2018.10.04. - … hanem a rizsföldeken is (folytatás)

A vietnámi utunk sokkal logikusabb, mint akár a közép-ázsiai, akár a kínai, mivel szinte egyenes vonalban kell haladnunk északól délre, de a rövid(ebb) távolságok miatt két alkalomtól eltekintve az éjszakai busz/vonat sem opció. Következő állomásunk Tam Coc falu volt, melyet a roppant kreatív „Ha Long Bay a földön” elnevezéssel próbálnak eladni a turistáknak. Mivel este érkeztünk, az analógia igazolására még várnunk kellett egy keveset, de addig is szállás után kellett néznünk, ugyanis a busz nem a közeli városba vitt – ahogy azt előre egyeztettük – hanem direkt a látványosságnak helyt adó faluba. Holnap ennyivel könnyebb lesz eljutni a jegypénztárig, és nehezebb elérni a vonatot. A szálláson rajtunk kívül egy új-zélandi pár volt – akiket kecses alkatuk miatt a sötétben biztos maorinak néztem volna -, de sok információval nem tudtak szolgálni, szerintem azt sem nagyon tudták, hogy merre járnak éppen. Este még szenvedtünk egy kicsit a vietnámi vasúttársaság honlapjával, ahol bár adott a lehetőség angol nyelven is jegyet foglalni, valamiért a bankkátyáinkat viszont nem szerette a rendszer. Mivel a helyben lévő ügynökök a jegyet dupla áron kínálták, végül abban maradtunk, hogy másnap úgyis lesz motorunk, teszünk egy kisebb kitérőt az állomás felé…

2018.10.05. – Lábbal evezni

Reggel gyorsan kiderült, hogy bármilyen szimpatikus hely is a szállásunk, egyéb szolgáltatását nem érdemes igénye venni, így a motorbérlést – féláron – inkább a szomszédos étteremben ejtjük meg. De még előtte csónakra szállunk, és irány Tam Coc, ami biztosan ott van Vietnám öt legturistásabb helye között. Ennek megfelelően igyekeztünk megelőzni a Hanoiból érkező csoportokat, ami még a késői keléssel együtt sem tűnt lehetetlen feladatnak. A kikötőben már százszámra várakoztak a hajók, szerencsére azonban a látogatók még alig kezdtek gyülekezni. A szabályok értelmében legfeljebb két külföldi kerülhet egy csónakba, így privát saját kapitánnyal – egy negyvenöt év körüli nővel – vágtunk neki a közel kétórás útnak. Noha a túra „Ha Long-öböl élményt” ígért, azért a karszthegyek errefelé inkább csak dombok, ezzel együtt persze elég jól mutattak a patak mindkét partján, néhány esetben pedig felettünk is, ugyanis három helyen a víz alagutat vájt a hegybe, és azon keresztül haladtunk. Az élmény szerves részét képezi, hogy az evezős nénik kizárólag a lábukat használják a lapátolásra. Van aki váltott lábbal – mintha taposna - dolgozik, van aki pedig mellúszó lábtempókkal halad. Gondolom kibékíthetetlen ellentét van a két iskola között, és őszintén szólva magam sem tudnék választani, hogy melyik a hatékonyabb. Egyébként aligha létezik ennél nyugisabb, relaxálóbb program Vietnám-szerte. Egyedüli negatívumként azt nevezném meg, hogy visszafelé ugyanazon az útvonalon jön a túra – a patak és a kikötő adott, ugyebár -, így elvész az újdonság varázsa. Egyébként a visszafordító pontnál árusok vártak minket, és itt találkoztam az eddigi legmókásabb saleses trükkel az út során. Miután tisztáztuk, hogy nem kérünk innivalót, az árus felvetette, hogy akkor vehetnénk a csónakos nőnek, elvégre olyan keményen dolgozott értünk… Hát lehet erre nemet mondani?! (Igen.)

Visszafelé úton már feltűntek a kínai turisták, illetve mielőtt feltűntek volna, harsány jókedvük már jó előre letarolta az idilli környezetet. Gyorsan felvettük a motort a vasútállomás felé vettük az irányt, ahol meglehetősen gyorsan sikerült is megvennünk az éjszakai vonatra szóló együnket, majd azzal a lendülettel mentünk is tovább Thrang An-felé, ami az egész térmészeti-kulturális örökség terület névadója. Nem igazán tudtuk, hogy mire számíthatunk, mert ez a hely sehol nincs reklámozva, és a neten is viszonylag kevés információt találtunk róla, mivel mindenhol Tam Coc-al foglalkoznak helyette.

A metódus itt is ugyanaz volt, újfent csónakra pattantunk – bár most két vietnámival osztoztunk a hajón (és a költségeken), kiválasztottuk az útvonalat a három lehetőség közül, majd irány az ismeretlen. Tam Coc után elég megdöbbentő volt, hogy a három órás (!) út alatt talán két csónakkal találkoztunk, és nem csupán azért, mert a többség a másik két útvonalat választotta – mivel azok érintették a King Kong film egyik forgatási helyszínét -, összesen sem voltak túl sokan a falutól alig 15 km-re lévő helyszínen. Egyébként gyorsan kiderült, hogy messze a legjobb útvonalat választottuk, mivel az útnak teljesen más hangulata volt az előzőnél. Itt már valóban hegyek között eveztünk, ráadásul kilenc barlangon is át kellett haladnunk, melyek mind újabb és újabb teljesen elzárt öbölbe vezetett, ahol a dzsungelen kívül csak egy-egy buddhista templom fogadott minket. Noha tudtam, hogy a főút légvonalban alig másfél kilométer, olyan érzésünk volt, mintha a világ végén lennénk. Ha választanom kéne a két program közül biztosan ezt választanám, és ezzel alighanem Rita is egyetért. Ráadásul még egy szalagos varánusz kölyköt is meg tudtunk figyelni, ami épp a csónakunk előtt úszott keresztbe. Noha jobban örültem volna egy három méteres, 50 kg-os példánynak, kezdetnek ez is megteszi…:)

Mivel a program jóval tovább tartott, mint vártam – és mint az a leírásban szerepelt -, ezért a visszaérkezés után iparkodnunk kellett, hogy tejessé váljon a nap, és feljussunk a Hang Mua barlang tetejére, ahol harminc méteres kősárkány lakozik, és ahonnan állítólag parádés a naplemente. Utóbbi annyira nem igaz, hogy a naplementét onnan éppen nem látni, mivel a hegyek eltakarják, cserébe viszont a panoráma tényleg egészen remek volt. Sajnos ezt rajtunk kívül aznap vagy száz másik ember is megtapasztalta…

Még a vaksötét beköszönte előtt sikerült leadni a motort, felmarkolni a csomagokat majd megvacsorázni. Sajnos a vasútállomáshoz nem volt buszjárat, így kénytelenek voltunk taxizni, de a motorkölcsönző elég korrekt árat adott ki nekünk. A vonatra még így is kellett várnunk egy kicsit, de nem unatkozni nem volt időnk, ugyanis megtalált minket egy fiatal tanárnő a nyolcévesekből álló csoportjával – mindezt este fél tízkor -, és feltétlenül velünk akarták gyakorolni az angolt. Rita kapott egy kis ízelítőt, hogy mi fog rá várni… És ami azt illeti, inkább szórakoztatónak, mint vészesnek tűnt a mutatvány.  Ennél már csak a vagonunk jelentett kellemesebb meglepetést, ugyanis az jóval az IC szint fölött volt, hátrahajtható, ún. „soft seat” ülésekkel. A tartalmas napnak hála el is aludtunk viszonylag gyorsan.

2018.10.06. – A világ legnagyobb barlangjai

Hajnalban érkeztünk Dong Hoi városba, de mivel nem ez volt a célpont, még találnunk kellett egy buszt, amivel eljuthatunk a Phong Nha Nemzeti Parkba, mely arról híres, hogy itt található a világ legnagyobb száraz és vizes barlangja is, és még vagy háromszáz másik is. Mi nem vagyunk telhetetlenek, így beérjük hárommal is, amelyek közül elsőként a névadó Phong Nha kerül terítékre.

Nyolc óra körül sikerült is elfoglalnunk a szállást, és mivel ma egy igazán laza napnak néztünk elébe, pihentünk is egy kicsit azon melegében. Azért még délelőtt összeszedtük magunkat, és elindultunk a kikötőbe. Ugyanis a helyiek foglalkoztatása kedvéért ezt a barlangot csupán a víz felől tették megközelíthetővé, így ismét csónakra kellett szállni. (Lassan már külön statisztikát kell vezetnem a csónakkal megtett útnak is…) Azonban itt már nagyobb léptékben gondolkodtak a szervezők, így a csónakokra motor is jutott, ráadásul egy tucat turista is felfért rájuk. Mi egy nagyobb német csoporthoz csatlakoztunk, és ha már így történt, gyorsan el is foglaltuk a legjobb helyeket a hajó elejében... :) Tetszettek volna gyorsabbak lenni, ugyebár. (Te is, fiam, Vettel!)

Fél óra alatt értük el a barlang száját, ahol nyomban le is állt a motor, két kísérőnk pedig el is kezdte a lapátolást, utunk további részében eképpen közlekedtünk. A barlangban – noha több, mint harminc km a feltárt része – csupán másfél km-t tettünk meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy lássunk pár szép – de nem kiemelkedően szép – cseppkövet, arra azonban nem, hogy megfejtsük, hogy mitől haladunk, ugyanis az evezősök láthatóan alig értek a vízhez a lapáttal. Már épp csalódtam volna a barlangban, amikor kikötöttünk, és kaptunk fél órát, hogy bejárjuk – az egyébként barlang bejárata után nem sokkal kezdődő – termeket. Na, itt azért már láttunk pár igazán különleges cseppkőformát, ami összességében fel is húzta az élményt. Egyébként a hajóút is érdekes volt, ugyanis azt vettük észre, hogy a parton szinte egymást érik a keresztény templomok, míg buddhista pagodát talán, ha egyet láttunk. Úgy tűnik, hogy a franciák erre kiemelkedően eredményes térítő munkát végeztek.

Mivel gyalogtávolságon belül más érdekességről nem tudtam – a barlangok pedig egyébként is egészen eszement módon 15:30-kor zárnak -, a motor pedig csak másnap áll rendelkezésünkre, így a délutánt a blognak szenteltem. Este azért még bementünk a városa, ami nem is volt hiábavaló, hiszen ráleltünk egy amerikai veterán pizzériájára, ahol egész Vietnám legolcsóbb sörét mérték – leszámítva persze azt, ami ingyen volt Hanoiban :) -, így néhány órát elbeszélgettünk az álmait éppen itt beteljesítő fickó társaságában. A legfigyelemreméltóbb megjegyzése egyébként az volt, hogy mekkora szerencsénk van az időjárással, mivel tavaly ilyenkor a főúton másfél méteres víz hömpölygött. Ezt elképesztően nehezemre esik elhinni, de az sem lenne egy utolsó kaland…

2018.10.07. – Izomszakadás a Ninja Warrior barlangban

Reggel a lehető legkorábban reggeliztünk, hogy aztán motorra szállva a barlangok, illetve az azoknak helyt adó nemzeti park felé vegyük az irányt. Mivel a „Sötét Barlang” csak tízkor nyitott, ezért a szerényen „Paradicsomi Barlang” névre keresztelt képződménynél kezdtük a túrát. Itt nem volt semmi folyó, meg csónak, elrobogtunk 30 km-re, megvettük a helyi mércével elég drága belépőt, majd megmásztunk egy dombot, hogy aztán alámerülhessünk a hegy gyomrába. A Nemzeti Park összes barlangja tartalmaz opciót arra vonatkozóan, hogy nem csupán a kiépített szakaszt látogathassuk, hanem barlangász kísérő társaságában a járat mélyébe hatoljunk, de mivel ezeket a túrákat 20-50.000 forint körül vesztegették, és teljes napot igénybe vettek volna, ezért maradtunk a kommersz megoldásnál.

A kommersz jelen esetben a legszebb cseppkő-barlang, ahol valaha jártam. A másfél kilométeres szakaszon egymást érik a jobbnál jobb termek, a paradicsomi megnevezés pedig igazán nem túlzás, Ádám-Éva és állatfigurákat egyaránt könnyű szerrel bele lehet látni a cseppkő formákba. Ami pedig különösen jó volt, hogy mivel korán érkeztünk, szinte miénk volt az egész járat. Nagyjából másfél óra, ha az ember nem akar átrohanni az egészen, márpedig mi nem akartunk.

Mivel a cseppkövek terén elértük a csúcsot, direkt szerencse, hogy a következő – egyszersmind utolsó – barlangunk esetében nem azok jelentik az attrakciót. A „Sötét Barlang” ugyanis egy kalandpark szuper természetes díszletek között, nem mellesleg Vietnám legtúlárazottabb látnivalója (a belépő annyi, mint egy napos hajókázás a Ha Long öbölben). Miután letettük a motort, gyorsan csatlakoztunk egy zömében izraeli fiatalokból álló csoporthoz – mivel a barlang csak csoportosan látogatható, a következő indulása pedig ki tudja meddig váratott volna -, átöltöztünk, és felkapaszkodtunk egy toronyba, ahonnan a kötélpálya indult. Szeretném dokumentálni, hogy óriási hibát elkövetve engedtem magam lebeszélni az akciókamera használatáról – a recepciós szerint a sárfürdőben biztosan elveszne/tönkremenne -, így elmulasztottam felvenni pár emlékezetes pillanatot…

Rögtön az indulás izgalmasra sikeredett, hiszen Rita napok óta ódzkodott a kötélpálya (zippline) kipróbálásától, amit nem teljesen értettem, mivel nehezemre esett bármiféle kockázatot belelátnom egy sokszorosan biztosított rendszerbe. Végül mindkettőnknek igaza lett, mert bár semmiféle vészhelyzet nem merült fel, azért nem volt sima az átkelés, mivel Rita túl könnyűnek találtatott, így néhány méterrel a cél előtt egyszerűen megállt. Szerencsére készültek a könnyűsúlyú versenyzőkre is, így miután elkapta a labdát, amit odadobtak neki, az arra rögzített kötéllel végül sikerült kihúzni a folyó fölül…:) A kötélpálya után úszva kellett megközelítenünk a barlangot, ahol pedig fejlámpa fényénél kezdtük meg a sétát a sárfürdőbe. Utóbbi elnevezés nem hagy kétséget a hely jellegét illetően, a végcélunk egy barlang volt, ahol estünk-keltünk az iszapgödrökben, melyet fél méter víz fedett, egészen addig míg valaki – aki nem én voltam ;) – el nem kezdte dobálni a többieket iszappal. Onnantól fogva mindenki nyakig sáros lett, ami sokkal inkább szórakoztató volt, mint kellemetlen, főleg mert éppen erre készültünk. Visszafelé jövet csónakkal kellett áteveznünk a folyón, ami elsőre egyszerűnek tűnt – nekem másodjára is -, de az izraeliek egymás után bucskáztak be a vízbe.

AZ egész túra nem volt több egy óránál, de hogy ne csak ezt kapjuk a pénzünkért, a folyó fölött még néhány játékot/akadálypályát is kihelyeztek. A történet szempontjából a Ninja Warriorban megismert akadálypálya az érdekes, ugyanis jó ötletnek tűnt végigmenni rajta. A pálya egy kötélcsúszdával kezdődött – itt nem voltam kikötve, mint a zipplinenál, csak kapaszkodni kellett -, aminek a végén bele kellett esni egy a folyó fölé kifeszített hálóba. No nem ez volt a legnehezebb akadály, de nekem már sikerült itt elhasalnom, ugyanis miután elengedtem a kapaszkodót, a jobb karom beleakadt a csiga visszahúzására szolgáló damilba, és visszarántott a zuhanás közben. Mivel elég komoly lendülettel érkeztem, plusz ugye a zuhanás is tovább növelte a sebességet, a visszarántás elég alaposan meggyötörte a karomat. A landolás után úgy zsibbadt, hogy még fogni sem tudtam, így az első kísérletem a pálya teljesítésére hamvba halt…

(Kiegészítés majd’ két hét távlatából: A tricepszem két nap alatt a bordó és a kék legkülönbözőbb árnyalatait vette fel, ráadásul egy méretes csomó is keletkezett az izomban, mely azóta is megmaradt. Mivel a fájdalom öt-hat nap után elmúlt, nem tartom valószínűnek, hogy az izom szakadt volna, viszont felrepedhetett az izmot védő hártya, amin az kitüremkedett, és annyi esélyem van helyre rakni, mint a fogkrémet visszanyomni a tubusba… Egyébként nem zavaró a dolog.)

Eléggé utáltam a gondolatot, hogy megsérülök, ráadásul még a pályát sem teljesítettem, így húsz perc pihentetés után újra megpróbálkoztam, és némi szenvedés árán sikerült is végig mennem. Innentől hivatalosan is nindzsa vagyok, de nemám kék-, vagy piros pizsamás, hanem hófehér, mint a fénykorát élő Michael Dudikoff! A nindzsaságnál már csak annak örültem jobban, hogy a kijáratnál találtam egy mérleget, ami szerint az utazás kezdete óta 14 kg-ot fogytam. Rita nem fogyott, szóval a mérlegnek alighanem hihetünk. Lehet, hogy a paleo- meg mindenféle diétáról szóló könyvek tucatjai után ez a napló lesz a következő fogyókúrás bestseller…:)

Mivel viszonylag gyorsan végeztünk, benzinünk pedig volt elég, arra gondoltam, hogy nem megyünk egyből vissza a szállásra, hanem körbemotorozzuk a Nemzeti Parkot, csupán a móka kedvéért. Banánligetek és a dzsungel váltogatták egymást, ami elég szerencsés együttállás, ha az ember szeret a természetben gyönyörködni, így igen szórakoztatóan telt a következő bő egy óra.

A szállásadó néni azzal fogadott minket, hogy ha sietünk, még éppen elérjük a vasútállomásra tartó buszt, mi pedig siettünk, és éppen elértük. Mondjuk értelme nem volt sok, mert a vonatunkra még jócskán várni kellett, de így legalább kényelmesen meg tudtunk vacsorázni (ami egyben ebéd is volt…). Ha a múltkor magasztaltam a vietnámi vonatokat, most meg kell jegyezzem, a „hard seat” itt a szó legszorosabb értelmében fapadot jelent, ráadásul olyan zsúfoltsággal, amit Bangladeshben is megirigyelnének. Szerencsére az út csak három órás volt, mert aludni itt esélyünk sem lett volna.

Éjjel tizenegy felé érkeztünk meg Huéba, a vietnámi monarchia egykori fővárosába, de a késői órán csak a vasútállomás melletti hostelig jutottunk, mely az egész út legdrágább, cserébe legszarabb szobája volt. Az alvást azért meg tudtuk oldani…

2018.10.08. – Kötéltánc a királysírok között

Reggel kicsit nehezen sikerült elmagyaráznunk a szállásadónak, hogy miért sétálunk át a két kilométerre lévő új hostelünkbe, de szerencsére nem is tartoztunk magyarázattal, így magunk mögött hagyhattuk ezt a kellemetlen helyet. Az új szobát egyből el is foglaltuk, majd tettünk egy kisebb kört a környéken. Ennek tanulsága, hogy Vietnámban ATM-ből pénzt felvenni ostobaság (egyszerre max. 24 ezer forintot enged a rendszer, aminek a díja durván 10%), tehát alternatív megoldást kell találnunk, valamint azt, hogy ha az ember kellően bizarr helyre is be mer ülni, akkor már vegyes hústálat is kaphat 300 forintért. Utóbbi felismerésnek örültünk jobban.

Mire sikerült elindulnunk a bérelt motorral, már jócskán elmúlt tizenegy, ami a tervünkhöz mérten elég szűk időkeretet jelentett. Ma ugyanis a Nguyen dinasztia három uralkodójának síremlékét kerestük fel, mely a helyi tiltott Várossal együtt világörökség. A sírok a várostól némi távolságra – és egymástól is jó messze – helyezkednek el, amihez első körben ki kellett verekednünk magunkat a centrumból. Érdekes és hasznos tapasztalat volt a gondtalan falusi motorozás után a forgalom sűrűjében próbálkozni, amikor egy-egy kanyart hatvanad magaddal akarsz bevenni, és figyelni kell a többi százra is, aki esetleg másfelé menne. A helyzetet az sem könnyítette, hogy iszonyú gépet kaptunk, ami minden alkalommal lefulladt, amikor épp nem adtam gázt. Tehát az összes lámpánál, többek közt. Rita fohászkodását nem idézném, de én is eléggé az út hatása alá kerültem, így mikor megérkeztünk az első állomáshoz, Tu Duc sírjához, akkor sokáig én sem tudtam teljes mértékben a látványra koncentrálni.

A sír jelen esetben egy finom eleganciával tervezett park volt, tóval, templomokkal, valamint a síroknak (a király mellé temették a feleségeit is) helyt adó udvarokkal. Szerintem szebb is, mint a Ming-sír, mit Pekingben láttunk. A sír után útba ejtettünk egy kilátót, ahol a vietnámi bunkerek mellett remek panorámapont volt a Parfüm-fólyó – a nevét gondolom nem a szagáról kapta… - kanyarulatára. A csúcsot azonban a következő állomás jelentette, a kacsaszájú Khai Dinh végső nyughelye, amely teljesen más stílusban épült, mint az előző. Kompakt volt, park egy szál se, cserében viszont grandiózus oszlopok, lépcsősor, alattvalókról mintázott szobrok, és persze a sírnak helyt adó mozaikberakású pavilon. Ha nem tudnánk, hogy a fickó a franciák egyszerű bábja volt, az ízlése alapján egy Csi shihuang típusú vaskezű, megalomán államférfi képe bontakozna ki előttünk. A harmadik sír, Minh Mangé – melyet több leírás is a legszebbnek nevezett az összes közül - egy kicsit csalódás volt, és nem azért, mert stílusában erősen emlékeztetett az elsőre, hanem mert magát a sírt elzárták a turisták elől, és még csak információt sem adtak ennek okáról. Legalább egy képet kitehettek volna, hogy tudjuk, miről maradtunk le…

Ekkorra már viszonylag késő volt – mármint a Vietnámi korai sötétedéshez mérten -, így kicsit sietni kellett, hogy visszafelé még megálljunk a Konfuciusz templomnál, melyből már csak a kapu maradt fenn, míg a romokon egy virágoskert szökkent szárba, valamint a város leghíresebb, és legszebb pagodájánál, Thien Munál. Utóbbi tényleg képeslapra illő toronnyal büszkélkedhet, a bonsai kertjéről nem is beszélve. Szerencsére még sötétedés előtt sikerült visszaérnünk, és bár a fogalom nem lett kisebb, mi már egy fokkal könnyebben kezeltük a helyzetet. Este még megpróbáltuk a lehetetlent, a térkép alapján találni egy szupermarketet – melyek hiánya messze a legbosszantóbb dolog Vietnámban -, de mivel a jelzett ponton csak egy vasúti átjáró volt, be kellett érnünk némi cukornádból préselt frissítő itallal, aminek nagy kultusza van az országban, és egyébként finom is.

Lefekvés előtt még megnéztük volna a kivilágított óvárost, de jól láthatóan ilyesmi nincs, illetve ha van is, a kedvünkért nem kapcsolták fel a rendszert. Cserébe hallhattuk egy kappanhangú srác produkcióját, aki vélhetően a két évvel ezelőtti viet-Megasztár 14. helyezettje, és szilárd meggyőződéssé kristályosította korábbi meglátásom, miszerint a helyi popzene egyáltalán nem az én világom… Azért annyira nem zaklatott fel a koncert, hogy az alvással bajunk lett volna.

2018.10.09. – Prince bíbor városa

Úgy tűnik, hogy az ázsiai uralkodók nem igazán tűrték a közemberek szagát, mivel a vietnámi királyok is kialakították a maguk „Bíbor Tiltott Városát”, ami bár kevésbé elképesztő, mint a pekingi kollégája, azért mindenképpen megér néhány órát. Mivel a buszunk csak délben indult tovább, úgy tűnt, simán be tudjuk járni az egészet. A régi városfal egyébként meglepően nagy területet ölel körbe, ám azon belül a királyi központ azért emberi léptékű. Korán érkeztünk – a turistacsoportokat megelőzve -, de ezzel együtt sem volt miénk az egész placc.

A négyzet alakú terület sakktábla-szerűen tagolt, külön lakrésze volt a királynak, az anyakirálynőnek, a hivatalnokoknak, és mindet magas fal választotta el a többitől, ami azért jó, mert az átjárást biztosítandó több tucat díszes kapu található a komplexumban. Nekünk ezek a mozaikberakású kapuk tetszettek a legjobban, bár volt pár szép pavilon, kert, halastó, és persze óriási aranyozott teknősbékák is. Szóval minden, amire egy tisztes vietnámi despotának szüksége lehet… A bejárás közben szinte repült az idő, ezért kifelé jövet csupán egy gyors beköszönésre volt időnk a hadtörténeti múzeumban, ahol amerikai harci repülők, tankok és egyéb fiús játékok voltak kiállítva.

Még pont maradt időnk ebédelni, a buszunk – pontosabban a kisbusz, ami összegyűjtötte az embereket – ugyanis hajszál pontos volt, ráadásul egy kínai pár mellé kerültünk, akik (félig-meddig) élő példái voltak annak, hogy nem csupán hallucináltunk, amikor a katasztrofális közlekedési állapotokról írtam. Ők ugyanis az elmúlt néhány napjukat a kórházban töltötték a motorbalesetük után, amit a szinte kilóban mérhető pólya miatt aligha tagadhattak volna le… Az út Da Nagba nem volt túl izgalmasa, ugyanis a frissen átadott alagutat használtuk a Ta Van-hágó helyett, ami egész Vietnám legszebb panorámaútja, de cserébe nem is tartott négy óráig az alig száz kilométer…

A Da Nangba érkezés utáni perceket leginkább a rohanás szóval tudnám jellemezni, rohanás a taxihoz, a szállásra, majd vissza gyalog a belvárosba, hogy még nyitva találjuk a Cham kultúra múzeumát, mely az egykor Vetnám területén uralkodó hindu birodalom legszebb kőszobrait mutatta be. El bírom képzelni, hogy van akit nem hoznak lázba a szobrok, de ezt betudom annak, hogy az még biztosan nem járt ebben a múzeumban. Ugyanis ez volt az egyik legérdekesebb múzeum az eddigi utazás alatt, amiben az is nyilván közrejátszott, hogy a hindu vallással – ha a kampalai, vagy a mombasszai modern templomokat nem számítjuk - eleddig még egyikünk sem találkozott. A szobrok stílusa és ábrázolásmódja is rendkívüli volt, szeretném hinni hogy ezek nem replikák. Zárásig jól elvoltunk itt, utána pedig átsétáltunk a közeli Sárkány-hídon, mely a történelmi épületeket nélkülöző város első számú jelképe. A híd – nem meglepő módon – egy sárkányt mintáz, ami hétvégenként tüzet és vizet is képes köpni, de nekünk hétköznap lévén be kellett érnünk azzal, hogy változó színű LED-ek világítják be az egészet. A díszkivilágítás egyébként is Da Nang védjegye, mint Vietnám egyik legdinamikusabban fejlődő városa, ebben találta meg az arculatát. Egyébként nem is lőtt nagyon mellé, elvégre a folyóparton nézve a naplementét, a színváltós hidakat, közben cukornádlét szürcsölve elég jó helynek tűnt…

2018.10.10. – A legfőbb emlősök között

Nem olyan fából faragtak minket (legalábbis engem, Ritának meg nem volt választása…:)), hogy a legutóbbi motoros élmény elvegye a kedvünket, főleg mert a mai út messze a belvárostól a tengerparti sétányon vezetett. A szálláson mondjuk megpróbáltak megviccelni minket azzal, hogy először egy váltós motort hoztak, de mivel azt még a recepciós sem tudta sebességbe tenni, ezért ráfizetés nélkül is cserélték automatára.

Először déli irányba indultunk a Hoi Anhoz közeli Márvány-hegyekhez, mely buddhista zarándokhely, és az öt elemről elnevezett kisebb-nagyobb szikla alkotja. A legnagyobb pedig igazi turistacsapda, barlangokkal kilátókkal, templomokkal és persze belépővel. Sajnos itt is felbukkantak a magukat hivatalos személynek mutató, az embereket a saját parkolójukba terelő csalók, de itt már volt annyi rutinunk, hogy simán kiröhögjük, és 30 méterrel odébb álljunk meg az út mellett. A hegyet megmászni nem volt igazán kihívás – sokan mégis inkább a liftet választották -, ezzel együtt megérte. A pagodák szépek voltak – bár nem lehettek túl régiek -, de a legérdekesebbek a Buddha-barlangok voltak. Persze nem olyanok, mint a kínaiak, hanem igazi barlangok a hegy gyomrában, ahová elhelyeztek egy-egy szentélyt. Külön-külön sem a barlangok, sem a szobrok nem lettek volna túl érdekesek, együtt mégis elég egyedi hangulatot árasztottak.

Az út lenyűgöző része azonban csak most következett, ugyanis szerettük volna bejárni az öbölben fekvő Son Tra félszigetet, ami egyrészt kellemes tengerparti panorámát ötvöz egy csepp dzsungellel, mely a Föld talán leglátványosabb főemlősét, a tarka karcsúmajmot (Pygathrix nemaeus) rejti. De itt található a világ legnagyobb (70 méter magas) Lady Buddha szobra is, ami ha akarna sem tudna elrejtőzni… Mielőtt elértük volna a szobrot, elhaladtunk Da Nang halászfalva mellett, ami elég éles kontrasztot mutatott a modern várossal, de éppen ezért tűnt nagyon hangulatosnak. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi értelme van Buddhát nőként ábrázolni, de nem lepne meg, ha ez is a Soros-terv egyik gendervallású szekértolójának a fejéből pattant volna ki… Az alkotás ettől még elég látványos – kétszer magasabb, mint a Szabadság-szobor -, bár le sem tagadhatnák, hogy néhány éve épült. Ráadásul a hozzá tartozó templom előtt az ország legszebb bonsai-kertjét alakították ki, amiért önmagában is megérné eljönni ide.

A szobor után az út meredeken emelkedni kezd, előzetesen kicsit aggódtam is, hogy bírni fogja e a kismotor a 700 méteres szintemelkedést, de elég ügyesen birkózott az úttal. Viszonylag gyakran meg kellett állunk fotózni az öblöt, és az egyik ilyen alkalommal Rita egy magányos majmot szúrt ki az út túloldalán magasodó sziklafalon. Gyorsan fellelkesültem, de sajnos alaposan szemügyre véve kiderült, hogy még nem a híres langúrok egyikével, csak egy szokványos makákóval találkoztunk. Nem sokkal később, amikor már a félsziget belseje felé haladtunk azonban már megpillanthattuk az első családot. Az út mellett ugrándoztak a fákon, nem is tűntek igazán ijedősnek, így volt időnk alaposabban megfigyelni őket. A nevükkel ellentétben a legkevésbé sem karcsúak, mitöbb olyan pókhasuk van, mintha Németh Szilárd főzne rájuk a menzán, miközben láthatóan csak faleveleken csámcsogtak. Tarkának viszont elképesztően tarkák, és valóban talán a leglátványosabb majmok, akiket valaha láttam, pedig a fekete-fehér és a vörös kolobuszok is erős versenyzők a műfajban… Noha elvileg ritka állatokról van szó, a következő pár kilométeren négy családot, összesen majdnem ötven majmot láttunk, ami már-már szafariparkot idéző mennyiség. Egyébként a hegy csúcsára éppen akkor szállt le a köd, amikor felértünk, amit jóval kevésbé bántunk, mint a siklóernyősök, akiknél ez szinte zarándokhelynek számít.  Lefelé szinte gáz nélkül gurultunk hosszú kilométereken át, de visszafelé nem úsztuk meg a forgalmat, ugyanis bankolás végett kitérőt kellett tennünk a belvárosba. Rita most is pánikolt kicsit, de hiába volt az előzőnél is nagyobb a forgalom – Da Nang milliós város -, én ezt nem éltem meg vészhelyzetként.

A szálláson leadtuk a motort felvettük a csomagokat, majd végre volt alkalmunk kipróbálni a helyi Uber-klónt, a Grab nevű alkalmazást, ami a taxiár 60-70%-ért szervez fuvarokat. Tökéletesen működött, rém praktikus a használata, de én továbbra is a sétára szavazok, ha lehet választani. Pontban ötkor érkeztünk abba a buszmegállóba, ahonnan elvileg tömegközlekedéssel juthattunk el Hoi Anba. Tíz perce várakozhattunk, amikor a motorjával leparkolt mellénk egy európai lány, és megosztotta velünk több hónapos tapasztalatát, miszerint még sosem látta ezt a buszt, ne is várjunk rá, menjünk inkább taxival. Még meg sem köszönhettem a jótanácsot, amikor felbukkant a buszunk, szóval maradtunk inkább az eredeti tervnél…:)

A vártnál gyorsabban, de persze már sötétedés után érkeztünk meg Vietnám turisztikai fővárosába, Délkelet-Ázsiában sokszorosan legeslegnek (legszebb, legélhetőbb, stb.) választott Hoi Anba. A hostelünk ugyan elég messze volt az óvárostól, de a vacsora és a bevásárlás után mégis úgy döntöttünk, hogy megnézzük magunknak a kivilágított központot, ugyanis a szállásadónk biztosított számunkra bicikliket. Nem mintha tudtam volna, hogy merre tekerünk, de végül megérzés alapján is elértük az óvárost, ami már első pillantásra igazolta azt, hogy miért van annyi rajongója a településnek. Színes lampionok mindenütt, a folyó tükrén mécsesek ringatóztak, és persze régi házak, melyek többsége forgalmas vendéglátóhelyként üzemelt. Pont olyan hangulatot árasztott a város, amit az ember heti hét nap is szívesen viselne, Rita be is jelentette, hogy itt szívesen töltené a következő néhány évet… Éppen végére értünk az ismerkedő (valamint szuvenírvásárló) körnek, és indultunk volna haza, amikor az időjárás csak igazolni akarta, hogy esős évszak van, és néhány perc alatt eláztatott minket. De mire leszálltunk a bicikliről szinte meg is száradtunk. Az eső errefelé még egyszer sem tartott negyed óránál tovább… Maradjon is így.

2018.10.11. – Te is fiam, My Son

A szállás kellemes reggelije után viszonylag korán útnak indultunk, ugyanis Hoi An felfedezése előtt még egy fél napos túrát terveztünk a 40 km-re fekvő My Son-ba, a Cham birodalom egykori fővárosába. Az út végig lakott vidéken keresztül vitt, de szerencsére a forgalom kezelhető volt, Rita pedig jól navigált, így viszonylag gyorsan haladtunk. Már majdnem a célnál jártunk, amikor a környezet drasztikusan megváltozott, letört faágak, vízátfolyások mutatták, hogy nem sokkal korábban itt igen erőteljes vihar tombolt. Úgy tűnt, hogy megint óriási szerencsénk van, de azért a ráadásból kaptunk egy kicsit, ugyanis az utolsó két km-en mi is kaptunk egy keveset az égi áldásból. Mire azonban begurultunk a romterület kapuján, az eső elállt, a felhők pedig eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna, így igazán jó hangulatban kezdtünk neki a felfedezésnek.

A romok öt csoportban helyezkednek el, viszonylag közel egymáshoz. Az első kettő amolyan ráhangolódás volt, mivel egy-egy épületet leszámítva elég romos állapotban vannak, viszont azt örömmel vettük tudomásul, hogy nem kell tömegekkel osztoznunk a látványon. Az égetett téglából épült egykori város centruma viszont elég szép állapotban fennmaradt, és mivel egyikünk sem találkozott még hindu templomromokkal, nagy élmény volt. Érdekes megoldás volt, hogy míg az épületeket téglából emelték, addig a díszeiket kőből faragták hozzá, ami így eléggé szembetűnő. Noha a helyszínen is maradt még néhány igazán szép faragott motívum, a javát már láttuk két napja a Da Nang-i múzeumban. Nyilván ha Angkor után érkeztünk volna, akkor kisebb az eufória, de szerintem mindenképpen megéri kilátogatni ide, ha már valaki Közép-Vietnámban jár.

Visszafelé hasonló forgatókönyv szerint zajlott az utazás – leszámítva hogy megálltunk egy pagodánál, ami egyébként nem volt túl érdekes -, már Hoi An határában jártunk, amikor leszakadt az ég. Az utolsó négy kilométert szinte döcögve tettük meg, ugyanis az eső olyan intenzív volt, az útból nem sok mindent lehetett kivenni. Mondjuk a forgalom is megszűnt egycsapásra. Ami viszont változott a délelőtthöz képest, hogy hiába értünk vissza a szállásra, az eső nem csillapodott, így pár órára parkolópályára kerültünk, ami Hoi An bejárását illeti. Gond egy szál se, ugyanis még holnap is majdnem egész nap itt leszünk. Az eső pedig nem eshet a végtelenségig…

Tényleg nem esett, viszont mire el tudtunk indulni, besötétedett, így a múzeumok helyett egyből a piacra mentünk, ahol a szállásadónk útmutatása alapján még zárás előtt ki tudtunk próbálni egy helyi ételspecialitást. Igazság szerint csak annyi volt az eltérés a korábbi tésztaételekhez képest, hogy itt egy kicsit vastagabb tésztát használtak. Rita szerint viszont ez volt a legfinomabb eddig, amit az út alatt ettünk… Szó se róla, tényleg jó volt, de szerintem nem értek fel a kínai kacsasültekhez. Ezt követően bejártuk az óváros azon részeit, ami tegnap még kimaradt. Lampion nem maradhat fotózatlanul! Közben újra megszálltak minket az esti sétahajókázást kínálók, de mi erősek maradtunk. A folyó túlpartján, a városi színpadon belebotlottunk egy vietnámi táncbemutatóba, ami nagyon jónak tűnt, de sajnos csak a végét csíptük el. Nem volt mit tenni, búcsúzóul még vissza akartam menni az éjszakai piacra, ahol előző nap óriási grillezett békákat láttam, de az idő ismét közbeszólt, alig értük el a piac bejáratát, amikor a korábbiaknál is hevesebb zivatar szakadt a nyakunkba. A piac nagyjából két perc alatt bezárt, a békám pedig végleg elúszni látszott…

Először behúzódtunk egy árus ernyője alá, de az eső annyira heves lett, hogy végül muszáj volt beülnünk egy étterembe, ahol kénytelen voltam elfogyasztani az út legdrágább – ettől talán nem függetlenül a legkeserűbbnek tűnő… - sörét, hogy aztán fél óra múlva, az eső elálltával elindulhassunk a szállás felé. Egyébként ezek az esős periódusok elég jó hangulatban telnek errefelé, a turisták mezítláb ugráltak a húsz centis hömpölygő vízben, elvégre a monszunt megtapasztalni sem mindennapi élmény. (Illetve de, errefelé mindennapi.) Program – a békaevést leszámítva – továbbra sem maradt el az időjárás miatt, szóval egyelőre mi sem bánjuk a dolgot. Na de holnap igazán ne merészeljen esni, mert városnézünk!

2018.10.12. – Hoi An, a lámpások városa

Imáink meghallgatásra találtak, esőnek nyoma sem volt, amikor elindultunk, hogy végre napfényben is láthassuk a várost, ami éjszaka már levett minket a lábunkról (és el is áztatott, ami azt illeti). A vendéglátónk ingyen felajánlotta a motort, hogy használjuk azt, mert szerinte tegnap nem mentünk vele eleget, s egyébként is hagytunk benne benzint… Noha a rövid útra bicikli is megfelelt volna, ajándék motornak nem néztük a felnijét. :)

Az óvárosban jegy nélkül is szabadon sétálhat bárki, van körülbelül húsz olyan épület, ami viszont belépős. A jegy váltása után mi magunk választhatjuk ki, hogy melyik az az öt helyszín, amit meg akarunk nézni. Az eladó ajánlása alapján az első választásunk a japán híd szentélyére esett, ahová mindenkit elvisznek, így az apró templom zsúfolásig telve volt. Noha nem túl látványos épület, mégis különleges, ugyanis egy csatorna felett átívelő hídban alakították ki. Mindenesetre a híd igazán kívülről mutat. Ezt követően elsétáltunk egy kereskedő házába, ami nagyon szépen karban van tartva, és maga az épület is mutatós, de a legérdekesebb része az a kiállítás, ami az elmúlt évek árvizeit ábrázolja. Eztán sikerült átértékelnünk az elmúlt két nap rövid záporait, ugyanis egy tartóoszlop jelzése szerint két éve az év ugyanezen szakában éppen a mellkasunkig ért volna a megáradt folyó vízszintje. És hol volt ez még az igazán nagy áradásoktól! Szóval a saját tapasztalatunk alapján bátran ajánlhatnánk az esős évszakot a vietnámi utazáshoz, de közel sincs garancia a jó időre…

Rita óhaja szerint visszatértünk a piacra ebédelni – ezen idő alatt újra esett, de mire kiértünk, szerencsére elállt -, majd átmentünk a textilpiacra, ami igazi kuriózum, ugyanis legalább 30 szabóság kínálja itt a szolgáltatásait, akár három órán belül elkészülő ingeket, nadrágokat, öltönyöket ígérve. A méretfelvételig azért sehol nem jutottunk el, bár egy új inget el tudtam volna viselni, ha már ennyi fölös kilótól megszabadultam. Folytatva a városnézést, kedvenc helyem következett, a kínai kereskedelmi központ, mely egyben templomként is funkcionált. Gyönyörűen díszített kert, gigantikus füstölők és kellemes épület, mi több kellhet? Eztán átsétáltunk a városi múzeumba, amit közel sem nevezhetünk érdekesnek, egyedül a vietnámi háborút bemutató tárlata az, amit egy hónap múlva is fel tudok majd idézni, de cserébe felmehettünk a tetőteraszra, ahonnan a város nagyobb részét belátni. Már csak az utolsó helyszínünk, a matiné volt hátra, amikor újra elkezdett esni, ráadásul elég intenzíven. Egy időre behúzódtunk egy utazási irodába, de végül inkább elmentünk az előadás színhelyére, hogy jó helyet tudjunk foglalni. Ez sajnos nagy butaság volt, mert bár remek helyünk lett, a várakozás borzasztó volt, mivel a termet úgy 15 fokra hűtötték, ami talpig vizesen egyáltalán nem volt kellemes. Érkezéskor rajtunk kívül csak egy nyolcvan év körüli kanadai néni volt ott, aki egyedül járja a világot. Nem hátizsákkal, az igaz, de azért le a kalappal! Az előadás egyébként a vietnámi opera hagyományait követte, de szerencsére inkább a táncot helyezte előtérbe, mintsem a fejhangú vinnyogást, szóval elég jó volt a műsor.

Sötétedés előtt kellett visszaérni a szállásra, onnan indultunk ugyanis a buszhoz, így még volt időnk egy korai vacsorára, hol máshol, mint a piacon, ahol már törzsvendégként üdvözöltek minket. Én minden alkalommal mást ettem, de rosszat egyszer sem, szóval Hoi An minden szempontból kielégítette az igényeinket. Miután felvettük a csomagjaikat, a szállásadónk motorral vitt minket a buszpályaudvarra, ahol már szép csoport gyülekezett, eztán olyan búcsúzási ceremónia kezdődött ölelgetéssel közös fotókkal, meg kontaktcserékkel, mintha nem két napja, hanem két éve ismertük volna egymást. Megdolgoztak a jó booking.com-os értékelésért, az már biztos! :) Egyébként, amint elindult az éjszakai busz, az eső is siratni kezdett minket, pedig nem hinném, hogy örökre hagyjuk itt ezt a helyet. De addig is, vár minket Dél-Vitenám!