2019.02.01 – Találkozás a sárkányokkal a régi főváros romjai között

Alig pár nappal legutóbbi kirándulásunk után, ezúttal a kínai újév miatt tartott meglepően hosszú iskolaszünetet kihasználva vettük fel a hátizsákot. Azonban a korábbi utazásoktól eltérően ennek célpontjául a létező legkommerszebb thai régiót, az Andamán-partot választottuk, elvégre csak találni ott valami szépet, ha már a fél világ oda jár. Komolyan aggódtam amiatt, hogy fogjuk érezni magukat a rengeteg (?) kínai és orosz turista között, de néha nem árt kicsit kilépni a komfortzónából, hátha jól sül el a dolog… Mi így lépünk ki. Mivel az egész hetes szünethez még hozzácsapták a megelőző pénteket is – sajnos már a repjegy vásárlás után -, így lett egy plusz napunk, így be tudtuk iktatni a Bangkoktól alig másfél órányi buszútra fekvő régi fővárost, Ayutthayát is.

A kaland nem sokkal éjfél előtt kezdődött, és bár a menetrend szerinti indulás előtt 5 perccel kiértünk a pályaudvarra, az éjszakai busz már csak ránk várt, el is indultunk azonnal. A jövőben mindenesetre érdemes lesz figyelni, hogy tartsuk magunkat az ajánlásként megfogalmazott 20 perccel korábbi érkezéshez… Az útra nem érdemes sok szót fecsérelni, Rita aludt, én nem, viszont az ülésekbe épített masszázs funkció így is lelazított, így egész kellemesen éreztem magam, amikor pirkadat előtt befutottunk Bangkok legnagyobb pályaudvarára. Szerencsére az Ayutthayába tartó minibuszok is innen indultak, így reggel nyolc körül már a minap kinézett biciklikölcsönzőt kerestük a belvárosban.

Szerintem a bicikli a legpraktikusabb, és persze a legolcsóbb módja a város bejárásának, hiszen egy ~30 km-es körben a legérdekesebb helyszínek beleférnek, viszont arra készülni kell, hogy ezt a megoldást a hőség miatt mégsem ajánlanám mindenkinek. A táv amúgy sejteti, és tényleg, Ayutthaya rendkívül érdekes hely abból a szempontból, hogy a látnivalók – a turistatérkép 62 darabot jelöl - elszórva találhatóak, a közöttük lévő teret pedig benőtte a modern város. Simán elképzelhető, hogy egy autószalon hátsó udvarán áll egy 400 éves templomrom, vagy épp a McDonald’s mellett fekszik egy Buddha szobor. A legtöbb általam olvasott vélemény szerint a még korábbi főváros, Sukothai a maga komplett óvárosával érdekesebb látvány, de szerintem ennek az „élő” városnak is megvan a hangulata. Egyébként itt is van egy belső park, ahol koncentráltan fellelhető több jelentős műemlék, így azt nyugodtan el is nevezhetjük óvárosnak, kézenfekvőnek látszott, hogy a túránkat is itt kezdjük.

Első helyszínünk a Wat Ratburana volt, ami egy igen tipikusnak mondható téglatemplom, középen a toronyszerű templommal, amit sztúpák vesznek körül. Kellemes meglepetésünkre – illetve a viszonylag korai órára tekintettel – rajtunk kívül alig volt látogató. Itt vettük meg az öt legfontosabb templomra szóló bérletet, amit Világörökség helyszínhez mérten elég olcsón vesztegettek, aminek oka lehet, hogy a templomok kívülről is szinte teljes mértékben átláthatóak, a pofátlanabbakat pedig az ingyenes bejutástól sem tartja vissza a fél méter magas kerítés. Tömeggel igazán csak a következő templomnál (Wat Phra Mahatat) találkoztunk, ahol is a város szimbóluma a banyán fa gyökerei közül kikandikáló Buddha-fej található. Na, ezt például nem láttuk volna a kerítésen kívülről. Ezt követően át kellett vágni a fentebb már említett tavakkal gazdagon tarkított parkon, ahol egy teljességgel váratlan, ám annál kellemesebb meglepetés fogadott. A törmelékes úton biciklizve ugyanis azt vettem észre, hogy valamivel előttem egy közel kétméteres szalagos varánusz baktat át az úton, rádásul elég komótosan tette mindezt, és csak akkor gyorsította meg a lépteit, mikor kb. 10 méterre értem tőle. Sajnos biciklizés közben nem sikerült túl jó fényképet készítenem róla, de okkal gondolhattam, ahol egy ilyen sárkány akad, ott a közelben lesz több is. És való igaz, az elkövetkező negyed órában több fejet is felfedeztünk a vízben, de a szárazföldre persze már egyik sem merészkedett ki. Mivel még a túra elején voltunk, muszáj volt tovább indulnunk, de megfogalmazódott bennem, hogy az esti program helyett – mikoris Bangkok legnagyobb parkjában, a Lumpiniben keresgéltünk volna ehhez hasonló varánuszokat – inkább ide jövünk majd vissza, és akkor még sietni sem kell, hogy sötétedés előtt visszaérjünk a városba.

A következő templom (Wat Phra Ram) is követte a korábbi sémát, de ezzel együtt is gyönyörű volt, nekem mégis a következő (Wat Phra Si Sanphet) lett a kedvencem, ami egyébként építészetileg is újdonságot hozott – a templomtorony helyett három óriási sztúpa állt a középpontban -, ráadásul egy újabb állatos történettel is szolgált. Régi pajtásunkat, a Kambodzsában megismert arany falakó kígyót persze Rita vette észre, amint a templom kapuja előtt feszülő légvezetéken araszolt, nagyjából fejmagasságban. Nem sietett sehová, így egyrészt jó fotótémául szolgált a sztúpákkal a háttérben, ráadásul lehetőséget adott arra, hogy megvizsgáljam azon tulajdonságát, amiről becenevét, a „repülő kígyót” kapta. Nem volt bonyolult a terv, egyszerűen csak megpiszkálom a hátát, arra számítva, hogy majd leugrik a vezetékről – lehetőleg nem felém, bár a mérge nem igazán veszélyes az emberre -, és eközben produkál némi siklórepülést. Nos, nem kellett csalódnom, ugyanis pont az elvárt módon cselekedett, először meghimbálta a testét, hogy lendületet vegyen, majd ugrott. Ugyan a „repülés” alig két méterre sikerült – igaz nem is indult túl magasról -, de már így is majdnem elérte a templom kerítését, aminek repedéseiben aztán pillanatok alatt eltűnt. Mondjuk nem ártott volna, ha le tudom filmezni a mutatványt, de én inkább a piszkálásra koncentráltam, míg Rita hátrébb húzódott, biztos, ami biztos… Legközelebb majd szerzek egy operatőrt.

A többi templom már jóval messzebb volt a belvárosból, de mindegyik tudott adni egy kis extrát, ami miatt megérte tekerni. A Wat Lokayasutharam kőből faragott óriási fekvő Buddha szobra miatt marad emlékezetes. A Wat Chai Watthanaramnak Angkorban sem kéne szégyenkeznie, ráadásul itt egy csomó népviseltben ugráló helyi még egy videóklipp forgatásra is meginvitált bennünket (benne leszünk a TV-ben, hurrá!). Nem utolsó sorban emlékezzünk meg a Wat Yai Chai Mondkholról is, ami szintén újítást hozott az építészet terén, amennyiben az egész komplexum egy gigantikus, belülről is bejárható sztúpa volt. Utolsó sorban pedig – mivel ténylegesen is ez volt az utolsó :) - a Wat Maheyongról, mely nem a legszebb, nem is a legnagyobb, pláne nem a legépebben fennmaradt templom, ellenben a mai napig használják, ottjártunkkor is éppen szertartást celebráltak a romok között.

Mivel mire bejártuk a templomkört, már majdnem három óra felé járt, eldőlt, hogy nem sietünk vissza Bangkokba, inkább megebédelünk végre, és visszamegyünk a parkba, hátha akad még néhány sárkány a horgunkra. Hihetetlen, de délután is ugyanolyan szolid forgalom fogadott minket a parkban, és szinte méterre ugyanott találkoztunk egy újabb példánnyal, ahol reggel is. A parkban végül még három állatot találtunk a parton, viszont tényleg nehéz volt becserkészni őket egy-egy jó kép erejéig. Mivel a térképen jelölve volt egy „úszó piac” nem messze, gondoltam még oda is tehetünk egy kitérőt, és bár árusokat nem találtunk, ráleltünk a varánuszok rejtett játszóterére. Egy kis szigeten, amit egy hídon át tudtunk megközelíteni ugyanis legalább egy tucat példány hevert a parton, kicsitől egészen a közel kétméteres példányokig. Bingó! A legjobb az egészben, hogy egy különösen szép mintázatú, igaz nem túl nagy példány megdöbbentően közel engedett magához, nagyjából két méterre, így egészen jó képeket is sikerült készítenem, teljes volt tehát az öröm! A bicikli leadása után a kisbuszra sem kellett sokat várni, hogy aztán majdnem három órát araszoljunk a bedugult elővárosi forgalomban. Nagyon jó dötésnek bizonyult, hogy meg sem próbáltunk eljutni a Lumpini parkba, épp elég bosszúságot jelentett, míg a reptérre elvergődtünk, ugyanis hiába akartam volna a belvárosban megszállni, a reptéri buszok csak reggel hét után járnak, amivel mi már lekéstük volna a másnapi járatunkat. Ennyi kényelmetlenség azért bőven belefért egy ennyire élményekben gazdag nap után, és különben is, már évek óta nem aludtunk reptéren… Igaz, én most se nagyon.

 2019.02.02 – Tengerre fel

A reggeli repülés nem hagyott bennem maradandó nyomot, ugyanis már azelőtt elaludtam, hogy a gép felszállt volna, és ez a kegyelmi állapot az út végégig kitartott. Krabi reptérről Ao Nang beach busszal is megközelíthető, de abban nem volt sok köszönet, mivel Thaiföld bármely más részén a jegy árából taxit is foghattunk volna. Cserébe viszont még lassú is volt a járat, de azért még jócskán dél előtt sikerült elérnünk a szállást. Mivel a terv csak nem sokkal az út előtt kristályosodott ki, ezért elég furcsa megoldást találtunk a szállásra, az első éjszakát ugyanis a parttól némileg távolabb töltöttük, majd át kellett költöznünk további 4 éjszakára a közvetlenül part menti – és valamivel drágább - szállásunkra. Mondjuk a problémát inkább az okozta, hogy a becsekkolásra várni kellett, amely időt dartsozással, és ebédeléssel ütöttük el. Ao Nang Beach lakossága szinte teljes egészében maláj származású muzulmán, aminek pozitív hatását szinte rögtön észleltük, amennyiben – alkoholt felszolgáló klubbok hiányában – nem hömpölyögtek az utcákon orosz és angol bulituristák, rádásul rengeteg féle nagyon finom currys étel közül választhattunk valamivel olcsóban, mint amire számítottam.

A szoba elfoglalása után délutánra csupán két program maradt. Mindenek előtt le kellett foglalni a holnapi kirándulást, és mivel minden második bódé utazási iroda a környéken, ezért viszonylag gyorsan sikerült begyűjteni a megfelelő számú ajánlatot. Kicsit furcsa volt, hogy az egyik helyen sokkal jobb árat kínáltak az úgynevezett „5 sziget” túrára, mint bárhol máshol, de hát hülyék lettünk volna kihagyni a lehetőséget. Ezt követően pedig nem maradt más hátra, mint lemenni a strandra és élvezni a hosszú út után a megérdemelt pihenést. Sok olyan véleményt olvastam, hogy Ao Nang Beach nem olyan szép, mint a környék többi strandja, nekem mégis eléggé bejött. Talán azért, mert meglepően kevesen voltak, és mert az elmúlt 8 hónapban összesen talán három napot töltöttünk tengerparton, így ennél többre nem is vágytam jelenleg. Ami megdöbbentő volt, hogy úton útfélen magyarokkal találkoztunk, de mindegyik csapat olyan volt, mintha a családfő a Magyar Gépjárműjavítók és Karosszéria lakatosok Országos Egyesületének kihelyezett ülésére érkezett volna. Sajnos az ország zsákutcás történelmi fejlődéséből következően a pénz és a kultúra viszonylag ritkán jár együtt, éppen ezért ezeket a találkozásokat nem követte heves barátkozás, mitöbb egy kicsit lehangoló is volt az egész. Bármennyire is kellemes volt a lassan mélyülő, homokos tengerpart, nekem rövid idő alatt mégis sikerült megtalálnom a környék egyetlen tengerisünét. De legalább kiderült, mi lesz az esti program, a tüskék kiműtése a talpamból... Ao Nang Beachet egy úgynevezett majom-ösvény kötötte össze a szomszédos stranddal, ahová még sötétedés előtt átsétáltunk. Meglepő módon, a makákók itt a lehető legkevésbé sem voltak agresszívak, arról nem is beszélve hogy a Pai Plong Beach még az előzőnél is szebb, és kihaltabb volt. A nap megkoronázásaként a naplemente is olyan volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Este nem maradtunk kint sokáig, elvégre volt egy némi pótolnivalónk, ami az alvást illeti, és ebbéli kötelességünknek igyekeztünk is minél jobban megfelelni… A lényeg, végre elértük a tengert.

 

2019.02.03 – Két felnőtt, öt sziget, nulla kerék

Az utazás előtti napon kellő mazochizmusból kifolyólag rápillantottam az időjárás-előrejelzésre, és frászt is kaptam legott, mert egész hétre záporokat, zivatarokat mondott, ehhez képest gyönyörű napsütésben, percre pontosan szedtek össze másnap reggel a szállásunkon. Azért mégis akadt egy kis meglepetés, ugyanis zömében élemedett korú útitársaink közül kettőről kiderült, hogy magyarok, akik feltűnően normálisak voltak. Persze kiderült róluk, hogy évtizedek óta Németországban élnek, de minden évben egy hónapra eljönnek Thaiföldre... Ilyen ez a hanyatló Nyugat. A kellemes társaság mellett az sem volt utolsó szempont, hogy végre nem csak egymás között tudtuk használni a nyelvet, ami kimondottan szokatlan érzés volt.

A program szerint a méltán világhírű Railay Beachtől több száz méteres szilafallal elválasztott Phra Nang Beachen kezdtünk – ami a túra nevével ellentétben véletlenül sem sziget -, ami talán a legszebb strand, ahol valaha is jártam – igaz eddig nem sok trópusi strandhoz volt szerencsém -, viszont itt tényleg zavaróan nagy volt a tömeg, mivel minden szigettúra ezzel az állomással indul. Hiába rettegtem a Holdújév miatt a kínaiak rajzásától, ezek szerint még nem értek ide, a turisták döntő többsége európai, illetve indiai volt. A strand sziklafaltól sziklafalig kb. 500 méter hosszú volt, az egyik végében pedig két barlangot is termékenységi kápolnává alakítottak, ami európai szemmel azért elég bizarr látványt nyújtott. Lásd képek, amik néha tényleg többet mondanak ezer szónál… Ez a megállónk nagyjából háromnegyed órás volt, ami a körbeséta után még arra volt elég, hogy beússzak egy közeli karszthegyhez, illetve rácsodálkozzunk egy partra vetett sünhal tetemére. Mivel a következő megállónk egy sznorkell helyszín volt, így ezt jó jelnek tekintettem. Búcsúzásként el is határoztuk, hogy pár nap múlva Railay Beachről még megpróbálunk átsétálni ide – a térkép jelzett egy kisebb ösvényt -, hátha a tömegek levonultával is tudjuk majd élvezni ezt a tényleg gyönyörű helyet.

A következő merülőhely volt a túránk legmesszebbi pontja, de ez sem jelentett többet húsz perc hajózásnál. Ezt a helyet azért iktatták a programba, mert a környéken csak itt telepedtek meg bohóchalak, ami a „Némó nyomában” óta komoly fétise a vízalatti világ iránt érdeklődő turistáknak. Egyébként egy viszonylag kis szikla volt a célpontunk, amit mély víz – a vezetőnk szerint két méternél is mélyebb, csak azt nem tette hozzá, hogy mennyivel… - vett körül, így a látási viszonyok finoman szólva sem voltak ideálisak, és még a sodrás is elég erős volt. Mivel én 5-6 méterig azért le tudok merülni, így láttam ezt-azt –a bohóchalakat, és még egy sünhalat is -, de másokban aligha hagyott mély nyomot a megálló. Egyébként a szikla másik oldalán – ahová a sodrás miatt nem jött utánam senki – marha jó víz alatti boltívek voltak, de a mindenen megtelepedő borotvaéles kagylók, és a valóban kiszámíthatatlan víz miatt én sem úszkáltam keresztül rajtuk.

Személyes kedvencem – és ezt alighanem Rita is osztja – a Poda sziget lett, amiről első pillanatra azt hittem, hogy teljesen kihalt, de gyorsan kiderült, hogy az élelmes kapitányunk a sziget egy eldugott partszakaszán kötött ki, ahol rajtunk kívül csak a gyönyörű strand és a kristálytiszta víz volt. Itt kaptuk meg a bőséges ebédet, majd a tisztesség kedvéért csak átsétáltunk a sziget népszerű oldalára is, ahol valóban volt tömeg, méghozzá azért, mert itt van az ún. „James Bond-szikla” helyi mása, ami annyival tud többet az eredetinél, hogy kristálytiszta víz veszi körül. Ez tényleg gyönyörű volt, és ezt csak tetézte, hogy a turisták tényleg képesek néhány négyzetméternyi helyre zsúfolódni, hogy attól száz méterre már ismét szinte egyedül érezhessük magunkat…

Újabb sznorkell következett a „Csirke Szigetnél” (a név egy sziklából ered, ami kellő fantáziával tényleg emlékeztet egy csirke fejére, bár egy lúdéra inkább…), ahol már egész sok halat, rákot, kagylót láttunk, de persze ez továbbra sem a Vörös-tenger. Végül pedig kikötöttünk a Tup szigeten, aminek az a szuperképessége, hogy egy homokpad köti össze a szomszédos Mor szigettel, amin apálykor száraz lábbal – esetünkben bokáig érő vízben – lehet átsétálni. És persze gyönyörű. Utóbbi szigeten meglepetésemre találtunk egy újabb aranykígyót, amiről nem gondoltam volna, hogy ilyen kis területen is képes életképes populációt fenntartani. Ez most nem repült. Mire visszaértünk a hajóhoz – fél négy körül járt az idő -, villámgyorsan beborult az ég, és alig pakoltam be a ponyva alá, rá is zendített a trópusi zivatar. Óriási mázlink volt, hogy a programot ez már semmiben sem befolyásolta, hiszen csak a visszaút volt hátra. Egyébként, mire elértük a partot, az eső is elállt, és az elkövetkező héten már nem is tért vissza…

Este még átköltöztünk az új szállásra – drágább és bénább, a másik helyen viszont nem volt szabad szoba -, megkerestük azt a piacot, ahol a helyiek is esznek, és utána jártam, hol tudok másnap reggel motort bérelni. Hallomás alapján tudjuk, hogy van egy tengerparti sétány, ahol elvileg vannak szuvenírárusok, klubbok és persze tömeg, de egyelőre még nem vitt rá a lélek, hogy fel is fedezzük… Lesz rá még három napunk.

 

2019.02.04 – Evezés a mangrove erdőbe, majd lépcsőzés a város fölé

Noha a Chiang Mai halálhágón való kétszeri átkelés miatt máig rémálmok gyötörnek mindkettőnket, a motorozásnak nem igazán van alternatívája errefelé, ha az ember ki akar merészkedni a strandok környékéről. A nem túl korai kelés után ennek megfelelően motorra is pattantunk, bízva abban, hogy az előttünk álló 85 km nem csupán zökkenő, de hegymenet mentes is lesz. Ebben egyébként nem is kellett csalódni, sőt, az alacsonyabb rendű utak minősége tökéletes volt, a forgalom pedig nulla. Tíz óra körül értük el Ao Thalane kikötőjét, ahonnan a kajaktúrák indulnak a szemközti folyótorkolat mangroveerdőjébe. A neten azt olvastam, hogy 500 bath (kb. 4400 Ft) a kajak egy napra, így átverést orrontottam, amikor tőlünk 700-at kértek. (Arról nem is beszélve, hogy az 500 is nevetségesen drága.) Mint később kiderült, az 500 csak az egyszemélyes kajakokra vonatkozott, de az áldott tudatlanságnak hála sikerült kialkudni az árat. Most már csak egy csoportot kellett találnunk, akikre rácsatlakozhattunk, mint bojtorjánhal a kékcápára, mivel guideot végképp nem akartunk fogadni, pedig nem árt az ilyesmi a mangrove labirintusban…

Szerencsére egy német pár és a kísérőjük is akkor indult, amikor mi, így a farvízükön sikerült megtalálnunk a „kanyonnak” nevezett útvonal cseppet sem egyértelmű bejáratát, és viszonylag kis csónaksűrűség mellett kaptunk lehetőséget a felfedezésre. A Kanyon egyébként onnan kapta nevét, hogy az út nagyrészt egy függőleges sziklafalat követ, és csak a másik oldalról határolja mangrove. Sem akkor, sem azóta nem sikerült eldöntenem, hogy a fák, vagy pedig a barlangok és a sziklaképződmények voltak e szebbek. Így együtt viszont megkérdőjelezhetetlenül Thaiföld egyik legkiemelkedőbb látványossága. A sokszor csak fél méter széles út egy idő után kiszélesedett, egy kicsit eltávolodtunk a sziklától, amit a fákon játszadozó majmok kompenzáltak. Itt már feltűntek velünk szemben haladó nagyobb csoportok is, ami kicsit furcsa, mivel a szűk járatokat szerintem nem kétirányú forgalomra tervezte a természet. Mielőtt kiértünk volna a tengeröbölbe, még áthaladtunk egy igazi sziklakatlanon, ami méltó megkoronázása volt az útnak. Mivel még csak másfél órája indultunk, eszem ágába sem volt átevezni a kikötőbe, inkább kihasználva a totális szabadságot, visszafordultunk, és egy magányosan evező olasz sráccal társulva másik irányban is végig akartuk járni az utat. Lehetőleg gyorsan, mert a látványosan fokozódó apály miatt a víz elég gyors ütemben áramlott kifelé az erdőből, és a fene sem tudta, meddig lesz hajózható a néhol alig negyven centi mély meder.

Gálánsan felajánlottuk, hogy segítünk navigálni a Kanyonban, de persze az első adandó alkalommal elvétettük a surranópályát, és kisvártatva a folyó főágán találtuk magunkat. Nekünk ez mondjuk nem jelentett akkora problémát, elvégre új utakat fedezhettünk fel, de olasz barátunkat eléggé sajnáltam. Ő láthatóan nem bánkódott, igaz nem is tudta, hogy miről marad le… Ha már eltévedtünk, elmentünk még egy kisebb felfedező körre, de valamivel egy óra után leadtuk a csónakot. A mólónál remekül látszott, hogy a vízszínt az elmúlt három óra alatt majd’ egy métert apadt, tehát aki kora délután érkezik, az nyugodtan le is mondhat a Kanyonról. Egy gyors kávé után pedig itt volt az ideje, hogy ebéd után nézzünk, elvégre három óra evezésbe ha elfáradni nem is lehet, de megéhezni könnyű.

A jegyzőkönyv kedvéért le kell szögezzem, a motorozás ezen a környéken önmagában is élményfaktor. A tengerparti utak esetében a miért kézenfekvő, de ha el is távolodunk a víztől, a karszthegyek nem múlnak el, és a látványtól kimondottan nehéz az útra koncentrálni. Negyed óra vezetés után végre találtunk egy jónak tűnő kifőzdét, de mint kiderült, az igazi ínyencséget a szomszédban szolgálták fel. Egy család ugyanis a másnap esedékes kínai újév tiszteletére (a disznó éve kezdődik), egy cicomába öltöztetett egészben sült malacot tett ki a garázsuk el. Csak remélni merem, hogy a malacot végül el is fogyasztják, és nem isteni áldozatként hagyják elenyészni, mint annyi más finomságot Thaiföld-szerte…

Azért délutánra is maradt egy hőstett, ugyanis elmentünk a Krabi városa fölé magasodó Tigris Barlang Templomhoz, ami egy igazán tekintélyes szikla csúcsára épült, ahová 1200 lépcső vezet fel. Önmagában ettől a számtól nem kell hasra esni – és amúgy sem csúsznak -, de több olyan szakasz van, ahol a kivitelező 40 cm magas, ámde 20 cm széles fokokkal viccelte meg a próbálkozókat. Nehezítésként pedig még egy csomó agresszív majom is volt az út elején, egy franciakislány zacskóját a szemünk előtt tépték ki a kezéből, de mivel csak egy Lonely Planetet találtak benne, némi rágcsálás után ledobták a fa tetejéről. És ha már kislányok… Egészen meglepő volt, hogy mennyi féle ember gondolta azt, hogy jó ötlet megmászni a sziklát, 3-tól a 83 évesig, 15-től a 130 kilóig bezáróan. Így már értem, hogy miért van tele a net horrorsztorikkal a mászásról. Nem mondom, hogy nekünk sem ez a mászás volt életünk legkönnyebb 35 perce, és biztos vagyok abban, hogy volt akinek ez volt a legrosszabb kétórája. Mindenesetre jár az elismerés minden próbálkozónak, ha már az időjárás nem díjazott minket, és a pára miatt a kilátás sem volt annyira lenyűgöző, mint reméltem, és mint amilyen lehetett volna. Félreértés ne essen, azért nem volt rossz.

Még naplemente előtt sikerült visszaérnünk a szállásra, így felfrissülés gyanánt lementünk egy kicsit a partra, elvégre illik legalább megmártózni a vízben, ha már ide navigált minket a jószerencse… Egyébként a jószerencsében - úgy tűnik - nem csak mi bíztunk, mert a parton összefutottunk egy kincskeresővel is, aki a fémdetektorával és az ásójával nyomozta Feketeszakáll elveszett aranyait. Vagy a nyugati nyugdíjas nénik elveszett félpár fülbevalóit. Este felfedeztük az éjszakai piacot, ráadásul nem egyedül, ugyanis a két napja megismert magyar párral beszéltünk meg közös vacsorát. Szó se róla, a társalgás is kellemes volt, de a showt mégis a Rita által rendelt remek kókusztejes leves lopta el… :)

 

2019.02.05 – Úgy élvezem én a strandot, ottan annyira szép és jó… de hol a Bambi?

Ma tényleg az elképzelhető leglazább napot terveztük el, ami gyakorlatilag abból állt, hogy csónakkal átmentünk Railay Beachre, ahol lehet ugyebár strandolni, sétálni egy kicsit és persze még többet strandolni. Kivéve persze, ha az ember sziklamászó, ugyanis ez a partszakasz a sziklamászók Mekkája, mivel a part mentén végig függőleges sziklafalak meredeznek. Átlátva a lehetőségeinket, a bemelegítő kétórás strandolást követően megpróbáltunk a térkép által jelzett úton átjutni a két nappal korábban már meglátogatott, ám a nagy zsúfoltság miatt csak mérsékelt rajongással megénekelt Phra Nang Beachre. Ám negyedóra kapaszkodás és botladozás után egy igazán meglepő felfedezést tettünk, ugyanis azon a ponton, ahol egy lépcsőnek kellett volna kezdődnie, csak egy szilafalat találtunk, a rajta kijelölt pályával, meg persze egy csomó biztosítókötélen lógó versenyzővel. Nem tudom, ha az életem múlott volna rajta, akkor a megfelelő felszereléssel fel tudok-e  (nyilván igen!) kapaszkodni azon a laza 150 méteren, de az egészen biztos, hogy lefelé inkább esnék, mint másznék. Mi tagadás, Rita sem erőltette a dolgot, így kénytelen-kelletlen visszafordultunk.

Azonban erre a kis kitérőre mégis jószívvel fogunk visszaemlékezni, és ez nagyrészt Ritának köszönhető. Nemsokkal azután, hogy elbúcsúztunk az öböl legszebb panorámájától, és elindultunk lefelé, Rita szólt, hogy motoszkálást hal a fákon, és miután elindult a jelzett irányba, nem sokkal később szuper aranyos és rendkívül szép majmokból álló csapatba botlottunk. Persze nem az agresszív és közönséges makákóról van szó, hanem a pápaszemes langúrokról, amik a környék igazi állatsztárjai. Sajnos nem sikerült igazán közel menni – telefonnal fényképezéshez mérten -, viszont a fák tetejéről elég sok majom, köztük kölykök is figyeltek minket.

A strandra visszaérve előbb megebédeltünk, majd elindultunk a másik irányba, ugyanis arra is vezetett egy út, a szomszédos Tonsai Beachez. Ez már nem okozott meglepetést, simán járható volt. A strand maga hasonlóan szép volt, itt is lépten nyomon sziklamászókba botlottunk, ellenben a víz itt nem homokos, hanem köves, korallos, ami az apály miatt kimondottan kellemetlenné tette a fürdést. Ami miatt viszont mégis kötelező átjönni ide, hogy ezen a részen az imént megismert langúrok nagy számban, és egészen a part menti fákon előfordulnak, így sokkal könnyebb volt megfigyelni őket.

A majmozás és némi napozás után visszamentük Railayre, ahol a hátralévő pár órát töltöttük. Összességében nagyszerű strandról van szó, a víz lassan mélyül és kristálytiszta, és még egy csattanót is tartogatott a végén, ugyanis mikor már éppen indultunk volna – a hajójegyünk 18:00-ig volt érvényes -, amikor furcsa károgásra lettünk figyelmesek. Viszonylag gyorsan megleltük a bűnöst, ami nem volt más, mint egy Keleti szarvascsőrű. Nagytestű madárról van szó, amit korábban csak reptében és messziről láttam, de most lehetőségünk volt – ha nem is közelről, mivel egy 30 méteres fa tetején ült – alaposan megfigyelni. A majmok miatt már korábban is bántam hogy nem hoztam el a fényképezőgépet, és most még jobban hiányzott.

Este ismét a mecset melletti életbazár felé vettük az irányt, ami jó döntésnek bizonyult. Egyrészt a sárga curry csirkével nem lehet melléfogni, visszafelé úton pedig – a nap méltó búcsúztatásaként - belefutottunk néhány tűzzsonglőrbe. Korábban azt hittem, hogy ezt a tevékenységet törvényileg szabályozottan kizárólag rasztafárik művelhetik, de így lényegesen élvezhetőbb volt a produkció…:)

 

2019.02.06 – Csúcsra járatva

Ma ismét motorozással indult a nap, ráadásul egészségtelenül korán. Terv szerint délelőtt meg kellett másznunk a környék lemagasabb pontját, az 550 méteres Nong Thale csúcsot. Egyébként a Nemzeti Parkba nem volt belépő, viszont mindenkinek regisztrálnia kellett egy füzetbe, hogy a hatóságoknak feltűnjön, ha nem tűnne fel újra…:) Ez a veszély mondjuk nem igazán fenyegetett, mivel az úton meglepően sokan voltak, főleg franciák és oroszok a közeli luxus resortból. Noha nem a Himalájáról van szó, de mivel a tengerpartról indultunk, beletellett majdnem két órába, míg felértünk a csúcsra. A dzsungelben sajnos nem volt nagy élet, az úton egyedüli érdekességként egy tüskés agámával találkoztunk, ami a legkevésbé sem volt ijedős, még azt is megengedte, hogy megfogjam.

Sajnos a párát itt sem úsztuk meg – szerintem ezt egyébként nem is lehet -, de a körpanoráma ezzel együtt is letaglózó volt. Ha a felfelé úton nem állunk meg minden bokornál, akkor szívesen időztem volna még itt, a „magaslati” levegőn. Lefelé szinte rohantunk, hogy behozzuk a kisebb csúszásunkat, de mindenesetre útba ejtettünk egy barlangból fakadó vízesést és egy tanösvényt is, ahol természetes környezetében is megél a Magyarországon dísznövényként árult rovarevő kancsóka. De az igazi burjánzást a dél körül megjelenő kínai turisták produkálták, itt először tűnt fel a Délkelet-Ázsiában rettegett holdújév káros hatása…

Ebédelni ismét a két napja felfedezett helyen álltunk meg, Rita pedig a vörös curryvel tette majdnem teljessé a fűszerskálát. Innen már nem volt messze a másik főbb programpontunk, a már nevével is méltán figyelemfelkeltő Tha Pom Klong Song Nam - inkább tűnik egy komplett wikipedia szócikknek, mint egy tulajdonnévnek -, ami egy mangrove-banyánfa mocsárban kialakított sétány. Én valami hasonlóra számítottam, mint amit a Jozani-erdőben láttunk, de mint kiderült, a mangrove itt kisebbségbe szorult, ami a képeket elnézve nem is feltétlenül baj. A kristálytiszta vízű patak partját keresztül-kasul átszövő banyánfa gyökerek ugyanis Krabi környékének egyik ikonikus látnivalói. (Talán már írtam valamiről ugyanezt nem is olyan rég, de igazán nem tehetek arról, hogy Krabi környékén tényleg sok kihagyhatatlan hely van…)

A hol beton-, hol fapallókból készült sétány egyébként alig másfél kilométer, mégis legalább kétórás programra kell számítani. Egyrészt, egy ponton be lehet menni fürdeni a patakba – ezt nem is hagytam ki -, másrészt pedig mi úgy gondoltuk, hogy ha már egyszer járunk erre, akkor menjünk végig rajta ellenkező irányba is. Ez remek döntésnek bizonyult, mivel a látogatók varázsütésre felszívódtak, ráadásul míg az első alkalommal egyetlen állatot sem láttunk, másodjára három szalagos varánuszt is – az egyik ráadásul vadászott -, amikkel kapcsolatban nem tudtam elűzni az érzést, hogy mégiscsak ez a természetes élőhelyük, nem pedig Ayutthaya belvárosa.

Mivel még volt egy kevés időnk, némi bolyongás és földutakon való csúszkálás után eljutottunk a Sa Kaew barlang területére is, ahol egy minimál költségvetésű, de elég szórakoztató élményparkot hoztak létre a dzsungelben csorgó patakra alapozva. Itt is lehetett volna kajakozni, de mivel csak háromnegyed óránk volt zárásig, ezért kizárólag úszásra jogosító jegyet vettünk, és azt is csak némi alku után. Azt a négyszáz forintot viszont bőven megérte a hely, még akkor is, ha indítás gyanánt összetörtem magam a folyómeder szikláin. A víz szerintem fantasztikus volt – Ritának persze túl hideg -, és jó móka volt kergetni a színes folyami halakat, gumibelsőkön lógni, valamint a kötélhintákkal beugrálni a vízbe. Rajtunk kívül csak helyi fiatalok voltak, mivel ez a koncepció aligha lesz átütő siker a döntően utazási irodákon alapuló helyi turizmus keretei között.

Ma már komolyabb kihívás volt sötétedés előtt visszaérni, és nem is sikerült teljesíteni, de végül könnyűszerrel leadtuk a motort, méghozzá épségben. Ha már ez volt az utolsó esténk Aonang Beachen, végre vettük a fáradtságot, hogy búcsúképpen be is járjuk az egészet, de azon kívül, hogy sikerült mágneseket találni, engem ez az egész üdülőövezet hangulat mérsékelten tudott csak megérinteni. Rita eközben gasztrohetet tart, ma éppen az ananászba töltött csirkés sültrizst próbálta ki. A délthai konyha hiányozni fog, és a táj is. (Ha valakinek nem lenne meg a thai-táj szóvic, akkor irgum-burgum...:))

 

2019.02.07 – Úszás cápákkal és világító planktonokkal A PART-on

Megmondom őszintén, az út előtt szinte biztos voltam abban, hogy PhiPhi sziget csak a Leonardo DiCaprio film miatt futott fel ennyire, és a valóságban közel sem akkora szám. Szerencsére részben, és csak egészen kis részben volt igazam. Hogy ennek ellenére miért döntöttem úgy, hogy mégis eltöltünk ott egy éjszakát? (A legdrágábbat Mombasa Ashgabat óta, majdnem 20 euró volt a szoba...) Mert még így is jobban jött ki a matek, mintha csak egynapos kirándulásra fizettünk volna be. Mivel mindenki arról magyarázott, hogy a sziget mennyire drága, így másfél napnyi hideg élelemmel és vízzel felszerelkezve vártuk a reggeli transzfert, ami némi meglepetésre egészen Krabi kikötőbe vitt minket, pedig mintha a jegyet Aonang-PhiPhi viszonylatban váltottuk volna. Most már értem, hogy a díler miért értetlenkedett,amikor le akartuk alkudni a transzfer árát (mivel150 méterre laktunk a kikötőtől...). Az út kb. 100 perc volt, amit Rita átaludt, és én is inkább olvasgattam, mert a vízen kívül csak távoli foltok látszottak a párában.

PhiPhihez közeledve azért már érdemes volt felnézni az ekönyvből, ugyanis a kikötő egy meglehetősen szép öbölben fekszik. Egyébként nem egy, hanem két szigetről van szó, mi PhiPhi Donra, a főszigetre érkeztünk, itt található ugyanis a turista-infrastruktúra, míg PhiPhi Ley alig két kilométerre fekszik tőle, és ott találjuk a hajók elől jelenleg elzárt Maya Bayt, A Partot. Utóbbihoz persze be kell fizetni egy csónaktúrára, melyeket a hajó-menetrendekhez idomítottak, így az egész napos túrák mellett vannak délelőtti és délutáni utak is. A környék vizei két igazán izgalmas élményt kínálnak, az egyik a szirtcápákkal-, a másik pedig a biolumineszcens planktonokkal úszás, napnyugta után. Úgy okoskodtam, hogy ha a délutáni utat választjuk, akkor a planktonok garantáltak, és még cápa is jöhet, míg ha a reggelit, akkor vagy lesz cápa, vagy nem, a planktonokról viszont biztosan lemaradunk. Ennek megfelelően, érkezés után gyorsan ledobtuk a cuccokat a szálláson, és elkezdtük felhajtani a legbarátibb árakkal dolgozó irodát. Mivel mindenki ugyanazokat az utakat kínálja, ezért elég könnyű volt összehasonlítani az árakat, így kissé zavarba is jöttünk, amikor az egyik helyen lényegesen alákínáltak a többi irodának. További örömhír, ha az út nem érinti a Bambusz szigetet, akkor még a nemzeti park belépőt sem kell megváltani, így a hatórás programot megúsztuk 11 euróból fejenként. Biztos, ami biztos alapon ráirattam a jegyre a nénivel, hogy pontosan milyen megállókba szeretnék eljutni, majd az indulás előtt még leszaladtunk egy kicsit a strandra. Fun fact, a sziget ugyanúgy televan olcsó 7eleven boltokkal, így tök fölöslegesen vásároltunk be előre/csináltunk hülyét magunkból.

A hajó viszonylag pontosan indult, és megdöbbenésemre alig hatan ültünk rajta, míg a többi csónak dugig volt tömve (20+ fő). Nem is értettem, hogy rentábilis így a kirándulás, és az sem nyugtatott meg, hogy a mögöttünk ülő argentín párnak nem említették a planktonokat... Ezért megnyugvással fogadtam, hogy alig 500 méter után, első megállónknál, a Monkey Beachen kiparancsoltak minket a csónakból, és át kellett szállnunk egy másikba, ami éppen az egész napos túra felénél tartott. Na, hirtelen már túl sok is lett az útitársból. A csónak névleges kapacitásához képest is... A majomstrand volt egyébként az út legbénább helyszíne, a part minden négyzetméterére jutott egy csónak, de legalább a makákók itt viszonylag jólneveltek voltak. A következő "megállónk" (mondjuk úgy, hogy lassított a csónak) a Viking Barlang volt, ami arról híres, hogy itt gyűjtik be azokat a madárfészkeket, amiket aztán horribilis pénzért eladnak Kínába levesalapanyagnak. Kicsit olyan volt, mint egy külszíni fejtésű bánya, de legalább addig sem porított elefántcsonton, vagy orrszarvon nyammog kedvenc népségem.

PhiPhi Ley egészen különleges sziget, olyan az egész, mint egy erőd, amit a tenger felől 90%-ban több száz méter magas, függőleges sziklafal szegélyez, a réseken viszont elzárt, gyönyörű lagúnákba jutni, melyek közül háromnál álltunk meg úszni, illetve sznorkellezni. Az első becses neve Pileh Lagúna, amelynek általam még nem látott, egészen különleges türkiz színű vize volt. Nem igazán értem, hogyan lehetséges, hogy teljes mértékben elütött a környék minden más vizétől, de ez volt a helyzet. Nekem speciel jobban is tetszett, mint a híres (sic!) Maya Bay. A legjobb öböl azonban vitán felül a Lo Sama volt. Talán nem ez volt a legszebb, tele volt rohadék medúzákkal, de olyasmit kínált, amit a világon nem sok hely... Az egyes szám sajnos indokolt, mert miután a kapitányunknak sikerült egy medúza rajba lehorgonyoznia, egy önjelölt indiai tengerbiológus elkezdett pánikot kelteni, mondván ezek rettentő veszélyesek - még úszni sem tudott a szerencsétlen, szóval bizonyára szaktekintélynek számít a kérdésben -, ezért rajtam és két olasz srácon kívül mindenki a hajóban maradt. Na, nem mintha tudtam volna, hogy mire számíthatok - én barom, nem is vittem magammal az akciókamerát -, de gondoltam úszok egyet, ha már ez lenne a program. Alig ötven méterre azonban, két papagájhal között felbukkant egy szirtcápa. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de mivel elég komótosan úszkált alattam az alig másfél méteres vízben, elkezdtem követni. Ekkor felbukkant még kettő, majd további négy-öt. Mivel ez a faj tök veszélytelen, a kifejlett példányok is csak 1-2 méter között vannak, ezért még egy kis incselkedés is belefért velük, bár elkapni egyiket sem sikerült. Pár perc után viszont visszasiettem a hajóhoz, hogy elkérjem az akciókamerát, és megpróbáljam rábeszélni Ritát, hogy jöjjön már be, mert ilyet jó darabig úgysem láthat. Utóbbi sajnos nem sikerült, ellenben a nagy kapkodásban jól összecsipkedtek a nyamvadt medúzák. Hogy mennyire veszélyes fajról volt szó, azt azért jelzi, hogy a csónakunk következő állomása mégsem a városi kórház lett... A kamerával még visszamentem készíteni néhány felvételt - amik szarok lettek, mint mindig, lásd galéria -, és úszkálni közöttük, amíg lehet. Nem akarok igazságtalan lenni, a szirtcápákon kívül is volt egy csomó szép hal, de itt most ezek jelentették a fő attrakciót. Nehéz szívvel hagytam ott őket, de mindenki rám várt, beleértve a következő megállónkat, ami elvileg az út fénypontja lett volna.

A Maya Bay lezárása annyit tesz, hogy a hajók nem haladhatnak át egy az öböl bejárata elé kifeszített kötelet, és ez a legjobb dolog, ami a hellyel történhetett. Nemcsak a korallok kezdtek el éledezni - mondjuk ebből sokat nem tapasztaltam -, hanem a kilátást megölő forgalom is jelentősen visszaesett. Egyébként meg, aki tud úszni, az oda ment, ahová akart. Egyébként itt tényleg rengeteg hal volt, és a fajgazdagság is elég jelentős. Egyszóval jó hely volt, különösen sznorkellezésre - bár én a partra is kiúsztam -, de az előző két megálló után mégsem hozta azt a hűha élményt. Ebből a szempontból állt meg a prekoncepcióm a szigettel kapcsolatban, mert ezen kívül minden más csak jobb volt. Itt nagyjából egy órát töltöttünk, majd elindultunk... senki nem tudta hová. Ekkor elméletben már csak a naplemente, és a planktonok voltak hátra, de az jól látszott, hogy a nap nem mostanában fog lebukni... Lélekben már felkészültem, hogy a kikötőbe megyünk, és tényleg arra vettük az irányt, ámde elhagyva azt kikötöttünk a "Shark Point" névre keresztelt merülőhelyen, ami elvileg csak a reggeli túra része. Hoppá! Talán Ritának mégis szerencséje lesz? Nem lett. Ahogy az várható az efféle fellengzős elnevezéssel megáldott helyeken, az érintettek rövidesen elkezdik bojkottálni azt. Amúgy még így is a Maya Bayhez mérhető, nagyon jó hely, ahol nemcsak a halak szépek, de a korallzátony is komoly életjeleket mutat. Ami azért is meglepő, mert egyébként alig száz méterre voltunk a fősziget partjától. A sodrás idővel egyre nagyobb lett, a nap pedig egyre alacsonyabbra vándorolt, így némi motorprobléma után elindultunk a nyílt víz felé, hogy onnan nézzük a horizont alá bukó napkorongot, meg az előttünk himbálózó 50 másik csónak sziluettjét...:) Ami viccen kívül, inkább hozzáadott a látványhoz, mintsem elvett volna belőle.

A sötétedésig még vagy fél órát várni kellett, de ezzel ki tudtam békülni, mert legalább biztossá vált, hogy ez a program sem marad el. A planktonnéző hely amúgy elég közel volt a kikötőhöz -  a többi csónak kicsivel távolabb csoportosult -, szóval ha valaki szívesen úszik néhány száz métert a vaksötétben, akkor fizetett túra nélkül is élvezheti a látványt. A látványt, amiről biztosan csak annyit tudtam, hogy nem olyan lesz, mint a Pí élete című filmben, vagy épp a neten agyonszínezett fotókon. Arra hiába vártunk, hogy majd a csónakon ülve meglátjuk a vakító zöldes fényt, ugyanis azon útitársaink, akik már vettek részt ilyen kiránduláson - azon kívül, hogy most a fejüket verték a falba, hogy miért fizettek be Krabin egy túrarára, ami csak erről szólt – elárulták, hogy a planktonok maguktól nem fognak világítani, mint holmi szentjánosbogarak, arra ugyanis csak külső behatásra hajlandóak. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az ember elmerül a vízben, majd a kezével hadonászik, mely nyomán felgyullad az ezernyi apró mécses. Nehéz elképzelni? Pedig maga a varázslat. De tényleg, a legjobban talán úgy tudnám leírni az élményt, mintha varázsport szórnánk magunk körül. Egy mozdulat, és a keletkezett örvények megtelnek felvillanó fénypontokkal. Ugyanezt a hatást el lehet képzelni pörgéssel-forgással, kámehámehával, bármivel, csak kellően intenzív legyen. Olyan szórakozás ez, amit szinte bármeddig lehet űzni, csak az hozott vissza a való világba, hogy a nagy hadonászásba majdnem leesett a jegygyűrűm, konkrétan az utolsó pillanatban kaptam el. A tíz méter mély vízben, vaksötétben, nem lettek volna jó esélyeim arra, hogy megtaláljam… Ha nem lettem volna már így is a fejem búbjáig vizes, most biztosan levert volna. Nagyjából húsz perc után a kapitány szólt, hogy most már mennünk kéne, mi pedig nagy nehezen ráálltunk a dologra, kb. három perc alatt el is értük a partot.

Este még körbesétáltuk a várost (?), a korábbi helyekhez képest is feltűnő volt a luxus – az árszínvonal viszont jóval alacsonyabb, mint amire számítottam -, viszont a tömeg úgy sem volt zavaró, hogy viszonylag apró területről beszélünk. Úgy látszik, hogy a tűzzsonglőrködés errefelé nemzeti sportnak számít, mert két előadásba is belecsöppentünk, majd nem sokkal este tíz után visszatértünk a szállásra. Ha esetleg úgy tűnt, hogy a mai napról különös elragadtatással írok, akkor az nem véletlen, ha meg kéne neveznem a nyaralás legnagyobb élményét, ez lenne az. Pedig eddig is magasan volt a léc…

 

2019.02.08 – Méltatlan majomterror a Paradicsomban

Mivel a hajónk csak délután háromkor indult tovább Phuketre, bőven volt időnk, hogy bejárjuk a szigetet, ami praktikusan azt jelenti, hogy felmászunk a legmagasabb pontra, majd túloldalt alászállunk egy eldugott strandhoz. Szerencsére még a hegy aljában szembesültem a ténnyel, hogy az egyetlen út, ami keresztülvisz a szigeten, az fizetős - genyóság a köbön -, mert bár így is vissza kellett mennem a pénztárcámért, de legalább nem 300 lépcsővel feljebb, a beléptetőnél ért a kellemetlen meglepetés.

Szó se róla, a kilátóponként funkcionáló hegycsúcs bőven megéri az árát, az elénk táruló panoráma – lásd lejjebb – ugyanis elég közel van ahhoz, amit egy sziget vonatkozásában a szépség maximumaként tudok elképzelni. (Na jó, szigetországban még nem jártam, de ott majd ezt használom referenciapontként.) A két kilátópont közül a felső a jobb, az alsóról ugyanis látni lehet azt a barbár sebet, amit emberi kéz okozott a szigeten, egy máig épülő (épülgető?) szálloda képében, ami egy kisebb dombot teljes egészében elfoglal. Amúgy lenne olyan hely, ahol egy ilyen épület akár jól is mutathatna, de nem egy ilyen apró ékszerdobozban.

A hegy túloldalán megszűnt a forgalom, mi pedig csak a GPS-re hagyatkozhattunk, ami ezegyszer némileg megcsalt. Ahol ugyanis ösvényt jelzett, ott maximum évekkel ezelőtt volt járható út, és el lehet képzelni, hogy egy dzsungel esetében ez mit jelent. Vagy félórába telt, míg a sűrű aljnövényzetben több száz métert ereszkedtünk, meglehetősen meredek terepen. Végül elértünk a Phak Nam öblöt, ami a Relax Beach Resort magánstrandja, és ami igazán megérdemli az ingyenreklámot, ha már hívatlanul is odapofátlankodtunk. (Utólag rákerestem, és ahhoz képest, hogy mennyire becsültem egy-egy bungaló bérleti díját, egészen olcsó hely.) Mivel a strand alapvetően csak csónakkal megközelíthető, alig volt ember, ellenben pálmafákból nem volt hiány.

Mivel visszafelé nem szívesen vágtunk volna át ugyan azon az úton, segítséget kértünk a személyzettől, akik mutattak egy alternatív ösvényt, ami egészen a kilátóig vezetett. Alig tettünk meg pár lépést, és hagytuk el a bungalókat, rajtunk ütött egy elképesztően agresszív majomcsapat. Míg korábban  - értve ez alatt az Emei Shan-hegyet – csak zsákmány reményében támadtak meg, most minden látható ok nélkül vettek körbe, vicsorogtak, és próbáltak elkapni, megharapni minket. (Na jó, akkor ennyit az ingyenreklámról…:)) Malária ide, vagy oda, én alapvetően a veszettségen kívül egyetlen trópusi betegségtől sem tartok, attól viszont eléggé, szóval nem tudtam felhőtlenül örülni a jövevényeknek. Sikerült magamra vonnom a figyelmüket, így Rita el tudott menekülni, ezt követően pedig percekig kellett farkasszemet néznem a dögökkel – amint nem volt szemkontaktus, azonnal támadtak -, míg sikerült úgy hátrálnom, hogy egy bot akadjon a kezem ügyébe. Onnantól már nyert ügyem volt, rövid úton sikerült elkergetnem őket. Bár Rita lábát sikerült elkapniuk, végül mindketten megúsztuk harapás nélkül. Komolyan mondom, a jövőben már a WC-re is csak husánggal megyek…

Nagyjából egyre értünk vissza a szállásra, de éppen csak felmarkoltuk az ebédet, már mentünk is tovább a sziget  legnagyobb strandjára, a Dalamra, ami konkrétan akkora, hogy sikerült találnunk egy olyan száz méteres szakaszt, ahol rajtunk kívül nem volt senki. Az utolsó két óránk így békés úszkálással és napozással telt, meg némi szomorkodással, hogy nemsokára kiűzetünk a Paradicsomból… Nyilván Rita miatt, ahogy az meg vagyon írva.:)

A hajóút most sem volt túl izgalmas, bár az érdekes látvány, hogy minden polgári kikötőben vesztegel/rozsdásodik legalább egy thai hadihajó is. A kikötőből egyéb program híján egészen a szállásig sétáltunk, és útközben persze megint szembejött egy aranykígyó. Kezdem azt hinni, hogy más faj nem is él az országban, aki szerint mégis, az hazudik. Apropó, ez a szállásunk igencsak vicces volt, ugyanis az épületet - a szobánkon kívül – éppen felújították, nem is volt más vendég. Este még elmentünk az éjszakai piacra, ahol örömmel nyugtáztuk, hogy Phuketen is lehet olcsón jókat enni, meghallgattunk pár borzalmas thai énekest, végezetül pedig megnéztük a kínai újévre készült installációkat a Városháza előtt. A holnapi a nyaralás utolsó napja, nem mellesleg hosszú és rázós motorozás vár ránk…

 

2019.02.09 – Orosz-kínai kondomínium

Reggel, a motor felvétele után szembesített minket a derék bérbeadó, hogy ő egyébként este hatkor zár majd, de semmi gond, a bérlés 24 órára szól, másnap reggel is visszahozhatjuk a gépet. Mivel másnap reggel útban leszünk a reptérre, ezért én kevésbé voltam megértő ezzel az elcseszett gyakorlattal szemben, de nem volt mit tenni, kicsit sűríteni kellett a programot. Ami egyébként Phuket szigetének körbemotorozását jelentette, mintegy tesztelve a nyugati parton fekvő üdülőövezet majd’ minden strandját. Sok izgalmat– leszámítva a sziget közepén húzódó hegyi szerpentineket, ahol a brutális forgalom miatt kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam – nem tartogatott a mai nap, így az alábbi forma bőven elégséges az események dokumentálására.

Bang Tao Beach: Hatalmas kiterjedésű, egyáltalán nem zsúfolt strand. A víz és a homok egyaránt szép, de a látvány ezen túlmenően semmi extra. 6/10

Surin Beach: Egyértelműen a legjobb strand. Viszonylag eldugott strand, ahol az ember kevés, a látvány szép - de nem Krabi mércével -, a víz és a homok jó, mint mindig. Kár, hogy nem maradtunk itt még egy órát… 7/10

Kamala Beach: Hasonlóan szép, mint az előző, de kiábrándítóan zsúfolt. Legalábbis ekkor még azt hittem, hogy ez zsúfoltnak számít. 5/10

Patong Beach: A sziget elsőszámú turistagettója. A hely teljesen lapos, a szó legszorosabb értelmében, semmi látvány nincs. A parton még délben, a tűző napon sem lehetett mozdulni a rengeteg orosz és kínai turistától. Az éjszakai életről nem tudok nyilatkozni, de ilyen társaságban maga lehet a Pokol. 3/10

Karon Beach: A szomszédos partszakasz, ide járnak át azok, akiknek Patong már túlságosan is zsúfolt. Jelzem, ez is az. Rita egy part menti étteremben talált zöld curryt, az utolsót, ami még hiányzott a válogatásából, ráadásul nem is megfizethetetlenül drágán. Ezt mondjuk a hely javára írom. Azt kevésbé, hogy egy hegyről visszaguruló szerencsétlen kb. 5 cm híján ripityára törte a motorunkat. Egy óriási gázfröcccs megmentette a helyzetet. 5/10

Karon kilátó: Víz itt ugyan nincs, de a parti főút legmagasabb pontjáról azért Phuket is meg tudja mutatni a legszebb arcát. A látványban mindössze 70 kínaival kellett osztoznunk. 6,5/10

Karon állatpark és kobra show: Na, elmentek ti a büdös francba… -100/10

Szélmalom kilátó: Közeledünk a déli csücsök felé, itt már kisebb szigetek is akadnak. 6/10

Ya Nui Beach: A legszebb partszakasz az összes közül, viszont sziklás, és elég zsúfolt is. A tömeg elől átúsztam a parttól 500 méterre lévő Mon szigetre (mondjuk az indulás előtt 100-ra tippeltem volna, szóval elég csalóka a látvány), ami az erős sodrás miatt sokáig tartott és nehéz is volt. Mindezek után a parton szanaszét szabdaltam szerény személyem a sziklákra szikkadt osztrigahéjakkal. Visszafelé úszva azon tűnődtem, hogy 100 km-es körben tuti, hogy az összes cápa radarjára rákerültem, mivel vagy egy tucat vágásból szivárgott belőlem a vér. Erről legkevésbé a strand tehet. 6,5/10

Világítótorony és Phromthep Fok: Itt aztán megint tobzódtak a turistabuszok. Jellemző, hogy helyszínen lévő turisták 98%-a nem jututott túl a parkolón. A világítótorony sajnos felújítás miatt zárva van, viszont a sziget legdélebbi csücskére egy kis földnyelven át, némi porban csoszogás árán el lehetett jutni. Ez tényleg egy jó, szép kilátás, és a nyugalom is garantált. Eredetileg innen néztük volna a naplementét, de így délután ötkor vissza kellett indulnunk…  7/10

Azt hittem, hogy az alig 20 km-es visszaút sima lesz, de hiába a hétvége, Phuket útjai – talán a felújítások miatt is – úgy bedugultak, hogy a kocsisorok között kellett szlalomozni, ha legalább minimális tempóban haladni akartunk. Ha a szerpentinek miatt méltatlankodtam, akkor most kimondottan bosszús voltam. Szerencsére a zéró óra előtt öt perccel sikerült visszaérnünk, és bár a tag már összecsomagolt, le tudtuk adni a gépet, ismét épségben, egészségben.

Felugrottunk a szállásra egy gyors zuhanyra, majd mielőtt újra felkerestük volna az éjszakai piacot, még tettünk egy kitérőt a belváros felé is, amit nagyon bánnék, ha kihagytunk volna. Mivel Thaiföldön az óváros – az egykori fővárosok templomromjait leszámítva – gyakorlatilag értelmezhetetlen, ezért derült égből villámcsapásként ért minket a felismerés, hogy Phuket város, mint egykori kereskedelmi csomópont, tele van százötven éves, portugál stílusú, színes épületekkel. Kis túlzással még azt is megkockáztatom, hogy ez a sziget elsőszámú látnivalója, mert strandok vannak máshol is, jóval szebbek is, ehhez hasonló óváros viszont az országban is egyedülálló.  Miután körbejártuk az egészet, csalatkoznunk kellett az éjszakai piacban, ami hétvégén valami furcsa ok miatt nem nyitott ki, így a vacsorát el kellett halasztani pár órával a Manchester meccs végéig. Éheztem, de legalább nyertünk! :) Végül a vacsora sem maradt el, nekünk pedig nem volt más hátra, mint összepakolni a cuccokat a holnap hajnali indulásra.

 

2019.02.10 – Vissza a 34 fokos télbe

A szállásunktól nagyjából három percre volt a buszpályaudvar, és a korai órán – a 7es buszt akartuk elérni - tömegekkel nem, csak kóbor kutyákkal kellett viaskodnunk. A tegnapi forgalomra alapozott aggodalmam hülyeségnek bizonyult, és órákkal az indulás előtt, kényelmesen kiértünk. A legnagyobb problémát pedig az jelentette, hogy a reptéren ne aludjunk el menten. A gépen ez a kérdés már nem merült fel, és akárcsak idefelé, most is kiesett az út. Khon Kaenben aztán irgalmatlan szmog fogadott minket – állítólag Bangkok felől fújta oda a szél -, de ezzel nem sokat tudtunk törődni, mert rohanni kellett, hogy elérjük a menetrendszerinti járatot, ami csak óránként jár. (És ami tizede a krabi-i reptéri busz jegyárának…) Végül a buszpályaudvaron sem kellett sokat várnunk, délután négy előtt pedig már a szállásunkon tudtuk felfrissíteni magunkat.

Összességében, ez a nyaralás sokkal, de sokkal jobb volt, mint vártam! Bár biztosan vannak szebb/jobb/olcsóbb üdülőhelyek is ennél, aki biztosra akar menni, nem akar lekeveredni a térképről, annak tényleg Thaiföld a legjobb választás. És ami a lényeg: Krabi>>>Phuket