HUA HIN (2. hétvége)

2019.06.07 – Bemutatkozik a Thai-öböl

Május második felében, és június elején egymást érik az állami ünnepek, így a hosszú-hétvégék is, ám ezek közül az első kettőt még a dél-ázsiai nagy menetelésünk és a költözés kipihenésével töltöttük, hogy aztán a harmadikat is végiglazsáljuk, de immár párszáz kilométer távolságban, a tengerparton. Célul Hua-Hint választottuk, mely a bangkoki elit – beleértve a királyi családot is – legnépszerűbb menedéke, és sokkal emberibbnek tűnt, mint például Pattaya, arról nem is beszélve, hogy a megközelítése is pofon egyszerű. Illetve az lett volna.

Történt ugyanis, hogy az első Bangkokba tartó kisbusz tele volt, a második pedig félúton lerobbant, így a tervezettehez képest gyorsan össze is hoztunk egy óra késést. Ezek után persze az sem lepett meg, hogy a csatakozást is éppen lekéstük, így újabb félórás várakozásra kényszerültünk, de délután kettőre azért csak megérkeztünk az üdülővárosba. Az első benyomás alapján nem volt túl nagy forgalom, de talán majd a parton, gondoltuk még ekkor.

A szállás elfoglalása után – ahol megleptek minket egy privát fürdőszobával, valamint koherens Hello Kitty!-s dekorációval, melyek közül csak az egyiknek örültünk tiszta szívből – elindultunk a víz irányába, és útközben megejtettük az ebédet is. Drágább, mint Thaiföld általában, de üdülőhöz képest azért nem volt vészes. A parton rajtunk kívül szinte nem is volt ember, amit egyébként sem a vízminőség, sem az időjárás nem indokolt. A part ugyanis egyáltalán nem volt szemetes, a tenger kellemesen meleg, és bár messze volt a kristálytiszta kék víztől, azért bőven megfelelt a lubickolásra. Ami pedig csak hab volt a tortán, hogy éppen ma kezdődött a Hua-Hin-i nemzetközi jazz-fesztivál, így vélhetően az este sem fogunk unatkozni.

Valamivel öt óra után beindult a zene, az emberek pedig elkezdtek szállingózni, és sötétedésre már ezres nagyságrendben sétálgattak a kitelepült söntéspultok között. Az előadók többségét ekkor még a különböző thai fegyveres erők házi zenekarai tették ki, de a minőségre így sem lehetett különösebb panasz. Végül úgy döntöttünk, hogy majd holnap töltjük itt az éjszakát, és ma még felfedezzük a város egyéb érdekességeit. Mint például az éjszakai piacot, ami a napközben tapasztalható pangás után meglepően nagynak és forgalmasnak bizonyult.

Vacsora után már igazán nem túl sok mindenhez volt erőnk, így visszatértünk a szállásra feltöltekezni. Energiával, meg némi thai whiskey-vel.

2019.06.08 – Homok és jazz

A délelőtt finoman fogalmazva sem volt pörgős, Rita végre kipróbálta a thai masszázst, majd elmentünk keresni valami ebédet. A parton – ha ez egyáltalán lehetséges – még a tegnapinál is kevesebben voltak, ami az első ízben észlelt medúzaveszély tábla miatt kezdett kissé gyanússá válni. Utánanéztem a neten, és a medúzák itt nagyon ritkán fordulnak elő, és abban az esetben egyébként is lezárják a partot. Irány tehát a víz!

Noha nem volt tűző nap – a miheztartás végett egész hétvégére szakadó esőt mondott az előrejelzés, amit itt sem szabad készpénznek venni -, idővel mégis elkezdtünk ingázni az árnyékos és napos helyek között. A strandon egyébként sok felfedeznivaló nincs, míg a szem ellát homokos part volt mindkét irányba, de sokkal inkább hasonlított a vietnámi Nha Trangra, mint a csodálatos Krabira. Azért nem volt rossz, öt óra tájékán pedig végre visszatértek a zenészek!

A terveknek megfelelően sötétedéskor visszaindultunk a szállásra, hogy ott vacsorázzunk, bevásároljunk, majd visszatérjünk a fesztiválra, ahol immár zárásig maradhatunk. Abban a pillanatban, hogy elértük a hostelt, “végre” megérkezett az eső, de szerencsére érezni lehetett, hogy nem tart sokáig a dolog. Mire rendbe szedtük magunkat, már el is állt, mi pedig a parton szembesültünk azzal, hogy a zenészek is esőszünetet tartottak, így gyakorlatilag egyetlen előadóról sem maradtunk le.

A mai napra is meglepően sokan voltak kíváncsiak, és bár azt gondolná az ember, hogy az ingyenes fesztivál inkább a kevésbé tehetős rétegeket mozgatja meg, ez közel sem alakult így. Adott volt a parti luxusszállodák közönsége, európaiakkal, kínaiakkal és thaiokkal vegyesen, és a helyiek közül is láthatóan a jól szituáltak érdeklődtek az esemény iránt. Legalábbis a fogyasztás alapján nagyon úgy tűnt. A zene pedig csak egyre jobb lett! A helyi előadók után mára tényleg nemzetközivé vált a rendezvény, és bár ismert nevet nem sikerült leszervezniük – még egy nyamvadt Rhoda Scottot sem, pedig ő talán még egy vödör KFC csirkecombért is vállalta volna a fellépést -, de az osztrák, japán, maláj és kitudja miféle előadók után mutatóba néhány afro is megfordult a színpadon. Igaz nem New Orleansból, hanem Brazíliából és Ausztráliából, de ez is jobb volt a semminél!

A rendezvény végül emelkedett hangulatban - immár esőtlenül -, hajnali fél kettőig tartott, ami után nem volt már olyan egyszerű visszabukdácsolni a szállásig, de azért megbírkóztunk a kihívással. Összességében óriási mázli, hogy ezen a hétvégén jöttünk, egyrészt mert nem árt némi nyugati magaskultúra a kifőzdékből üvöltő thai mulatós után, másrészt a parton henyélés engem már egy nap után is untatott volna, így viszont remekül sikerült ez a hétvége is.

2019.06.09 – Egy kis strand és más semmi

Bár nem bántam volna, ha a hajnali tivornya után átalhatjuk az egész délelőttöt, de ha még búcsúzóul le akartunk menni a vízhez, akkor bizony kilenckor már össze kellett szednünk magunkat. Ami nem ment könnyen. A parton egyébként most voltak a legtöbben, de még így sem mondanám zsúfoltnak a környéket. Volt két óránk, amit úszással és sétával töltöttünk, és próbáltunk nem arra gondolni, hogy az egész délutánt újfent buszon töltjük majd. A strandon sétálás itt nem akkora élmény, mint mondjuk Krabi környékén, ahol minden szikla és kanyar mögött új csodákra lelünk, de legalább megnéztünk pár menő szállodát közelebbről is. Amúgy lehetőség lett volna lovon is bejárni a partot, de ahogy láttam, a több tucat hátasból állóc tagjait a tulajok kényszeresen kantárszáron vezették, így pedig nehéz lett volna vágtázni…

A szálláson szinte véletlenül derült ki – már amennyiben véletlenül kérdeztem rá, biztos, ami biztos alapon -, hogy a busz, amit a tulaj leszervezett Bangkokon belül tök máshová menne, mint ami nekünk megfelelő, így gyorsan újra kellett terveznem a dolgot. Végül az új menetrendünk még jobb is lett, mint a korábbi, így ebéd után gyakorlatilag várakozás nélkül kaptunk fuvart előbb Bangkok Déli Pályaudvarra, majd tovább Suphanburiba. Az út így másfél órával rövidebb ideig tartott, mint amikor jöttünk, ami azzal együtt kellemes meglepetés, hogy jobb lett volna, ha idefelé vagyunk ilyen szerencsések… Azért összességében igazán nem panaszkodhatunk, ez a kirándulás is jól sikerült.

PHA TAEM NEMZETI PARK (4. hétvége)

2019.06.21 – Ugrás térben és időben

Noha a Hua-Hin-i emlék alig pár napos volt csupán, érzésre mintha egy másik életben történt volna, ugyanis egy roppant mozgalmas hét keretében, a cégünknek hála ismét keresztül kellett szelnünk az országot. Noha a döntésbe sok beleszólásunk nem volt, végül nem sült el rosszul a dolog, mivel visszatérhettünk Iszánba, de azt azért némileg bánom, hogy nem volt időnk pár további látnivalóra Bangkok környékén. Az akklimatizációt elősegítendő ismét egy hosszú hétvége következett, amelynek első napját még feláldoztuk a pihenés oltárán, de utána egyből a nyakunkba vettük Ubon Ratchathani környékét. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy az ország legérdekesebb régiója, de néhány napot azért itt is érdemes eltölteni. Korán reggel, az első minibuszok egyikével indultunk Ubonon át Khong Chiamba, ami a Mekong és a Mun folyók összefolyásánál fekvő, a helyiek körében igencsak népszerű üdülőfalu. Mivel az út 200 km-volt, a délelőttnek így is búcsút mondhattunk, de legalább elfoglaltuk a szállást, és ebédet is találtunk.

Délután pedig irány a Pha Taem Nemzeti Park, ami az inetrnetes kutakodásom alapján a környék legizgalmasabb Nemzeti Parkja, pedig azokból errefelé majdnem minden sarkon akad egy. Mivel tömegközelekdés nincs az érintett útvonalon, így motort béreltünk, és viszonylag gyorsan el is értük a Parkot, ahol érdemi mozgást alig észleltünk. A pénztáros bezzeg a helyén volt, de legalább engedett – az egyébként nevetségesen magas – jegyárból, így nem lehet rá egy rossz szavam sem. :) A Nemzeti Park elég sok, egymástól elszeparált részből áll, mi a központi területen kezdtünk, ahol két (de inkább három) különösen érdekes rész fogadja a látnivalókat. Az egyik az Udon Thani környékén már megismert sziklagombák, amiből itt kevesebb volt, nem is lett belőlük szakrális helyszín, de cserébe viszont szép karcsúak voltak, mint egy zsiráfnyakú nő mellkastól felfelé. A gombáktól nem messze egy szikla-fennsíkot találunk, ahol a talajmozgásnak köszönhetően a szikla lépten nyomon megrepedezett, eltávolodott, és így egy pókhálószerű szakadékokkal tagolt vízszintes terület alakult ki, ahol baromi izgalmas ugróiskolát lehet tartani.

A fő attrakciót viszont a Mekong partján húzódó sziklaperemen található ősi rajzok adják, amik tényleg a várakozásomon felül látványosak voltak. Sajnos ezek keletkezéséről sem sokat tudni, de ezer és négyezer éves kor közé lövik be őket a tudósok. (A két becslés között persze ég és föld különbség van művészettörténeti szempontból, de sebaj, talán majd egyszer megfejtik a rejtélyt…) Zömében ember és állatábrázolások, háromféle színben és megannyi méretben, a leghíresebbek persze a vörös háromszög fejű humanoid alakok, akikről le merném fogadni, hogy Pataki Attila gondolkodás nélkül meg tudná mondani, hogy melyik naprendszerből jöttek, és néhányukkal talán még tegező viszonyban is van…

A sziklarajzoknál meglepő módon még egy európai családdal is találkoztunk, ezen kívül lófrált ott pár kínai és thai is, akik viszont a rajzokat kénytelenek voltak kihagyni, hiszen azokhoz 3 km gyalogút vezetett, amit értelemszerűen nem vállalhattak… Ha nem lett volna elég az európaiakból, még egy francia nyugdíjassal – lehetett egyébként 40 éves – is összehozott minket a sors, akiről Rita rögvest megállapította, hogy bizonyára a francia Travellina. És még az is lehet, hogy nem téved!

Mivel elég jól álltunk idővel, gondoltam egy merészet, és megcéloztuk a további 40 km-re fekvő vízeséseket, mely szintén a nemzeti parkhoz tartozik. Mivel így a motorral megtenni szándékozott táv hirtelen megháromszorozódott, és elérte a 110 km-t, egyszeriben sietős üzemmódba kellett kapcsolnunk, amit csak egy kényszerű tankolás szakított meg. Szerencsére ezt az utat, mely végig a Mekonggal párhuzamosan haladt, szinte senki nem használja, ellenben remekül megvan csinálva így nem volt akadálya a megfelelő tempónak. Egy órával később meg is érkeztünk a távolabbi megállóhoz (Saeng Chan), mely a környék sok vízesése közül a legnevezetesebb, és fogadni mernék rá, hogy a leglátványosabb is, már amikor van benne víz. Most éppen nem sok volt sajnos. Pedig tényleg különleges természeti kincsről van szó, ugyanis nem elég, hogy be lehet menni a vízfüggöny mögé, de a pereme előtt van egy szabályos lyuk, amin keresztül egy második sugárban is alá tud hullani a víz.

A másik vízesés már egy klasszikus fajta (Huay Na Mueang Yai) volt, nagyobb, mint az előző, és víz is több volt benne. Ezzel együtt a legérdekesebb a víz partján taláható évszázados, és ennek megfelelően óriási kúszónövény volt. Ha az ember indára gondol, akkor az biztosan nem vastagabb az ember karjánál. Na, ez olyan volt, mint három nehézsúlyú bírkózó dereka. De tényleg, csak ezért is megérte volna eljönni ide. Egy kellemes meglepetés viszont ezen túlmenően is akadt, ugyanis éppen csak elindultunk visszafelé, mire figyelmesek lettünk egy eldugott táblára, ami az előző vízesés feletti folyószakasz felé mutatott. A folyó itt egészen szabályos kör alakú mélyedéseket kapart a sziklába, így az egész meder olybá tűnt, mint egy tengeri szivacs. A leglátványosabban ez ott mutatkozott meg, ahol az alacsony vízállásnak hála a lyukak környéke szárazon állt, de bennük még volt víz, eképpen miniatűr ökoszisztémákat – vízinövénnyel, ebihallal és rákokkal - létrehozva. Ugyan a vízesések sem voltak rosszak, de nekem mégis ez volt a kedvencem a túra második felében. Egyben jó megérzéseim támadtak a holnapi nappal kapcsolatban, ami hasonló jellegű, csak ennél sokkal nagyobb léptékű látványt ígér.

A visszafelé úton mentünk, mint a meszes, hogy még világosban le tudjuk adni a motort – világítás híján ez jó ötletnek tűnt -, és a forgalomra jellemző, hogy a bő 50 km-en több kocsit előztünk meg, mint amennyi elment mellettünk. Hármat. Végül hetven perc alatt értünk vissza a szállásra, és lendületből rohantunk is tovább a Mekong és a Mun folyók összefolyásánál kialakított promenádra, hogy ha a két különböző színű folyóból nem is látunk sokat – ehhez kellenek a speciális fényviszonyok -, legalább a naplementét csípjük el valahogy. Erőfeszítésünket siker koronázta, ráadásul a jutalom még annál is sokkal nagyobbnak bizonyult, mint reméltem. A folyó fölött lebukó nap ugyanis egészen parádés színorgiát varázsolt elénk, és bár volt már szerencsénk néhány sikerültebb naplementéhez, megkockáztatom, hogy ez is ott volt minden idők legjobbjai között. A képek magukért beszélnek. A remekül sikerült napot egy spagettivel koronáztuk meg, és a nyugalmi helyzet rögtön emlékeztetett is arra, hogy a 3 óra alvás, a 110 km a kismotoron, és a séta a 38 fokban együttesen bizony meg tudják viselni az embert. Még engem is, szóval nem húztuk sokáig a lefekvést.

2019.06.22 – 3000 lyukas golfpálya (Sam Phan Bok) 

Ha a tegnapi nap macerás volt utazni, akkor a mai napról csak egy másik dimenzióban lehet beszélni. Ugyanis a célunk a régió turizmusát tekintve igencsak népszerű, közelekedésileg viszont bátran mondhatjuk, hogy a leginkább eldugott pontja Thaiföldnek. Ugyanazon az úton kellett haladnunk, mint a minap, csak még további 30 km-t – összesen 81-et -, így a motor már szóba sem jöhetett, és ha minden igaz, buszjáratot az elmúlt fél napban sem indítottak a vonalon. Nem maradt hátra más opció, mint a stoppolás, ami eddig Thaiföldön tulajdonképpen bevált, bár egyszerűbb lehetőségek lévén sokat azért nem éltünk vele. De vajon találunk-e élő embert, aki rajtunk kívül ezen a huszadrangú úton akarja elérni a célunk? Lesz-e üres hely a kocsijában? Hajlandó lesz-e megállni? Így utólag már egyértelmű a válasz. Nem, nem és nem. A fene sem akart Sam Phan Bokba menni, vagy ha igen, ránk sem hederített…

Ez persze nem azt jelentette – és most le is lövöm a poént -, hogy ne jutottunk volna el a célunkhoz! Csak éppen a világ legsziszifuszibb módján, faluról-falura szökellve… A közlekedés ugyanis ezen a részen pontosan így működött, minden helyi csak a következő elágazóig ment. Egyébként volt három olyan sofőr is, aki tovább vitt minket, mint az eredeti úticélja, de így 7, azaz hetes darab (!!!) autóval sikerült végül eljutni a Mekong talán leglátványosabb kanyonjához. Az átlagunk tehát 11,5 km/autó volt, de a rekord is alig ment húsz fölé. :) Ehhez képest alig három óra alatt lehoztuk a távot, ami előzetesen egy igen optimista közelítésnek tűnt volna. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy - bár mi már rég nem vesszük komolyan a Land of Smile propagandát – az itteniek döbbenetesen előzékenyek voltak, nagyjából minden harmadik elhaladó sofőr felvett minket, és ez ekkora mintán már statisztikailag is releváns adat…:) Az is igaz, hogy a vidéki Thaiföldön nagyjából az autók fele pick-up, így aztán bőven van hely rajtuk a magunkfajtáknak…

A lényeg, hogy időben megérkeztünk a folyópartra, ahol váratlanul nagy tömeg fogadott minket. Magánautók, utazási irodák kisbuszai szállították a turistákat, akik meg is szállták az éttermeket, szuvenírárusokat és persze a kikötőt. Hogy milyen úton jöttek, azt maximum találgatni tudom, az biztos, hogy a tucatnyi furgonból biztos, hogy egy sem haladt el mellettünk a reggel folyamán… Egy kis szusszanás után a látogatóközpontból elindultunk a part felé, ahol is már szép számban sorakoztak a 16-20 fő befogadására alkalmas csónakok. Ugyanis elvileg ez a jármű hivatott a partszakasz felfedezésére. Utólag azt mondom, hogy a látvány 90%-a reprodukálható lenne csak a parton sétálva is, azonban az ilyen partizánoknak gyorsan útját állják a helyiek, elvégre abból nehézkesen lenne bevételük. Az egyórás hajókirándulás másféltucat emberre vetítve persze kimondottan olcsó, és élvezetes is, azonban azt nem igazán értékeltem, hogy kettőnket mindenáron egy külön csónak felé akartak terelni… A helyzet megoldása viszont nem váratott sokáig magára, ugyanis azt tettük, amiről a mai nap szólt, lestoppoltuk a következőnek érkező thai turistacsoportot, akik voltak olyan szívélyesek, hogy elvittek minket egy körre. Hiába, Ritának nem lehet nemet mondani…:)

És akkor következzék maga a látványosság, amit persze errefelé mi másnak, mint a “thai Grand Canyonnak” neveznek. Az egy dolog, hogy kimondottan rühellem az ilyen minden kreativitást nélkülöző turistacsalogató elnevezéseket, de ez itt ráadásul olyan elképesztő messze áll a valóságtól, hogy a különbséget Liszt Ferenc se tudná elzongorázni. Nem mintha ez a hely ne lenne szép, vagy érdekes, de nemhogy méretében, még jellegében sem emlékeztet a Grand Canyonra. Mintha egy Faberge-tojást hasonlítana valaki egy Rolls-Roycehoz. A kanyonból annyi az igaz, hogy egy talán kétszáz méteres szakaszon a Mekong egy kis eret vágott a sziklába, de a látnivalót nem elsősorban ez, hanem a sziklába vájt üregek adják. A 3000 lyuk tényleg nem túlzás, ezek között pedig nem egy olyan akad, amelybe kevés fantáziával is bele lehet látni különböző érdekes formákat. A leghíresebb talán Mickey egérnek az alakja, akit a helyiek láthatóan sztárolnak, én viszont kevésbé lelkesen vettem tudomásul, hogy a Star Wars franchise után már egy Isten háta mögötti thai látnivalóba is beavászkodta magát az a nyamvadt rágcsáló… A túra mindenesetre nagyon jól sikerült, ráadásul a thai nyugdíjas csoport is nagyon jófejnek bizonyult, néhányukkal még angol összetett mondatokkal is lehetett komminikálni, ami bizony nagy szó errefelé!

Mivel a mai napra már csak a hazajutást tűztük ki magunk elé, a hajótúra után nem volt más dolgunk, mint fuvart találni a környék egy olyan pontjára, ahonnan már közlekednek a buszok is. Arra számítottunk, hogy itt kevésbé lesz nehéz dolgunk, mint az idejutással, elvégre a jelenlévők közül aligha terveznek sokan itt maradni örök időkre, és előbb-utóbb mindenki visszaindul a civilizációba. Némi családi kupaktanács után rögtön a parkolóban készülődő első autós megengedte, hogy felmásszunk a platóra, amit csak azért nem fogadtam kitörő örömmel, mivel kiderült, Ubon Ratchathaniba tartanak, ami a létező legmesszebb volt a szóbjöhető célpontok közül. Hab a tortán, hogy ezen időpontra az összes felhő eltűnt az égről, így az utazás aligha ígérkezett leányálomnak, de a fejünkre tekertünk egy-egy pólót – ez tűnt a Nap elleni védekezés leghatékonyabb módjának -, és nekivágtunk a 120 km-es útnak! Amiből 180 km-es út lett, mivel a sofőrünk vélhetően megragadt a Ford T-modell korában, és nem használt telefonos útvonaltervezőt. Nem elég, hogy eleve rossz irányba indult el – nevezzük ezt hatalmas tévedésnek -, de utána a fundamentálisan hibás utat is sikerült még többször elvétenie. De legalább megtudtuk, hogy érzik magukat a sárgabarackok az aszalógépben, ez is valami.

Nem akarok hálátlannak tűnni, de azért elég nehezen vettem rá magma arra, hogy mindezek után, egy pihenő alkalmáva – amit a sofőr a végcél előtt 10 kilométerrel iktatott be kiváló érzékkel – meghívjam a családot egy igencsak kései ebédre, de végül erőt vettem magamon, elvégre az étkezésekkel mi is el voltunk maradva. Végül csak bő három óra után sikerült eljutnunk arra a buszpályaudvarra, ahonnan tegnap reggel elindult a tényleges kirándulásunk. Szerencsére itt nem kellett sokat várnunk, és a forgalom sem volt jelentős, így újabb másfél óra alatt – még a piac zárása előtt - visszaértünk a bázisunkra. A kilenc stoppolás per nap, alighanem új világrekord, de enélkül is emlékezetes két napot töltöttünk az ország talán legkevésbé felkapott részén, a kérdés már csak az, hogy mit fogunk tudni csinálni a következő szünet alkalmával…

LAOSZ, MÁSODIK KÖR (5. hétvége)

2019.06.26 – 06.28 – Vízumroham Savannakethben

Természetesen az újabb költözést sem úsztuk meg újabb vízum nélkül, így egy kellemes szerdai délutánon, ellógva a munka utolsó két óráját elbaktattunk a pályaudvarra, hogy még zárás előtt át tudjunk érni a határon. Személy szerint elégségesnek gondoltam volna, ha holnap hajnalban indulunk, de a munkáltató szeret biztosra menni, vagy mi a szösz. A lényeg, hogy a pályaudvartól alig 50 km a 2. Thai-Lao Barátság-híd – amiből szám szerint négy is akad Mekong-szerte -, így nem sokkal később már a laoszi vízumunkat is belenyomták az útlevélbe. A történet ezen pontján – tehát mondhatni a legelején -, azonban egy meglehetősen bosszantó problémával szembesültünk, jelesül azzal, hogy a két határváros között ingázó busz egyszerűen otthagyott minket. Mi voltunk az egyedüli külföldiek, és a sofőrnek bizonyára nem volt tíz extra perce a vízumintézésre… Szó se róla, taxis akadt volna szépszámmal, aki elvisz, de mi inkább megvártuk volna a következő buszt, amikor az egyik határőr felajánlotta, hogy csatlakozzunk hozzá. Remekül beszélt angolul, ráadásul egészen a – legutóbb már bevállt – szállásunkig vitt, ezúton is köszönjük.

Másnap reggel irány a konzulátus, ahol már nyitás előtt is elképesztő sorok kígyóztak. Történt ugyanis, hogy a vientiáni nagykövetségen bevezették az időpontfoglalást, így bárki, aki egynapos ügyintézést akart, annak idáig kellett utaznia. És a bárki alatt itt mindenkit kell érteni. A sor végül háromszáz embernél állt meg, ebből viszont bő kétszáz előttünk volt, ami annak fényében, hogy a konzulátus infrastruktúrája nem készült fel ilyen rohamra, laza négyórás sorbanállást jelentett. Nem állítanám, hogy minden pillanatát élveztük. Egyedül az tartotta bennünk a lelket, hogy a papírok leadása és egy gyors ebéd után el tudunk biciklizni a közeli tóhoz, ahol a cölöpökön álló éttermek már fél éve is nagyon bejöttek. Ez most sem volt másként, bár a vízszint kicsit alacsonyabb volt az ideális látványhoz képest, a vendéglős három befogott kölyökrókával kompenzálta az úri közönséget. Itt jegyezném meg, hogy Savannaketh fél év alatt is látványosan fejlődött. Új luxusházak emelkedtek ki a semmiből, és elég sok utat rendbehoztak. Főleg a belterületieket, szóval nekünk a tóig ugyanúgy tankcsapdákat kellett kerülgetni…:) A délután a várakozásoknak megfelelően remek volt, akárcsak a vacsora az éjszakai piacon. Az étel itt alig drágább, mint Thaiföldön, de cserébe éttermi minőséget adnak, és legalább kétszeres adagot, szóval végre nem csak finomat ettünk, de jól is tudtunk lakni.

Péntek délután már jóval nyitás előtt ott voltunk, aminek meg is lett a jutalma, alig álltak előttünk a sorban, ami azért is volt szerencsés, mert ma estig még el kellett jutnunk Thakhekbe, ha azt akartuk, hogy összejöjjön a hétvégi kirándulás. Az útlevelek kiadása pörgött is rendesen, így mindössze tíz percet kellett várnunk a pofonra, miszerint a mi vízumunk nincs kész, de ne aggódjunk, este ötig megcsinálják… Nos, engedelmükkel, én azért aggódtam. Egyébként az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy teljesen véletlenszerű volt, hogy kinek nem lett kész a vízuma (a háromszáz ember kb. negyedének), sok olyan is simán megkapta, aki tegnap mögöttünk volt a sorban, és volt aki annak ellenére sem, hogy az elsők között adta be az igénylést. Mivel a vízumok folyamatosan készültek, ezért a hoppon maradtak, rendszeresen visszaálltak egy újabb körre, ami eléggé kiakasztotta az ügyintézőket, de talán ez is kellett ahhoz, hogy nemsokkal három után – ami szerencsére bőven nem öt óra -, készhez is kaphattuk a friss, ropogós thai vízumot. Sok időnk mondjuk nem volt örömködni, mert rohantunk a buszmegállóba, ahol szerencsére várt is ránk egy minibusz. Újabb két óra múlva, még éppen sötétedés előtt értünk Thathekbe, de a busz egy olyan lehetetlen helyen parkolt, ahonnan még két km-t kellett sétálnunk a kertek alatt és a kutyák között, hogy elérjünk a lefoglalt szállásunkig. A lényeg, hogy sikerült, holnap hajnalban pedig talán tényleg megtaláljuk azt a Szongteót, ami közvetlenül elrepít minket Laosz legnagyobb barlangjáig, a Kong Lorhoz…

2019.06.29 – Az élményért most is meg kell küzdeni

Az internet kollektív bölcsessége szerint Kong Lorba még Thathekből – ez a legközelebbi komoly település, légvonalban 50 km, közúton 200… - is legalább két átszállással lehet eljutni, ám az utolsó pillanatban rábukkantam egy konglori hotel honlapjára, ami közvetlen járatot is emlegetett. Nem voltam rest rákérdezni, hogy akkor ez most komoly-e, biztosan létezik-e a szongteó, amire azt a választ kaptam, hogy naná! Ezzel együtt sem voltam teljesen biztos a dologban, főleg, mert még a thatheki szállodában sem hallottak erről soha... A járat elvileg hétkor indult, de mi már fél órával korábban ott voltunk, biztos, ami biztos alapon, és gyorsan meg is nyugodtunk, hiszen megtaláltuk azt a tragacsot, amin nagy betűk hírdették a végcélt, a mi végcélunkat. Vettünk reggelit, majd felkapaszkodtunk a raktérbe, hátha elcsíphetjük a legjobb helyeket, ami meg is történt, mi pedig visszakapcsoltunk félálom üzemmódba. Ebből visznt nem az indulás zaja térített magunkhoz, hanem a sofőr, aki megkért, hogy ugyan szálljunk már át egy másik járgányra, mert ő bizony nem megy sehová… Na, erről ennyit. A másik teherautó fél óra késéssel indult, és hiába mondogatta, hogy Konglorba megy ő is, szinte biztos voltam abban, hogy a nagy francokat.

Ezt követően majdnem három és fél órára volt szükség, hogy megtegyen 150 km-t, és csak a jóég tudja, hogy mennyi kellett volna akkor, ha az elmúlt fél évben nem újítják fel a főutat, ami így már egészen tűrhetőnek nézett ki. Az első átszállást még megúsztuk ugyan, de a másodikat már nem, és mivel a bekötőúttól Konglorba csak napi három járat van, ezért nem voltak jók az esélyeink… Mint kiderült, éppen negyed órával késtük le az aznapi első teherautót, a következőre pedig két és negyed órát kellett várni. Mintha az egész hétvégénk el lett volna átkozva, ez ugyanis kérdésessé tette, hogy ma lesz-e időnk egyáltalán a barlang bejárásra, a környéken való túrázásról viszont biztosan lemondhattunk. Öröm az ürömben, hogy legalább az ebédre jutott időnk bőven.

Mióta a főútról lekanyarodtunk, végig meseszép karszt hegyek között haladt az út, de itt, az utolsó részen a hegyek lábainál frissen sarjadó rizsültetvények terültek el, ami tényleg festményre kínálkozó látványt nyújtott. Nem véletlen, hogy erre vezet Laosz egyik híres motoros körútja, a Thakhek-kör. Egyébként néhány nyugati motorost mi is láttunk, igaz nem az úton, hanem később a faluban.

A barlang elvileg 16:00-ig van nyitva, mi kettő után raktuk le a cuccunkat a bejárattal szemközt lévő szállásunkon, majd rohantunk is a jegyért. Finoman fogalmazva üresnek hatott az egész liget, de azért akadt pár beszégető csónakos, akik közül az egyik a barlang bejáratához kísért. Elég sok barlangban jártunk már külön-külön és együtt is, de ehhez fogható azért nem hiszem, hogy sok van akár világviszonylatban is. Maga a barlang ugyanis inkább egy folyó alkotta 7,2 km hosszú alagút, amit a motorcsónak vaksötétben, csupán a fejlámpának és a rutinnak köszönhetően tud megtenni. Az odafelé úton öt perc után kikötöttünk egy részen, ahol egy természetes terem alakult ki tele cseppkövekkel, amik szépek voltak ugyan, de ennek a barlangnak a hangulatát mégsem ez adja. A meglepően hosszú út alatt Rita nem is tudta teljesen elengedni magát, pedig a kisebb zúgók miatt a vak kanyargás tényleg baromi szórakoztató volt. Nagyjából fél óra hajókázás után pedig hipp-hopp egyszercsak feltárult előttünk az alagút másik szája, mi pedig egy dzsungel közepén találtuk magunkat.

Mint kiderült nem messze a kikötőtől van egy falu, amelyet szó szerint a barlang köt össze a másik oldallal, ugyanis közúton röpke 170 km lenne a kerülő… Normál esetben két óránk lett volna a dzsungel és a falu felderítésére, de a csónakosunk azt kérte, hogy egy óránál többet ne menjünk el, mert vissza akar érni sötétedésig… Mintha sötétedés után nehezebb lenne navigálni a barlangban…:) A lényeg, hogy egy óránk volt, hogy a Nemzeti Park legérdekesebb állatait felkutassuk, de én szerényebb terveket dédelgettem, így az is elég lett volna, ha a vörös macskamedve, a gibbon és a tobzoska közül csak kettőt találunk, meg mondjuk egy pápaszemes kobrát. Úgy tűnt azonban, hogy Rita elijesztett minden állatot a környékről, kivéve persze a szúnyogokat, amik keresetlenül is ránk találtak. A visszafelé út egészen pontosan 28 perc volt, és bár az újdonság varázsa némileg foszlott, azért kicsit irigyeltem azokat az iskolásokat, akik naponta kétszer ezen az úton közlekedhetnek. Hatkor értünk vissza a szállásra, így még annyi időnk volt, hogy besétáljunk a faluba, és a rizsföldek között gyönyörködjünk a naplementében. A helyiek többsége ekkor még vidáman dolgozott a földeken, az idill mondhatni tökéletes volt.

Estére megtellt a szállásunk, így aztán ausztrál, újzélandi és holland társaságban élvezhettük az olcsó és kiváló laoszi sört, mit ne mondjak, el bírtam volna viselni még itt egy-két napot. A rideg valósággal viszont a recepciós szolgált, aki azt mondta, hogy lesz közvetlen járat Thaktekbe, pontosan hajnali hatkor… Emiatt még nem ment volna el a kedvem, viszont Rita kezdte rosszul érezni magát, és mintha a láza is kezdett volna felfelé kúszni. Jobb volt tehát lepihenni.

2019.06.30 – Hosszan, de legalább gördülékenyen

Mivel holnap munka, ezért létfontosságú volt valahogyan megtenni azt a 370 km-t hegyen-völgyön-folyón és minden határon át, ezért nem is késhettük le a hajnali járatot, mert kitudja mikor lesz a következő. Nem is késtük, elsőként foglaltuk el a helyünket, hogy aztán osztozzunk még egy motorral, néhány már korán reggel részeg helyivel, és egy csomó piacra igyekvő emberrel. Az ötórás út első harmadában még magunknál voltunk, elvégre a látvány gyönyörködtetett, a főúton viszont már a fáradtság – Ritán a láz – erőt vett rajtunk, és aludtunk inkább. A sofőr egyébként jófej volt, és egy apróbb kitérővel elvitt minket a nemzetközi pályaudvarra, ahol alig 20 percett kellett várni a folyó túlpartjára, Nakon Phanomba közelekedő buszra. Na, ez legalább nem hagyott ott minket a határon, mondjuk feltűnő is lett volna, mert az egész buszon talán öten ha utaztunk.

Az újabb átszállás a mukdahani kisbuszra csak két perc volt, épp annyi, hogy ebédet tudjunk venni az útra, a sofőr pedig előzékenyen azt is megengedte, hogy megegyük azt menet közben. Ez egyébként nem szokás, amit valahol meg is értek. Mukdahanba szintén nem kellett öt percnél tovább várni, a Yashotonba tartó járat pedig délután háromkor a szállásunk előtt tett le minket. Bár mondhatnám, hogy itt a történet boldog vége – vízum bepecsételve, bónusz barlang megnézve -, de valójában a nap csak most kezdődött, azzal, hogy megmértük Rita lázát… 39,2.