2019. szeptember 14. – Van még mit látni Bangkokban

Életünk legkalandosabb 15 hónapja után már-már zavarbaejtő volt szembesüli a ténnyel, hogy az elkövetkező hónapot családlátogatás céljából újra Magyarországon fogjuk tölteni. Én tőlem telhető optimizmussal, Rita némi görccsel a gyomrában tette le a lantot az utolsó munkanapon – melyet ittlétünk legkeményebb hete előzött meg, hogy minden feladatunkat befejezhessük -, és éppenhogy sikerült elérnünk a bangkoki buszt, hogy 9,5 óra álmatlanul töltött óra után hajnli fél ötkor megérkezzünk Bangkokba.

Egy kezemen már nem tudnám megszámolni, hányadszor ejtjük útba Délkelet-Ázsia kvázi fővárosát, de eleddig az “ejj, ráérünk erre még” jegyében mindig csak átrohantunk rajta. Most volt két napunk, hogy legalább azokat a kötelező köröket lefussuk, amik eddig kimaradtak. Első utunk ezzel együtt a jól bevált Kao Shan Hostelbe vezetett, ahol egy angyali jóságú recepciós odaadta a szobakulcsunkat, így gyakorlatilag kaptunk egy ingyen éjszakát, amit – igaz alaposan megkurtítva -, de rögvest ki is használtunk. Ezt követően a délelőttbe már csupán néhány adminisztrációs teendő fért bele, a korai ebéd után pedig a Királyi Palota felé vettük az irányt.

A Palota kétségtelenül Bangkok legszebb épülete, külön kiemelve a komplexum kerítésének izgalmas mítikus történeteket megidéző, lenyűgöző festését – bár a Wat Pho komplexum és a Wat Arun szintén erős versenyző -, de némileg hiányérzet fogott el, ugyanis a megannyi szép lakóépület és szentély közül csak a Smaragd Buddha templomát lehet belülről is megnézni. A többiben kívülről, vagy még úgy se gyönyörködhetünk, szóval az a veszély nem fenyegetett, hogy az egyik kanyar után beleszaladunk az alsógatyás csélcsap király uramba, miközben az a filippínó cselédlányait kergeti… Ennek függvényében a belépő árát kicsit túlzásnak éreztem, főleg hogy pechünkre hétvégén nem tartják meg a tradícionális táncbemutatókat, amik egyébként az élmény részét képeznék.

A Palota után a modern belvárost céloztuk be, ahol kicsit elvesztünk a felhőkarcolók és a luxus-bevásárlóközpontok között, hogy aztán a Central World komplexum tetején, az 55 emelet magasságban kialakított Red Sky Barban kössünk ki. Bangkok jelenleg 127 felhőkarcolóval (150 méternél magasabb toronyház) rendelkezik, és ez benne van a TOP10-ben, így viszonylag jó kilátásra számíthattunk, amiben nem is kellett csalódni. A tetőteraszokon kialakított klubbok Bangkok legfelkapottabb, ennek megfelelően legdrágább szórakzóhelyei, így költség fronton túl sok jót ígért a program, ezzel együtt nem akartuk kihagyni a várost ebből az egészen más perspektívából sem. Szerencsére délután öt óra előtt ez a klub “egyet fizet kettőt kap” akciót tart, így két kis üveges kommersz sörhöz akár már 4000 forintért is hozzá lehet jutni! Hát nem jópofa? Belépőként felfogva viszont már kevésbé tűnt lehúzásnak az összeg, amiért a látvány bőven kárpótolt. Főleg azért, mert a várost éppen egy egetrengető vihar közelítette, és elég megkapó volt figyelni, ahogyan a túlvilági hangulatot árasztó fekete tengerár méterről méterre foglalja el a metropoliszt. Ugyan a város fényeit még éppen csak elkezdték felkapcsolni, mégsem mondhatnám, hogy korán értünk a sör végére, mert mire lecsúszott az utolsó korty, a vihar elért minket is, így mindenkit letereltek a fedett térbe - villámveszélyileg ugyanis erőteljesen ki voltunk téve...:) -, ami egyébként egy két Michlein-csillagos séf ívóhelye. Itt már nem volt maradásunk, visszaindultunk a szállás felé, ahol volt mit bepótolni pihenés fronton. Már amennyire a szállásunktól 30 méterre húzódó vigalmi negyed “apróbb neszei” ezt engedni fogják...

#YOLO #High_Life

2019. szeptember 15. – Harc a végsőkig

Mivel a búcsú csak átmenetinek ígérkezett, így utolsó thai napunkat kevéssé felemelőre - az szó szerint megvolt már tegnap -, de praktikusra terveztük. Első körben a Chatuchak hétvégi paicot céloztuk be, ami szerintem Ázsia legnagyobbja, ennek megfelelően számomra kevésbé, Ritának annál inkább vonzó célpontot jelentett. De mit volt mit tenni, elvégre nem állíthatunk haza üres kézzel… :) A piac közönségét 90%-ban a turisták adták, ennek megfelelően a kínálat és az árak is idomultak, én pedig átkozhattam magam, amiért korábban folyton szabotáltam az ajándékok beszerzését… Órák teltek el a vásári forgatagban – legalább nem eredménytelenül -, de ugyanennyi az éttermi részen is, amíg kiismertük a prepaid kártyával történő fizetési rendszer misztériumát, hogy végül jóllakottan, ájándékokkal megpakolva, ámde megcsappant egyenleggel állhattunk tovább egy szívemnek lényegesen kedvesebb program kedvéért.

Thaiföld nemzeti sportja – mint az közismert - a muay thai, mely harcművészeti rendszert az akkor még nem botox-infúzión élő Jean-Claude Van Damme szerettette meg a korakilencvenes évek ifjúságával, méghozzá a vasalódeszkák és az asztal széléhez tűrhetetlenül közel helyezett virágvázák legnagyobb bánatára… Bocs anyu. Elképzelhetetlen volt tehát, hogy előbb-utóbb ne jussunk el egy ilyen gálára, és bár arra minden turistásnak mondható helyen lett volna lehetőség, mégis eddig húztam a dolgot. Nem véletlenül egyébként, ugyanis a sok gála közül a Channel 7 tévécsatorna által minden vasárnap szervezett show az egyetlen, amit kvázi stúdióvendégként, ingyenesen lehet megtekinteni. Nem mellesleg talán a legszínvonalasabb is, elvégre milliókat tervez a TV elé ültetni...

Pár perccel a kezdés előtt érkeztünk meg a piactól légvonalban 200, gyalog legalább másfél kilométerre található stúdióba, ahol nagyjából utolsóként kaphattunk ülőhelyet a turistáknak fenntartott szektorban. Nem kellett sokáig várnunk, kezdődött is a csihi-puhi. Az első két meccsről elmondható, hogy az első menet a tapogatózásról, míg a továbbiak a pusztításról szóltak, a vesztesek pedig egyaránt hordágyon hagyták el a ringet. Ezzel együtt a legszínvonalasabb csatát a harmadik hozta, azonban a sok tucat tiszta találat ellenére – melyből akár egy is hosszabb időre mozgásképtelenné tenne nagyjából mindenkit, aki nem thai boxol – végigment az öt menet. A negyedik csatára drasztikusan visszaesett nemcsak a színvonal, de a nézőszám is, és bár újra munkát adtak a hordágy-hordároknak, érezhetően ellaposodott a hangulat. Némi tanakodás után egy további meccsre még maradtunk, melyen egy 16 éves gyerek vert el egy 14 évest... Ám mielőtt az óvodás szekció is ringbe lépett volna, jobbnak láttuk – az élménnyel eltellve – a távozás hímes mezejére lépni. Bár Rita néhány koponyroppantó könyökös után húzta a száját, azzal nehéz vitatkozni, hogy ez Bangkok egyik legjobb ár-érték arányú programja. Ugye írtam már, hogy ingyenes?

Utolsó éjszakánk roppant romantikusnak ígérkezett, ugyanis a partyszállásunkat végre lecseréltük egy kevésbé nyüzsgő, már-már meghitt zúgra, az évi bő hatvanmillió utast fogadó Suwarnabhumi Nemzetközi Reptérre... Ugyanis nem mertem megkockáztatni, hogy a hajnali első busszal esetleg lekéssük a gépünket. Egyébként a vártnál egy fokkal még úgy is kényelmesebb volt a reptéri éjszaka, hogy nem sikerült átjutni a check-inen, hála a sleepinginairports.net hasznos tippjeinek. Csuda dolog ez az internet, na.

A 11 órás út Stockholmba igazán csekélységnek tűnt a korábbi kalandjaink fényében, ennél már csak az újabb egy napos veszteglésünk érdemel kevesebb szót a világ egyik legdrágább fővárosában – szigorúan csak annak repterein -, bár személy szerint a kivagyi repperként dőzsölő nyugdíjasok látványát kelet-európaiként nagyobb kultúrsokként éltem meg, mint akár a leghúzósabb indiai nyomornegyedeket…

A lényeg! Négy hétre felfüggesztjük ugyan a kalandot, de egészen hamarosan visszaülünk a nyeregbe, méghozzá így: