2018.10.20. – Pompás Palota Phnom Penhben

Talán nem lepek meg senkit azzal, hogy a kígyózó sorokkal való rémisztgetés óriási kamunak bizonyult, összesen talán hat külföldi ácsorgott előttünk a sorban a kilépőpecsétekre várva – érdekes módon az ő busztársaságuknál fel sem merült a jattolás… -, de ők is készségesen előre engedtek, amikor elmondtam milyen sajátos helyzetbe kerültünk. Persze a direkt elhúzódó ügyintézés is hazugság volt, tehát még akkor is simán időben végeztünk volna, ha nem engednek minket előre, de így konkrétan nekünk kellett várnunk a „soron kívüli” csoportra. A kísérőnk ettől fogva nagyon nagy ívben került minket, és erre minden oka meg is volt. Egyébként még egy kisebb csavar volt a történetben, miszerint a busz a határ után nagyjából 500 méterrel tartott hosszú ebédszünetet, szóval az öt perces várakozási időről is kiderült, hogy tudatos és teljesen alaptalan fenyegetőzés volt csupán. Szó se róla, az ilyesmi az emberek döntő többségénél működni szokott…

Azzal együtt, hogy az utak Kambodzsában is kifogástalanok voltak, és a házak is rendezettek, a határ után összességében mégis érezhető volt a változás. Legalább tíz harminc* évet utaztunk vissza az időben. Ami viszont szembetűnő volt, hogy bár a vidék szegényes, majdnem minden faluban van egy-két khmer stílusú tökéletes állapotban lévő buddhista templom. Úgy tűnik, itt ezeket építik eszetlenül a stadionok helyett, kérdés, hogy melyiknek van nagyobb értelme... Az út további szakaszában a táj nem igazán változott, végig a Mekong alföldjében haladtunk. Fél három körül értük el a fővárost, ami biztossá tette, hogy ma már nem fogjuk tudni megnézni a Királyi Palotát és a Nemzeti Múzeumot, legfeljebb az egyiket. Mivel a buszmegálló és a hotelünk is a centrumban volt, gyorsan le tudtunk pakolni, majd elrohantunk a Palota irányába.

Bár az ebéd és a szállás miatt amúgy is sejtettem, az éttermek árait és a belépőt látva teljesen nyilvánvalóvá vált, Kambodzsa lényegesen (nagyjából kétszer) drágább, mint Vietnám volt. Tulajdonképpen magyar árakról beszélhetünk, amit azért nem sok minden indokol. Másik furcsaság, az országban működő kettős pénzrendszer, ugyanis a dollárt mindenhol elfogadják, és közel sem csak a külföldiek miatt, mivel a helyiek is azt használják. 1 dollár főszabály szerint 4000 helyi fabatka, utóbbit használják a váltópénz helyett. Egyébként ez is hozzájárulhat az inflációhoz, mert alig találni olyan terméket, ami ne lenne negyed dollárra felkerekítve…

Pozitív meglepetésből is akadt azért, a Palota sokkal jobb volt, mint vártam. Komoly khmer épületegyüttes – ez a stílus gyökeresen eltér a kínai, vagy a vietnámi buddhista építészettől -, minden remek állapotban volt, két csarnok pedig külön is említést érdemel. Az egyik a koronázóterem, az arany trónnal, a másik pedig a jáde-Buddha pagoda, ahol annyi kincset halmoztak fel, amiből évekig lehetne etetni a teljes lakosságot… Ezen a két helyen komoly bravúr kellett a fényképezéshez, de azért többé-kevésbé sikerült a dolog. Szerencsére záráskor sem kergettek ki minket azonnal, így kellemesen be tudtunk járni mindent.

Mivel ötkor minden bezárt, viszont a napnyugtáig volt még egy kis idő, ezért elsétáltunk a szocreál vietnámi-kambodzsai barátság-, valamint a vele szemben éles kontrasztot adó khmer stílusú függetlenségi emlékművekhez. A helyiek éppen a szabad téri diszkót hangszerelték az emlékművek közti tereken, erősítőből szólt valami nemzetközi sláger. Alkalmasint csatlakozhattunk volna a csődülethez, de nemsokára kezdődött a Chelsea-MU meccs, amiről nem szerettem volna teljes egészében lemaradni. A szállás felé a Mekong-parti sétányon indultunk, ahol szintén komoly tömeg hömpölygött, egészen addig, hogy a sötétség beállta után szinte azonnal leszakadt az ég. Az eső ugyan csak öt percig tartott, de olyan heves volt, hogy szinte még az esőkabátból is csavarni lehetett a vizet…

Mivel a vacsorát nem szerettük volna elhalasztani, így csak a meccs második félidejét csíptem el, ami majdnem tökéletesre sikeredett, csak a hosszabbítás hetedik (…) percét tudnám feledni. Közben sikerült megegyezni a szálloda sofőrjével a holnapi programról, és kiderült az is, hogy a tulaj egy érdekes tunéziai figura, akivel ha már úgyis maradunk még egy éjszakát, holnap nem ártana megismerkedni. Mire sikerült ágyba kerülni, már elég messzinek tűnt az a bosszantó határátlépés…

*Magyar ésszel nehéz felfogni, hogy tíz év alatt mennyi minden változhat egy olyan országban, ami valóban fejlődik, nem pedig tyúklépésben araszol.

 

2018.10.21. – Kísért a múlt

Kambodzsával kapcsolatban két dolgot jellemzően még a történelemből felmentettek is tudni szoktak, Angkor képe ugye úton-útfélen visszaköszön, a másik pedig, hogy a 70’es évek második felében itt tombolt minden idők legtébolyultabb kommunista diktatúrája, amely minden negyedik kambodzsai életébe került.  Angkorra még várni kell, de utóbbi emlékhelyeit a fővárosban találjuk, úgyhogy a mai nap fő programját ez tette ki.  Reggel az indulás előtt még elmentünk a piacra, de ami ennél is sokkal fontosabb, sikerült megszerveznem a holnap-holnaputáni utazásokat, ami koránt sem volt magától értetődő, mivel összesen csak napi egy közvetlen busz van az északi határhoz, ráadásul arra majd félúton kéne felszállnunk.

Kilenc után el tudtunk indulni a belvárostól jó tizenöt kilométerre fekvő gyilokrétre, ahol a fővárosban összefogdosott embereket végezték ki, jellemzően az érkezésüket követő három napon belül. Eddig tizenkétezer csontvázat találtak meg a terület tömegsírjaiban, és az ehhez hasonló haláltáborokból volt vagy háromszáz az országban. A tábor épületeit a felszabadulás után elbontották, így a mára nyugodt, madárcsicsergős ligetben csupán egy emléksztúpa áll a tömegsírok között, benne ötezer áldozat koponyájával. A koponyákat az alapján osztályozták, hogy mi volt a gyilkos eszköz, ugyanis a golyó túl drága lett volna, a piszkos munkát földműveléshez használt eszközökkel végezték el. Ha azt gondolnánk, ez a legsokkolóbb rész, tévedünk, ugyanis még áll az a fa, amihez hozzácsapkodták a csecsemőket, mielőtt a szülőktől is megszabadultak volna. Nem egy tipikus elsőrandis helyszín, azt meg kell hagyni.

A belépő mellé érdemes kérni egy audioguide-ot is, ugyanis rendkívül színvonalas leírását kapjuk nemcsak a kegyetlenkedéseknek, de egy kicsit bevezet minket Pol Pot vezette vörös khmer működésébe is. Ugye minden valamirevaló diktatúrának szüksége van ellenségképre. (Mint tudjuk, annak léteznie sem feltétlenül kell.) A nem khmer nemzetiségű kisebbségek ugye adták magukat, de aztán gyorsan terítékre kerültek az értelmiségiek is (aminek az indikátora a könyvbirtoklás, vagy épp a szemüveg volt), hiszen Pol Pot álma egy agrárproletár állam volt, így szó szerint mindenkit kivezényeltek a városokból a földekre, hogy ott szorgalmasan, napi tizenhat órát végezzenek olyan munkát, amiről fogalmuk nem volt. (Maónak legalább annyi esze volt, ha már felfoghatatlan áldozatok árán nagyot akart ugrani, azt legalább előre tegye, ne pedig vissza az őskorba.) Hogy a tébolynak nemzetközi vetületet is adjunk: mivel a vörös khmer hatalmát megdöntő, egyébként szintén vörös Vietnám nem igazán élvezte a nyugat nagy barátságát, ezért az ENSZ egészen kilencvenes évek közepéig Pol Potot ismerte el Kambodzsa legitim vezetőjének – így az ország segélyt sem kaphatott az újjáépítéshez -, aki a dzsungelbe menekülve folytatta gerillaharcát. Tetteiért soha nem vonták felelősségre.

A következő helyszín sem épp Disneyland volt, hanem a S-21 kódnevű titkos börtönben berendezett népirtás múzeum. Itt tartották fogva a politikailag kényes foglyokat, mielőtt… meglepetés: kivégezték volna őket. Itt kimondottan a történelmi háttér bemutatására fókuszáltak inkább, a sokkolásról amúgy is gondoskodtak a kínzóeszközök, a véres falak, meg az a tény, hogy az épület a vörös khmer hatalomra jutása előtt iskolaként szolgálta a társadalmi fejlődést. Az ebédet ma kihagytuk.

Hogy egy kicsit helyre rázódjon a szépérzékünk, délután betértünk a Nemzeti Múzeumba, ahol elég komoly gyűjtemény van khmer szobrokból, amik azokról a helyekről származnak, melyeket az elkövetkező napokban fogunk felkeresni. A szobrok is elég jók voltak, de a fő attrakció egy a plafonon pihenő kifejlett Toke gekkó volt, ami Rita szerint inkább hasonlított egy kisebb krokodilra. Annyiban igazat is kell adjak, hogy tömegre egy normál gekkó kétszázszorosa(!) lehetett.

Szerencsére ma nem esett az eső, így nyugodtan sétálhattunk a Mekong-promenádon, mitöbb, még egy dolláros szárított folyami ráját is találtam, ami sokkal finomabb volt, mint ránézésre. Ma volt időnk megnézni az éjszakai piacot is, ami viszont sokkal kevésbé volt érdekes, mint előtte akár Vietnámban, akár Kínában, szóval nem is maradtunk sokáig. Este még egy sörözéssel tarkított tartalmas beszélgetés is belefért a szállodánk tulajdonosával, aki elmesélte, hogyan zajlott az ő szemszögéből Ben Ali bukása, milyen hatalmi játszmák zajlanak éppen Kambodzsában, valamint nagyjából mindent elmondott a szinte még friss vállalkozása részleteiről. Szóval, ha valaki szeretné tudni, hogy mennyiért lehet hotelt bérelni Phnom Penh belvárosában, milyen engedélyek szükségesek az induláshoz, és hogyan alakul a bérszínvonal, akkor kérdezzen bátran…:) Szívesen maradtunk volna még néhány italra, de másnap reggel ismét korán indultunk, így még éjfél előtt fellőttük a pizsamát.

 

2018.10.22. – Rengeteg templom a rengetegben

A mai feladat a Kampong Thomba való eljutás volt, ugyanis annak közvetlen közelében található Sambor Prei Kuk templomegyüttese, mely a legjelentősebb Khmer civilizációt megelőző műemlék az országban. A település félúton fekszik a főváros és Siem Reap között, szóval elég sok busz közül válogathattunk volna, de az utazási irodában kérdés nélkül adták a jegyet lesz ami lesz alapon. Én örültem a korai indulásnak, a relatíve olcsó jegynek is – hiába szálltunk le félúton, nyilván az egész útra kérték a pénzt -, mert akkor még nem tudtam, hogy a korai indulás nem fog összejönni, maga az út pedig meglehetősen idegtépő lesz.

A megbeszélt időpont előtt, negyed nyolckor már az állomáson voltunk, ami rendben is lett volna, csak éppen rajtunk kívül nem volt ott más. A hivatalos indulási idő után fél órával ki is derült, hogy miért, mert a busz valahonnan tök máshonnan fog indulni. Szerencsére küldtek értünk egy tuktukot, szóval eljutottunk az új helyre, ahol további háromnegyed órát várhattunk. Persze ez még kevésbé bosszantó része volt a dolognak, ahogy az sem zavart, hogy egy elég ódon buszra kerültünk, ahol rajtunk kívül nem is volt más külföldi. Ami viszont erősen aggasztott, hogy a járatról kiderült, hogy nagyjából minden fűcsómónál vesz még fel embereket, és három óra menetidő alatt 90 km-t sikerült megtennünk. Mivel az út bő fele még hátra volt, és közeledett a dél, az a meglehetősen aggasztó rémkép sejlett fel, hogy talán nem fogunk eljutni a romterületre, ami eléggé felborította volna az útitervet. Szerencsére azonban a busz itt megtáltosodott – mondjuk előre is mentem szólni a sofőrnek, hogy szedje már össze magát -, és a maradék távot másfél óra alatt ledaráltuk, még úgy is, hogy a cél előtt 15 km-el megálltunk ebédelni.

Amint leszálltunk a buszról, le is szólított minket a város egyetlen tuktukosa, aki végül kevesebbért vitt el minket, mint amennyire előzetesen én gondoltam. Na, ezért nem szabad egy alkunál először mondani az árat! :) A cuccainkat gyorsan ledobtuk a szálláson, és már mentünk is le a térképről. Úgy számoltam, hogy két óránk lesz majd a bejárásra, de mivel az út végig tökéletes volt, forgalom pedig semmi, ez az idő majdnem két és fél órára hízott. Itt jegyzem meg, hogy szívem szerint motort béreltem volna, de a wikitravel szigorúan ellenjavallta a dolgot a tragikus állapotok és a nagy forgalomra hivatkozva. Hát, kössz szépen! Egyébként az út elég kellemes vidéken át vezetett, ahol minden ház több méteres cölöpökön állt. Hivatalosan még esős évszak van, de víznek nyomát se láttuk, szóval úgy tűnik, a helyiek szeretik túlbiztosítani magukat…:) Ismét kiperkáltuk a méreg drága belépőt, majd elkezdődött a felfedezés. A területen három nagy fallal körül vett szentély található és több különálló templom. Ezek közül van ami jobb, van ami rosszabb állapotban maradt fenn, de összességében azért elég látványos a hely, a hangulatról nem is beszélve. A bejáratnál még voltak ugyan helyi árusok, és az eső feltárási területnél találkoztunk egy kisebb indiai csoporttal, de azt követően kettesben barangoltunk a dzsungelben, várva azt, hogy mikor bukkan elő egy újabb gúla alakú templom. Egyébként ezek a templomok is agyagtéglából épültek, mint My Son, a faragások is hasonlóak voltak, viszont az építészeti stílus teljesen más. Némileg váratlanul, a legtávolabbi templomnál – ahol legfeljebb csak királykobrára számítottunk – felbukkant egy francia pár, de fél perc alatt tova is tűntek, mintha csak délibábot láttunk volna. Egyébként volt pár templom, amit egészen látványosan benőtt a természet. Mint említettem volt, a dzsungel nagyon hangulatossá tette a bejárást, de a fényviszonyokat erősen korlátozta, így a legépebben fennmaradt részen sem tudtam olyan fotót csinálni, ami visszaadja a hely nagyságát. Ahol mi egyszerre nyolc különálló épületet láttunk, ott a telefon maximum kettőt, de annyi baj legyen.

Zárásra pont sikerült bejárnunk mindent, kapkodnunk sem kellett, úgyhogy nem kellett nagy árat fizetnünk azért, hogy csirkejárattal jöttünk a városba. Mire visszaértünk a szálláshoz, már teljesen sötét volt, szóval annyira azt sem bánom, hogy nem motoroztunk. A sofőr bónuszként még egy nagyon jó helyi étterembe is elvitt minket, ahol valamilyen bizarr vízinövényt ettem hússal, míg Rita maradt a szokásos tészta-hús párosításnál. A jó alatt most kivételesen nem olcsót értek. :)

Ma nem számítottam komplikált utazásra, mégis összejött, míg holnap nehézségekre számítok, szóval jó lenne újra tévedni…

 

2018.10.23. – A thai határ felé

Az utazásszervezővel abban állapodtunk meg, hogy a booking.com-on a hostelünk által megadott telefonszámon keres majd minket, hogy mikor és hol tudunk felszállni a buszra. Azt mondta, hogy kilenc felé fogunk indulni, amit nyilván nem hittem el, de reggel biztos, ami biztos alapon lementem a recepcióra, hogy szóljak a várható hívásról. Ekkor derült ki, hogy a megadott telefonszám soha nem is létezett, de szerencsére nekünk is meg volt az utazásszervező elérhetősége, így gyorsan fel tudtam hívni, hogy tisztázzuk az új elérhetőséget. Miután tisztáztuk a dolgokat, elmentem reggeliért, majd összepakoltunk, és vártuk a hívást. Ennél izgalmasabb programunk amúgy sem lett volna, szóval ma igazán ráértünk. Valamivel tíz óra után pedig megcsörrent a telefon, tíz perc múlva érkezik a busz, szóval indulnunk kellett.

A benzinkutak ritkán nyújtanak magával ragadó élményeket, és ez sem jelentett kivételt, a bő egy órás várakozás legizgalmasabb pillanatai azok voltam, amikor megfigyelhettük a kút újratöltését egy tartálykocsiból. Ekkor odamentem egy kutashoz, hogy ugyan hívja már fel nekünk a busztársaságot, mert mintha a tíz perc letelt volna egy ideje… Sikerült is elérni a fazont, aki teljes mértékben megnyugtatott, érkezni fog a busz. Hogy mikor? Tíz perc múlva! Komikusnak találtam a dolgot, de tíz perc múlva tényleg jött a busz, mi pedig elindulhattunk Kambodzsa legészakibb városa felé, valamint a világ egyik legkülönlegesebb temploma felé.

Ami számomra tényleg megdöbbentő, hogy a közutak még errefelé is remek minőségűek voltak, pedig ezen a vonalon nemhogy turista, de helyiek sem nagyon járnak. Fél három körül értük el Sra’aem-et, ahol nem volt foglalásunk – a bookingos szállások elég drágának tűntek -, viszont furcsa módon szinte egymást érték a hostelek és vendégházak. Mindezt úgy, hogy a turisták eleve nem jönnek el idáig, akik pedig igen, azok is maximum egy méregdrága napos kirándulásra Angkorból. A szállásunk egy láthatóan vadiúj épület volt, legalább harminc szobával, rajtunk kívül pedig pontosan nulla vendéggel.

Mit volt mit tenni, besétáltunk a városba, hátha találunk valami érdekeset, és tulajdonképpen Sra’aem tényleg elég különleges volt, mivel egy rendezettebb fekete-afrikai település szintjét hozta, amihez foghatót eddig még nem láttunk errefelé. Persze lehet, hogy csak optikai csalódás volt a mindent beterítő vörös föld miatt, ami Kigalira emlékeztetett. A hangulaton kívül az egyetlen „látványosságot” – főleg Rita számára – a helyi orvosi rendelő jelentette, ami egy teljesen nyitott helyiség volt egy emeletes ház földszintjén, és egymás mellett feküdtek az infúzióra kötött gyerekek. Remélem, hogy egyikünkön sem itt fognak nyitott szívműtétet végrehajtani… (Meg azt is, hogy igazából máshol sem.:)

Mire visszaértünk, kisebbfajta tömegnyomor alakult ki a váróban, ugyanis érkezett két másik turista is – akik nem tudtak a direkt buszról, de átszállással azért megoldották a dolgot -, méghozzá az a francia pár, akikkel a minap is összefutottunk. Mint kiderült, ők Laosz-Kambodzsa-Vietnám-Fülöp-szigetek úton vannak, és mindenhol három hetet akarnak eltölteni. Kicsit túlságosan komolyan veszik a nemzeti mottójukból az égalitét, mert aki Laoszra, vagy Kambodzsára annyi időt szán, mint a sokkal nagyobb és jóval több látnivalót rejtő Vietnámra, az hibát követ el, de lelkük rajta. Ami biztos, hogy megegyeztünk abban, másnap reggel együtt megyünk a határhoz, és lehetőség szerint még délután találunk fuvart Siem Reapbe. Az este további része a szúnyogokkal való hadakozás jegyében telt, melyben zajos sikert tudtunk aratni, ugyanis mi még élünk, míg a vérszívók közül elég sok elhullott…

 

2018.10.24. – Monkok és mánkik a cassus belli templomnál

Amikor azt írtam, hogy ma az egyik legérdekesebb templom meglátogatását tervezzük, akkor kevéssé annak építészeti jelentőségére céloztam – bár ami azt illeti, az is bőven megérné a túrát -, hanem az elhelyezkedésére, illetve a thai és khmer nép egymáshoz való viszonyát befolyásoló hatására. Ez ugyanis az egyetlen olyan világörökség helyszín, mely miatt két ország katonai konfliktusba keveredett egymással, amit azóta sem sikerült rendezniük. A Preah Vihear templom ugyanis a kambodzsai alföld kevés hegycsúcsának egyikén áll, mely egyben a kambodzsai-thai határt is jelöli. A templomot pedig mindkét buddhista ország magáénak érzi. Az elmúlt tíz évben kétszer is alakultak ki emberéletet követelő határvillongások a templom szomszédságában, és talán csak azért nem többször, mert ez a világ egyik legsűrűbben aláaknázott területe, ahol nem nagyon érdemes hadmozdulatokat vezényelni.

Reggel nyolckor vágtunk neki a 30 km-es útnak motorostaxival, egy sofőr-egy utas felállásban. Csak a történelmi hűségért, ez az első hely, ahol még bukósisakot sem kaptunk, pedig az még Afrikában is kötelező volt. A templomhoz két úton lehet feljutni, az egyik egészen a bejáratig visz, míg a másik esetében egy két km-es „ősinek” jelzett lépcsőn másszuk meg a hegyet. Nyilván utóbbit választottuk, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. Az út nem egészen egy óráig tartott – jól lehagytuk a franciákat -, és bár az ősi lépcsők fölött ma már fából készült ösvény vezet, a mászás nélkül nem igazán lehet átélni a hely atmoszféráját. Hogy miért? Ugyanis az utat végig a határőrség bunkerei és taposóaknákra figyelmeztető táblák kísérik, és nem egyszer ugrott elénk gépfegyveres katona, amikor a jelzőkutyák megugattak minket. De miután nyugtázták, hogy túrázók vagyunk, nem pedig thai diverzánsok, mindig leengedték a fegyvert… :)

Azért a templomról is essék néhány szó. Egyrészt, mivel a térség alföld, ezért bár a hegy csak 700 méter, olyan érzése van az embernek, mintha fél Kambodzsát, és negyed Thaiföldet belátná a csúcsról, másrészt pedig építészetileg is teljesen eltér a tegnap látott templomoktól, és a képek alapján Angkortól is. Az épületek egy 800 méter hosszú kövezett út mentén helyezkednek el, és bár a templom néhány szekciója elég romos állapotban van - az egyik szárnyát például 2011-ben döntötte le egy tüzérségi találat -, de összességében nagyon látványos a hely. És csak a mi kedvünkért érkezett a bónusz is, az egyik ősi épület falán ugyanis felbukkant egy díszes falakó kígyó (Chrysopelea ornate) is. Ennél már csak az lett volna jobb, ha az óriási Naga szobrok valamelyikén bukkan fel, de ne legyünk telhetetlenek…

A templomban egyébként, ha nem is életvitel-szerűen, de nappalonként szerzetesek, valamint – gondolom én – a bőkezű turisták miatt ideszokott majmok is előfordulnak, szóval a fotósoknak ez tényleg maga a paradicsom. Turista egyébként nem volt sok, de lehetett volna belőlük kevesebb is. A visszafelé úton Rita elcsúszott egy nedves kövön és seggre ült, amitől úgy megijedt, mintha életében először fordult volna elő vele, majd újra találkoztunk a kígyóval – vagy egy fajtársával, ami ugyanakkor volt… -, de az efféle akadályokat legyűrve húsz perc lépcsőzéssel már lent is voltunk a hegy lábánál. Még indulás előtt sikerült megállapodnunk egy sofőrrel, hogy délután elvigyen minket a 200 km-re fekvő Siem Reapba, és olyan jól sikerült az alku, hogy alig fizettünk többet fejenként, mint másnap hajnalban a „menetrend szerinti” furgonért kellett volna.

Alig valamivel délután egy után el is indultunk, és kellemes meglepetésünkre a 8 személyes buszban nem tizenhárman, hanem csak öten utaztunk. Persze nem sokáig, mert még két főt felszedtünk valahol a semmi közepén, ahol kínai beruházásból éppen egy városnegyedet húznak fel. Számunkra nem derült ki, hogy miért, mivel ennél elhagyatottabb helyen egész Délkelet-Ázsiában nem jártunk… Pont sötétedésre értük el Angkor „előszobáját”, és bár a sofőrünk ki akart tenni minket a város szélén, addig nem szálltunk ki, amíg el nem vitt minket egészen a hotelig. A hotelig, ahol öt éjszakát szándékoztunk eltölteni, többet, mint az út során bárhol. A hotelig, ami medencével, étteremmel, bárral, és tágas, modern szobákkal várt minket. A hotelig, ami kétszáz méterre volt csak az éjszakai piactól és a sétálóutcától, nem mellesleg a világ talán elsőszámú turistalátványossága szomszédságában. A hotelig, ami mindezek ellenére 8 dollárba került egy éjszakára. A messze legnívósabb szállásunk, vietnámi áron… Mégiscsak szerethető ország ez a Kambodzsa!

A gyors vacsora után – hónapok után újra megpróbálkoztunk egy pizzával, ami nem is okozott csalódást –  fel is avattam a medencét… Mármint, úsztam benne. :)

 

2018.10.25. – Belépés a csodák birodalmába  (Angkor 1. nap)

Mozgalmasan indult a reggel, mert el kellett intéznünk a bankolást, hogy aztán elbiciklizzünk az Angkor Régészeti Terület látogatóközpontjába, ahol így már meg tudtuk venni a három napos belépőt. A kambodzsaiak igazán jópofák voltak, szóval a jegyet a főbejárattól 5 km-re lehet megváltani, egy az útvonalból teljesen kieső részen. Persze ez a buszkaravánokat kevésbé zavarta, minket azért igen.

A khmer birodalom egykori központja meglehetősen nagy területen körülbelül ötven templomegyüttest foglal magába, amit egy nap alatt értelemszerűen nem lehet megnézni, és három alatt is csak közelítőleg lehet bejárni. Mi mindenesetre a klasszikus útvonalon kezdtük a bejárást, az első napra az ún. „nagy-kör” bejárását terveztük, ami 40 km-es utat jelent mintegy 25 kisebb-nagyobb megállóval. (Ennyiről leírást adni túlmutat a napló keretein, nem is beszélve a türelmem határáról, így megpróbálom majd szűkíteni a teret és az időt.) Mivel fél 10 múlt, mire elértük a főtemplom bejáratát, ezért nem ígérkezett egyszerűnek a történet. A Kambodzsa zászlajában is megtalálható Wat templomot azonban nem ma nézzük meg, így gyorsan tovább is álltunk a szemközti domb tetején álló maja piramist idéző templom irányába. Elvileg ide elefántháton is fel lehet jutni, de a jószágok alighanem műszaki hibásak voltak, mert egyet sem láttunk belőlük. A templom pedig elég rendesen be volt állványozva, a leginkább az összes felújítás alatt álló közül.

Ezt követően egy egyedülálló toronytemplom következett, majd két kisebb templom után elértük az egykori uralkodói városrész Angkor Thom óriási emberarcokkal díszített kapuját, melyet nága kígyók, és az azokat tartó katonák szobrai őriztek. Ennek a negyednek a centrumában helyezkedik el a világ talán legelképesztőbb temploma, az „angkori nagy hármas” közül a kedvencem, a Bayon. A templom különlegessége, hogy a tornyait – amiből azért van jónéhány tucat – minden oldalról egy-egy óriási (kb. 2 méteres) arc díszíti, összesen több, mint kétszáz. Mivel a templomot – és sok másikat is – építtető VII. Jayavarman, a legnagyobb khmer uralkodó, saját magát Buddha inkarnációjának tartotta, ezért szerényen önön arcát kölcsönözte ezen domborművekhez. Teljesen elképesztő látvány, az egész park csúcspontja volt. Szerencsére azonban a csúcs után sem volt jelentős a visszaesés, mivel csak a szűkebb környéken volt még további négy-öt szenzáció. A gyönyörű faragásokkal díszített elefánt terasz vezetett be ugyanis a Baphuon templomhoz, ami egy közepes piramisnak tűnt egyik oldalról, de hátulról valahogy nem stimmelt a szimmetria. Ahogy jobban szemügyre vettem, előbb egy arc, majd hozzá egy test is kidomborodott a falakból. A templom hátsó fala ugyanis egy nagyjából negyven méteres fekvő Buddha volt! Nagy kár, hogy a domborművet eléggé megviselte az elmúlt ezer év, így nem vehető ki az alakzat egykori szépségében, pedig ha ezt megfelelően restaurálni tudnák, ez a templom is könnyen sztárstátuszba emelkedhetne.

Következő nagyobb megállónk a Preh Khan templom volt, mely a leírások alapján a „Tomb Raider-templom” mostohatestvére, amennyiben egykor ez is hatalmas templom volt, melyet mára benőtt a természet, viszont mivel nem itt forgatták a filmet, turistából is jóval kevesebb van. Mivel én pont ilyennek képzeltem a „tombraiderest”, ezért simán hihetőnek tűnt a felvezetés. A templom tényleg baromi jó volt, elég kevesen is voltak, szóval csak az Indiana Jones-kalap és az ostor – Ritának pedig a félautomata pisztolyok és a szilikonmell - hiányzott ahhoz, hogy igazi kincsvadász-kalandornak képzeljük magunkat. (Másnap persze kiderült, hogy a Ta Promh még ennél is jobb. Sokkal.) Ezt követően megnéztünk három „kisebb” templomot – itt a kicsit úgy kell érteni, hogy a világ legtöbb országa összetenné a két kezét, ha ilyen jelentőségű műemlékei lennének -, hogy már az idő szűkösségétől sanyargatva elérjük a Neak Peant, mely egy óriási víztározó közepén elhelyezkedő szigeten lévő tó közepén található szigeten áll. (Nyugodtan újra lehet olvasni a mondatot. :) Ez nem is egy igazi templom, inkább csak egy kisebb szentély, viszont a környezete gyönyörű, maga a víztározó pedig hozza az erdélyi Gyilkos-tó hangulatát.

A naplementéig már csak egy óránk volt, viszont még két nagyobb, és két kisebb templomot meg kellett nézni, így amennyire lehetett, meghajtottuk az egysebességes biciklironcsunkat. A nagyobbak közül a Ta Som építészetileg volt elbűvölő – itt is visszaköszöntek a király arcmásai -, míg utolsó templomunk a Pre Rup fekvésének köszönheti hírnevét, ugyanis a lemenő nap fénye izzó vörösre festi a köveit. Itt elég sok ember gyülekezett már naplementét nézni, és utólag azt mondom, nekünk is itt kellett volna maradnunk, de a térképek egy közeli tó partját jelölték, mint a legjobb helyet. (Persze, a vízen mindig jól mutat a lemenő nap, de olyat azért máshol is láthat az ember…) Azzal vigasztalom magam, hogy a templom kívülről, egészben biztosan mutatósabb volt, mint azoknak, akik a tetején álltak. A naplemente előtt kb. 4 perccel foglaltuk el a helyünket, amire rajtunk kívül csak alig pár ember ácsingózott.

A naplemente után nem sok időnk volt belerévedni a rengeteg szépségbe, amit ma láttunk, ugyanis vészesen közelített a teljes sötétség, mi pedig durván 15 kilométerre voltunk a szállástól a lámpa nélküli biciklikkel, szóval a lehető leggyorsabban el akartuk érni a várost, pontosabban a közvilágítást. Ez persze nem igazán jött össze, szóval az út nagyrészében a mellettünk haladó autók lámpái mutatták az utat. Nem mondom, hogy sima ügy volt visszatekerni, de szerencsére nem voltak kátyúk az úton, így épségben visszaértünk. Edzésnek megteszi, elvégre holnap hajnalban napfelkeltét tervezünk, ugyancsak biciklivel…

Este annyira azért nem voltam fáradt, hogy vacsora után ne úszkáljak egy kicsit, de annyira azért mégis, hogy utána szinte azonnal elaludtunk. Tényleg nincsenek szavak arra, hogy ez a hely milyen vizuális ingercunamit zúdít az emberre. Nem lesz egyszerű feldolgozni, az biztos, viszont nagyon érdemes megpróbálni!

 

2018.10.26. – Túlcsordulás, de éppen jókor  (Angkor 2. nap)

Magunkat is megleptük azzal, hogy milyen könnyen keltünk fel hajnali négykor, hogy aztán vaksötétben biciklizzünk el a műemlék terület határáig. Ekkor már elég nagy számban tűntek fel a tuktukok, akik a kevésbé elszánt, de azért korán kelő turistákat hozták napfelkelte nézőbe. Összességében talán százötvenen lehettünk, ami talán soknak hangzik, de a Wat templom előtti tó körül simán eloszlott a tömeg. Elvileg ez az egész terület legjobb napfelkelte néző pontja, de mivel a nap nem pont a templom mögött kelt fel, ezért bennem maradt némi hiányérzet. Ezzel együtt persze nagyon jó, hogy hajnalba indultunk, mivel a mai terv sokkal hosszabbnak ígérkezett. A napfelkelte után hagytuk, hogy az emberek elárasszák a Wat templomot, mi inkább kimentünk reggelizni, hogy aztán tömeg nélkül járhassuk be az egészet.

Mivel a világ legnagyobb templomáról beszélünk (csak az alapterülete 40.000 négyzetméter), csak erre a templomra érdemes 2-3 órát szánni. Persze nem csupán a méreteivel hódít. A templom külső falán, ami nyolcszáz méter, nagyjából öt méteres vastagságban találhatók faragások, melyek a khmer birodalom történetét mutatják be, míg a templom belsejében, ahol egyre magasabbra mászhatunk, egyre inkább a buddhista jelképek dominálnak. Egyébként európai szemmel fura, hogy ezen templomok építését nem az a szemlélet vezérelte, hogy kialakítsanak egy minél nagyobb – lehetőleg fedett – teret, ahol egyszerre a lehető legtöbb hívő elfér, hanem sokkal inkább labirintusok, ahol apróbb szentélyekre lelhetünk. A legbelső szinten pedig kialakították az ikonikus tornyokat, amelyekhez stílusukban hasonlókat látni Angkor egyéb templomainál is, de méretükben és aprólékosságukban messze elmaradnak ezektől.

Mivel ma a „kis kört” teljesítjük némi extrával, így kívülről újra láthattuk a Bayon templomot, hogy aztán letérjünk a tegnapi útról. Először egy apró erdei templomot néztünk meg, aminek az a különlegessége, hogy napra pontosan tudni lehet az átadásának időpontját, meg persze az is, hogy benőtte a moha, ami remekül mutat a lombkoronán átszűrődő fényekben. Majd a Győzelmi kapun keresztül elérkeztünk az út két oldalán található ikertemplomokig, melyet a kínai állam költségén restauráltak, ennek megfelelően zömében kínai turistákkal találkoztunk. A Siem Reap folyón átkelve megnéztük egy ősi híd maradványait, majd pedig következett Angkor egyik legrégebbi épülete, a szintén monumentális, zöld homokkőből épült, ámde kevésbé kidolgozott faragásokkal díszített Ta Keo.

Dél körül járt az idő, amikor elérkeztünk a „triumvirátus” harmadik tagjáig, a film után Tomb Raider-templomként emlegetett Ta Phomig. Ezt a templomot azt teszi különlegessé – elvégre nagy és gyönyörű épületekből errefelé elég sok van -, hogy az elmúlt néhányszáz évben a dzsungel visszakövetelte magának a területet, a falakra, tornyokra hatalmas fák telepedtek, az élő gyökerek pedig több helyen tartógerendaként szolgáltak. Más templomoknál is előfordul, hogy egy-egy fa szépen ránőtt az épületre, de itt gyakorlatilag egy erdő nő ki a kövek közül. Sajnos mivel nagyon népszerű helyszín, ezért számolni kell a turistákkal, de szerencsére a többségnek rohannia kell, így nem tudja bejárni az egész labirintust. Kétszer is végig mentünk az épületen, másodjára sikerült egy olyan útvonalat választani, hogy egyáltalán nem találkoztunk csoporttal, emberrel is alig. Egyébként közel két hónap után itt futottunk össze újra magyarokkal. Két sráccal, akik közül az egyik veterán Thaiföld zarándok, tizenháromszor járt az országban, de Angkort is már harmadszor nézi meg. Egy szó, mint száz, ez a templom (is) messze túlteljesítette a várakozásaimat. Olyannyira, hogy kezdtem túlcsordulni a látottakkal, le is pihentünk egy kicsit. Folyamatosan ismételgettem magamban, hogy mikor melyik templomot néztük meg, mert így harminc fölött (templom, nem év!:)) már fennáll a veszélye annak, hogy csak fényképen maradnak meg a részletek…

Még két templom volt hátra a központi területen, ezek közül a Banteay Kdei önmagában megért volna egy órát, mivel az arcokkal díszített lenyűgöző tornyai nagyon hasonlítottak a Bayon templomra, csak nyilván kisebb kiadásban. A Kardamom Templomnak pedig csak az első téglatornyai maradtak meg, viszont, a tornyok gyönyörű domborműveket őriztek Lakshmiról és Visnuról. Itt szintén találkoztunk egy magyar párral, de velük nem álltunk le beszélgetni, mert kicsit elszaladt az idő.

Márpedig egy igazán nagy misszió még hátra volt, az pedig a Roluos-csoport meglátogatása, ami a fő régészeti helyszíntől 20 kilométerre található, melynek nagy részét főúton kellett megtenni. Az angkori templomok közül ezek épültek legrégebben, anyaguk ennek megfelelően nem is kő, hanem tégla. Az elkövetkező egy és negyed óra nem az önfeledt mókáról szólt, főleg mert ma különösen meleg volt az idő. Abban sem voltam biztos, hogy megéri eltekerni a világ végére, ahelyett, hogy maradtunk volna még a központi részen, de eddig Angkor semmilyen szinten nem okozott csalódást, reméltem most sem fog. Végül nagy nehezen odaértünk, gyorsan vettünk is pár gyümölcsöt, amit ebéd gyanánt fogyasztottunk el. A két templom szerencsére egymáshoz közel volt, így biztossá vált, hogy még zárás előtt meg tudjuk nézni őket, és ha lehet, még vissza is indulunk a város felé. Az első egy kisebb, ámde nagyon különleges darab volt, ugyanis szinte csak hat darab toronyból állt, amik viszont nagyszerű állapotban voltak. Ilyen kompozícióval korábban egyáltalán nem találkoztunk. A másik szintén egy nagyon impozáns darab volt, a piramis típusú templomok – ezek a szent indiai hegyet, a Merut szimbolizálják – archetípusa. Annyiban pedig még csavart is a formán, hogy az óriási piramis tetején itt még egy karcsú tornyocska is állt. Az összképbe csak egy láthatóan és hallhatón tök részeg karbantartónő rondított be, méghozzá a szó legszorosabb értelmében, ugyanis minden alkalommal, amikor fényképezni próbáltam hadonászva és röhögve beleugrált a képbe… Bár legalább annyira vicces is volt, mint bosszantó.  Nagyon örülök, hogy végül kijöttünk ide, persze jobb lett volna, ha építési időrendben látjuk a templomokat, de erre szemernyi esélyünk sem volt.

Mivel öt óra körül vissza tudtunk indulni a városba, hiába ment már le a nap, még viszonylag világosba sikerült visszaérnünk a szállásra. Ha tegnap fáradtak voltunk, akkor ma ugyanez hatványozottan igaz volt. Szerencsére nem kellett messzire menni a vacsoráért, és holnap sem kell hajnalban kelni…

 

2018.10.27. – Férfiasság és nőiség a hinduizmusban (Angkor 3. nap)

Már el is felejtettem, milyen érzés nem az ébresztőóra berregésére kelni… Jó. De mielőtt nagyon elkényelmesedtünk volna nem árt észrevenni, hogy egy napig még használhatjuk az Angkor-belépőnket, amit nyilván nem hagyhatunk veszni, így ma két olyan távoli helyszínre megyünk, amit csak egy tuktukos túra keretében lehet abszolválni. Ezek pedig a Phnom Kulen nemzeti parkban fekvő „1000 linga forrás” és a Banteay Srei templomok voltak. Reggel sikerült megállapodnunk egy tuktukossal, jóval olcsóbban, mint amennyiért a szállás kínálta volna ezt a túrát, aki még a reggeliző helyig is elkísért minket, nehogy egy rivális lecsaphasson a kezéről… Egész Siem Reap tele van tuktukokkal, és bár turista is rengeteg van – főszezonban pedig háromszor ennyi is -, a legtöbben hetente 1-2 fuvart csinálnak csak, így azért elég jó alkupozícióból indulhatunk.

Az út nagyjából másfél óra lett volna, de a sofőrünk még bekanyarodott Angkorba, hogy az ott dolgozó feleségétől kérjen pénzt benzinre, így egy csomó templomot – köztük a Bayont – újra láthattunk, ha csak néhány rövid pillanat erejéig is. Először a távolabbi helyszínre, a forráshoz mentünk, ami a parkolótól még 45 perces hegyi kaptató volt, ami a brutális melegben eléggé elcsigázta az embert. Egy kicsit megpihentünk egy vízesésénél, mely szakasz után végre megpillantottuk, amiért jöttünk, a patak medrébe vésett több száz lingát, néhány jónit – érdekes ivararánnyal kalkuláltak a művészek -, és kicsit feljebbi szakaszon hindu istenábrázolásokat is. Míg fülön nem csípett egy őr, a patakban is sétálgattam egy keveset. Annyit mondhatok, hogy ez a fajta művészet talpmasszázsnak sem utolsó, mégha kicsit furcsa is. Egyébként azt sajnos nem tudtuk megfejteni, hogy mi végett álmodták meg ezt a kétségtelenül egyedi helyet, ráadásul épp itt, mindentől nagyon távol, de az biztos, hogy a templomtúladagolás után igazán üdítő kivételt jelentett.

De az is igaz, hogy Angkortól méltó módon búcsúzni csak templommal lehet, lehetőség szerint pedig a Banteay Sreivel, melyet női templomnak is neveznek, de vélhetően csak egy félrefordításból adódóan, mert egyébként Shíva-templomnak épült. A templom maga egyáltalán nem nagy, viszont ami a kialakítását és a díszítését illeti, túlzás nélkül Angkor legszebb templomáról beszélhetünk. Annyira kifinomult, annyira egyedi a művészete, hogy a templom mellett egy külön kiállítócsarnokban mutatják be a díszítés egyes elemeit. Egyébként a templom páratlan szépsége azért is meglepő, mert ezt is a legkorábbi – egyébként téglából felhúzott – épületek között tartják számon. Persze ennek megfelelően dőltek is a turisták egymás után, de mivel nem siettünk sikerült kivárnunk egy olyan kegyelmi pillanatot, amikor az érkező csoportok között, kettesben járhattuk körbe a főépületet. Az épület és a környezet harmóniája sem sikkad el itt, a templom mellett ugyanis egy ősláp található, ami a környék legjobb vízimadár megfigyelő helye, és tényleg nagyon bájos. A kettő együtt pedig feltette a koronát az elmúlt három napunkra. Meg az elmúlt öt hónapra is.

A visszafelé úton még megálltunk egy lepkefarmnál – engem a taposóakna múzeum jobban érdekelt volna, de az üzemeltetőt tiltott fegyvertartásért egy hónapja lecsukták, azóta pedig a hely is zárva tart -, de mivel béna lehúzásnak tűnt, visszaindultunk a hotelbe. Noha ma csak két helyet látogattunk meg, így is négy óra múlt, mire visszaértünk. A szokásos napi medencézés után elérkezett az idő, hogy végre megnézzük, hogy mit tud kínálni Siem Reap este, és gyorsan le is lövöm a poént: sokat.

Esténként az utcák még a templomoknál is jóval zsúfoltabbá válnak, igaz ennek az az oka, hogy templomból millió van, míg turistás utcából talán négy-öt. Ott viszont minden akad, az európai, indiai, thái konyháktól kezdve egészen a hamburgeresig, a kocsmáknak és kluboknak pedig egy egész sétálóutcát szentelnek, melynek a beszédes neve „Pub street”. Mi a legnagyobb ilyen helyet néztük ki magunknak, a „Temple”-t, ahol a sötétedéssel együtt már viszonylag korán pezseg az élet. Kambodzsai celebek bulvárfotósok tucatjai kíséretében szürcsölik a koktéljaikat, míg európaiak és persze kínaiak részegednek a fél dolláros (!) sörtől. Utóbbiak gyorsabban. Az olcsó sör mellett a hely másik vonzereje, hogy viszonylag minőségi R’n’B-t játszanak, ami se nem öreges, se nem túl újhullámos, szóval pont megfelel. Néhány óra szórakozásra tökéletesen megfelelt a hely, de odáig azért nem merészkedtünk, hogy megkóstoljuk a vödörben felszolgált koktélokat is…

A szálloda felé menet sikerült lealkudnom egy vízisiklót és egy közepes skorpiót 1 dollárra – Kínában ezeket ötszörös áron adták -, így mielőtt véget ért volna az út, csak megkóstoltam ezeket is. A skorpió például kimondottan és meglepően finom volt, gyakorlatilag olyan, mintha chipset ropogtattam volna. Tulajdonképpen csak egy kérdést nem tudtunk letisztázni, hogy mit fogunk csinálni holnap, az utolsó napunkon…

 

2018.10.28. – Biológiai óraátállítás

Több opció is volt arra vonatkozóan, hogy töltsük az utolsó napunkat. Indultak egynapos túrák Battambangba, ami állítólag egy hangulatos gyarmati város, a Kohker templomhoz, ami egy az egyben maja piramist idéz, vagy a közeli Tonle Sap tóhoz, ahol behajózhatunk a cölöpökön álló faluba. Battambang messze van, cölöpökön álló házakból láttunk már egy csomót, Angkor után pedig egy másik templomot, na ne már… Végül tehát maradtunk a fenekünkön. Egyébként is bőven van mit feldolgoznunk az elmúlt napokból, de talán még az elmúlt hónapokból is van elmaradásunk. Amúgy pedig el kell kezdenünk hangolódni az új életünkre, hiszen holnap irány Bangkok, három nappal később pedig Rita már kezdi is a tanítást.

Azért felkelés után besétáltunk a városba, elvégre Siem Reapből nem láttunk még semmit, hátha van itt valami érdekes. Napközben elég kihalt volt minden, viszont a piacon találtunk olcsó mangót, Ritának pedig néhány új ruhát a leendő iskolájába.

A délután úszással, de javarészt pihenéssel telt, este viszont újfent bementünk a városba, ahol most valamivel kitoltuk a hatósugarunkat, így megtaláltuk a város szerintem legjobb éttermét, ahol 4-5 dollárért háromfogásos khmer vacsorát lehetett kapni, és minden fogás igazán kiváló volt. Ezt követően szinte rutinból betértünk még a Templebe néhány sörre, de ma nem rúgtunk ki a hámból, mivel össze kellett még pakolni a holnap reggeli útra, így az éjszakai piacon keresztül visszatértünk a szállásra. Az utolsó napunk tehát nem volt különleges, csak simán kellemes, de nem is baj, így kevésbé lesz drámai változás…

 

2018.10.29. – A botnak két vége van, az utazásnak remélhetőleg egy sincs

Viszonylag korán keltünk, mivel hét óra után bármikor jöhetett értünk a busz. Nem is késett sokat, igaz csak tutktuk volt nem busz, de előtte reggeliért még pont sikerült elmennem. Rajtunk kívül még két ember szorongott a motorvonta hátuljában, akikről néhány másodperc alatt kiderült, hogy szintén honfitársaink. Erre mekkora esély volt? Mint ki fog derülni, elég nagy. Angkor mondhatni a magyarok ívóhelye…

A busz pontban nyolckor elindult, az út várhatóan 10-11 óráig tart majd. Kicsit furcsa megoldással szervezik a közlekedést errefelé, ugyanis az utasok közül sokan nem Bangkokba mentek, lévén ez a busz csak a határig közlekedik, a túloldalon pedig újraosztják az embereket a Thaiföldön közlekedő jártokra. A határt egész gyorsan elértük, leszálláskor kis matricákat kaptunk a kísérőtől, hogy majd tudják, melyik buszra kell terelniük minket. Eléggé bejáratott rendszernek tűnik, szóval nem aggódom, hogy elkeveredünk majd, mint feladott poggyász Ferihegyen… A kambodzsai oldalon reflexből adták a pecsétet, ellenben a thaioknál szép hosszú sor állt, de ami ennél sokkal érdekesebb, hogy az emberek nagyjából fele szintén magyar volt. Azért halkan hozzátenném, hogy nem éppen a kifinomultságukkal hívták fel magukra a figyelmet, buszos útitársaink még azt is hallani vélték, hogy többen az Angkort építő UFÓkról értekeztek… „Hitek a tények felett.” - Ezt a mottót bele kéne írni a zászlóba, mint a brazilok tették.

Egy óra sorban állás után megkaptuk a pecsétet, és persze egy kis papírt is, amit megint őrizhetünk egy hónapig. Hihetetlen, hogy a legtöbb ország a mai napig nem talált ki ennél kevésbé bosszantó eljárást. A kambodzsaiak legalább rögzítették egy tűzőgéppel, hogy ne vesszen el az első adandó alkalommal. A határ túloldalán persze folytatódott a várakozás, elvégre a buszunk még sehol. Volt legalább időnk ebédet szerezni, és örömmel vehettük tudomásul, hogy bizony újra olcsóság van. A tom yum levest cirka 170 forintért mérték, és egy víziló is jól tudna lakni vele. Újabb másfél óra múlva előkerült a busz is, így már semmi sem akadályozhatott meg bennünket abban, hogy befussunk Bangkokba, ezáltal pontot tegyünk a Baku-Bangkok túra, és aminek személy szerint sokkal jobban örülök, egyben a blognak is a végére. Persze ez még újabb öt órába telt a meglehetősen egyhangú thai alföldön.

Bangkok egyébként még annál is sokkal modernebb volt, mint vártam. Persze az első, amit észleltünk a városból, az a hipermodern és elképesztően nagy nemzetközi repülőtér – utasforgalma kb. hatszorosa Lisztferihegynek -, de utána sem esett vissza a színvonal. Ami viszont igazán meglepő volt, hogy a városközpontot közelítve a forgalom nemhogy nőtt volna, hanem szignifikánsan csökkent, a belvárosban pedig, ahol a busz kitett minket, és ahol a szállásunk is volt, gyakorlatilag Kiskunmajsa szintjét hozta. Pedig a gépjárművek nem voltak kitiltva, akadt is egy két autó, de ennek a forgalomnak nagyjából a százszorosára számítottam. A szállásunkról a lokáción kívül sok jót nem tudnék mondani, de tulajdonképpen más nem is volt fontos. A Khao San sétálóutca nagyjából 50 méterre volt, így a vacsora adta magát, azon kívül pedig amúgy sem volt másra se időnk, se erőnk. Sebaj, elég valószínű, hogy nem most járunk utoljára Bangkokban, ráérünk turistáskodni majd akkor.

Holnap szerződéskötés, holnapután pedig irány a vidék, de ez már egy másik történet…