2018.12.29. – Mennyből a Pokolba

Igazán nem panaszkodhatunk a helyi közlekedésre, mert bár kisvárosban lakunk, az innen 750 km-re fekvő Chiang Maiba naponta több közvetlen buszjárat is közlekedik. Mindez persze felértékelődik az ünnepek tájékán – különösen Szilveszterkor -, ugyanis Thaiföld második legnagyobb városa, ilyenkor nem csupán a külföldiek körében válik népszerűvé. Ennek megfelelően két héttel az út előtt az utolsó két helyet sikerült megcsípnünk a legjobb buszra.

Ilyen előzmények mellett, 12 órás eseménytelen út után, reggel hétkor érkeztünk meg az „észak” elsőszámú turisztikai központjába. Sosem lehet elég a jóból, gondoltuk, amikor gyorsan ráhúztunk további négy órát, ugyanis a mi első állomásunk Chiang Rai volt, az ország Laosszal és Myanmarral egyaránt határos, az Aranyháromszög miatt hírhedté vált tartományának központja. Minket kevésbé az ópiumkereskedelem „történelmi emlékei”, és ezegyszer mégcsak nem is a megkapó hegyes-völgyes vidék vonzott, hanem Thaiföld modern építészeti csodái, melyek közül három is a város szűkebb környezetében található. Ehhez azonban motor bérlésére volt szükség, amit a kitűnő ebédet követően a szálláson fel is vettünk. Gyors kitérő az ételekre, melyek itt egész egyszerűen sokkal jobbak, mint Iszánban. Sokkal kevésbé cukrozzák az ételeket, és a fűszerezés is összetettebb. A korábban – az ebből a régióból származó házinénink által főzött karácsonyi vacsorán – már megismert Kao soy csirke most is szenzációs volt, Ritának egyenesen a kedvencévé avanzsált.

Mire elindultunk, szerencsére az addig szakadó eső is elállt, így legalább nem a lehető legmostohább körülmények között kellett hozzászoknom a baloldali közlekedéshez. Utóbbi egyébként nem volt vészes, főleg mert zömében autópályán haladtunk, ahol nem volt szembeforgalom, és egyébként is csak haladni kellett az árral, nem igazán volt lehetőség a tévedésre…

A „mennyből a pokolba” felütés sajnos nem a saját leleményem, de tökéletesen leírja a napi programunkat, ugyanis kezdésnek Észak-Thaiföld leghíresebb templomát, a „Fehér Templomot” látogattuk meg. Az épület egyébként nem túl régi, ennek ellenére már most zarándokhelynek számít a turisták körében, mivel egész egyszerűen úgy tud pompázatosan díszes lenni, hogy közben... nincs rá jobb szó, egyszerűen csak fehér marad. A templom szobrait, domborműveit tekintve persze némileg oszlik az angyali miliő, viszont az adománygyűjtésre szolgáló koponyák, a föld alól felnyúló karok egyaránt belesimultak a koncepcióba, mivel ugye, nos, fehérek. Egyébként az időjárás – szerencsére itt utoljára – nem fogadott minket kegyeibe, ugyanis a látogatás felében esett az eső, de ezzel együtt sem éreztük úgy, hogy sietnünk kéne. A templomban egyébként egy mozdulatlanul meditáló szerzetest is találtunk, akiről később kiderült, hogy gyenge kezdőnek számít a mozdulatlan-szerzetes bizniszben, mert bár meg sem moccant, a bőrét nem vaxolták fel, így simán el lehetett dönteni róla, hogy élő emberről van szó… A templom kertje még tartogatott egy szórakoztató meglepetést, ugyanis egy Buddhát rejtő műbarlang ormára nem más szoborcsoportot telepítettek, mint a Tininidzsa Teknőcöket, és persze a bölcs Szecska Mestert.

Újabb motortúra következett, méghozzá a „Kék Templomhoz”, amiről talán már le sem kell írnom, hogy miről kapta a nevét. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy néhány diverzáns művész a templom díszítése közben egy-két helyen bizony a kék egy olyan árnyalatát használta, ami már-már zöldnek hatott. Remélem azóta internálták őket annak rendje s módja szerint…:)  Na meg a Buddha szobor is fehérre volt meszelve, ott legalább a kék megvilágítással ki tudták köszörülni a csorbát. Itt is megdöbbentően sok turista volt, európai és helyi vegyesen.

A templomot követően már „csupán” a pokoljárás maradt hátra, pontosabban a „Fekete ház” nevű múzeum, melynek bejárására egy óránk maradt, ami majdnem kevésnek is bizonyult. No és milyen színű a fekete ház? Részben persze fekete, de azért a barna is hangsúlyos volt. Az utolsó ítélet hangulatot nem is annyire a szín, hanem a tematika adta. Egy magánmúzeumról van ugyanis szó, melyet a tulajdonos – aki nem mellesleg ezer százalékig hasonlít Bud Spencernek az Aladdin c. filmbéli karakterére - saját ízlése szerint rendezett be egy óriási élettérnek. Ennek megfelelően a múzeum a személyes érdeklődése köré épült, melynek fókuszában jól láthatóan két dolog foglal helyet, a férfi nemiség, illetve a döglött állatok különböző testrészei. A két témakör külön-külön még rendben lenne, így együtt kissé furcsa képzettársításra ad okot, ezen azonban érdemes átlendülni, ugyanis a múzeum maga teljesen elképesztő. Az épületek önmagukban is megállnák a helyüket – hangulatában engem Makovecz stílusára emlékeztettek -, a berendezés viszont egészen elképesztő. Már önmagában ahhoz egy komplett kecskemészárszéket kellett üzemeltetni, hogy a székek alapanyagául szolgáló szarvak lekerüljenek ezernyi gazdájuk fejéről. De a teljesség igénye nélkül vannak nyolcméteres pitonbőrök, gigászi krokodilmúmiák, tigrisbőr, bálnacsontváz, nautilusz csigaház, de még fűrészes rája fűrésze is, amit még korábban soha nem láttam. Nem gondolom, hogy valaha jártam már hasonlóan bizarr helyen, és abban sem vagyok biztos, hogy újra elmennék, ha mondjuk a ház ura egy privát vacsorára invitálna… Ami viszont kicsit meglepett, hogy Rita inkább volt érdeklődő, mintsem feldúlt a látványtól…:)

Az egészen sajátos élményt követően – zárás után, utolsóként hagytuk el a területet – még pont sikerült sötétedés előtt visszajutni a szállásra, így nem csupán egy remek napot zártunk, de sikerrel próbáltuk ki magunkat a rosszoldali közlekedésben is. Mivel nekem a múlt éjszaka alvás szempontjából teljesen kiesett, ezért végül nem sétáltunk be egészen az éjszakai piacra, hanem megelégedtünk a legközelebbi étterem kínálatával, nem sokkal azt követően pedig rekordkorán sikerült ágyba kerülnünk…

2018.12.30. – Az Észak Fővárosa

Reggel a lehető legkorábban szerettünk volna visszaindulni Chiang Maiba, ehhez képest mélyütés volt, hogy a reggeli közvetlen buszokra már nem volt hely, legkorábban 10 óra után tudtunk volna indulni. Szerencsére gyorsan feltérképeztem az alternatívát, így lényegesen korábban elindulhattunk egy szakadt helyi buszon, ami félútig vitt minket. Nem bántam annyira a dolgot, mert miután becsukattuk az első ajtót – a szellőzés miatt rendszerint nyitott ajtókkal közlekednek a buszok -, már az idő is jobb volt, mintha klímás busszal utaztunk volna. A féltávnál kisebb meglepetés ért, ugyanis nem egy másik busszal folytattuk az utat, hanem szongtheoval, ami a már korábban említett átalakított furgon, Thaiföld nagyrészén és Laoszban ugyanis ezzel oldják meg a rövidtávú tömegközlekedést.

Egyébiránt hiába utaztunk átszállással, az út nem tartott tovább, mint az előző napon a közvetlen luxusbusszal, szóval az egész délután adott volt, hogy felfedezzük az Észak Fővárosát.  Utóbbi terminus egyébként nem hatásvadász, hiszen ez a terület csak az 1800-as évekre vált Thaiföld részévé, korábban Chiang Mai ötszáz éven át volt a Lanna Királyság székhelye. A thai hódítás a mai napig sem törölte el a térség sajátos kulturális arculatát, mely inkább mutat rokonságot a burmaival és laoszival mint az ország többi részével. Ennek következtében napjainkban is elég komoly rivalizálás zajlik Bangkokkal, amit személy szerint nem tudok hová tenni, mert a két város lélekszámát és gazdasági erejét tekintve is úgy viszonyul egymáshoz, mint perzsamacska a bengáli tigrishez.

Az évi 5 millió külföldi turista viszont remekül jelzi, hogy látnivaló van bőven, sőt, az összes templomot végigjárni majdnem annyira tűnne reménytelen vállalkozásnak, mint ugyanez Rómában. Érkezés után éppen ezért mi a lényegre fókuszáltunk. Ebben a fél napban az óváros leghíresebb templomait céloztuk be. Mivel útba esett a szállásra menet, ezért a Wat Chiang Man nevű templomnál kezdtünk, ami régi és értékes szobrairól ismert, nekem mégis inkább a templomkertben álló, elefántokkal sűrűn díszített sztúpa ragadt meg az emlékezetemben. Egyébként ez az elrendezés, hogy minden templomhoz tartozik egy a főépülethez mérhetően grandiózus sztúpa, a város minden templománál visszaköszön. Következő megállónk a Wat Pan On volt, ami építészetileg eltért az összes többitől, ugyanis ez a templom aránytalanul magas volt, de ennél is sokkal érdekesebb, hogy itt találkozhattunk először viasz-szerzetessel. Mivel a fickó nemhogy nem mozdult, de a bőre/felülete is ki volt készítve mindenféle olajokkal, ezért egész egyszerűen nem tudtuk róla eldönteni, hogy élő emberről, báburól, esetleg jól tartott múmiáról van-e szó. Miután megkérdeztük, a templomszolga váltig állította, hogy a bácsi még él, bár arról neki sincs fogalma, hogy szokta megoldani a biológiai szükségleteit…

A szállás elfoglalása után folytattuk a túrát, méghozzá az óváros szívében egymással szomszédos Wat Phantao és Wat Chedi Luang templomokkal. Előbbinek bár a templom és az arany sztúpa is szép volt, a kertje igazán érdekes, ugyanis egy óriási fára millió színes lámpást akasztottak, melyet egy tavat keresztező nádsétányon lehetett megközelíteni. Fel is véstük a teendők közé, visszatérni éjszaka, amikor felgyulladnak a fények… A Chedi Luang pedig az óváros legnagyobb és legszebb temploma. A kertje tele volt szebbnél szebb kápolnával, a legdíszesebbe, ahol a város tartóoszlopát őrzik, viszont nők nem léphettek be, én pedig szolidaritásból szintén kint maradtam. (Na jó, ez csak vicc vót, bementem, nyilván…:)) A többi kápolna mind egy-egy vitrinbe zárt(!) szerzetest rejtett, akikről tényleg képtelenség volt megmondani, hogy élőlényekről van-e szó, esetleg csak a Viastestek című Zs-kategóriás horror statisztái. A legnagyobb dobás viszont a sztúpa volt, mely a 15. századtól egészen a közelmúltig Thaiföld legmagasabb épülete volt, és még úgy is grandiózusnak hat, hogy egy földrengés 30 métert lerombolt belőle. Egyébként korábban itt őrizték azt a smaragd Buddhát, amit nemrég Luang Prabangban volt szerencsém látni.

A óvárosban még egy templom volt hátra, a Wat Phra Singh, mely arról marad emlékezetes, hogy a templomban éppen kántálós szeánszot tartottak, a kertben pedig egy egészen érdekes hármas sztúpa található. Ekkor már erősen végét járta a délután, de még éppen volt időnk elsétálni a Wat Sri Suphanig, amitől nem tudtam, hogy mit várjunk, mert csak a hostel recepciósának ajánlása alapján került a látóterünkbe. Gyorsan kiderült, hogy az általam használt útikönyv szart sem ér, mert az angol néven Silver Temple-ként hivatkozott épület Chiang Mai talán legérdekesebb, de mindenképpen legkülönlegesebb látnivalója. A név ebben az esetben sem megtévesztő, ugyanis a viszonylag frissen épített templom kívül-belül, talapzattól tetőig be volt burkolva finoman megmunkált ezüsttel. A domborművek nem csupán buddhista legendákat meséltek el, de például visszaköszöntek a templomot anyagilag támogató ASEAN országok szimbólumai, vagy éppen az ókori világ hét csodája is. Egészen hihetetlen volt a látvány, szerencsére kívülről is, Rita ugyanis ide sem jöhetett be…

Sajnos a szürkületben már nem sok életet találtunk a városkapuban üzemelő piacon, de mivel már órákkal korábban elkezdtek kipakolni a vasárnapi éjszakai piac árusai, biztosak voltunk abban, hogy nem leszünk híján a vásári forgatagnak. Persze arra a tömegre, mely az óváros főutcáján fogadott minket, egyáltalán nem számítottunk. Utoljára a Nagyfalon éreztem ilyen kellemetlenül magam, de itt talán még annál is lassabban araszoltunk a millió szuvenírárus gyűrűjében. Miután fél óra alatt megtettünk talán kétszáz métert, egy mellékutcába sikerült levegőhöz és élelemhez is jutnunk, valamint megkóstoltuk végre a helyi desszertkülönlegességet a mangós rizst. A város főterén egyébként kisebb ünnepi fesztivált is találtunk, ahol borzalmas hangú helyi előadók borzalmas zenei alapra produkálták magukat, a zömében európai közönség nem éppen osztatlan lelkesedésére. Hamar vissza is indultunk a színes lampionokat rejtő templomhoz, ami viszont nem okozott csalódást.

Mielőtt visszatértünk volna a szállásra, még sikerült megalkudni Rita álomajándékára, egy csíkos piros napernyőre, ami a korábban begyűjtött hűtőmágnessel együtt ki is merítette a keretet, akárcsak az egész napos pörgés minket. Márpedig a holnapi napra igazán érdemes rápihenni, és legkevésbé az éjféli ünneplés miatt…

2018.12.31. – Szerpentinen a Szilveszterbe

A mai napi túra ötlete Rita fejéből pattant ki, ugyanis ő találta valamilyen facebook csoportban a „thai Meteorákról” készült kétségkívül csalogató képeket. Én persze ráharaptam a dologra, bár amint konkrétan is utánanéztem a lehetőségeknek, már némi kétség is támad bennem. A sziklatetőre épült Wat Chaloem Phra Kiat kolostor ugyanis a legrövidebb úton 95 km-re volt a szállásunktól – ami oda-vissza másfélszer annyi, mint amekkora távot valaha is motoroztunk egy nap -, ráadásul a szinttérkép alapján annak egy része egészen extrém hegyi szakasz. A „biztonságos” alternatívát egy 2x180 km-es kerülő, vagy pedig egy 50.000 forintos sofőrbérlés jelentette volna… Annyit pedig az egész hosszúhétvégére szántunk, nem pedig egy kirándulásra. A leírások alapján egyébként volt már olyan, aki 13 óra alatt megtette a túrát, bár az emberek döntő többsége ezt a menetet két naposra tervezi. Végül úgy döntöttünk, ha nem esik az eső, akkor megpróbálkozunk az úttal, aztán majd meglátjuk mi lesz, én bíztam abban, hogy ideális útviszonyok esetén tíz óra alatt is sikerülhet a túra.

Reggel hiába keltünk viszonylag korán, ugyanis a megbeszéltek ellenére a hostel melletti kölcsönző nem nyitott ki, így új hely után kellett néznünk. Reggel 8-kor még nem igazán volt mozgás a városban, húsz perc után mégis találtunk egy helyet, ahol egész tűrhető állapotban lévő 120 köbcentis motort adtak megfizethető áron.  A városi közlekedéssel most sem volt gond, gyorsan elértük a 2x3 sávos főutat, ahol a leállósávban viszonylag könnyen behoztuk a reggeli késedelem miatti lemaradást. 35 km után kanyarodtunk rá a dzsungel útra, mely eleinte csak kellemesen kanyargott a termálfürdők, zippline pályák és persze az összefüggő erdőség között. Fél órával később azonban elértünk ahhoz az úthoz, melyhez igazán nehéz jelzőt párosítani. A hegyi szakasz körülbelül 20 kilométert tett ki, ezalatt közel 2000 méter szintet kellett emelkedni – a csúcs 1600méteren volt -, majd ugyanennyit ereszkedni (és visszafelé úton ugyanez várt ránk). Kirgizisztán, vagy épp Tadzsikisztán furcsa leírni, hogy ez az út egész egyszerűen sokkal meredekebb volt, mint bármi, ahol valaha is jártunk. Pedig így van. Persze az út minősége kifogástalan volt, de így is csak 10 km/h-val araszoltunk a feltorlódott kocsisorban. A hegyen egyébként helyi – thai és kínai turisták voltak csak - turizmusra épülő kirakatfalvakban lehetett gyönyörködni, a csúcs mellett pedig mi is hosszabb pihenőt tartottunk a Mae Kampong nevű klassz kis vízesésnél.

A csúcs nemcsak víz, de forgalomválasztónak is bizonyult, ugyanis a kilátó után – a hegy teteje pont ködben volt, így semmit nem láttunk – egyszerűen megszűnt a forgalom. Szerencsére az aszfalt a forgalom által indokoltnál jóval jobb volt, így viszonylag kényelmesen gurultunk le a hegyről, a szembeforgalmat pedig két autó, valamint egy motorját kényszerűségből felfelé toló pár jelentette. Igazi jutalomvezetés volt ez, bár észnél kellett lenni, mert volt olyan lejtő, ahol tövig húzott fék mellett is 30 km/h-val gurultunk. A hegy túloldalán hiába értünk el falvakat, forgalom nem volt az úton, csak egy aszfalton napozó, beazonosíthatatlan kígyóval találkoztunk, ami igen lustának bizonyult, és még lefotózni is hagyta magát egész közelről. Ami viszont ennél is fontosabb, a távolban felbukkant egy hegylánc, a tetején pedig apró fehér pontok jelezték, hogy közeledünk…

Nagyjából dél volt, amikor megváltottuk a baromi drága belépőt – Chiang Maiban egyébként a legtöbb hely ingyenes, a maradék pedig filléres -, majd pedig negyed óra múlva megérkezett a dzsipkonvoj is, ami felvitte a várakozó turistákat a hegy tetejére. Az ugyanis saját gépjárművel nem megközelíthető, ami az egysávos kanyargós út miatt nem is tűnik hülyeségnek… Számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen sok Lampang felől érkező turista volt a helyen, az pedig méginkább, hogy közülük elvétve volt csak európai. A látogatás három órája alatt – a szűk lépcsőkön nagyon lassan lehetett haladni, és a fuvarokra is várni kellett – összesen néggyel találkoztuk az ott megforduló öt-hatszáz ember között. Maga a templom egyébként pont olyan volt, amilyennek a képek alapján el lehetett képzelni, egyedül azt bántam, hogy a karsztcsúcsokra épített sztúpák közé nem lehetett odamenni. Illetve ezt is csak azután bántam, hogy elkészítettem a megfelelő képeket, amik emberek nélkül határozottan jobban mutattak…:) A templomépületek, a sziklák és persze a 360 fokos panoráma is gyönyörű volt, viszont az embertömeget, és az araszolást azért tudtam volna nélkülözni. Hiába, nem csak nekünk volt szünetünk…

A látogatás után a hegy lábánál némi ebédhez is jutottunk, hogy aztán ismét nekivágjunk a szerpentinnek, mely ebből az irányból – ha ez lehetséges – még meredekebb vállalkozásnak tűnt. A vezetést tovább bonyolította, hogy időközben némi eső is hullott, így ha életveszélyesnek nem is mondanám a helyzetünket - mivel a 140 km/h végsebességű motor teljes gázzal is csak 15 km/h-ra „gyorsult” a néhol 30 fok meredekséget is meghaladó úton -, balesetveszélyesnek viszont annál inkább. Ami azt illeti a visszafelé utat már cseppet sem élveztem, még úgy sem, hogy az eső miatt legalább a hegycsúcs panorámája kitisztult egy kicsit. A mélypontot már az „ereszkedésnél” értük el, amikor egész egyszerűen túlmelegedett a fék, és megszűnt funkcionálni. Erre egy helyi azt a magvas tanácsot adta, hogy használjam a hátsó féket - ez a motor esetében sokkal gyengébb, ráadásul, ha önmagában alkalmazom, akkor gyorsan és nagyot lehet esni vele -, és persze menjek lassan, ami a lejtőn ugyebár fék nélkül elképzelhetetlennek tűnt. Szerencsére pár perc állás után helyrejött a technika, de onnantól azért nem voltam teljesen nyugodt azügyben, hogy mikor fog elszállni újra… Sötétedés előtt még megálltunk egy kicsit a korábban látott, igényesen kialakított termálfürdőnél, de idő és fürdőruha hiányában csak futólag ismerkedtünk a majdnem tucatnyi medencében bugyogó melegvízzel. A főút szerencsére ki volt világítva, így a megdöbbentően nagy forgalom mellett, a leálló sávon gurulva, további egy óra alatt szerencsésen vissza is értünk a városba.

A teljes túra 11 óra volt, és így, hogy megúsztuk, azt kell mondjam, megérte, mert az út káprázatosan szép volt, a templom szintúgy, de ezzel együtt sem indulnék el újra. Elértük a határainkat, ami ezek szerint 190 km és 8000 méter szintkülönbség… De a nap fénypontja mindezzel ezzel együtt is még hátra volt!

A szálláson nem volt sok időnk kipihenni az út fáradalmait, gyorsan el is indultunk a minap felfedezett központi templomokba, ahol nem is kellett csalódnunk, nagyon megadták a módját az ünneplésnek. A lampionnal telerakott udvaron érkezésünkkor a szerzetesek elhelyezték az utolsó mécsest is, majd elkezdték kántáló szertartásukat, míg a szomszédos helyen az óriási sztúpát ülték körül majdnem százan. Már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy itt nagyon megadják a módját az ünneplésnek – és nem is annyira buliznak, mint inkább spirituális szintre emelik azt -, amikor elkezdtek repülni az égen az első lampionok. Már a Loi Kratong fesztiválon lenyűgöztek ezek a világító mini-hőlégballonok, de míg ott csak száz darab repült, itt talán percenként engedtek fel annyit… Elhatároztuk, hogy még éjfél előtt mi is csatlakozunk a lámpás-eregetőkhöz, de előtte még szétnéztünk kicsit a városban, és persze Kao soy csirkét is kellett kerítenünk valahonnan. A vásári forgatag szerencsére most kezelhető volt, az emberek vagy a programoknál tömörültek, vagy épp zárt helyen hangoltak az éjszakai mulatozásra. A főtéren tartott show még mindig béna volt, viszont az eget megfestő lámpások a város minden pontjából lenyűgözőnek hatottak. Végül mi magunk is csatlakoztunk a tömeghez, és meg is vettük a lámpásunkat – Mahasarakhamba ugyanezt negyed áron adták…:) -, ami lesz szíves jó szerencsét hozni nekünk az Újévben is. Noha az irtózatos tömegben nem kis kihívás volt épségben útnak indítani a lámpásunkat, végül sikerült a mutatvány, és reptében is elkerülte az akadályokat. (Jópár lámpás égett le idejekorán, és égve zuhant vissza a tömegre, de mi szerencsére ezt is megúsztuk…) Percekig néztük, amint ezernyi társával lel rá a légörvények közti kanyargós folyosóra, melyen aztán a látóhatáron túlra emelkedett, és talán még mindig száll…

Népünnepély volt ez a javából, tippelni sem merek, hogy hányan voltunk a főkapu előtti téren. Bizonyos Rákay Philip szerint nagyjából kétmillióan, de lámpásból is volt vagy tízezer… Bár a koccintás megvolt, alkoholból nem jutott sok az éjszaka, de így is – vagy talán éppen ezért - messze a legemlékezetesebb Szilveszterünk kerekedett ki a mai napból. Remélem lesz még szerencsénk hasonlóhoz!

2019.01.01. – Újév, régi remények

Reggel némileg nehezen vettük rá magunkat az indulásra, de nem is volt különösebb okunk kapkodni, ugyanis csak pár – a városközponttól távoli – templom volt beiktatva posztszilveszteri lábadozásként. Ehhez pedig Chiang Mai helyi buszközlekedését kívántunk igénybe venni, már amennyire ez lehetséges, mivel találtam egy térképet, ami jelölte az összes létező útvonalat. A tömegközlekedés ezen formája egyébként gyerekcipőben jár itt, van vagy 4 útvonal, és óránként járó buszok, azok viszont a lehető legmodernebb fajtából valók. Miután nagyjából megtaláltuk a semmilyen formában nem jelzett megállót, alig két percet kellett várnunk a buszra, amin rajtunk kívül még egész pontosan kettő ember utazott a következő öt kilóméteren. Biztos új a szolgáltatás, nem tudok másra gondolni. A lényeg, hogy még a tervezettnél is gyorsabban elértük a Wat Suan Dok templomot, mely arról híres, hogy a kertjében találhatóak a helyi királyi család hófehér mauzóleumai. Ennyiben egyébként tényleg különleges volt, mindenképpen megérte a kitérőt. A templomtól nem messze megnéztük volna a helyi egyetem művészeti pavilonját is, de az az ünnepre tekintettel zárva volt, így be kellett érnünk a parkban kiállított posztmodern szobrokkal, és azzal a nem mindennapi élménnyel, hogy megszólított minket egy angolul beszélő, és kifejezetten szimpatikus kínai turista is. Ezt a valószerűtlen találkozást egyetlen festmény, vagy szobor sem überelte volna, az tuti!

Innen félóra gyaloglásra volt a Wat Umong, mely ugyancsak nem hétköznapi templomnak bizonyult, mivel messziről csak egy 700 éves sztúpa látszik belőle, mivel a templomrészt a földfelszínbe vájt üregekben találjuk. Itt belefutottunk egy esküvői fotózásba, ami Ritát lelombozta, mert szerinte a vőlegény ronda volt, mint egy béka. Teszem hozzá, itt az angol békák bőven találnak szép thai feleséget… Főleg, hogy még vén sem volt, mint az országút! A templom után tutktukkal áthajtottunk az egyetem óriási parkján, ahol vígan baseballoztak a helyiek – az egyetlen labdajáték, aminek a szabályai egyszerűen nem is érdekelnek… -, hogy aztán kisbuszra szállva elinduljunk a Doi Suthep templom felé, ami Chiang Mai legszentebb temploma, mely a város melletti hegy tetejéről néz le a városra.

A hely maga tényleg szép volt, építészetileg pedig annyiban újszerű, hogy itt a templomépület körbevette a középen álló arany sztúpát, ráadásul a pénzgyűjtés egészen új, kreatív módozatait ismerhettük meg, viszont a körítés annyira bazári volt, hogy engem inkább lelombozott a látogatás. A templom lépcsőjén hmong népviseletbe öltözött, Barbi babává sminkelt – szerintem nem is hmong – kislányok tartották a markukat a közös fényképért, melynek nyomán még akkor sem mentünk volna el a pár kilométerre lévő hmongnak hirdetett faluba, ha lett volna rá időnk. A kilátás egyébként elég jó volt a városra, bár Ritának abban igaza volt, hogy bármilyen szép is, azért nem egy Firenze…:)

Visszafelé megint jó érzékkel értünk el egy buszt, így még a buszpályaudvar előtt, Rita örömére volt időnk betérni az éjszakai piacra is, amivel kapocslatban én erősen szkeptikus voltam. Mint kiderült, teljes joggal. Este hat lévén a hely éppen csak megnyitott, de kétlem, hogy egy órával később a portékák érdekesebbek lettek volna, az árak pedig alacsonyabbak… Tévedés volt, de belefért. :)

Mint kiderült, az este hétórai buszt is éppen elértük volna, de ehelyett nyugodtan megvacsoráztunk inkább, nyolckor pedig menetrendszerűen elindultunk, lezárva a szuper észak-thaiföldi kalandot. Rita szokása szerint gyorsan elaludt, nekem pedig – szintén szokás szerint – ez egyáltalán nem sikerült, de nem is kellett kipihenten ébrednem másnap reggel…:)