2018.11.24. – Fagyos hajnaltól a laoszi „piramisig”

A laoszi utunk apropóját az jelentette, hogy lejárt az egy hónapos vízummentes tartózkodásunk Thaiföldön. Külön öröm, hogy a minap Rita megkapta a munkavállaláshoz szükséges papírjait, így ő már eleve munkavállalói vízumot tud igényelni. További jó hír, hogy nem kettő hanem három nap eltávot kapott az ügyintézésre, ami összevonva a hétvégével már felvetette egy dél-laoszi kirándulás lehetőségét. Ehhez persze bőven kellett kompromisszumot kötnünk, úgy a program, mint az utazás módját illetően.

Ilyen előzmények után érkezett el a szombat hajnali negyed négy, amikor megérkeztünk a buszpályaudvarra, hogy biztosan elérjük az egyébként félkor induló buszunkat. Rajtunk kívül néhány részeg taxis és két ladyboy várakozott csak a meglehetősen hidegre fordult időben. Amennyi pozitívumot eddig megtapasztaltunk a thai busztásaságok szolgáltatásait illetően, azt alapjaiban rombolta le a következő két óra mikoris hiába vártuk a buszunkat. Az egy dolog, hogy Rita majdnem megfagyott – amig az egyik ladyboy fel nem ajánlotta a tartalékkabátját -, de komolyan felmerült annak lehetősége, hogy nem fogjuk elérni az Ubon Ratchmaniból Laoszba tartó csatlakozásunkat sem. A busz fél hat előtt pár perccel csak elindult, hogy aztán az előzetesen 4 órásnak jelzett menetidő helyett 3 óra alatt megérkezzünk. Így legalább a továbbutazással kapcsolatos probléma elhárult. Ubonban a pályaudvaron külön fogadóbizottságunk is volt, ugyanis egy angolul tökéletesen beszélő turisztikai szakember igazított minket útba. Nem tudom egyébként mekkora a turisaforgalom errefelé, de most rajtunk kívül egyetlen európai ült a Laoszba tartó buszon.

A laoszi határátlépés pofon egyszerű, negyed óra alatt helyben kiállítják a vízumot. Érdemes egyébként dollárban fizetni, mert thai pénzben 30%-al drágább, szerencsére mi készültünk. A 140 km-es út a határátlépés miatt több, mint három órásra nyúlt, de valamivel egy óra után csak elértük Dél-Laosz legnagyobb városát, Pakset. Laoszban a buszpályaudvaroknak van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy jó messze vannak a belvárostól, így társulva a velünk utazó franciával leintettünk egy songthaew-nek nevezett helyi furgont, amit persze nekünk még így is pofátlanul túláraztak. (Ellentétben például Thaifölddel.) A tervek szerint ledobtuk a cuccokat a szálláson és irány a motorkölcsönző. Vietnámmal ellentétben Laoszban a motorbérlés úri passzió, ráadásul a járgányok 90%-a váltós. Szerencsére – nekünk szerencse, a francia megszívta -, a kölcsönzőben volt még egy automata példány, amit némi alkudozás után a vietnámi ár háromszorosáért sikerült is kibérelni alig négy órára… Szó se róla, a gép értéke is sokszorosa volt korábbiaknak. Az hagyján, hogy a vadi új motoron volt működő lámpa, index, de még visszapillantó is, ráadásu a korábbiakkal elelntétben ez nem 50, hanem 125 köbcentis gép volt. Nem is elégedetlenkedtem volna, ha az ár legalább biztosítást tartalmaz, de alá kellett írni egy szerződést, amiben minden esetleges kárért teljes az anyagi felelősség. Plusz ott kellett hagyni az útlevelet biztosítéknak, amire korábban szintén nem volt példa.

A cél a 45 km-re található Wat Phu templom volt, ami a legszebb khmer teplom Kambodzsán kívül, nem mellesleg világörökség. Viszonylag gyorsan kijutottunk a városból, és ami ott fogadott, az minden várakozásomat felülmúlta, ugyanis hiába mellékútról volt szó, az aszfalt állapota tökéletes, forgalom pedig alig. Gyorsan kiderült, hogy mit tud a motor, mert míg a korábbiak 40 kmh fölött már köhögötek, ezen a sebességet csak 80 fölött kezdtük érezni. Illetve főleg Rita, akinek a menetszél még a bukósisakot is lekapta a fejéről. Az útnak ezen túlmenően is vanak erősségei, ugyanis míg egyik oldalunkon a Mekong hömpölygött, a másikon végig hegyek kísértek. Fél négy előtt pár perccel meg is érkeztünk a templomhoz,  másfél óra pedig elégnek tűnt a bejáráshoz. Ami kicsit meglepő volt, az a tömeg, ugyanis jópár turistabusz forgott a területen. Mindenek előtt megnéztük a szerény múzeumot, ahol pár megmentett szobor, vagy inkább csak azok másolata volt kiállítva, majd felugrottunk egy éppen induló buszra – mivel olvastuk, hogy a jegyár tartalmazza a területen belüli transzfert is -, amivel a 1,5 km-re lévő templomhoz hajtottunk. Apró szépséghiba, hogy a busz egy kínai turistacsoport magánjárata volt, akiknek fogalmuk nem volt, hogy mit keresünk ott, de menet közben már csak nem dobtak le minket…:)

A temlom egyébként nem véletlenül vonzotta a turistákat. Bár építészetében – nem meglepő módon – nagyon hasonlított az innen csak ~120 km-re található Preah Vihear templomra, a koncepciója egészen más volt. Míg az a hegy tetejére épült, addig ez egy lépcsős piramis logikáját követte. A hegy lábánál közvetlenül két templom található, majd egy egyre szűkülő teraszokon át vezető ősi lépcsősor visz fel a hegy oldalában, egészen a főszentélyig. A lépcsősort fák szegélyezik, melyeken levél alig, csupán virágok pompáznak, egészen különleges hatást gyakorolva. A szentély körül a sziklákban állatfaragásokat is találni, míg a sziklafal tövében megmaradtak az egyikori vízvezeték nyomai. Arról nem is beszélve hogy fentről egészen káprázatos a látvány, hiszen oldalirányban dzsungel, míg a hegy lábánál egy ősi víztározó, távolabb pedig a Mekong terül szemünk elé. Ritának összességében még jobban is tetszett a kambodzsai “testvértemplomnál”, de számomra az a körülötte generált konfliktus miatt érdekesebb. Azért nem vesztünk össze a kérdésen. :) Egyébként a templom fölé magasodó hegy tetején kivehetőek egy 15 méteres linga szobor körvonala is, ami elvileg két napos mászással elérhető, de ez most nekünk kimaradt. Pedig a környezet meglehetősen csábítana a túrára…

Éppen az öt órai zárásra értük el a kijáratot, ami rendben is lett volna, de a nap már szinte eltűnt a hegyek mögött. Ha lehet, még az ideútnál is gyorsabban igyekeztünk haladni, hogy minél messzebbre jussunk a még tűrhető látási viszonyok között, de a megélénkült forgalom nem éppen a mi malmunkra hajtotta a vizet. A táv második felét vaksötétben tettük meg – fogalmam nincs mi lett volna, ha egyébként kátyús az út -, azzal a felismeréssel, hogy a helyiek nagyon szívesen vezetnek luxus sportautókat (nem egy Audi R8-hoz és Porsche Panamerahoz volt szerencsénk, ami minimum meglepő egy alapvetően csóró országban), aminél már csak reflektor indokolatlan és veszélyes használatát szeretik jobban. Végül csak sikerült épségben leadtuk a motort, és ha már a kölcsönző egyben utazási irodaként is funkcionált, a jegyünket is megvettük holnap reggelre. A szállás felé menet találtunk egy jó levesezőt, utána pedig nem sokáig halogattuk az alvást.

 

 

2018.11.25. – 4000 sziget annál is több hippivel

Reggel nem ment könnyen a felkelés, de amíg Rita ébredezett, én elszaladtam reggeliért, és a tökéletesen pontos mikrobusz érkezésének pillanatában mi is menetkészek lettünk. Rita egy bőbeszédű francia néni mellett talált helyet magának, így legalább nem (?) unatkozott, míg én alvással próbálkoztam. Az már a Pakseban töltött néhány óra alatt nyilvánvalóvá vált, hogy – ha a csoportokat nem számoljuk – a turisták 80%-a huszonéves francia hippi. Ez az érzés csupán tovább erősödött bennünk, amikor elértük a kikötőt, ahonnan megcélozhattuk Don Det szigetet. Kicsit tartottam attól, hogy a jegy mellé minimum az orrpiercing is elvárás lesz, hogy felengedjenek a csónakra, ám ez szerencsére túlzott aggodalomnak bizonyult, bár néhányan mintha gyanúsan végigmértek volna, nem vagyunk-e esetleg DEA ügynökök…:)

A rövid hajóúton már bemutatót kaptunk mire számíthatunk, utunkat kisebb-nagyobb szigetek – néhány nem volt több, csupán a vízből kibukkanó fűcsomó – kísérték, míg meg nem érkeztünk a „fővárosba”. Lehet, hogy Don Det régen egy apró halászfalu volt, de mára közepes turistaparadicsommá lett, gyakorlatilag nem láttunk olyan épületet, mely ne a nagyszámú hátizsákos utazók kiszolgálására rendezkedett volna be. Természetesen a közönségnek megfelelő kategóriájú helyekről van szó, a legtöbb budapesti romkocsmára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy fából tákolták őket. Amint eltávolodtunk a kikötőtől, egyből esni kezdtek az árak, mi pedig egy szlovák-ukrán tulajdonban lévő helyen meg is vettük a tovább utazásra szóló jegyünket, és béreltünk két biciklit, amivel a szigeteket terveztük felfedezni. A szállásunk a nyüzsgéstől alig tíz perc bicikliútra volt, gyorsan elfoglaltuk a meglehetősen izgalmas és nem kevésbé tájidegen módon fából tákolt indián sátrunkat…

Éppen délben sikerült elindulnunk, egyből be is céloztuk Don Khont, ahol a legtöbb látnivaló található. A két nagy szigetet közúti híd köti össze – az egyetlen ilyen a régióban -, amelyről szuper panoráma kínálkozott minden irányba. Az első megállónk a sziget keleti felében lévő vízesés volt, ahol nem csak maga a vízesés, de az odajutás is igazán látványos volt. Kezdve azzal, hogy az útmenti kertekben több helyen is kakasviadalokkal szórakoztatták magukat a helyiek, ami sarkantyúk hiányában inkább tűnt egy bizarr táncnak, mint véres küzdelemnek. Lehet, hogy csak edzés volt, nem tudom, mindenesetre nehezen felejthető volt a látvány. A Mekong nem csak a szigetek között, de az egyes szigeteken belül is aprózza a tájat, itt a tovább haladáshoz egy függőhídon kellett átkelnünk – persze miután a híd tövében megebédeltünk -, majd megbirkóztunk az óriáspókok támadásával, hogy végre elérjük a zúgót. Biciklitúránk a part mentén folytatódott, meglehetős küzdelmek árán, ugyanis a földút olyan minőségű volt, mintha szőnyegbombázták volna, közvetlenül az érkezésünk előtt. Nem is tudom, hogy melyik volt nagyobb élmény, a leeső láncot visszaszerelni, vagy szembesülni azzal, hogy a dobóhálós halászat igenis eredményes tud lenni. (Máig nem hiszek a szememnek. Mégis mennyi hal lehet ezekben a vizekben?) Az út minőségét leszámítva egyébként remek hely a biciklizésre, vagy inkább a túrára, kellemes látvány az elszórt házak, a sziget közepén elterülő rizsföldek és a vízibivalyok látványa.

Következő megállónk a szigetek második számú látnivalója, a Li Phi vízesés volt, ami tényleg csúcs, a Mekong itt több száz méter szélességben zuhan a sziklák közé. Nem csoda, hogy laoszi mércével mérve pofátlanul drága a belépő. A hely ennél már csak akkor lesz jobb, ha üzembe helyezik a zipplinet, ami keresztül-kasul vezet a vízesésrendszer felett. Mondjuk idő hiányában mindenképp ki kellett volna hagynunk, így legalább nem kell bosszankodni. A zippline persze még így is hasznunkra volt, az egyik starthely tornyára ugyanis fel lehetett kapaszkodni, ahonnan nem csak a vízesés látszott, hanem a maga a folyó is, ami alulnézetből kimaradt volna. A parkban elvileg strand is ki lett alakítva, de mi ezt a programot holnap délelőttre, és egy másik helyszínre halasztottuk. Következzen hát a kirándulás fénypontja… a folyami delfinek!

A kúposfejű delfin (Orcaella brevirostris) egy világszinten is ritkának számító faj, melynek egyediségét az adja, hogy nem csupán sós vízben, de édesvízben is megél, míg legjobban a folyótorkolatokat kedveli, ahol a kettő keveredik. A Mekongban 2018 elején egészen pontosan 92 darab delfin élt, a 4000 sziget pedig a legmesszebbi pont a torkolattól – majdnem 500 km -, ahol még előfordulnak. Az előfordulás szó dupla idézőjelben értendő, ugyanis mindössze négy (!) példány található itt állandó jelleggel. Egészen hihetetlen, hogy egy ekkora, mérhetetlenül apró populáció fenn tudott maradni, tehát egyértelmű, hogy ezt látnunk kell! Némi fejtörést okozott, hogy milyen módon kerítsünk sort a látogatásra, mivel bárkit is kérdeztünk, beleértve a térképet is, a sziget déli csücskébe irányított minket, miközben én azt olvastam, hogy a régi francia kikötőből – ami sokkal közelebb volt a vízeséshez - is indulnak csónakok a túrára. Mivel nem akartuk sokáig húzni a dolgot, hogy a naplementét is meg tudjuk nézni, ezért tettünk egy kísérletet az utóbbi opcióval, és mint kiderült, nem kellett csalatkoznunk. Az indulást némi közjáték zavarta meg, ugyanis amikor elértük a partot, egy homokcsapda arra inspirált, hogy a bicikliről történő leszállás egészen sajátos módjával – a kormányon keresztül szaltózva – próbálkozzak. Majdnem sikerült a tervek szerint kiviteleznem a gyakorlatot, de talp helyett térdre érkeztem, így néhány perc elment a zúzódások és a vér letisztogatásával. A gyakorlatra így csak 8,5 pontot adnék, de immár semmi nem állt a delfinek és közénk.

Számomra elég elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ekkora területen üzembiztosan meg lehet mondani, hogy a delfinek éppen hol lesznek – pedig még a Maps.me térképe is jelölte a helyet… -, és utólag is nehezen magyarázom a dolgot. Elkerítve láthatóan nem voltak, idomítva még kevésbé, negyed óra hajókázás után mégis pont ott találtuk őket, ahol a vezetőnk mondta, egy nagyjából 300x300 méteres területen úszkáltak fel és alá. Mázlink volt a kapitánnyal, mert a többieknél – tömegekre nem kell gondolni, két-három csónak volt még rajtunk kívül – sokkal jobb érzékkel tippelte meg, hol fognak éppen felbukkanni, így másfél-kétpercenként egészen közelről, 10-15 méterről láthattuk őket levegőért felbukkanni. Mit ne mondjak, elég különleges állatos élmény volt, ráadásul egy megkapóan szép helyen. A csónakunk pont a laoszi-kambodzsai határon ringatózott, néhány szerzetes egy másik hajóval még az illegális határátlépéstől sem rettent vissza. :) Az egész túra talán ha ötven percig tartott, de nem maradt bennünk hiányérzet.

Úgy kalkuláltunk, ha kellőképpen sietünk éppen visszaérünk Don Det szigetcsúcsra, ahonnan a legszebb naplemente ígérkezett, így dacolva az útviszonyokkal tekerni kezdtünk. Út közben még megálltunk egy templomnál, de így is időben érkeztünk, a jutalom pedig nem maradt el. A látványt pedig csak fokozta a toke gekkók áriája. Ezt követően már csak a biciklit kellett leadni, találni valami épkézláb vacsorát, majd lazultunk kicsit az egyik parti bár függőágyaiban. A szállás felé botorkálva, a lámpa fényénél igen érdekes jelenségre lettünk figyelmesek, ugyanis két gigantikus pióca igyekezett a szárazföld belseje felé. Nem gondoltam volna, hogy kimerészkednek a vízből, ráadásul ilyen messze, de úgy tűnik a farmon élő vízibivalyoknak nem lesz szerencséjük… Okulva ebből, alaposan átnéztük a tipinket, hogy tényleg kettesben vagyunk-e, majd viszonylag gyorsan átadtuk magunkat az R.E.M. slágereinek.

 

2018.11.26. – Kellemetlen buszozás

Reggel csöpögő esőre ébredtünk, de mire kimásztunk a házikóból már elvonult a rég nem látott tünemény. A tavaszias idő persze nem vette el a kedvem attól, hogy elnézzünk a strandra, és legalább jelzésértékkel úszhassak egy kicsit a Mekongba. A szállásunkhoz közeli ágban a víz „mélysége” még az egy métert sem közelítette, a hőmérséklete pedig csak egy rövid ideig volt kellemetlenül hideg mert gyorsan kijöttem megszoktam. Sokáig viszont tényleg nem maradtunk, mivel egyrészt indult a hajónk, másrészt pedig Rita tartózkodott a víztől, egyedül pancsolni pedig ritkán szórakoztató, ha az ember elmúlt hároméves. Kellemes reggeli után a hajónk percre pontosan indult, és ha lehet, még többen voltunk, mint idefelé. Ránézésre fele akkora befogadóképességet tippeltem volna a csónaknak, mint amivel végül megkezdtük az utat. A túloldalon bezzeg várakozni kellett a kisbuszokra, mivel azokkal mentünk vissza, amikkel egy nappal korábban érkeztünk. Fájó szívvel hagytam el a szigeteket, nagyon jó hely ugyanis, éppen ezért két napot még szívesen eltöltöttem volna itt (egyet a szigetek közti kajakozással, egyet semmittevéssel), de azt csak nem hagyhattam, hogy Rita egyedül buszozzon az ismeretlenbe. A tegnapi nappal ellentétben a buszunk most száguldott, mint a meszes, a menetidőből faragtunk vagy 45 percet, amire – mint kiderült – szükség is volt, ugyanis Paksetól helyi járttal közlekedtünk tovább, és azt csak az utolsó másodpercben sikerült elkapni.

Korábban el is gondolkodtam azon, hogyan is oldják majd meg a szállítás ezen khiméra módját, ugyanis a tervek szerint hajó-kisbusz-helyi járat-helyi járat átszállásokkal érjük el célunkat – ami inkább Ritáé, mint az enyém -, míg a jegyet én egyben vettem egy utazási irodában. A megoldás egyszerű volt és nagyszerű, a magáncég sofőrje ugyanis kifizette a jegyünket, sőt, még arra is adott pénzt a sofőrnek, hogy az utolsó 30 km-re taxit szerezzen nekünk. Utóbbi persze csak órák múlva vált esedékessé…

Míg Paksetól délre meglepően jók voltak az utak, északra drasztikusan romlott a minőségük, nagyjából kárpátaljai szintet hoztak, ráadásul a buszok amúgy sem voltak alkalmasak arra, hogy normális tempóban haladjunk. Akkor még nem tudtam, hogy a 45 km/h átlag laoszi viszonylatban kimondottan gyorsnak számít. A busz egyébként teljesen logikátlanul elkerülte az ország második legnagyobb városát, Savannakhetet, hogy az attól 30 km-re fekvő Xeno településen dobjon ki minket este fél hétkor. (Ezzel a kerülővel nem spórolt 20 km-nél többet, de potenciális utasokról jó eséllyel lemaradt, minket pedig jól megszívatott.) A teletaxink indulására várnunk kellet egy órát – a söfőr és az utasok is valamiféle valóságsót néztek egy kocsmában -, mi pedig egyre éhesebbek lettünk. Nap közben csak a buszra felugráló árusoktól vettünk kaját, és nem túl sokat. Bár én végre kipróbáltam a sült csirkebelet, ami sokkal kevésbé volt rossz, mint ahogy kinézett.

Az autó végül pontban este nyolckor dobott ki minket a pályaudvaron, de ránézésre akár hajnali egy is lehetett volna, életnek ugyanis semmi nyoma nem volt. A bunagllónk kb. két kilométer gyaloglásra volt, ami igazán nem lett volna nagy táv, ha közben nem kellett volna folyvást kerülgetni a kóbor kutyákat, amiknek feltett szándéka volt, hogy a frászt hozzák ránk. Érkezés után gyorsan lepakoltuk a cuccot, hogy keressünk egy helyet, ahol megvacsorázhatunk, és mindketten sejtettük, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Az éjszakai piac első blikkre kézenfekvő megoldásnak tűnt, de kiderült, hogy itt az éjszaka nagyjából nyolcig tart, mert mi fél órával később már csak elfelé pakoló árusokat találtunk. Végül nem maradtunk éhen, mert a város – vélhetően – legdrágább étterme egy sarokkal odébb még nyitva volt, így fejenként majdnem egy ezresért ehettünk valami csípős borzalmat (Rita választotta!), amit kellemesnek csak jóindulattal nevezhető élőzene kísért. Nem volt egy igazán jól sikerült nap, viszont célba értünk, és tulajdonképpen egy hétvégén megnéztük azt, amit Dél-Laoszban igazán érdemes. (Miközben Rita kollégái ebben a pöcegödörben töltötték az időt semmittevéssel.) Ráadásul a szállásra visszamenet ismét megúsztuk a kutyatámadást, szóval nem panaszkodom!

 

2018.11.27. – Biciklitúra az esőben

Reggel Rita elbiciklizett a konzulátusra intézni a munkavízumot – nekem itt nem osztottak lapot, mert turistavízumot csak Vientianeban adnak repjegyfoglalás nélkül -, ezt követően tudtunk végre körbenézni a szálláson. Azért emelem ki külön, mert az egyik legjobb, amihez Délkelet-Ázsiában szerencsénk volt, pontosabban ennek a koncepciója tetszett a legjobban. Légkondicionált faházakban aludtunk, de az egész „tábor” úgy volt kialakítva, mintha nem a város, hanem a dzsungel közepén lettünk volna. Még egy közepes méretű tavat is csináltak, ami a buja növényzet mellett tényleg hatásos. (Persze nemcsak pozitív értelemben, ugyanis a víznek hála elképesztően sok szúnyog volt… mondom, dzsungel tokkal-vonóval.) Arról nem is beszélve, hogy ez volt a város legolcsóbb szálláshelye, de még mindig sokkal drágább, mint a 4000 sziget, a bicikliket például 2,5-szeres áron béreltük a napi túrához.

Savannakhet, mint város, összességében lehangoló ugyan, de nem kell elhallgatni a pozitívumait sem. Ezek közül kiemelkedik, hogy a Mekong mellett fekszik, tehát a folyóparti promenád olyan rossz nem lehet. Miután lepattantunk az éppen ebédszünetet tartó Dinoszaurusz Múzeumról, összefutottunk egy szintén biciklivel turistáskodó laoszi sráccal, aki nem mellesleg angoltanár-idegenvezető volt – egy német biciklis csoport fogadására érkezett a városba -, így együtt kerestük fel a város legnagyobb kolostorát, és elbeszélgettünk a szerzetespalántákkal. Utána a már említett promenád felé vettük az irányt, ahol végre megkóstoltuk az egészben sült halat, amivel már Thaiföldön is szemeztem. Apró szépéghiba – amit újdonsült cimboránk árult el -, hogy ezeket tenyésztik, nem pedig halásszák, tehát a Mekong csak díszlet hozzá, mint hekknek a Balaton…:) Ezzel együtt viszont nagyon finom volt.

Mivel ebéd után - a hivatalos nyitvatartási idő dacára – újfent zárva találtuk a Múzeumot, elindultunk felfedezni a város környékének két olyan látnivalóját, ami miatt az Észak-Dél transzfert megszakítva esetleg (!) megérhet egy napot Közép-Laosz is. Apró szépséghiba, hogy az elhatározásunkat az égiek nem igazán respektálták, ugyanis elkezdett esni az eső. Nyilván ez nem szegte kedvünket, elindultunk tehát a belvárostól alig nyolc kilométerre fekvő Nong Bungva tó irányába. Nagy szerencse, hogy biciklivel viszonylag könnyű a finom manőverezés, mert az út egészen katasztrofális állapotban volt, mondhatnám, hogy afrikaiak voltak a viszonyok, de Afrikában közel sem láttam ilyen kátyús szart. (A földutak ennél ugyanis minden szempontból jobbak.) Annál érdekesebb viszont, hogy az utat egészen elképesztő mediterrán stílusú gigavillák szegélyezték, amiknek a felépítése a világvégén igazi közgazdasági abszurd. A táj egyébként kellemes volt, de nem kiemelkedően érdekes, egészen addig, míg meg nem érkeztünk a tóhoz. A tó maga nem lett volna olyan nagy durranás, de a partját ellepték a vendéglátósok, akik cölöp bungallókat építettek a vízre, és az igényesebbek a bungallók között még úszó kerteket is kialakított. Hangulatában engem emlékeztetett a Fertő-tavi vendégházakra – mielőtt azok leégtek volna, nyilván -, csak ez kevésbé steril, ezáltal szerintem hangulatosabb. Egyébként a korábbi tapasztalatokhoz képest némileg újdonságként hatott, hogy egy helyiek igényeit kiszolgáló hely – turista errefelé egy darab nem volt – ennyire exkluzív legyen, a föld szegényebb részein azért jellemző, hogy a külcsínyt feláldozzák a belbecs (értsd. olcsó égetett szesz) oltárán. Persze amint elértük az esővédett helyet, egyből el is állt a zuhé, ezzel együtt persze igencsak jól esett a Thaiföldhöz képest megdöbbentően olcsó és kellemes sör.

Nem húzhattuk a henyélést a végtelenségig, ugyanis még 7 km-et tovább kellet bicikliznünk a környék „legszentebb” helyéhez, a That Ing Hang sztúpához, melyet annak emlékéül állították, hogy azon a helyen állítólag útjai egyikén Buddha is megpihent. Utunkat integető emberek, dagonyázó vízibivalyok, valamint agresszív kutyák kísérték. Utóbbiaktól mondjuk el tudtunk volna tekinteni, ehelyett egyre biztosabban állíthatom, hogy Savannakhet a kóbor kutyák Mekkája. Az ősöreg sztúpa egyébként érdekes kontrasztot mutat a körülötte felépített modern templommal, de önmagában is elég jól mutat. Három érdekességet jegyeznék meg ezzel kapcsolatban, a sztúpát minden oldalról más motívumok díszítik, a tetején egy félkilós színarany ernyő – hasonló a thai uralkodók hatalmi szimbólumához – található, valamint a belsejében akad egy Buddha ereklye is, amit mi sajnos nem láttunk, mivel zárva volt. Mondjuk ha nyitva lett volna, Rita akkor sem láthatja, mivel belépés csak férfiaknak engedélyezett… Az egész látogatás nem tartott tovább húsz percnél, de még az újra rázendítő esővel együtt is sokkal jobb program volt, mint egész nap a városban semmittenni. A visszafelé úton már rutinból menekültünk a kutyák elől, talán ennek is köszönhető, hogy még sötétedés előtt vissza is értünk a városba. Az éjszakai piacot ezegyszer nyitva találtuk, sikerült is szerezni olcsón finomnak tűnő kaját, mely kombinációt szoktam szeretni.

Este még meglátogatott minket Rita egyik kollégája, de a társalgás nem csúszott az éjszakába, ugyanis a holnap hajnali kelésre tekintettel viszonylag korán lepihentünk. Túlzás nélkül kihoztuk a városból a maximumot, illetve kihozzuk, ha holnap reggel időben nyit a múzeum…

 

2018.11.28. – Nagyon kellemetlen buszozás

Kellemetlen meglepetéssel, némi gyomorbántalommal – holott fél év alatt nem volt semmi ilyesmi - indult a napom, és nem igazán volt lehetőség arra, hogy kikúráljam magam, ugyanis reggel 8-as nyitásra már ott álltam a Dinoszaurusz Múzeum kapujában. Némiképp váratlanul be is engedtek, így bejárhattam a két teremből álló kiállítóteret. Ahhoz képest, hogy milyen apró a tárlat, nem volt rossz, sőt az elrendezést különösen jól kitalálták, ugyanis a falra felfestették két méretes dínó alakját, és azon helyezték el a környéken talált csontokat. A hangulathoz az is hozzátett, hogy rajtam kívül senki nem volt a helységben, de még őr sem, így elég közel érezhettem magam a kiállítási tárgyakhoz. Tulajdonképpen csodálkozom, hogy még senki nem sétált ki innen egy méretes dínócsonttal a hóna alatt… Vagy legalábbis nem tudok róla. Negyed óra nézelődés után hiába siettem a buszpályaudvarra, a VIP busz már elment Vientianeba, nekem pedig maradt a helyi járat, de szerencsére annak az indulására sem kellett sokat várnom.

A gyomrom rendetlenkedése nem csillapodott, mosdó nem volt buszon, ráadásul a hihetetlen szar út miatti rázkódás csak tovább fokozta a rosszérzésem. Az elkövetkező öt órában sikerült megtennünk 150 km-et (az út harmadát), amikor az a felismerés rángatott ki a magzatpózban szenvedésből, hogy egy autójavító garázsában parkolunk, minket pedig épp leterelnek a járműről. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy főút mellett volt a műhely, így fél óra szöszmötölés után, mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy belátható időn belül nem megyünk tovább, lestoppoltam egy másik buszt. Ez egy kicsit kevésbé nézett ki hulladéknak, és feltételeztem, hogy el is jut a fővárosig. Az elkövetkező hét órám bőven volt olyan rossz, mint a megelőző öt, nem is szeretném részletezni, de azt azért megjegyezném, hogy Jób kálváriája az enyémhez képest könnyed táncmulatságnak hat, és John McCain is ennek a tizedéért kapott Bíborszívet…

A lényeg, hogy este kilenc után végre megérkeztünk a fővárosba, majd egy francia párral társulva végül a taxismaffiát is le tudtuk nyomni, és bestoppoltunk a belvárosba. A szállás egy meglepően kellemes hostel volt, ahol a szobában minden ágy foglalt volt, mégsem hallottam egy pisszenést se egész éjszaka.

Mindennél viszont sokkal fontosabb a másik szálon futó történet, ugyanis Ritának sikerült az elsők között átvennie a vízumot, átrohannia a határon Mukdahanba, így még éppen elérte az utolsó közvetlen buszt hazafelé. Kettőnk közül neki volt jobb napja, de nem sajnálom tőle…:)

 

2018.11.29. – Tömegnyomor a követségen

Eredetileg a thai követség nyitására oda szerettem volna érni, de mivel reggel még fénymásolni és nyomtatni kellett néhány szükséges dokumentumot, végül késtem majdnem fél órát. Ezzel együtt sem számítottam arra, ami a kapu mögött fogadott, ekkor ugyanis már durván 400 ember állt sorban előttem… (Összehasonlításként Rita kb. 20 emberről számolt be Savannakhetben.) Biztos, ami biztos, rákérdeztem az egyik ügyintézőnél, hogy minden dokumentumom megvan-e, persze kiderült, hogy amiket reggel beszereztem, azok közül semmi nem kell (holott a követség honlapjáról szedtem az információt), ellenben hiányzik pár dolog, ami viszont kéne. Szerencsére ezeket helyben is be tudtam szerezni – repülőjegy továbbra sem kell -, és csak alig harminc hellyel csúsztam hátrébb a sorban…

Őszintén szólva nem igazán értem, hogy a vízum kiadásnak ilyen körülmények között mi az értelme, mert egészen nyilvánvaló, hogy ennyi ember kérelmét semmilyen szempontból nem tudják megvizsgálni, gyakorlatilag látatlanul ütik bele a pecsétet másnapra, ezzel kiüresítve az intézményt. Ez persze nem baj, csak akkor igazán el lehetne engedni a kérdést… Egyébként igen érdekes volt az igénylő tömeg összetétele, a korai nyugdíjastól a huszonévesig, üzbégtől argentínig mindenféle emberrel találkoztam. A nagyüzem szépen pörgött, nagyjából két óra alatt sikerült leadnom a kérvényt, így belevethettem magam Vientiane pezsgőnek jóindulattal sem nevezhető életébe.

A városnak van néhány említésre méltó épülete, ezeket osztottam el a mi nap délutánja és a holnapi nap délelőttje között. A – gondolom francia mintára – megálmodott diadalívnél kezdtem, melynek a tetejébe elvileg fel is lehet menni, de körbetekintve nem tűnt olyannak a látvány, mint amire más perspektívából is kíváncsi lennék. Ez követően a város legérdekesebb temploma, a Wat Sisaket következett. Ennek a templomnak a különlegességét az adja – azon túlmenően, hogy ránézésre is évszázadokkal öregebb a többinél -, hogy a templom freskókkal díszített falába ezernyi apró üreget vájtak, amelyekben mind egy-egy kis Buddha szobor csücsül. A hely a belváros szívében található, akárcsak az elnöki palota, amit csak kívülről lehet megnézni, valamint That Dam nevű szép sztúpa is. Utóbbiról azért nekem hiányzott a színarany ernyő… Mivel a Nemzeti Múzeum átalakítás miatt zárva van, ezért tartottam egy rövid pihenőt a hostelben, majd útba ejtve pár kisebb templomot lesétáltam a Mekong partjára, hogy a gyüledező tömeggel együtt nézzem a naplementét. Mivel korán érkeztem, sétáltam még egy kicsit a promenádon, melynek egy részét elég igényesen megcsinálták vendéglátó-bevásárló szakasznak, de bántóan kihalt volt az egész. A promenád mellett egy kis kínai templomot néztem meg, ami maximum annak lehet érdekes, aki előtte nem töltött két hónapot Kínában, és egy gigantomán szobrot, ami a laoszi nemzetet megteremtő 19. század elején uralkodó monarhának állított emléket. Utóbbi szép gesztus egy papíron szocialista országban…:)

A naplemente végül nem hozta a várt csodát, ideje volt tehát visszatérni a szállásra, hogy végre kipihenjem az elmúlt napok megpróbáltatásait, és felkészüljek az eljövendőkre. (Akkor még azt hittem, hogy ez lehetséges…:))

 

2018.11.30. – Az elképzelhető legkellemetlenebb buszozás (a halálos kimenetelű közúti baleseteken innen)

Reggel nem kellett kapkodnom az indulással, mivel a vízumot csak délután lehetett átvenni, de azért csak összeszedtem magam, elvégre volt még három templom, amit beterveztem a programba. Ezek közül egyértelműen a Wat Si Muang volt a legérdekesebb. Nem csak azért, mert a belülről aranyfüsttel burkolták, hanem mert láthatóan ez volt a legszentebb, legélőbb templom az összes eddigi közül, a helyiek százszámra járultak áldásért a szobrokhoz, vagy az ott szobrozó szerzetesekhez. Egyébként a laoszi templomépítészet eléggé hasonlít a kambodzsaihoz, azzal a különbséggel, hogy itt a templomoknak van egy jellegzetes fedett előterük, ami odaát nem figyelhető meg. Mindent megjárva is maradt egy csomó időm, amit olvasással ütöttem el.

A konzulátuson a már tapasztalt tömeg fogadott, de most legalább nem kellett unatkoznom a várakozás közben, ugyanis egy filippínó lány meg akart téríteni proestánsnak. Mint kiderült a csoportja csupán hobbiból terjeszti az igét, amúgy magániskolákban szaktanárok angol nyelven. Egészen érdekes volt, ahogy 4 éveseknek tervezett piktogramokkal mutogatta el, hogyan vezet át Jézus a halálos bűnök csapdáin, amolyan Prince of Persia (szigorúan a ’89-es DOS verzió) stílusban… De a lényeg, megkaptam a vízumot, már csupán további három napot kellett eltöltenem Laoszban, hogy az érvényessége majd ki is tartson addig, ameddig szükséges. Visszasétáltam a belvárosba, megszereztem a szükséges menetrendet, majd jobb ötlet híján a helyi járattal kimentem a buszpályaudvarra – a változatosság kedvéért egy másikba, mint ahová érkeztem -, ahonnan a buszok indulnak Luang Prabang felé.

Miután a pénztáros a menetidőt kilenc órának hazudta, így a legkésőbbi, este fél nyolcas VIP buszra vettem jegyet, ami drágább volt persze, de fekvő helyeket kínált. További két óra olvasgatás után kiderült, hogy ez volt talán a legnagyobb hiba, amit valaha is elkövettem. (A másik három legalábbis csekélységnek tűnik ennek fényében. :)) Kiderült ugyanis, hogy a busz leginkább csak az üzemeltető társaság nevében VIP, és a fekvő helyek úgy néznek ki, hogy egymás fölött két szinten mindkét oldalon egy-egy 80 cm széles pad, amin KÉT EMBER osztozik. El nem bírom képzelni, hogy ezt a mérhetetlenül szar megoldást valaki másodjára is igénybe vegye (miután már megtudta, hogy működik), ehhez képest tele volt helyiekkel. A „hálótársam” ráadásul lao léptékben nem is volt kis darab, meg is próbált magának más helyet keresni, de sajnos nem talált. Miközben azon töprengtem, hogy kiskifli, vagy nagykifli legyek, soha nem hiányzott még ennyire Rita… Hogy lehiggadjak, elolvastam egy rövidebb könyvet, majd számomra is meglepő módon elaludtam. Hajnali egykor ébredtem arra, hogy még csak Vang Viennél járunk. 150 km több, mint öt óra alatt, és csak most kezdődik a hegyvidék. Szó se róla, már ez is elég kellemetlen ébresztő volt, a következőre azonban még ez sem készített fel…

 

2018.12.01. – Árokból a Palotába

Arra riadtam fel ugyanis, hogy egyszer csak csúszok lefelé az „ágyról”. Mivel az ablaknál voltam, ezért a „társam” előbb zuhant le (mint említettem, az emeleten voltunk), így nekem még volt időm reflexből elkapni egy vas merevítőt, így szerencsének mondhatom magam, mert több-kevésbé talpra érkezhettem. Ellentétben azzal a lánnyal, aki az alsó szintről esett ki, és akinek aztán az arcán landoltam. Történt ugyanis, hogy a buszunk nemes egyszerűséggel beborult az árokba. Még jó, hogy nem a másik irányba tette ezt, mert akkor úgy 150 métert estünk volna. Miután mindenki – a kisebb zúzódásokat leszámítva – épségben kászálódott ki a buszból, szemrevételezhettük a helyzetet. Az elborult busz volt a legkevésbé megdöbbentő látvány. Az első ugyanis a lenyűgöző táj volt. A kelő nap fényében, a ködfelhőt átütő méregzöld hegyek igazán kellemes környezetet biztosítottak a balesethez. A második az út állapota volt. Nehéz attól eltekinteni, hogy kátyú kátyúba ért, hogy ennél szerpentinesebb úton talán még nem jártam, de az igazi problémát az a földcsuszamlás jelentette, amit a jelenlévő munkagépeknek nem sikerült tökéletesen eltakarítaniuk, ráadásul ezeket a gépeket találomra otthagyták mindkét sávban, tehát konkrétan szlalomozni kellett közöttük.

Utóbbi következtében egyébként rengeteg kamion és busz torlódott fel ezen a ponton, mint egy másik buszon utazó kisebb csoport turistától megtudtam, ők már öt órája várakoznak itt. Tehát a mi sofőrünk volt az egyetlen, aki megpróbálta magát átpréselni az egyre bővülő akadálypályán, és tulajdonképpen baromi ügyes volt, mert már csak egyetlen munkagépet kellett volna kikerülnie, hogy sima legyen a pálya. A majdnem jelen esetben erre volt elég.

Egyébként alig fél óra várakozás után elkezdett a tömeg mocorogni – bár én nem vagyok biztos abban, hogy a nap első sugaraitól felengedő sár kevésbé csúszós, mint a fagyott sár… -, és újabb negyed óra után egy busz végre átjutott a torlódáson, és még megállni is hajlandó volt, amikor leintettem. Némileg meglepő módon a sofőr még pénzt sem fogadott el a fuvarért. A baleset szerencsés kimenetelének függvényében még örülök is a váltásnak. Két orvosnak tanuló helyi sráccal el beszélgettem az út hátralévő öt órájában (100 km volt hátra…), amit csak az útitársak ütemes hányása szakított meg… nos, elég gyakran. Végül röpke 14 óra alatt megérkeztem Luang Prabangba, az egykori királyi székhelyre, Laosz elsőszámú turisztikai célpontjába.

A szállás elfoglalása után – mint kiderült két szobatársam is folyamatosan hányt, szóval ez itt népbetegség – nagyjából fél kettő körül tudtam elindulni, hogy egy délután alatt bejárjam a történelmi negyedet. Ez nem tűnt lehetetlennek, azzal együtt sem, hogy Hoi An mellett ezt tartják Indokína leghangulatosabb városának. Az etnográfiai múzeumban kezdtem, ami sok újdonságot nem hozott, mert nagyjából azok a törzsek élnek errefelé is, mint Észak-Vietnámban, a múzeum viszont kétség kívül igényes volt. Ezt követően felkapaszkodtam a város közepén található dombra, melynek tetején nem csupán egy aranysztúpa, de Pazar kilátás is várja a túrázót. Luang Prabang két folyó összefolyásánál épült, ráadásul 360 fokban hegyek ölelik körül, szóval ha szocreál kockaházakkal lenne tele, akkor is megérné a látogatást. Utóbbiról persze szó sincs, a városmag érintetlen, azt már-már skanzen szerű tökéletességgel sikerült konzerválni egy elég nagy területen. Összességében jobb is, mint Hoi An, bár a lámpások azért hiányoznak… A hegy oldalában található egy sziklába mélyedt és Buddhának tulajdonított lábnyom is, amit mindenképpen érdemes megnézni. Bár szerintem inkább a yeti tévedt errefelé, mert a talp ránézésre úgy másfél méteres…:)

A városban nyilván minden második épületben turistainfrastruktúra üzemel, egész olcsón hirdettek elefánt-fürdetéses programokat, de ezeket Rita nélkül inkább kihagyom, elvégre ő is szeretne még idejönni… (Remélem nem ezen az útvonalon.) Következő állomásom a Királyi Palota Komplexum volt, amit negyven évvel ezelőttig szolgált az uralkodó lakhelyéül. Itt található egész Laosz legszebb temploma is, de csak bekukucskálni lehetett, bemenni, vagy fotózni sajnos nem. A Palota kívülről nem tűnt exkluzív épületnek, a trónterem viszont egészen különleges volt. Nem éppen ősi, mivel a ’60 években alakították ki, de az üvegmozaikokkal kirakott falak azért elég jók voltak. A fényképezőgépet már az ajtóban elvették, de telefonnal azért tudtam csinálni egy-egy fotót, kivéve a kedvenc műtárgyamról, a király egyik szabadidős fejfedőjéről, ami egy az egyben úgy nézett ki, mint a gáborcigányok fekete kalapja, azzal a különbséggel, hogy a tetejére még odabiggyesztettek egy apró aranyozott sztúpát. A tróntermen kívül a király amerikai autó (na jó, van egy Citroen is) gyűjteménye is látogatható, ezzel együtt egy óra alatt bőven meg lehet nézni mindent. A palotakomplexum mellett van még egy templom – igazából az egész város tele van régi templomokkal, elvégre nem csak világi, de vallási központ is volt -, amit mindenképpen érdemes megnézni, főleg annak, akit nem sokkol az arany indokolatlanul nagy mennyiségben való használata, mely után a Mekong partján elindultam az óvárosnak helyt adó félsziget csúcsa felé.

Bár a városban sétálni önmagában élmény, van még egy épület, amit vétek lenne kihagyni, ez pedig Wat Xiengthong kolostor, ahol három templom és megannyi sztúpa található, és egytől-egyig nagyon látványosak, összességében pedig egyenesen szuper. Úgy tűnik mára nem volt elég a balesetekből, ugyanis a szemem előtt kapott telibe egy úttestre szaladó 7 év körüli kislányt egy robogó, de mire odaugrottam, a kislány már felpattant, és zokogva visszarohant a kétségbe esett anyjához. A nap már lemenőben volt, és bennem megint elkezdett motoszkálni a gyomorrontás, így végig sétáltam a félsziget túloldalán, ahol van egy jópofa bambuszhíd a kisebb folyó túlpartjára, majd visszamentem a szállása. Bár lett volna mit kipihennem, előbb még vissza kellett menni az éjszakai piacra, hogy szerezzek Ritának születésnapi ajándékot, ami meglepően nehéznek bizonyult, ugyanis itt kizárólag Vietnámból importált kézműves termékeket kapni, csak éppen háromszoros áron… Azért megoldottam a dolgot, majd lefoglaltam a holnapi túrát, méghozzá némi töprengés után a Kuang Si vízeséshez.

 

2018.12.02. – Az egész út legszebb vízesése, ahol még úszni is lehet

Reggel menetrend szerint indultunk, de persze a haladás a kisbusszal - a helyi viszonyoknak megfelelően - elég lassú volt, így a 30 km-re lévő vízesést csak egy óra alatt értük el. Luang Prabang környéként ehhez hasonló látnivalóból akad több is, de a képek alapján ez tűnt a legérdekesebbnek. A minapi gyomorbántalmak nem jöttek elő újra, így a megfelelő közérzettel vágtam neki a park bejárásának. Erre két órát kaptunk, ami indulás előtt elégségesnek tűnt, utólag azért még egy órát szívesen maradtam volna. Mielőtt elértük volna a vízesést, még keresztül mentünk egy medvementő bázison. Nem tudom, hogy az állatállományt tényleg mentették-e, vagy csak a turistáknak akarják mutogatni őket, de épp csak egy fokkal tűntek vidámabbnak, mint a Kínai Nagyfalnál látott társaik. A vízeséssel kapcsolatban viszont senkiben nem lehet rosszérzés. A túra kisebb vízlépcsőkkel indul, mely a környezet és a kristálytiszta víz miatt önmagában is elég látványosság lenne, hogy aztán elérjük a 60 méter magas főzuhatagot. Voltak látogatók bőven – az elmaradhatatlan kínai csoport is -, de nem bántóan sokan, szóval az élmény ebből a szempontból is kielégítő volt. Aki nem tartott a csúszós lépcsőktől – jelen! -, annak lehetősége van felmászni a vízesés tetejéig, ami teljesen más perspektívát nyújt, ráadásul innen indul egy dzsungel útvonal a néhány kilométerre fekvő vizes barlangokhoz. Úgy is elindultam, hogy tudtam, esélyem nincs elérni a barlangokat, hátha találkozom valami érdekes állattal. Inkább tobzoskával, mint medvével, ha lehet választani…:) Ha állatot nem is találtam, a dzsungelben túrázni mindig jó móka, annál már csak a lefelé vezető út volt szórakoztatóbb, ami a vízesés másik oldalán vezetett. Itt ugyanis a lépcsőt birtokba vette a természet, jelen esetben a vízesés, így bokáig vízben kellett legyalogolni rajta.

Ha a cipőm nem is díjazta a túrát, én legalább szoktam a vizet, mert feltett szándékom volt úszni egy kicsit valamelyik vízlépcsőnél, amire egyébként adott volt a lehetőség. Miután megtaláltam a tökéletes helyet, már csak a hideg víz iránti undoromon kellett felülkerekednem, ami meglepően gyorsan sikerült is, így volt tíz igen kellemes percem a váratlanul erős sodrásban. A csoportunk kellően fegyelmezettnek mutatkozott, mindenki időre megjelent az autónál, így fél kettő körül már vissza is értünk Luang Prabangba.

Két program volt még hátra, amit nem szerettem volna kihagyni, így el is indultam a helyi a Vöröskereszt iroda felé… Ha ugyanis hozzájuk megy az ember tradicionális laoszi masszázsra, akkor a pénz jótékony célokra megy. Sajnos azonban a nemzeti ünnep miatt ők nem voltak nyitva, így pótmegoldás után kellet néznem, ami Luang Prabangba egyszerűbb, mint bármi más. Kis túlzással, ha eldobunk egy követ, az tuti, hogy masszázsszalon, vagy egy jógastúdió ablakát töri be. A legközelebbi helyen egy olyan nő fogadott, aki túlzás nélkül több kilogramm volt, mint centiméter, meg is rettentem kicsit, de végül éppen ezért maradtam. Namost, a laoszi masszázs – akárcsak a thai, az elmondások alapján – inkább hasonlít a csontkovácsoláshoz, illetve egy különösen kegyetlen csontkovácsoláshoz. A „masszázs” csúcspontján például a keresztre feszítést játszotta újra a hölgy (én Jézus szerepében, ő pedig a kereszt), ami nagyjából a harmadik olyan elem volt, ami miatt Hegedűs Csaba is lekopogta volna az olimpiai döntőt… A lényeg, hogy inkább esnék veszett méhészborzokkal teli verembe, minthogy én mégegyszer masszázsra…

A testi és lelki megpróbáltatások után magam is meglepődtem azon, hogy még volt erőm sétálgatni a városban, mielőtt utolsó állomásom, a Mekong partján fekvő textil manufaktúra felé vettem az irányt. Utóbbi egyébként jópofa hely lenne – egy angol és egy laoszi nő koprodukciója, előbbi a pénzt és a marketinget, utóbbi a szakértelmet tette a projektbe -, ha aztán a remek termékeket nem eszeveszett módon túlárazva terítenék a piacon. (Egy faliszőnyeg négyzetméter-ára pl. harmada egy perzsaszőnyegének, amiben 20x annyi munkaóra van… Miközben a laoszi bérek jóval alul múlják az üzbéget.) Egyébként egy vezetett túrán bemutatták nemcsak a szövés folyamatát, hanem a színek megalkotását is, ami elég érdekes volt. Összességében azért nagyon örülök, hogy nem hagytam az utolsó pillanatra az ajándékvásárlást…:)

Sötétedésre elértem a buszpályaudvart, átvettem a jegyemet – szigorúan ülőhelyre! -, és elkezdtem felkészülni a legrosszabbra. Ja, nem, mert az már megtörtént. Szóval valami közepes szívásra. Ehhez képeszt a busz nem volt tele, így el tudtam feküdni a dupla ülésen, és mondhatni egészen jól aludtam, bár ez relatív, mert óránként azért csak felébredtem.

 

2018.12.03. – Nagyon gyors búcsú Laosztól, és a tökéletes ajándék

Az út utolsó két órájában nagyon szurkoltam azért, hogy a sofőr ne vegyen vissza a tempóból, mert mutatkozott némi esély, hogy elérjem a 8:15-kor közvetlenül Khon Kaenbe menő buszt, ami a szomszéd város, szóval tökéletes célpont lett volna. Végül alig több, mint 12 óra alatt befutottunk a pályaudvarra, ahol szélsebesen meg is indultam a helyi buszjárat felé, volt ugyanis fél órám, hogy beérjek a központba, a nemzetközi terminálra. A helyi járat azonban tök üres volt, amiből arra következtettem, hogy az elkövetkező húsz percben biztos nem indul el, így elkaptam egy tuktukot, amin egy francia társaság ült, és elfoglaltam az utolsó szabad helyet. Kicsit meg is könnyebbültem, hogy meglesz ez, csak épp nem számoltam azzal, hogy a tuktuk ritkán haladja meg a 30 km/h-s menettempót, ráadásul még a franciák szállodája felé is kerülni kell. Végül egész pontosan egy perccel a busz indulása előtt, néhány új ősz hajszállal érkeztem meg a megállóba. A jegyvásárlásra már nem is maradt időm, reméltem, hogy azt majd a buszon is el lehet intézni. El lehetett. Legalább az utolsó napon klappolt minden…

A határon egész gyorsan átjutottunk, a kiváló thai utakon viszont hiába vártam a száguldozást, a busz totyogva tette meg a 200 km-t. Khon Kaen szinte már hazai terepnek számított, így további másfél óra, összesen pedig 20 óra buszozás után, délután kettőkor megérkeztem. Épségben hazaértem, ráadásul még lezuhanyozni is volt időm, mire Rita hazaért… a tökéletes születésnapi ajándék! ;)