2018.09.27. – Veled vagyunk Vietnám

Viszonylag kényelmes üléseknek hála többet aludtam, mint egynémely hostelben, ezzel együtt sem mondanám, hogy kicsattantam a frissességtől, főleg, amikor kiderült, hogy a határ nyitására még 1,5 órát kell várnunk a vaksötétben. Rita pragmatikus megoldást választva, egy padra borulva aludt tovább, én inkább olvasással ütöttem el az időt. A nyitás közeledtével a várakozással vegyes izgalom azért megtette a hatását, a fáradtság elmúlt, ráadásul már magányosnak sem kellett érezzük magunkat, addigra már nagyjából ötven ember várakozott rajtunk kívül arra, hogy felemelkedjen a vasfüggöny.

Nem vagyok kezdő, ami a határátlépéseket illeti, de az átutazók közt ehhez fogható kontrasztot, soha nem láttam. A kínai oldal felől viszonylag jól öltözött – kivéve persze minket :) - csoport indult el Vietnámba, míg onnan a háború előtti – és nem a vietnámi, hanem az indokínai háborúra gondolok… - rozsdás, agyonpakolt bicikliken élelmiszert szállító rizskalapos, szakadt parasztok rohanták meg a határt. Nagy kár, hogy a fényképezést ritkán tolerálják ilyen helyeken, így csak az emlék marad, de az viszont elég mélyen belénk égett. Az átkelés után viszonylag könnyen le lehetett rázni az utcai pénzváltókat – ezt különösen ajánlom is, mivel a helyi pénzek közül azok, amik közt egy nagyságrend a különbség, teljességgel érthetetlen módon hasonlítanak egymásra -, majd elsétáltunk egy bankba, feltölteni  forrásainkat.

A vietnámi időzóna a kínaihoz képest eggyel le van maradva, így bár úgy tűnhet, hogy nyertünk egy órát, valójában felkészülhettünk az este hatos sötétedésre, ami legalább annyira elcseszett dolog, mint  magyar időzóna. A lényeg, hogy a bank éppen kinyitott, a pénzváltás után öt perccel pedig már első állomásunk, a Sapa melletti völgyben található Tavan felé kanyarogtunk a hegyi utakon. Persze a busz csak Sapáig járt, onnan taxira kellett váltanunk. Sajnos a térségben fix tarifák vannak, így alkudni nem lehetett. Az út egy irányba annyiba került, mint a két éjszakai szállás reggelivel, de szerencsére az utóbbi volt extrém olcsó, nem pedig az előbbi drága, főleg annak fényében, hogy a faluba vélhetően Vietnám legrosszabb útja vezetett. A faluban ha nem is hemzsegtek ugyan, de erősen érezhető volt a nyugati turisták jelenléte – Sapából ide vezetnek a legnépszerűbb túrák -, ennek megfelelően bőven volt választék vendégházakból, de még éttermekből is. A szállás elfoglalása után pihentünk egy kicsit – ez idő alatt leszakadt az ég -, majd elindultunk egy könnyed délutáni túrára egy vízeséshez.

A vízesés és a rizsteraszok önmagukban is szépek – bár a völgyben már eléggé előrehaladott állapotban volt az aratás -, de nem ez a lényeg, a csúcslátványosságot ugyanis az emberek jelentik, elsősorban miattuk érdemes ide látogatni. És nem csupán arra gondolok, hogy sokkal - de tényleg összehasonlíthatatlanul - kedvesebbek, mint a kínaiak, hanem, hogy itt él a föld talán legváltozatosabb törzsi kultúrája. A séta, de már a taxi út alatt is rengeteg különböző népviseletet figyelhettünk meg. (A népviseletet errefelé 99%-ban a nők kiváltsága, ők viszont – ellentétben Kínával - nem csak a turisták kedvéért hordják.) A völgyben a fekete-hmong, a red dao és a zay népcsoportok voltak a dominánsak, ezek közül a kedvenceink a red daok, akik a kendőjüket Mikulás-sapkaként hordták (és a hajukat is felborotválták a kendő vonaláig).

A szálláson rajtunk kívül csak franciák voltak, egy pár pedig éppen azzal a módszerrel járja be az országot, amit korábban már mások is javasoltak, érkezésük után vettek egy motort ~100ezer forintért, majd ha végeztek a körúttal, ugyancsak turistáknak adják el ugyanennyiért. Elég praktikus ötlet, pláne annak aki tud motorozni, ráadásul oda érkezik, ahonnan indult. Tehát nem nekünk.

A faluban egyébként van vezetékes villany, ezzel együtt a korai – fél hatkor már megy le a nap, ami elég bosszantó – sötétedés után mindenhol megáll az élet. Azért annyi turista még nincs, hogy megváltozzon tőle a paraszti életritmus, de nincs is ezzel gond, legalább le tudtuk zárni a napló kínai részét.

2018.09.28. – Sapa szomorú sziklarajzai

Reggel irgalmatlan esőre ébredtünk, ami órákkal később sem akart csillapodni, így lényegében elmosta a hosszabb túrára vonatkozó víziónkat, de becsületünkre legyen mondva, most legalább próbálkoztunk. Ebéd tájban ugyanis enyhülni kezdett az eső, így először csak a közeli étterembe mentünk el – hogy ismét mesés grillezett erdei gombát ehessek -, majd elsétáltunk a falu határában lévő sziklarajzokhoz, amik elvileg rajta vannak a világörökség-várományos listán, a valóságban viszont még a sziklákon sem. Az azeri és a kazah rajzok után elég kiábrándító volt a látvány, de legalább az út kalandos volt, mivel az esőzések miatt zúgó-szerű vízátfolyások voltak mindenhol, melyek közül jópáron Rita – akinek nincs vízhatlan cipője, míg a helyiek bölcsen csak papucsot használnak – nem tudott átkelni, így minden alkalommal lestoppolt egy helyi motorost, hogy vigye már át a néhány méteres szakaszon. A helyiek többnyire remekül mulattak az esetlen átkelési kísérleteken, de egyszer sem kellett sokáig várni a segítségre…

A rajzok után még elindultunk volna az eredetileg tervezett túrára is, de az út rizsföldeken keresztül vezetett, amik teljességgel járhatatlanná váltak mindenki számára, akinek nincs tüdőig érő gumicsizmája – balatoni halászok előnyben -, márpedig nekünk nem akadt ilyesmi. Mondjuk a túra-élményén kívül mást - pl. látványt – nem vesztettünk, mert csak abban a völgyben lehetett haladni, amit amúgy is beláttunk, plusz ott vezetett az autóút is. Ez annyiban szerencse, hogy így nem igazán maradt bennünk hiányérzet.

A korai naplemente bár eleinte bosszantott, azért nem olyan rossz. Rákényszeríti az embert a korai fekvésre, márpedig lehet, hogy nekünk éppen erre van szükségünk… Azért előtte még el tudtam készíteni az eddig megtett útra vonatkozó térképeket és összegzést – lásd blog -, amire már nagyon régen vártam.

2018.09.29. – Két völggyel odébb

Azért nem érhetett véget így a vietnámi hegyvidék és a mi közös történetünk, az utunk következő megállója Bacha volt, mely közúton csak 100 km-re volt a szállástól, de addig háromszor kellett átszállni és legalább négy órát szánni az útra. A cél a vasárnapi piac volt, melynek korai zárása – és a hosszú út – mindenképpen szombati érkezést tett indokolttá, így a reggeli után a szállásadónk le is szervezte a taxit a buszmegállóig.

Nem elég, hogy a filléres szoba árában még egy nagyszerű reggeli is van, ma ráadásul duplán kaptunk. Nem tudom, hogy ez a túláradó vendégszeretet, vagy az aranyhal-memória következménye, de jóindulatúan inkább az előbbire szavaznék. Mindenesetre a banánnal töltött palacsinta meghozza a kedvet még egy utazós naphoz is. Az út nem sok izgalmat tartogatott – ha nem tekintjük izgalmasnak az elképesztő tájat, és a még aratatlan rizsföldeket -, de azért vicces volt, hogy a Lao Caiból Bac Ha-ba tartó buszunk még negyven percet keringett a városban, hogy egyenként vegye fel az utasokat. Ennél kevésbé hatékony megoldást el sem tudnék képzelni…

Bac Ha egyébként egy hétközben alvó faluközösség központja, de ha eljön a szombat este, akkor felpezsdül az élet, kezdetét veszi a móka és a tánc. De ne szaladjunk ennyire előre, mivel az érkezés, és a szállás elfoglalása után még körbe-sétáltuk a várost. Igazság szerint egy említésre méltó épületet találtunk, az pedig egy bő száz éves gyarmati kastély, ami  létező leghangulatosabb módon penészedett meg az évtizedek folyamán, sokkal autentikusabb – és szerintem szebb is – volt, mintha felújították volna. Nem véletlen, hogy az ott tartózkodásunk alatt három ifjú pár is ott készítette el az esküvői fényképeit. A kastélyban több ás mellett bemutatták a térség gasztronómiáját is – főleg a kukoricaszeszükre büszkék -, én pedig ki is néztem leendő vacsorámat, mely egy lóvérből, ló- és egyéb húsból, valamint belsőségekből készült leves. Csak remélni mertem, hogy a piacon árulják.

És tényleg lehetett kapni, a helyi viszonyok között elképzelhetetlenül drágának számító 1.200 forintért. Ennyit márpedig megért a dolog, főleg, hogy Rita egy 200 forintos húslevessel kompenzált a dőzsölésem. A leves ízére vonatkozóan nehéz egyértelműen állást foglalni, mivel kb. nyolc féle állati eredetű matériát találtam benne, amiből hat jó volt, egy – a tüdő – semleges, egy hozzávalót pedig egyszerűen nem tudtam elrágni, és nem azért, mert alulfejlett lenne az álkapcsom.

Vacsora után viszont a helyi hmong fiúk-lányok a húrok közé csaptak, és „Night Market” címszóval órákon keresztül egymást váltották a tánccsoportok és énekesek a város főterén felállított színpadon. (Éjszakai piacnak viszont nyomát sem lehetett látni, szóval a rendezvénysorozat névadása igazán trükkös…) A táncosok zömében elég színvonalas produkciót tettek le  a színpadra, ellentétben az énekesekkel, akik vélhetően a helyi párttitkár szűk családjából kerültek ki, ellenkező esetben semmivel nem lehetne megindokolni a szerepeltetésüket. Többnyire korosodó Komár Laci- és Bangó Margit-epigonok léptek fel, nem ritkán duettben, tényleg csak az tartotta az emberben a lelket, hogy a nemsokára újra népviseletes lánykákat láthat ugrabugrálni. Márpedig létezik annál azért erősebb afrodiziákum is a művészetpártoló lélek számára… De összességében azért elég szórakoztató volt az eladás, alternatívánk pedig nemigen volt, hacsak nem akartuk a házigazdánk ömlengését hallgatni arról, hogy milyen „bjúútiföl” helyekre tudna elvinni minket, ha maradnánk mér pár napot nála. A végén pedig még egy máglyát is meggyújtottak, amit aztán körbe lehetett táncolni, mintha a telet akarnánk elűzni a busókkal.

Éjszaka alvás helyett még ki kellett dolgoznom a részletes vietnámi tervet – idáig már nem jutottam el öt hónappal ezelőtt -, amiből sajnos kiderült, hogy ki kell húzni Ha Gian-t, az összes utazó által ajnározott Sapa-rivális hegyvidéket, mivel szép rizsföldből és hegyekből már láttunk eleget, az idő pedig kelleni fog a Közép-vietnámi barlangokra…

2018.09.30. – Ázsia (eddig) legjobb piaca

Reggel – a tegnap esti döntés értelmében – megvettük a Hanoiba szóló buszjegyet, majd késlekedés nélkül rávetettük magunkat a nagybetűs LÉNYEGRE. Bac Ha vasárnapi piaca Vietnám-szerte szenzációnak számít, ugyanis a völgy lakosságát nagyrészt a „virág hmong”-nak nevezett népcsoport adja, akiknél látványosabb és változatosabb népviselete vélhetően egyik törzsnek sincs. Ez tipikusan olyasmi, amiről egy kép többet mond ezer szónál. Az eladók és a vásárlók – meglepően kevés európai turista bámészkodott csak – egyaránt népviseletben alkottak semmihez nem fogható színkavalkádot. Az egyetlen, ami rontott kicsit az összképen, hogy elkezdett esni az eső, és az esernyők bizony zömében feketék voltak…

A piac maga egyáltalán nem a turistákra van kihegyezve – bár van egy elég színvonalas szuvenír szekció is, ahol Ritából ismét előjött az akarnok -, árultak zöldséget, húst, konyhai eszközöket, kacsát, kölyökkutyát, és – hogy ne csak az eladók, hanem az áru is emlékezetes legyen - nagyjából száz vízibivalyt (!) is. Csak kapkodtunk a fejünket, hová nézzünk, kit és mit fényképezzünk, hogy lehetőleg ne legyünk nagyon tolakodóak sem.

Noha pár igen jó bazárban voltunk már Közép-Ázsiában is, nekem eddig ez volt a piacozás csúcsa, szerintem sehol máshol nem is bírtam ki két órát olyan holmik nézegetésével, amit úgysem veszek meg. Rita ékszereket kapott, én faragott pipát, közösen pedig egy banánlevélbe csavart „fogalmunk sincs mi az”-ra ruháztunk be, hogy a buszon legyen mit ennünk.

A hatórásnak ígérkező utat egyébként egy éjszakai busszal teljesítettük – sosem láttam még egy buszba 53 db ágyat besűríteni -, amit égi jótéteményként értelmeztem az éjszakai nemalvás után. Az út alatt összeismerkedtünk egy kanadai-ausztrál geológus családdal, akik az ötéves lányukkal együtt épp ekkor fejeztek be egy közel egy hónapos biciklitúrát Észak-Vietnámban. Minden tiszteletem a biciklistáké, de továbbra sem értem, hogy miért jó egy hónap alatt alig pár helyre eljutni egy – baromi érdekes - országban, amit egyáltalán nem ismer az ember…

A busz végállomása nem Hanoi volt, így a létező legtávolabbi külvárosban dobott ki minket, ráadásul már besötétedett, így fel volt adva a lecke, hogyan jutunk el az óvárosban lévő szállásunkra. Szerencsére nem tudtam megegyezni az első két megálló taxissal sem, így végül ráhagyatkoztunk egy közeli benzinkutas tanácsára, és negyed óra várakozás után az egyetlen megfelelő busz be is vitt minket a belvárosba. A szállásunk – pedig Vietnámban nem terveztem ilyesmit – hálóterem volt ugyan, de nagyon kulturált emeletes franciaágyakkal, amiket teljesen el lehetett függönyözni. Az alvással nem is volt gond, de hogy milyen jó döntés volt itt megszállni, az csak másnap derül ki…

2018.10.01. – Oktoberfest a trópusokon

Egy teljes napunk volt Hanoira, tehát igazán nem kellett kapkodnunk, leginkább azért, mert hétfő lévén a múzeumok zárva tartottak, így még a kísértés is elkerült minket, hogy rohanni kezdjünk. Mindenesetre – a remek banános palacsinta után, amit a szálláson adtak - gyalog kezdtünk neki a túrának, elvégre a szállodánk központi elhelyezkedése lehetővé tette a dolgot. Első megállónk az Irodalom Temploma névre keresztelt konfuciánus egyetem volt, ahol – ekkor még kínai gyarmatként - ezer éve kezdték meg a mandarinok képzését, mely gyakorlat nyolcszáz éven keresztül folytatódott. Az egyetemen végzettek neveit a mai napig kőtáblák őrzik.

Alig párszáz méterre innen található a Citadella, Hanoi világörökség helyszíne, melyet a budapestivel ellentétben a mai napig a hadsereg aktív használatában van, és a polgári lakosság számára csak alig pár éve látogatható. De nem hétfőn! A régi barakkok és a feltárási terület zárva voltak, viszont egy kávézón keresztül meg lehetett közelíteni az egész komplexum egyetlen igazán látványos – na jó, az egyetlen legalább mérsékelten látványos – részét, a zászlótartó pódiumot. Erről azért lehetett pár jó képet csinálni. A zászlót az út túloldaláról leső Leninről is biztosan lehetett volna, ha az ilyen irányú vágyainkat (sokszorosan) nem elégítettük volna már ki Kirgizisztánban…

Mielőtt az óváros felé vettük volna az irányt, még megnéztük Ho Chi Minh mauzóleumát – mintha lenne arra egy univerzális törvény, hogy szocialista vezetők balzsamozott hulláját kizárólag ronda épületekben lehet mutogatni -, és az azzal minden szempontból ellentétes hatást keltő kecses, víz fölé nyúló pagodát a tér túlsó oldalán. A közlekedésről annyit, hogy egy autóra nagyjából tíz motor jut, így hiába nagyobb talán ötször is Hanoi Budapestnél, mégis kisvárosi hangulatot áraszt. Egyébként az emberek nyugodtak, és kimondottan kellemesek. Amikor két motoros majdnem frontálisan ütközött, akkor nem egymás anyját kezdték el szidni, hanem egymásra mosolyogtak – elvégre megesik az ilyesmi – és mentek tovább.

Az óváros helyenként megőrizte a francia gyarmati múlt emlékeit, de az európiai stílusú házak annyiban idomultak a helyi környezethez, hogy szokatlanul keskenyek a magasságukhoz képest. De leginkább abból tudni, hogy az óvárosban vagyunk, hogy mindent beborítanak az elektromos vezetékek, és a harmadik világot idéző „kapcsolószekrények”. Összességében azért elég jó hangulata van a városnak, és a turisták sem voltak zavaróan sokan. Mivel holnap tervezünk menni a Ha Long öbölbe, le kellett foglalnunk a buszjegyet, ami a világ legegyszerűbb dolga lett volna – mivel minden második kapualjban utazási iroda van, de még a fodrásznál is lehet foglalni túrákat -, de én egy bizonyos társaságot kerestem, akik a neten talált adatok alapján kétharmad áron adták a  jegyet a saját buszaikra. Na, az általuk megadott címen viszont egy autószerelő műhely volt, ahol kivételesen nem folytattak ügynöki tevékenységet, így kénytelen voltam telefonon egyeztetni velük a holnap reggeli indulásról. Mivel utólag fizetek, csak nem átverés a dolog…

A délután során találtunk még pár szép kis templomot és egy katolikus katedrálist is, ezen kívül egy tó az, amit még látnivalóként lehetne értelmezni, ezen túlmenően inkább a hangulat miatt érdemes itt bóklászni. És persze a lényeg, hogy megvettük a jegyet a – leginkább helyben – világhírű vízi bábszínház esti előadására. Gondoltuk, hogy előtte tudunk még vacsorázni, levágathatom a hajam – négy hónap után igazán ideje már -, és persze a hotel „Happy Hour” sörakciójáról sem maradunk le, hiszen az ígéret szerint fél hat és fél hét között a hotel vendégei részére korlátlan a fogyasztás valami helyi lőréből.

A három fenti programból kettő elmaradt a harmadik miatt, de szerencsére csak éheznünk kellett, és a hajam is biztos kibír még egy napot a fejemen. Ugyanis kiderült, hogy a sörakció mennyiségre vonatkozik, nem pedig ídőtartamra, és mivel csak egy holland, egy kolumbiai és egy dél-koreai srác csatlakozott hozzánk, a készlet elég sokáig kitartott. A nyugati turisták itt azért kevésbé érdekes figurák, mint Közép-Ázsiában – nyilván vannak azok is, csak épp felhígult a mezőny -, de azért elég jól elbeszélgettünk velük. A kolumbiai épp másnap kezdett angoltanárként – mondjuk számomra elképesztőnek tűnik, hogy gyerekeket bíztak egy tetőtől-talpig tetovált, szőkített raszta tincseket viselő, láthatóan és bevallottan drogfüggű bohócra - , szóval Rita gyorsan el is kérte az elérhetőségét, elvégre Vietnám elég jó helynek tűnik, szóval ki tudja, talán még hasznos lesz. Mivel Kínában gyakorlatilag nem fogyasztottunk alkoholt, ezért igazán jól esett az a nyolc pohár, és nagyszerű alapozásnak bizonyult a bábozás előtt…

Az előadást azért még éppen sikerült elérnünk, ami nagy szerencsének bizonyult, ugyanis marha jópofa, változatos, és látványos az egész. A program méltán népszerű, mert teltház volt, és a nézők 95%-a nyugati turista volt. Nem tudom, hogy sör nélkül is ennyire élveztük volna-e az előadást, de ezzel együtt is bátran tudom ajánlani, egyben javaslom az Andrássy úti bábszínház bővítését egy medencével! Visszafelé úton – mindenki megnyugtatása végett – azért a vacsorát is sikerült bepótolnunk…:)

2018.10.02. – Szelíd motorosok

Reggel meglepően pontosan érkezett egy futár a szállodánkhoz, hogy ugyan fáradjunk már ki a következő kereszteződésig, mert a busz nem hajthat be a mellékutcánkba. Ez igazán nem nagy teher, ráadásul szinte teli busz fogadott minket, így feltételezhetően legalább fél óra bojongást úsztunk meg, amennyi idő alatt a busz összeszedett mindenkit. Az út nagyjából négy óra volt, ebben benne volt két átszállás is, mivel a buszról előbb kompra szálltunk, majd Cat Ba sziget kikötőjéből egy másik busz vitt tovább a hotelig. Ennyi kényelmetlenséget igazán megért a diszkont ár, főleg, hogy a másnapi hajókirándulásunkat már a buszon le is tudtuk foglalni, méghozzá olcsóbban, mint terveztem. Az iroda neve egyébként a thaiföldi lealjasodást idéző „full moon party tour”, ami – mint később kiderült – az egész országban szolgáltat, és nekünk bevált. Mindazonáltal történelmi pillanathoz érkeztünk, ugyanis négy hónap folyamatos vándorlás után végre elértük a tengert. Nem hiszem, hogy sok olyan útvonal létezhet, ahol ennyit kellett volna várni a találkozásra...:)

Délben be is tudtunk csekkolni a hotelbe (nemám homestay, vagy hostel), ami az egész eddigi út – ha a türkmenisztáni családot nem számoljuk – legolcsóbbja volt, két főre, reggelivel együtt 1200 forint. Viccesen hangzik, de egyébként logikus, ugyanis Cat Ba szigeten, ahol évente kétmillió turista fordul meg, egymást érik a szállodák, melyek a holtszezonban – tehát most – öldöklő árversenyt folytatnak a turistákért. Meghallgattuk a recepciós tippjeit a szigettel kapcsolatban, de nem volt sok időnk, ugyanis a gyors ebéd után még el kellett jutnunk a sziget felét kitevő nemzeti parkba.

Persze a Nemzeti Park is érdekesnek ígérkezett, de az odajutás még sokkal inkább az volt, ugyanis eljött az utazás azon pontja, amikor bizony motorra kellett szállnunk. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én jobban vártam a lehetőséget, mint Rita. :) A bérlés pofon egyszerű volt, se iratot, se letétet nem kértek, és a díj nem haladta meg a napi 1000 forintot, ráadásul még egy óriási Manchester United matricát is kaptam a „szélvédőre”. (Ez utóbbi nem nekem szólt persze, a kölcsönzős azt használta cégérnek.) Amit viszont nem kaptam, az az eligazítás, hogy miképpen kell beindítani a szerkezetet. Persze mindenre rá tud jönni az ember magától is, de ez a folyamat könnyen okozhat néhány kellemetlen pillanatot, ráadásul a város főútján. A részletektől megkímélnék mindenkit, a lényeg, hogy Ritáról – aki addig csak szemlélője volt a történteknek – aligha mintázhatták volna a nyugalom szobrát, amikor eljött az indulás pillanata. (Azért jelezném, hogy ezeket a sorokat nem a hanoi kórház ambulanciáján gépelem…)

Kellett egy-két kilométer mire kitapasztaltam a motorozás minden csínját-bínját - beleértve a tankolást is -, de összességében nem túlzás azt állítani, hogy a fiatal Marlon Bando óta nem termett olyan ember, aki hasonló eleganciával ült volna az acélparipa nyeregében! Néhány alkalom, és még a legóvatosabb bukmékerek is esélyesek között emlegetnének a Man-szigeti TT-n… Az indulást még fontolgatom.

A Nemzeti Park öt órakor zár, így csak a legkisebb körtúrára volt esélyünk – szinte mindenki azt csinálja, találkoztunk is pár utastárssal a buszról -, ami egy alig két kilométeres séta némi hegymászással a sziget legmagasabb pontjára, ahonnan azért elég szép panoráma tárul elénk. Tényleg szép volt, de a taoizmus – ha már Vietnám taoista többségű ország - esszenciája jelen esetben igaznak bizonyult, az út emlékezetesebb volt, mint maga a cél. Főleg mert visszafelé a tengerparti panorámaúton mentünk, ahol a sziget legszebb strandján Ritának végre alkalma volt csigákat is gyűjteni, mielőtt lement volna a nap. Az érkezésünk után szinte hallani lehetett a recepciós – aki szemtanúja volt az indulást övező apróbb zűröknek - megkönnyebbült sóhaját.

A motoros kaland ünneplésért kiáltott, mi pedig elsétáltunk a hotel tulajdonosának luxuséttermébe, ahol a nyolcadik emeleti tetőbárban ittunk pár italt, megvacsoráztunk, majd végre meg tudtam ejteni a hajvágást is. Nagyon becsülöm azokat a szakikat, akik művészként tekintenek önmagukra, de amikor épp hajammal dolgoznak, jobb szeretem, ha nem a fantáziájukat, hanem a kérésemet követik. Szerencsére némi vita után a fodrász is megértette, hogy nem az első körben kialakított, Vietnámban divatosnak számító, de rettenetesen ocsmány bilifrizurát favorizálom, így végül csak átdolgozta a kérésemnek megfelelően… Nagy megkönnyebbülés volt ez a lelkemnek és a nyakizmomnak egyaránt. :)

És még mindig volt hátra a napból, ugyanis be kellett hajtanunk az ingyen söröket az utazási irodánk - ahol a hajót foglaltuk - éttermében, és ott összefutottunk egy amerikai párral, akikkel a buszon is egymás közelében ültünk. A srácok - bár végzettségüket tekintve zenészek -, jelenleg Kínában tanítanak angolt, és nagyjából pont azt tapasztalták az ottani emberekkel kapcsolatban, mint mi. A beszélgetést én egyfajta terápiának fogom fel, ami sokat segített a Kína okozta poszttraumás stressz szindróma kezelésében. :) És igen, ma éjszaka végre nem szelfibotokkal és esernyőkkel rémálmodtam!

2018.10.03. – Az alámerülő sárkány öble

Reggel némi fennakadással indult a kirándulásunk, ugyanis a kapitány nem végzett időben a hajó biztonsági ellenőrzésével, így a már korán reggel is iszonyúan erős napon aszalódhattunk, mire fél óra késéssel végre kifutottunk a kikötőből. A hajónk egy hangulatos régi halászhajó volt, a csapatunk pedig nagyjából húsz tagot számlált. Nem volt keveredés a csoportok között, mindannyian a „fullmoonnál” foglaltuk az utat.

A Ha Long-öböl – fantasztikusak ezek a kelet-ázsiai lírai nevek, lásd cím -  ismét csak egy olyan hely, amit teljesen fölösleges körbeírni, ugyanis a képeken minden látszik, aminek látszania kell. Ezzel együtt az út messze nem csak a látványról szól – pedig az is elég lett volna -, hanem élmények hosszú sorát kínálta. Nem sokkal az indulás után kikötöttünk a „Monkey Island” nevű kisebb szigeten, ahová a turisták kedvéért még majmokat is telepítettek, de ennél szerintem sokkal érdekesebb, a sziget geomorfológiája, ugyanis nagyjából olyan kőzetek találhatóak rajta, mint a kínai „kőerdőben”, amit kihagyni kényszerültünk. Ráadásul a sziget csúcsát meg is lehetett mászni – nem egyszerű az éles kőzetek miatt, Ritán kívül csak egy lány csinálta végig a túrát, és a fiúk közül sem sokan -, ahonnan pedig nagyszerű volt a kilátás.

A következő programpont a fürdés volt egy kisebb öbölben. Nagyon vártam már, mivel fantasztikus volt a víz, 26-28 fok között valahol, így még Rita sem fázott. Külön poén, hogy a hajó tetejéről ugrálhattunk be a vízbe. Bár mi tagadás, öt méterről egy fejes már nem feltétlenül esik olyan jól az embernek… Itt lehetett sznorkellezni is, bár Észak-Vietnámban nagyon gyenge a korall felhozatal, így alig volt érdekesebb, mintha Horvátországban búvárkodna valaki… Ezt követően – bár előzetesen szkeptikus voltam – remek tenger gyümölcsei ebédet kaptunk, volt sült sügér, grillezett tintahal, kagyló, de persze hagyományos ételek is. Az amerikai és egy új-zélandi párral bandáztunk, akik szerencsére alig piszkálták az ételt, így bőven jól tudtunk lakni.

Délutánra is maradt egy nagy dobás, ugyanis ekkor mentünk tengeri kajakozni a karszthegyek közé. Gyorsan megtaláltuk a ritmust Ritával, onnantól lehagytuk a csoportot, és egyedül fedeztük fel a környék barlangjait, alagútjait és öbleit. Szerencsére a nap ekkorra már elbújt a bárányfelhők mögé, így szénné sem égtünk, és a látási viszonyok is ideálisak voltak. A kajakkikötőben befogtak egy kapitális sügért úgy hat évvel ezelőtt, mára olyan 300 kg-ra hízlalták fel. Jó tudni, hogy ilyen állatok között úszkáltunk…:)

A visszafelé úton sört és gyümölcsöt szolgáltak fel, ráadásul mindehhez egy Elvis-imitátort is kaptunk  - aki alighanem a főnökasszony német férje, mert különben miért is tűrnék meg a vendégek közelében… -, aki az élő zenét szolgáltatta. Mondjuk ettől el tudtam volna tekinteni. Még a kikötés előtt behajóztunk egy úszó halászfaluba, amit úgy érdemes elképzelni, mintha üres benzineskannákból tákolt szigeteket kötöttek volna össze pontonhidakkal. De valahogy nagyon egyben volt az egész, jól nézett ki, és érdekes is volt. Emberek százai éltek ilyen körülmények között egyébként…

A hajókirándulás valamivel délután négy előtt ért véget, így még volt időnk felmenni a sziget erődjébe, ami elvileg a legjobb naplemente-néző hely a szigeten. Sajnos ezt a tippet rajtunk kívül még vagy ötven ember megkapta, így bármilyen szép is volt a naplemente, romantikusnak azért nem mondanám az élményt…:) A nap összességében viszont fantasztikus volt, legszívesebben még kétszer megismételném…

2018.10.04. – A sárkány nem csak a tengerben merül alá

Mivel még előző nap sikerült találnunk egy buszt, ami nem reggel, hanem csak délután indul tovább, Közép-Vietnám felé, így maradt még jópár kellemes óránk, amit úgy helyes, ha alaposan ki is használunk. Ez az idő éppen elégségesnek bizonyult, hogy bejárjuk a város homokos strandjait, melyet egy kellemes panorámaút köt össze. Sajnos éppen dagály volt, így Rita maradt a napon, én azért bementem a hullámfürdőbe is.

Mindegy, hogy milyen kellemes is egy tengerpart, azért van pár olyan körülmény, ami meg tudja keseríteni az ember kikapcsolódását. A kínai turistacsoportok jelenléte feltétlenül ilyen. Nem meglepő módon ugyanis minden strandot megszállva tartottak – lehet abban, valami, hogy Vietnámot amúgy is csak egy szakadár tartománynak gondolják -, köpködtek a vízben, köpködtek a parton, és persze hangoskodtak mindenhol. Vietnám hangulatáról azért sokat elárul, hogy még a kínaiak sem tudtak kiborítani, jó kedéllyel fényképezkedtünk velük, csak az szomorított el kissé, hogy nemsokára indulhatunk tovább. (Na jó, annyira azért nem szomorkodtam, mert a következő megálló sem éppen Mocsolád-alsó lesz! De majd úgy is meglátjátok…)