2018.10.13. – Siófok nagyban

Elég tűnt túlzónak a 11 órás menetidő a ránk váró 500 km-es szakaszra, és ami azt illeti, nem is tartott annyi ideig az út. Sajnos. Hajnali négykor érkeztünk meg Vietnám legnagyobb üdülővárosába, az inkább helyiek, mintsem a turisták által látogatott Nha Trangba. Szerencsére a busz a szállodánkhoz viszonylag közel dobott ki, így tíz perc alatt oda is értünk. A kóma határán támolygó portás beengedett minket, de sajnos nem volt üres szoba, így csupán az előtérben tudtuk lepakolni a cuccainkat. A viszonylag kényelmes kanapéknak hála egy keveset még pihenni is tudtunk, mielőtt reggel beindult volna az élet. Valamivel hét óra előtt odamentem a pulthoz, hogy kiderítsem, milyen lehetőségeink vannak a sznorkellezésre, mert alapvetően ezért jöttünk a városba. Itt aztán hirtelen felgyorsultak az események, ugyanis kiderült, hogy tíz perccel később indul egy túra, amihez ha csatlakozni akarunk, azonnal dönteni, majd készülődni kell. Mivel nem volt B-terv, így elkezdődött a kapkodás, átöltözés, mosdó, stb., és mire elkészültünk, a kisbusz már tényleg ott várt minket.

A kikötőig tartó szakaszon volt időnk képet kapni arról, hogy milyen helyre csöppentünk. Tizenöt kilométer hosszú homokos tengerpart kísérte végig a várost, ami ki sem látszott az óriási és közepes szállodákból. Úgy tűnik, már a belföldi turizmusban is egyre több a pénz, így olyan túlkapások is létrejöhettek, mint egy középkori kastélymásolatokkal telerakott „Disneyland-sziget” a parttól két kilométerre, amit lanovka kötött össze a szárazfölddel. Mi szerencsére ennél kevésbé művi hely felé vettük az irányt, ráadásul motorcsónakkal, amivel már az utazás – nagy sebességgel pattogtunk a hullámok tetején - is elég szórakoztató volt.

A Mun sziget mellett található a környék legnagyobb korallzátonya, ezáltal a Vietnámban búvárkodni vágyók körében is népszerű célpont. Mint kiderült, azért a sznorkellezés tekintetében nem játszik a világelitben. Szó se róla, voltak korallok, egész szép halak is, de a Vörös-tengeri élményekhez viszonyítva olyan, mint Platón barlanghasonlatában a valóság és az árnyék közti különbség. Ami viszont érdekes, hogy – vélhetően az úszástudás hiánya miatt -, a vietnámi és a kínai turisták egyszerűen be sem merészkedtek a vízbe. Illetve néhányan a példánkon felbátorodva mégis, de összességében elég furcsa volt a tengerparton ruhában topogó emberek látványa. Másfél óra után egy újabb sziget felé vettük az irányt, pontosabban egy sziget mellett úszó halászfaluba – ehhez hasonlókat láttunk a Ha Long öbölben is, de ott nem volt lehetőség kiszállni -, ahol az ebéd várt minket. Itt is el lettünk halmozva minden földi (és vízi) jóval, halak, kagyló, csirke, gyümölcsök volt a terülj-terülj asztalkán. Az ebéd után még egy strandolós sziget volt hátra, ahol a tömegektől viszonylag távol tudtuk élvezni a kellemesen meleg tengert néhány órán át, majd késő délután visszaindultunk a part felé.

Az este Nha Trangban kellemesen telt, sok jó utcai étkezde van a városban mindenfelé, de az ebben az országban lehetetlennek tűnő küldetés, egy normális szupermarket felkutatása, itt sem járt sikerrel. Egy vietnámi útnak semmiképpen sem kihagyhatatlan eleme eme nagyra nőtt Siófok felkeresése, de aki csak simán tengerparti lazulásra vágyik, az nem fog csalódni.

2018.10.14. – Érkezés az örök tavasz birodalmába

A tegnapi tengerparti henyélést még volt alkalmunk megfejelni egy fél nappal, mivel a buszunk csak délben indult tovább. Ennek megfelelően reggeli után egyből le is siettünk a partra, ahol csodálatos napsütés és sekély, meleg víz fogadott. Tulajdonképpen nincs értelme külön strandról beszélni, ugyanis a város teljes tengerpartját tiszta homok borítja, így bárhol letáborozhatunk. Nagyon szórakoztató fürdés volt, ugyanis a meglehetősen alacsony vízállás mellett erőteljes hullámzás volt, így nemegyszer ragadott el a 40 cm-es vízben egy másfél méteres hullám. Ezen tapasztalat alapján egyébként ötletem sincs, mit szedhetnek azok a szörfösök, akik húszméteres hullámok között lavíroznak önszántukból. Sajnos azonban minden jónak vége szakad egyszer, így vissza kellett indulni, hogy még idejében kicsekkoljunk a hotelből. Az azért vigasztalt, hogy életünk ezen szakaszában egyik jóból csak a másik jóba tudunk csöppenni...

A buszút Dalatba eléggé hosszadalmas volt, amit a hegyi szerpentinek magyaráznak ugyan, de ettől még bosszantó tény, alig sikerült világosban odaérnünk. Cserébe az út látványos volt, ugyanis a város a tengerszint felett 1700 méterrel fekszik, ezáltal teljesen sajátos klíma és ökoszisztéma alakult itt ki Vietnámon belül. Itt található az ország gyümölcs- és virágtermelésének központja, így a zöld színben játszó hegyoldalakat gyakran tarkították üvegházak, ahol annyi krizantémot termelnek, hogy abból Magyarországon tíz Halottak Napja is kijönne – ha már az idén, a hírek alapján akadozott az ellátás -, a kávéültetvényekről nem is beszélve. Érkezés után maga a város is hangulatosnak tűnt, pezsgő, de mégsem zsúfolt élet töltötte meg az utcákat.

A szállásunkon egy szimpatikus fiatal srác fogadott minket, aki viszonylag jól beszélt angolul, és ráadásul a szoba olcsó és jó is volt. Furcsa módon azonban rajtunk kívül egy darab vendég nem volt. Újonnan nyílt hostel, még nem indulhatott be az üzlet… Mivel közeledett a záróra, így ma már csak a szomszédos buddhista templomig jutottunk, amit akár ki is hagyhattunk volna, akkor sem vesztünk semmit. Ami izgalmasabb, hogy találtunk egy elég jó éttermet, ahol nyúlhúst is felszolgáltak, amitől egészen húsvéti hangulatba kerültem… :)

Vacsora után még elsétáltunk az éjszakai piacra, ahol kipróbáltuk a helyben nevezetes rizspogácsát, valamint az ízesített szójatejet, de Rita nagy bánatára avokádó fagylaltot nem sikerült találnunk. Este a szálláson lefixáltam a másnapi motorbérlés részleteit, majd idejekorán elmentünk aludni, hogy ne okozzon gondot a korai kelés. Holnap ugyanis eddigi messze legkomolyabb motoros túránk következik!

2018.10.15. – Négy vízesés és egy kis esővíz

Dalat környékén megszámlálhatatlan mennyiségű kisebb-nagyobb vízesés található, és bár az ember nem érzi magát hirtelen az Azori-szigeteken, azért van jópár, amit bizony érdemes felkeresni. Mi a négy legnagyobbat céloztuk meg (plusz egyet a város határában, de arról nem tudtam semmit), ami nagyjából 120 km-es körben járható be. Ezen kívül még két buddhista és egy katolikus templom szerepelt a tervben, amennyiben marad rájuk idő. Reggel hétkor már az omlettünket ettük, hogy lehetőség szerint még a nagy forgalom előtt kiérjünk a városból. Ez nagyjából sikerült is, így nem sokkal később már a Truc Lám kolostorban kezdtük a napot.

A kolostor két szempontból is csalódást okozott, igaz csak az egyiket bántam. Egyrészt mivel a térkép szerint lanovka köti össze a várossal, botor módon feltételeztem, hogy hegytetőn fekszik, ehhez képest jóindulattal is csak dombot mondanék. Legalább egyszerűen feljutottunk. Az viszont kimondottan bosszantó volt, hogy csak a szép virágoskertben sétálhattunk, de a kolostor maga el volt zárva a vendégek elől. Az első vízesés, név szerint a Datanla a várostól alig néhány kilométerre található, egyben kalandparkként is funkcionál, sőt inkább nevezném annak, mivel a vízesés(ek) része a többihez képest szerényebb volt. Cserébe innen indulnak a mindenhol reklámozott – viszont pofátlanul drága – kanyoning túrák, de van szuper nyáribob-pálya, erdei akadálypálya, és ehhez hasonló finomságok. És persze az elengedhetetlen lanovka, amivel talán 40 méter szintkülönbséget lehet legyűrni…

Következő megállónk újabb néhány kilométer megtétele után a Prenn volt, ami szintén egy szórakoztató centrum, de itt a vízesés is igazán különleges, mivel be lehet sétálni a vízfüggöny mögé. Mivel hasonló élményben még nem volt részem – és nem is tervezek mostanában Izlandra menni… - ezért különösen kedves lett a hely, arról nem is beszélve, hogy itt próbáltam ki a struccagolást (de elefánton és vízibivalyon is lehetett volna lovagolni), ami valamiért Vietnámban elég elterjedt szórakozási forma, holott ugye a struccok nem igazán őshonosak errefelé. Szerencse – mármint a struccnak -, hogy ledobtam azt a néhány kilót, mert így nem igazán kellett megerőltetni magát abban a két körben, amíg szaladgált velem a kifutón. Tényleg jó poén, bár ezek után mégannyira sem hiszem el, hogy Afrikában éles harci körülmények között is használták a zuluk. Ritka ostoba jószágok ugyanis. Az állatkertet kihagytuk, viszont van egy egészen elképesztő kiállítás, ahová némi tanakodás után bementünk, ahol „szörnyeket” mutatnak be. Kétfejű kígyók, ötlábú tehenek, négylábú kacsák, és efféle genetikailag selejtes szerencsétlen állatokat mutattak be, ami bár kétségtelenül érdekes, legalább annyira borzasztó is volt. Ezt követően még felmásztunk a vízesés melletti dombon található három templomba, majd indultunk is tovább a legmesszebbi, de legszebbnek tartott Pongur felé.

Az út elég kellemetlenül indult, ugyanis a kinézett autópályáról leterelték a motorokat – ami ugye a járművek 85%-át jelenti, ennek megfelelően az út szinte üres volt -, így méretes kerülővel, lakott területen és elég nagy forgalomban kellett megtennünk a következő 40 km-t. A látvány viszont abszolút megérte. A Pongur egy nagyon széles lépcsős vízesés, ahol a kövek mindezek tetejében még zebramintásak is. Az egyetlen negatívum, hogy az utóbbi idők folyószabályozása miatt ma már kevesebb víz van benne, mint néhány éve, de ez egyben lehetőség is, ugyanis így meg tudtam mászni a vízlépcsőket. Az utolsó nagy vízeséshez - mely az „Elefánt” nevet viseli - szintén elég hosszú út vezetett, amit megszakítottunk egy ebéd erejéig, de mivel az addig hétágra sütő napot felhők kezdték borítani, inkább sietősre vettük a figurát. Összességében nekem talán ez lett a kedvencem, mert bár nem olyan „szép”, mint a Pongur, rengeteg víz volt benne, és már az aljához lejutni is egy kész kalandtúra volt. Itt belecsöppentünk egy esküvői fotózásba, ami a saját képek elkészítését némileg nehezítette ugyan, de mégsem rondíthattunk bele a tájba. Legyen ez a nászajándékunk az ifjú párnak.

Miután mindent megnéztünk, amit akartunk, fél négykor indultunk vissza Dalatba, és alig öt perccel később el is kezdett szakadni az eső. Nem kicsit. Hosszú és nagyon kellemetlen útra rendezkedtünk be, ugyanis nem úgy tűnt, hogy gyorsan tovább állna a vihar, de szerencsére én is tudok tévedni, ugyanis negyed órával később már alig szitált az eső. Mondjuk ezt már csak azért sem bántam, mert az elkövetkező kilométerek hegyi szerpentinen vezettek, ami eső nélkül is éppen elég izgalmasnak (és legalább annyira látványosnak) ígérkezett.

Alig egy óra alatt vissza is értünk a városba, ahol végül az ötödik zuhatag meglátogatása elmaradt, hála egy kóbor kutya-falkának, ami visszafordulásra késztetett minket. De ahogy a szeméthalmokat sodró kanálist elnéztem, nem maradtunk le sokmindenről… Viszont még majdnem egy óránk volt sötétedésig, így gyorsan a katolikus templom felé vettük az irányt. Végigverekedtük magunkat az irgalmatlan forgalmon, hogy aztán kiderüljön, a városmarketingesek részéről barokkos túlzás volt ezt a templomot a látnivalók között jegyezni. Hiába, na, Vietnámba nem a katolicizmus emlékeiért utazik az ember… Ellenben utolsó állomásunk, az óriás aranyozott Buddha temploma megérte a botorkálást a káoszos forgalomban. Hogy miért? Mert az óriási aranyozott Buddhák természetükből adódóan elég jól néznek ki, ez sem volt kivétel…:)

Már sötétben, de épségben értünk vissza eddigi legnagyobb kirándulásunkról, hogy a tegnap talált étteremben végre pótolni tudjam Hoi An-béli mulasztásomat, már ami a békaevést illeti. Finomnak finom, de azért jóllakni nem lehet egy adaggal… Hogy Ritának se maradjon hiányérzete, este még felkutattunk egy olyan helyet is, ahol avokádó fagylaltot is adnak, ami ugyan nem igazi fagylalt – bár a vaníliafagyi, amivel felszolgálják, az az -, de nagyon finom, kimondottan laktató, és ha hihetünk az egészség-bloggereknek, akkor még egészséges is. Dalat és környéke eddig nagyon bejön mindkettőnknek, de a város még holnap délelőttre is tartogat néhány látnivalót!

2018.10.16. – Őrültek háza és cibetkaki a francia negyedben

Ma is ebédidőben indultunk tovább, így eléggé határesetnek tűnt, hogy be tudjuk-e járni Dalat maradékát, amikor nem várt segítséget kaptunk. A mostani szállásadónk is felajánlotta, hogy ingyen használhatjuk a motorját, ami szó szerint új távlatokat nyitott meg a számunkra. A program eleje ettől még nem változott, nyitásra meg is érkeztünk az Őrült Házba, ami nemcsak Vietnám egyik legfurcsább épülete, de jó eséllyel a világ vonatkozó élmezőnyében is ott a helye. Tulajdonképpen egy szállodáról van szó, amit egy jó eséllyel kattant helyi építész álmából született, de nemhogy egyetlen egyenes vonalat nem tartalmaz, de a belső építészete is olyan, mintha Némó kapitány és a Conan, a barbár világát keresztezték volna. Gaudi munkássága ehhez képest maga a letisztultság. Mondjuk azt nem tudom, hogy milyen lehet egy olyan hotelben megszállni, amit a nap nagyobb részében turisták lepnek el, de adott esetben azért kipróbálnám… Nehezen felejthető hely, az egyszer biztos.

Még szintén a városközponthoz közel fekszik a Katedrális, ami ismét igazolta a tegnapi tézist, mert bár nagynak nagy, azért semmivel nem mutatott többet egy hétköznapi templomnál. Nyitva sem volt, de nem vesztettünk vele sokat. Ami viszont jobban bosszantott, hogy a legszebb gyarmati villák (paloták) közül egyiket sem tudtuk meglátogatni, mivel vagy golf-klubházak, vagy luxusszállodák. Viszont, ha már motorunk volt, belefért egy hosszabb kitérő is, és elnéztünk a francia negyedbe, az egykori gyarmatosítók által kedvelt üdülőbe, ahol a mai napig állnak a hangulatosabbnál hangulatosabb európai nyaralók. Ezen a hegyoldalon termelik a cibetmacska-ürülékből főzött kávé vietnámi verzióját (itt kopi luwak helyett weasel kávénak hívják), amit nem voltunk restek kipróbálni. A kávé persze még a termelőnél is baromi drága volt – egy csésze a gyengébb főzetből 1200 Ft -, de mellé kaptunk idegenvezetést a pálmasodrók birodalmába. Utóbbi egy kissé túlzó eufemizmus egy ötven négyzetméter alapterületű ketrecre, de a gazdának elhiszem, hogy az állatok nem érzik magukat szarul sem a hely, sem a kávédiéta miatt… Nyilván. Egyébként finom, laikusként annyit még én is észrevettem, hogy a savat egyáltalán nem érezni benne.

Utolsó komolyabb utunk a virágoskertbe vitt, amit nem is kertnek neveznék, hanem egy óriási parknak, amit telis-teleraktak a legkülönbözőbb virágokkal és díszfákkal, egészen szenzációs összképet kihozva belőlük. Nem is értem, hogy ehhez hasonlót Budapesten miért nem csinálnak, pedig igény talán volna rá. Ezt követően még egy-egy fotó erejéig bekanyarodtunk a belvárosba, ahol egy félig a föld alá, félig modern üvegkupolákba rejtett sportcsarnok/bevásárlóközpont a fő látványosság, és persze a városi tó, amiben a városligetivel ellentétben még víz is volt. Ekkor már eléggé késésben voltunk, főleg hogy még ebédet is kellett szereznünk, de szerencsére a kisbusz megvárt a hotelnél. A szokásos forgatókönyv szerint a begyűjtő körút végén átszálltunk egy nagyobb járműre, ezt követően három perccel pedig már vígan szakadt az eső. Dalat is egy olyan hely, ahol Rita szívesen maradt volna hosszabb távon. Nem tudom mire vélni, hogy ennyire ragaszkodik Vietnámhoz…:)

Ha Dalatba lassan értünk, akkor ez az út maga volt a csigatempó, a 150 km-et sikerült vagy öt óra alatt megtenni, hála annak, hogy a sofőr egy felújítás alatt lévő alsórendű utat választott. Ezzel el is dőlt, hogy a délutáni fürdőzésről le is mondhatunk. Végül a fürdés nem maradt el, igaz nem a tengerben – a partra azért lesétáltunk -, hanem csak a szállodánk medencéjében kerítettünk rá sort. Mui Ne egyébként egy óriási falu, ami kis túlzással egy (10 kilométer hosszú) tengerparti utcából áll, ott viszont minden van, amire egy nyaraló csak vágyni tud. Még rendes boltok is, ami tényleg csoda számba megy! Ha Dalatban voltak ételkülönlegességek, akkor mit szóljak most? A szállásunk látványkonyhájában minden létező tengeri herkentyű ki volt pakolva a grillrács mellé, míg az étlapon cápa, rája, kígyó, krokodil és ehhez hasonló különlegességek közül válogathattunk. Végül én strucc-steaket kértem, elvégre ha a minap megültem, most illő lenne meg is kóstolnom őkelmét… Mint Kirgizisztánban a lovat. :)

Az este pozitívuma volt továbbá, hogy sikerült lefoglalnom a másnapi buszt Ho Chi Minh Városba, ami minden félelmem ellenére nem délben, hanem csak délután négykor indul. Lesz majdnem egy egész napunk, talán még a fürdés is össze fog jönni…

2018.10.17. – Homok, tündérmese, homok

Noha nem volt sietős a dolgunk, reggel mégis viszonylag korán indultunk, ugyanis bár Mui Ne a turistákból él, azért enni nem őket eszik, amiből következik, hogy reggelenként bizony halpiaccal indul a nap. Nem is akármilyennel, nem rémlik ugyanis, hogy valaha ennyi halászbárkát láttam volna egy rakáson. A parton pedig a hajnali zsákmányt szortírozták: halak is voltak persze, de főleg rákok, óriáscsigák és tintahalak kerültek terítékre. Elég furcsa volt, hogy az árusok nem igazán törődtek azzal, ha egy-egy állat megszökött, csak az ilyen kóborló egyedeket összegyűjtve is hetekig el lettünk volna látva kajával… Tartok tőle, hogy ennek ellenére csak töredékük jut vissza a vízbe, a maradék selejtként végzi, ami elég nagy pazarlás. Ezt leszámítva nagyon hangulatos volt a piac, ami inkább szolgált feldolgozó helyként, mint a kiskereskedelem színhelyeként.

A reggeli után – aminek nem sok köze volt a tenger gyümölcseihez – tovább indultunk a várostól 40 km-re lévő fehér dűnékhez, melynek már elnevezése sem hagy sok teret a fantáziának, egészen biztosak lehettünk abban, mit fogunk ott találni. Egyébként az út végig a part mentén vezetett, nagyrészt panorámával, autópályán, ellenben zéró forgalommal, szóval viszonylag gyorsan meg is érkeztünk. A fehér homokdűnék egy néhány négyzetkilométeres területen alakultak ki, amire több vendéglátó is ráépült, mi a terület azon részét választottuk, ahonnét a szomszédos mélykék tó is látszik. A dűnék nagyjából negyven méter magasak voltak, és mivel kihagytuk a quadbérlést, maradt a mászás. Rita nem érezte magát csúcsformába, és piszok meleg is volt, így végül ez a program egyedül rám várt. Egyébként bánhatja, mert a legmagasabb csúcsról be lehetett látni az egész területet, ráadásul a tó is nagyon jól mutatott. Sikerült elkészítenem az út legművészibb fényképét, mely az ember azon vágyát állítja pellengérre, miszerint próbál ugyan örökséget hagyni maga után, de az a természet léptékével mérve szükségszerűen parányi, és illékony lesz csupán. A képet szerzői jogi megfontolásokból nem áll módomban közkinccsé tenni, de senkit ne lepjen meg, ha egyszer majd dollármilliókért árverezi el a Sotheby’s…;) Rita eközben felfedezett egy nagy érdekes és jellegzetes oldalazó kígyónyomot a homokban, de azt csak a közeli ligetig tudta követni, szóval Vietnámban továbbra sincs találat. Ennél is fontosabb dolog, hogy Rita üzenetet kapott leendő munkáltatójától, miszerint elfogadták a kérelmét, és kihagyhatja a 25-én kezdődő felkészítő tanfolyamot… Ennél jobb hír nem jöhetett volna, úgy tűnik, mégis látunk majd valamit Kambodzsából!

Visszafelé úton, már a város tőszomszédságában újabb homokdűnék következtek. Itt már a „vörös” jelzőt némi fenntartással illik kezelni, mert a szín kevésbé volt intenzív, de egy jótét lélek összehasonlításként egy kis részen az előző helyről származó fehér homokot szórt szét, így pedig azért elég jelentősnek tűnt a különbség. Ezen a helyen belépő ugyan nem volt, kínai turisták és az útmenti parkolásként pénzt gyűjtő hülyegyerek viszont igen, utóbbival kicsit össze is vesztem.

A legjobb program – bár ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz a legjobb – még hátra volt, ugyanis a szállásunkhoz közel csordogált egy patak, melyet a helyiek szerényen Tündérmese Kanyonnak neveztek el. Mivel ez óriási parasztvakításnak tűnt, személy szerint nem is vártam sokat a dologtól, de kiderült, hogy a hely tényleg káprázatosan szép. Kanyonnak mondjuk nem kanyon, mivel a homokkő-fal csak a patak egyik oldalát kísérte, de az az egy oldal látvány szempontjából bőven elégnek bizonyult. Vörös és fehér, a lehető legváltozatosabb sziklaformák követték egymást, melyet néhol még a patak is megfestett egy kis fekete hordalékkal. Nem tudom, hogy pontosan melyik tündérmesére gondolt a szerző, nekem valamiért az Alíz Csodaországban ugrott be. Ja igen, és a túraútvonal végén – ami egyébként a vízben vezetett – még egy helyes kis vízesés is volt.

Délre pont visszaértünk a szállásra, megejtettük a kicsekkolást, majd csalódtam egy nagyot, mert a krokodilhús csak az étlapon szerepelt, a fagyasztóban kevésbé. Délután pedig lementünk a partra, ahol szó szerint egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül. Nem igazán értettem a dolgot, mivel a víz nagyon kellemes volt, a part végig homok, ráadásul még a napozóágyakat is lehetett használni. Lemaradtam volna egy kockamedúza riasztásról? Különösebben persze nem zavart a helyzet, jól elvoltunk a vízben ketten is. A szálláson még be tudtunk kéretőzni zuhanyozni, a buszunk pedig percre pontosan érkezett. És mi történt tíz perccel indulás után? Bizony, elkezdett zuhogni. Elmondhatatlan, hogy mekkora mázlink van az időjárással. Szó se róla, meg is érdemeltük! Egy szó, mint száz, ha az ember tengerparti pihenésre vágyik egy kis extrával, akkor Mui Ne lesz a nyerő.

Ho Chi Minh-be már elég későn érkeztünk, de szerencsére a busz viszonylag közel tett le minket a szálláshoz, így taxival megint nem kellett bajlódnunk. Első benyomásra nagyon pörgős helynek tűnik tele felhőkarcolókkal, bárokkal és persze helyi viszonyok közt magas árakkal. Ezt a szállásunknál jobban semmi sem bizonyítja, ami persze az elérhető legolcsóbb volt, így is messze a legdrágább az elmúlt három hétben. Ja igen, és még kitakarítani is elfelejtettek az előző lakó után… Ezt a mulasztást részben pótolták, mialatt elmentünk vacsorázni, de a falak kifestésére és a fürdő újra csempézésére már nem maradt idő…:)

Éjszaka elég sokáig tervezgettem a másnapot, mivel a kezembe került egy prospektus, ami alapján néhány órányira van egy elég komoly háborús bunkerrendszer, ami részben látogatható. Ide valahogy jó lenne eljutni. Valahogy alatt értve a tömegközlekedést, mivel a hotelben minden ajánlat nevetségesen túlárazott volt. Éjfél körül összeállt a terv, aminek nulladik lépése az, hogy nemsokára kelni kell…

2018.10.18. – Six feet under

Reggel a „turistapiacon” kezdtünk, ahol Rita kipróbálhatta a ché nevű rizstej készítményt, amit mindenféle gyanús, kocsonyás állagú, színes édességekkel kevertek be. Neki ízlett, lelke rajta, szerintem kinézetre és állagra egyaránt gusztustalan volt, de ízre is csak egy picit jobb. A piac után betértünk egy utazási irodába, ahol megvettem a kambodzsai buszjegyeket, kinyomtattam az e-vízumokat, és találtunk egy másnapi utat a Mekong-deltába, kevesebb, mint harmadannyiért, mint azt a szállodában hirdették. Hirtelen úgy megörültem, hogy még alkudni is elfelejtettem. (Másnap kiderült, lett volna még benne néhány száz forint mínusz…) Miután minden nyitott kérdést sikerült lezárni, folytathattuk tovább a városnézést, és mivel a szállásunk tényleg a legbelebb belvárosban volt, a látnivalók között öt perc sétára sem volt szükség.

A Katedrális és a Postapalota a város legjelentősebb gyarmati épületei. Előbbit éppen felújítják, úgyhogy csak kívülről tudtuk megtekinteni, utóbbi viszont a mai napig funkcionál és kívül-belül elég mutatós épület. Sajna a távírókat mára lecserélték vezetékes telefonra, na nem mintha egy jelentősen modernebb technológiáról lenne szó… :) Ezt követően a Függetlenségi Palota felé vettük az irányt, ami az egykori Dél-Vietnám adminisztratív központja volt. Megőrizték az eredeti berendezéseket – kezdve a tárgyalóktól a személyes lakrészeken át egészen a katonai parancsnokság irányítóhelységeiig -, ami alapján a déli vezetés példamutató visszafogottságról tett tanúbizonyságot, pompának, nagyzolásnak nyoma sem volt. Apró érdekesség, a palota kertjében ki van állítva az a repülőgép, amivel egy dezertőr déli pilóta bombázni tudta az épületet.

A város legfontosabb és legérdekesebb látnivalója azonban az egykori szigorított börtönben berendezett vietnámi háború múzeuma, ahol vannak ugyan harci járművek, az elképzelhető összes bombát meg lehet nézni közelről is, de a legerősebb részei mégis az egykori cellák, a kínzások bemutatása és a két emeletnyi fotókiállítás, ami a történelem addigi legjobban dokumentált konfliktusának legerősebb képeit mutatja be. Több olyan kép eredetije is itt található, amivel már alighanem mindenki találkozott, aki nem egy barlangban élt az internet elterjedése óta. A kiállítás épp csak annyira hatásvadász, amennyire még ízléses, leszámítva azt a termet, ahol a vegyi fegyverek bevetése miatt később torzóként született embereket mutatják be. Ha valakinek attól nem lesz rémálma, akkor tuti, hogy semmitől nem is lesz… Érzelmileg némileg felkavarva indultunk tovább, hogy ha már ennyi mindent mutattak a háborúból, kicsit kinézzünk a terepre is.

Itt meg kell emlékeznem egy kellemetlen intermezzóról, ugyanis abban a buszmegállóban, ahová az utazási irodás irányított, nem állt meg az a busz, ami nekünk kellett volna. Sebaj, gondoltuk elsétálunk a néhány száz méterre lévő pályaudvarra, amikor a minket kéretlenül is útbaigazító motoros felajánlotta, hogy ingyen elvisz minket. Hiába mondtuk neki, hogy erre semmi szükség, addig erősködött, hogy – miután újra tisztáztuk, hogy mit is jelent az ingyenesség – felültünk a motorra. Persze miután odaértünk az állomásra, már tartotta is a markát, amibe így már pacsira sem számíthatott. A kis pióca persze jött volna utánunk, és a buszon is folytatta a tarhálást, mire már én is erélyesebben zavartam el a francba. Ökölszabály, csalóknak (súlyosbító körülmény, ha agresszív barmok is) semmi esetre sem engedünk. Ez ugyanis pozitív visszajelzés a taktikájára vonatkozóan, és bűnismétlésre bátorítja, ellenben ha hoppon marad, legközelebb kétszer is meggondolja, hogy megéri-e neki a kockázat. Sajnos azonban nagy népnevelési kísérletem elbukott, ugyanis az egyik helyi kifizette helyettünk a rohadékot, így ment mindenki a dolgára. Kicsit bosszantott a dolog, de azért csak nem akartam, hogy olyasvalaki szenvedjen el anyagi kárt, akinek köze nem volt a dologhoz, így felajánlottam neki a pénzt, de nem volt hajlandó elfogadni. A lényeg, „meglepő módon” a vietnámiak sem egyformák…:)

A Cu Chi alagútrendszert, mely Vietnám legnagyobbja volt a maga nemében, két helyen is látogathatóvá tették Ho Chi Minh közelében. A városhoz közelebbit direkt a nyugati turisták igényei szerint alakították át, szélesebbre és magasabbra ásva az alagutakat, hogy a kövér amerikaiak is beférjenek, míg a másik helyszínt meghagyták a helyi iskoláscsoportoknak, és persze nekünk. Egy átszállással, két és fél óra alatt jutottunk el a bejárathoz, hogy aztán újabb húsz percet bolyongjunk a szellemjárta területen, míg megtaláltuk a pénztárat. Rajtunk kívül egyetlen filippínó turista lézengett a területen, akivel gyorsan össze is haverkodtunk. Mire nagy nehezen találtunk valakit, aki útba tudott igazítani minket, előkerült újabb két filippínó – egymást nem ismerték -, így végül ötünknek kezdődött meg az angol nyelvű idegenvezetés. Amennyire kiesik a hely a bejáratott turistautakról, annyira szenzációs volt az egész. Már a környezet is baromi hangulatos volt, igazi dzsungelben közelítettük meg a járatokat, ráadásul a mai napig látszódnak a bombatölcsérek, amikből itt nem kevés akadt. A történelemleckétől megkímélnék mindenkit, a lényeg hogy a hét szinten elhelyezkedő üregrendszerben, melyek teljes hálózatát egyedül a főparancsnok ismerte, összesen 16.000 vietkong harcos húzódott meg egészen felfoghatatlan körülmények között. Egy harcos szolgálati ideje egyhuzamban két hét és két hónap között mozgott, amihez azt kell tudni, hogy mi egyhuzamban legfeljebb öt percet töltöttünk el a járatokban, a második szintnél nem is mentünk mélyebbre, de már az megviselte az amúgy bőven átlagon felüli edzettségű szervezetünket. A meleg és a páratartalom gyakorlatilag elviselhetetlen volt. De ez még semmi, mivel a legtöbben a termőföldek megsemmisítése miatt éveken keresztül csak maniókagyökérrel – ami egyébként nem rossz! - táplálkoztak. A körülményeket megismerve egy vietkong harcos annyira szívós, és mentálisan felkészült lehetett, hogy nincs az a technikai fölény, ami ezt hosszú távon is kompenzálni tudta volna. Ebből a perspektívából nézve kicsit sem meglepő a háború kimenetele… De millió érdekesség volt ezen túlmenően is, eleve a barlangrendszer felépítése, a csapdák, hogyan verték át az amerikai nyomkereső kutyákat, stb. Dél-Vietnám talán legjobb programja volt ez a bő egy óra. Mindezek tetejében egy lőtér is volt a területen, ahol az éles lövészetet is ki lehetett volna próbálni, már ha valakinek erre van érkezése. Nekünk nem volt.

Már jócskán sötét volt, mire visszaértünk a központba, nem is erőltettük a további programokat, inkább elmentünk egy nagyon jó maláj étterembe, utána pedig vettünk legalább egy kiló licsit, amit Rita már hónapok óta meg szeretett volna kóstolni, de eddig furcsa módon még nem kerítettünk rá sort. Holnap lesz az utolsó vietnámi napunk, ezt leírva, kimondva de csak belegondolva is egyaránt elkeserítő…

2018.10.19. – Méltó búcsú a Mekonggal

Reggel némi késéssel szedett csak össze minket a busz, cserébe viszont remek idegenvezetőt fogtunk ki, aki a nap hátralévő részében elég informatívan és szórakoztatóan vezetett be minket a Mekong-delta világába. Eredetileg erre a régióra több napot szántam volna, csak ugye a napok elfogytak – holnap jár le a vízumunk -, és egyébként pedig a többnapos túrák drágák lettek volna, aminél csak az egyéni szervezés került volna többe. (A nap során kb. 5x szálltunk hajóra, amit ketten aligha lehetett volna költséghatékonyan megtenni…) De nincs ok panaszra, ebbe az egy napba is belesűrítették azt, ami a legérdekesebb a deltában. Mielőtt elértük volna a folyót megálltunk a Vinh Trang pagodánál, mely a környék legnagyobb temploma, és aminek a legnagyobb különlegessége, hogy három óriási Buddha szobrot is láthatunk itt. Egy fekvőt, aki a múltat szimbolizálja, egy állót, aki a jövőt, és egy joviális kövér verziót is – amely ismerős lehet a kínai büfékből -, aki pedig a jelent. Tetszetős magyarázat, hogy igaz-e, abban nem vagyok biztos…:) Amiben viszont igen, hogy az eső elkezdett esni, ami errefelé szinte törvényszerűnek mondható.

Ezt követőn My Tho és Ben Tre megyék határán, a négy szent állatról elnevezett szigetek között cikáztunk ide-oda. A Mekong itt legalább két kilométer széles volt, ami igazán figyelemre méltó, ha tudjuk, hogy ez a delta nyolc ágából csupán az egyik… Az út egyébként nyomokban termékmegjelenítést tartalmazott, mivel először egy méhészetbe álltunk meg, majd egy kókuszcukor készítő manufaktúrába mentünk, de ez kevéssé volt zavaró, mert vásárolni nem kellett, termékminta volt dögivel, és hát a helyiek tényleg ilyesmiből élnek errefelé. (Meg persze halászatból.) Lehetett fotózkodni méhekkel, méretes tigris pitonnal, de a túra legjobb része mégiscsak az volt, amikor a szigetek belső csatornahálózatán kezdtünk el csónakázni a vízinövények, és a kókuszpálmák között. Ezen túlmenően kaptunk gyümölcsöket és folklór-showt is. Ha krokodilt nem is láttunk, tüdős halakat cserébe igen, amik nagy számban fickándoztak a part menti agyagfalon. Az eső kisebb-nagyobb intenzitással szinte végig esett, de ahogy egyiptomi útitársunk nagy bölcsen megállapította, ez tette igazán autentikussá az utat.

Utolsó programunk egy nagyon kései ebéd volt, ahol a menün felül lehetett végre választani krokodil-steaket is, méghozzá sokkal olcsóbban, mint korábban láttam. A hús kicsit édeskés volt, de elég ízletes, ami viszont igazán különlegessé tette, az az állaga, amit semmilyen más húshoz nem igazán tudnék hasonlítani. Egyébként a kroki friss lehetett, mivel az étteremnek volt saját krokodil farmja, de ebéd után a kakaófák árnyékában megnézhettük a tarajos sül és kígyó felhozatalt is, egyelőre még életben…:)

A visszafelé út hozta a slusszpoént, ugyanis megálltunk egy termékbemutatóra, aminek ezegyszer nem sok köze volt a vidéki kézművességhez, helyette különböző tv shopokból ismert „csodatörlőkendőket”, ágyhuzatokat és egyéb textíliákat reklámoztak. Nekem a kedvencem az a sál volt, amit a promóter szemléltetése alapján legalább kilencféle módon lehet hordani! Nagy kár, hogy mind a kilenc baromi ronda volt, mert hát maga a sál is az volt, de nagyon. Személy szerint - nem tagadva a látottak humorfaktorát - kihagytam volna ezt a bohóckodást, de ha ez kellett a költségek minimalizálásához, hát üsse kő, mert összességében elég jól szórakoztunk. Mivel az eső csak nem akart csillapodni, így végül nem szálltunk ki a kínai negyednél – ami ránézésre sokkal kínaibb volt, mint bármi, amit Kínában láttunk -, de esténként ott már amúgy sincs nagy élet. Cserébe visszamentünk a tegnapi étterembe, ami másodszorra is jó döntésnek bizonyult, majd bóklászni indultunk még egyet utoljára… A központi park mellett van egy pláza, melynek a parkolójában egy igazi kulturális kuriózumba botlottunk, ugyanis épp egy operaelőadás zajlott. A jelmezek nagyon jók voltak, a nők másfél méteres madártollakat hordtak a kalapjukba tűzve – Rita szerint olyanok voltak, mint a cincérek :) -, ellenben a zenével szó szerint kínozni lehetett volna. Nem is bírtuk túl sokáig, inkább lementünk az alagsorba, ahol berendeztek egy „utcát” minden ázsiai nemzet konyhájának. Kicsik az adagok, drágák is, viszont tényleg minden van itt, ami szem szájnak ingere, szóval körülnézni mindenképpen érdemes.

A szállásra visszaérve nagyon nehezen akaródzott bepakolni, de ha nem akarunk idegenrendészeti eljárást kockáztatni – plusz ugye kihagyni Angkort -, akkor nem igazán volt más választásunk, szóval tettük, amit tenni kellett. Összességében nem merem azt mondani, hogy Vietnám lett a kedvenc országom, de az tuti, hogy messze a legélhetőbb az összes közül, és ha kevesebb lenne a turista – bele sem gondolok, mi lehet itt főszezonban -, akkor tuti, hogy tovább se mentünk volna…

2018.10.20. – Határtalan pofátlanság

Reggel majdnem egy órát kellett várni a buszunkra – kicsit ideges is voltam már -, de végül csak összeszedett minket a kambodzsai társaság, és elindultunk az alig 60 km-re fekvő határra. Olvastam, hogy ilyen-olyan trükközések előfordulnak a határon, de ezzel együtt kicsit váratlanul ért, hogy amikor a kísérőnk begyűjtötte az útleveleket és a vízumdíjakat, mindenkitől 5 dollárral többet kért – bármiféle magyarázat nélkül -, mint amennyi annak a hivatalos ára. Szerencsére nekünk volt elektronikus vízumunk, így nem vettem magamra a dolgot, de a fazon képes volt odajönni hozzánk, hogy az 5 dollár „ügyintézési illetéket” nekünk is meg kell fizetnünk. Miután megkérdeztem, hogy pontosan mire is gondol, azt mondta, erre van szükségünk ahhoz, hogy soron kívül intézzék az útleveleinket.

Elmagyaráztam neki, hogy a hivatali vesztegetés nem része annak az eszköztárnak, amivel az érdekeimet érvényesítem – ezt még a legendásan korrupt Közép-Ázsiában is simán elfogadták -, ha pedig ennyire sietős, talán inkább időben kellett volna indulni. Úgy tűnt, hogy felfogta a dolgot, de negyed óra múlva tett még egy ingerült, ámde hiábavaló kísérletet a befűzésemre. Őszintén szólva nagyon pipa lettem erre a társaságra, legalább három okból kifolyólag. Egyrészt mélységesen etikátlan gyakorlatot folytatnak, ezt ugye magyarázni sem kell. Másrészt simán elhallgatták a többi utas elől, hogy miért annyi pénzt kérnek, amennyit, kvázi bűnrészessé téve őket. Harmadrészt pedig elég biztos vagyok abban, hogy a plusz pénznek nagyobb részét simán zsebre rakják. Ebben a hangulatban értünk el a határra, amikor felkerült a pont az i-re, és leszállás közben a fickó közölte, hogy a túloldalon 5 (!) percet várnak ránk, ha addig nem érünk oda, kiteszik a csomagjainkat, és majd összeszedjük, ha még meglesznek. Kambodzsa részéről ez egy erős bemutatkozás volt, mi pedig kezdhettük a rohanást…