2019. október 22. – Vér, veríték és könnyek (de főleg vér)

Szitáló esőre ébredtünk, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar eláll majd, de ez nem tartott vissza minket attól, hogy a bőséges reggeli után – mivel mi voltunk a resort egyedüli lakói, ezért elég nagy figyelmet kaptunk…:) - újra nekivágjunk a dzsungelnek. Sajnos egy kisebb gyomrossal indított a nap, ugyanis a “kedvezőtlen időjárási körülmények miatt” (jé, a trópusokon esni is szokott?!) ma nem nyitják ki a lombkoronasétányt – melyet majd egy éves felújítási munkák után a múlt héten adtak át… -, ami negyven méteres magasságban vezet végig az őserdőn. Vagy legalábbis egy rövid szakaszon. Az őserdő kifejezés itt nem túlzás, ugyanis a szingapúri ligethez hasonlóan ez is annak a 200 millió éves dzsungelnek a maradéka, melyhez foghatót már nem találni a Földön. Azért tettünk egy kísérletet, hátha valahogy be lehet jutni, de sajnos esély sem volt a sikerre.

Na sebaj, legalább messzebre tudunk jutni azon a folyóparti szakaszon, ahol végre letérhettünk a pallókról. Az ösvény elején hatalmas tábla figyelmezetett arra, hogy ezen pont után mindenki csak saját felelősségére mehet, valamint pontokba szedték a biztonságos túrázás szabályait, mintha legalábbis Amazónia átszelésére vállalkoztunk volna… Ehhez képest egy kényelmes ösvény vezetett minket, minimáis emelkedőkkel, ahol a legnagyobb problémát a piócák egészen elképesztő aktivitása jelentette. Alig egy óra alatt majdnem tizet szedtem le a cipőmről, de tovább szerencsére egyik sem jutott. Rita kevésbé volt résen, illetve a hosszúszárú nadrágja miatt jobban is tudtak rejtőzködni, aminek időnként sikongatás lett a vége. Az esőt szerencsére a sűrű lombkorona nagyrészt megfogta, de a nyírkos idő az állatokat is passzivitásba taszította, így nagyjából semmit nem láttunk. Ezzel együtt, mire elértünk a Bukit Indah-csúcshoz vezető kaptató aljáig, elállt az eső. És milyen jól tette, hogy elállt, mert ezen a szakaszon nem elég, hogy a fák sem éltek meg, de néhol egészen komoly szintkülönbséget kellett legyűrni köteleken kapaszkodva. Az út bizonyos szakaszai csupán fél méter széles hegygerincen vezettek, szóval egészen izgalms, és nem különben látványos részét jelentette a túrának. A kilátópontoknál eltöltöttünk egy kis időt, hasztalan kutattunk a hangoskodó élővilág után, végül a már ismert úton ereszkedtünk vissza a folyó partjára. Rita éppen egy újabb nadályra csodálkozott rá viszonylag hangosan, amikor felbukkant egy kis csoport, melyet egy francia pár és a vezetőjük alkotott. A vezető miután megnyugodott, hogy Rita – dacára a hallatott halálsikolynak – jó eséllyel életben marad, felhívta a figyelmünket arra, hogy ez a szakasz csupán vezetővel látogatható, amit szerinte a két órája elhagyott tábla jelzett is. Emlékeim szerint a táblán semmi ilyesmi nem volt, sok más viszont igen, de mivel már úgy is vissza kellett fordulnunk, ezért nem volt értelme vitatkozni. Azért azt megkérdeztem, hogy mi vezetett ehhez a korlátozáshoz, mire a guide a tucatjával elvesző túrázókat – akiknek a mentési költsége nem volt elhanyagolható tétel a Nemzeti Park büdzséjében -, valamint a mostanában aktív vadorzókat említette. Tigrisre vadásznak a környéken, hogy egyem a zuzájukat…

Visszaérve az ösvény elején meglepődve tapasztaltam, hogy a nagy vörös táblán tényleg szerepel apró fehér betűkkel, hogy tényleg csak vezetővel látogatható a terület, ami azért vicces, mert miden más információt nagy fekete betűkkel sikerült valóban láthatóvá tenni. Mondjuk nem száz százalék, hogy ha észrevesszük a feliratot, az ténylegesen eltántorít a további sétától, de mindenesetre mi megúsztuk a dillemázást, utólag meg minek… Egyébként továbbra sem értem, hogy lehet ezen az úton elveszni, de sebaj, legalább tényleg lehetett egy kis dzsungel élményünk. Az erdő ugyanis itt tényleg olyan volt, mint amit az ember látatlanul elképzel egy dzsungelről. A lombkorona ösvény továbbra is zárva volt, mi pedig elindultunk a másik összefolyó patak partja felé, mely út szintén pallókkal volt kirakva, mégis az az érzésünk volt, hogy hetek óta nem járt arra senki. A folyó partján újra végetért a kiépített út, és már kerestem a táblát, hogy “eddig és ne tovább”, de ehhez képest csak egy nyíl mutatott a 3 km-re lévő faház irányába, ameddig el szerettem volna jutni. Érdekes egyébként, hogy a Nemzeti Parkban 4-5 faház is van, ahol a kalandvágyóbb túrázók éjszaka alhatnak is párszáz forint ellenében, de látva az ottani állapotokat, nem hinném, hogy sokan élnek a lehetőséggel. Vagy, hogy akik igen, azok utána kellemes emlékként gondolnak vissza rá. Az út viszont pompás volt, a már lefelé bukó nap fényeiben egészen szenzációs volt az erdő. Út közben megtaláltuk az egyik legérdekesebb fát, amit valaha láttunk, ugyanis a földtől számítva nagyjából az első két méteren a törzs helyett csak gyökereken állt. Ezt mondjuk igazán jelezhetnék a térképek… Amire viszont nem lehetett felkészülni, hogy itt még durvább támadásba lendültek a piócák, gyakorlatilag ötpercenként kellett megállnunk, hogy levakarjuk őket magunkról… Rita továbbra is inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A faházban picit megpihentünk, de még a sötét beállta előtt vissza kellett érnünk legalább a pallókig. Ez még úgy is összejött, hogy közben megálltunk egy kicsit tisztálkodni a folyónál – a cipőnket legalábbis -, plusz belebotlottunk egy hosszúfarkú makákó családba is a parton. A tegnapi naphoz hasonlóan sötétben értünk vissza a Nemzeti Park “főparancsnokságához”, de most még tettünk egy kisebb kört a pallókon, hátha belebotlunk valami érdekesbe. Sajnos semmi. A tegnapi eredményes nap után ma a majomfalkán kívül semmit nem láttunk. Cserébe viszont embert se, az egész napos túra alatt a francia páron kívül ugyanis csak a két lengyel nénivel futottunk össze, akikkel együtt utaztunk két napja Kuala Lumpurból.

Vacsora után újfent következett az éjszakai rally, immár kevesebb meglepetéssel, ráadásul közben a táborunk is egészen benépesedett.

2019. október 23. – Elmosva

Reggel volt még egy kis időnk elbúcsúzni a gyönyörű táborunktól. Ha lett volna társaság, plusz még egy kis idő, akkor ez a hely önmagában is megérne egy hosszú hétvégét. Azonban még legalább annyi minden állt előttünk, mint volt mögöttünk, szóval bevitettük magunkat a faluba, ahol már várt ránk a kisbusz, ami egy csomó máltai fiatallal – és a lengyel nénikkel – együtt repített minket a Cameron Felföld irányába. Taman Negara Malajzia legnagyobb, legöregebb Nemzeti Parkja, összehasonlítási alap híján azonban nem tudom, hogy a legjobb is egyben. Ami biztos, hogy a fővároshoz való közelsége miatt mindenképpen érdemes útba ejteni néhány nap erejéig. (Egész pontosan másfél nap alatt az összes túraútvonalat bejártuk, sőt, olyat is, amit nem lehetett volna…) Noha kiépítettnek tűnik, a turisták hiánya miatt – igaz nem főszezonban voltunk – mégis természetközeli élmény, mitöbb, igazán lehetne egy kicsivel kevésbé természetközeli is, amennyiben eltűnnének a piócák a környékről…:)

Alig néhány kilométert tettünk meg a Parktól, amikor mellbe vág az iszonyatos kontraszt. Az ablakon kinézve az imént még a talán legszebb dzsungel nézett vissza ránk, ahol valaha jártunk, most pedig már olajpálma ligetek húzódnak, ameddig a szem ellát… Akármennyire is ipari hatalom Malajzia, az pálmaolaj még itt is elképesztő üzlet tud lenni, az őshonos növényzet pedig hamuvá lesz. De mindegy is, hiszen addigra már a tigriseket és a szumátrai orrszarvúkat kilövik mindegy szálig, hogy kínai kuruzslók potencianövelőt csináljanak belőlük…

Noha a távolság légvonalban nem tűnt igazán soknak, a sűrű és hosszú megállóknak hála az út a kelleténél jóval tovább tartott. Már majdnem délután kettő volt, amikor feltűntek az első teaületvények, hogy jelezzék, megérkeztünk a Cameron Felföldre, a maláj tea és gyümölcstermesztés központjába. Sajnos azonban nem csak a teültetvények üdvözöltek minket, hanem amint átgurultunk a városhatárt jelző táblán, az eső is eleredt. Lepakoltuk a cuccainkat egy frissen talált hotelben, majd az esőkabátokkal felvértezve elindultunk a délutánra kinézett túra irányába, de olyan elképesztően intenzív fokozatba kapcsolt az eső, hogy szégyenszemre vissza kellett fordulnunk. Mint később kiderült, jó döntést hoztunk. A zuhé egészen sötétedésig nem is csillapodott, így ezt a napon nagyjából lehúzhattuk a mosdóban. (Pedig az időjárás ráért volna a forradalmunkat elsiratni november 4-én is…) Nem vagyok hozzászokva az ilyen pechhez, de még ennél is jobban elkámpicsorodtam, amikor Tanah Rata utazási ügynökeit végigjárva mindenhol azt a választ kaptam, hogy az idén a monszun előbb érkezett, így pár napja beszüntették a közvetlen járatokat a Perhentian-szigetekre. Na, akkor a vízalatti élményeknek annyi, de legalább a hátralévő szakaszon nem kell majd rohannunk. Cserébe azért nem csak rossz hírt kaptunk, ugyanis kiderült, hogy van virágzó rafflézia a környéken, és a legtöbb iroda örömmel elvinne minket, ha esetleg ismerkedni szeretnénk. Ezen az eshetőségen el is kezdtem töprengeni, és az este hátrlévő részében így is maradtam, még a finom maláj vacsi sem tudott kizökkenteni…

2019. október 24. – A tökéletes nap kárpótol

Nem véletlenül szokták mondani egy-egy döntés előtt, hogy “aludjunk rá” egyet, ezen a reggelen én is megvilágosodva ébredtem. Ennek megfelelően reggel nyolcra elbattyogtam egy utazási irodához, hogy befizessek a fél kilenckor induló rafflézia-túrájukra. Persze nem volt nyitva, de a megadott telefonszámon elértem a cégvezetőt, aki biztosított róla, hogy lesz helyünk, várjak fél órát, és a dzsip felvesz minket. Érdemes megjegyezni, hogy raffléziák kizárólag a Maláj-félszigeten, Borneón és Szumátrán őshonosak, és egy speciális fafajta gyökérzetén fejlődnek parazitaként, így mesterséges szaporításuk gyakorlatilag lehetetlen. A Cameron Felföldön speciel pont nem élnek – a melegebb időjárást kedvelik -, így a növényekig utaznunk kellett vagy 40 km-t, de ereszkedtünk is jó sokat. Majdnem tíz óra volt, mire elkezdhettük a túránkat a gomba módra szaporodó farmok árnyékában. Noha a táv nem volt vészes, azért nem egy könnyű sétára kell gondolni, ugyanis helyenként bokáig gázoltunk a sárban, és egyébként is minden csúszós volt az itt teljesen megszokott esők miatt. Az ösvényre jellemző hogy először még a vezetőnk sem találta meg a virágokat, de némi bolyongás és telefonálgatás után végre megtaláltuk az első bimbót. A raffléziáról tudni kell, hogy majdnem egy éven át fejlődik, hogy aztán egy hétig virágozzon, így folyamatosan figyelemmel kell kísérni az aktuális helyzetet, ha sikerrel akarunk járni. A teljes út során féltucat elvirágzott növényt, ugyanannyi különböző stádiumú, káposzta szerű bimbót (az elkövetkező három hónapban lesz mit nézni) és egyetlen darab virágot láttunk. A virág tényleg lenyűgöző, még úgy is, hogy a maga nemében nem volt éppen óriási, “csalódást” csak annyiban okozott, hogy a szaga egyáltalán nem volt elviselhetetlen, ahogy arra előszeretettel hivatkoznak.

A nyolcfős csoportunk kb. negyed órát töltött a virággal, hogy aztán fél óra seggreülésekkel tarkított csúszkálás után visszaérjünk a terepjáróhoz, és elinduljunk egy őslakos falu felé. Az Orang Aslinak nevezett protomaláj törzsek kb. 4000 éve vették birtokukba a Maláj-félszigetet hogy aztán a kultúrájuk csak minimálisan változzon egészen az elmúlt néhány évtizedig. A lakosság döntő többségét jelentő malájoktól külsőleg elég látványosan megkülönböztethetőek, de mióta az államtól oktatást, könnyüszerkezetes házakat, a környékbeli farmokon pedig munkalehetőséget kaptak, azért az életmódjukat inkább jellemzi a szegény falusi lét, mint mondjuk a tradicionális törzsi berendezkedés. Ezzel együtt jó poén volt kipróbálni a fúvócsövezést, igaz, csupán céltáblára lőve. Nem akarok eldicsekedni azzal, hogy ki nyerte a versenyt, de annyi biztos, hogy ha egy majomnál nem kisebb állatot kéne levadásznom, és az nincs messzebb öt méternél, valamint mozdulatlan, akkor szinte biztos, hogy esetleg megkarcolom! :) A falut éppen elhagytuk volna, amikor kiszúrtam egy mangróve siklót – egyik kedvencem a Fővárosi Állatkerben -, amint éppen áthaladt előttünk az úton, de persze hiába szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg, addigra már eltűnt a fűben. Visszafelé úton sort kerítettünk egy remek ebédre egy indiai kifőzdében, majd számunkra és egy spanyol nő számára véget is ért a túra. Elvileg át kellett volna szállnunk egy másik autóba, ami visszavitt volna minket a szállásra, míg a többiek mennek tovább a tea, valamint gyümölcsültetvényekhez, de ehhelyett inkább megkértem a sofőrt, hogy tegyen ki minket a teaültetvények közelében, a visszajutást pedig majd megoldjuk valahogy.

A spanyol nő is csatlakozott hozzánk, így az elkövetkező órában hármasban jártuk be a BOH brinchangi ületetvényét. A BOH malajzia legnagyobb teagyártója, a környék két óriási ültetvényét is ez a skót tulajdonú cég birtokolja. A skótsága egyébként hangsúlyos, mivel az ületetvények kizárólag indiai vendégmunkások dolgoznak, valami egészen elképesztően alacsony órabérért, amiért egy maláj jó eséllyel már lehajolni sem lenne hajlandó. Az ületetvény persze baromi jól nézett ki, és külön érdekes volt, hogy a dolgozók barakkjai is a tea kellős közepében álltak, a zöld-fehét faházak ráadásul nem elvettek, hanem hozzáadtak a látványhoz. Mire elértük az ültetvény legmagasabb pontját, már egészen közel kerültünk a Maláj-félsziget legmagasabb csúcsához, a kétezer méter feletti Mount Brichanghoz. A hegy önmagáan nem lett volna olyan csalogató, de pont ebben a mikroklímában alakult ki a Cameron Felföld leghíresebb látványossága a magyarul “mohos erdő”-ként fordítható növénytársulás.

Eredetieg az 1-es számú túraútvonalat szerettük volna bejárni fél nap alatt, amit két éve lezártak ugyan a hatóságok, de a releváns fórumok szerint azóta is bejárható. Most itt álltunk pár kilométerre a végponttól, ahonnan csak lefelé kellett volna haladni, csak az idő már eléggé elszaladt. Végül a dilemmát egy pick-up oldotta meg, aki megállt mellettünk, és mutatta, hogy elvisz egy darabon, ha igényt tartunk rá. Az eperfarmtól, ahol kitett minket, már csak fél óra volt a csúcs, így úgy döntöttünk, hogy belevágunk, legrosszabb esetben, majd visszafordulunk, és stoppal megyünk le az aszfaltos úton. A spanyol nő – negyven év körül járt, szóval lánynak semiképpen nem nevezném – ide is velünk tartott, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e, mert bár a személyével szemben nem volt kifogásom, a saját tempónkkal tudtam kalkulálni, de az övét nem ismertem, márpedig az araszolás egészen biztosan nem fért bele abba a még három és fél órába, amig ki kéne érnünk az erdőből…

Szerencsére gyorsan kiderült, hogy egy elég tapasztalt hegymászóról van szó, tehát nem okozott gondot tartania az erőltetett menetet felfelé sem. A csúcson gyorsan belebotlottunk a Mossy Forest Park kapujába, mely jelenleg az egyetlen hivatalosan is látogatható része az erdőnek, elég durva belépővel az amúgy párszáz méteres tanösvényre. Nem volt igazán kecsegtető a dolog, így mi a TV-torony felé vettük az irányt, ami magánterület ugyan, de a dogozókat láthatóan nem érintette mélyen a jelenlétünk, egyébként pedig az egykori túraútvonal végpontját csak így lehetett megközelíteni. Pár lépés után az aszfaltos utat szegélyező partoldalon megláttam egy lelógó kötelet, amin nem voltam rest felkapaszkodni, és mint kiderült, ez volt a belépő a koboldok varázslatos világába. Egy, az útról nem látható keskeny ösvény kezdődött itt, mely végigkalauzolt minket a mohos erdő legszebb részén, nem mellesleg ingyen. Viszonylag sokféle erdőben jártam az elmúlt pár évben, de teljesen biztos, hogy ez nem csupán tökéletesen különbözött bármitől, amit korábban láttam, de szebb is volt azoknál. Egészen hihetetlen, mesebeli helyre csöppentünk, melynek leírásától a véges írói kelléktár okán tartózkodnék, de hirtelen értelmet nyert, hogy kérhetnek el kétezer forintot azért a nyúlfarknyi tanösvényért egy oylan helyen, amit normál esetben megközelíteni is egy vagyonba kerül. Simán megéri ugyanis, mármint annak, aki nem tudja azt, amit mi…:) Üröm az örömben, hogy túl sok időnk nem volt kigyönyörködni magunkat, ugyanis még valahogy le is kellett jutnunk a hegyről.

Az 1-es számú túraútvonal – a Cameron Felföldön van vagy egy tucat számozott szakasz – végpontjára csak komoly nehézségek árán bukkantunk, és az első harminc méter után nagyon komolyan elgondolkodtam azon, hogy vissza kéne fordulnunk. A szakasz első kilométerén nagyjából 400 méternyi szintcsökkenést kellett legyűrni, ami a nedves, sáros szakaszon alig tért el attól, mintha csak simán szabadestünk volna… Rengeteg helyen a még meglévő köteleken, desszantos módjára kellett leereszkednünk, ami egyébként baromira élveztem volna, ha nem lett volna reális veszélye annak, hogy ránkesteledik. Cserébe persze a táj mesés volt, még akkor is, ha durván 150 méter szintcsökkenés után a mohos erdőből csupán erdő lett – ebből is látszik, hogy mennyire speciális ez a terület -, de abból legalább a szebbik fajta. Szerencsére egy kilométer után kisimult az út, mi pedig nagyon felgyorsultunk, így újabb egy óra gyaloglás után meg is érkeztünk Brinchang faluba, pontosabban egy vízmű telepre, ahol személyzet nem volt ugyan, de azért Ritának meggyűlt a baja a szögesdrót kerítéssel. A túra egészen csodás volt, de a spanyol hölgy így sem volt feltétlenül boldog, mivel az egyik esésnél végigrepedt a méregdrága kamerájának a kilejzője. De még így is jobban járt, mint tegnap, mivel ő még időben érkezett ahhoz, hogy elinduljon azon a túrán, amiről mi bölcsen visszafordultunk. Négy órán át dagasztotta a sarat, hogy aztán a kilátást is eltüntesse előle a ködtakaró…

Mivel még maradt majdnem háromnegyed óránk a sötétedésig, még elsétáltunk egy kínai templomba, hogy aztán megpróbáljunk fuvart találni a szomszéd városba, ahol a szállásunk volt. Az első maláj párról, akit megszólítottunk, kiderült, hogy csak nászúton vannak, így foglmuk nincs arról, van e tömegközlekedés a települések közt, de mivel nincs semmi programjuk, szívesen elvisznek minket… Úgy legyen, sok boldoságot! Ez a kedves gesztus igazán teljessé tette a mai napot, mely jó eséllyel nem csupán a tengerszinttől számítva lesz az utazás csúcspontja. Rafflézia, teültetvény, mohos erdő, plusz ugye volt az a mangrove sikló is… Ráadásul ma délután nem szakadt le az eső, ami szinte csoda számba megy errefelé! Egy hosszúhétvégényi izgalmat sikerült belesűríteni a napba, ráadásul holnap így lesz időnk elsétálni a másik – talán még látványosabb - ültetvényhez is.

2019. október 25. – Még egy kis tea, aztán irány a tenger

Reggel egy indiai rotisütőnél kezdtük a napot – Rita egyszerűen odavan érte, és szerintem is finom, de nem elég tartalmas -, hogy aztán még míg a város aludt, elérjük a 9A jelű ösvényt, mely a Tanah Ratatól délkeletre fekvő – szintén BOH – ültetvényhez vezet, mely az egész felföld leglátogatottabb attrakciója. Ehhez képest az egyetlen túraútvonalat, amely a helyi turizmus központjával összeköti, egyszerűen ótvar áttapotba találtuk. Mondhatjuk persze, hogy a néhány méterenkét rádőlő fákkal eltorlaszolt, szabadon bóklászó kutyafalkák- és néhány évvel ezelőtt még útonállók által is fenyegetett szakasz így legalább kalandosra sikeredett, de ettől még teljesen másra számítottunk. Az út elején volt egy egészen nagy, de sajnos szemetes vízesés is, után viszonylag hosszan több-kevesebb macera, de az út utolsó 500 métere valami olyan szinten vált járhatatlanná, hogy egy kedves előttünk járó néhány méterenként akasztott ki táblákat, ami arra bíztatott, hogy bár piszok nehéz menet lesz, ne adjuk fel, már mindjárt a célnál vagyunk… Nem mintha a feladás opció lett volna, ha már látni akartuk az ültetvényt. Végül valamivel tíz óra előtt kiértünk arra az útra, ami a teához vezetett, és rögtön utána fel is vett minket egy aranyos család, akik szintén erre kirándulva töltik a hosszú hétvégét (a Depawali ebben a tartományban mindenkire vonatkozó munkaszünet).

Az ületetvény nagyjából akkora, mint amit tegnap is láttunk, de a tea itt nem egy hegyoldalon van, hanem egy völgykatlan minden oldalát belepi. Nem merném azt mondani, hogy szebb volt, mint az előző, de az biztos, hogy baromi jól nézett ki ez is, és mindenképpen megérte a “szenvedést”. A tulajdonos volt olyan kedves, és kialakított egy körpanorámás kilátópontot, ami után beneveztünk egy gyors gyárlátogatásra, és még egy-egy teára is volt idő a visszaindulás előtt. A gyártól egészen az ültetvény széléig – amíg volt látnivaló – sétáltunk, majd nem keleltt sokáig várnunk a fuvarra, nagyjából most is az első autó felvett minkett – ismét egy szimpatikus fiatal család – és egészen a szállásig fuvaroztak minket. Az út során a családfőt kifaggattam a maláj állam szerkezetét illetően, és elég érdekes dolgokat mondott az egyes tartományok autonómiáját illetően, de a lényeg, hogy – Szingapúrhoz hasonlóan – itt is elég jól működik az együttélés.

A fuvarnak hála volt időnk ebédelni, ráadásul elértük az utolsó előtti buszt Penang-szigetre (pont két szabad hely volt), ami végül annál is nagyobb szerencsének bizonyult, mint először látszott. Az út ugyanis egészen elképesztően hosszúra nyúlt, ami nem csoda, a szünet miatt mindenki úton volt, és hiába az autópálya, egészen brutális dugók alakultak ki. Az ötórás útból így lett hét és fél, és este tíz, mire megérkeztünk a kikötőbe, hogy aztán a kompot éppen elérve behajózzunk Georgetownba…

A kikötőtől nagyjából egy kilométerre volt az óváros szélén álló szállásunk, mely séta kellemes bepillantást engedett a város hangulatába. A kellemesen kivilágított utcák között már ekkor feltűntek a város védjegyévé váló streetart művek, a graffitik mellett pedig újabban már vasrudakból hajtogatott képeket is találni mindenfelé, mely az adott utca történelmi épületeit mutatta be. A szállás elfoglalása ezen a kései órán sem jelentett problémát, a közelben pedig találtunk egy útkereszteződést, ahol a környék kínai kifőzdéi kulminálódtak, így a vacsoráról sem csúsztunk le. Mivel egyikünk sem volt fáradt, ezért éjszaka még elsétáltunk az indiai negyed felé, ahol az odáig vezető látványos épületekben bővelkedő, ámde ekkorra már kihalt úttal szemben elképesztő élet fogadott minket. Nem is csoda, hiszen a Depawali miatt nagyjából mindenki az utcákon volt. Üvöltött az indiai mulatós, virágfűzérek és hennafestők mindenütt, és ehhez még az óvárosi épületek hangulata is hozzátette a magáét. Egy – igazából hat - szó, mint száz, Gergetown elég jó első benyomást keltett. Holnap pedig felfedezzük az egészet! Vagy legalábbis a kisebb részének (óváros) a nagyobb részét… :)

2019. október 26. – A street art fővárosa

Reggel nem kapkodtunk az indulással, mert minek, bár visszatekintve talán kezdhettük volna a napot korábban, ugyanis az utcára kilépve már egészen brutális hőség fogadott. A hegyekben nyilván kellemes volt az levegő - cserébe az eső veszélyével mindig számolnunk kellett -, de Szingapúrhoz képest is durván tíz fokkal tűnt melegebbnek az idő. Ennek megfelelően nem is rohantunk, szépen lassan jártuk be az óváros – kínai, indiai negyedek, és a gyarmati igazgatás épületei – legfontosabb látnivalóit. A hostelben válogathattunk a tematikus térképek között, van ami az épített örökségre koncentrált, valami a gasztrotúristákat célozta, és volt tematikus térképe a streetartnak is.

Először a gyarmati épületeket néztük meg, melyek közül a Posta, a Tűzoltóság, a Városháza és persze a Cornwallis erőd volt a leghíresebb, majd jöttek a kínai negyed templomai, utcácskái. Itt is van baba-nyonya ház, ami talán még szebb is, mint a melakai. A legnagyobb élményt viszont mindenképpen a városszerte felbukkanó streetart jelentette, ami tényleg teljesen egyedi hangulatot kölcsönöz a városnak. A leghíresebbekhez persze elég nehéz közel férkőzni a szelfiző turisták miatt, de mivel a város nagyjából minden pontján megtalálni őket, összességében azért nem volt turistagettó hangulata a helynek. Persze ismét kiderült, hogy Malajzia milyen apró kis ország, immár harmadszor futottunk össze a lengyel nénikkel. Ők is azt a klasszikus turistautat járják be, amit mi, meg még jópár százezren minden évben.

Ebédelni az indiai negyedbe mentünk egy a hétköznapinál sokkal elegánsabb étterembe – nem is volt olcsó, de néha belefér -, majd a város – és talán az egész ország –legszebb mecsetét kerestük fel. Ez a mecset nem maláj stílusban épült, ami nem véletlen, mivel százötven éve a britek által idetelepített indiai muszlimok kérésére építették. Mára már nem csak ők használják persze, de a mogul építészet stílusjegyei erősen tettenérhetőek voltak. A malajziai mecsetek mindegyikében van ingyenes idegenvezetés, most pedig még külön közönséget is kaptunk, ugyanis a helyi legfőbb templomgondnok épp az ország más tájairól érkező jövőbeni idegenvezetőket képezte, és mi lehettünk a tananyag. Elég vicces volt, hogy minden lépésünket kamerák kereszttüzében tettük meg – tényleg, még egy tévétársaság is jelen volt -, de legalább végre részletekbe menően is elmagyarázta a muszlim imarituálé minden elemét.

Mivel eddigre már tényleg elviselhetetlen volt a hőség, tartottunk egy rövid szünetet a szálláson, ami utólag nem bizonyult jó ötletnek, mert elfüstölt a laptop töltőkábele – szerencsére a gépnek nem lett baja -, amit a közeli plázában csak kevéssé szimpatikus barkácsmegoldással tudtunk volna pótolni, így inkább lemondtunk szolgálatairól az elkövetkező pár napra. Viszont látnivalóból akadt még néhány, így visszamentünk a városba, felkutatni a graffitik “maradékát”, mitöbb, találtunk egy olyan többszáz méteres fedett utcát (galériát?), ahol a létező legkölönbözőbb témában készültek alkotások, Marvel szuperhősöktől egészen az absztraktig.

Már besötétedett, mire elértük a régi kikötőt, ami tulajdonképpen egy vízre épült falu, ami ma már jellemzően szuvenírárusokkal és éttermekkel van tele. Ezzel együtt még rengeteg család lakik a cölöpházakban, és végzik a napi rutint a turisták árgus szemei előtt. Nekik talán kellemetlen, nekünk minden esetre érdekes volt, ráadásul pár ajándékot is sikerült beszereznünk. Biztos, ami biztos, este kilenckor lezárják a mólót a külsősök elől, mi pedig az éjszakai piac felé vettük az irányt, hogy kipróbáljunk pár új maláj ételt. Ez a program egyszerűen nem tud csalódást okozni. A maláj konyha önmagában is talán a legjobb az egész régióban, de az a tény, hogy minőségi indiai és kínai kifőzdéket is találni mindenhol, étkezés szempontjából mindenképpen a világ legjobb helye. Nagyjából ugyan azt tudja, mint Szingapúr, csak negyed áron. 

Egyszerűen döbbenetes, hogy elrepült az elmúlt két hét, holnap pedig már az utolsó állomás felé indulunk, búcsút intve a kultúrának, hogy nyaraljunk is egy kicsit…

2019. október 27. – Érkezés a(z adó)paradicsomba - Langkawi

Nem siettünk elhagyni Georgetownt, pláne anélkül, hogy megnéztük volna az ország legnagyobb buddhista szentélyét, a helyi kínai közösség büszkeségét, a Kek Lok Si templomot. A korai kelést egy indokolatlanul hosszú buszút követte, a helyi járatnak valamiért háromnegyed órába telt megtenni a templomig tartó bő tíz kilométert. Annyi baj legyen, legalább egy piacot is útba ejtettünk, így a reggelire sem volt már gondunk. Miután az éppen csak kinyitó szuvenírárusok által övezett sétányon felmásztunk a templomig, örömmel konstatáltuk, hogy az ünnep miatt várható tömegnyomor előtt érkeztünk.

A kínai templomok esetében nem példátlan módon a Kek Lok Si is inkább épület-együttes, mintsem épület, melyet 130 éve kezdtek építeni, de jelenleg is zajlanak a bővítési munkálatok. A templomok között heyes kínai kertek épültek, de a legfontosabb – nem spirituális, hanem turista szemszögből – épület a torony, ahonnan egész Georgetownra, és persze a környező hegyekre is remek kilátás nyílik. A templom alapos bejárása után már éppen indultunk volna vissza, amikor negyedszer is összefutottunk a lengyel nénikkel. Most már kezdem azt hinni, hogy a feromonjainkat követik… Gyanús, nagyon gyanús!

Nem volt más hátra, minthogy felkapjuk a hátizsákot, és elinduljunk a kikötő felé. Még egyszer útba ejtettük a kedvenc utcai képeinket, és kimentünk a mólóra is, mert kíváncsi voltam, napvilágnál milyen az élet arrafelé. Nagyobb, de kevésbé hangulatos. Sikerült megkóstolni a nemzeti desszertjüket is, ami elég bizarr keveréke a jégkásának, a különböző babféléknek, kukoricának és színes zseléknek. Nem ehetetlen, de azért közeláll hozzá, főleg mert cukorral is bőségesen megpakolták. A hajó indulásáig már csak fél óra volt hátra, amikor megérkeztünk a kikötőbe, de szerencsére még bőven volt üres hely, így nemsokára már az ún. “speedboat” (a hagyományosnál jóval gyorsabb, sokmotoros hajócsoda) utasterében dideregtünk a légkondi miatt. Az út a tempó ellenére is majdnem három órára nyúlt, de nagyobb baj, hogy a karcos üveg miatt sok mindent nem láttunk a tájból. Ellenben megnézhettük a világ egyik legértelmetlenebb folytatását, a Függetlenség Napja 2.-t ékes thai nyelven, na nem mintha arra akár magyarul is nagy igényem lett volna. Will Smith nélkül nem az igazi! Semmi sem az.

Mivel eredetileg a Perhantian-szigetek is tervben volt, ezért Langkawin egyel kevesebb éjszakát terveztem, és a lefoglalt szállásunkon nem volt hely, így az első éjszakára más megoldást kellett találni. Az ár mellett a második szálláshoz való közelség volt a döntő, ezen paraméterek alapján pedig egy kapszulahotelt dobott a rendszer, ami azért nem volt ismeretlen számunkra. Ezek a kapszulák viszont nem csupán méretükben voltak aprók, de kívül-belül meglehetősen futurisztikusak, és mi ennél is fontosabb, kényelmesek voltak. Mivel elvileg csak este hatig lehetett elfoglalni a szállást, a kikötőben hívtunk egy Grab-et, ami durván egy vonaljegy áráért vitt el minket a hotelbe, és amint kiderült, hogy kb. húsz méterrel túlment a címen, a söfőr inkább visszaszállított minket a kocsiba, és tett egy kört a lakótömb körül, hogy pontos lehessen. Nem tudom, hogy a lepontozástól félt-e – alaptalnul -, vagy svájci vér csörgedezett-e az ereiben, de mindenesetre ezen jót derültünk.

A kapszulák elfoglalása után, immár sötétben nem volt sok lehetőségünk, először is vacsorát keresni. Ez meglehetősen nehezen sikerült – nem csoda, mert a recepciós tök rossz irányba küldött… -, de utána szinte véletlenül megtaláltuk Kuah település – némi túlzással – nyüzsgő centrumát. Itt kell megjegyezni, hogy Langkawi vonzerejét a külföldiek körében a sziget szépsége, és relatíve könnyű elérhetősége adja, míg a helyiek körében az a tény, hogy a teljes sziget ÁFA-mentes zóna. Persze, elvileg a reptéri boltok is azok, de itt tényleg érvényesítik is a kedvezményeket az árban. Úgy kell elképzelni a várost, hogy minden második üzlethelység főprofilja az alkohol, dohány és csokoládé kereskedelme, és azt hiszem, az árverseny világcsúcstartóit kivétel nélkül itt találjuk. Ez  a gyakorlatban még a magyarhoz képest is 65-75%-os árakat jelent, egy (literes) üveg Jhonny Walkert például már 3000 forintért el lehetett hozni. Nagy kár, hogy nem – és az utóbbi másfél évben mégannyira sem – vagyunk nagy élvezői a szesznek, de azért pár sört így is beszerezetünk. Egészen sajátos jelenség ez, főleg egy muszlim többségű társadalomban, ahol a helyiek többsége nagy ívben kerüli ezeket az üzleteket, ellenben az indiai származású turistákkal, akik raklapszámra vitték az italokat, és gondolom meg sem állnak velük a szárazföldig…

2019. október 28. – Pihengetés

A mai nap leginkább a lábadozás jegyében telt, ugyanis az éjszaka (hajnalban) megnéztem egy meccset, ami kivételesen egész szórakoztatóra sikeredett. (Nem teljesen függetlenül az olcsó Guinnesstől.) Ha jól számolom, másfél kilométernél nem is távolodtunk el jobban a szállástól, mármint az újtól, ahová a délelőtt folyamán átcuccoltunk. Ebbe a távolságba a kuahi strand fért bele, ami egész jól nézett ki, a víz is szuper volt, de kereken nulla darab ember volt a vízben rajtunk kívül, ami miatt Ritának az a kényszerképzete támadt, hogy biztosan az errefelé hemzsegő kockamedúzák miatt… Pedig nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a külföldiek a sziget másik végén gyülekeznek, a helyiek pedig nem mennek a vízbe, esetleg a parton piknikeznek, vagy éppen születésnapot tartanak, mint ma.

A nap legnagyobb fogása viszont egy közeli maláj étterem volt, ahol svédasztalos módszerrel lehetett választani több, mint negyven (!) féle étel közül. Számomra egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy ennyi féle ételt miképpen sikerülhet előállítani azon a két gázrezsón, ami a konyhában üzemelt. Ez még akkor sem tűnt kivitelezhetőnek, ha a séf egészen zárástól nyitásig folyamatosan dolgozik. Egyébként pedig napközben sem unatkozhatott, mert a kiürült tálalókat folyton pótolták, estig mégis elfogyott minden fogás. Egyébként tévedtem, mert ez csak a második legnagyobb fogás volt a nap. A legnagyobb meglepetést ugyanis egy szarvascsőrű madár okozta, ami letelepedett az ablakunkkal szemben álló fára. Kössz szépen!

Sötétedés után elsétáltunk az éjszakai piacra – persze nem enni -, Rita pedig megtalálta a tökéletes ajándékot… magának. Több tucat kagylóból fűzött szélcsengő, biztosan könnyű lesz épségben megőrizni az ázsiai tartózkodásunk hátralévő egy évében...:) Nem mondhatnám, hogy a Langkawira jutó extra napunkat alaposan kihasználtuk volna, de néha ilyen sem árt. Na, majd holnap!

2019. október 29. – Szigettúra

Még tegnap este felvettük a robogót, amivel így időben el tudtunk indulni a szigetkörre. Langkawi nem túl nagy, ráadásul tökéletes, könnyen járható utak hálózzák be/járják körül, így Rita is gyorsan megnyugodott, pedig mindig ódzkodni szokott a motorozásnak már a gondolatától is.  Az első megállónk a szigek északkeleti csücskén található Tanjung Rhu strand volt, amit előzetesen is a legjobb strandként jellemeztek, mely állításba nehéz is lenne belekötni. A partról nem csak a szemközti szigetek látszódtak, de ember alig volt, a fehér homok, a sziklák és a pálmák viszont egészen gyönyörű összképet adtak. Némi extraként még egy tüdős halat is láttunk, de közeledtünkre meglepő gyorsasággal ugrált be a vízbe, és tünt el legott. Apró negatívum, hogy a víz nagyon messze volt az áttetszőtől, de ez a homokos strandok esetében a legtöbbször sajnos így van. A sziget fő folyója is itt torkollik a tengerbe, szóval aki mangróvék közt akar csónakázni, annak is ide kell jönnie. Mi egy másik túrát néztünk ki még korábban, szóval beértük a part látványával, de elég valószínű, hogy ha bármelyik szálláshelyet válaszhattuk volna a szigeten, akkor az itt található két luxus resort valamelyike lett volna a győztes. Szerencsére egy-két hely már kinyitott, így volt alkalmunk megreggelizni.

(Nem szabad elhallgatnom viszont azt a gyalázatos merényletet sem, amit Rita követett el ellenem, amikor úgy döntött, hogy a tőlem kapott gyönyörű csigaházát a cipőm mellett fogja tárolni. Mondanom sem kell, hogy ráléptem, és két félcentis tüskét is csak napokkal később sikerült kíműteni a talpamból. Addig meg járhattam lábujjhegyen…)

Alig indultunk tovább, nem messze a parttól, közvetlenül az út mellett láttunk egy álarcos langurt, ami a maláj félsziget legmókásabb majma, de sajnos a Railay Beachen látott társaihoz hasonlóan ez is félénk volt, és gyorsan elhúzódott  közelünből.

A következő – gyors – megálló a “fekete homokos strand” volt, ami igencsak apró, és nem tudtuk eldönteni, hogy a feketeség vulkáni működésnek, esetleg az ott parkoló kismotoros csónakokból szivárgó olajnak köszönhető, ezért a vízbe nem csábultunk, pár jó kép után tovább indultunk a sziget legszuperebb látnivalója, a hét kutas vízesés felé. Még mielőtt elkezdtünk volna a hegymenetet, megáltunk egy bő órára a Kok Beachen, ahol – nyilván a nagy melegre és az erős napra tekintettel – rajtunk kívül egy élő embert láttunk, őt is csak távolról. Ennek a strandnak a szépségét a szemközti szigetek mellett a parti kókuszpálma liget adja, ami egyrészt árnyékot adott, másrészt pedig kipróbálhattam, hogy puszta kézzel meg lehet e hámozni, majd feltörni egy lehullott kókuszdiót. Nem mondom, hogy nem küzdöttem vele vagy tíz percet, de végül hozzájutottunk a kellemesen hűvös, és nagyon finom kókusztejhez. A szorgos munka után a mártózás is jobban esett a meglepően tiszta vízben.

Félúton járhattunk a néhány kilométernyi szerpentinen, mikor találtunk egy pontot, ahonnan egész jó kilátás nyílt a Langkawi Sky Bridgere, mely a sziget legfőbb nevezetessége. De mivel a korábbi tájékozódásom alapján ez egy durván túlárazott parasztvakításnak tűnt, maradtunk a földszinti bámészkodásnál. A parkolóból a vízesés fölé néhány száz lépcsőfokon lehetett kapaszkodni, és mivel erre ázsiai ember ritkán vállalkozik, nem is volt túlzsúfolt a hely, pedig ehhez minden adottsága meglett volna. A később vízesésbe torkolló folyó ugyanis az évmilliók alatt olyan módon munkálta meg a medret, hogy hét többé-kevésbé szabályos medence alakult ki, melyek közül az egyik egészen pontosan a vízesés szélénél. Magyarul húsz centire az ott fürdőzőktől durván ötven métert zuhan az egyébként bő víz. Nem mondom, hogy teljesen veszélytelen volt megközelíteni a sodrás és a csúszós sziklák miatt – nem is mentünk oda sokan, például Rita sem -, de egészen különleges élmény volt mártózás közben lenézni a zuhatagra. Zambiában valami ilyesmiért kérnek el száz dollárt fejenként. (Na jó, a Viktória-vízesés pár fokkal látványosabb…)

Mire kikászálódtam a folyóból, éppen el is kezdett szakadni az eső, de szerencsére nem tartott sokáig a zápor, és addig is volt fedél a fejünk felett. A vízesés-élmény fele ezzel együtt még hátra volt, az eső elálltával le tudtunk menni az aljába, ahol szintén lehetőség volt fürdeni – itt azért sokkal többen voltak -, valamint a bátrabbak a szikláról is ugrálhattak a víz által kivájt medencébe. A még ennél is sokkal bátrabbak (értve ezalatt néhány francia négert) ugyanezt szaltózva is megtehették, ellopva ezzel a showt még a vízesés elől is. Az atletikus huszonévesek között akadt egy pocakos bácsi is, aki nagyon kis híján szétlocssantotta az agyát az egyik sziklán, de mivel mégsem történt tragédia, ezért leírhatjuk, hogy a szaltózás kortalan műfaj…:)

Ekkor már alaposan benne jártunk a délutánba, de nem is volt sok minden hátra, egyedül a sziget turizmusának gócpontja, a Cenang Beach. A korábbi strandok esetében hatalmas pozitívum volt, hogy embert elvétve láttunk csak, nem is csoda, mindenki itt volt. A strand egyébként óriási, szép is lett volna, ha nem hevertek volna tényleg mindenhol emberek. Persze akkora zsúfoltság nincs a világon, hogy a lengyel nénikkel ne fussunk össze, de legalább volt, aki vigyáz a cuccainkra, míg mi a vízben vagyunk. Míg a parton tömegek hevertek, addig a vízben a legkülönbözőbb vizi játékokkal (banán, motorcsónak által vontatott siklóernyő, vagy éppen jetski) húzták ki a pénzt a turisták zsebéből. Pedig a szórakozást az erős hullámzás önmagában is garantálta, szóval gyorsan telt az idő. Emellett volt még egy praktikus ok, hogy itt, a sziget nyugati partján zártuk a túránkat, ez pedig a naplemente volt. Nem is kellett csalódnunk benne, igazán elsőosztályú élményben volt részünk. Ennek persze megvolt a böjtje, amennyiben sötétben kellett visszavezetni a szállásig. Szerencsére a forgalom elenyésző volt, ellenben a repképes rovarok számával, melyek jelentős része az arcomban landolt. Noha holnap délelőtt még lesz programunk, mondhatjuk, hogy egy méltó nap(lementével) búcsúztunk ettől a bő két hetes kalandtól.

2019. október 30. – A thai határ felé...

Még két napja sikerült lefoglalni az utolsó programunkat, ami egy kellemes motorcsónak túrát tartalmazott három közeli szigetre. A sofőrünk halál pontosan érkezett – éppen csak befejeztük a pakolást -, és a szállásunkon lakó kínai családdal együtt elindultunk a kikötő felé. Itt egy kicsit várnunk kellett, míg elment mégegy körre, ahonnan egy maláj párral, valamint egy csomó indiaival tért vissza, de nem sokkal később az elképzelhető legvegyesebb csapattal kihajóztunk az öbölből. Mit kihajóztunk, szinte repültünk!

Az első megállónk Breash Basa sziget volt, ahol strandolhattunk egy rövidet. A homok, a dzsungel és a víz egyaránt ideális lett volna, csak éppen az összes szigettúra itt kezdte a napot, szóval elég zsúfolt volt a part. A sziget különlegességét a korábbi strandokhoz képest az adta, hogy a homokos part után a víz kimondottan sziklássá vált, és a korallok miatt itt már számottevő mennyiségben bukkantak fel halak, melyeket eddig hiányoltunk. A következő csak egy villámlátogatás volt a Singa Besar sziget egyik öblében, de ezzel együtt is ez tekinthető Langkawi egyik legmenőbb programjának, ugyanis itt figyelhetőek meg legnagyobb számban a környék jelképeként funkcionáló fehérhasú rétisasok. És itt tényleg több tucat sasra kell gondolni, akik nyilván nem kis részben a most következő etetés miatt szöktek ide. Történt ugyanis, hogy a kapitányunk elkezdett csirkehús cafatokat szórni a vízbe, mire az összes madár fölénk navigált, majd szépen koreografálva csapott le a vízfelszínen úszó finomságokra. Az egész nem tartott két percig, de az annyira intenzív és látványos volt, hogy önmagában emiatt megérte volna a túra. Alig bírtuk kapkodni a fejünket…:)

Az utolsó megálló volt a leghosszabb, ugyanis a Dayang Buntig (alias “várandós nő”) sziget belső, szent tavát kerestük fel. A sziget onnan kapta a nevét, hogy a domborzata egy fekvő, állapotos nőre emlékeztet, és tényleg. A legenda szerint a szigeten lévő édesvizű tóban való megmártózás közeli gyermekáldással jár, nos, ezt majd meglátjuk. A 360fokban hegyekkel körbevett tó egyébként tényleg remekül mutat, de az élményt némileg tompítja, hogy az úszásképtelen indiai/kínai/maláj turisták tömegére tekintettel csak mentőmellényben lehet fürdeni benne, ahogy kajakozni és vízibiciklizni is. Előbbit ráadásul csak egy lekerített, apró öbölben. Nem tudom, hogy hány percig lebeghettünk, mint valami szerencsétlen jelzőbólya, de én már kezdtem unni, úgyhogy nem is bántam, hogy elérkezett a visszaindulás időpontja. Főleg, mert a délutáni kettes hajót semmiképpen sem késhettük le… A szigetek közti száguldozás búcsúzóul még újra felnyomta kicsit az adrenalint, így lett kerek a mai félnap. (Micsoda képzavar…:))

Mivel a sofőrnek újra két kört kellett tennie, ezért megkértem, hogy amint elértük a szállodát, várjon már fél percet, míg felrohanok a cuccokért, és így egyből meg is volt a fuvarunk vissza a kikötőbe. Ott ettünk egy búcsúebédet, majd a vámvizsgálaton átesve (ugye elhagyjuk az adóparadicsomot) felszállhattunk a hajóra. Mókás volt, hogy az összes többi utas kihasználva a fejkvótát, kartonokkal szállította a szeszt a szárazföldre. Állítom, az indiai családok csak azért hurcoltak magukkal néhány már-már mozgásképtelen agg családtagot, hogy az ő fejadagjukat is bevihessék az országba… :)

Kuala Perlisből a vártnál sokkal nehezebben, és kicsit drágábban sikerült buszt találnunk Changlunba, hogy onnan Grabbel érkezzünk meg a határhoz. A nap már lemenőben volt, de annyi idejük még volt a thai határőröknek, hogy értetlenkedjenek egy sort a régi útlevélben lévő munkavízumunk miatt, de végül csak megkaptuk az áldást, és visszatérhettünk Thaiföldre. Innen még egy meddő másfél óra volt Hat Yai, mely annak ellenére egy tök hangulatos nagyvárosnak tetszett, hogy alig néhány kilomterre innen már kezdődik a szakadár thai provinciák drótkerítéses, páncélozott ellenőrzőpontokkal tarkított világa. Este kerestünk még búcsúzóul valami finom dél-thaiföldi fogást, majd visszatértünk a szállásra, hogy összegezzük a mögöttünk hagyott heteket. Hiszen másnap már “csak” egy repülés várt ránk Khon Kaenig, majd onnan még jópár óra buszozás, hogy harmadnap már visszazökkenhessünk a dolgos hétköznapokba.

A “szárazföldi” Malajzia által egy olyan országot ismerhettünk meg, ami élhetőség szempontjából talán a legjobb egész Ázsiában. Olcsó, fejlett, pazar a konyha, az emberek elképesztő segítőkészek és még angolul is beszélnek. Látványosságok tekintetében is sokat tud nyújtani, de a túristainfrastruktúra fejlettsége miatt nekem szinte már túl kényelmes volt minden. (Na jó, a piócák nagyon nem!) Ezzel együtt ideális hely bárki számára, aki elkezdene ismerkedni Délkelet-Ázsiával, főleg mert bónuszként kaphat egy kis ízelítőt Kelet- és Dél-Ázsiából is, hála a kínai és indiai diaszpóráknak.:) Azért a teljesebb kép kedvéért, nemsokára megnézzük a borneói részt is, de az biztos, hogy Ritának már most új kedvenc országa van… Folyt. köv. ;)