2019. október 14. – Nyugati kitérő

A hajnali kelést gyors készülődés követte, majd alighanem még az előző nap hatása alatt, némiképp vegyes érzelmekkel indultunk a reptér felé. Noha a gép csak késő délelőtt indult, szerettem volna időt hagyni a Mastercard loungba elérhető örömök élvezetének. Ebben egyébként nem is kellett csalódnom, némi matek után még az is kijött, hogy tulajdonképpen a legolcsóbb fapados jeggyel már az ellátás miatt is megérné kibuszozni néha Ferihegyre…:) A repülést tulajdonképpen észre sem vettük, kicsivel dél után pedig már a berlini fapados reptéren vettük át a helyi BKV-ra szóló bérleteket.

A délutáni program nem volt bő lére eresztve, ezzel együtt régi adósságomat róhattam le a Pergamon Múzeum meglátogatásával. Ugyan a névadó oltárt éppen restaurálják, az általam leginkább látni vágyott attrakció, az Isthár Kapu teljes fényében pompázott, és milyen praktikus, hogy nem kell érte Babilonig utazni… Noha a múzeum koncepciója valahol rémes és abszurd – jóhogy a Piramisokat, vagy a Nagy Falat nem telepítették át ambíciózus régészek -, tényleg páratlan gyűjteménye a Közel-Kelet kincseinek. Komplett kashani kereskedőház enteriőröket láthattunk viszont, de annak sem kell csalódnia, aki a Kis-ázsiai görög poliszokért rajong. Egyébként a Múzeum újabb – gondolom én - fejlesztése, hogy egy kupola alatt 360 fokban újraálmodták Pergamon látképét, ami azzal együtt, hogy teljesen mű, egészen lenyűgöző látvány.

A Múzeumszigeten egyébként jelentős átalakítások zajlanak, ha minden igaz még a metró is megérkezik előbb-utóbb, ezzel együtt is kellemes helynek tűnt, de a Berlin Katedrális után a szállásunk, egyben a Checkpoint Charlie felé vettük az irányt. Út közben elhaladtunk pár figyelemreméltó épület mellett, amilyen a Neu Kirche, vagy épp az Operaház épülete, de ezek már mind zárva voltak. Az egykori Nyugat- és Kelet-Berlint elválasztó, mementóként máig meghagyott határátkelőt azonban még az esti órákban is ellepték a turisták. Minden boltba az elbontott fal maradványait árulták – aha -, és persze népszerű téma volt Brezsnyev és Hoenecker románca is. Itt fogyasztottuk el a vacsoránkat, ami a szokásos Nyugat-Európai menüt jelentette, 1 eurós hamburger a McDonaldsban. Mondjuk németországról amúgy is előbb jut eszembe a foci – de talán még Till Schweiger is -, mint a gasztronómia, így meg tudtam barátkozni a dologgal.

Még alig esteledett be, amikor elképesztő fáradtság vett erőt rajtam, amiért nem lehetek elég hálás, mert a tömegszálláson amúgy nem sok esélyem lett volna aludni. Így Ritát hagytam barátkozni a szobatársainkkal, egy nyugdíjas kínai párral, valamint egy szófosó német hippivel, én pedig elvágódtam az emeletes ágyon.

2019. október 15. – Uralkodói pompa, melós életöröm

Nem tudom, hogy mikor aludtam tíz órát egyhuzamban, de rá tudnék szokni. Főleg, hogy még így is viszonylag korán el tudtunk indulni Potsdam felé, hogy a délelőttöt a Sanssouci Parkban tudjuk tölteni. Berlin közlekedése – nem meglepő módon – kiváló, így gyakorlatilag egy átszállással eljutottunk a park bejáratáig.

A kertet nagyjából egy lebutított Schönbrummnak lehet elképzelni, bár annál érzésre valamivel nagyobb. Elég kellemes volt keresztül-kasul bejárni, főleg, mert a látogatók az egyébként elég visszafogott palotákat véletlenül sem hagyták el 50 méternél messzebb. Egyébként ennyi erővel – sőt - a Festetics-kastély is lehetne világörökség… A Berlinbe történő visszaérkezést rögvest egy ebéddel próbáltuk megkoronázni, aminek “fénypontjául” az új nemzeti ételt, a currywürstöt szántam. Végül csak a szerencsének, és egy mélyen humánus helyi srácnak köszönhetően sikerült ezt abszolválni, ugyanis a talponállóban, ahol rendeltük, fizetéskor közölték, hogy ilyen alcsony összegnél – egy elképesztően túlárazott sima virsliről van szó egyébként – nem tudják elfogadni a bankkártyát, készpénzzel pedig tudatosan nem készültünk… A lényeg, hogy meg lettünk hívva, és ennél többet őszintén szólva nem is ért volna a dolog. :)

Ebéd után Berlin izgalmasabb, modern alkotásai következtek, első körben a Berlini Fal “Galéria”, az egykori fal leghosszabb megmaradt szakasza, ami alaposan ki lett dekorálva. A Spree folyó felé eső oldalát hagyományos (béna, mindenféle jelentést nélkülöző) firkák díszítik, míg maga a galéria válogatott művészek többnyire a társadalmi igazságosság témájában elkészült alkotása. A másfél kilométeres szakasz bejárása után újra metróra pattantunk, és egy olyan külvárosi célt lőttünk be, ahová szinte biztos, hogy száz turistából egy se jut el. Ez pedig a Patkó-telep, ami a város modernista építészetének legnagyszerűbb példája. A “kalandfaktort” tetézte, hogy a telep Neukölln negyedben fekszik, ami populistául “no-go zóna”. Ami viszont ténylegesen megnehezítette a dolgunkat, hogy a metro felújítása miatt buszokkal kellett közlekednünk, és ez egy fokkal macerásabb, mint a kötöttpálya. Nagy nehezen végül elértük a Patkót, ami a közveten környezetével egyetemben nemcsak a Bauhaus remekműve, de messze az egyik legmenőbb lakótelep, amit valaha is láttam. Viszonylag szerény mozgás volt a környéken, de mindezek alapján meglehetősen vidám, polgári képet mutatott. Építészetileg szerintem lényegesen érdekesebb, mint a belváros klasszicista maradványai, mely műfajban Budapest sokkal-sokkal többet tud nyújtani.

Noha már alaposan benne jártunk a délutánba, természetesen maradt még idő és erő lefutni a kötelező köröket, következett tehát a Barndenburgi Kapu. Nem rossz, nem rossz, de a legérdekesebbnek a tövében szervezett kurd tüntetés tűnt, mármint abból a szempontból, hogy az elég jelentős helyi török kisebbség eltűrte magát a rendezvényt. Innen már csak egy Molotov-koktél hajításnyira van a Reichstag épülete, melynek parkjában diákcsoportokat oktattak a jogállam működéséről, emellett óriás szappanbuborékokat szórt a szélrózsa minden irányába egy botcsinálta cukrosbácsi. A Parlament egyébként tényleg szép, mondhatni, a felgyújtás kifejezetten jót tett neki, amennyiben enélkül biztosan hiányozna róla az üvegkupola. Ami egyébként előzetes regisztrációval ingyenesen látogatható, és próbálkoztam is becsülettel, de erre a napra valamiért nem voltak felkínált időpontok.

A nap rohamosan tűnt el a házak mögött, de nekünk még egy kisebb kör hátra volt, így célba vettük Berlin másik ikonikus épületét, a TV-tornyot. Ugyan a legkisebb ingerem sem volt arra, hogy felmenjünk, azért a környékét bejártuk. A Városháza, a Szt. Miklós és a Mária templomok, és még néhány környező épület jelentette a tulajdonképpeni belvárost. A vásártéren 5 euróért kapható tenyérnyi lángos láttán pedig az az érzésem támadt, hogy Hadik András után újra élelmes honfitársaink sarcolják Berlint. Büszkeséggel tellt szívvel indultunk tehát a nap utolsó fontos missziójára, fel kellett keresnünk egy Aldit (Lidlt?), és beszerezni a holnapi ellátmányt. A repülőgépen ugyanis nem lesz. Még csak az kéne!

Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy hiába szaladt meg az infláció Magyarszágon, a szolgáltatások Berlinben még így is sokkal drágábbak, de ugyanez a boltokra (legalábbis az idézett kettőre) már nem igaz. Rögtönzött kutatásom alapján a termékek fele a magyarral azonos, fele pedig valamivel olcsóbban volt kapható, ami a német bérek ismeretében minimum felháborító. Mondjuk mi most nem bánkódtunk sokat. A küldetés teljesítése után már csak az volt hátra, hogy kijussunk a Tegel reptérre, hiszen hol máshol is tölthetnénk hosszú ideig utolsó európai éjszakánkat, mint egy meghitt váróteremben. A neten nem sok jót írnak ezzel a reptérrel kapcsolatban, már ami az alvást illeti, ehhez képest a 7 szintes megfigyelőtoronyban egész hangulatosan telt az este, az már csak hab a tortán, hogy a KLM lounge – nyilván Kelet-európai - dolgozóitól még a WiFi kódot is megkaptuk. Mondjuk aludni egy percet se tudtam – azért minden apróság nem klappolhat…:) -, pedig még az is összejöhetett volna, ha Rita zseniális ötlete, miszerint feszítsük ki a függőágyat a korlátok közé, nem bukik el nyamvadt húsz centiméteren. Mondjuk abból a szempontból nem bantam az álmatlanságot, hogy másnap 12 óra repülés és 6 óra időeltolódás várt rank…

2019. október 16. – A legrövidebb nap, ami a leghosszabbnak tűnik

Ha Európa felé ujjonghattam a Norwegian “fapadosának” szolgáltatásain, most mintha egy üveggömbben láttam volna a jövőt, hogy milyen lesz az, ha a WizzAir az új gépeivel már transzkontinentális járatokat is tud majd üzemeltetni. Rémes, de persze kibírható. A Scoot Szingapúrba tartó járatán nemhogy fedélzeti elektronika, de talán még mentőmellény se volt, de leglább nem zavarta a személyzetet, hogy nem az étlapról fogyasztottunk. Fél nap repülés + 6 óra tekerés előre, az annyi, mint egy nap nyüglődés, ahol a turbulencia jelentette az egyetlen szórakozást…

2019. október 17. – Az uszonyos oroszlán mesevárosa (A leghosszabb nap, ami a legrövidebbnek tűnik…)

Helyi idő szerint hajnali négykor érkeztünk meg a világ vitán felül legmenőbb repterére, és még e hajnali órán sem bánkódtunk amiatt, hogy ilyen korán nem tudunk majd mit csinálni. A Chiangi nem véletlenül nyer meg majd’ évitzede minden vonatkozó szavazást, mivel nem csupán a futurisztikus építészeti megoldásaival, de a szolgáltatások széles skálájával, közösségi tereivel önmagában is utazási célpontként szolgál. Két órát szántunk a reptér bejárására, de Rita azt sem bánta volna, ha egész nap maradunk, és nem elsősorban a luxus butikok miatt. Három különböző belső kertet is találtunk (egy az orchideáknak, egy trópusi növényeknek, valamint egy tetőkert a napraforgóknak volt dedikálva), és akkor még a fő attrakcióhoz az “Ékszer” névre keresztelt óriási mesterséges szökőkúttal megspékelt, a világ legnagyobb pálmaházához nem is volt szerencsénk, mert az csak 10-kor nyitott. De ezen túlmenően is volt PlayStation-park, ingyenes mozi, játéktermek, wellnessz, meg úgy egyébként minden, mi az emberek kényelmét szolgálja.

Azért Szingapúr nem csak (és nem elsősorban) a reptérből állt, ezért pirkadatkor el is indultunk a belváros felé frissen megváltott napi bérletünkel. Már a metrón biztossá vált, hogy időutazáson veszünk részt, ugyanis a metró nem csupán vadonat újnak, tökéletesen tisztának és automatizáltnak tűnt, de a szerelvényre várakozva már azt is tudtuk, hogy az érkező vagonoknak mekkora a töltöttsége, hol találunk majd ülőhelyet. Szerencsére pont útba esett az indiai negyedben foglalt szállásunk, így a fölös súlyoktól megszabadulva, valamivel reggel nyolc előtt értük el a Botanikus Kertet, mely egyébként a föld legöregebb őserdejének egy a belvároshoz közel megtartott zárványa. Mint ilyen, Világörökség státuszt élvez. A Kertben tényleg van olyan rész, ahol klasszikus dzsungelben barangolhatunk, de emellett parkként is funkcionál, és persze itt található a világ talán legszebb Orchidea Kertje is. Utóbbi tényleg fantasztikus volt, főleg, hogy ezegyszer végre virágba borulásuk zenitjén láthattuk a nyövényeket. Az orchidea kertnek van egy külön VIP szekciója is, ahol a világ vezető politikusai és egyéb hírességek tiszteletére nemesített egyedi virágok vannak, és bár azt olvastam, hogy Horn Gyula anno megkapta a magáét, magyar vonatkozású növényekre nem leltünk.

A Botanikus Kert után a közeli Orchad Roadra buszoztunk, ami ázsia elsőszámú bevásárló utcája, és mely az októberi dátum ellenére már karácsonyi pompában várta az erre fogékonyakat. Engem speciel nem igazán hoznak lázba a luxus boltok, sem a plázák, de még így is letaglózó volt látni, hogy azok az üzletek, melyekért Magyarországról minimum Milánóig kell utazni, azokból itt egy kilométeren belül három is akad, és tulajdonképpen saját magukkal konkurálnak. Ennek mondjuk nem értem a miértjét, de nyilván nem is én vagyok a célközönség. Mégiscsak a világ leggazdagabb országáról van szó – ha már lefölözik a világkereskedelem 40%-át -, ahol jellemzően a turisták között sem a hátizsákos nomádok vannak felülreprezentálva…

Innen a kínai negyed felé vettük az irányt, egy ebéd, illetve néhány templom erejéig. Egészen sajátos látványt jelentettek az évszázados, földszintes épületek – melyek egyébként száz százalékig fel voltak újítva – háttérben az üzlei negyed felhőkarcolóinak látványával. Ekkor még csak sejtettük, ami azóta cáfolhatatlan ténnyé jegecesedett, manapság már az autentikus kínai városrészeket Kínán kívül érdemes keresni… Mit ne mondjak, azért Szingapúrban a streetfoodot sem thai árfolyamon mérik, de a frissen megtapasztalt magyar árakhoz képest nem volt kiugró a drágaság, a bérszínvonalhoz és a minőséghez képest pedig filléresnek is mondhatnánk bármit.

Szingapúr alapvetően két dologgal emelkedik ki a hasonszőrű hipermodern metropoliszok közül. Az egyik a tisztasága, amit a meglehetősen rigorózus rendvédelmi politikája garantál. Itt a rágózás->110e forint büntetés, és a drogkereskedelem-> halál tételek közt mozog a skála. A másik pedig még ennél is kellemesebb, tudni illik minden bizonnyal a világ legzöldebb nagyvárosa. Nem csapán arról van szó, hogy minden talpalatnyi területre parkot telepítenek, de még a felhőkarcolók oldala is egyfajta függőleges kertként üzemel. A kínai negyed után így ismét egy parkban találtuk magunkat, mely a Canning Erődöt vette körül. A dombra mozgólépcső viszi az egyébként elég lusta helyieket, itt volt a város legfontosabb harcállása a II. VH alatt. Az interaktív tárlatvezetésre nem volt szabad hely, de az ingyenes planetárium szerű megoldással operáló várostörténeti kiállítás miatt is érdemes felnézni ide.

Következő állomásunk nem is annyira az óváros volt, ahol a felhőkarcolók ölelésében még megmaradt pár a gyarmati időszak legfontosabb közigazgatási és kultúrális épületeiből. A legfontosabbak a Raffles Hotel, a Szent Adrás templom, és a régi országház épülete, de itt, az öböl partján fekszik a város elsőszámú jelképe, a Merlion szobor is. Utóbbi egy félig oroszlán félig sellő vízköpő, ami bár tök jól néz ki, azért közel sem a legizgalmasabb látnivaló Szingapúrban. Mivel ekkor már alaposan benne voltunk a délutánban, el is indultunk a talán legfontosabb látványosság, a Marina Bay Sands szálloda és a Garden By The Bay park felé. Előbbi az ikonikus hármas torony, melyeket a tető szinten egy óriási hajó, és benne a világ legnagyobb medencéje köt össze, utóbbi pedig a metserséges órisáfák lelőhelye, melyeket – persze – valódi növényekkel futtattak be…

Sajnos úgy jött ki a lépés, hogy nem az imént említett szállodában szálltunk meg rongyos százhetvenezerért, ezért a medencéhez nem is volt szerencsénk, magát a szállodát ellenben ki sem lehet kerülni, mivel a Garden By The Bayhez vezető lombkorona ösvény valahonnan a hatodik emeletének magasságából indul. Maga a kert több részből áll, Dél- és Délkelet-Ázsia minden jelentősebb országának kialakítottak egy reá jellemző kertrészt, ezen kívül van három óriási biodóm is, állítólag remek kialakítással. Azonban most ezeket kihagytuk – sok épített kertet láttunk már -, és arra koncentráltunk, amit viszont csak itt találni, és célba vettük a mesterséges fákat. Amikor elindultunk a sok emeletnyi magasba, még bő egy óra volt naplementéig. A probléma csak annyi, hogy elvileg 20 percet lehet fent eltölteni, elkerülendő a tumultus, így némi ügyeskedésre lettünk kényszerítve. Mondjuk Ritának hála gyorsan repült az idő, ugyanis ahhoz is húsz percre volt szüksége, hogy el merjen indulni a “fák” közé acélhuzalokkal rögzített hídon, mert valamiért az volt a fixa ideája, hogy az nem stabil… Mondjuk szerintem az átmasírozó Vörös Hadsereget is elbírta volna, de ilyenkor az észérvek aligha működnek. A lényeg, hogy némi gondolkodási idő után – választása egyébként sem lévén – elindult, és csodák csodája, a híd is elbírta mind a 45 kilóját! :) A biztonsági őrök kijátszása már kevésbé volt kézenfekvő, de csak megoldottuk a dolgot, és milyen jól tettük, ugyanis a fényárban úszó fák, a szálloda és az öböl kivilágított látképénél szebbet (különlegesebbet) urbánus környezetben aligha látni. De a pontot az “I”-re az esti – egyébként ingyenes fényjáték tette fel. A fák különböző slágerek dallamára különböző színekben kezdtek villogni, ami persze a parasztvakítás minősített esete, de negyed órára bárki figyelmét simán leköti.

Alig ért véget a show, mi már – a szó legszorosabb értelmében - szaladtunk, hogy le ne maradjunk a nap utolsó programjáról, ami a maga nemében van olyan különleges, mint akár a szivárvány összes színében világító műfák. Szingapúr ugyanis méltán híres a gasztronómiájáról, és nem csupán a milliomos gurmék számára tartogat meglepetéseket, hanem streetfood fronton is verhetetlen. Itt található ugyanis a világ azon kevés kifőzdéinek egyike, mely Michelin-csillaggal büszkélkedhet, a dallamos hangzású Hill Street Tai Hwa Pork Noodle. Nevezett intézményt nem egyszer választották a világ legjobb (!) utcai kajáldájának, szóval erősen reméltük, hogy megéri az eszetlen rohanást, hogy még zárás előtt megérkezzünk. Az időzítést nyilván a kényszer szülte, de egyébként is praktikus, ugyanis a napközben kalkulálható másfél órás sorbanállás helyett mi megúsztuk fél órával. A kajáról, ami egyébként az általunk jól ismert tartalmas disznóleves volt, tényleg csak szuperlativuszokban lehet beszélni. Azokat az alapanyagokat, amiket Thaiföldön jellemzően a “na jó, legalább van benne kalória” felütéssel eszem meg, most önállóan is gasztronómiai élményt adtak, tényleg minden ízében tökélete volt a fogás. Rita levese még jobb volt, mert ő izgalmasabb textúrájú tésztát kért bele. A döbbenet, hogy mindez – üdítővel – 2200 forintba fájt. És akkor mindenki eldöntheti, hogy nevessen, vagy sírjon-e azon, hogy a világ leggazdagabb országában egy Michlein-csillagos fogás annyiba kerül, mint Magyarországon egy alsó-középkategóriás étteremben a legkommerszebb akármi. Nekünk ezzel az élménnyel ért véget ez az elképesztően hosszú nap, a szálláson pedig a legalább öt oktávban horkoló punjabi szobatársak sem állhattak – fekhettek – közénk, és a lehető legmélyebb álom közé. Jól indult ez az ázsiai túra, na.

2019. október 18. – Szingapúr-béta

Mivel a fáradtság sem tart örökké, ezért reggel viszonylag korán elkezdett zavarni az iszonyatos hangzavar, így viszonylag korán elköszöntünk a szállástól, hogy felfedezzük a környéket. A tegnapi napból ugyanis kimaradt az indiai és az arab negyed, méghozzá abból a megfontolásból, hogy azok bőven gyalogtávolságon belül vannak. Mindenek előtt megvettük a Majalziába szóló buszjegyünket, majd a közeli Haji Lane felé vettük az irányt. Normál esetben az utca szuvenírárusok tucatjaival várja a turistákat, de a korai órán még csupán néhány volt nyitva. Ezzel együtt a street art festmények és a színes házak remekül mutattak a reggeli fényben. Az arab negyed persze nem csak a Haji Laneből áll, sőt, a környező utcák szerintem egészen egyedülálló célpontot jelenthetnek minden gasztroturistának. Kétszáz méteren belül találni itt - teljesség igénye nélkül – török, libanoni, arab, perzsa, jemeni, szír, kurd, tunéziai és marokkói éttermeket, ráadásul nemzetenként nem is egyet. Szinte sajnáltam, hogy még nincs ebédidő. Ezen túlmenően a Szultán mecset rendelkezik még turisztikai vonzerővel, de a kedvenc találatom egy utazási iroda volt, amely a Nyugat-Balkánra is szervez körutakat. Elég kíváncsi vagyok arra, hogy ki az aki keresztülrepüli a világot, hogy aztán Európából éppen csak Albániát, Koszovót és Boszniát lássa. Nem mintha ezek ne lennének remek helyek, de összességében nem véletlenül maradnak le a tömegturizmus térképéről…

Az arab negyed után már csak az indiai volt hátra, ahol már javában zajlottak az indiai újév (Depawali) előkészületei, így a bazárokat betöltötte a sajátos indiai popzene, a füstölők és a virágfűzérek tömkelege. Itt csak a sétálással, és a jópofa falfestmények felfedezésével is elég sok időt el lehet ütni, de akad azért látványosabb hindu templom is a környéken. A korai ebédre is itt kerítettünk sort, és bár indiai emlékek alapján a curry sosem tűnt elviselhetetlenül erősnek, azért most a birkahús megkínzott rendesen, de le nem győzhetett!:) Lehet, hogy a Magyarországon töltött egy hónap amnéziát okozott az ízlelőbimbóknak… Utolsó lépésként sikerült visszaváltani a közlekedési kártyáinkat, majd felszálltunk a Melakába menő buszra. Azt a várost céloztuk meg tehát, mely Szingapúr felemelkedése előtt a világkereskedelem legfontosabb kapuját őrizte.

Összességében Szingapúrról csak a legőszintébb elismerés hangján lehet beszélni. Néhány évtized alatt egy álmos halászfaluból a világgazdaság megkerülhetetlen tényezőjét, a világ leggazdagabb és túlzás nélkül a legfejlettebb államát építették fel, mely tele van megannyi modern csodával. Báját azonban mégsem a csillogás adja, hanem az, hogy egymástól pár száz méterre, látszólag tökéletes összhangban él meg három gyökresen eltérő kultúra, az ide tévedő utazó pedig igénye szerint válogathat az általuk kínált élményekből. (Elég drágán, az mondjuk igaz…:)) Ráadásul még angolul is beszél mindenki, ez csak hab a tortán!

Valamivel dél után indult a buszunk, az út pedig még a tervezettnél is rövidebbnek tűnt, tekintve, hogy átaludtam, leszámítva persze a határátlépést. A szingapúri oldalon egyébként élő emeberrel nem találkoztunk, az egész folyamatot kamerák, szkennerek és automatizált kapuk végezték, de azt kell mondjam, hogy a maláj félhez megérkezve sem éreztük azt, hogy visszazuhanunk a kőkorba. A buszpályaudvaron azonnal beszereztük a SIM kártyát, majd le is teszteltük egyből a helyi Grab-et, ami még a tömegközlekedés áraihoz képest is egészen jutányosnak tűnt. A szállásunk az óváros közepén, egy amerikai szelid-motoros gondozásában működő régi házban volt. Nyilván nélkülözött minden luxust, de kétezer forintért a külön szoba még így is ajándéknak hatott. A szállásadónkból pedig csak dőltek az anekdoták, igen jókedélyű fickó volt, szóval mire elindultunk felfedezni az óvárost, szinte már sötétedett.

Melaka különlegességét az adja, hogy a mai napig hordozza nemcsak a holland és angol, de még a portugál gyarmati múltat is, egészen különleges építészete, pezsgő idegenforgalma pedig az egész utazás egyik leghangulatosabb megállójává tette. Még világosban sikerült megnéznünk a holland-kori Stadthuyst, ami a közigazgatás központjaként szolgált, valamint felmentünk a mögötte elterülő dombra, ahol a portugál Szent Pál templom romjai találhatóak. Utána leereszkedtünk a holland temető mellett, majd immár sötétben elindultunk vacsorázni a szikh templomhoz. Sajnos a templomot zárva találtuk – így az ingyen kajáról – lemaradtunk, de a közeli kínai negyedben így is remek fogásokat próbálhattunk ki. Nekem még a heringből gyúrt golyók is bejöttek, pedig attól még az eladó is óvott, de az aranyérmet mégis egy tavaszi tekercs variáns vitte el, melynek neve immár örökre a múlt homályába vész. Tettünk egy kört az indiai negyedben is – ahol a szingapúrihoz hasonlóan emelkedett volt a hangulat – majd a fényárban úszó vízparton, színes (több helyen festménnyel díszített) öreg házak mellett elsétáltunk egészen a tengerészeti múzeumig, ahol egy pazar állapotban lévő gálya a fő attrakció. Ha meg kéne választanom a város – de talán az egész ország - legszürreálisabb attrakcióját, akkor egész biztsan a biciklis riksákra szavaznék, amik itt kivétel nélkül a lehető leggiccsesebb dizájnnal alkottak meg, láthatóan egyébként teljesen tudatos marketingstratégiát követve. A Cápali és Cápeti háromkerekű miniakváriumától a Pokemonokon át díszkivilágítást kapott Barbie-babák és Disney-hercegnők rótták az utakat minimum három keréken, mely látvány befogadása az egyszeri utazónak biztosan megoldhatatlan feladatot jelentene… Szerencsére mi nem most jöttünk le a falvédőről!

A csónakázást most kihagytuk, és elindultunk a Jonker Street felé, ahol péntek-szombat messze földön híres éjszakai piac működik. Már rögtön az elején elcsábultunk a város leghíresebb fogásától, és ettünk egy kiadós és nem kevésbé finom – ám nem kimondottan olcsó – Chicken Rice Ball-t, amit lekísértünk egy jó adag kókusz shakkel, és én még elrágtam néhány tucat tarisznyarákot is, csak az íze végett… A piacon egyébként alig lehetett mozdulni a tömegtől, ezzel együtt baromi hangulatos volt végigverekedni magunk rajta. A turisták nagyrésze maláj, a maradék kínai, de azért Európát is képviseltük néhányan a forgatagban. Éjszaka még egyet kerültünk az indiai negyed felé, majd engedtünk a rajtunk erőt vevő fáradtságnak, és eltettük magunkat holnapra.

2019. október 19. – Kikötőből a barlangokig

Reggel igyekeztünk korán kelni, hogy alaposan kihasználjuk a délelőttünket. Első körben visszamentünk a Jonker Streetre, ami tulajdonképpen kínai negyedként funkcionál, de délelőtt azért még nem volt akkora élet. Bár érkeztek a kínai turistacsoportok, viszonylagos nyugalomban tudtuk körbefotózni az épületeket. Elkezdhettünk ismerkedni az úgynevezett – én nevezem úgy – “maláj típusú mecsettel”, mely egy sátorra emlékeztető főépületből, és mellette szerénykedő szivarszerű minaretből áll. A negyed talán legszebb épülete a Baba & Nyonya Ház volt, ami a névadó, Maláj-félszigetre a XV. században betelepülő kínai népcsoport kirakat múzeuma. Mivel jellemzően kereskedelemre szakosodtak, a város virágkorában elképesztő gazdagságra tettek szert, így a mai napig ők adják Melaka “arisztokráciáját”.

Melaka óvárosa annyira kompakt, hogy a két legtávolabbi pont sincs tíz perc gyaloglásnál távolabb egymástól, így nemsokkal később már a Santiago Kapunál voltunk, ami az egykori portugál városmag mementőja. Ennek közelébe állnak, és ma már múzeumként működnek, a talán legszebb gyarmati épületek és az egykori szultáni palota is. Utóbbit mindenképpen érdemes belülről is felfedezni, mert a különleges építészeti élményen túl viaszbábukkal idézik meg a múlt század elejét. Nem csak az udvartartás életével ismerkedhetünk meg, de a térségre jellemző kereskedő klánok – indonézek, kínaiak, indiaiak, malájok – is felvonulnak a tárlaton.

A szállásra menet pedig egészen meglepő élményben volt részünk. Egy grafikákat áruló fickó ugynis amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, nemhogy értetlenül összehúzta volna a szemöldökét, de még egy magyar celebet is fel tudott idézni! És nem, nem Puskást, hanem Hosszú Katinkát! Mindez némileg váratlan egy országban, ahol az emberek 99%-a biztosan nem tud úszni. Melakát persze nem ettől zártuk a szívünkbe, hanem mert Kuala Lumpur Szentendréjeként egyrészt gyönyörű, másrészt hangulatos, végezetül pedig kellőképpen nyugodt is, ha kikapcsolódásra vágyik az ember. Mivel még bennünk volt a jetleg, egy további napot szívesen maradtam volna, és alighanem Rita is, de várt minket a következő metropolisz, zsinórban a harmadik…

A Grab sofőrünk igen beszédes figura volt, én pedig a szingapúrihoz hasonló multikulti gyakorlati működéséről kérdeztem elsősorban. Azt mondta, hogy a mindennapokban ez nem okoz problémát, ráadásul ő is a gasztronómiát emelte ki, mint a történelem legnagyobb nyertesét. Egyetlen necces pontként a vallásokon átívelő házasságokat hozta fel, amikoris az egyik félnek fel kell vennie a másik hitét, és ezt a szülők némelyike nehezen viseli. Hinduknál és buddhistáknál a választási lehetőség adott, azonban az államvallásként funkcionáló iszlámot nem lehet elhagyni. Érdekes adalék, az országban legális a többnejűség, de a kéthetes ottartózkodás alatt erre mindössze egy jól beazonosítható példát láttunk. A buszok Kuala Lumpurba húsz percenként indultak, így lekésni járatot nem igen lehetett, ráadásul, ahogy azt Thaiföldön is megszokhattuk, az autópályák minősége is tökéletes volt.

A mai nap fő programponjaként a Batu-barlangokat céloztuk meg, mely közel s távol a legfontosabb hindu zarándokhely az országban, és a városközponttól viszonylag messze található, de HÉV-vel elérhető. A szentély elég komplex élményt kínál, tekintve, hogy a természeti környezete – ez alatt a mészkőhegyekben rejlő barlangokat kell érteni – is igen látványos, mely a bent felhúzott templomokkal, de főleg a bejáratot őrző 42 méter magas, aranyozott Lord Murugan szoborral együtt remek kombinációt alkot. A látogatás körülményei nem voltak ideálisak, egy megállóval a cél előtt ugyanis olyan monszun eső kapta el a szerelvényünket, amire még Thaiföldön is felkapnák a fejüket, és erősen úgy tűnt, hogy aligha hagyjuk el a megálló környékét, de mintegy két perccel később, alig egy kilométerre már szinte tikkasztó szárazság fogadott minket. Kihasználva a talán csak percekig tartó áldott állapotot, a barlang bejáratához siettünk, sikerült elkészíteni pár kevésbé szerencsés képet is, majd elkezdhettük a mászást a 272 darab – a szelfizők legnagyobb örömére - színesre pingált lépcsőfokon. Már bejutottunk a barlangba, mire itt is elkezdett szakadni az eső, de legalább addig is körbe tudtuk járni a helyet. A késő délutáni órán már meglehetősen kevesen voltunk, aminek itt és most örültem ugyan, de azért nem bántam volna ha éppen a Thaipusam fesztivál idején járunk itt, amikor másfélmillió malajziai hindu zarándokol el ide, a legkeményebbek pedig szó szerint tűpárnát csinálnak saját magukból isteneik nagyobb dicsőségére. A visszaút a metróhoz, a még mindig szakadó esőben már kevésbé volt örömteli, de legalább egy hindu szádu áldásával a homlokunkon tehettük meg az utat. 

Este nyolc körül értünk el a kínai negyed közepén lévő hotelünkbe, ahol eppen ekkor csapott tetőfokára a hangulat, az épület előtti piacon alig lehetett mozdulni a vásárlóktól, de ha őket ki is cseleztük, mindig megtalált egy-két hamis Rolexet kínáló árus. A piac tőszomszédságában lakni egyébként sem rossz ötlet, mert így a vacsoráért sem kellett messzire menni, a szomszédos kínai étterem menüjén például 241 fogás szerepelt. Ez önmagában még rosszul is elsülhetett volna – ha nem pörög eléggé a nyersanyag -, de jelentem, a szójaszószos szarvashús telitalálatnak bizonyult.

2019. október 20. – Mocsaras összefolyás…

… ez Kuala Lumpur nevének jelentése. Hogy mégis mi végett, arra 2019-ben már elég nehéz rájönni, tekintve, hogy egy Nyugat-európai mércével mérve is fejlett metropoliszról van szó. Reggel ugyan némi időt elvitt, hogy megszervezzük a másnapi továbbutat, de a kínai piacon elfogyasztott tízórai után végül csak elindultunk a Botanikus Kerten belül található Madárparkba, mely méretét tekintve a világ legnagyobbja. Az út utolsó szakaszát szinte futva tettük meg, nehogy lemaradjunk az általam leginkább várt attrakcióról, a szarvascsőrű madarak etetéséről. A parkban nagyjából féltucat faj található meg a Malajziában élő tízből, de az etetésben csupán kettő vett részt, két faj, ami két darab madarat is jelentett ezesetben. Ráadásul az óriási, nyitott reptetőben csupán egyik lehetett körülöttünk, de az leglább a park címerállata, a talán legszebb röpképes madár, a rinocérosz szarvascsőrű (Buceros rhinoceros) volt. Akár csalódás is lehetett volna az etetés, ha nem tompította volna mindezt a sikerélmény, hogy egyike voltam a három kísérletezőnek, aki hat méterről bele tudta dobni a ragadós gyümölcscafatot a madár szájába, ami egyébként meglehetősen bonyolult műveletnek bizonyult. (Rita is egész közel járt, egyébként.) Talán tetszett volna közelebb jönni, akkor nem marad éhen.

A madárparknak több szektora is volt, érdemes megemlíteni a legjobbakat. A papagájos részen pár eddig sosemlátott, izgalmas trópusi faj. A vizivilágban nagyjából fél méterről ismerkedhettünk egy hatalmas pelikán sajátos anatómiájával. De akadt még bagolyvár, valamint násztáncot lejtő pávák tucatjai, és persze másik kedvencem, a magányos skarlát íbisz. Elég hangulatos volt, hogy néhány papagájon, szarvascsőrűn és a nagy futómadarakon kívül szinte minden madár ott mászkálhatott, repkedhetett körölöttünk. A bejárást még további két show színesítette, az egyiken bűvészmutatványokat mutattak be idomított papagájfélékkel, valamint a ragadozó madarak etetése, mikoris sólymok tucatjai rendezett váltásban csaptak le a gondozó feltartott ujjára, amin a csirkehúst kínálta nekik. Végül majdnem három órát töltöttünk a parkban, szóval bármennyire is borsos a belépő, azért összességében nem rossz program, ha valaki szereti a madarakat. Van, aki nem?

A Madárpark után a közeli Nemzeti Mecsethez sétáltunk, ahol éppen látogatási idő volt, így miután megkaptuk a mókás felöltőnket, körbejárhattuk a területet. A mecset formavilága hasonlított a melakaiakhoz, csak éppen hússzor akkora volt, és anyaghasználatát tekintve is nagyon modern. Utána közelről is megnéztük a helyi MÁV székházát, ami gyönyörű gyarmati épület, majd metróra szállva megérkeztünk a KL Forest Eco Parkhoz, ami szingapúri mintára egy aprócska dzsungel-sziget a belvárosban. Ez a park a 420 méter magas TV tornyot öleli közre, és két ok miatt is roppant hangulatos, az egyik – bár belegondolva, ez nem ok, inkább a következő okozata…:) -, hogy rajtunk kívül nem akadt ott túrázó, a másik pedig, hogy elég vagány dolog egy 7 milliós metropolisz közepén olyan menedéket hagyni, ahol lépten nyomon táblák figyelmeztetnek a kígyókra, skorpiókra, mérges pókokra és lopós majmokra. A TV toronynál bezzeg nagy volt a tömeg, itt egészen komoly infrastruktúra alakult ki a fejtetőre állított ház-múzeumtól a miniállatkertig, de mi néhány kép után a nap főattrakciója, a Petronas tornyok felé vettük az irányt.

Valamivel délután öt körül értük el az ikertornyokat, melyek 452 méteres magasságukkal 1998 és 2003 közt a világ legmagasabb épületének számított, de attól, hogy ezen rangsorban mára jelentősen háttérbe csúszott, azért nem lett kevésbé megkapó látvány. Ritkán mondom azt felhőkarcolóra, hogy ízléses, pláne, hogy szép, de az állami Petronas olajvállalat székháza a maga kategóriájában biztosan a világ legszebbjei közt van. Építészetileg mindkettőnknek a Qutub Minar ugrott be róla, csak persze jóval nagyobb, fém és üveg kivitelben, ráadásul duplán…:) A belépőnket, ami elvileg naplementére volt időzítve, már bő egy hónapja lefoglaltam, de még volt egy kis időnk, hogy lentről is körbefotózzuk a tornyokat.

A toronytúra egyébként elképesztően profin szervezett kiscsoportos foglalkozás, melyek negyedóránként indulnak és durván háromnegyed óráig tartanak. Nem mintha nem esett volna jól, hogyha nem terelgetnek, mint a marhákat folyamatosan, de azért belátható, hogy ekkora érdeklődő tömeget biztonságosan nem igazán lehetne máshogy szállítani egy működő irodaépületben. Első megállónk a két épületet összekötő duplaszintes híd volt, amit egyébként daruval, utólag emeltek be a helyére, egészen parádés mérnöki megoldás eredményeképpen. A híd állítólag mozog, én ugyan ezt nem észleltem, de Rita igen, vagy csak simán szédült az ekkor még alig kétszáz méteres magasságban…:) A híd után felmentünk egészen a 85. szintre, ahol a látogatóközpont épült ki, ajándékbolttal, körpanorámával. Mondanom sem kell, a város egészen Pazar formáját mutatta fentről, de nekem mégis leginkább a másik torony tetszett, ami ebből a perspektívából még különlegesebbnek hatott. Negyed óra bámészkodás után sajnos letereltek minket a 83. emeletig – bagatell! -, de ott megvárhattuk a naplementét. Sajnos itt nem volt lehetőség arra, hogy nyitott térben is kipróbáljuk a magasságot, mint a bangkoki toronyházak tetején, de ezzel együtt sem bánom életem eddigi egyik legdrágább belépőjét… (Na jó, egy kicsit azért igen.)

Mire leértünk, már egész szépen besötétedett, így kezdődhetett újra a fotózás, immár a kivilágított épülettel. Utána még hátramentünk a parkba, ahol megtekintettük a zenélő és táncoló szökőkút fényjátékát. Ez önmagában nem lett volna annyira ütős – mint mondjuk a barcelnai, vagy a Margit-szigeti -, de a tornyokkal a háttérben azért elég nagy élmény. Este nyolc körül viszsaindultunk a kínai negyedbe, ahol ezúttal egy kis maláj kifőzdében ettünk szenzációs sült rizst, majd egy újabb piac kört követően visszavonultunk. Pedig még nem végeztünk!

2019. október 21. – Búcsú a város zajától, avagy vissza a természetbe

Mielőtt áttettük volna székhelyünket a Taman Negara Nemzeti Parkba (egyébként a Taman Negara szó szerint is Nemzeti Parkot jelent, mégis az imént idézet módon használják a promóciókban), még hátra volt Kuala Lumpur egyik leglátványosabb része. A Merdeka tér felé vezető folyóparti – bár inkább mondanám csatornának - gyalogösvény elhalad a történelmi városmag leglátványosabb épületei mellett. A régi bíróság épülete, a szultáni palota és a színház egyaránt remek példái a keleti hatásokkal bíró gyarmati építészetnek, mígnem elérkezünk a klasszikus vonalvezetésű Péntek mecsethez, ami szintén megér egy kis sétát. Ezek az épületek főleg kívülről érdekesek, összhatásukat tekintve pedig – amit a víz és a vízparton kiépített sétány csak fokoz – emberi léptékűek, ugyankkor ízelítőt adnak a város eklektikus, de kétség kívül izgalmas múltjáról. Külön megmaradt bennem egy a mecsethez közeli téglafalú bérház is, ami önmagában nem lett volna érdekes, de olyan tűzlépcső hálózatot építettek ki rajta, ami már-már New Yorkot idézte, és eddig még sehol sem láttam hasonlót, beleértve ezt a várost is.

A Merdeka tér tulajdonképpen a maláj Hősök tere, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt díszkő helyett füvet találni, de ezzel együtt is leginkább az óriási nemzeti zászlók iránt rajongó fetisiszták számára lehet érdekes (…az azeri és a türkmén elnök felkapja a fejét…), kivéve persze a tér keleti oldalán, a vízpart felé eső Sultan Abdul Samad épületet, ami talán a legszebb az egész városban. Kicsit sétáltunk még ebben a hangulatos, ámde apró negyedben, mielőtt metróra szállva becéloztuk volna az északi buszpályaudvart, hogy nem sokkal később már a Nemzeti Park Nemzeti Park felé araszolhassunk legalább 8 erősen középkorú európai nő társaságában. Mivel más nem is volt a buszon, ebben a pillanatban csak remélni tudtam, hogy a megfelelő járaton vagyunk, és nem arra kell majd felébrednem, hogy egy kubai nightclubba érkezünk meg, ahol beachboyok kínálják fel a welcome drinket a köldökükből…

Az út teljesen eseménytelenül, ámde elég lassan tellt, de legalább a megfelelő helyre érkeztünk. Mivel a szállásunk a városon kívül volt, ezért a lodgehoz tartozó utazási irodánál hagytuk a cuccainkat, hogy még sort tudjunk keríteni egy délutáni-esti túrára. A Nemezti Park állítólag kígyókban erős, de ha szerencsés az ember, és éjszaka sétál, akár tapírral is találkozhat, amiről mondanom sem kell, elég jó móka lenne. A természetvédelmi terület Kuala Tahan faluval szemben, a folyó túloldalán kezdődik, így minden alkalommal meg kell fizetni a révészt (70ft), de szerencsére a belépő is ehhez mérhető tétel… Baráti, mindenesetre.

Gyorsan kiderült viszont, hogy a Nemzeti Park miért is olyan népszerű a kevésbé túra-kompatibilis versenyzők körében. Gyakorlatilag az összes népszerű – és egyébként egyszerű – úton pallókból épített, korláttal ellátott sétány visz végig. Még időm sem volt elcsüggedni, máris megláttam a lehetőséget. Ha nem lehet eltévedni, akkor itt az ideje kipróbálni az éjszakai túrázást! Meg is indultam nagy rössel a park legmagasabb kilátója felé, és sikerült is megtennem nagyjából 30 métert a pallókon, amikor csak azt látom, hogy egy kígyó felugrik a levegőbe a lábam mellett, majd leveti magát a pallókról az avarba. Hát ez meg mi volt… Mivel meglepődtem erősen, ezért csak annyit tudtam megfigyelni, hogy a háta (oldala?) kék színben csillogott, szóval alighanem egy blue bronzebackhez (Dendrelaphis cyanochloris) volt szerencsém. De legalább kiderült, hogy hiába a jól kiépített út, azért nem árt, ha az ember figyel a lába elé… Annál is inkább mert így másfél kilométer múlva észrevettem egy apró szalagos maláj koralkígyót (Calliophis intestinalis) az út mellett, de pár másodperc alatt bemeneküt a pallók alá. Ekkor még azt hittem, hogy újszülött példányról lehet szó, de miután rákerestem, kiderült, hogy maximum 50 cm-re nő meg, így simán lehet, hogy már kifejlett állatot láttam. A két kígyó között ránktört még egy vaddisznó, plusz Rita kiszúrt egy ködfoltos varánuszt (Varanus nebulosus) is, szóval igazán nem unatkoztunk, ráadásul ekkor még csak kb. fél órája voltunk úton. Jellemző egyébként, hogy bár a park bejáratánál lévő lodge tele volt emberrel, a túraútvonalon pontosan nullával találkoztunk.

A Teresek csúcsig azért egy kicsit kapaszkodni kellett, de ezek a túrafeltételek még így is bántóan egyszerűnek tűntek. A kilátás nem volt rossz, de már alig vártam, hogy besötétedjen, és bekapcsolhassam a zseblámpát. Azért az hozzá tartozik az igazsághoz, hogy Rita félszívvel támogatta csak az ötletet, de mégsem fordult vissza, amikor még megtehette volna, amit beleegyezésként értékeltem…:) Az éjszakai “túra” (nagy jóindulattal is 2,5 km-ről van szó) izgalmas volt ugyan, de eredményelen, amennyiben semmit, de tényleg semmit nem láttuk. Ellenben a dzsungel hangjai és a sejtelmes sötétség mégis kellemes fél órával szolgált, szóval panaszra nincs ok. Mitöbb, elég bizakodóan tekintettem a holnapi nap elé! Mire visszaértünk a partra, elkezdett szakadni az eső, de szerencsére nem tartott sokáig a zuhé, így este nyolcra már a faluban voltunk. Gyorsan útbaigazítottak minket a környék legjobb étterméhez, ahol – turista hely ide, vagy oda - nevetségesen olcsón lehetett remek maláj ételeket kapni. Mondanám, hogy ideális zárása volt ez a napnak, de annak még koránt sem volt vége, ugyanis a zárás után az utazási irodások elvittek minket a szállásra, ami durván 4 km-re volt a falutól, közvetlenül a vízparton, de már a dzsungel szívében. Olyan út vezetett oda, amivel a 4x4-es terepjárók is alig birkóztak meg, az a húsz (!) perc maga volt a Disneyland-i hullámvasút. Ennél már csak a szállás volt jobb, ugyanis a folyóra néző henger alakú, légkondis minikapszulák egyikébe kaptunk helyet. Mivel a fal üvegből volt, azon sem lepődtem volna meg nagyon, ha a hajnali ébredésnél egy tapír néz vissza rám az ajtóból. Vagy egy tigris. A tulaj szerint volt már rá példa…