlva fel is tűnt az etióp farkas megfigyelő kutatók telephelye. Mivel egy hónapban húsz napot töltenek a hegyen, tízet pedig a városban és most az utóbbi volt soron, így csupán az őrt találtuk ott, aki a szuper, kutatóknak fenntartott háztól nem messze, a nyomorult kis viskójában éppen kávét főzött. Már éppen nekiálltunk volna sátrat bontani, Mudá megsúgta, ha adunk kb. 900 forintot az őrnek, beenged minket a szuper házba, ahol némileg kényelmesebben tölthetjük az éjszakát. Mivel van még éppen elég időnk, hogy fizikailag lerongyolódjunk, ez nem tűnt rossz ötletnek, pár perc múlva pedig már örömmel konstatáltuk, hogy nemcsak ágy, de még paplan is vár minket. Sajnos tűzifa hiányában a kandallóba nem gyújtottunk be, és a CB rádiót sem próbáltuk ki, de hála a nagyteljesítményű elemeknek és a napelemeknek, még áram is volt a házban. Micsoda kényelem!
A vacsora sem váratott magára sokat, Mudáról kiderült, hogy még gyerekként szakácsként működött közre az expedíciókban és igazi ínyenc, rengeteg féle fűszert és zöldéget hozott magával, amivel igencsak fel lehet dobni a vacsoráinkat. Az ő kunyhója meglehetősen masszív szerkezet, kémény persze nincs, így a főzést heveny füstmérgezés kísérte, de legalább a tonhalas-babos spagetti egészen remekre sikerült, méltózárása egy nagyszerű napnak. Ugyan, csak húsz kilométert tettünk meg, alig 600 méter szintemelkedéssel, de a cipő kikezdte az ujjaimat, szóval jó lesz tőle megszabadulni és pihenni. De a desszert csak most jött. Mudá felvetette, ha szeretnénk, akkor módosíthatunk a terven és útba ejthetjük a Rafu lávafolyást, valamint megmászhatjuk a Tullu Dimtut, az ország második legmagasabb csúcsát is, ráadásul ha van időnk, busszal még a Harenna erdőbe is eljuthatunk. Ez az útvonal még annál is sokkal jobb, mint amit én eredetileg szerettem volna, naná, hogy benne vagyunk!
2021. március 16. – Leopárdvadászat hiú reményekkel
Igyekeztem korán kikászálódni az ágyból - ez Ritának nem nagyon sikerült -, mert vezetőnk megsúgta, hogy reggel egy másik farkascsalád rendszerint erre jelöli ki a területét, ami annnyira bejött, hogy kb. ötöt kellett lépnem az ajtótól, hogy meglássam a nyolcfős falkát. Próbáltam nagyon óvatos lenni, de megint lebuktam, a farkasok pedig nagyon rohantak, egészen a szomszédos domb mögé. Ide nem akartam követni őket, inkább visszamentem Ritáért, hogy aztán a domb tetejére mászva kerüljünk a hátukba. Ez a hadművelet egész jól sikerült, nagyjából húsz-harminc méterre sikerült megközelítenünk őket, de aztán ismét megugrottak. Itt jegyezzük fel az etióp farkas küllemét, ami méretében németjuhászhoz, színében pedig egy vörös rókához hasonlít, Rita folyamatosan le is rókázza őket, ami kicsit sértő, még akkor is, ha nincs benne sok sárgarépa. :)
Miután visszatértünk a bázisra, megnéztük a vendégkönyvet. Az elmúlt egy évet tekintve miénk a harmadik bejegyzés, pár hete volt itt egy francia pár, egy hónappal ezelőtt pedig a National Geographic forgatócsoportja töltött itt egy hetet a farkasokat filmezve. Nincs az a kimondott jövés-menés… Eztán gyorsan összepakoltunk, mert az őrnek el kellett mennie, addig pedig vissza kellett adni a kulcsot, de egyébként is indulnunk kellett. Ma rövidebb táv és hasonló szintemelkedés várt ránk a Wasama kempingig. Az út nagyrészt egy patak völgyében vezetett, ami többek között leopárdoknak és szerváloknak is otthont ad, így izgatottan vártuk a vadászatot.
Az első szakaszt, a kopár platót alig néhány kilométer után elhagytuk, hogy aztán érdes sziklák ölelte, térdmagasságig érő tujafélék között kísérjük a folyót. Hihetetlen, hogy mennyire változatos ez a táj, mégcsak két napja megyünk de máris tökéletesen érthető a Bale jelmondata: „egy park, megannyi világ”. Sajnos a leopárd nem akaródzott előbújni, így be kellett érni a látvánnyal, ami a pengeéles sziklák tetejére felkapaszkodva ismét megváltozott. Egy lápos, zöld fennsíkra érkeztünk, ahol a helyi nomádok százával legeltették a teheneiket, kecskéiket, birkáikat. Pontosabban a nomád gyerkek, ugyanis ez a feladat – ami nem kis felelősség – rájuk hárul. Mudá elárulta, hogy a legtöbb állat a hegyen egy családfőhöz tartozik, akinek van vagy négy felesége és húsz gyereke, közöttük oszlik meg a többezres állatállomány. Itt fogyasztottuk el az ebédünket, és a gyereknek is osztogattunk egy kevés csokit és kekszet. Furcsa belegondolni, hogy ezeknek a szutykos, betegeskedő purdéknak a családja multimilliomos, pedig ez a helyzet, nagyjából hasonlóan a déli törzsekhez.
Újabb váltás, mivel már közelítjük a négyezer métert megjelentek az afroalpesi hangák, amik fehér tengerbe borították a sziklás tájat. Ez viszont most még nem tartott sokáig, ugyanis egy folyóvölgybe még le kellett ereszkednünk, hogy a túlparton már felbukkanjon a táborunk, rakétavirágok sűrűjében. Amik itt – hála az eltérő klímának – még elég jó formában voltak, virágaikat Tacazze-nektármadarak tucatjai csapolták. Ez egy eléggé izgalmas táborhely volt, ugyanis az elhagyatott tukullokon kívül számos „berendezett” barlang is volt a sziklafalban. Végül persze maradtunk egy félkész kunyhónál, és abban állítottuk fel a sátrat. Valamennyi szelet és esőt csak megfog a szerkezet, a többit a gallyakból tákolt ponyva is bírni fogja. Ugyan borongós volt az idő, de azért tettünk egy kisebb kirándulást a környéken, hoztunk vizet a békalencsével borított forrásból, majd nekikezdtünk a főzésnek. Mármint Mudá. Közben sokat beszélgettünk, mesélt a kalandos élményeiről. A menü hasonló volt a tegnapihoz, csak most a tetőn éktelenkedő hiátusok miatt nem fulladoztunk a füsttől… Valamit valamiért, ugye. A hegyi kunyhók státusza egyébként érdekes. A nomádok építik és tatarozzák őket, hogy amikor esős évszakban erre hajtják az állataikat – mondjuk egy-két hónapig – akkor legyen hol lakniuk, de mivel állami területen állnak, ezért ha üresek, bárki szabadon használhatja őket. Igazán praktikus gondolat, nekünk is nagyon bevállt a dolog. Mármint nem fagytunk meg az éjszaka. Ez köszönhető annak is, hogy felhős volt az ég, így nem is volt nagy hideg, cserébe viszont nem is sikerült jó fotókat készítenem a csillagokról. Iszonyú hiba volt Dodollában kihagyni a ziccert a világ legszebb égboljával…
2021. március 17. – Jégeső a kőerdőben
Reggel nem kellett kapkodni, mert a mai táv egyáltalán nem tűnt vészesnek, igaz jópár hegygerincet kellett kereszteznünk, ami sok fel-le mászkálással járt. Némi izgalom azért így is vegyült a felkelésbe, mert a tegnap elfogyasztott csípős vacsora egészen extrém kölcsönhatásra lépett a magas UV miatt brutálisan kicserepesedett szánkkal - pedig a Kilimandzsárón szerzett tapasztalatok alapján naponta hármszor kentük szőlőzsírral… -, ami úgy nézett ki, mintha hilaruonsavval pumpáltuk volna egy kisebb vánkos méretűre. És persze ehhez mérten fájt is.
Azért ez a tempónkat nem nagyon vetette vissza, és amint elértük a négyezer méteres magasságot, a táj meghatározó növényévé a hanga vált, méghozzá két típusa, a sárga és a már ismert fehér virágú. Előbbi csak időszakosan virágzik, szerencsére néhány bokor most is. Kicsit bosszantott, hogy ha leopárdot nem is, de még óriás turkálót sem láttunk, ami az etióp farkas fő tápláléka, a hegyen kívül sehol nem fordul elő, ráadásul a világ egyik legviccesebb rágcsálója. Be kellett érnünk egy koponyával, ami alapján csak azt tudtuk leszűrni, hogy igazán nem esne jól, ha egy ilyen megharapna. Alig múlt dél, mire az utolsó hágón is átjutottunk, előttünk pedig egy szakadék, valamint furábbnál furább, álló sziklák terebélyesedtek, mintegy kőerdő. Mint kiderült ez a kőerdő csupán takart egy nálánál sokkal nagyobb kőerdőt, valamint a táborunkat, ami a túloldalán helyezkedett el.
A tábor öt-hat nagyon masszívra épített tukul volt a sziklák tövében, egészen fantasztikus látványt nyújtva. Sajnos egyet-kettőt lelakatoltak, de így is találtunk olyat, ami tökéletesen megfelelt – legalábbis úgy tűnt – a céljainknak. Mudá gyorsan összedobott egy kis ebédet, majd – ekkor már eléggé viseletes lábakkal – elindultunk a nagyobb lávamező felé, ami alig egy kilométerre kezdődött, a szakadékszerű folyóvölgy mellett.
Amikor szóba került a „Rafu lávaömlés”, mint helyszín, egyikünk sem ilyesmire gondolt, sokkal inkább volt előttünk a Danakil-képe. Ezzel szemben a kb. húsz négyzetkilométernyi, több részében áthatolhatatlan terület, milliónyi álló, jobbra-balra dőlő, változatos méretű és formájú vulkanikus eredetű sziklák összessége. Egyértelműen a Nemzeti Park legkülönlegesebb, legszebb része, de Etiópa viszonylatában is TOP5 látvány. Ha ez a hely nem a világ végén, hanem pl. az USA-ban lenne, akkor nem lenne ember aki még nem találkozott volna az erről a helyről készült fantasztikusnál fantasztikusabb utazási fotókkal, de így alighanem be kell érni a mieinkkel. Több sziklaformának egyébként a helyiek nevet is adtak, ahogy azt a komolyabb cseppkőbarlangokban szokás, és ami azt illeti, nemcsak ezt az egy párhuzamot lehetett vonni a két természeti csoda között. Nagyjából két órát bolyongtunk a hihetetenül izgalmas sziklaképződmények között, meg is másztunk néhányat a jobb kilátás végett, majd amikor már éppen visszaindultunk, elkezdett esni. A jég. Persze nem tojás nagyságú jégről van szó, de azért elég kellemetlen volt, főleg amikor esővel is vegyült, és áztatott minket rendesen. Szerencsére az esőkabátoktól nem váltunk meg egy pillanatra sem, mert elég kellemetlen lett volna bőrig ázni az éjszakai mínuszok előtt, de azért a táborig tartó negyed óráról lemondtunk volna szívesen.
Az elkövetkező egy óra a lábam műtésével és a ruhák szárításával telt, csakúgy pukkantak a vérhólyagok! Nem tudom mi a fene lelte a túracipőmet, eddig hasonló problémák nem merültek fel vele kapcsolatban, lehet, hogy a többrendbeli átázás és a bőrápolás hiánya viselte meg kicsit. A lényeg, hogy döntést kellett hoznunk arra vonatkozóan, hogy a kunyhón belül felállítsuk-e a sátrat, vagy bízzunk a masszív épület hőmegtartó képességében, a meleg ruhákban és a hálózsákban. Végül az utóbbira szavaztunk, ugyanis holnap reggel hétkor el kellett indulnunk ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk a nagyon sűrű programot. Egész este égett a tűz, ami kellemes meleget árasztott, és roppant kellemetlen füstöt, ami ebből a több helységből álló, szinte légmentesen záródó kunyhóból csakazért sem akart kijutni. Rettentően idegesítő dilemma választani a hideg és a fulladásos halál előszobája között, de mondhatni ez az élmény része. Mivel holnap tényleg korán kell/kéne kelni, ráadásul Mudá pálinkája is elfogyott már, ezért a szokásosnál korábban vonultunk aludni, vagy legalábbis próbálkoztunk vele.
2021. március 18. – A csúcsig, a csúcson, majd túl a csúcson, nagy adag mázlival
Az éjszaka elég nagy szenvedés volt, Rita a térdét maga alá húzva, kuporogva aludt, míg én nagyjából sehogyan sem. Szinte hihetetlen, hogy a négy réteg ruha és a hálózsák mennyire keveset jelentett a hideg ellen, ami mégcsak nem is volt mínusz, legalábbis a vizespalackunk tanúsága szerint. Ráadásul a nagyon korai kelés sem jött össze, mert addig egyikünk sem bírt kibújni a zsákból, amíg Mudá át nem jött tüzet csiholni.
Azért fél óra csúszással elindultunk, méghozzá a látóhatáron magasodó Tulu Dimtu (Vörös Hegy) felé, ami a maga 4377 méterével az ország második legmagasabb pontja. A hegy lábáig tartó tíz kilométer a Sanetti-platón keresztül, kitartó szélben, hangák és lobéliák között vezetett és alig két óra alatt sikerült is megtenni. Érdekes, hogy bár ez a terület az egyik legjobb az etióp farkas megfigyelésére, az elmúlt négy napban először egyetlen példányba sem botlottunk. A hegy lábánál aztán hosszabb pihenő következett, mert itt egy nagyobb telepben élnek az óriás turkálók, amiket itt utoljára lehetett látni. Mármint, „látni”. A turkáló ugyanis egy szirtiborznál valamivel kisebb, életét 100%-ban a föld alatt töltő állat, ami csak friss levegőt szívni néz ki a járatrendszeréből. De akkor sem bújik elő, csak a fejét dugja ki - méghozzá igazán vicces okból, ugyanis a szemei a feje tetején helyezkednek el -, hogy lássa a ragadozómadarakat, ezért ha egyszer előjön, akkor többet már nem talál vissza a lyukba, és perceken belül prédává válik. A farkasoknak is az a vadászati módszere, hogy kikergeti őket a lyukból, amit a szakirodalom szerint ásással és „fújással” (elég nehéz elképzelni, hogy ilyen masszív tüdeje lenne) érnek el. Két példányt észleltünk távolról, plusz alattam beszakadt egy járat, de ennél közelebbi kapcsolatba nem sikerült kerülni velük.
A hegymenet csupán másfél kilométer 300 méteres szintemelkedéssel, mégis elég nagy szenvedést jelentett, elsősorban Ritának, aki nagyjából a feléig bírta a mászást, másodsorban nekem, akinek onnantól kettő hátizsákkal kellett teljesítenie a távot. Még szerencse, hogy eddigre megszabadultunk a konzervektől, és vizet is mindig csak annyit vittem, amennyinek a következő forrásig kellett kitartania. Egy óra alatt azért felküzdöttük magunkat a csúcsig, ami a Kilimandzsáró után a második legmagasabb pont, ahová gyalogszerrel jutottunk. Érdekes egyébként, hogy bár elég sokat túráztunk a Himalájában, a Pamírban, a Tien-Shanban, ezek összesen is csak a dobogó legalsó fokára fértek oda. (A Pamír főúton fekvő Ak-Baital hágó 4655 méter volt, de ugye oda kocsival mentünk…) Megkönnyebbülés, boldogság, körpanoráma, igazán jó helyre kerültünk, bár a köd - ami fél tízig még a csúcsot is takarta - már kezdett visszalopakodni a fennsíkra. Sok időt azonban nem tudtunk pihenéssel tölteni, mert a főút innen még bő négy kilométerre volt, ahol buszt kellett fognunk a húsz kilométerre fekvő Rira faluba, a Harenna Erdő kapujáig. Márpedig a buszok a fennsíkot átszelő földúton azért nem gyakran szaladgálnak…
A csúcsmászásnak egyébként nem csak a látvány lett a jutalma, az ereszkedés közben a hegy olyan mikroklímával ajándékozott meg minket, ahol az óriás lobéliák még virágoztak! Ami azért is nagy csoda, mert hét évente csak egyszer virágoznak, utána pedig elpusztulnak. Ilyesmiben mégcsak reménykedni sem mertünk. Csupán ezek miatt kellett megszakítanunk a rohamtempóba történő ereszkedést, háromnegyed tizenkettőkor márcsak egy kilométer választott el minket a főúttól, amikor a látóhatáron felbukkant a buszunk. Muda ötven méterrel járt előttem, amikor odakiabáltam neki, hogy észrevegye a járgányt, és rohanjon, hátha még el tudja csípni. Szó se róla, nem hazudtolta meg azt, hogy szabadidejében maratonfutó, a brutál nagy zsákjához mérten komoly sebességgel közeledett, de persze a busz a sík talajon azért valamivel gyorsabb volt. Mi is kétségbeesetten futottunk, és komoly eredményt értünk el, alig fél percre voltunk a céltól, amikor a busz lassítás nélkül elrobogott a kereszteződésben. Leírhatatlanul csalódott voltam, lelki szemeim előtt elhalványult a trópusi őserdő, amikor két dzsip tűnt fel a kanyarban. Mudá eszeveszett módon integetett nekik, majd hamarosan kiderült, hogy a kocsik a Nemzeti Parkhoz tartoznak, és éppen vadkávét mentek filmezni az erdőnkbe. Természetesen nem hagytak az út szélén, talán még a buszt is utólértük volna, ha nem állunk meg egy-két helyen néhány felvétel kedvéért. Mondhatom, ezt a legkevésbé sem bántam. A Sanetti-platón még eljutottunk egy gleccser által csiszolt hegyoldalig, majd gyorsan – és meglehetősen szerpentines úton – ereszkedni kezdtünk, mivel Rira alig 3000 méteren fekszik. Itt persze ismét változott a táj, tujacserjék, majd szakállas fák következtek, hogy végül beguruljunk az alig 500 fős faluba, a vadkávé és a spenót etióp fővárosába, melyet szinte minden irányból hegyek és dzsungel vett körbe.
Érkezés után újdonsült fuvarosainkkal még egy ebédre - helyi nevezetesség, párolt spenót chapatival és tejes vadkávéval - futotta, mielőtt elindultunk a dzsungel irányába. A túraútvonal a falutól két kilométerre kezdődik, és egy helyes kis patakot követ, amin alig kellett párszáz métert megtenni, hogy egy óriási csapat Bale majomba botoljunk. Mudá szerint rendkívül szerencsések vagyunk, mert általában ehhez két napig kell túrázni az erdőben. Egyébként ez a majomfaj is endemikus, mókás pofázmányuk van, de sajnos nagyon félősek. Láttunk vagy negyvenet, de még annyi ideig se nagyon pózoltak, hogy legalább néhány kép jól sikerüljön. Az erdei túra egyébként szuper, alig öt kilométert tettünk meg, de ezalatt is négy különböző növénytakaróval találkoztunk. Kezdtük a dzsungelfák által ölelt legelővel, majd behatoltunk a mohás fák rengetegébe, hogy aztán a bambuszerdőn keresztül eljussunk egy kétszintes, helyes dzsungelmélyi vízeséshez. A vízesésnél időztünk egy kicsit, majd még időben felkapaszkodtunk egy valószerűtlenül meredek, hihetetlenül csúszós „ösvényen” a patak felső folyásáig. Itt újra szakállas fák között találtuk magunkat és éppen arra gondoltam, hogy mekkora eséllyel zuhantunk volna le az iménti útról, ha teszemazt vizes a talaj, amikor elkezdett esni az eső. Az elmúlt napokban, amikor a távolból mennydörgés hallatszott Mudá mindig azzal nyugtatott, hogy az csak a Harenna erdőben van, mivel ott fogja meg a hegy a felhőket… Nos, most itt voltunk. Ezzel együtt az eső nem tartott igazán sokáig, alig értünk vissza a körtúra startjáig, már el is állt. Alig két órát töltöttünk itt, mégis rengeteg szépséget láttunk, de közel sem mindent. Akiknek ugyanis több idejük van, akár 30-40 kilométert is túrázhatnak az erdőben egészen a kávé-erdőig, ahol a fák között aljnövényzet jelleggel burjánzik a nemesítetlen kávé – megkóstoltuk, szerintem még finomabb is, mint az arabica, bár a terméshozam nyilván a töredék – és ha nem sajnáljuk a pénzt a speciális szakemberre, akkor az erdő legfennségesebb lakóit, az oroszlánokat és a leopárdokat is lencsevégre kaphatjuk. A Bale tényleg példátlan változatossága ez az állat és növényvilágnak, nekünk egyelőre ennyi jutott belőle, pontosabban a visszaúton még megfigyelhettünk két pompás Fehérfülű turákót, ami szintén csak Etiópiában fordul elő.
Nagyjából három órára értük el a főutat és már csak az volt hátra, hogy jöjjön a busz, ami majd elvisz minket a környék legnagyobb városába, Robéba. Akadt azonban egy kis bökkenő, ma piacnap volt Robéban, ami azzal járt, hogy az odatartó buszok reggel-délelőtt mentek, délutánra pedig csak a másik irány maradt, így hiába számoltunk négy buszt is Dolemena felé, ami nekünk is jó lett volna, egy sem jött. Persze eleinte jól elvoltunk a teával és a mézes fűszeres császármorzsával - chechebsa - ami helyi specialitás, de másfél óra múlva már nagyjából feladtuk, hogy még ma visszajutunk a civilizációba. De csak majdnem, mert amikor egy terepjáró parkolt le a szemközti bolt előtt, Muda odarohant, és megbeszélte a sofőrrel, hogy ha már van három üres helye, egy méltányos összegért – valójában baromi olcsón – vigyen el minket a városba. Szerencsére a tag ráállt a dologra, mi pedig öt után elindultunk újra a fennsík irányába. Az emelkedés legalább annyira izgalmas volt, mint az ereszkedés, főleg, miután egy kanyarban kiugrott elénk egy Menelik bozótiantilop, az utolsó faj, ami hiányzott a „Bale hegyi TOP5” (etióp farkas, óriás turkáló, hegyi nyala, Bale majom és ez) közül. Ennél nagyobb mázli csak az lett volna, ha a kezemben van a telefon és le tudom fényképezni, de így is nagyon szépen megmutatta magát, mielőtt az út túloldalán eltűnt volna a tuják között. De itt még nem volt vége, ugyanis pár kanyarral később feltűnt egy szikla, aminek a tetején két Szassza (sziklaugró antilop), az utolsó faj - nem túl ritka egyébként -, amire reális eséllyel vadásztunk az állatok közül. Ez a mai nap tényleg hihetetlenül szerencsésen alakult, ráadásul a platón sikerült még többé-kevésbé világosban áthaladni, így gyönyörködhettünk mégegyszer az ország egyik legkülönlegesebb tájában. Egyébként ez hivatalosan Etiópia legmagasabban fekvő, egész évben járható útja, bár én azért esős évszakban egy kispolszkival nem vágnék neki a kanyargásnak…:)
2021. március 19. – Amikor elfogy a szerencse
Reggel Mudá a kapuban várt minket, és egyből a buszpályaudvarra mentünk, ahol pokoli tömeg fogadott. Elviekben péntek az egyetlen nap, amikor Sof Omar barlanghoz el lehet jutni, ugyanis ez a falu piaci napja, de ehhez minimum egyszer át kellene szálni Goro településen. A gond csak az, hogy a Goroba menő első buszra – aminek még híre-hamva sem volt – nagyjából három busznyi ember állt sorba. Eltűnődtünk azon, hogy vajon összejönne-e, hogy Goroba is átszállással megyünk, de mivel a buszok csak nem akartak érkezni, ellentétben az emberekkel, akik más buszokért is közelharcot vívtak, arra jutottunk, hogy nem. Mudá elárulta, hogy mivel neki ez az egyetlen pihenőnapja, egy helyi guide barátját akarta velünk küldeni, de ő visszamondta a lehetőséget, mert szerinte nem lehet ezt megcsinálni egyetlen nap alatt. Most már mi is ezen az állásponton voltunk, ami roppant módon elszomorított. Úgy tűnik, tegnap elhasználtuk a hétre (hónapra? évre?) jutó szerencsénket.
Nem volt mit tenni, megvettük a holnap hajnali, Addiszba szóló buszjegyet majd meghívtam Mudát reggelizni. Mivel Rita a tibs-szel nem lakott jól, még megkívánt egy kis kitfót - ez a helyi tatárbeefsteak, ami messze a legdrágább, ünnepi fogás -, amiből az lett, hogy kihoztak nekünk vagy egy kilót. Alig bírtuk megenni, utána pedig kifizetni is nagyon nehezen ment… Csak nem akar jól menni ez a nap. Mudá végül felajánlotta, hogy ha nem akarunk egész nap egy érdektelen város szállodai szobájában ülni, akkor visszamehetünk Dinshóba, és mégegyszer – ezúttal alaposan – körbejárhatjuk a főigazgatóság környékét. Naná, hogy megyünk! Vicces egyébként, hogy Mudá elárulta, hogy a borravalónkat már tegnap este elitta, ami számszerűen húsz sört jelentett. És akkor ő kimondottan az értelmesebb helyiek közé tartozik…:)
Alig fél óra alatt vissza is értünk, és rögtön a bejáratnál elkezdtünk kaméleonok után kutatni. Kisvártatva a környék összes rangere csatlakozott hozzánk, de még így is negyed órába telt, míg sikerrel jártunk… És akkor egyből három cukiságot is találtunk. Egyetlen faj és három szín, az egyik sötétbarna, a másik okkersárga a harmadik kék és zöld egyszerre… Eképesztőek ezek az állatok, Rita szeretne majd néhányat otthon is tartani, de én kénytelen vagyok hűteni a kedélyeket, mert a fene sem kar otthon legyeket tenyészteni. A zajos siker után tovább indultunk és nem is kellett messze menni az első Menelik bozótantilop családig. Na, most végre le is tudtuk fényképezni a bakot, közelről nézve elég muris, bumfordi feje van. Egyébként színvilágában hasonlít a hegyi nyalára – párhuzamos evolúció? –, mintha csak a retardált unokaöccse lenne. Újra szinte minden lépéssel állatokat ugrasztottunk meg, varacskosokat százával, de a legjobb találat egy magányos, túlkoros hegyi nyala hím volt. Ezek az állatok kb. 12-13 évesen elhagyják a családot, és életük utolsó pár évét magányosan, kitaszítva töltik. Ennek a példánynak egészen óriási trófeája volt, és nem is félt tőlünk egyáltalán. Igaz nem is vagyunk amerikai vendégvadászok… Megnéztük az épülőfélben lévő múzeumot, állatokat még, még, még, majd elmentünk ebédelni. Délután három körül aztán könnyes búcsút vettünk, majd visszaindultunk Robéba.
A napnak itt akár vége is lehetett volna, és bárcsak vége is lett volna, de még egy felismerés hátra volt. Vélhetően még tegnap, a kunyhó agyagágyán feküdve agyoncsipkedett mindkettőnket valami vérszívó. Most meg azon lamentálhatunk, hogy ezek közül mennyit sikerült magunkkal hurcolni, és hogyan szabadulunk meg tőlük…
2021. március 20. – Iszonyatos sebességgel szlalomozva
Nagyon utálom a hajnali indulást, főleg ha elsőnek érünk a buszhoz, ahogy most is. Viszont a busz igazi meglepetés volt. Eddig kizárólag kínai gyártmányokkal utaztunk, de ez egy vadiúj Volvo minden létező extrával. Akkor kezdett pirkadni, amikor elértük Dinshót és Rita bízott benne, hogy látunk még néhány páviánt. Éppen csak kimondtam, hogy én inkább hiénákra számítok a korai órán, amikor feltűnt egy kisebb família előttünk. Az egyik szülő és a koromfeke kölyök még simán átszaladt a busz előtt - mivel messziről kiszúrtam őket, még felvételt is tudtam róluk csinálni -, de a másiknak majdnem sikerült felkenődnie a szélvédőre. Azért szerencsére megúszta. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez volt az utolsó potenciális áldozat, és a sofőrünk kimondottan igényli a technológiában rejlő lehetőségeket, mert szeret a határon vezetni. Ez gyors tempót és permanens halálfélelmet jelentett nem is annyira a szerpentines szakaszon, mint Dodolla után a sűrűn lakott síkságon.
Mivel errefelé a helyiek nem nagyon törődnek a potenciális forgalommal és az úton gyalogolnak, szamaragolnak és hajtják az állataikat, ezért a sofőrök a legjobb utakon is csak korlátozott sebességgel tudnak haladni. A mi sofőrünk erről nem volt hajlandó tudomást venni, és inkább nagy sebességgel igyekezett szlalomozni. Tényleg csak a véletlen műve, hogy ennek az ámokfutásnak nem lett áldozata, mitöbb alig valamivel dél után elértük Addiszt. Itt mondjuk nem a legjobb döntést hoztuk, amikor nem szálltunk le a város szélén, hanem bementünk a belvárosba enni valami finomat.
A szálláson örömmel fogadtak, aligha sejtették, hogy a rovarproblémánk könnyen az ő rovarproblémájuk is lehet… De bízzunk a legjobbakban.
2021. március 21-23. – Pihenés és egyéb kulináris élvezetek
A kötelező körök: pénzváltás, mosás mellett a kézműves rovarírtás a szórakozás egy egészen új formáját ismertette meg velünk. De kijelenthetem, győztünk! Szintén örömteli fejlemény - bár kicsit későn -, hogy a külvárosi szállásunk közelében is sikerült találni egy egészen kiváló minőségű éttermet, ahol európai fogásokat is nagy változatosságban szolgálnak fel, ami néha egészen jól tud esni. Bár a pincérek szinte értelmi fogyatékosok, akik tényleg mindennek az ellenkezőjét értik és művelik, de a szakács mesteri.
A legjobb találatot viszont Rita hozta, mert miután harmadszor sem jutottunk be a Vörös Terror Múzeumába, elsétáltunk a város leghíresebb jemeni éttermébe, ami a közelkelet egyik leghíresebb, de jellemzően megfizethetetlen konyhája. Itt kipróbáltuk a mendi nevű tradícionális ünnepi ételt, ami bashmati rizsből és süldő állatok húsából készül tandoorban sütve (nem biztos, hogy ezt így írják). Az elkészítési mód egy földbe ásott kemencét jelez, ahová belógatják a dögöt és akkora a hőség, hogy szinte leolvad róla a hús, annyira megpuhul. A mi fogásunk birka volt aminek Rita nem annyira örült, de utólag be kellett látnia, hogy ez így is tökéletes étel volt a nyolcféle különleges szósszal szervírozva. A történet tragédiája, hogy amikor eljutottunk ebbe az étterembe, egyikünk sem volt éhes… De azért legyűrtük, mert ilyen ínyencségből bűn lett volna akár egy falatot is hagyni!
Viszont ami kimondottan rosszul érintett, hogy nem találtunk olyan busztársaságot, ami közvetlenül ment volna következő állomásunkra, Lalibelába, de végül akadt egy, ami legalább a szomszédos Woldiáig elvisz minket… Innen folytatjuk. Vagyis, onnan.
