2019. július 27. – 24 óra talpon (na jó, többnyire ülve)

Újabb hosszú hétvége, ezúttal a király kedvenc fodrászának ballagása miatt – ha jól sikerült kikövetkeztetnem az ünnepség jellegéből -, de a miértekkel kár is törődni, a lényeg, hogy végre lehetőségünk van elnézni a Khao Yai Nemzeti Parkba, ami Thaiföld elsőszámú természetvédelmi területe, 400 vad elefánt és megannyi emlős és madár otthona. A nap még péntek délután indult, munka után egyből mentünk is az állomásra, hátha találunk helyet olyan járaton, ami elég későn indul ahhoz, hogy Nakon Ratchasimába (közkeletű nevén Korat) ne éjfél körül érkezzünk. A pénztáros szerint – aki kicsit gyengeelméjű volt, ezért igazán nem róhatom fel neki az elkövetkező két óra eseményeit – az utolsó busz épp ebben a percben indult, így mi B-terv reményében elmentünk inkább Mukdahanba, ahonnan elvileg 4-5 társaság is üzemeltet éjszakai járatokat. Utóbbi sejtésünk be is igazolódott, csak éppen a hosszúhétvége miatt minden ideális busz betellt, nekünk pedig 18:00-kor indulnunk kellett. Nagyjából ezt akartam elkerülni, de nem volt mit tenni, felszálltunk tehát. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezt a buszt a szállásunk közelében is le lehetett volna inteni, de annyi baj legyen. A bosszantó közjáték és nulla perc alvás után végült hajnali egykor értünk Koratba, ahol további három és fél órát kellett eltöltenünk a kisbuszunk indulásáig.

A mikrobuszon szerencsére pár percet még pihenni is tudtunk, valamivel hajnali hat után pedig megérkeztünk Pak Chongba, a Nemzeti Park kapujába. A kapu jelzőt a leírások itt kellően lazán kezelik, ugyanis a nemzeti parkig még további 34 km-t kellett megtenni, méghozzá a reggel bérelt motoron, lévén a park a mérete miatt (széle-hossza bő 40 km) gyalogosan aligha járható be. A reggeli órának hála még nem volt jelentős a forgalom, aminek őszintén tudtam örülni a szerpentinek miatt, melyek a vártnál jóval hosszabban és magasabbra kanyarogtak a park belseje felé. Nem mintha vezetés közben tudtam volna bámészkodni, de a lépten-nyomon elhelyezett elefántvonulásra és kobra-átkelőre figyelmeztető táblák azért némi reményre adtak okot, hátha látunk valamit. Alig hagytuk el a park talán legnépszerűbb kilátópontját, ahonnan elénk tárult a bejáratot övező üdülőövezet képe a sok tucatnyi luxusszállodával, amikor egy elég jól kitaposott ösvényt fedeztünk fel a műút mellett.

Mivel alapvetésként – micsoda abszurdum - a Nemzeti Park túraútvonalai csak vezetővel látogathatóak, ezért nem tudtam meddig juthatunk rajta, de gondoltam nagy baj nem lehet a dologból. Nagyjából harminc méter után láttunk is egy kis tisztást az ösvény mellett, ahol egy vadőr a függőágyával babrált, de mivel nem vett észre minket, így nyugodtan folytathattuk az utunkat. Méghozzá csigalépésben, ugyanis igyekeztünk a környezetünket a lehető legalaposabban feltérképezni, mondván ahogy melegszik majd az idő, úgy lesznek egyre rosszabbak az esélyeink, hogy bármit is lássunk. Az út igazi dzsungelen haladt át, melynek hangulatát a rikoltozó madarak és az üvöltöző majmok hangja csak tovább fokozta, ezzel együtt az állatok megpillantására nem volt sok esélyünk. Párszáz méter után egy vadőr utólért minket a motorjával, de ahelyett, hogy visszafordított volna minket az úton, csak arról érdeklődött, hogy hová valósiak vagyunk, majd javasolta, hogy folytassuk az utat még további két km-en keresztül, mert ott kiérünk majd a szavannára, és lesz ott egy megfigyelőpont is. Nekünk sem kellett több, belőttük a célt, és tovább ballagtunk az úton. Az elkövetkező szakaszon volt szerencsénk egy fehér gibbonhoz – a park egyik sztárja – és egy szarvascsőrű madárhoz, bár fényképhez modellt éppen egyik sem akart ülni nekünk. Ekkor még azt hittük, hogy lesz még alkalmunk bőven találkozni a fajtársaikkal az elkövetkező másfél napban, így nem vesződtünk sokat a cserkészésükkel, de ez utólag hibának bizonyult. Mintegy két óra után pedig kiértünk a dzsungelből, és varázsütésre egy tágas füves terület tárult elénk, valamint egy egy egészen mutatós kis tó. Mitagadás, ha én elefánt lennék, gyakorlatilag el sem mozdulnék innen, ezzel együtt persze a lábnyomokon és némi elefántürüléken kívül nem találtunk mást. További pár perc után elértünk a bázisra, ahol egy csoport természetfotós, valamint két vadőr várt ránk. Gyorsan felvilágosítottak, hogy ez a hely el van zárva a látogatók elől, csak speciális engedéllyel tartózkodhatnánk itt, de igazi problémát nem csináltak a dologból, sőt, gyorsan meg is kínáltak minket mindenféle helyi szeszfélékkel, amiktől szerencsére még csak meg sem vakultunk. Mint kiderült, a környék egy elég vad elefánt territóriuma, ami késő délutánonként a tónál iszik, de sajnos nem volt annyi időnk, hogy megvárjuk, így inkább csak megnéztük a legjobban sikerült fotókat, szétnéztünk a környéken és elindultunk a hátrahagyott motor irányába.

Visszafelé teljesen más hangulata volt az erdőnek, mint alig egy órával korábban, és nem csak azért, mert most már siettünk, de egészen egyszerűen az állatok elnémultak, még tücsök ciripelést sem hallottunk… Hiába, aki napközben kajtatna állatok után, annak nem terem sok babér. Dél körül értük el a látogatóközpontot, ahová már kirakták a teltház táblát, de mi amúgy sem ott akartunk megszállni, a kempingben pedig talán még van hely. Tettünk még egy nagyobb kört a motorral, mielőtt megérkeztünk a Phla Kua Mai kempingbe. Ekkorra már szép számban gyűlt a zömében helyiekből álló tömeg, de szerencsére bérelhető sátor még volt elég. Gyanútlanul lecsaptunk egy kétszemélyesnek mondott darabra, amiről gyorsan kiderült, hogy nemcsak pici, de a legcsekélyebb mértékben sem vízhatlan, köszönhetően annak, hogy ennél kevésbé funkcionális sátrat direkt sem lehetne tervezni. Mintha egy vak cipész mintázta volna egy partra vetett ábráscetről, avantgád stílusban. Miután az eredetileg sátor alá szánt ponyvát valahogy rákötöttük a tetejére, már megnyugodhattunk, egészen addig biztosan nem fogunk elázni, amíg el nem ered az eső… Márpedig az esőre elég komoly esély van, ha hihetünk az előrejelzéseknek. Persze miért most ne tévednének?!

A sátorverés után megebédeltünk, majd mielőtt nekivágtunk volna a délutáni túrának, még társakat kellett keríteni az “éjszakai szafarihoz”. Ugyan némi szkepticizmussal viszonyultam egy olyan program iránt, ami szafariként hirdeti magát és tíz főre 4500 forintba kerül, de legalább sokat nem bukhatunk a dologgal. Feltéve, ha találunk nyolc másik jómadarat, akik csatlakoznának hozzánk. Végül egész gyorsan összejött a dolog, ugyanis egy Bangkokból kiránduló indiai csoportot nyertünk meg az ügynek, és már fel is töltődött a létszám. Nem volt más hátra, mint elindulni a Haew Su Wat vízesés felé, ami a park elsőszámú látványssága. Ez az a vízesés, melynek tetejéről Leonardo Di Caprio leugrik A part című filmben, hogy kievickélve a vízből már 800 kilométerrel arrébb, Phi-Phi szigetén találja magát. Ígéretes mutatványnak tűnik a dolog, remélem mi is felfedezzük majd a féreglyukat! A 4 km-es túraútvonal egyébként egészen remek dzsungelélménnyel szolgál, ráadásul egy szép patakot követ szinte végig, de sajnos a kelleténél kicsit zsúfoltabb volt, és állatokat már mutatóban sem láttunk. Pedig ezen a szakaszon élt egészen tavaly augusztusig a park egyetlen sziámi krokodilja, de az emlékét már csak a “veszélyre” jelző táblák őrzik. RIP. A vízesés egyébként aszfaltozott úton is megközelíthető, ennek megfelelően fullasztó tömeg várt minket, szinte sorba kellett állni, hogy megközelíthessük a zuhatagot. Visszafelé eredetileg másik ösvényt néztem ki, de azt az csapást elég egyértelműen lezárták, ami kétségessé tette annak járhatóságát – a természet is elég gyorsan visszahódítja a jussát -, márpedig sötétedésig nem ártott volna elérni a tábort, márcsak a szafari miatt sem. Kellemes meglepetésként viszont visszafelé szinte már üres volt a túraútvonal, de sajnos az állatok ezt sem értékelték igazán. Egy kígyót ugyan észleltünk, amint egy víz fölé hajló ág végén napozott, de sajnos a távolság miatt beazonosítani nem lehetett – sötétszürke volt, egészen halvány rácsos mintával – és amikor mozgásra igyekeztem sarkallni, egész egyszerűen beesett a vízbe…

A táborba visszaérve az indiaiak szóltak, hgy egy órával csúszik a program, így vacsora előtt még tettünk egy kört a motorral, hátha az autóforgalom elől elzárt szakaszon látunk majd legalább néhány muntyákszarvast, de megint csak csalatkoznunk kellett. Itt kell megjegyeznem, hogy estére a terület mindkét kempingje dugig telt joviálisan grillezgető thai családokkal. Túrázni ugyan lusta mind, de azért a zsíros (és gondolom cukros) falatok nekik is jobban esnek az idilli környezetben… A szafari persze tovább csúszott, de ez volt a legkevesebb gond vele, sokkal jobban zavart, hogy társaink az egész út alatt beekizett nyolcévesként ugráltak, üvöltöztek és röhögcséltek, ami bizonyára nem segítette azt, hogy a vezetőnk kiszúrja az út menti állatokat. A szafari ugyanis annyit tett, hogy egy platós furgonnal kocsikáztunk a sötétben. Mondanom sem kell, elefántba nem sikerült botlani, viszont tarajos (szőrösorrú) sült, cibetmacskát, és persze szarvasokat találtunk, az alig negyven perc alatt. Előbbi kettőt a természetben még sosem sikerült megfigyelnünk, szóval ez így is sokkal több volt, mint amire számítottam. Az indiai srácok pedig – mintegy reflektálva elcseszett viselkedésükre – nem engedték, hogy kifizessem a túra ránk eső részét, pedig azt a párszáz forintot tényleg megérte volna a menet! :)

Mire visszaértünk a sátorhoz, leült bennünk az adrenalin, a helyét pedig iszonyatos fáradtság vette át, de annál jobb, talán még arra sem fogunk felébredni, ha átázik a sátor!

2019. július 28. – Motor, vízesés, motor, túra, motor, denevérek, motor

Sajnos a fáradtság nem mindig áll arányban az alvásminőséggel, én pedig már hajnali háromkor felébredtem, holott még csak el sem áztunk. Ritának még adtam további két órát, de utána könyörtelenül elindultunk a Haew Narok vízeséshez, mely a park legnagyobbja, csak épp mindentől baromi messze van. Pirkadatkor sikerült elindulni a motorral, de a 25 km megtételéhez majdnem másfél órára volt szükség, és nem is annyira az útminőség – plane nem a forgalom - miatt, de igyekeztünk minél lassabban haladni, hogy észrevegyük, ha valami akció van az út menti erdőkben. Nem mondom, elég élőnek tűnt a környék, de nekünk most is inkább csak hangok jutottak, mintsem képek. Láttunk pár egészen különleges madarat, három szarvascsőrű is elhúzott a fejünk felett, de emlősből csak pár cickány és óriásmókus lett a jussunk, pedig az aszfalton szinte végig friss elefántürülék jelezte a csorda útját. Végül nagyjából első látogatóként ékeztünk meg a vízeséshez, de a parkolóból még további egy kilométer kellemes séta (és kellemetlen lépcsőzés) várt ránk az 1000%-os páratartalomban. Ez a vízesés sokkal grandiózusabb, és szerintem összességében is látványosabb volt, mint a tegnapi, ezzel együtt érteni vélem, hogy Leo (dublőre) miért nem ennek a tetejéről vetette magát a habokba. Jó eséllyel ugyanis az lett volna az utolsó ugrása…:)

Visszafelé már kicsit odaléptem a motornak, de szerencsére nem annyira, hogy ne vegyem észre az aszfalton az egész túra egyik legérdekesebb állatát, egy óriási kékeszöld színben csillogó skorpiót. Nem gondolnám, hogy a mérge veszélyes lenne az emberre, ezzel együtt baromi fotogén volt, plusz ez az első igazi skorpió, amit Ázsiában találtunk, így eléggé megörültünk a jelenésnek. Nem egy fehérajkú bambuszvipera, de vígaszdíjnak megteszi! :) Mielőtt visszatértünk volna a táborba sátrat bontani, még volt időnk megnézni a Sai Sorn tavat, ami egy viszonylag pofás, szerintem mesterségesen kialakított tó, de a reményeimhez képest jóval kevesebb elefánt fürdött benne – szám szerint nulla -, illetve bejártuk a látogató központ mögötti körtúrát. Ahhoz képest, hogy elvileg ez az egyetlen korlátozás nélkül teljesíthető útvonal, alig voltak emberek, igaz állatok még kevesebben. Egy magányos makákó és néhány gyík, még madarak sem tették tiszteletüket arrafelé. Visszaérve a táborba gyorsan szétkaptuk a sátrat – ebből a szempontból előny volt, hogy gyakorlatilag játéksátorról volt szó -, megebédeltünk, majd elindultunk a délutáni, előzetes várakozásaim szerint a legkomolyabb túránk végpontja felé. A terv ugyanis az volt, hogy a végpontnál hagyjuk a motort, majd onnan a műúton viszasétálunk a kiinduláshoz.

Az úton ismét az autók elől elzárt, tavakkal tűzdelt szakasz felé kerültem, és ezegyszer szerencsénk is volt, nem elég, hogy egy legelésző muntyánk szarvasba botlottunk, de az egyik tó partján meglehetősen érdekes események szemtanúi lehettünk. Egy óriási varánusz ugyanis éppen egy megtermett szarvas tetemből lakmározott. Kisvártatva kiderült, hogy nem csak mi követjük nyomon az akciót, hanem a nádban jópár álcaruhás természetfotós is bőszen kattintgatja a gépeket. Az egyik odajött hozzánk, és a telefonján vadkutyák képét mutogatta, ami jelentheti azt, hogy a tetemet ők helyezték el, hogy odacsalogasság a kutyákat, de azt is, hogy a szarvas a kutyák áldozata lett, csak azok éppen most elvonultak. A lényeg, hogy a varánusz pár perccel később jóllakottan távozott a helyszínről, mi pedig azzal nyugtathattuk magunkat, hogy nem az vadászta le az 50 kilós szarvast, így Ritának sem kell folyton résen lennie…:)

A motor lepakolása után pár perc alatt vissza is értünk a látogatóközponthoz, és kellő körültekintéssel bekommandóztunk az “5”-ös számú túraútvonalra, amin a leírások alapján eleddig viszonylag sokan tévedtek el. Igaz, nekik biztosan nem volt offline GPS-ük, mint nekünk. Leglábbis remélem. Az út hamar emelkedni kezdett, de ennél némileg bosszantóbb volt, hogy a jelünk elveszett, mi pedig elágazásról elágazásra próbáltuk megtippelni, hogy merre vezet az utunk. Állatok ugyan itt sem voltak, cserébe viszont óriásfák tették emlékezetessé a kaptatót, míg háromnegyed óra után – minő meglepetés – egy amerikai srác jött velünk szemben. Mint kiderült, az ő bakancsnyomait próbáltuk követni eddig, ami sikerült is, csak ugye vak vezetett világtalant. Ahogy az lenni szokott, ha három ember külön-külön el is veszíti az utat, együtt valahogy mégis úgy érzik, hgy megtalálhatják azt, így a srác csatlakozott hozzánk, mi pedig nem fordultunk vissza, hanem csakhamar elértük a hegy nyergét, és onnan már viszonylag korrekt ösvényen haladtunk a szavanna felé. A társaságnak amúgy örültem volna, de az amcsi gyors tempója nem igazán kedvezett az apró állatok megfigyelésének, így persze a bambuszviperát itt sem leltük meg. Az út ugyan csak öt kilométer volt, de mivel az elején kimondottan lassan haladtunk, ezért majdnem három óra kellett, míg elértük azt a tisztást, ahol a Nemzeti Park leghíresebb vadfigyelő pontja van. Ha az úton hiányoltuk is az állatokat, lett volna pár, amitől el tudunk tekinteni. És most kivételesen nem a szúnyogok sanyargattak minket, hanem egy annál veszélytelenebb, ámde szomjasabb vérszívó, a korábbi napok esőzései miatt aktivizálódott piócák. Egészen hihetetlen, hogy az apró kis lények még zoknin keresztül is át tudták harapni a húst, a vérhigítónak köszönhetően pedig hiába szedtem le őket a lábamról, a vér még perceken át bugyogott a sebekből. Ritát talán a piócáknál is jobban felzaklatta az a rész – szerintem az egyik legszórakoztatóbb szakasz -, amikor a húsz méter széles folyón egy kidőlt fa törzsén keresztül kellett átkelni, de némi unszolásra végül átjutott, mi pedig pár perccel később végérvényesen kiértünk az erdőből az elefántfűvel borított mezőre. Mivel a torony a főútról viszonylag gyorsan megközelíthető, így elég sok turistával osztoztunk a látványban, és együtt reménykedhettünk abban, hogy a tónál, vagy a sómezőn hamarosan felbukkannak az elefántok. Noha az elénk táruló kép állatok nélkül is elég szép volt, a legnagyobb izgalmat mégis az okozta, amikor húsz perccel később egy kis csoport felbukkant azon az úton, melyről mi is jöttünk. Minő bátor germánok jártak a nyomunkba! Persze csak kiderült, hogy ők vezetővel jöttek… Mókás közjátékként kell megjegyeznem, hogy nem sikerült az összes piócát eltávolítanom a lábamból, egy pedig a torony tetején gondolta úgy, hogy eleget lakmározott, és miután levált rólam, nagyjából 70cm-en keresztül húzott maga után véres csíkot a padlógerendán. Micsoda pazarlás! Meg is haragudtam rá igencsak.

Mivel nehezen bírom a tétlenséget, ezért fél óra után lemásztam a megfigyelőállomásról, hogy elsétáljak a közeli sómezőkig, hátha az elefántok a fák mögött várakoznak, de csak pár szép varánusszal találkoztam a tóparton, szóval nagyon úgy nézett ki, hogy az ormányosok ma is alaposan felültettek. A tervek szerint negyed ötig volt időnk a toronyban, ugyanis a nap – de nyugodtan mondhatom, hogy az egész kirándulás – csúcspontja még hátra volt, és addig még el is kellett vezetnem valahogyan. Noha az utolsó pillanatig kitartott a reményünk, végül vissza kellett indulnunk a motorhoz, negyed órával később pedig már a kapu felé robogtunk. Illetve óvatosan kanyarogtunk. Felfelé valahogy nem tűnt ennyire horrorisztikusnak az út, de lefelé menet a szerpentinen, plusz a komoly torlódással mögöttem nem volt igazán élvezetes a vezetés, amit csak egy majomhorda tudott feldobni, akik félpályás útzárat okoztak az inkább szórakozó autósok örömére. Makákók voltak, persze. Végül húsz perc alatt sikerült abszolválnunk a veszélyes szakaszt, a kapun áthajtva pedig végre meghúzhattuk az elmúlt két nap mérlegét is. A Khao Yai tényleg remek és látványos park, de mint bárhol – Afrikát leszámítva – itt is óriási mázli kell az állatok megfigyeléséhez. Szerencsére azért mi láttunk pár érdekes új fajt, így bár ha az elefánt és a bambuszvipera ki is maradt, azért összességében nem panaszkodhatunk. Arról nem is beszélve, hogy a monszun évszak ebben a két napban igazán kegyes volt hozzánk, tökéletes túraidőt varázsolva számunkra. Ami viszont egészen biztos, hogy a Bangkokból foglalható egynapos túráknak semmi, de tényleg semmi értelmük nincs. Elvisznek a közelebbi vízeséshez, és “túrázhatsz” 800 métert, úgy, hogy állatok megfigyelésére gyakorlatilag sem idő, sem esély nincs. Több napra, saját járművel, pláne kempingezve viszont tényleg remek hely.

De hová is indultunk? A túra csúcspontja kívül a Parkon? Igen, hiperűrsebességre kapcsolva indultunk el a Khao Lak Chang barlang felé, ami a nagyvonalú leírások szerint a park bejáratának közelében található, valójban attól 24 kilométerre. A barlang ugyanis nagyjából hárommillió denevér lakhelye, melyek egy órával sötétedés előtt kezdenek el tömegesen kirajzani az esti vadászatra. Ez az a látvány, amit már évek óra üldözök, legutóbb pedig Mianmarban szalasztottam el. Itt nagyjából biztosnak tűnt a siker, ha nem tévedünk el. Noha a barlangot semmiféle tábla nem jelzi, sőt, az utolsó tíz kilométeren egyetlen gépjárművel sem találkoztunk, a 17:40-es érkezésünkkor már egész szép csoport gyűlt össze a barlang bejárata előtti mezőn. A denevérek pedig állítólag már húsz perce repülnek…  A látvány tényleg fenomenális volt, ha eddig hiányunk volt állatokból, most bőven kárpótolhattuk magunkat. Az egész rajzás két kijáraton keresztül is több, mint egy órán keresztül tart, így bőven volt időnk élvezni a showt. A feltámadó szél, illetve a denevérek szeszélye miatt a nagyjából tíz denevér “széles” menetoszlop folyamatosan hullámzott, jobbra-balra, fel és le, de megszakadni nem szakadt meg soha. A legjobb pillanatokban alig pár méterrel a fejünk felett zajlott a műrepülő bemutató, és a füst-szerűen szálló tömeg egészen a látóhatárig együtt maradt. Nem lennék most a szöcskék, molyok, pláne a szúnyogok helyében. Most már kezdem érteni, hogy miért volt meglepően kevés moszkító a parkban… Nagyjából háromnegyed órát élvezhettük az előadást, amit garantáltan nem felejtünk el soha, ezt követően pedig igyekeztünk még az éj beállta előtt elérni legalább a kivilágított főutat. Őszintén szólva, ez az utolsó negyven kilométer (ma összesen 140 km-t motoroztunk) vissza a szállásig már igazán nem hiányzott. De ezt is megoldottuk valahogy, ráadásul a Pak Chong-i éjszakai piacon még vacsorát is sikerült szerezni. A szállást minden probléma nélkül elfoglaltuk, majd gyorsan kiélveztük a meleg zuhany luxusát, én pedig elvágódtam, mintha valaki leütött volna… Az élmény volt letaglózó, na.

2019. július 29. – Angkor előszobájában

Ma reggel sem tudtunk túl sokáig aludni, mivel a szalon nyitásakor le kellett adnunk a motort, ha belül szerettünk volna maradni a 48 órás bérleten, de a korábbi napokhoz képest így is frissen és üdén indult a nap. Szerensére a kisbuszra sem kellett várni, így 9 órakor már újra Korat pályaudvarán voltunk, és készen álltunk arra, hogy ezúttal az ellenkező irányba tegyünk egy kisebb kirándulást. A cél most nem a természet, hanem a dicső történelmi múlt felfedezése volt, jelesül a Phimai Történelmi Park, ahol Thaiföd legjelentősebb khmer templomkomplexuma várt minket. Sajnos ide az első busz csak egy órával később indult, de így legalább volt időnk megvenni a délutáni buszjegyet "hazafelé". Balszerencsénkre a délután négyes járatot törtölték a menetrendből, a korábbi indulást pedig nem kockáztattuk meg, így maradt az utolsó, este fél hetes busz, amivel kitudja mikor érünk vissza a szállásra, mindenesetre a másnapi munkát aligha fogjuk utána élvezni...

A templom gyakorlatilag elfoglalja Phimai, az amúgy tipikus thai kisváros centrumát, a tekintélyes méretű épületet már messziről, a pályaudvarról is látni lehetett, így sok esély nem volt az eltévedésre. A műemlék meglátogatása előtt - időmilliomosként - azonban még ebédeltünk egy jót a város egyetlen nyitva tartó éttermében, majd tettünk egy (felesleges) kört a bazársoron is. A bejáratnál egészen komoly nyüzsgés fogadott, meglepetésemre pedig a helyieken kívül elég sok európai túrista is be akart jutni a templomba. A kapu mellett közvetlenül egy kis múzeum fogadta a látogatókat, mely bemutatta a khmer kultúra Thaiföldön fellelhető nyomait, ráadásul megtudhattuk, hogy sokak szerint - akik gondolom kivétel nélkül thaiok - ez a mintegy ezer éves templom ihlette Angkor Wat tornyait. A műemlék maga egy közepes angkori templom szintjét üti meg - ami egyébként baromi magas színvonalat jelez, mielőtt... -, és immár nyolc hónap távlatából már bőven volt értelme ide is eljönni. A templom igazi különlegessége a kettős kerítés, melyek közül a külső négy óriási kaput, míg a belső kies árkádokat mutat. A torony pedig tényleg szép, akárcsak a templom faragásai is. Az elmúlt napok tökéletes kirándulóideje viszont már a múlté, itt tűző nappal, és 40 fokkal kellett szembesülnünk, még szerencse, hogy nem kellett kapkodnunk. 

Miután alaposan bejártuk a templom területét, még arra is volt idő, hogy Rita benevezzen egy thai masszázsra, míg én inkább megkíméltem magam az efféle kínzásoktól. Korat felé egészen meglepő dugóba kerültünk, de persze ezzel együtt is simán elértük az esti buszunkat. Hogy erre a félévre mennyire leestünk a térképről, elég pontosan jelzi, hogy a járatunk induláskor ugyan még tele volt, de öt és fél órával később - pontban éjfélkor -,  amikor leszálltunk róla a házunk előtt, már utolsóként búcsúzhattunk el a sofőrtől. Talán mondanom sem kell, szakadó eső fogadott minket - mint később kiderült, itt az elmúlt három napban végig esett -, nehogy elfelejtsük, hogy ismét óriási szerencsénk volt, és talán ideje lenne bevásárolni a minden sarkon árult thai lottószelvényekből. Legközelebb talán még elefántot is látunk!